A rendszerváltozás óta az alábbi népszavazások kerültek kiírásra:

1989: „Négyigenes népszavazás”

A négyből három kérdés (pártszervek a munkahelyeken, munkásőrség, MSZMP vagyona) már tét nélküli volt, egyedül komoly kérdésként a köztársasági elnök közvetlen vagy közvetett megválasztása maradt. Az MSZMP szerette volna átmenteni a hatalmának egy kis részét az új köztársasági elnök személyén keresztül, azonban a többség ezt elutasította. (1990-ben az MSZMP megint megpróbálta keresztülvinni, de a népszavazás érdektelenségbe fulladt.) A kérdésnek akkor lett volna valódi tétje, hogyha valódi politikai súllyal rendelkező pozícióról lett volna szó. (Nem mellesleg egykamarás parlament erős államelnöki hatalom nélkül meglehetősen ritka Európában, mivel a hatalom kontrolljára kevesebb lehetőséget ad.)

1997: Népszavazás a NATO csatlakozásról

2003: Népszavazás Magyarország EU tagságáról

1997-ben az országgyűlés leszállította a szavazás érvényességi küszöbét, az eredményességhez a szavazásra jogosultak 50%-ának megjelenése helyett elég volt ha a választópolgárok 25%-a egy kérdésre igennel szavaz. A két népszavazáson a választók 49%-a ill. 45,6%-a jelent meg. Valójában már mindkét kérdés gyakorlatilag eldöntött dolog volt, a parlamenti pártok mindegyike támogatta és évek óta ez irányban politizált, pl. az EU csatlakozással kapcsolatos jogharmonizáció több éve tartott már, a népszavazásoknak csupán formális szerep jutott.

2004-ben a Fidesz kezdeményezésére az egészségügyi intézmények állami tulajdonban tartásáról és a kettős állampolgárságról

A kérdések mögött lényegében a pártok közötti küzdelem húzódott meg, és annak ellenére, hogy az MSZP jelentős része kihátrált Gyurcsány mögül, a Medgyessyt frissen felváltó új kormányfő energikus fellépésével elérte azt, hogy a szavazás az érvényességi küszöb alatt maradjon. Racionális érvek helyett az érzelmekre ható, demagóg politizálás kezdett egyre inkább teret nyerni mindkét oldalon. (Ennek ellenére az egészségügy nem került magántulajdonba és a magyar állampolgárság megszerzését is egyszerűbbé tette a határon túli magyarok számára a kormány.)

2008-as népszavazás a tandíjról, vizitdíjról, és a kórházi napidíjról

A Fidesz-KDNP kezdeményezte népszavazás még a régi szabályok szerint is érvényes lett volna és egyértelműen elutasította a fentiek bevezetését. Vitatható, hogy ezek valóban népszavazásra feltehető kérdések voltak-e, az akkora szétesett, meghasonlott kormány azonban nem vázolta fel az alternatívákat, hogy ezen bevételek elmaradása milyen mértékű adóemelést tenne szükségessé vagy hogy milyen fejlesztések elmaradásához vezetne. A magas részvétel arra utal, hogy a szavazók a Gyurcsány kormány politikájának egészét utasították el. Mindez inkább fokozta a káoszt, mivel az akkora már bukottnak tekinthető kormányfő nem volt hajlandó lemondani egészen 2009-ig.

2016: Népszavazás a „betelepítési kvótáról”

Habár a kormánypropaganda a bevándorlásellenességen alapul, a szavazásra bocsátott kérdés nem arról szól hogy honnan, hány bevándorló vagy menekült érkezhet az országba, hanem hogy ki hozhatja meg erről a döntést. A kérdés arra irányul, hogy magyar kormány a számára fontos kérdésben az EU parlament döntése alól kivonhassa magát. Valójában nincs ebben semmi új, hiszen évek óta folyamatosan megtesz a kormány mindent, hogy a fajsúlyos kérdések nemzeti hatáskörben maradjanak. Ez már olyan mértékű, hogy Orbán Viktor egyáltalán nem segíti, inkább gátolja a közös uniós döntéshozatalt. A népszavazás bármilyen kimenetele nem hozna változást a kormánypolitika stílusában, emiatt megint inkább szimbolikus jelentőségű, eredményét a kormány a teljes politikája melletti elköteleződésnek értelmezheti.

Nagyon kevés országban alakult ki a népszavazásoknak olyan kultúrája, amikor a választópolgárokat a politikai elit nem a saját játszmáinak részeként fogja fel, hanem valódi döntéshozóként, ezért a legtöbb esetben a szavazás szimbolikus, különféle politikák elleni véleménykifejezés. Általában az az oldal szokott nyerni, aki a negatív kampányban jobban teljesít, és tiszta helyzetet ígér valamilyen bizonytalan kimenetelűnek beállított döntés helyett. A választó emiatt sokkal könnyebben mond nemet mint igent. Emiatt a népszavazások legtöbbször szimbolikusak, erős érzelmi töltetűek, kivételt ez alól talán csak Svájc és az USA néhány tagállama képez.

Nem csak a népszavazásokra, hanem más tömegmozgalmakra is (pl. Bős-Nagymaros elleni tüntetés vagy békemenetek) egyaránt érvényes, hogy a demagógia mindig felbukkan bennük, mert nem jelenítenek meg világos alternatívákat, amelyekről értelmesen beszélgetni lehet. Pl: Milyen megoldásokkal elégítheti ki egy ország az energiaigényét? Melyek az előnyei a NATO tagságnak és a semlegességnek? Melyek az EU tagság várható előnyei és hátrányai? (Ezt a politikai elit direkt nem fogalmazta meg, mert később számon kérhető lett volna rajtuk.) Milyen lehetséges megoldásai és korlátai vannak a menekültek befogadásának és a bevándorlás kezelésének?

Tisztességes, pozitív értékeket hordozó megmozdulásnak leginkább az erdélyi falurombolás elleni 1988-as tüntetés tekinthető, valószínűleg még 1989 március 15-e vagy a 2013-as székely menetelés is ide sorolható.

Az ember alapvetően szociális lény és a legtöbben naponta legalább nyolc és fél órát töltünk a munkahelyünkön. (Számításaim szerint a 4,3 millió magyar munkavállalóból közel 2 millióan dolgoznak fix nyolc órás munkakörben.) A munkanélküliség sokunk számára nem csak a kieső jövedelem hanem a hiányzó szociális közeg miatt is nagy csapás, sőt van olyan ismerősöm is, aki jól jövedelmező magántanári állást adott fel és az alkalmazotti pályát választotta inkább a hiányzó szociális közeg miatt. Nagyon nem mindegy, hogy milyen légkörben töltjük el napunk több mint harmadrészét, ez hosszabb távon rajtunk is múlik. Néhány szempont ahhoz, hogyan érhetjük ezt el, elsősorban különféle vállalatoknál szerzett gyakorlati tapasztalataim alapján.

1. Kommunikáció

Hogyha munkánkat a körülményekhez képest kifogástalanul végezzük az alapvető dolog, de általában nem elégséges. Ugyanis csapatmunkáról van szó és mindig a csapat egészének a teljesítménye az, ami számít. Mindig lesznek olyan feladatok, amelyekről nem könnyű eldönteni, hogy kihez tartozik és csak az egész csapat jó együttműködésével oldhatóak meg. Ha problémákkal találjuk magunkat szembe, gondoljunk arra, hogy azért tartanak minket, hogy ezeket megoldjuk (a dolgok általában nem mennek simán, a problémák valójában feladatokat jelentenek), különben egy-két ember is elég lenne, aki csak a gombokat nyomkodná. A kommunikáció a legtöbb helyen nem tökéletes, például van ahol ilyenkor e-maileket irkálnak össze-vissza, amelyektől nem oldódik meg semmi, célszerűbb egy-két telefonhívás vagy egy rövid megbeszélést tartani a problémáról. (A kommunikáció különféle formái nem helyettesítik, hanem jól kiegészítik egymást.)

2.Csapategység

A közvetlen munkatársakkal való jó kapcsolat a legfontosabb. Kevésbé kritikusan inkább az erősségeikre fókuszáljunk és jó együttműködésre törekedjünk, hiszen mindig az egész csapat munkáját összességében szokták megítélni. Alapelvem, hogy közvetlen munkatársamról nem szoktam rosszat mondani másoknak, ez is segíti a BIZALOM légkörének kialakulását, amely nagy hatással van a cég egészének gördülékeny működésére és eredményességére. A különféle neveltetésű, más tapasztalatokkal rendelkező, eltérő felfogású emberek összecsiszolódása így sem mindig könnyű. Az időnkénti konfliktusok természetesek, ezeket fel kell tudni vállalni. Egyébként olyan, hogy „helyes szemlélet” nem létezik: egyik helyzetben az egyik, másikban a másik felfogás a célravezetőbb. Az a jó, ha mindenki a számára testhez álló munkakörben dolgozik.

3.Tárgyilagos szemlélet

Fontos, hogy próbáljunk meg a másik fejével gondolkodni, vita esetén pedig a saját helyzetünket másoknak röviden és tárgyilagosan bemutatni. Ha megismerjük, hogy a munkatársaink a főnökünket is beleértve mit szeretnének bizonyítani vagy mikor érzik jól magukat, milyen típusba sorolhatóak a vérmérséklet és felfogás alapján, akkor a reakciójuk is kiszámíthatóbb lesz. Például van, aki nem ígér semmit, mert fél a felelősségtől, a másik véglet aki túl lazán fog fel mindent. Fontos az is, hogy a tulajdonos szempontjait is próbáljuk megérteni. A cégnél, ahol dolgozom a tulajdonos kommunikálja ezeket, sőt azt is felvázolta, hogy milyen fő problémákkal nézünk szembe nem ma, nem is holnap, hanem hosszabb távon és támogatást kért ezek megoldására.

4.Ne azzal foglalkozzunk, hogy ki mennyit keres

Nem szabad foglalkozni mások fizetésével, a fejlett országokban a keresetek általában tabu témának számítanak, nálunk is titkosan kezelik a legtöbb munkahelyen. Vannak ugyan főleg fizikai munkakörben, akik a fizetések alapján szeretnék egymást besorolni egy hierarchiában, azonban nem az dönti el egy ember értékét a munkahelyen sem, hogy mennyit keres. A véletlenen is múlik, hogy mit sikerült a munkatársunknak a belépéskor elérnie (mennyire kellett a cégnek munkaerő), mennyire szerencsés helyzetben volt. A bérek sosem igazságosak, nem könnyű megítélni sem, hogy mi lenne az igazságos. Az egyes munkakörökhöz tartozó átlagos bérszintekről viszont érdemes tájékozódni, más cégek bérszintjéről szintúgy. (A gyengén fizető cégek általában kevésbé hatékonyan működnek, a termékeik nem annyira jövedelmezőek, ezért az elosztható torta is rendszerint kisebb.)

5.Ideális leterheltség és megfelelő feladatok

Az ideális állapot a túlzott stressz és az unalom között félúton van (a szakirodalom szerint ilyenkor az „áramlatban” vagyunk). Stresszmentes munkahely ma már aligha van és a nehéz helyzeteket le kell tudunk kezelni, az viszont baj ha már mindennapossá válik. Ha túl nagy a megterhelés és sodródunk a feladatokkal, az nincs jó hatással az egészségünkre, hosszabb távon nem fenntartható. Még ha a vezetők szava is a döntő, mégis ki kell állnunk magunkért ha a feladat vállalhatatlan, mert többnyire nem igaz ma már az, hogy százan állnak sorba a munkádért, ha téged elküldenek. (Régebben sem volt igaz, hogy könnyű volt az átlagosnál összetettebb és speciálisabb feladatokra stabil munkaerőt találni, manapság még kevésbé.) Részben rajtunk múlik az is, ha a kapacitásunk nincs kihasználva, vállalhatunk ilyenkor többet a főnökünk beleegyezésével.

6.A rendszer működtetése tőlünk is függ

A vezetőségnek természetesen nagyobb a felelőssége a munkahelyi légkör alakításában, de a beosztottaké sem elhanyagolható, azért sem, mert manapság a VEVŐORIENTÁLTSÁG alapvető, a fő célunk a vevők igényeit kielégíteni. Sőt az egyes részlegek, osztályok is belső vevői egymásnak, a vevőorientált szemlélet mindenkire vonatkozik, aki egy cégnél dolgozik. Ahol a nyolc és fél óra nem elég a feladatok teljesítéséhez, - magyar munkahelyeken ez eléggé általános,- az rendszerhibát jelezhet: vagy az a probléma, hogy sokak számára napközben nincs megfelelő nyugodt légkör az elmélyült munkavégzéshez, ezért csak munkaidő után lehet bizonyos típusú feladatokat elvégezni, vagy pedig az is lehet, hogy rendszer egésze rosszul működik, és még vért izzadva sem mennek a dolgok gördülékenyen. Az ilyen munkahelyekről menekülnek az emberek.

7.Valójában a munkahelyi demokráciáról van szó

A munkahelyi demokrácia pontosan ez, amiről itt beszélek, ez a fajta légkör, szemlélet. (Nem pedig az, amit a 90-es évek elején gondoltak páran, hogy szavazással döntünk egyes kérdésekről - azok anarchikus viszonyok voltak.) Sajnos a legtöbb munkahelyen akadnak olyanok, akikből bizonyos helyzet gonosz, pszichopata viselkedést vált ki. Emellett akik „el vannak szállva” maguktól, őket is helyre kell tudni tenni, ami nem könnyű feladat. Nem szabad hagyni, hogy pár ember túlhatalma tönkretegyen egész részlegeket egy cégen belül.

A jövő munkahelye aligha a mai kötött 8 óra lesz, és nem fog ennyire élesen elválni a munka és a magánélet, ma viszont még az értelmesen és jó légkörben eltöltött munkaidő a fő cél. Az is lényeges szempont, hogy az ülő munka az egészségre legalább olyan káros hatású mint a dohányzás, tehát ideális esetben óránként öt perc, kevésbé ideálisan két óránként tíz perc szünet mindenképpen szükséges az egészségünk érdekében.

Az utóbbi időben főként erre mifelénk eléggé feltűnővé vált, hogy a jobboldali csoportok mennyivel szervezettebbek a baloldalnál. Lehet ez világszintű jelenség is, hiszen a múlt századi kommunista mozgalmak lefutása óta én legalábbis nem látok különösebb összefogást a baloldali felfogásúak között, az állítólagos „liberálisok” vagy épp technokraták szerveződései számomra leginkább csak városi legendának tűnnek. Úgy gondolom, hogy annyi igazság van ezekben, hogy mindenki igyekszik hozzá hasonló felfogásúakkal dolgozni, ami természetes módon előidéz bizonyos fajta koncentrációt, azonban – eltekintve néhány régi vágású, az új tagokat nehezen befogadó, emiatt szektásnak is tűnő zárt csoportosulástól,- a független gondolkodás a bal oldalon annyira fontos értékké vált, hogy mindenki kritizálja a másik gondolatait és nagyon kevés kérdésben ért egyet másokkal. (Nem is beszélve a baloldali szélsőségét adó anarchistáktól, ők aligha szeretnének közösséget alkotni másokkal.)

Nem látom sok értelmét a baloldal és a jobboldal mibenlétén vitatkozni, az előbbi nálam alapvetően újító, az utóbbi pedig hagyományőrző. Egy jobboldali sosem fog baloldali pártra szavazni a választáson, egy baloldalinak pedig könnyen lehet, hogy egyik párt sem szimpatikus, mégis leadja szavazatát arra balos jelöltre, amelyik szerinte ellensúlyozni lesz képes a jobbosak túlhatalmát. (Ilyen szempontból kevés jelentősége van, hogy a balos párt az ún. kádári kisembert, a környezetvédőket, a modernitást vagy a liberalizmust képviseli.) Sőt, mivel a bal-jobb felosztás mindig viszonylagos, az ütőképes pártba tömörülni eddig nem képes, hozzám talán legközelebb álló mérsékelt jobboldal is gyakorlatilag baloldalinak számít ma már a politikai életünkben.

 Mitől lett ennyire erős nálunk a radikális jobboldal?

A hagyományok szerepet játszhatnak ebben, több száz éven át számos politikai rendszert túlélt feudális, rendi beidegződésekről és függőségi viszonyok beszélhetünk. A Horthy rendszerre is a maihoz hasonló, fokozatos jobbratolódás volt jellemző, harcias retorikával és a parlamentáris rendszer egészét uraló egységes párttal. Ma még fokozottabban igaz lehet mint akkoriban, hogy mivel a társadalom nem volt képes megszervezni a saját érdekvédő csoportjait és valódi polgári köreit, ezért a hatalom fölülről igyekszik szervezni az egész társadalmat. A mai kormánypárt emellett a kádári hagyományokat is képviselni igyekszik legalábbis abban, hogy mindenkinek „adjon” valamit az atyáskodó magyar állam.

A baloldalnak nincsenek olyan határozott célkitűzései, amely érzelmileg is hatással lenne emberek tömegeire. A legtöbbünknek szüksége van az érzelmi azonosulásra, amelyet a mai baloldal nem tud megadni, ezen kívül pedig az átlagnál racionálisabb felfogású és dinamikus, újító szellemiségű emberek többsége inkább külföldön próbál szerencsét. A baloldalnak manapság inkább olyan hosszabb távú gondolkodást igénylő céljai vannak mint a korszerűbb oktatás, emberi bánásmód az egészségügyben, megújuló energiaforrások elterjesztése, nagyobb esélyegyenlőség, munkavállalói jogok védelme, versenyszellem és versenyképesség erősítése, esetleg modernizált munkahelyek vagy a jövedelmi aránytalanságok csökkentése, azonban a hogyan-ban nem nagyon tud egyetértésre jutni, ezáltal a célokat nem képesek határozott politikai programként megjeleníteni.

A jobboldal nagy erőssége a hagyományos közösségi szellem, ezáltal sokkal jobban képes az összefogásra. Hogy a hagyományban mennyire meghatározó a közösség szerepe, ezt mutatja Jézus egyik mondata, hogy „Szeresd ellenségedet”, amely úgy értelmezendő (vagy úgy is értelmezhető), hogy mivel annak idején az ellenségeskedés nem személyes, hanem nemzedékekre visszanyúlóan családok közötti volt (mint még ma is az a világ sok helyén, de nem is kell messzire menni), Jézus egy káros hagyományt szeretett volna megtörni.

Tipikus jobboldali felfogást tükröző mondat, hogy „Adja az Isten, hogy az országnak jó vezetői legyenek”, - tehát vannak a vezetők és van a csorda, a nyáj, akik engedelmeskednek az őket megvédő és jó irányba terelő uraságoknak. A rossz értelemben vett nyájszellem a jobboldalon ezért valamivel erősebb mint a baloldalon (bár ott is megvan): támadás hatására automatikusan bekapcsol a szolidaritás a csordataggal, és az illetőt olykor a racionalitást is félredobva, foggal-körömmel védik a vádak ellen, hiszen a tét számukra mindig a közösség egészének becsülete. Manapság inkább jobboldali eszme az is, hogyha valamit sok ember mennél gyakrabban hajtogat az annál biztosabban igaz lesz, holott a dolog pont fordítva működik: mennél ritkábban jelenik meg az ellenvélemény egy csoportban, annál nagyobb a veszélye a sorozatos hibás döntéseknek. (Például a Don-kanyari katasztrófa egyik fő oka is az volt, hogy egy-két vezető döntésében mindenki vakon megbízott, nem kérdőjelezve meg az elfogadott ideológiát.) A jobboldal meglehetősen belterjessé vált, a véleményvezérek kevéssé törekednek a nyílt vitára.

A jobboldali kormányzás viszonylagos sikerességét mindamellett a hagyományos közösség központúságának is köszönheti, hiszen a családtámogatások rendszere, a történelmi egyházak közösségszervező szerepének támogatása vagy a történelmi hagyományőrzés és kézművesség felvirágoztatása aránylag nagy elfogadottságot élveznek. Emellett viszont a kormány bizonyítani akarja, hogy a továbbiakban is rá van szükség, ezért folyamatosan mozgósítja saját táborát és általában a demagógiára fogékony polgárokat olyasmik ellen, amelyek szerinte az elért eredményeket veszélybe sodorhatják. (Liberalizmus, EU, bevándorlás, külföldi multik stb.)

Ami a túl hosszú jobboldali kormányzás veszélye lehet, az a belterjesség és emiatt létrejövő kényelmesség. A magyar polgár folyton dicséreteket kap annak ellenére, hogy sokan túl kényelmes módon élik életüket: nincs igény a folyamatos képzésre és fejlődésre, a legtöbben túlsúlyosak vagyunk, keveset mozgunk és a hagyományos ételeink is csak ritkán egészségesek. Számos esetben betudható persze mindez egyszerűen a sok túlmunka miatti fáradtságnak és az alacsony fizetéseknek, a többség számára még mindig sajnos csak a puszta vegetálás a cél. Másrészt viszont a kormány is láthatóan kevés érzékkel nyúl ezekhez a problémákhoz: Az alkoholizmust inkább propagálja mint csökkenti, a diákmenzákra fokozatosság helyett teljesen ismeretlen ételeket vezet be nagy elánnal, a több iskolai tornaóra kevésbé motiválóan hat, az oktatás életszerűtlen és képmutatásra nevel stb.

Számos példát látunk rá (pl. Venezuela, Kuba, Oroszország), hogy a bemerevedett kormányzási struktúra hosszú távon a társadalmat belterjessé és befelé fordulóvá teszi, ahol mindenki csak az ismerőseiben bízik meg és gyanakvóvá válik mindennel szemben, amely számára idegen, újszerű. Az országok sikerességének egyik fontos tényezője számos felmérés szerint pedig éppen az általános bizalom légköre. A fejlett és gyorsan fejlődő országok polgárai nem csak abban bíznak, aki rokon vagy cimbi, hanem az intézményekben éppúgy mint a legtöbb üzletfélben, - ezt számos kutatás újra és újra visszaigazolja.

(A lenti ábra 2010-es felmérése az intézmények iránti bizalom és a GDP összefüggésének, azóta sokan beelőztek minket.)

Meggyőződésem, hogy a politikának alapvetően semmi keresnivalója sem a munkahelyeken sem a baráti kapcsolatokban. Kerülni igyekszem mind a munkahelyeken mind ismerőseim körében (pl. a Facebook-on) is a politikai véleménynyilvánítást, éppen azért, mert a politizálás többnyire csak zavart okoz azzal, hogy fontosabb dolgok elől tereli el a figyelmet. Ezzel együtt nem életszerű, hogy közéleti kérdések ne kerüljenek szóba a beszélgetések során és ha kérik a véleményemet, akkor pár szóban elmondom a tárgyilagosságra törekedve.

A politikát érdemes különválasztva kerülni életünk egyéb területeitől, hiszen senki nem lát tisztán, mindenki elfogult valamilyen irányban, befolyásolják az érdekei is éppúgy mint az érzései. A rendszerváltáskor a társadalom többsége passzív maradt: először kivárt majd pedig morgott csupán, egymás között szidtuk a politikusokat a nekünk nem tetsző intézkedések miatt (ezt szoktuk meg az „átkosban”, a morgás jogát az aktív, önszerveződő érdekvédelmi szövetségek helyett). Az ezredforduló körüli években a gazdaság egyenletes fejlődése nyomán kezdtük úgy érezni, hogy a politikának számunkra kevesebb tétje van, csak annyira szurkoltunk egyik vagy másik párt hatalomra jutásának mintha két focicsapatról lenne szó, amelyek közül az egyik szimpatikusabb. (Nem mindenki számára volt persze tét nélküli, az „átlag” szavazókat véve alapul.) Leginkább a Gyurcsány-kormány alatt kezdett a helyzet egyre inkább „fokozódni”, a baloldali kormány egyre kevésbé volt képes az eseményeket kézben tartani (számos papírízű törvény és intézkedés született, ennélfogva nem is került végrehajtásra), emellett Orbán és csapata 2002 óta tudatosan is provokálja a társadalmat, újra és újra beveti a mozgósítás hatékonynak bizonyult eszközét a saját céljai érdekében.

A mozgósítás annyira célt ért egyeseknél, hogy 2010 után aktívan politizálni kezdtek a munkahelyen, a kormánypropaganda állításait szajkózva. Egyes baráti kapcsolataimra is vet némi árnyékot, a politika kényes és kerülendő téma lett. Mindez persze csak abban az esetben jelent gondot, ha a haver időközben fanatikussá vált és nem tudja megállni, hogy a vonalas fideszes vagy szélső balos vagy épp náci szövegeket nyomjon, ettől eltekintve ugyanolyan érdekes és rendes emberek maradtak a szememben. Az ilyen szövegek persze elgondolkoztatóak tudnak lenni és sok mindent elárulnak arról, hogy érzi magát most (aki fanatikus az általában nem túl jól) vagy milyen lenne számára az ideális közösség. Az egyik volt munkatársam például, aki némi kritikával ugyan, de náci tanokat terjeszt, alapvetően zárkózott, határozott és rendmániás a munkájában is, a nem várt események mindig kiborítják. (A határozott stílusa nagyon is alkalmassá teszi arra, hogy jól lehessen vele együtt dolgozni.) Más barátaimmal és családtagokkal a politikai nézeteink hasonlóak, de egy beszélgetés során a különbségek ott is felbukkannak. Például az Erdélyből áttelepült ismerősöm egy olyan városban nőtt fel, ahová betelepítettek több mint százezer románt, így természetes, hogy a „betelepítés” bármilyen veszélye egészen más értelmű a számára mint nekem, akinek nem kellett, hogy átéljen eltérő származás vagy nyelv miatti megaláztatásokat. Az egyéni helyzetből fakadó különbségek megbeszélése rendkívül fontos, nagyban segíti egymás nézőpontjának megértését. (Fanatizálódott egyénnel sajnos nem lehetséges a korrekt kommunikáció, meg kell várni, amíg valamennyire kigyógyul.)
Általában azt tapasztaltam, hogyha teljesen más fajta politikai „platformról” indulunk is egy beszélgetés során, de a gondolatainkat nyugodtan, indulatok nélkül kifejtjük, akkor szinte bármilyen kérdésben képesek vagyunk eljutni egy közös álláspontra gyakorlatilag néhány perc alatt. Két emberben mindig sokkal több, ami közös mint ami elválasztja őket. Ez viszont az, amit a legtöbb politikus nem akar, a mai magyar politikai elit pedig kifejezetten azon dolgozik, hogy a provokatív stílusával egymással szemben álló csoportokat hozzon létre a társadalmon belül. Rejtetten jelen van egy olyan elv, hogy aki nincs velünk az ellenünk van, például azt sugallva, ha valaki nem megy el a kék plakátos népszavazásra, akkor nettó „hazaáruló”... (Az ehhez hasonló erős érzelmi töltésű és homályos értelmű szavak kerülendőek, mert provokatívak és destruktív hatásúak.) A társadalom mozgósítása (békemenet, nemzeti konzultáció, nép- szavaztatás) helyenként a múlt század ötvenes éveit, a Rákosi-rendszert idézi. Az összevetés ugyan annyiból nem jogos, hogy a kormányfő a kommunistákhoz képest nem cinikusan, hanem valódi belső meggyőződésből cselekszik, másrészt mégis jogos, mert a rendszer épp olyan elvtelen karrieristákat termel ki (Lázár-Rogán vonal valamint a pályázatokon győztes és megbízhatóságuk miatt pozícióba került pártemberek), mint annak idején. Nem szabad hagyni, hogy teljesen átpolitizálódjanak az olyan területek mint a sport vagy a művészetek. A politika nyomulása ezeken a területeken többet árt mint használ: a magyar labdarúgás szintjét nem képes felemelni, sőt kimondható, hogy a foci EB sikerek és az olimpiai sikerek inkább a politika ellenében mint a támogatásával jöttek létre. A jelentős művészeti teljesítményekről ugyanez mondható el: a politikai nyomás csak giccset képes létrehozni.

Ne hagyjuk, hogy a politika logikája átvegye az irányítást a családban, a barátságokban vagy a munkahelyen! Az gyakorlatilag véletlenszerű, hogy kinek milyenek a politikai nézetei, nem szabad ezeket túlságosan komolyan venni, és elkülönítve kell tudni kezelni. Sajnos sokan vannak, akik fanatizálódtak, pótcselekvésként űzve olyasmit, amely felszínessége miatt sosem fog tudni megoldást adni életük fő problémáira. (Naszreddin hodzsa története jut róluk eszembe, aki a kulcsot éjjel a parkban a lámpák alatt kereste. Csomó járókelő csatlakozott hozzá, és amikor kérdezték, hogy hol hagyta el: a park túlsó felén ugyan, de ott sötét van.) A közélet kérdéseiről higgadtan, lazán és némi humorral érdemes csak beszélni, nem dőljünk be a politikusok szólamainak, hogy „itt most valami nagy dolog, történelmi tett van születőben”. Semmi olyat nem tettünk és nem is teszünk mostanában, amit az utódainktól bármi nemű tiszteletet válthatna ki.

Az pedig már beteges dolog és sajnos jellemző kortünet, amikor valakinek mindenről „az” jut eszébe, mint a vicc beli Mórickának: még egy szivárványszínűre festett iskolai kerítés mögött is a politikai jelentést látja...

Alapvető történelmi ismeretek birtokában könnyen belátható, hogy az ókortól napjainkig, amint egy állam nagyhatalommá vált, a nemzetközi politikában mindig hasonló módon kezdett viselkedni. Ezért teljesen értelmetlen szidni az USA-t mint napjaink szuperhatalmát amiatt, hogy agresszívan tolja előtérbe saját gazdasági érdekeit.

1.Kemény gazdasági érdekek a háttérben

Akármelyik hatalomról is legyen szó, akár Római Birodalom, a Brit Világbirodalom vagy napjaink nagyhatalmainak (USA, Kína, Oroszország) tevékenységéről, de egyéb esetekben is igaz, hogy mindig meghatározó volt a saját gazdasági elitjének a nyomása. Biztosítani kell távoli piacokon is a cégek működésének feltételeit, egyes esetekben nyersanyagokat és munkaerőt is ezek számára. A legnagyobb biztonságot mindig az jelenti, ha a katonaság is jelen van egy adott országban. Mivel ennek nyilvánvaló korlátai vannak, a másodlagos elvárás az lehet, hogy ne legyen a közelben olyan erős hatalom, amely az üzleti kapcsolatokat szétrombolja.

Egy időben a gyarmatosítás volt a legkézenfekvőbb történet, azonban ez hosszú távon nagyon költségesnek bizonyult. A „gyarmat” szó sajnos erős érzelmi töltést hordoz, ezért túl gyakori használata kerülendő: valójában egy kétirányú kapcsolatot jelent, amelyben a gazdaságilag sokkal fejletlenebb fél a teljes politikai alávetettségért cserébe újfajta technikát, eljárásokat sőt viselkedési normákat is sajátíthat el. Erre bizonyíték, hogy a csendes-óceáni szigetvilág gyarmatosítása régebben az uralkodó széliránytól függött és azok a szigetek a gazdaságilag fejlettebbek, amelyek gyarmatosítására már sokkal régebben sor került. Ezzel együtt hosszabb távon azonban MINDKÉT félnek egy fölösleges ballaszt ez a fajta kapcsolat, a későbbi fejlődés gátja.

2.A fegyverkezés önerősítő folyamat lehet

Hosszú távon mindig a gazdasági erőviszonyok döntenek. Ahol sok a pénz, ott több jut fegyverkezésre is, és a katonaság vezetői általában szeretnék bizonyítani a saját hasznosságukat. A fegyverek azért vannak, hogy használják: az I. világháború kitörése egyik országnak sem állt érdekében, de egyszerűen túl sok volt a fegyver Európában és egyre nagyobb lett a háború párti „héják” befolyása a politikai vezetésben. Az újonnan feltalált haditechnikát midig ki is kell próbálni, be kell vetni valahol, amivel a nagyhatalom is erőt demonstrálhat a többiekkel szemben.

3.A birodalmi gondolat mint pótszer

Nagyhatalmak élén különösen fontos, hogy erőskezű vezető álljon. Hruscsov nem volt ilyen, sőt egyoldalúan lemondott számos szovjet támaszpontról, végül ő lett az egyedüli szovjet pártfőtitkár, akit leváltottak és házi őrizetben élte le élete hátralevő részét. Az amerikaiaknak nem kellett Carter, aki sokat tett a nemzetközi békefolyamatért, 1980-ban szinte egyöntetűen a cowboy-filmsztárra, Ronald Reaganre szavaztak. Maggi Thatchert is nagy többséggel választották újjá a britek a Falkland szigetek visszafoglalása után. Erőskezű, kemény vezető az ideál mindegyik esetben, aki a birodalmi gondolatot testesíti meg. Ez pedig egy pótszer lehet az „átlagember” számára, aki büszke arra, hogy egy világhatalom polgára. Holott ha megnézzük az USA, Nagy-Britannia vagy akár az egykori Szovjetunióban az ún. HDI indexet (amely komplexebb mutató a GDP-nél), akkor látható, hogy általában nem voltak az élmezőnyben. Nem véletlenül: a fegyverkezés erőforrásokat vont el az egészségügytől, oktatástól és még az értékrendszerben is nagyobb hangsúlyt kap az agresszívabb, katonásabb mentalitás más fejlett országokhoz képest, amely kevésbé hasznos össztársadalmi szempontból. Kis országokban élők boldogabbak és elégedettebbek az életükkel, pl. dánok, finnek, norvégok, hollandok, a közszolgáltatások ezekben az országokban jobban működnek, mindenféle birodalmi ambíció terhe nélkül.

4.A nagyhatalmak korlátai

A gazdasági erőviszonyok állandóan változnak. Az egykori Szovjetunió nem bírta el a nagyarányú fegyverkezést egy alapvetően versenyképtelen gazdasági szerkezetben, ami végül a birodalom összeomlásához vezetett. (Az egykori Oszmán-birodalom is csak az európai erőegyensúly miatt élte túl önmagát évszázadokkal.) Oroszország akkor lett megint nagyhatalom (Putyin idejében), amikor az olaj, földgáz és egyéb ásványkincsek világpiaci ára megemelkedett. Ezek visszaesése miatt most megint csökkenteniük kell a katonai költségvetést és kevésbé agresszív külpolitikára váltani.

A nagyhatalmak többsége elköveti azt a hibát is, hogy olyan háborúkba megy bele, amely megnyerhetetlen, a máskor jól bevált harci technika és taktika nem vezet eredményre. Az USA esetében Vietnam volt az első ilyen sokkszerű kudarc a '70-es évek elején. A következő nagyobb katonai akcióra 1992-ig kellett várni (Kuvait), amikor a hadvezetés azt próbálta bizonyítani, hogy a fejlett haditechnika egy erősnek számító hadsereggel szemben is könnyed győzelmet arat, igen kevés amerikai áldozattal. Amivel nem számoltak, hogy pár évvel később megint áttekinthetetlen „dzsungelbe” fognak kerülni az arab városokban, az afganisztáni hegyek között és főként a számukra ismeretlen iszlám kultúrában. Nem voltak felkészülve ezekre a körülményekre, sem a helyiek által alkalmazott harcmodorra. Nagy területen fekvő és sokmilliós népességű országok tartós katonai megszállása rendkívül költséges, sok áldozattal jár, emiatt hosszabb távon nem fenntartható. Izrael állam kicsiben az USA-t képezi le (különféle országokból érkező bevándorolók, a közös csak az angol nyelv és a kulturális normák rendszere), az erős gazdasági kapcsolatok révén az egész ország afféle előretolt katonai támaszpontként működik a közel-keleti térségben.

Manapság Kína gazdasági megerősödésével párhuzamosan a kínai külpolitika vált agresszívabbá, a csendes-óceáni térségben próbál terjeszkedni, emellett Kelet-Afrikában is növelte a befolyását az utóbbi években.

5.Áldás vagy átok?

Összességében az a kép rajzolódik ki, hogy a nagyhatalmak viselkedése sosem volt mentes a túlkapásoktól, az USA külpolitikája is csak annyiban humánusabb mint egykori nagyhatalmaké, amilyen mértékben az emberi élet értékességének felismerésében előre tudtuk lépni régebbi korokhoz képest. Azonban egy olyan országtól elvárni, hogy teljesen önzetlen módon legyen a világ csendőre, ahol az egyébként is hatalmas mértékű GDP-nek az átlagnál messze jelentősebb részét fordítják katonai célokra, semmiképpen sem reális. Ha képesek vagyunk a nagyhatalmak fejével gondolkodni, akkor nem lesznek irreális elvárásaink velük szemben. A deficites költségvetés miatt az USA is kénytelen csökkenteni a hadi kiadásait, ráadásul az olaj stratégiai jelentősége is lecsökkent pár évvel ezelőtthöz képest. Habár az amerikaiak tevékenységének megítélése a Közel-Keleten igencsak megkérdőjelezhető eredményekkel járt, a fő problémákat inkább a népességrobbanással súlyosbított ökológiai katasztrófa okozta. Egy domináns nagyhatalom mindig biztonságot, stabilitást is jelent egy térségben, közel egyenlő erejű hatalmak küzdelme egy hatalmi vákuumban viszont könnyen háborúhoz vezethet.

6.Kik szidják mégis folyton?

Számomra meglehetősen furcsa, amikor valaki egy tőlünk több ezer kilométerre levő nagyhatalom politikáját szidja, mert nem felel meg minden tekintetben az általa elvártnak. Az ilyesmi arra utaló jel, hogy az illetőnek gondja van a saját belső agresszív késztetéseivel, többször az a benyomásom támadt, hogy nagyon szeretne már harcolni valami ellen. (A sportolás vagy a gazdasági vállalkozás például az agresszivitás kiélésének kreatívabb módja lehetne.) Az árpád-sávos lobogók abban a kontextusban, ahogyan használják őket, egyértelmű jelei ennek, valójában a történelemből kölcsönzött harci lobogók. Akit feszítenek a belső agresszív késztetései, az ő szemében mindig szálka lesz az aktuális domináns nagyhatalom politikája.

A mai politikai közbeszédben a rasszizmus és a homofóbia olyan előítéletességet jelent, amelyen a ma emberének már túl kellene tudnia lépni. Amikor azonban tudományos vizsgálatnak vetették alá ezt a kérdést, akkor azt találták, hogy akik ezt hangoztatják, általában ők sem mentesek az előítéletektől másokkal szemben, például azt gondolják, hogy az ilyen, konzervatívan gondolkodók elmaradottabbak és kevéssé intelligensek.

Ez a kétféle felfogás a felmérések szerint világon mindenhol megtalálható és az értékrendszerek mindenhol nagyon hasonlóak: a baloldalinak is nevezhető gondolkodás a „status quo” ellenében változáspárti, például támogatja a hátrányos helyzetűeket, a jobb oldaliak pedig a hagyományos értékeket (család, közösség) részesítik az előnyben. Én magam meg vagyok róla győződve, hogy már a tűzgyújtás feltalálása óta elkülönül ez a kétféle felfogás: vannak köztünk hagyományőrzők (jobb oldaliak, konzervatívak) és újítók (bal oldaliak, liberálisabb felfogásúak), bár ez mindig viszonylagos egy társadalmon belül, csak egymáshoz képest értelmezhető. (I. István királyunk például a maga idejében egyértelműen baloldali politikus volt.)

Lényeges pont, hogy az ember már „gyárilag” ilyen vagy olyan, tehát alapvető genetikai okai is vannak mindennek, a neveltetésen és környezeti hatásokon kívül.

A tudomány logikáját elfogadóbban között sokkal többen vannak a baloldaliak, ezzel szemben a hagyományos vallásosság hívei többségükben jobb oldaliak. Ez visszavezethető arra, hogy a bal agyfélteke domináns ember a szigorúan analitikus gondolkodást szereti, a jobb agyfélteke dominánsak pedig szeretnek az „egész” szempontjából közelíteni a kérdésekhez. Mindez persze viszonylagos egy csoporton belül és a korral is változhat. Lényeges, hogy a két agyfélteke egyenrangú, egymást kiegészítő, épp ezért a kétféle felfogás is úgy kiegészíti egymást mint a borsó meg a héja.

A történelemben a kétféle felfogás váltogatva jut uralomra, de valamivel gyakrabban van szükség a konzervatívra mint az újítóra, mivel a társadalmat megújító változások, az elért eredmények megszilárdítása hosszabb időt igényel. Emellett a hagyományos közösségközpontú felfogásnak köszönhető számos nagy építmény, amelynek létrehozása kemény hierarchiát és nagy csoportok összehangolt munkáját igényelte. A 2.világháború utáni európai politikában a jobb oldali kormányzás átlagosan kb. 60-40 arányban volt többségben a baloldalihoz képest. Az USA-ban az arány jobban kiegyenlített, de a jobb oldali elnökök semmivel nem kevésbé sikeresek, a legerősebbnek Ronald Reagant és Richard Nixont tartják, a bal oldalról Bill Clinton sorolható még talán ide, de J.F. Kennedy például gyenge elnök volt.

A jobb oldali politika sikeressége mindenhol a hagyományos közösségközpontú felfogáson alapult, a "jobbos" felfogásnak csak „mellékterméke” minden olyan jelenséggel szemben fellépni, amelyek ELVBEN bomlaszthatják a közösség egységét. Ilyenek az eltérő rasszok (más kultúrák), a homoszexualitás vagy az egyházellenesség. (A legtöbb csoportban egyébként az emberek többsége gyanítja, hogy kik lehetnek közülük az eltérő szexuális irányultságúak, de általában szemet hunyunk e fölött, mert ők is ugyanolyan hasznos tagjai a csoportnak mint mások.) A probléma akkor lép fel, hogy aki fenyegetve érzi a közösséget, mert a legtöbbször indulatokkal reagál nem pedig egy lépést hátra lépve higgadt érveléssel.

A bal oldali felfogás e tekintetben hozzám mégis közelebb áll, mivel mindig a lehetőséget látja (és nem a veszélyt) az eltérő társadalmi hátterű emberekben, akik a hagyományostól eltérő készségekkel és újfajta látásmóddal gazdagíthatják a társadalmat. A legnagyobb, kiaknázatlan erőforrásunk manapság márpedig maga az ember.

Törekednünk kell arra, hogy mindkét szemléletet át tudjuk élni és meg tudjuk érteni. Mindig vannak olyan emberek, akik egyszerre mindkét oldalt látják: nagyjaink közül ilyen volt Széchenyi, Deák és Bethlen István, mérsékelt jobb oldali felfogásúak. A mai Fidesz teljesen fölöslegesen élezi ki a helyzetet azzal, hogy mindig harcolni akar valamivel. Kétlem, hogy a közösség összekovácsolásának ez egy hatékony módja, ha valaki szerint igen, az kérem vezesse le a számomra gyakorlati példákkal.

A bal és jobb mindig viszonylagos, egy adott közéleti kérdésben az egyik ember „balra”, a másik „jobbra” mozdulna. Az utóbbi 10-15 évben az európai politikában jobbra tolódás figyelhető meg: kevesebben hisznek a tudomány eredményeiben mint a hagyomány jól bevált eljárásaiban. Ez egyébként a történelemben ciklusos jelenség, egy-két évtizeden át balra, majd ugyanennyi ideig jobbra tolódik a közfelfogás, és a magyar politikai élet is többnyire jól követi az európai trendeket.

Orbánék csapata egy olyan perverz politikai felállást konzervál, ahol a bal oldal nagy részét a Fideszen belül túszul ejtette a jobb oldal (A Fidesz bal oldala kb. Tusk volt lengyel kormányfő mérsékelt jobb oldali, azaz RELATÍV bal oldali felfogásának felel meg.) A hagyományos magyar baloldal pedig még nem jött rá, hogy a legfőbb szövetségesei a Fidesz bal oldalán vannak, tehát egyetlen esélye a kormánypártok egységének megbontása lehetne. (A Fidesz jobb oldala és a Jobbik között lényeges különbséget nem látok az elvek szempontjából, legfeljebb azt, hogy a Jobbik még nem korrumpálódott.)

A lényeg mindig a BELÁTÁS, a tőlem eltérő felfogású ember éppoly fontos értékeket képviselhet mint amikben én hiszek, és a látszólag ellentétes értékrendek egymást jól kiegészítik. (Az eltérő felfogású csoportok "fair" küzdelme egy hajtóerőt is jelent, bár tény, hogy a saját csoportunkba tartozók bűneit kevésbé szigorúan ítéljük meg mint a más csoportba tartozóét, ld. például a Kiss László ügy.) Sokat kell egymással beszélgetni és adni kell alkalmat másoknak, hogy a gyakorlatban bemutassák, hogy az értékeik mennyire gyümölcsözőek. Nagyban helyzetfüggő is, hogy melyik felfogásnak van éppen létjogosultsága.

Az egyik múlt század végi, praktikus pszichológiai felfogás szerint egyszerűen csoportosíthatóak az emberek az alapján, hogy alapvetően mi a véleményük magukról és másokról. Van, aki a másik felé olyan üzenetet sugároz, hogy „Én oké vagyok, de te nem vagy oké”, ők a hatalmaskodók vagy a vélt vetélytársat kiszorítani igyekvők. Az önsorsrontó, a „lúzer” azt gondolja, hogy ő bizony nem oké, mások viszont okék, feltehetőleg mert gyerekkorában a szüleitől folyton azt kapta, hogy ő bizony nincs rendben. Emiatt folyton egy olyan görcs van benne, amelyen nehéz túllépni (bár távolról sem lehetetlen) és ami gátolja a siker elérésében. Az egészséges mentalitás, hogy „Én is oké vagyok és te is oké” vagy, a hibáinkkal együtt alapvetően rendben vagyunk, bár sok mindenben képesek vagyunk javulni. Ennek van viszont egy csavaros változata, amelyet a kormány folyamatosan szuggerál, amióta hatalomra került: „Mi okék vagyunk, de „ők” nem okék”, ahol az „ők”-be pedig behelyettesíthető minden, ami külföldről jön, ami számunkra ismeretlen és emiatt idegen.

Pontosan ez az, amit a kormány folytonosan üzen, szinte minden mondatában kódoltan ez van. Nagyon veszélyes mondat, mert van ugye a Vezetőség, a kormánypárt és holdudvara, amely minden létező problémára tudja az egyedül helyes válaszokat, az oktatás, egészségügy területén éppúgy mint a bűnüldözés, a gazdaságfejlesztés és a bevándorlás kérdéseiben. A „ti” ez esetben a gyengeelméjű, bár keményen dolgozó állampolgárt jelenti, akinek meg kell mondani, hogy mit tegyen, l. „nemzeti konzultáció”, közmédiák hírműsorai és a legújabb kampány, amelyet mérsékelt jobboldaliak találóan NÉPSZARVAZÁSNAK neveztek el. (A tulkokat szokás ugyanis úgy terelgetni, ahogyan a kormány igyekszik most minket beterelni a szavazófülkékbe.)

Az „ők” ez esetben kétféle csoport, egyrészt a brüsszeli eurobürokraták és technokraták, akik nem értik és nem is érthetik meg a „magyar valóságot”. Bár ez a kritika számos esetben jogos lehet, a menekültkvóták kérdésében kevésbé, hiszen a döntést az Európai Parlament hozta meg. A gyakorlatban ez mostanában úgy működik, hogy a sokféle érdekkel fellépő kis ország befolyása kevéssé jelentős, ezért ha a németek és franciák képesek valamiben egyességre jutni, azt már nagy valószínűséggel át tudják vinni az EU legfőbb döntéshozó fórumán is. Orbán Viktor és köre ezt a politikai realitást nem akarja tudomásul venni, emiatt a kampányplakátok egy hatalmi harc részeként de facto Európai Unió ellenes plakátoknak is tekinthetőek.

Az „ők” másik csoportja pedig az Európába igyekvő VAGY csak valahol menedéket kereső VAGY már Európában élő iszlám vallásúak. A magyar politikai elit jó része kísérletet sem tesz a megértésükre, durva leegyszerűsítéssel gyanús, rossz gondolatokkal és hibás magatartásmintákkal fertőzött embercsoportnak könyveli el őket. A kormány és a politikai elit jó része pedig azért talál jelentős támogatásra, mert ezzel a gondolattal, hogy „mi okék vagyunk, de ők nem okék”, egy mifelénk hagyományokban gyökerező felfogást talál meg. Ennek a megértésére ahhoz van szükség, hogy az ember együtt dolgozzon sokféle emberrel, és akkor látni fogja, hogy bármilyen területen ez nemtől, kortól, nyelvtől, lakóhelytől és iskolai végzettségtől lényegében független, hogy valaki az adott területen mennyire jó szakember és mennyire együttműködő. Viszont a magyar emberek többsége gyanakvó: például az idősebb munkavállalót a cégek nem alkalmazzák, amiatt, mert talán kevéssé akarják szolgai módon átvenni a cég vezetőségének gondolkodásmódját és a kommunikáció is hangyányival nehezebb lehet velük szemben, a generációk közötti eltérő készségek és tapasztalatok miatt. Igen sokan vannak olyanok, akik csak ismerőst vennének fel beosztottként. Ez is azt mutatja, hogy (a külföldi munkavállalóktól eltekintve) erősödőben van nálunk a hagyományos klánszemlélet, tehát nem az adott pozícióra való alkalmasság, hanem az ismeretség dönt a pozíciókról. Kutatások szerint mennél inkább erős ez a felfogás egy országban, mennél jellemzőbb a BELTERJESSÉG, annál nagyobb a korrupció és annál kevésbé sikeres az adott ország gazdaságilag (a pénzek elfolynak, a tehetségek pedig nem tudnak kibontakozni). Na most, hogyha a magyar polgárok (és általában a kelet-európai emberek) többsége ennyire gyanakvó, akkor hatványozottan az lesz BÁRMILYEN, más kultúrából származó emberrel szemben, nem beszélve az iszlámról, amelynek egyes fanatizált hívei még saját életüket is képesek odadobni szörnyű terrorakciók során.

Az iszlám vallás fanatizált változata távolról sem olyasmi, ami a történelemben ne fordult volna elő bármilyen földrészen és kultúrában, csupán a mostani kombináció az, amely igen szerencsétlen: 1.A mai iszlám vallású országokban nagyon sok a fiatal. A fiatalok, főként a férfiak felfogása mindig radikálisabb, kevesebb a vesztenivalójuk mint az időseké. 2.Nagyon sok a munkanélkülivé vált, perspektíva nélkül maradt fiatal, akik közül sokan már az EU-ban születtek. 3.A mai individualista szellemű nyugati kultúrában igen sokaknak nehéz megtalálni a nekik való közösséget, ahova tartozhatnak. Még azoknak is gondot jelenthet mindez, akik már biztosan állnak a lábukon, mert a családból azt hozták, hogy ők „okék” és képesek megállni egyedül is a lábukon. 4.A hagyományos ázsiai mentalitás ezzel sokkal archaikusabb, az egyén teljesen alárendeli magát a közösségnek. Gonosz emberek, másokat manipuláló pszichopaták képesek ezzel visszaélni, mint láthatjuk napjaink példáján. 5.A népi mondás szerint egy bolond százat csinál, káros mintázatok adódnak tovább ezekben a szubkultúrákban.

A mai iszlám vallásnak egy jó része a 300 évvel ezelőtti kereszténység szintjén áll, amely képes más emberek csoportjait csupán az eltérő hitük miatt megtámadni. (Illetve a vallást ürügyként használni agressziójának kiélésére, amely mögött kivétel nélkül gazdasági érdekei is jelen vannak.) Az egyik megoldás az lehet, ha a tehetséges emberek előtt megnyitjuk az utat, hogy kiemelkedjenek ebből a közegből. Egy francia film szereplőit idézve: „Az arabokat utálom. Igaz, hogy az Omárt, a Hasszánt és Alit is szeretem, a Juszufot, Abdult is nagyon kedvelem (és még felsorolta az összes arab ismerősét), de az arabokat azokat utálom.

A magyar emberek többsége nem egyenes mert nem meri a véleményét bátran megmondani, nekem is vannak problémáim a konfliktuskezeléssel. Akivel bajom van, annak keményen (de kulturáltan) megmondani a véleményemet, a hátuk mögött pedig dicsérni másokat és nem szidni, ez lenne a korrekt, de ritkán tapasztalható magatartás. Ezzel szemben, ha letesszük a telefont az addig mézes-mázos beszéd hirtelen anyázásra vált, és ha a munkatársunk kilép a szobából, egyből elkezdjük szidni. Ez egy hibás társadalmi norma, alapvető konfliktuskezelési problémákra utal. Én elmondhatom, hogy csodálatos emberekkel találkozom nap mint nap, kedvelem a munkatársaim nagy többségét és tapasztalataim szerint majdnem mindannyiunkra igaz, hogy alapvetően okék vagyunk, bár kritikus helyzetekben egyes régi hibáink megint előjönnek. És sajnos nem is tudunk ezeken javítani, amíg hárítunk, amíg velünk minden rendben van, de mások, az „ők” minden bajunk okozói, kicsiben és nagyban egyaránt.

Még egy dolog, amiben a kormány hibát követ el, ez pedig az ARÁNYOSSÁG kérdése. A pozitivista szemlélet nem ismeri ezt a fogalmat, egy mondat vagy igaz, vagy nem. Az életünk viszont (éppúgy mint a politika világa) pontosan a megfelelő arányokról szól. Amikor a kormány folyton fejbe ver útszéli módon (óriás plakátokkal) és övön alul (sportmeccsek szünetében) a saját fanatikusan hangoztatott gondolataival, akkor egyértelműen kiderül, hogy politikai vezetésünk a súlyos aránytévesztésével rossz úton jár. Még alapvetően jó gondolatokat is lehet hibás módon képviselni és túlzásba vinni. A 20.század pedig pontosan erről szólt: nagy ideológiák túlzásaikkal vittek be minket az erdőbe, és most megint ennek a szelleme kísért. Ja igen, könnyebb ilyen megfoghatatlan eszmékkel foglalkozni mint például a „kultúrák harca” minthogy a mindennapi kis problémáinkra gyakorlati megoldásokat találjunk. Az ilyesmit nevezik pótcselekvésnek.

Amint a különféle neten keringő táplálkozási cikkeket olvassa az ember, gyakran olyan érzése támad, hogy az elkövetők nem mindig józan megfontolások szerint, hanem „zsigerből” dobnak be olykor erős túlzásnak ható mondatokat. Gyakorlatilag nincs olyan étel vagy ital, amelyről ne mutatta volna ki valahol valaki, hogy bizonyos esetekben vagy káros hatású lehet, vagy legalábbis nem tesz jót a szervezetnek, emiatt szinte bármilyen táplálékunkról írhatunk pozitívumokat és negatívumokat egyaránt. Gyakran változnak a különféle divatok, amelyek bizonyos fajta tápanyagokat bűnbaknak kiáltanak ki és kerülendőnek tartanak. Még a szakértők is eltévednek olykor, a laikusok cikkei pedig többnyire tele vannak olyan „zöldségekkel”, amelyeken lehet mosolyogni vagy épp bosszankodni.

A cukor mint bűnbak. Na és az életmódunk?

A cukorról sok mindent leírtak mennyire káros, de aki a szervezetünk biokémiai folyamatait ismeri tudhatja, hogy ezek nagy része túlzás, mert az össz-szénhidrát fogyasztás fontosabb annál, mint hogy ki mennyi finomított cukrot fogyaszt el. Tehát hiába démonizálják a fehér cukrot például az amerikaiak, ha ezen túl is sok kukoricapelyhet, burgonyachipset és fehér kenyeret esznek meg, akkor továbbra is általános lesz náluk az elhízás. Mivel az ilyen ételek glikémiás indexe magas, úgy viselkednek, mint a kályhába dobott faforgács, hirtelen lobbannak el, a felszabaduló energiát a szervezet nem tudja csak zsír formájában tárolni. A lassú égésű, azaz alacsony glikémiás táplálékok mint például a teljes kiőrlésű kenyér és a kevert gabona (rozs, tönkölybúza stb.) kenyerek előnyösebb hatásúak. Az elhízásban és a cukorbetegség kialakulásában a szénhidrátok mellett a különféle zsírok és olajok túlzott fogyasztása bizonyítottan ugyanúgy szerepet játszhat. Tehát mindig a teljes képet kell nézni és aki túl sok kalóriát vesz magához, az úgyis meg fog hízni. Elég ha körülnézünk az ismerőseink körében.

Arra pedig nem gondolt még senki, hogy mért kívánjuk főleg reggel annyira az édes dolgokat?

Szervezetünk kiemelkedő glükózfogyasztója az agy, és amikor reggel dolgozni kezdünk, akkor a legtöbb munkahelyen fel kell pörögni, a főnök vagy egyes munkatársak, partnerek növelik a stresszt. Ilyenkor a legtöbbünknek nagyon gyors energiaforrásra (azaz cukorra) és még némi élénkítőszerre is szüksége van (pl. cukrozott kávé). Manapság nem csak a munkatempó magasabb mint harminc vagy ötven éve, hanem a minket bombázó információ is megnőtt (pl. internet). Az élet felgyorsult, több a napi teendőnk mint régen és még a filmekben is gyorsabban beszélnek a szereplők manapság mint a múlt század elején vagy közepén. Azok az érvelések, amelyek azt mondják, hogy mit „ne” fogyasszunk, gyakran elkövetik azt a hibát, hogy nem mondják meg, mi a legjobb helyettesítője. (Pl. az ásványvíz sajnos nem egy pálya a cukros üdítővel. Ásványvíz és gyümölcs együttesen már igen.) Valójában az ÉLETMÓDUNK megváltozása, egy lassabb és nyugodtabb tempó lenne egyedül az, amelytől leginkább lényeges változás várható. Az alkoholistának is mondhatnánk, hogy igyon kevesebbet, ha az életmódján nem változtat gyökeresen, akkor hiába mondjuk. Éppígy vagyunk sokan a finomított cukrokkal, amelyeknek jelenlegi tudásunk szerint a kártékony hatása lényegesen kisebb a masszív alkoholizálásnál vagy a dohányzásnál.

Száz évvel ezelőtt a magyar paraszt leginkább pálinkát ivott, az urak bort, a németek sört, a zsidók pedig kávét. Pontosan megvoltak az okai annak, hogy a magyar paraszt mért pálinkával kezdte a napot (mondjuk a gürcölés előtt jól jött némi szíverősítő) és igen, a szellemi munkák jó részét akkor még a zsidó származásúak végezték, de mivel a munkák nagyobb része manapság már inkább szellemi jellegű, ezért iszunk mi is kávét, teát vagy más, ezekhez képest kevésbé egészséges élénkítő italokat.

A „laktózmentes” mizéria

A laktózérzékenység nem úgy működik mint (a lakosság kb. 1%-át kitevő) gluténérzékenységé, hanem a szervezet egyénenként eltérő (és korral is változó) tejcukor emésztési kapacitását jelenti. A laktózmentesség hívei szerint a tehéntej nem természetes táplálékunk, ami nem teljesen így van, mert az emberiség nagy csoportjai az utóbbi tízezer évben elég jól megtanulták megemészteni a tejet egy olyan folyamat során, amit úgy hívnak, hogy evolúció. Másrészt a laktózmentesség hívei két dologról nem beszélnek, egyrészt hogy az erjesztett tejtermékekben a bacik a tejcukor nagy részét tejsavvá alakítják, emiatt a kefir, joghurt, túró, félkemény és kemény sajtok laktóztartalma igen alacsony. Másrészt, hogy ha mellőzzük a tejtermékeket, akkor is szükségünk van fehérjeforrásra: a túlzott vöröshúsfogyasztás is okoz betegségeket hosszú távon (emellett ökológiai és igen, pénztárca problémák is felmerülhetnek), a teljesen növényi alapú fehérjeforrás pedig nem mindenki számára kielégítő. Vagy említhetnék, hogy vajon mért maradnak ki a képből a halak? Amikor cukor vagy laktózellenes, vagy épp paleót népszerűsítő cikkeket olvasok, akkor bejelez a jobb agyféltekém, amely képes az ilyen szövegeket egészben, a szellemiségüket tekintve értelmezni: feltűnő az illetők csőlátása, mivel csak azt veszik figyelembe, amely az értékrendjüket és az azt kifejező ideológiát alátámasztja. Ezek a divatok azért népszerűek, mert manapság sokan hajlanak afféle puritán ókonzervatív nézetek felé a táplálkozás területén is – lehet, hogy az idő őket fogja igazolni, ki tudja.

Ne legyenek irreális elvárások az élelmiszerüzletekkel szemben

Elsősorban azért, mert a minőségi táplálék mindig drága volt, ha nem akarunk vagy nem tudunk sokat költeni, akkor olykor még uram bocsá, a permeátumból készült krémsajtot is megvesszük, vagy pedig a másodosztályú, máshol hulladéknak minősülő alapanyagokból gyártottat. A magyar lakosság a fizetésének NEM CSAK 5-10 százalékát költi élelmiszerekre mint a leggazdagabb nyugati országok, viszont nem is dobjuk ki az élelmiszerek több mint felét (kétharmadát?) mint az amerikaiak.

„Mit etetnek meg velünk?” A sok cukor és só az ételekben nem egyszerűen trükk, hanem tartósítási célja is van, a legtöbb bolti termék ugyanis a kényelemhez szokott, urbanizált életmódot folytató "pógár" számára készült. Nem kötelező az ilyen tartósított cuccokat megvenni: Aki igazán egészségesen akar táplálkozni, legjobb ha rászánja az időt friss alapanyagokat vesz és főz magának és a családjának. Magában az, hogy egy élelmiszert nem nagyüzemben, hanem biogazdaságban állítottak elő, kevésbé fontos a fenti tényezőkkel összehasonlítva, ugyanígy a "génkezelt" élelmiszerekről sem mutatták ki, hogy károsak.

Az előző mondat azonban sokakban ellenérzéseket kelthet, épp azért mert a táplálkozás legtöbbünknek nem annyira racionális mint „zsigeri”, azaz érzelmi kérdés. Az egészséges táplálkozás alapelvei igazából baromi egyszerűek, akit igazából érdekel az ne szenzációhajhász, hanem mértékadó forrásokat nézzen vagy olvasson, de ennél is jobb ha mint én is tettem, elvégez (akár a neten keresztül is) egy tanfolyamot ebben a témában.

Amit másokról mondunk az legalább annyira szól magunkról is mint akikről (vagy amiről) éppen beszélünk. Nem csak az optimista-pesszimista „félig üres, félig teli pohár” hasonlatra gondolok (sőt, a kutató szellemű embernek talán az se baj, ha pisi van benne), hanem azokra is, akik rosszindulatú pletykákat terjesztenek és a folyton elégedetlenkedőkre is, akik folyton panaszkodnak, ha süt a nap az a baj, ha esik az eső, akkor pedig az.

Ha valaki összeesküvés elméleteket, „konteókat” fejteget, akkor mindig érdemes dekódolni, hogy mi lehet a hátterében annak, amit mond, egyéntől és helyzettől függően eltérő magyarázatokat találhatunk.

Amikor valaki bedob egy mondatot világuralomra törő gyíkemberekről, akkor néha csak játszik, eljátszik egy gondolattal. A gondolkodás fárasztó tevékenység, nem véletlenül abból a szóból ered, hogy „gond”. A gondolatok fonalának elvágására nem csak az alkohol a jó megoldás, hanem néha egy olyan mondat is, amelyből az következik, hogy „úgysincs mit tenni”. Ez a játék súlyosabb formában, például kormánytisztviselőktől a közmédiumokon hallva már verbális környezetszennyezés formáját öltheti, amikor sok embert traktálnak olyan egyszerű gondolatokkal, hogy lényegében mi mindannyian jók vagyunk, csak azok hát azok a gonosz kis gyíkemberek, ők teszik a világot tönkre. Abszolút gyerekes és felelőtlen magatartásról van szó, mert homályosan fogalmaz mindenféle titkos társaságokról, amelyek józan ésszel sokkal inkább különféle lobbiknak, kluboknak és egyeztető fórumoknak tűnnek.

Azt is elárulja magáról az illető, hogy csak a titkos egyezkedések világában hisz, tehát én azért nem vagyok nyílt és őszinte, mert a „legnagyobbak” sem azok. Ez egy általánosítása annak, hogy amilyennek látom a világot kicsiben magam körül a legrosszabb formájában, tehát biztosan olyan nagyban is, a feltételezéseimet vetítem ki. Ergó: demokrácia nem létezhet sehol, az csak egy szólam, (tehát vagy diktatúra vagy anarchia van), amiben persze magyarázatként felmerülhet, hogy ő még nem tapasztalta meg, hogy léteznek nyílt viták és nyílt érdekütközések. Kormányszinten viszont nem erről van szó, csupán önigazolásnak nagyon jól jön, hogy legyünk csak hataloméhesek és alattomosak, máshol is „úgyis” ez a szokás.

A konteók egyike sem a tudományos igényességet testesíti meg. Aki nem foglalkozott tudományos tevékenységgel, a tudomány valamilyen gyanús mahinációnak tűnhet a számára. Az igazi tudós mindig aprólékos, piszmogó, ritkán mond ki valamit egyértelműen, mert sokáig tart, amíg csapatmunkával eljut odáig, hogy pontosan be tudja határolni a leírt összefüggések pontos hatását és érvényességi körét. Az összeesküvés elméletek hívei viszont magányos harcosok, nem a tudományterületük szakértőit célozzák meg és késztetik vitára, hanem alattomos módon a laikusokat, akiknek nincs elég információjuk. Bogár László és Drábik János igen jó tudósok lehetnének, ha képesek lennének tiszta fejjel gondolkodni, nem pedig egy gondolatrendszer, egy ideológia rabjává válni. Ez a beteges, paranoiás felfogás sajnos a legtöbb megnyilvánulásukon átsüt és teljesen értékelhetetlenné teszi.

Az emberi tudatra jellemző, hogy könnyen fanatizálható egyfajta gondolat irányában és mindenről az jut eszébe mint a viccbeli Mórickának. Nem akarok senkit megsérteni (és ha valaki veszi a lapot, az annak a jele, hogy nem vált fanatikussá), amikor az egyik munkatársamat idézem, aki szerint az anyagcserével vigyázni kell, mert ha a bélgázok nem tudnak eltávozni, akkor feljuthatnak az agyba és igen szar gondolatokat hoznak létre...

Érdekes például megnézni azt a városi legendát, hogy „A rákot már meg tudták volna gyógyítani, de direkt nem teszik.” Szokás szerint homályban marad, hogy kikről is van szó, a jelenlegi világképem alapján közel nulla a valószínűsége, hogy létezik „ők”, akik lefizettek több százezer tudóst és egészségügyi szakembert (pénzért ugye mindenki megvehető), ráadásul ezt titokban is lehetne tartani. (Sőt, ha utána nézünk, akkor kiderül, hogy éppen hogy egyes fertőző betegségek kutatása szorult inkább túlságosan háttérbe.) Nem a bal agyfélteke pengeélességre törekvő logikája bukkan itt sem elő, hanem egy archaikus kép a világot uraló gonoszról, tipikusan jobb agyféltekés fantáziával (amiben klasszisokkal jobb mint a bal agyfélteke). Ha jobban megnézzük két képet vetít ki teljes joggal: Az egyik kép, hogy milyen sok száz év körüli ember lenne, ha az egészségügyi problémák nagy részét megoldanánk és vajon el tudnánk-e őket látni. A másik jogos gondolat, hogy ne arra számítsunk, hogy mások megoldják helyettünk a problémákat, sőt a közösség egységét is mi tudjuk csak megteremteni. (Emellett még abban is igaza van, hogy tényleg előfordulnak álságos dolgok az egészségügyben, például hogy gyógyszergyártók visszatartanak egy új készítményt vagy pedig nagyon drágán adják el, amíg az előző fejlesztésük meg nem térült a kívánt szinten.)

Vannak tehát igazságmagvak ezekben a megnyilvánulásokban, mert valóban léteznek különféle erős lobbik és érdekcsoportok, és ezeknek tényleg nem érdekük, hogy alternatívák jöjjenek létre velük szemben. A csúsztatás ott van, hogy nem is tudják megakadályozni, csak rájuk fogjuk a saját kényelmességünket és tenni nem akarásunkat (pl. reklámipar esetében vagy az olajlobbi esetében), a választás ugyanis mindig a miénk, saját sorsunk sosem mások kezében van. Akik „agymosásról” beszélnek, ők többnyire mások agyát szeretnék „mosni”, és kevesebben vannak köztük, akik aktívan dolgoznak is a közösség pozitív fejlesztéséért. Aki a hatalomról túl sokat beszél, gyanús hogy a saját hataloméhségét vetíti ki (az összes forradalom tulajdonképpen erről szólt, hatalom-paranoiáról).

A közösségi összetartás nagyon fontos, a konteóhívő olykor erről beszél nagyon faramuci módon. Divat mostanában az USA-t szidni, 300 millió embert egy-két mondattal lehülyézni, amely egyfajta kisebbségi érzést is kifejez, eléggé szánalmas módon. Valójában nincs is sok közöm az ő problémáikhoz, sőt pótcselekvés jellegét ölti, ha velük foglalkozom a sajátom helyett. Viszont ha jól megnézzük az ilyen mondatokat, mindig van bennük egy indirekt állítás, hogy a mi közösségünk, az általunk teremtett kis közösségek éppúgy fontosak, sőt számunkra még fontosabbak mint az amerikai kultúrának a világot elárasztó és nem is mindig pozitív hatású termékei.

A konteóhívő tehát sok esetben nem tudatos módon a közösségi összetartásról beszél, magányosnak érzi magát és közösséget szeretne teremteni, de nem találja ehhez a megfelelő eszközöket és gondolatokat, nemritkán csak a saját burkolt agresszivitását és rossz közérzetét fejezi ki hülye negatív mondatokkal, amelyek a sok ismételgetéstől városi legendákká is váltak.

A „beavatás” szót többféle értelemben használjuk, az egyik véglete olyan spirituális aktus, amely a tanítványt úgymond a fizikai világon túl létező tapasztalatokhoz segíti hozzá. Másik véglete egyfajta hecc, kissé megalázó próbák sorozata, amelyeken a közösségbe frissen bekerült tagoknak (pl. egyetemi gólyáknak) túl kell esniük.

A beavatás az archaikus társadalmakban mindig arról szólt, hogy a fiatal embereket olyan kemény erőpróbák elé állították, amelyeket el kellett viselniük, mert csak ezt követően válhattak a közösség teljes jogú tagjaivá. Főleg fiatal fiúknak kellett ilyesmin átesniük: volt, ahol kizavarták őket több napra a dzsungelbe, máshol le kellett ugrani egy emelvényről vagy rovarok csípését elviselni perceken keresztül. Léteztek szellemi beavatások is mint a klasszikus hindu vallásban: a húsz éveseknek részletesen elmagyarázták a karma törvényét, és amikor sokan megismerték az emberi élet nehéz és felelősségekkel teli voltát, évekre enyhén depresszióba is estek tőle. (Amíg meg nem barátkoztak mindezzel.)

Számomra a beavatás szónak leginkább ebben az értelemben van értelme, lényegileg ugyanaz mint az archaikus társadalmakban: a fiatalokat kemény erőpróbák elé állítani. Amiként a szövetanyagot is „beavatják”, azaz különféle eljárásoknak vetik alá, hogy később „jól bírja a gyűrődést”, éppúgy legtöbbünknek szüksége van olyan helyzetek megélésére, ahonnan szembesülve az élet bizonyos fajta nehézségivel, jó eséllyel megerősödve tudunk kijönni. (Létezik egy olyan szó, hogy „reziliens”, amely arra az esetre vonatkozik, amikor az ember a terhelésnek nem csak ellenáll, de erősebb is lesz tőle.)

A valódi beavatások az alábbi feltételeknek kell, hogy megfeleljenek:

-Az ember olyan újfajta helyzetbe kerül, amelyet még nem ismert. Nincs semmi olyan kotta, amely megmondja, mit tegyen.

-Mindenképpen túllép a kényelmi zónáján, a bizonytalanság világában újfajta élményeket él át.

-Az események során leginkább saját magára számíthat, saját eddig ismeretlen belső tartalékaiból meríthet. Sosem a papa, mama révén vagy a rokonok hátán kúszva fog tudni előre jutni.

-Nem ismeri képességei határát és nincs is semmiféle garancia arra, hogy sikerrel fog járni és hogy nem szerez sérüléseket.

-Előtte megfelelő testi, lelki és szellemi felkészítést kap tanítóitól, nem úgy dobják mély vízbe, hogy az úszás mivoltáról fogalma sincs.

Ezek mindig olyan élmények, amelyekből az ember később is meríteni tud, ha nem jól mennek a dolgai vagy ha nehéz helyzetbe kerül olyasmi, amit elmesélhet az unokáinak is.

A világ számos országában vannak olyan fizikai vagy szellemi erőpróbák, amelyek teljesítését elvárják vagy legalábbis értékelik közösségi szinten is. Milyen formái léteznek ma nálunk?

-Fizikai teljesítmények, sport. Ilyen lehet küzdősportban valamilyen öv megszerzése, teljesítménytúrák, maratonfutás, Balaton-átúszás stb. Nem csak testileg hanem lelkileg is megerősítik az embert. A hegymászás vagy az extrém sportok a társadalom számára látszatra haszontalan, veszélyes tevékenységek, valójában viszont edzettséget adnak, emellett pedig a hétköznapi tudatállapot fölötti élményeket is nyújtanak (nem az alattiakat, mint az alkoholizmus). Az élet iskolájához mindez hozzátartozik.

-Szellemi beavatások: például egy diploma megszerzése, doktori cím elnyerése vagy pár év alatt szakmai elismertségre tenni szert. Az egyetemek jelentős része sokaktól nagyon intenzív szellemi aktivitást követel meg, legalább bizonyos időszakokban. Mégsem vagyok biztos benne, hogy ezek valóban hasznos beavatások, mert a magyar egyetemek jó része negatív légkörű, az indokolatlan mértékű szelekció (amely valójában nem annyira a diákokat mint az oktatók munkájának eredményességét méri le) stresszeli a hallgatót, nem pedig mint Nyugat-Európa egyes helyein, ahol az intézmény azt szeretné megmutatni neki, hogy képes a tempót felvéve sokkal magasabb szintre is eljutni mint gondolta. Persze mondhatnám ezt szóra szóra a magyar futball-akadémiák légköréről („nehogy hibázz, ne vállalj kockázatot”) , szembeállítva a nemzetközi szintet jelentő edzői munkával („meg tudjátok csinálni, képesek vagytok rá”). Az eredmények mindkét esetben magukért beszélnek.

Amikor az ember bedolgozza magát a szakmájába, akkor sok esetben van pár olyan éve, amikor a munka minden mást háttérbe szorít reggeltől estig,- láttam ennek jó pár példáját, sokan így alapozták meg magukat (orvosok, tudományos kutatók, iparvállalatok szakemberei.)

-Cselekvés jellegűek. Az a szavunk, hogy „házas”, igen kifejező, hiszen régen a fiatal házasoktól elvárás volt a saját ház, saját otthon megteremtése. Mindez nagyon sok munkát, lemondást, másokkal való kapcsolatteremtést igényelt, sőt áldozathozatalt is a kisgyerekek érdekében. A házasságkötéskor a (régi paraszti) társadalom megelőlegezi a bizalmat, hitet sugároz és támogatást ad az irányban, hogy a fiatalok a közösség teljes jogú, autonóm tagjai legyenek. Manapság leginkább a külföldi munkavállalás hasonlít mindehhez: a fiatalok egy teljesen ismeretlen közegbe, újfajta kultúrába kerülnek, amelynek meg kell tanulniuk az íratlan szabályait és a nulláról indulva kapcsolatokat építeni, a munkahelyen pedig ismeretlenül, a helyiekhez képest hátrányos helyzetből indulva bizonyítani. Nyilvánvalóan némi szerencsére is szükség van az idegen közegben és nem mindenki számára elviselhető hosszabb távon az ilyen, nagyfokú létbizonytalanság érzetét kiváltó helyzet.

Ezeken túlmenően nagyon sok egyébfajta értelmes beavatás létezhet. Nagyon fontosnak tartom a fiatalok számára az ilyen beavatásokat, amikor nincs minden „előre lezsírozva” és nem az dönt, hogy kinek milyenek a kapcsolatai, hanem bele kell állni teljes mértékben az adott helyzetbe. Számomra sokat jelentenek még ma is azok a teljesítmények, amelyeket huszonéves fejjel elértem, sajnálom viszont, amikor nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Az is jó lenne, ha a közösségi felfogás a fiataloktól egyrészt elvárná, másrészt jobban elismerné és értékelné is az átlagos szintet valamilyen téren jóval meghaladó teljesítményeket.