Az Orbán-kormány által kiépített (remélhetőleg nem annyira tartós mint inkább átmeneti) rendszer nagyon hasonló Trump, Putyin, Farage, Le Pen és mások populistának nevezett, radikális jobboldali gondolatrendszereihez.

Kétarcúnak amiatt nevezhetőek ezek a felfogások, mert amíg bizonyos mértékig elősegítik a társadalmi egyensúlyt és stabilitást, egy ponton túl viszont már a káros hatásai kerülnek előtérbe. Habár nehezen állapítható meg pontosan melyik az a pont, amikor túlfeszíthetik a húrt, valamennyire mégis sejthető, ha megnézzük azokat a területeket, ahol Fidesz kormány tevékenysége is a legmarkánsabban jelenik meg.

1.Bevándorláspolitika

Helyesen ismeri fel a más kultúrákból nagy számban érkező bevándorlók potenciális veszélyességét, és kemény szabályzásra törekszik. A fellépés keménysége a háborús menekültekkel szemben azonban már inhumánus és rasszista példákat statuál a tömegek számára. A múlt századi történelemből jól látszik, hogy a tűzzel játszik az, aki az indulatok szításával akar népszerűséget és támogatást szerezni. A bevándorlásellenesség Orbánék esetében ilyen mértékben már leginkább a további hatalomkoncentráció kézenfekvő eszközének látszik.

2.Közösségépítés

A konzervatív politika erőteljes közösségépítésre törekszik a hagyományápolásra és a történelmi egyházakra támaszkodva. Jól látja meg korunk problémáját, hogy a technikai fejlődés következtében felgyorsult életmód az egyént atomizálja és a kapcsolatokat felszínesebbé teszi, emellett nagy csoportok (főként a lecsúszás szélén álló, konzervatív felfogású fehér középosztálybeliek) a „nyugati világ” legtöbb országában erősen igénylik az érdekeik határozott politikai képviseletét. Ezzel szemben a helyes törekvés mesterkéltté válik azon a ponton, amikor már belterjes közösségek fennmaradását támogatja. Belterjes az a közösség, ahol a hatalmi viszonyok a feudalizmust idézik (a vezetők előjogait és az alárendeltek kiszolgáltatottságát tekintve), és amely nem segíti elő a tagjainak személyes fejlődési törekvéseit. Az iskolák, hivatalok, kulturális és egészségügyi intézmények jelentős részében kimutatható katonás szemlélet idejétmúltnak tűnik akkor, amikor ma már az élethosszig tartó tanulás és önképzés szinte alapfeltétel és a konzervatív egyházi ceremóniák is csak a képmutatást erősítik azokban, akik nagyobb tudatosságra törekszenek (pl. a pszichológia eszközei vagy meditációs gyakorlatok is bőven rendelkezésre állnak e célból).

3.Nacionalista külpolitika orosz orientációval

Kormányunk a nemzeti érdekek képviselete érdekében elődeinél sokkal jobban felvállalja a konfrontációt más országokkal és külföldi szervezetekkel szemben. Azonban ki kell mondani, hogy a lokálpatriotizmustól eltérően a nacionalizmus egy veszélyes és potenciálisan káros ideológia. Rontja az együttműködést más országokkal, elvi alapon is szítva a feszültséget olyankor, amikor erre semmi szükség (lásd a magyar külügy legutóbbi ügyetlenkedését a román nemzeti ünnepen). A nagy nemzetközi szervezetekkel szemben (EU) általában destruktívan lép fel, és felidézi az egymással marakodó kis országok távlati képét. Oroszország egyrészt Európa stratégiai szövetségese, másrészt viszont kimondott maffiaállam, amely kevésbé tartja tiszteletben az európai civilizáció alapértékeit (a demokráciát vagy az egyén értékességét és alapvető jogait).

4.Stabil gazdaság, a nemzeti tulajdon erősítésével

A nagy szavak ellenére a gazdaságpolitikai intézkedések nagyobb része józan szemléletet tükröz: a nagy nemzetközi termelővállalatokkal szoros az együttműködés, egyes területeken növeltük az irreálisan alacsony szintűre csökkent állami tulajdont, magyar vállalkozások pályázati pénzekhez és állami megrendelésekhez juthatnak. A rendszer azonban úgy épül fel, hogy egyrészt alapeleme a gyanakvás, másrészt pedig jutalmazza is a politikai megbízhatóságot: emiatt a pályázatok nagy része csupán formalitás (a valódi versenykultúra sokak számára amúgy is ismeretlen), a fontos megbízások a tágabb értelmű haveri kör számára vannak fenntartva. Ez a fajta gazdaság stabil ugyan, de semmiképpen sem nevezhető pezsgőnek vagy dinamikusnak (kivételt képezhetnek olyan területek, amelyeket az állam békén hagy). A rendszerszintű korrupció és a járadékvadászat (nekünk „jár” az EU támogatás és „jár” egyes multicégek különadója) igen kontraszelektív és hosszabb távon akadályozza a vállalataink versenyképességének fejlődését.

Az egész közéletünknek van egy katonás-sportos jellege, amely a miniszterelnök személyiségének egyik fő jellemzője és a Fidesz vezetőségének (ideológiailag jól megtervezett és hatásában kiszámított) stílusában is legtöbbször ez testesül meg: nem az a lényeges, hogy egy adott kérdésben ki hogy érvel, hanem hogy ki kivel van, ki melyik oldalon áll. A csoportmentalitás a valódi véleményeket a szőnyeg alá söpri, nyilvános viták lényegében nincsenek (sőt a kormányfőnek nem is tetszik, hogy a „polkorrekt” felfogás szerint a vitáknak szigorú szabályai vannak, amelyet a feleknek tiszteletben kell tartaniuk.) Mivel manapság a decentralizáció tendenciája erőteljesebben érvényesül országokon belül a centralizációnál, és sikeresebb stratégiának bizonyult a régiók és helyi önkormányzatok szerepének erősítése (lásd. Észak-Európa, Németország, Észak-Olaszország, USA, Kanada stb), ezért a mereven központosító felfogású Orbán-kormány törekvései anakronisztikusnak látszanak és hosszabb távon nem mozdítják elő a társadalom fejlődését. A közbeszédben a csoportmentalitás mellett a humortalan és szélsőséges véleményeket valamint a hamis alternatívák állítását tartom manapság a tisztánlátásunkat leginkább akadályozó tényezőknek.

A szóhasználatunk teljességgel hibás, ugyanis például

 A HOMEOPÁTIA EGÉSZ BIZTOSAN NEM ÁLTUDOMÁNY

 egyszerűen azért nem lehet az, mert nem nevezi magát tudománynak. Nevezhetnénk gyógyítási módszernek, felfogásnak, amely nem tart igényt a tudomány rangjára. Akik be szeretnék tiltani, azok egyértelműen lebecsülik a placebo hatást, pedig komoly irodalma van (pl. itt), és igen csak lebecsülik az idegrendszerünk, a lelkiállapotunk szerepét a betegségek megelőzésében. Köztudott, hogy még egy meghűlésben is szerepe van annak, hogy mennyire vagyunk nyűgösek, mert gyakran előfordul velünk, ahogy a német mondja, az embernek „tele van az orra” (a magyar nyelv más szavakat használ erre) a munkahelyen vagy az iskolában. Minthogy placebót már lehet neten is rendelni és a teljesen hatóanyag nélküli készítmények elég jól működnek meghatározott esetekben, a „fair” tudományos vizsgálat az lenne, ha teljesen vak (mindenféle gyógyszer szedése nélküli) próbákkal szemben értékelnék a homeopátiát. Ilyen alapon a gyógyszertárak továbbra is árulhatnánk a készítményeket olyan megjegyzéssel, hogy „A készítmény hatékonysága a vizsgálatok szerint placebo hatásnak tulajdonítható.” Hasonlóképpen

 NEM ÁLTUDOMÁNY AZ ASZTROLÓGIA SEM,

 mivel nem állítja magáról, hogy tudomány lenne, sőt valójában a tudomány és művészet közti „senki földjén” végzett tevékenység. A horoszkóp lehet akár egyfajta játék, akár pedig komolyabb és igényesebb formában az ember tűnődése saját személyiségén és életének feladatain. Igen sokan hisznek az asztrológiában valamilyen szinten és nem feltétlenül buta emberek: régebbi korokban a nagy csillagász Kepler horoszkópokat is készített, Newton köztudottan okkult tanulmányokat is folytatott és C.G. Jung az iskolateremtő pszichológus is komolyan foglalkozott az asztrológiával. Éppúgy mint a homeopátiának, az asztrológiának sem ismert a működésmódja és az asztrológusok között sincs ebben egyetértés. Lehet, hogy csak annyi az egész, hogy egy verőfényes májusban született kisbaba első, meghatározó benyomásai teljesen eltérhetnek egy ködös novemberben született csecsemőétől. Lehet viszont az is, hogy ennél többről van szó mind az asztrológia mind a homeopátia esetében, ugyanis

 GŐGŐS MAGATARTÁST JELEZ

 olyan dolgokról lenéző módon beszélni, ami sokak számára adott esetben valamilyen szinten használható eszköznek bizonyult, csak azért mert nem tudjuk, hogy pontosan és mitől működik. Egy olyan világban, ahol a tudományos dogmák naponta megkérdőjeleződnek és felülíródnak, ahol nem tudjuk, hogy az univerzum közel 90%-át mi alkotja, és csak azért nevezzük sötét anyagnak és sötét energiának, mert nem tudunk róla többet csak annyit, hogy ott van. Még azt sem tudjuk pontosan, hogyan működik egy atom, mert bár matematikailag igen pontosan le tudjuk írni, az egyenletek értelmezésében már koránt sincs egyetértés. A megismerési folyamatnak még nagyon is az elején vagyunk (épp a legnagyobb koponyák szerint pl. itt vagy itt), csak napjaink félművelt átlagembere képzelheti azt, hogy sokkal több lenne már az amit tudunk, annál mint amit nem tudunk.

 A megoldás egyszerű: kipróbálhatod többek között a homeopátiát, a szereknek szinte biztosan nem lesznek mellékhatásai, és döntsd el, hogy számodra használható-e némely esetben vagy nem. Ezzel szemben

A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOKBAN HEMZSEGNEK A SZÉLHÁMOS ÁLTUDÓSOK

 aminek fő oka, hogy a természettudományokkal ellentétben a társadalomtudományok törvényeinek érvényességi tartománya nehezen definiálható. (Pl. mert nincs elég kísérletes bizonyíték, nehéz a pontos összehasonlítás stb.).

Így hát a megfelelő politikai konstellációban megnő a magukat tudósnak nevező áltudósok igazi képviselőinek népszerűsége. Az alábbi jellemzőkről lehet felismerni őket:

 -Azt mondják, amit sokan hallani szeretnének

-Médiában előre tolják magukat (nagy egó)

-Szenzációhajhász és destruktív stílus, sok negatívum és kevés pozitívum

-A tudományosság szellemével ellentétes magatartás (objektivitásra törekvés helyett ideologikus csőlátás)

-A szakterület elismert kutatói nem jegyzik őket, és nem is vitatkoznak velük.

 Most persze lehet, hogy egy adott témában maroknyi tudósnak van igaza mindenben és százezer más teljes tévedésben él vagy rosszhiszemű, ez előfordul ugyan de meglehetősen ritkán. Bogár László vagy Drábik János tudását nem vitatom, de ők olyanok mint Marx Károly, akinek mindenről az osztályharc jutott az eszébe. Hozzájuk hasonlóan destruktív Szendi Gábor, aki a maga részigazságait agresszívan tolja előre, ami mindennek csak épp tudományosnak nem nevezhető. (A divatossá vált paleolit étrend lehet ugyan, hogy sokak számára hasznos, de erős túlzás azt állítani, hogy valaha is emberek nagy csoportjainak életmódját tükrözi, főleg nem 80 éven keresztül.) Az ún. „biztonságpolitikai szakértőket” mint Nógrádi Györgyöt és társait pedig a politikai demagógia hullámai emelték fel. (Aki valóban kíváncsi a terrorizmus jelenségének hátterére, az interneten talál megfelelő, főként angol nyelvű tanfolyamokat valódi szakértőktől.)

Amint a bulvárújságok vagy a Facebook példája mutatja, a szenzációhajhász álhírek terjednek a leggyorsabban, mert mindig sokkal könnyebb az állatias ösztönökre hatni mint az értelemre, már a nagy ideológusok mint Lenin vagy Mao is jól tudták ezt.

 A TUDOMÁNY SEM TÖKÉLETES, SŐT IGEN GYAKRAN DOGMATIKUS,

 és nagyon ritka az igényes és élvezetes ismeretterjesztés, de léteznek ezt profi módon felvállaló TV csatornák, könyvek és tudományos cikkek is. Emellett a táplálkozásban, gyógyításban és a közgazdaságtanban is eluralkodnak időnként bizonyos dogmák és leegyszerűsítő felfogások. A közgazdaságtan esetén közismert példa az IMF-ben is sokáig egyeduralkodó liberális iskola, amely minden országnak ugyanazt a gyógymódot ajánlotta, pedig micsoda jelentős különbségek vannak például egy észak-európai szigorú protestáns és a dél-európai mediterrán pl. görög, spanyol, dél-olasz mentalitás között. (A magyar életfelfogás egyébként pont a kettő között van.) A gazdaságok a különféle térségekben aligha működnek azonos módon, a dogmatikus receptek helyett inkább a különféle modellek ajánlhatóak, minden országnak vagy régiónak a saját arcát kell megtalálnia, amiben a legjobb. (L. észak-olasz modell, bajor vagy lengyel modell.) És akkor még nem beszéltünk mondjuk egyes ázsiai országokról, ahol a parlamentáris demokráciának vagy bármiféle demokratikus felfogásnak nincsenek jelentős hagyományai.

 Sebaj, itt vannak nekünk az áltudósok, akik évszázados problémákra gyors és azonnali megoldásokat ajánlanak, ami azzal kezdődik, hogy törjünk össze mindent, ami több évezredes kulturális fejlődés során az emberek egymás közötti együttműködésében kialakult. Hát igen, egy régi mondás szerint „A csibészség az ami mindig hangos, a lényeges dolgok csendben történnek.”

Vannak apró jelei annak, hogy talán csodaszámba menő fordulat történik nálunk: a magyar közgondolkodás Münchausen báró módjára saját hajánál fogva kihúzza magát a mocsárból, abból a langyos posványból, amiben régóta dagonyázunk. 

Mért posványos?

Némi malíciával és kisarkítva úgy lehet megfogalmazni, hogy a magyar közgondolkodás már elég régóta a csordaszellem kultúrája: a csorda vezetői (alfa ökrök) a beszédkészségükkel tűnnek ki, az égvilágon semmi ötletük nincs, tehetségük abban rejlik, hogy nagyon jól megfogalmazzák, amit a „zemberek” hallani szeretnének. Valójában ez nem egyedülálló, hanem a kelet-európai és ázsiai ún. szégyen kultúrák jellemzője. Ez a fajta kultúra negatív meghatározásokkal operál: az a dicsőség, ha valaki NEM rendelkezik bizonyos jellemzőkkel, ami kizárná, hogy a csoporthoz tartozzon. Pl. nem homoszexuális, nem követett el bűnt a csoport tagjaival szemben (legfeljebb más csoporthoz tartozókkal szemben), származása makulátlan, apja (!) nem volt kommunista, stb. Önálló vélemények és ötletek hangoztatását ez a felfogás nem teszi lehetővé, - a baloldalon még valamennyire igen, de a radikális jobboldalon semmiképpen, a csordamentalitás az ő köreikben alapkövetelmény.

Milyen is a szégyen kultúrája?

Ez a fajta kultúra stigmatizáló, megbélyegző, tehát egy tettel ki lehet belőle esni, még akkor is ha az fiatalkori botlás volt és a pályáját egészében nem jellemzi (pl. Horn Gyula a „pufajkás”), ezzel szemben nem törekszik a valós teljesítmény mérésére. Ebből következően az ilyen kultúrák vezetői ha jól prezentálják magukat, akkor az eredményességtől függetlenül elvannak a langyosban és mások babérjait is simán learathatják. Jó példa erre jelen esetben az úszószövetség elnöke Gyárfás Tamás, aki ellen nem mertek felszólalni a „csoporttagok”, egészen addig, amíg valaki olyan helyzetben volt, - a nyugati felelősség-kultúra szemléletével a háta mögött,- hogy ezt megtegye. Ezzel szemben a stigmatizációra példa Kiss László esete, senki nem foglalkozott a teljesítménnyel (annak ellenére, hogy a legjobb magyar úszóedzők egyike), viszont egy réges-régi ügyet felmelegítve nagy volt a közfelháborodás. A legtöbb magyar fociedző egy-két kivétellel mint például Dárdai Pál, gyakorlatilag a langyos kis világában éldegél, semmiféle komoly szakmai fejlődési igénye nincs, a tudás hiányát a megnyerő fellépésével igyekszik kompenzálni.

Milyen példát mutat ez?

Az átlagember számára olyat, hogy a teljesítményemet úgysem ismerik el. Minek képezzem magam tovább, minek törjem magam, amikor Német László mondatának : „Nem az számít fiam, hogy honnan jössz, hanem hogy hová mész?” pontosan a fordítottja teljesül, tehát az számít, hogy honnan jött az illető, megítélése főként attól függ, hogy kit ismert. Nem az számít, hogy mit akar, hogy milyen céljai vannak, hanem hogy mit csinált régebben, ha egyszer valami jót akkor nyugodtan üldögélhet a babérjain. Ilyen rendszerben dolgozva legjobb a bürokrata mentalitás, hiszen előrejutni nem tud az ember viszont ráhúzhatják a vizes lepedőt. Ilyen rendszerben a szórakozás adekvát formája, ha otthon sörözünk a TV előtt, dagadtra zabáljuk magunkat és nagy murikat csapunk, ahol közösen szidjuk a ránk kényszerített fogyasztói társadalmat. Való igaz, hogy nálunk szó sincs fogyasztói társadalomról, hiszen a kormánykézben levő rádió és TV csatornák (és már majdnem mindegyik kormánypárti befolyás alatt áll) műsorairól nyugodtan kijelenthető, hogy dögunalmasak, az átlagos értelmi szintű emberek számára fogyaszthatatlanok. (Amit a nézők/hallgatók száma is pontosan visszajelez.) Tehát Koncz Zsuzsával szólva: „Ez az a ház, ahol semmi se változik, ez az a ház, ahol áll az idő.”

Ezzel szemben mi történik a „válságban levő” kapitalistáéknál?

Olyan amerikai elnökjelöltek lépnek színre, akit máshol a származása vagy a múltja miatt a közelébe nem engednének a porondnak. Kétszer is megválasztják a színes bőrű Obamát egy fehér többségű társadalomban, majd ezután jött egy nő, aki kis híján elnök lett, emellett még a briteknél Thatcher, most May, a németeknél Merkel példája is mutatja, mennyire nem volt szempont a biológiai nem csak a teljesítmény, és ezek csak a legközismertebb példák. Egy macsó domináns kultúrában (amelyet az öltözködés és a frizura divat is jól jellemez) mint az orosz, a balkáni vagy az utóbbi időkben a magyar, nőknek nincs helye a politikában. Így szórjuk ki a tehetségeket: senki nem mondaná azt, hogy itt van ez a Trump, ennek tényleg vannak ötletei, adjunk hát neki egy esélyt, hanem leginkább mindenki a másik múltjában vájkál. Így egy állásra nem azt a jelöltet vesszük fel, aki a legalkalmasabb (sőt azt hisszük, hogy nem is dönthető el a kiválasztásnál, pedig jó eséllyel igen), hanem azt, aki nekünk szimpatikus. Mert koma, mert jó haver, mert nem túl öreg (!), mert nő vagy épp mert nem nő stb … senki nem érti nálunk, kulturális vakfolt, ahogyan elpazarolja a diszkriminálás skatulyázó felfogása a tehetségeket. A végén a legtöbben olyan munkát fognak végezni, amelyhez nem értenek.

Mi az a lecke, amit máshol megtanultak és mi képtelenek vagyunk rá?

Schmidt Mária képtelen megtanulni azt a leckét, amit a saját múzeuma bemutat: hogyan teszik pokollá egymás életét emberek a diszkriminációval, amikor nem az embert nézik, hanem hogy milyen csoporthoz tartozik (zsidó, kommunista, kulák, arisztokrata stb.) A franciák a nagy forradalom után közel száz évig vívták az osztályharcot, amíg leesett nekik, hogy az egész mennyire értelmetlen. A spanyoloknál Francóék idejében kommunista szülőktől vettek el gyerekeket és katolikus családoknak adták, - ők is tudják már, hogy a fanatizálás hová vezet. Viszont Bayer Zsolt nem tudja, Orbán Viktor sem és Gyurcsány Ferenc sem jött rá még. Időnként azonban a magyar történelemben is a józan hangok kerekednek felül, és mostanában mintha ez lenne érzékelhető.

Mi pislákol az alagút végén?

A közéletünkben voltak olyan kisebb jelentőségű események, amelyekbe bele lehet látni egy fordulat esélyét. Ugyanis mintha megtörni látszana a bevett lövészárok-mentalitás.

1.A Jobbik nem szavazta meg a Fidesz alkotmánymódosítását. Lehet, hogy azért, mert a Jobbik a saját arcát, önállóságát szeretné megőrizni.

2.Az LMP megszavazta a Fidesz alkotmánybíró jelöltjeit. Lehet, hogy azért, mert számára elfogadható személyek erre a tisztségre, akiknek a döntéseiért kezeskedik.

3.Józan hangok a Fideszben, osztogatás-fosztogatás helyett felelős gazdaságpolitikai döntések. Úgy látszik, hogy többen belátják, hogy a rezsicsökkentés trükkje vagy a migránspara csak rövid távú népszerűségszerzésre elég, hosszú távon a sok látszatcselekvés csak bajt hoz a fejünkre. Valójában mindig megvolt a Fidesz esetében a „kettős beszéd”, tehát a kormány által hangoztatott sületlenségekhez képest a reálpolitika többnyire egy fokkal jobb volt. Másrészt pedig a Fidesz egy nagy gyűjtőpárt, ahol nem csak a radikálisok, hanem időnként a józan gondolkodású mérsékelt jobb oldal is hallatja szavát és mostanában is mintha ez történne.

4.Lázár János meglepő módon beismerte, hogy tenni kell a korrupció ellen és a versenyképességünk javítása érdekében, át kell gondolni a közmunka és az oktatás rendszerét. Emellett olyan gazdaságpolitikai döntéseket is hoztak, amely nem csak a kormány kedvenc rétegének tesz jót (nagycsaládos közép és felső közép): a minimálbér szükséges emelése – amellett, hogy a gyenge és hatékonytalan vállalkozásokat kiszórja vagy fejlődésre kényszeríti,- sokak számára elmozdulás jelenthet a puszta fizikai létminimumtól.

5.Orbán Viktor szokásától eltérően nem arról beszélt, hogy de jó visszalépni a középkorba, hanem egy új ipari forradalomról és az ahhoz történő alkalmazkodásról. Nem kizárt, hogy gyakorlatilag létrejöhet nálunk (ha alkotmányosan esetleg nem is) a 20.században is elég jól bevált félelnöki rendszer, ahol Orbán mint kissé megfáradt politikus egyet hátralépne, és az operatív kérdésekben azoknak adná át a terepet, akiknek lényeges új ötletei vannak. Olyanoknak adná át a stafétát (akár a Fideszen belül, akár más pártokkal koalícióban), akik nem a főideológusokra, hanem a gyakorlati ismeretekkel is rendelkező szakembereikre hallgatnak. Meglátjuk, hogy ez csak pillanatnyi széljárás, amit a választási ciklus idézett elő vagy pedig tartós tendencia.

A konzervatív gondolkodás és életmód divatossá vált manapság mindenfelé az ún. „nyugati” kultúrákban. Pár évtizeddel ezelőtt még mindenhol a modern életstílus volt a menő, manapság viszont egyre inkább a hagyományos életmódhoz tartozó dolgokat övezi olykor már sznobizmusba hajló tisztelet. Sokféle oka van a konzervatív felfogás előretörésének az ezredforduló után a modernitással szemben (pl. fokozódó környezetszennyezés, vagyoni különbségek növekedése, gyakori pszichés problémák stb.), és ez a trend a politikában is világosan leképeződik: a mérsékelt baloldal és polgári konzervatívok mellett megjelentek szinte mindenhol a radikális jobboldali pártok. Ez utóbbiak vezetői (Trump, Le Pen, Farage, Orbán) azonban demagóg módon azt sugallják nagy tömegeknek, mintha az idő kerekét egyszerűen vissza lehetne forgatni.

Donald Trump legtöbb választási ígérete üres szólamnak tűnik, olyan mint valamilyen blöff vagy bűvésztrükk, amelyet az elit egy része vet be az elit más csoportjaival szemben azért, hogy tömegeket állítson maga mögé. Ugyanis ha visszahozza az ipart az USA-ba és kizavarja a bevándorlókat, akkor aligha lesz hozzá megfelelően olcsón dolgozó munkaerő, amitől a termékek vagy éppen a kibányászott szén ára versenyképes lesz. Az „amerikai álom” nem azt jelenti, hogy olyan piszkos, rosszul fizetett munkákat vállaljunk el, amit jelenleg főként vendégmunkások végeznek. Jól fizető munkahelyeket pedig nem egykönnyen tud létrehozni a sok gyengén képzett polgárnak, akik többsége rá szavazott, a növekvő automatizálás korában pláne nem, az ilyen jellegű elvárások alighanem irracionális mértékűek.

Az sem nagy ígéret, hogy békét köt Oroszországgal és Európát magára hagyva például kivonja a jelenleg Baltikumban állomásozó amerikai csapatokat, ugyanis a jelenlegi, elrettentésre épülő passzív hadviselés nem látványos, hiszen a világ két legerősebb hadserege nyilván nem fog egymásnak esni. Viszont ha feladja a kevésbé látványos részét, attól még nem fog megszabadulni azoktól a „héjáktól” és fegyverlobbistáktól, akik könnyebbnek látszó terepeken majd katonai beavatkozásokat sürgetnek.

Ki kell mondani, hogy Trump egy showman, tehát látványos show-ként akarja az amerikaiaknak eladni a politikát. Az ilyen tevékenység persze hatásos, de aligha hoz bármiféle eredményt, legfeljebb figyelemelterelésnek jó.

Nigel Farage felépített egy euroszkeptikus pártot, amely megnyerte a népszavazást a Brexitről a teljes kormány és baloldal ellenében, a siker hatására azonban lemondott a pártvezetésről. Ennek olyan íze van, mintha blöffölt volna és most nem vállalná a felelősséget.

Orbán Viktor viszont a legsikeresebbek egyike a jobboldali radikálisok közül. Hatalmát a tökélyre fejlesztett machiavellizmusa mellett legalább két alapvető tényezőnek köszönheti. Az egyik pénzügyi jellegű, a bőséges EU támogatások valamint a nálunk levő külföldi cégek sarcolására épül. Amíg alapvetően helyes az a törekvés, amely az állam tulajdoni hányadát növelné egyes vállalkozásokban vagy bankokban, a másik oldalról viszont már a külföldi cégek különadókkal való sarcolása egy szint felett visszaüt, a bankok és kereskedelmi multik lassan leépítik tevékenységüket és kivonulnak az országból. Az energiacégek példáján látszik, hogy amint állami tulajdonba kerülnek, a lakossági rezsicsökkentésnek vége szakad (még ha a piaci árak ezt indokolttá is tennék), tehát az új elit addig fog osztogatni, amíg van miből, amíg a pénzcsapok (az EU támogatásokkal együtt) be nem záródnak. Ekkor óhatatlanul jön a lejtmenet, mint Argentínában (Peron) vagy Venezuelában (Chavez) után megtörtént.

A másik tényező pszichológiai, amely a menekültválság során vált a leginkább nyilvánvalóvá. Orbánék csapata ugyanis az idő kerekét egyenesen a középkorba tekeri vissza, ahol a várúr megvédi a saját jobbágynépét más várurak (l. EU, karvalytőke) és rablók (l. menekültek) támadásaival szemben. Ugyanakkor vannak olyan előjogai, amelyek az egyszerű pórnépnek nincsenek (l. korrupció). Mivel a magyar társadalomnak történelmileg nagyon erős saját nemesi osztálya volt (a lengyelhez hasonlóan), ez a fajta mentalitás a társadalom jó részében rejtett módon fennmaradt, amihez nagyban hozzájárult, hogy a 20.század nagy részében országunk szinte folytonos hadiállapotban élt (két világháború, Trianon, elbukott forradalom, itt állomásozó külföldi csapatok). Ennek az eredménye egyfajta passzív társadalom, amely olyan önigazoló mondatokkal árulja el magát, hogy „A politika úri huncutság”, „A politikusok mind egyformán lopnak”, „Egyik kutya, másik eb” stb. Amíg Orbán lovag képes fenntartani a társadalom jelentős részében az ostromlott vár primitív, de hatásos képét, addig a jobbágyság „a zemberek” szemében nem lesz valódi alternatívája.

 Nemcsak nálunk jellemző ez az ókonzervatív szemlélet, hanem a nyugati világ más országaiban is van sok millió, a modernitásban csalódott ember, akik olyan vezetőkre szavaznak, akik azt ígérik, hogy képesek visszafordítani az idő kerekét: nem lesznek bevándorlók, szárnyal a hazai ipar, a középosztály pedig úgy fog élni mint a paradicsomban. Ezek a politikusok mind nemzetállamok hatalmát ígérik, holott a nemzetállam sem több ideiglenes történelmi képződménynél (amely a 19. és 20.századra volt leginkább jellemző), a nagyobbak mint a spanyol, olasz vagy a brit a szétesés határán állnak és inkább az egyes régiók vagy kistérségek képeznek ma már gazdasági és társadalmi egységeket.

A választók részéről ez nyilvánvalóan nem több mint a jelenlegi politikai elit teljes tagadása, "hátha az új vezetők jobbak lesznek" – alapon. Egyértelmű hogy nagyon sokan valami mást szeretnének, de nem tudják hogy mit, csak valami nem ennyire globalizáltat mint amilyen a jelenlegi világunk. Egyelőre még a negatív felfogásé a terep és az új generációs radikális szólamokkal operáló, „illuzionista” politikusok konjunktúráját éljük. Kibírják mindezt a demokráciák? Fejlődőképesek maradnak a társadalmak, kialakítva a józan ész és az együttérzés új kultúráját, vagy eluralkodik a káosz? Lesznek olyan újfajta társadalmi modellek, amelyek képesek megállítani a környezetpusztítást? Ilyen kérdések megválaszolása vár ránk ebben az évszázadban.

Kormányunk eredményei belpolitikai téren legalábbis vitathatóak: a gazdaság fejlődését jelenlegi politikai vezetésünk csak kis mértékben segítette, az állami szolgáltatások színvonala nem javult, a bürokrácia és a korrupció az egekben. Az egyetlen terület, amely „sikerágazatnak” nevezhető az a pénzpolitika: az állam pénzbevételeinek növelése, kiegyensúlyozott költségvetés fenntartása, alacsony infláció és a pénzforrások különféle célcsoportokhoz való eljuttatása.

Külpolitikánk ezzel szemben még ennyi eredménnyel sem büszkélkedhet: szinte mindegyik együttműködési kísérletünk balfogásnak minősül és több kárt okoz mint hasznot. Orbán Viktor megjelenése különféle állami vezetőknél kimondottan rossz ómen számukra, nagy eséllyel kerülnek zűrős helyzetekbe. A Putyinnal való szövetségkötés után pár hónappal az oroszok annektálták a Krímet és emiatt valamint az ukrajnai polgárháborúban játszott szerepük miatt is az EU bojkottját kellett elszenvedniük. Ezen túlmenően Putyin szövetsége ellenünk fordította a lengyeleket, akik számára az oroszok az ős ellenséget testesítik meg, valamint a balti államokat, amelyek szintén fenyegetve érzik magukat.

Az orosz birodalom ellen vívott tragikus küzdelem igen fontos a lengyel történelmi emlékezet számára nem úgy mint nekünk, hiszen minket bő száz év alatt „csak” négyszer 1849-ben, 1914-16 között, 1944-45-ben és 1956-ban tiportak el orosz csapatok. Az amerikai liberalizmus valós vagy vélt befolyása azonban annyira félelmetes a magyar nacionalista szélsőjobb számára, hogy ellensúlyként akár még az ördöggel is képesek szövetségre lépni.

Cameron számára sem hozott szerencsét a szövetség Orbánnal: a tárgyalásokat követő pár hónap után belebukott az általa kiírt népszavazásba a brit EU tagságról. „A Viktor” (vagy inkább a  "nemzetek Európáját" hirdető „ A Lúzer”) legutóbb a kaotikus helyzeten úrrá lenni próbáló Theresa Maynél kilincselt és próbálta elmagyarázni, alighanem kevés meggyőző erővel, mért jobb nekik a magyar munkavállaló mint az indiai vagy a pakisztáni.

Erdogan elnöknek sem hozott szerencsét az Orbánnal való találkozás: jött a török-orosz konfliktus majd nem sokkal később a puccskísérlet, amely előhozta a török államfő nemzetközi tiltakozást kiváltó diktátori hajlamait... Mit mondjak, Trump számára sem jó ómen, hogy Orbán elsőként üdvözölte, nem kell jóstehetség hozzá, hogy már a jövő év elején az amerikai külpolitika botrányos lépéseivel lesz tele a sajtó (még a konzervatív része is, nem csak a liberális).

A migránsválság során gyakorlatilag mindenkivel összevesztünk, mivel az egyetlen szempont Orbán számára mindenféle egységes fellépés megvétózása volt, valamint a probléma áttolása a másik térfelére: a kerítés építése után ment az anyázás az osztrákokkal és a horvátokkal, jelenleg pedig az olaszok és a görögök háborodnak fel azon, hogy az ő táboraikban akarjuk tartani az összes menekültet. Merkellel szemben ugyan Orbánnak nagyrészt igaza volt ebben a kérdésben, mégsem volt szép tőle durván hátba döfnie azt a politikust, akinek támogatása révén 2012-ben elfogadta őt az európai konzervatív pártszövetség.

A baloldali vezetésű kormányokkal való tárgyalásokat Orbán merev ideológiai okokból is kerüli, a jobboldaliak pedig őt kerülik el mert felismerték, hogy nála a személyes hatalmi törekvések minden józan megfontolást háttérbe szorítanak. A vele való találkozókat az európai kormányfők nem verik nagy dobra, bár általában hajlandóak fogadni (mint a szlovák és osztrák kormányfők tették nemrég) és adott kérdéseket praktikusan megvitatni. A szomszéd országok közül legjobb a kapcsolatunk Szerbiával, amely az EU felvételért kuncsorog és rászorul a támogatásunkra, emiatt nem akar kiélezni velünk (most még) semmilyen konfliktust. Ezen kívül egyes félig-meddig demokratikus vezetésű ázsiai országokkal építettünk ki még jó kapcsolatot csak az kár, hogy mindez gazdaságilag keveset hozott a konyhára, mert minisztériumi szinten az illetékeseknek gőzük sincs, hogyan és mivel törhetnénk be a távoli piacokra.

Az Orbán-kormány számára nagy trauma lehetett 1998 és 2002 között, hogy EU kottából kellett játszaniuk a jogrendszer harmonizációja során, mivel akkoriban mi kuncsorogtunk a felvételért. Most, hogy már bent vagyunk jöhet a bosszú és ahol teheti visszavág, betart az EU együttműködésnek. A globalizációt lehet ugyan szidni sokféle okból, de tény, hogy a gazdaságilag szoros együttműködések nagyban csökkentik a háború veszélyét. Az Európai Unió államai között sosem törtek ki fegyveres konfliktusok (sőt a nacionalista szeparatista szervezetek akciói is megszűntek), ezzel szemben az EU határain kívüli Európában a Balkánon és a Kaukázusban éveken át elhúzódó háborúskodások pusztítottak. Nem kell sok fantázia ahhoz mi történne, ha államszövetség helyett sok kis marakodó állam maradna a kontinensen.

Törökország egyszerre akar szavazni az Európai Unióról és a halálbüntetés bevezetéséről, holott a kettő szöges ellentétben áll egymással: az Európai Unió egyik alapértékét képezi ugyanis a humánum, amelyet az orbánista ideológia téves módon „politikai korrektségnek” nevez. (És ennek megfelelően inkorrekt módon is politizál.) Ezért nem is meglepőek az Európai Bíróság és más EU szervezetek olyan döntései, hogy adott esetben egyes menekülteket vagy akár a börtönbüntetésüket töltő embereket sőt még a tényleges életfogytiglanra ítélteket is megilletnek legalább minimális szintű emberi jogok.

Lehet, hogy Orbán, akire pszichésen teljesen nyilvánvaló módon megterhelő hatással van 27 évnyi részvétel a politika küzdőterén, egy durvább és diktatórikusabb jövőbeli stílus egyik előfutára, azonban egy ilyen tendencia felvállalása igencsak kétes dicsőség. Megalomán törekvései egyértelműen kitűnnek nemcsak a stadion- vagy kisvasútépítésben, hanem a gazdaságilag vállalhatatlan olimpiai pályázatban is. Míg kormányzatának háttérmunkásai közül nem kevesen becsületes és jó munkát végeznek, őt magát csak a hatalom érdekli, minden megnyilvánulásával a külpolitika terén csak rombol. (A marxisták és más forradalmárok buta naivitásával, akik kivitelezhetőnek tartották, hogy egy világ teljes lerombolásával kezdődjön egy új felépítése.)

A történetet persze lehet sokféle módon értelmezni, nyilván ennél sokkal pozitívabban is, én viszont a mainál sokkal kevésbé egypólusú, kissé decentralizáltabb és mérsékeltebb, együttműködőbb politikai vezetést látnék szívesen. Egy valamit azonban mindenképp el kell ismerünk az orbánista politikával kapcsolatban azt, hogy a magyar emberek többsége köztudottan nem képes a saját érdekeiért való kiállásra, emiatt olykor szükségünk van harcos politikusokra, akik helyettünk (a magyar állam nevében) valamiféle ellensúlyt képeznek multinacionális cégek, bankok vagy olykor nagyhatalmak törekvéseivel szemben is. Meg kell tanulnunk, hogyan képviseljük saját érdekeinket másokkal való összefogásban adott esetekben a jelenleginél sokkal határozottabb módon, különben elkerülhetetlen az agresszió terén különös tehetséggel bíró politikusok kártékony rátelepedése a társadalomra.

Az új populista hullám „trampli” politikusainak, azaz kifinomultnak semmiképpen nem nevezhető Orbánnak, Kaczynskinak, Faragenak és Trumpnak előretörése egy teljesen érthető folyamat eredménye.

Az USA elnökválasztása is csupán az egyik eklatáns példája a liberális demokrata elitek sajátos vakságának, amelyet az általuk használt ideológiai keret idéz elő és nem alkalmas annak megértésére, hogy mért vallanak kudarcot annyira gyakran. Az úgynevezett liberális médiának a rossz előrejelzései miatti pofára esése szintén ennek a szűklátókörűségnek volt betudható. Clintonné és csapata gondolkodásmódját ugyan nem ismerem, de a politikai felfogások a világ legtöbb országában az USA-tól Lengyelországig terjedően szinte egy kaptafára húzhatók, mivel a mai társadalmak rétegződése és problémái is igen hasonlóak.

A liberális közgazdaságtan egyik jeles képviselője nálunk Lengyel László, aki élvezetes stílusban ír, és ha állításait párba állítjuk egyes szélsőjobbos politikusok gondolataival, akkor sejthető, hogy az igazság legtöbbször valahol a kettő között lehet. Lengyel László egy művelt és széles látókörű közgazdász, aki a rendszerváltás egyik véleményformálója volt: emiatt lenne oka bőven önkritikára, ez azonban sajnálatos módon elmarad, a tanulságok levonása számomra igencsak hiányos. Írásaiból egy sajátos elitizmus ütközik ki, az orbánizmust nem próbálja igazán megérteni, leginkább sátáni vonásokkal ruházza fel, magyarázatai a populizmus előretörésére igencsak egyoldalúak.

Mi az, amit a liberális elit a nagyvárosi üvegpaloták tökéletesen légkondicionált, virtuális világában képtelen megérteni? Azt, hogy az emberek többsége az USA-ban, a briteknél vagy más országokban hozzájuk képest egészen más világban él és le kellene szállniuk a magas lóról, hogy közelebb kerüljenek a problémáikhoz. (Vagy ha ezt nem, akkor legalább tanulmányozni és komolyan venni a dogmatikus liberalizmus nyilvánvaló kudarcainak leírásait.)

Az emberek lehülyézése helyett figyelembe kellene venniük többek között az alábbiakat.

-Nem mindenki számára szükséges egyetemi végzettség, és ez nem is lenne kívánatos. A magas szintű tudás értékességét is csak a használata alapján tudjuk megítélni. A tudás csupán egy eszköz lehet a kezünkben, amely nem kis részben szerencsés társadalmi helyzet függvénye, és nem jogosít fel mások lenézésére.

-Nem csak az a fajta intelligencia létezik, amelyet az oktatási rendszerünk értékel. Sok más formái a mindennapokban ugyanilyen fontosak, például kézügyesség vagy éppen az érzelmi intelligencia, amelynek terén a liberalizmus hívei igen gyengén teljesítenek. Napjaink legnagyobb kihasználatlan erőforrása pedig éppen az ember, sokféle képességeinket gépekkel sem lehetséges pótolni.

-Az ember nem csak a digitális világban jól tájékozódó, racionális bal agyféltekével rendelkezik, hanem a jobb agyféltekénk által létrehozott értelmes világképre is szükségünk van. Az érzelmeink szintén fontosak, például a megtanultak közül csak az a tudás lesz maradandó, amelyhez érzelmek is kötődnek.

-Nem a pénz az egyetlen értékmérő, de ahol az átlag fölötti fizetésűek egyre gazdagodnak, az alsó-középosztály meg évtizedek óta ugyanolyan szinten él, ott emberek nagy tömegei egyre kevésbé érzik magukat értékesnek. A nyugati világ jó részében ilyen kettészakadt társadalmak jöttek létre, szupergazdag elitekkel, így emberileg teljesen érthető, ha sokan szinte bárkire képesek szavazni, aki akár egy cseppnyi remény is ad számukra.

-A demokrácia ugyan mára súlyos válságba került, azonban mégis működik addig, amíg emberek nagy tömegei (munkanélküliek, az amerikai vagy brit „rozsdaövezetek” lakosai és más alacsony társadalmi státuszú emberek) úgy érzik, hogy mégiscsak képviseli őket valaki a legmagasabb szinten. Ahol már nincs remény, ott általában felerősödik a fegyveres erőszak és a terrorizmus.

A mostani elnökválasztás is megmutatta, hogy USA-ban szinte pontosan 50-50% a baloldali, modernitáspárti és a jobboldali, konzervatív felfogású szavazóréteg, és ez az egyensúly már évtizedek óta fennáll. A tengerparti nagyvárosok kultúrája és értékrendszere ugyanis teljesen eltérő a belső területek falusias, kisvárosias életmódjaitól. És hiába a viszonylag gyors gazdasági fejlődés, ha a gyümölcseiből a „vidéki Amerika”, főleg az alsó rétegei ebből egyáltalán nem részesedtek és még nagyobb létbizonytalanságban élnek mint régebben.

Egy ilyen helyzetben sokan vannak, akik új arcokat szeretnének látni, új gondolatokkal, és nem fogja kielégíteni ki őket az, ha az egyik jelölt lényegében ugyanazt akarja továbbvinni mint elődje. Emiatt hiába győzött Clintonné a vitákban, hiába csillogtatta tudását és nyomta az egész dollármilliókkal agyontámogatott stáb padlógázzal ugyanazt az üzenetet. Valószínűleg nem is lett volna jó elnök Hillary, akinek a harcias kiállása alighanem felerősítette volna az amerikai külpolitika agresszív vonalát, emellett igen hamar kiütközött volna az erősen önbizalom hiányos személyisége. Obamához képest kevésbé karizmatikus megjelenése nem volt elegendő az erőt és energiát sugárzó Donald Trumphoz képest, akinek primitív felfogása valószínűleg hasonló két sikeresnek mondott amerikai elnökéhez, Ronald Reaganhez és a fiatalabb Bushhoz, - és akit valószínűleg emiatt támogatott a republikánus elit túlnyomó része.

A szocialista elveket képviselő, eredetibb gondolkozású Bernie Sanders alighanem jobb ellenjelölt lett volna ebben az esetben.

A liberális demokrácia rendszere eléggé súlyos válságban van, én azonban a hibát nem az emberekben keresném, mint teszi azt Lengyel László vagy a liberálisnak nevezett média nagy része. Ez a fajta elitizmus ugyanis egyáltalán nem demokratikus és leginkább egy beszűkült gondolatrendszer terméke, amelyben kevés jelét lehet felfedezni a kreativitásnak. A virtuális világból kilépve közelebb kell tudni kerülni az emberek mindennapjaihoz, csupán ez adhat szélesebb perspektívát és valós alternatívákat a populizmussal szemben.

Általános szabály manapság, hogy mennél több választási cikluson keresztül marad egy politikus az állam élén, ez az adott országnak annál kevésbé használ. A tartós hatalmukat többnyire politikai manipulációkkal biztosító, 10 évnél hosszabb ideje hivatalban levő állam és kormányfők listáját megnézve (l. itt) ez a tendencia eléggé egyértelmű: csak fejletlen afrikai országok vagy egyes olajhatalmak esetében kérdőjelezhető meg. Putyin Oroszországa jelenleg süllyed, Belarusz, Észak-Korea, Kuba, Bolívia valamint az egyre feszültebbé váló Törökország régóta uralomban levő vezetőinek kártékony hatása teljesen egyértelmű. Hogyha Asszad elnök lemondott volna Szíriában a többi arab világbeli kvázi-diktátor kollégájához hasonlóan, akkor a polgárháború is elkerülhető lett volna. (Szingapúr esete különleges: lényegében csak egy városállam, ezért nem annyira egy országhoz mint inkább Budapesthez lehetne hasonlítani, azonban Budapest és körzete igen sikeres a legtöbb vonatkozásban.)

A leghosszabb ideje hivatalban levő „nyugati” politikus Merkel, akinek a népszerűsége valószínűleg nem csak a bevándorlási politikája miatt csökken, hanem azért is, mert a választók új arcokat szeretnének látni, új ötletekkel. Egyébként ő is csak különféle változó összetételű kormánykoalíciók révén tudott hatalomban maradni, mivel általános tendencia gyakorlatilag az egész EU-ban, hogy a kormányok négy évente kicserélődnek még ott is, ahol jól megy a szekér, az instabilabb Dél-Európában pedig általában még gyakrabban.

Másik, hogy a politikai rendszerben vannak lehetőségek a túlhatalom korrekciójára: gyakoribb a kétkamarás parlament mint az egykamarás (l. itt), léteznek félelnöki rendszerek, tartományi önállóság (pl. német és olasz), emellett erős önkormányzatiság segítik elő mindezt. Mi a legrosszabb irányba haladtunk e tekintetben, a hibásan megtervezett politikai rendszerünk miatt a hatalom egyre inkább szűk csoportok kezében összpontosult.

A harmadik jellemzője a sikeres országoknak, hogy a politikai szélsőségek időnként bekerülnek a kormányokba, de ritkán játszanak vezető szerepet. Ez azért fontos, mert így nem akarják lerombolni azt, amit az előd felépített, hanem inkább próbálnak arra építkezni.

Jelenleg az USA-ban két szélsőséges elnökjelölt verseng a hatalomért, ami azért nem tragikus, mert a szenátus és képviselőház állandóan változó összetétele (Obama alatt is egy ideig demokrata, majd pedig egy ideig republikánus túlsúly volt a jellemző) jelentős mértékű kontrollt és korrekciót biztosít. Azt is bölcs döntés volt alkotmányba foglalni, hogy egy elnök sem lehet hivatalban 8 évnél tovább.

A 20.század magyar történelmében is ezek a szabályok jól megfigyelhetők. A sikeresnek mondható Horthy-rendszerben különféle kormányfők váltották egymást, a Kádár-rendszer dinamikus éveiben szintúgy, ezzel szemben a '70-es éveket a bemerevedett pártállamban teljesen átaludtuk, és akkor kezdtünk megint lemaradni. A legnagyobb kárt pedig Szálasi és Rákosi szélsőséges rendszerei okozták. A rendszerváltás utáni első évtizedben lezajlott gazdasági megújulás különféle kormányok alatt ment végbe. Orbán Viktor kormányai közül az első, az 1998-2002 közötti nyújtotta a legjobb teljesítményt, a színvonal azóta egyre rosszabb. Ennek megítélése azért csalóka, mert számos intézkedés csak évekkel később érezteti hatását a gazdaságban, de még inkább igaz ez az oktatásban vagy egészségügyben.

2002-ben Orbán hírhedt műegyetemi beszéde volt az egyik fordulópont, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mindennél fontosabb számára a hatalom megtartása, amit azóta már olyan tökélyre fejlesztett, hogy ideológusok csapata áll rendelkezésre, akiket azért fizet, hogy – gombhoz a kabátot,- megtalálja az ideológiát ahhoz, hogy mért jó nekünk az ha ő van hatalmon. (Egészen olyan arcátlan szövegekig, mint hogy a „félázsiai” magyaroknak a kazah vagy azerbajdzsáni rendszer való. Érdekes, hogy ilyenkor nem a V4 országokat veszi alapul, ahol a politikai elitek sűrűn cserélődnek.) 2002-ben mondta ki Orbán azt is, hogy „Magyarország államformája nem részvénytársaság” - jöhetett tehát az antikapitalista logika, amelynek lényege, hogy az újraelosztási szabályok pl. adórendszeren keresztüli finomabb változtatásai helyett nyugodtan lehet fosztogatni és ebből osztogatni. Ezt a határt már a szocik átlépték 2002-ben, amikor kifosztották az államkasszát és Medgyessy valamint Gyurcsány is az általuk támogatott csoportok alapján megítélve szélső balosnak mondható politikát folytattak. Orbán Viktor keze szintén keményen benne van ebben az újabb eladósodási hullámban, a fellépése az idők során egyre negatívabbá, destruktívabbá vált, 2002 óta a magyar politika rossz szellemét képviseli.

A fosztogatást, a magántulajdon tiszteltbe nem tartását (amely az 1950-es évek óta ismeretlen volt nálunk), 2010-ben Orbán és Matolcsy folytatták: nagyon találékonynak bizonyulva abban, hogy ellehetetlenítsék mindazokat, akik nekik nem tetszettek és persze akikkel szemben megtehették (egyes külföldi bankokat, kereskedelmi és energiacégeket, a magyar vállalkozások közül a gyógyszeripart, butikosokat, a szerencsejáték ipart, valamint a gyermektelen alsó és alsó-középosztályt az adó és támogatási rendszeren keresztül, stb.) és odaadva a jövedelmeket a számukra szimpatikus cégeknek vagy csoportoknak. Talán az is benne van mindebben, hogy marxizmuson nőttek fel. Mivel azonban új seprű jól seper és sok szempontból gyakorlatiasabb felfogást hoztak be az előző kormányokhoz képest, számos intézkedésük képes volt némi pezsgést vinni a gazdaságba, amellett, hogy a pénzkiáramlást az országból le tudták csökkenteni - illetve megnyíltak számukra az EU pénzcsapjai.

Hosszabb távon azonban egyre jobban látszik, hogy – amint az ilyenkor lenni szokott, fogynak az ötletek és a politikai rendszer merevsége egyre több kárt okoz. Ez pedig nem csak amiatt van, hogy a politikai vezetőket elhülyíti a hatalom vagy hogy elfogynak az ötleteik és a régi módszereket nyomják tovább egyre erősebben, mint a bolond a csengőt, a dolog ugyanis lényegében jóval alsóbb szinteken dől el.

Mindig van ilyenkor egy réteg, egy slepp, amelyik bebetonozza magát, és ragaszkodik a pozíciójához mindenféle teljesítmény kényszer nélkül: a karrieristák és jó összeköttetésekkel rendelkezők tömkelege. Az ő vezetői (nem)teljesítményük fogja meghatározni egyes gazdasági ágazatok, területek sorsát nagy és kis méretekben egyaránt. Ugyanis az országos politika nem képes egy országot fellendíteni, legfeljebb gátakat lebontva egyes csoportokat helyzetbe hozni, és az ő tevékenységük hozhatja el a fellendülést. Ha ezek a csoportok mernek élni a lehetőségekkel, akkor a gazdaság és a társadalom fejlődik. Emiatt kellenek pár évenként teljesen új kormányok és új felfogás, hogy más csoportok és rétegek is kapjanak lehetőséget (amellett, hogy másokat sem lehetetlenítenek el). Különben az egész egy idő után bemerevszik és az állampolgárok nagy csoportjai reménytelen helyzetbe kerülnek, mások pedig a helyzeti előnyeik miatt teljesítmény nélkül is jól elélnek különféle hivatalokban vagy állami pénzekkel tömött vállalatok élén.

Kik jelenthetnek alternatívát? A fenti logika szerint 2018-ban még egy Kósa Lajos vezette Fidesz-Jobbik kormánykoalíció is valamivel jobb helyzetet teremtene a jelenleginél, az optimális azonban a mérsékelt erők kormányra kerülése lenne. Erre nagyon kevés az esély látszik: eleve kiesne ebből a körből a DK, a KDNP és a Jobbik, a Fidesznek pedig szét kellene szakadni a jelenleg meglévő törésvonalak mentén és a közép jobbos fideszesek léphetnének koalícióra mérsékelt baloldaliakkal (LMP, szocik mérsékelt szárnya, stb.). Jelenleg azonban a mérsékelt jobboldal politikusait túszul ejtette az orbánista szélsőséges ideológia és harci szellem, szinte mindenki képmutató módon, folyamatosan hűségnyilatkozatokat tesz a kormány mellett. Ezért mindenképpen új (jobbközép vagy baloldali technokrata) pártnak kell színre lépnie, amely nem kis részben a külföldön dolgozó magyarok felfogását képviselné és terjesztené a közéletben.

Bizonyára mindenkinek vannak olyan ismerősei, akiket a hirtelen jött sok pénz teljesen megváltoztatott, leginkább káros irányban. Köztudott az is, hogy a lottómilliomosok nagy része pár év alatt anyagilag tönkremegy és még rosszabb helyzetbe kerül mint nyereménye előtt volt. Én azonban itt az a ősi mondást használva, hogy minden olyan kicsiben is mint nagyban (amint lent, úgy fent), nem az egyén hanem egyes országok szintjén vizsgálom a hirtelen jött könnyű pénzek esetét. Akik ezt olvasva csalódottak mert egyáltalán nem érdeklik őket politikai jellegű eszmefuttatások, nekik csak az utolsó bekezdést ajánlom, ahol azt fogom fejtegetni, hogy mért van az, hogy mi magyarok „fordítva irigykedünk”.

A „könnyen jött sok pénz” egyes országok vonatkozásában nagyon sokféle formában jelenhet meg: ásványkincsek, gyarmatosítás, nagyhatalmak támogatása, előnyös kereskedelem, pénzalapok, segélyek stb. Éppúgy mint azok esetében, akik megütötték a főnyereményt: amennyire növeli rövid távon az életszínvonalat, annyira nullázza le hosszabb távon az egyes országokat.

Hol vannak az egykori nagy gyarmatosítók?

A világ valaha volt egyik legnagyobb gyarmatbirodalma a spanyoloké volt a 16.században. A leigázott területekről beáramló rengeteg arany azonban folyamatosan kifolyt az országból és egy-két száz év elteltével európai szinten Portugáliával együtt a jelentéktelenségbe süllyedtek. A másik óriás a Brit Birodalom volt, amelynek megszűnésével a második világháború után Nagy-Britannia drasztikus zuhanást kellett, hogy átéljen, de Franciaország is hasonlóan járt miután a gyarmatai kivívták a szabadságukat: ezeket az országokat a múlt században lekörözték a svédek, finnek, németek, dánok és más országok, amelyeknek gyakorlatilag nem voltak gyarmataik. Az okokat érdemes lenne elemezni, most terjedelmi okokból erre nem kerítek sort, azonban elég világosan látszik, hogy a gyarmatosítás hosszabb távon inkább gátolta mint segítette a gazdaság fejlődését.

Melyek napjaink banánköztársaságai?

Számomra ezek Szaúd-Arábia, Kuvait, Venezuela, Oroszország és egyéb olajhatalmak, amelyek lényegében abból élnek meg, hogy energiahordozókat (vagy más ásványkincseket) értékesítenek a világpiacon. Feldolgozóiparuk, szolgáltatásaik színvonala és az oktatásuk szintje a zéróhoz közelít, mert nincs rá szükség. Ahol könnyű pénzek vannak, ott az egyetlen fontos, hogy kik kontrollálják a pénzcsapokat, minden más lényegtelen. A társadalmi élet lehet egysíkú és teljesen primitív, megengedhetik maguknak. Mindez csak addig tart persze, – az egykori banánköztársaságokhoz hasonlóan, amelyek a banán, kakaó, kávé és hasonló termékek világpiaci árától függtek,- amíg jó áron tudnak eladni és persze amíg nem merülnek ki a források. Venezuela példáján láthattuk, hogy amikor az olaj ára lecsökkent, az országban szinte azonnal kaotikus helyzetek alakultak ki, az erőszakos cselekedetek gyakoriságában a gyilkosságot is beleértve a világelsők lettek.

Nagyhatalmak által pénzelt országok?

Egy nagyhatalom megteheti, hogy politikai okokból folyamatosan pénzeljen országokat, az ilyen támogatások leginkább kereskedelmi kapcsolatok formáját öltik. Legjobb példa erre Kuba, ahol a Szovjetunió idején volt csak hopp, utána hamar bekövetkezett a kopp, mert nem vette át tőlük senki a cukornádat és egyéb termékeiket azon az áron, egyszerűen nem voltak versenyképesek. Belorusszia is ide sorolható: olcsón kapták az energiát Moszkvától és ezen alapult az egész gazdaságuk. A dinamizmus nem hogy megtorpant, de a régióban mindenki messze elhúzott már tőlük, a legtöbbünk számára nem jelentenek többet egy fehér foltnál a térképen. (Valószínűleg az USA által folyamatosan pénzelt országokban is vannak hasonló lufik, többek között Izrael esete is gyanús lehet.)

Na és a Kádár rendszer?

Pont olyan volt mint ma Belarusz: közgazdák szerint a gazdaságunk lényegileg úgy működött, hogy nagy mennyiségű élelmiszerért cserébe (a minőség nem is számított) viszonylag olcsó energiát és nyersanyagokat kaptunk a nagy Szovjetunióból, amelyekből különféle félkész termékeket állítottunk elő és exportáltunk nyugatra. (Néhány kivételtől eltekintve a magas feldolgozottságú késztermékeink nem kellettek nyugaton.) Aztán jött a szovjet krach és kiderült, hogy amire az van írva, hogy „Gyár”, a felirat mögött nincs semmi, sem modern technológia, sem hatékony üzemszervezés, sem minőségi munkakultúra. A krach már úgy 1985-től látszott, de az akkori uralkodó elit elhúzta a dolgot egy rendszerváltozásig, hogy ne ők vigyék el a balhét.

Egyéb példák és ellenpéldák?

Argentínában a Peron-rendszer némileg hasonlított a mi Kádár-rendszerünkhöz: a cégeket állami tulajdonba vették, a külföldi tőkét száműzték (későbbi kormányaik is tettek hasonló lépéseket), de egy-két évtizednyi jólét után mindig jött a hosszú lejtmenet. Ebül szerzett pénz ebül vész: előbb vagy utóbb lementek kutyába. (Chilével együtt hozzánk hasonló szinten állnak, de lényegesen nagyobbak náluk a vagyoni különbségek.)

Az USA-ra is joggal mondhatjuk, hogy tőzsde és bankrendszerük a könnyű pénzek forrása, azonban náluk emellett a gyenge láb mellett vannak erősebb lábak is, csúcstechnológiájú cégek, világszintű szolgáltatások, stb., tehát egy láb kiesése még nem jelentené a véget számukra. Igazi ellenpéldát azok az országok képeznek mint Németország, Japán, Dél-Korea, amelyeket egyszer dobtak meg pénzzel (Marshall-segéllyel, olcsó hitellel), azonban rá voltak kényszerülve, hogy megtanuljanak halászni, ne csak halat enni (netán vodkázni vagy kábítani saját magukat). A végeredményben mindig látványosan megjelenő, lényeges különbség van egyéni és magasabb szinteken a között, hogy egy alkalommal pénzügyi támogatással lehetőséget kapni vagy pedig folyamatosan könnyű pénzeken élni. Minden mai fejlett ország a SAJÁT erős vállalatainak, vállalkozásainak köszönheti sikerét, nem pedig külföldi pénzeknek.

Mi képezi az Orbán-rendszer gazdasági (népszerűségét is biztosító) alapját?

Bizony az Orbán-kormánynak is vannak erkölcstelenül könnyű pénzforrásai. Az egyik ilyen az itt lévő nemzetközi cégek folyamatos sarcolása. Amennyire hiba volt a szoci kormányok idején a pénzkiáramlás kontrolljának teljes hiánya (például a pénzügyi szektor és az energiaszektor esetében), annyira átesett mostani kormányunk a ló túlsó oldalára. Rövid távon van ugyan pénz az államkasszában bőven, de hosszabb távon vajon mi nem lesz? Nem lesznek magas szintű banki és kereskedelmi szolgáltatások, nem lesz megbízható áramszolgáltatás, sem közüzemi ellátás (pl. szemétszállítás). Hogyan gondolhatja bárki, hogy ennyire primitív gazdaságpolitikával, hogy sarcolom és nyírom az itt lévő befektetőket, hosszú távon sikeresek lehetünk?

A másik az EU források esete, ezek tényleg a legkönnyebb pénzek, amelyeket gátlástalanul pazarol mindenki. Olyan építkezésekre költjük, amelyek nem mindig szükségesek, indokolatlanul drágák sőt még kamu kutatásokat is finanszírozunk velük. Egyértelműen látszik, hogy a támogatásokon és egyéb költségvetési forrásokon olyan élősködő elit jött létre, amely nem növeli országunk versenyképességét (életképességét a nemzetközi porondon), hanem csökkenti.

A könnyen jött sok pénz minden esetben erkölcstelenségre hajlamosítja az embert. Kemény és koncentrált munkára nincs is szükség ha máshogy is lehet boldogulni. A magyar társadalom más hasonló helyzetben levő társadalmakhoz hasonlóan, nem észleli ezt a problémát, sőt afféle „fordított irigykedés” jellemző ránk (már elég régóta): leginkább azt irigylem és azon háborodom fel, ha valaki hozzám hasonló helyzetből indulva egy kicsit több szerencsével, kitartással, jobb kommunikációval (amire általában azt szokás mondani, hogy „nyalizós”!) nálam sokkal sikeresebb lesz. Nem pedig azokat irigylem, aki lényegében munka nélkül sokmilliós bevételi forrásokhoz jutnak. Ugyanis (archaikus társadalomfelfogás!) az utóbbiak a „nemzetségfők”, akik „megvédik” a társadalmat és biztosítják a „keményen dolgozó kisemberek” szerény megélhetését. Legalábbis hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez így van.

Napjaink diktatórikus jellegű rendszerei mind hasonló ciklusokon mennek keresztül: a a látszat demokráciát megvalósító modern populista hatalmi rendszerek lényegében egyforma sémák szerint működnek. A venezuelai Chavez-rendszer kiépülésének elemei (forrás: itt), rendre visszaköszönnek az Orbán-kormány fő politikai lépéseiben, de hasonló módszerek ismerhetőek fel Peron, Castro, Lukasenko és Putyin hatalomgyakorlásában vagy éppen a Kádár-korszak jellegzetességeiben is. A modern diktátorok már kifinomultabb módszereket használnak ellenfeleik félreállításához mint a múlt századbeliek és többnyire szükségük van a demokrácia látszatának fenntartására is (ha nem akarnak teljes politikai és gazdasági karanténba kerülni).

0.pont: Egy kaotikus gazdaságú „fejlődő” ország

A fejlett gazdaságú országokhoz képest fél-periférikus vagy periférikus helyzetben levő országok vállalkozói rendszerint hátrányban vannak a külföldi tulajdonú vállalkozásokkal szemben: a piaci verseny játékszabályait kevésbé ismerik és nem tudják még hatékonyan alkalmazni, emellett tőkeellátottságuk is gyengébb. Ennek következménye, hogy habár próbálják másolni (eleinte főként külsőségekben és retorikában) a kapitalista kultúra jellemzőit, általában kevés sikerrel. Az ilyen gazdaságokban általános trend, hogy a pénz jelentős része kiáramlik az országból (l. hazánk az ezredforduló idején), a gazdasági élet kaotikus és az életszínvonal alig növekszik. Az általános elégedetlenséget az csökkentheti, ha a vezetés egy piacvédő, protekcionista jellegű gazdaságpolitika felé mozdul el, és ebben a vonatkozásban a nyitott szellemiségű liberális demokráciák, amelyeknek nincsenek több száz éves hagyományai ezekben az országokban, többnyire nem teljesítenek jól.

Itt kétfelé ágazik a történet: egyes országok mint például Japán, Dél-Korea, Kína vagy Szingapúr kvázi-egypárt rendszereiben a vállalkozások tanulópályára álltak és képesek voltak a világpiac szintjét megütő teljesítményekre egyes területeken.

Más országokban ezzel szemben, másfajta jellegű táptalajon diktatúrák és élősködő elitek jöttek létre. Ezek története meglehetősen hasonló sémát követ, a teljesség igénye nélkül az alábbi főbb jellemző pontok mentén.

1.A diktatúrák mindig erős pénzügyi forrásra épülnek

Az olaj és földgáz képezi számos kvázi-diktatúra gazdasági alapját (pl. Venezuela, Oroszország, Szaúd-Arábia), más országokban a stratégiai helyzet vagy a politikai szempontok adtak egy nagyhatalom részéről erős háttértámogatást (Kuba, Belorusz, Észak-Korea). A kiépülő Orbán-rezsim masszív gazdasági alapját az itt működő multinacionális vállalkozások valamint az EU-támogatások jelentik. A diktatúra kiépülésének feltétele, hogy a pénzcsapokat mindig egy szűk elit felügyelje és döntsön azok elosztásáról.

2.A kvázi-diktatúrák eleinte sikeresek

A legtöbb változás már önmagában is hordozza a siker lehetőségét, és az energiahordozók állami tulajdona vagy a multicégek megcsapolása, esetenkénti államosítása benntartja az addig kifolyó pénzek jelentős részét. Az einstandolt pénzekkel nem csak a helyi gazdasági elit politikailag megbízható része jár jól, hanem a „kispolgári” rétegek életszínvonalát is növelni lehet néhány látványos intézkedéssel, ezáltal az ilyen rendszerek (és a politikai tehetséggel megáldott kvázi-diktátor) jelentős tömegtámogatásra tesznek szert. Emellett az eddigi álszent „polkorrekt” közbeszédet legalábbis átmenetileg nyíltabb és szókimondóbb stílus váltja fel. A rendszer hátrányai többnyire csak egy évtizeddel később kezdenek kiütközni és válnak a hanyatlás jelei egyre nyilvánvalóbbá.

3.A rendszerek megszilárdításának eszközei nagyon hasonlóak

Chavez rendszere pontosan olyan eszközöket használt mint ma az Orbán-klikk, az egyetlen fő különbség köztük, hogy a magyar kormányfőnek jobban kell ügyelnie a látszatra jogi oldalról nézve, mivel az EU bizonyos felügyeleti jogosítványokkal rendelkezik. A lényeges eszközök mindkét esetben ugyanazok:

-A kormánytól független hatalmi ágak (pl. alkotmánybíróság) kikapcsolása, a demokrácia intézményeinek kiüresítése. Az alkotmány aktuálpolitikai célokkal történő módosítgatása.

-Olyan szabályzás, hogy a politikai kampányban csak a kormányoldal rendelkezhessen jelentős pénzügyi forrásokkal. Az egész választási rendszer átszabása a kormányhatalomnak kedvező módon.

-A média teljes elfoglalása és folyamatos harci eszközként való használata (aki nem velünk van az legalábbis gyanús). A folyamatos harc hangsúlyozása, hogy a „kisember” abban az illúzióban élhessen, hogy az ő szava is "történelmi jelentőségű", felelős döntést hozhat. (Holott a döntései csupán bizonyos félelmeken és előzően jól kitesztelt reflexeken alapulnak.)

-A választókról való titkos adatgyűjtés, amely kétféle felhasználású lehet: a megbízható emberek mozgósíthatósága politikai célokkal valamint a gyaníthatóan ellenzéki véleményűek kizárása az állami szféra által nyújtott fő gazdasági lehetőségekből. Még erre sincs szükség ahhoz, hogy a pályázatokat vagy a gazdasági kulcspozíciókat mindig a politikailag megbízható „elvtársak” (pártkatonák rokonai és ismerősei) nyerhessék csak el. Íratlan szabályként pénzes megbízást csak az kaphat, aki „beáll a sorba”, a nem csatlakozás egzisztenciális kockázatokkal járhat.

4.A kvázi-diktatúrák hanyatlása

A vezérelvű rendszerek fő veszélye a bemerevedés: a vezetőnek a pártkatonák egymást túllicitálva midig azt mondják, amit hallani akar, a saját nézeteit visszhangozzák. A megfelelő visszacsatolás hiánya megnöveli a rossz döntések kockázatát. Másrészt az új gazdasági elit idő után egyrészt a pénzének jó részét már külföldön költi el, emellett egyre kontra-szelektáltabbá válik a gazdasági alkalmasság tekintetében. Harmadrészt a közintézmények (egészségügy, közlekedés, közigazgatás, oktatás, energiaellátás) hatékonysági problémák és pazarló gazdálkodás miatt egyre rosszabbul működnek, az állami szolgáltatások színvonala csökken. Romlik a gazdasági versenyképesség, a tanulásképtelen és önmagát elszigetelő országban az életszínvonal kezd visszaesni. Mindezt felgyorsíthatja a „könnyű pénzek” megcsappanása is. A túlságosan átpolitizált, primitívvé vált gazdasági és társadalmi rendszer mellett hirtelen elhúz a világ. A katarzis és a kijózanodás ideje jön el, tömeges méretekben.

Nálunk is egyértelműen beazonosíthatóak egy kvázi-diktatúra kiépülésének lépései. Amennyiben nem válunk teljesen vezérelvű rendszerré, még megmarad esély arra, hogy a rendszer ne váljon teljesen merevvé és fejlődésképtelenné. Egészséges politikai vetésforgó az alapfeltétele annak, hogy új gondolatokat megvalósító emberek kerüljenek helyzetbe és egy gazdasági és kulturális értelemben véve élénk, sokrétű közegben azok a vállalkozó szellemű honfitársaink is lássanak fantáziát, akik jelenleg külföldön próbálnak boldogulni.

Egy pár év óta létező felmérés arra irányul, hogy melyik ország mennyiben járul hozzá a világ jólétének növekedéséhez és a konfliktusok valamint egészségügyi, népesedési és környezetvédelmi problémák megoldásához. Ebben a „good country index”-nek elnevezett mutatóban a legjobb országok azok, amelyek lakosságszámukhoz viszonyítva a legnagyobb mértékben járulnak hozzá a világ globális problémáinak megoldásához. A felmérés eredménye ugyan vitatható lehet viszont az egyes szempontjai mindenképpen érdekesek, hiszen nem arról van szó, hogy egy ország mit tud nyújtani saját állampolgárainak, hogy milyen magas a GDP, hanem hogy mennyiben segíti elő vagy nehezíti meg a világ más országaiban élők boldogulását, tehát milyen mértékben tekinthető az előrelépés húzóerejének vagy az akadályának.

A 2016-as listán az első tíz mezőnye sorrendben: Svédország, Dánia, Hollandia, Egyesült Királyság, Svájc, Németország, Finnország, Franciaország, Ausztria, Kanada. Nem meglepő módon a lista elején gazdag országok találhatóak és nagy többségük európai. Az USA csak a 20., Japán 19., Dél-Korea a 31.,Törökország 56., India 61., Kína 64., Oroszország 78., Szaúd-Arábia 89., Irán 136., Szíria pedig a 159. a felmérésben szereplő 163 ország közül. Az USA a nemzetközi béke és biztonság mutatóban szerepelt gyengén (főként a fegyverexportja miatt), és csupán a tudomány és egészségügy területén volt kiemelkedő szintű a globális hozzájárulása.

Magyarország a 25. helyével régiós első, bár csak néhány hellyel előzzük meg az EU-hoz újonnan csatlakozott többi országot. Érdemes végignézni, hogy miben látnak minket kiemelkedőnek más országokhoz képest. A tudomány területén a 9.helyen végeztünk a 163 ország közül: a nemzetközi publikációk mennyisége, a kiadványok exportja és a Nobel-díjasok száma miatt. Félő, hogy a kormánypolitika radikalizálódása a kutatások számára jelenleg még kedvező alkotói légkört tönkreteszi, mivel a szélsőségesen konzervatív felfogás számára a tudomány kevéssé értékes, sőt esetenként afféle gyanús tevékenység is lehet.

A kultúra terén elért 17. hely szintén nagyon kedvező. Ezen belül az egyik mutató a kreatív szolgáltatások és kreatív termékek exportját méri (nem a teljes exportot), az előbbi nálunk világszínvonalú, az utóbbi pedig közelíti a világszínvonalat. Amíg a minőségi termékek exportja jórészt az itt lévő multiknak köszönhető, a kreatív szolgáltatásokat (amelyek jó része számítógépes dizájn) csupán pár év óta létező, dinamikusan fejlődő vállalkozások produkálják, a magyar GDP-nek már közel 4%-át állítva elő. Ez egy igen ígéretes terület tehát. A mozgás és a sajtó szabadsága jelenleg (még) szintén elfogadható értékelést kapott a kulturális mutatókon belül.

A környezetvédelem terén a 39. hely nem rossz, bár főleg az erdősítés szintje húzta fel. A nemzetközi béke és biztonság erősítésében viszont csak a 60. helyre kerültünk a menekültpolitika értékelése és a fegyverkereskedelem miatt. A prosperitás és egyenlőség elősegítése más országokban szintén eléggé gyenge szintű, csak a 63.helyre volt elég, mert nem nagyon veszünk részt ilyen irányú programokban, egyedül a külföldi tőkebefektetésünk tekinthető megfelelőnek. Az egészség és jólét elősegítése terén a 39.hely jött össze úgy, hogy a humanitárius segélyek negatív értékelést kaptak, ezzel szemben a nemzetközi eü. szabályozásnak való megfelelésünk igen jó, a gyógyszeripari exportunk pedig a világ élvonalába tartozik. A gyógyszeripar megint egy olyan terület, ahol a politikai vezetés éveken keresztül sokkal inkább gátolta mint elősegítette a fejlődést, pedig szakértők szerint a gazdaságunk egyik kitörési pontja lehet (feltéve persze, hogy nem akarunk örökké multik adójából és EU támogatásokból megélni).

Az országunkról alkotott képet nagyon befolyásolja, hogy mivel tudunk hozzájárulni más országok jólétéhez, ráadásul a hozzánk hasonló kis országok esetében ez egyértelműen összefügg a gazdaság fejlődési lehetőségeivel is. A közéletünkben jellemzővé vált agresszív, bezárkózáspárti hangvétel tehát nem csak a külföldi megítélésünket rontja, hanem a jövőbeli gazdasági és kulturális teljesítményeinket is veszélyezteti.