A történészek alaposan kivesézték már az 1956-os forradalmunkat (1848-ast szintúgy), én magam könyveket olvastam és előadásokat is hallgattam ezekről, és ajánlom Orbán Balázs és Bencsik András uraknak, hogy hasonlóan járjanak el, mielőtt megteszik a „mélyen szántó” megállapításaikat a közmédiumokban, felületes tudásukkal fokozva a zűrzavart a fejekben.

Az egyik hiba, amit hajlamosak vagyunk elkövetni az, hogy utólag mindenki okos, mindenki tudja, hogy mit kellett volna tenni vezető politikusainknak az adott helyzetben. Csakhogy ott és akkor senki sem lát tisztán, nehéz felmérni például az elnyomó hatalom várható lépéseit, emellett a nemzetközi politikai helyzet is ilyenkor többnyire zavaros, hiszen hatalmi vákuumok szükségesek ahhoz, hogy az állami vezetések elbizonytalanodjanak és ezzel egy időben a tömegmozgalmak ki tudjanak bontakozni. Nyilván lehettek olyan illúzióik a magyar forradalmároknak, amelyeknek ha a tudatában lettek volna, talán másként tárgyaltak volna. Utólag okosnak lenni már könnyű.

1848 október 6-án a tizenhárom magyar tábornok kivégzése az egész magyarságot megrázó, jelképszerűsége révén a nemzeti egységet erősítő, tragikus esemény volt. Az köztudomású, hogy 48 nélkül nem lett volna kiegyezés, az viszont kevéssé, hogy az 56-os forradalmunk hogyan függött össze a későbbi kádári jóléttel. (Ez is egyfajta „kiegyezés” volt akkoriban, hiszen Kádár a szovjet rendszer helytartójaként kapott némi szabad kezet bizonyos dolgokban annak fejében, ha biztosítani képes a társadalmi békét az országban.) A volt szocialista tömbön belül elfogadható szintű életszínvonalat alapból csak az erős ipari hagyományokkal rendelkező NDK és Csehszlovákia tudott biztosítani a polgárainak, nálunk a gazdaság fejlettsége a lengyelekéhez és a románokéhoz volt hasonló, viszont életszínvonal tekintetében mégis messze felettük álltunk.

A viszonylag jó életszinvonalnak az egyik fő oka az volt, hogy nálunk a pártvezetés aktívan törekedett annak fenntartására, nehogy a nyomor és önkény megint felélessze a lázadás szellemét, mint ahogyan az 50-es években történt. Ezért a vállalkozások nagyobb szabadságot kaptak mint máshol, jobban lehetett seftelni, ügyeskedni, néha még külföldre is utazni, háztájiban dolgozni, később még géemkázni is, vagy esetleg szűkebb körben rendszerkritikus művészfilmeket nézni, olykor szamizdat irodalmat terjeszteni. Ez az extra munkabefektetés és ügyeskedés sokak számára magasabb életszínvonalat biztosított, igaz viszont, hogy az állam jobban eladósodott, és a felhalmozott számlát a rendszerváltáskor kellett végül megfizetni. Egyértelmű, hogy az 56-os forradalom nélkül nálunk nem lett volna lehetséges egy kicsivel nagyobb szabadság és nagyobb jólét más kommunista országokhoz képest a Kádár-rendszer idején.

Van még legalább egy aspektusa annak, hogy egy ország kiáll-e a szabadságáért vagy beletörődik abba, hogy számára idegen elnyomók uralkodjanak fölötte. Ez a magánéletben is igaz, hogy aki kiáll magáért, nem pedig lapul, nyel és bízik a csodában, az hosszabb távon általában jobban fog járni. A környezete ugyanis elismeri, hogy van önálló véleménye, akarata, nagyobb lesz a tekintélye. Ez Magyarország esetében is egyébként így történt, a forradalmak javították az országunk hírnevét, gyakorlatilag azt üzenték, hogy velünk azért számolni kell. (Kevéssé közismert, hogy a Rákóczi-szabadságharc sem volt eredménytelen, mert a fegyverletétel ára egyfajta kiegyezés volt a Habsburgok és a magyar nemesi osztály között.)

Amellett, hogy alkupozíciója mindig csak annak van, aki alapállásból a küzdést választja - ami persze nem minden esetben igaz, hogy jelent fegyveres felkelés formáját kellene, hogy öltse, hanem bármilyen aktív, eltökélt és következetes, az érdekeinkért való kiállást magában foglalhat. Azok az országok, amik egyszerűen lefeküdtek, behódoltak egy nagyobb szomszéd (a nagy testvér) akaratának, azok végül mindig megjárták: lásd Belorusszia, Észak-Korea, Kuba, - de lehet nyilván a másik térfélről is példákat hozni.

Mindennek persze semmilyen aktuálpolitikai vonatkozása nincs, legfeljebb annyi, hogy az aktuálpolitikát el kell tudni választani a történelmi események értékelésétől, éppúgy mint az egyes taktikai lépéseket a követett alapelvektől. Kellenek közös értékek és alapelvek, ugyanis nihilizmusra, cinizmusra és képmutatásra nem építhető egyetlen társadalom sem.