Habár többször megkongatták a vészharangot Európa fölött, Britannia leginkább csak földrajzi értelemben jelenti Európa végét, a Brexit ellenére az öreg kontinens köszöni, jól van. Az Egyesült Királyság kiválásával az EU egy olyan tagországot veszít el, amely folyamatosan problémákat okozott a kontinentálishoz képest máshogy működő rendszereivel, az egységet folytonosan bomlasztó különutasságával.

A UK sok tekintetben az USA-hoz hasonlít illetve azt közelíti:

 1.A jövedelmi egyenlőtlenségek a briteknél a legmagasabbak, London körzete az EU (volt) leggazdagabb régiója, az EU átlag 3-szorosával ezzel szemben az ország nagy részében az EU átlag közeliek vagy az alattiak a jövedelmek. Ennél nagyobb jövedelemkülönbségek szinte csak az USA-ban vannak a fejlett gazdaságú országok közül.

2.A neoliberalizmus felfogása hasonlóan erős mindkét országban: a Thatcher-izmus időben pár évvel követte a Reagan-izmust, a politikai ciklusok sok tekintetben hasonlóak, sőt a brit fogyasztói mentalitás is közelíti az amerikait. A kontinens országainak hagyományai viszont ezektől teljesen eltérnek.

3.A pénzügyi rendszer a GDP-n belül 10%-ot képvisel az UK-ban, amely rendkívül magas, az USA-ban 11% más számítási módszerrel 21% a pénzügyi szolgáltatások aránya. Ez mint tudjuk könnyen egy buborékgazdaságot eredményez és emellett hozzájárul a jövedelemkülönbségek tartósan magas szintjéhez. Ha a londoni City pénzügyi központ szerepe csökken, az inkább a britek fogják megérezni és kevésbé az EU.

Mindezek alapján a UK az EU és USA között „félúton” van vagy sok vonatkozásban inkább az USA-hoz áll közel.

A világ más részein is vannak problémák:

BRIC országoknak nevezték el a jövő potenciális gazdasági hatalmait, azonban az utóbbi évek fejleményei alapján kirajzolódik, hogy ezek közül Brazília és Oroszország nem voltak képesek túllépni a nyersanyag-exportőri szerepen, emiatt nem jelentenek a jövőben sem számottevő gazdasági tényezőt. Csupán Kína és még esetleg India aspirálhat a gazdasági nagyhatalom címére. Japánban a gazdaság évtizedek óta stagnál, a lakosság száma csökken, de Kínában sem tartható már fenn a megszokott erőteljes növekedési ütem.

Európa még mindig élen jár számos tekintetben:

1.Szociális biztonság szinte csak európai országokban létezik, az egészségügyi ellátás is jellemzően jó színvonalú, az USA-hoz képest is.

2.Környezetvédelem területén Észak-Európa az etalon a világ számára, de kontinensünk nagy részén fontos szempont. Megújuló energiaforrások használata, erdősítés és fák védelme, természetvédelem, a vidék hagyományainak újjáéledése Európán kívül kevéssé jellemző.

3.Gazdasági téren a versenyképességet tekintve számos európai ország a világ élvonalában található, erős vállalatokkal. Jellemzően olyan országok, amelyeknek nem nagyon voltak gyarmataik és ásványkincsekben sem gazdagok (pl. Svájc, Dánia, Hollandia, Németország). Dánia felmérések szerint a világ legboldogabb országa, a nyugdíjrendszerének, foglalkoztatási és oktatási rendszerének köszönhetően, de még a bevándorlási politikája is követendőnek mondható. Európa országai karakteresek, eltérő utakon járnak, ma is még gyakorlatilag versenyeznek egymással.

4.A kontinens keleti részén Lengyelország a legjobb példa a felzárkózásra: jelenleg még csupán az EU 70%-án van, de a gazdaság fejlődése gyors, amely a kisvállalkozások jelentős szerepének, az oligarchiák hiányának és az oktatási rendszer fejlesztésének köszönhető. A többi volt szocialista ország is képes a nyugatiaknál gyorsabb fejlődésre, bár inkább a katolikus kultúrájú Dél-Európa érhető el, kevésbé a protestáns észak.

5.A déli mediterrán régió is Görögország kivételével viszonylag stabilizálódott. Görögország az Euró-övezet gyenge pontja, messze lehetőségei fölött él (nem a balkáni szinten, ahová való), viszont folytonosan zsarolni képes az EU-t a pénzügyi csőd rémével.

6.A kontinens keleti határain a 145 milliós (csökkenő lélekszámú) Oroszország és a 80 milliós (növekvő lélekszámú) Törökország az EU potenciálisan legfőbb szövetségeseit jelentik (nyersanyagok, munkaerő stb.)

A jövőben Európa a mainál még letisztultabb formában háromlépcsős lehet: az Euró-övezetbe tartozó országok mint a belső mag, az EU államszövetségbe tartozó országok valamint az EU-hoz szerződésekkel kapcsolódó, szorosan együttműködő országok. Kérdés, hogy az „EU” jelentése mit takar majd a jövőben, valószínűleg a mainál lazább gazdasági és politikai államszövetséget, egyszerűbb és átláthatóbb döntéshozatallal, kevesebb szabályozó és törvényi hatalommal. Az EU-ra többféle ok miatt van szükség, az egyik a vitás kérdések békés rendezése a tagállamok között (leginkább a harcias természetű egyének és diktátor hajlamú politikusok szeretnék látni az EU felbomlását.) A másik fő ok az, hogy az EU-hoz képest méretben hasonló USA-Kanada-Mexikó gazdasági térsége, Kelet-Ázsia pedig potenciálisan kétszer akkora lehet.

A teljes mértékű szuverenitás a mai globalizált országokban kisebb országok számára (amelybe még Nagy-Britannia is beleértendő) rendszerint nem járható út, bár egyes hataloméhes politikusok szeretik hangoztatni. Más kérdés, hogy a globalizáció visszafordulhat és felerősödhet a lokalizáció (vannak ennek jelei pl. az ún. „kézműves termékek”), azonban jelenleg még a kettő egymást feltételezi: az önként vállalt falusias, hagyományőrző életmód általában nem önellátásra épül, hanem a globalizáció révén meggazdagodott turisták kiszolgálásából fedezi a megélhetését. Korszakváltásra akkor kerülhet sor, ha a jelenlegi energiabőség véget ér és a környezeti problémák súlyossága is elér egy bizonyos szintet.

Két ok szól amellett, hogy a tágabban értelmezett „női egyenjogúságot” jobb elfelejteni, az egyik, hogy a közéletünkben különféle ideológiai érveket hív elő pro- és kontra, és mivel ilyenkor zavaros ösztönvilágunk tör elő a háttérből, az ilyen jellegű viták általában terméketlenek.

A másik ok pedig egy olyan tényező, amely szerepet játszott abban, hogy a mai ember felülmúlta és kiszorította élőhelyéről a neandervölgyi embert, ez pedig a nők és férfiak közötti munkamegosztás kifinomultsága. A homo sapiens törzsei esetében sokkal jobban elkülönült a neandervölgyiekhez képest, hogy a férfiak a vadászatban, fizikai erőt igénylő eszközkészítésben jártak élen, a nők pedig a gyermekek gondozásával és ház körüli teendőkkel foglalkoztak a legtöbbet. Ez a felfogás még ma is jelen van a tudatunk legmélyén, így például a vadászathoz szükséges térlátás vagy a műszaki érzék terén a férfiak átlagban jobban teljesítenek, a gyermekneveléshez és a helyi szociális tér fenntartásához szükséges beszédkészség és empátia pedig sokkal inkább a hölgyek erőssége. Agyunk különféle központjai más irányokban fejlődnek az eltérő hormonális és szociális hatásokra, ezzel együtt az egyes készségek fejlesztése legalább ugyanennyire rajtunk is múlik.

A hagyományos szemléletben a családi tűzhely a hölgyek birodalma, és fenntartása is az ő kötelességük. Az otthon szempontjából igen sok apró dologra kell figyelni egy időben, különösen ha gyermekek is vannak és innen jön az a közismert tény, hogy a tipikus „női agy” képes egyszerre több dologgal foglalkozni.

A munkahelyeken a tipikus női munkakörök ennek megfelelően olyanok, ahol többféle ügyet kell intézni egy időben és jó kommunikációs készségekre is szükség van. Érdekes megfigyelés, hogy a hölgyek számára egy apró hiba is milyen súlyosan eshet latba –- a vicc szerint amikor felfedezik a hibát, akkor azonnal mennek az intrikák, még a férfiak egyből beismerik és „jössz egy sörrel” mondattal túllépnek rajta. Mindez nem meglepő, hiszen a családi életben nagyon fontos a stabilitás és az ehhez szükséges alapvető higiénia, amelyet már egyetlen gondatlan lépés is felboríthat. Ezért egy apró hiba az irodában egyeseknek olyan érzés lehet mintha fertőző bacilus tört volna be a környezetükbe.

A hagyományos férfiszerep sokkal inkább inkább kockázatkereső és kevésbé törekszik biztonságra a „külvilág” terének eleve kiszámíthatatlan közegében. A hölgyek a feladatokat nagyon sokszor az embereken keresztül közelítik meg és a munkahelyen is emberekkel (munkatársakkal) foglalkoznak a legtöbbet és legszívesebben, a férfiakat viszont mindenhol megoldandó problémákat látnak és ennek érdekében elmélyülten összpontosítanak egy viszonylag kis részterületre. A férfiak látásmódja valamivel objektívabb, a hölgyek a munkahelyen is mögöttes tartalmat keresnek, fontosabb számukra az események érzelmi háttere, és az érzelmi biztonság időkénti megerősítése.

Persze nagyon sok ellenpéldát is lehet találni minderre, nem csak egyéni különbségek miatt, hanem azért is, mert ezek a tulajdonságok inkább egy adott szociális térben domborodnak ki leginkább: ha például egy irodában csak hölgyek vannak jelen és nincsenek férfiak, akkor megfigyelésem szerint gyakorivá válhatnak a különféle munkahelyi játszmák és intrikák. Köztudott, hogy a hölgyek az aprólékos és precíz munkavégzésben járnak élen, jobbak az adminisztrációs készségeik, a férfiak jó része viszont kevésbé ragad le egy adott ponton, jó esetben nagyvonalúak, olykor hanyagabbak. Ez megint egy régi társadalmi elvárást tükröz, amely nem kedvező a hölgyek számára, hiszen a férfiaknak többet elnéz a társadalom.

Az olyan kimutatások azonban, hogy a fizetésekben is a férfiak javára történő diszkrimináció jelenik meg, igen félrevezetőek lehetnek. Részletekbe menő elemzések ugyanis kimutatták, hogy az USA-ban a férfi menedzserek részrehajló magatartása csupán 2-3%-ban magyarázza meg a jelentős nemek közti bérkülönbségeket ugyanabban a pozícióban, ennél jóval nagyobb szerepet játszik, hogy a férfiak többet tesznek a magasabb fizetéssel járó pozíciókért (utazás, elköltözés, több túlóra vállalása stb.) A férfiak számára ugyanis szinte mindig alapvető fontosságú a magas fizetés, a hölgyeknél a különféle családi szempontok adott esetben előtérbe kerülhetnek.

A férfiak esetében fontos lehet a humorérzék, amely a találékonyság egyik indikátora. (A férfiasság és a humor közti kapcsolatra olyan kutatás mutatott rá, hogy a humoristák között – akik nagy része férfi - az átlagnál sokkal kevesebb a homoszexuális.) A humor, azaz a találékonyság pozitív társadalmi értékelése a jó térlátáshoz hasonlóan megint csak a vadászat és a területvédelem ősi ösztöneinek továbbélését díjazza. A férfi vásárlási stílusa is sok esetben a vadászat mai karikatúrája, ahol az apróvad különféle akciós áruk képét öltheti. A női vásárlási stílus ezzel szemben teljesen más, inkább az otthon, a lakás fejlesztésére irányul.

A nőies férfiak és férfias nők egyes típusainak elterjedése az utóbbi évszázadok fejleménye, amikor a különféle szakmák differenciáltabbá váltak és többfajta készséget igényelnek mint régebben. A kifinomultabb társadalmak jobban tolerálják a normálistól eltérő készségeket, mivel ezek nagyobb valószínűséggel hasznosíthatóak a primitívebb árutermeléshez képest. Az olyan szólamok, hogy „igazi férfiakat szeretnék látni” számomra egyáltalán nem hitelesek, hiszen az „igazi férfi” értelmezhető úgy is, mint durván viselkedő, sivár érzelmi életet élő egyén. Saját magamon is azt tapasztaltam, hogy az „igazi nőkhöz képest” jobban vonzanak és izgalmasabbak számomra a kissé fiús megjelenésű és a fiús tulajdonságokat mutató hölgyek, velük általában jobban megértetem magam.

Az eltérő készségek tehát nagyrészt értelmetlenné teszik a férfiak és nők „egyenjogúságáról” szóló vitákat. Ezzel együtt a feminista mozgalmak fellépése lehet jogos főként olyan országrészekben és régiókban, ahol a nő még mindig másodrendű állampolgárnak számít vagy a nemek közti munkamegosztás nagyon aránytalan. A mai magyar törvények ill. a törvényi gyakorlat inkább a férfiak szempontjából tűnik diszkriminatívnak: válás és családjog területén éppúgy mint a nyugdíjazás vonatkozásban. A törvény igazságtalan módon lehetővé teszi a nők korábbi nyugdíjba vonulását érdemi indoklás nélkül, olyan (kimondatlan) alapon, hogy a nagymama hasznosabb tagja a társadalomnak mint a nagypapa, azt sem véve figyelembe, hogy az idős férfi eleve kevesebb nyugdíjban megélt évre számíthat. Ez az újfajta (közösségi jogi) szemlélet, amely az egyéni joggal szemben érvényesül, számomra meglehetősen hátborzongató.

Van még egy érdekes kérdés, hogy a hölgyek mennyire alkalmasak vezetőnek és mennyire vegyenek részt a politikában. Tapasztalatom szerint vezetőnek legalább annyira alkalmasak mint a férfiak, és a munka nem kell, hogy feltétlenül a családi élet rovására menjen. A politika mint a közélet egyik színtere nyilvánvalóan nagyobb részt a férfiak játéktere és kevésbé nőké, viszont a hölgyek részvétele javítja a színvonalat. Ez onnan mérhető le, hogy azokban az országokban, ahol csak elvétve vannak nők a politikában (mint Magyarország és számos balkáni ország vagy a fejletlen országok jó része), a harcias, agresszív stílus dívik, amely nem kompromisszumkész és hosszú távon sikertelen. Ezzel szemben törzsi háborúskodásokban kimerült afrikai országokban női miniszterelnökök tettek rendet, a skandinávoknál pedig jelentős a női politikusok aránya – ezek pozitív példák arra, hogyan haladható meg a "macho" stílus a politikában.

Habár a kormány kommunikáció azt sugallja, hogy a fő problémáinkat „az illegális bevándorlók” és „Brüsszel” okozzák, a helyzet viszont sajnos nem ez: a fő társadalmi problémáink ugyanúgy megoldatlanok maradtak mint régebben.

Az egyik ilyen problémát a magyar menedzserek (vállalatvezetők, felső és középvezetők) esetenkénti gyenge teljesítménye jelenti. Ugyanis amint azt a „23 dolog, amit nem mondtak el a kapitalizmusról”' című „alapmű” levezeti, két ország teljesítménye közötti különbségét főként az országok menedzsmentje közti különbség okozza: például egy indiai buszsofőr semmiben sem marad el egy svéd mellett, sőt sok esetben még találékonyabbnak, ügyesebbnek is kell lennie svéd kollégájánál, a két ország menedzsereinek teljesítménye viszont már nem említhető egy lapon.

Én magam számos vállalatnál dolgoztam már és a magyar menedzsment egy jó részéről a véleményem eléggé lesújtó, csak néhány esetben állták ki az összehasonlítást azoknak az angol, osztrák, francia és japán vezetőknek a többségével, akikkel együtt dolgoztam. Amellett, hogy a vezetők és dolgozók közötti bérarányok nálunk hasonlóak mint Nyugat-Európa jó részén, ezzel szemben a magyar menedzserek által előállított hozzáadott érték sokszor nem ennek megfelelő. Ki kell mondani: a magyar vezető réteg egy jelentős része vagy nem alkalmas vagy nem megfelelően képzett feladata ellátására.

Egy klasszikus felmérés alapján, hogy egyes országokban egy adott csoport hogyan választ magának vezetőt, a feladatot legjobban általában az amerikaiak oldották meg, jó érzékkel választották ki a legrátermettebb csoporttagot. A németek általában a legmagasabb iskolai végzettségűt, a japánok pedig a legidősebbet jelölték ki, a magyarok ezzel szemben igen nehezen jutottak dűlőre. Én magam mégis látok olyan szabályt, amely által a magyar vezetők kiválasztásra kerülnek: ez pedig a jó beszédkészség és prezentációs készség. Szinte minden magyar vezetőre jellemző, hogy jól adja elő magát és jól prezentálja csoportjának eredményeit. Mindez részben a Kádár-korszak örökségének is betudható, ott volt jellemző az igazgató és a párttitkárok hosszú és homályos tartalmú szövegelése. Manapság az ideológiai szempontok ugyanúgy szerepet játszanak a vezetők kiválasztásában mint régebben: ez leginkább az állami tulajdonú vállalatok és intézmények (pl. MÁV, egészségügyi intézmények, hivatalok) országos és helyi szintjein szakértelemmel alig rendelkező, de politikailag megbízható vezetői esetében a legfeltűnőbb. Emellett a legtöbb vállalatra is igaz, hogy az eredményeknél és a mutatott teljesítménynél sok esetben sajnos fontosabb, hogy a vállalatvezetővel egy „platformon” legyen, azt mondja, ami neki tetszik. A dolog természetéből fakadóan főként a férfi vezetőkkel van baj, és nem véletlen, hogy a vezetők nagy többsége férfi, a női bérek pedig lemaradtak, hiszen a női vezetők szemlélete más, sok esetben gyakorlatiasabb és kevésbé felel meg a kimondatlan ideológiai elvárásoknak. (Ez persze csak tendenciaszerűen érvényes, akadnak ellenpéldák is.)

Miben maradtak el a magyar vezetők a külföldiektől?

1.Rendszerszemléletben. Alapkövetelmény, hogy a saját területén egy jól működő rendszert alakítson ki, amely a dolgozók munkáját ez megkönnyíti, emellett a problémák is megelőzhetőek vagy hamarabb felszínre kerülnek. Általában nincs szükség új rendszer felépítésére a semmiből, csak alkalmazni azokat az eljárásokat, amit már máshol kitaláltak. Az egész vállalat hatékony működése jórészt ezen múlik: ma már nem lehet arra fogni, hogy nincs pénz, hogy kevés a pénz, sokkal jelentősebbek a nem megfelelő rendszer kialakításának problémái.

2.Tervezési problémák. Nincs hosszú távú, legalább fél éves vagy nagyobb távlatú koncepció, nem történik a problémás területeken hosszú távú megelőző intézkedések meghozatala, sok esetben nem is ismeri mélységében ezeket, nincs fejlesztési ütemterv.

3.A dolgozók motiválása. Egy vállalat akkor tud stabilan és jól működni, ha a dolgozói nagyjából elégedettek és szeretnek ott dolgozni. Az anyagiak mellett a viszonylag stressz mentes, jó munkahelyi légkör, az előrelépési lehetőségek és az erkölcsi elismerés (pl.„Köszönöm.” „Szép munka volt.”) is befolyásolja a beosztottak közérzetét. A magyar egészségügy orvosbárói a kirívóan rossz példák.

4.Kevésbé csapatjátékosok. Sokakra jellemző a saját területének teljes kontrollja mellett védekező beállítódás másokkal szemben. Félelem a felelősségtől és hogy mások ráhúzzák a vizes lepedőt, emiatt is szeretnek ismerősökkel, számukra „megbízható emberekkel” dolgozni. (Kontraszelekció a kiválasztásban.) A vállalat érdekeinek egészét általában kevésbé veszik figyelembe és kevésbé hatékonyan képviselik.

A foci világ mint tudjuk, a társadalom egészét tükrözi kicsiben, a magyar foci történései számos jellemzőnkre rávilágítanak. Dárdai Pál volt az első olyan edző, aki kiment külföldre és megtanulta a szakmát olyanoktól, akik valóban értenek hozzá. Dárdai és Storck megmutatták, hogyan lehet a játékosokból nem csak a teljesítmény maximumát kihozni, de még többet is annál, amint magukról gondolnak. (A magyar fociról készült dokumentumfilm egyes jelenetei megmutatják, hogyan lehet egy csapatot korszerű felfogásban vezetni.) A magyar edzői szakma viszont most fúj rájuk, mert eddig jól elvoltak a langyos kis belterjes világukban, és mindig ki tudták magyarázni az eredménytelenséget. Kedves Uraim: a vezetés nem boszorkányság és a szakma legkorszerűbb, fő fogásait meg lehet tanulni! Ez minden magyar menedzserre érvényes, területtől függetlenül. (Nem azt mondom, hogy a magyar vezetőket el kell utasítani vagy hogy külföldieket kellene hozni, hanem hogy képzésre szorulnak.)

Van olyan jellemzője a vezetői/döntéshozói kultúrának, amely máshol is problémát jelent, nem csak Európa kevésbé szerencsés, keleti felében. A Brexit eredménye mutatott rá arra a jelenségre, amikor az elitek elszakadnak a társadalom többségétől és nem kínálnak számukra perspektívát. Az már baj, ha az elit a társadalom többsége felett állónak tűnik, a társadalom szerves része kellene, hogy legyen. A legjobb, ha vezető élő és közvetlen kapcsolatot tart fenn a vállalat beosztott dolgozóival, emellett a helyi közösségek életében is aktívan és kreatív módon részt vesz.

Tévedésben vannak azok, akik szerint a demokrácia azt jelenti, hogy pár évenként a szavazólapon egy x-et húzunk az egyik rubrikába, akár választásokról, akár népszavazásról van szó.

Ha ez így lenne, akkor Azerbajdzsán vagy Oroszország ugyanolyan demokratikus ország lenne mint Németország vagy Svédország. A demokrácia az élet számos területén (családokban, munkahelyen, közéletben) érvényesülő gondolkodásmódot jelent, és olyan jellemzői vannak mint nyílt és félelemmentes véleménycsere a közügyekben, egymás igényeinek figyelembe vételével hozott kompromisszumok, hatalommegosztás és optimalizálásra törekvő döntéshozatali mechanizmus. Ezeknek a kritériumoknak számos európai ország egyre kevésbé képes megfelelni, ezt mutatja az euroszkepticizmus megjelenése. Én magam szkeptikus vagyok az euroszkeptikus pártok programjaival szemben, viszont a gondolkodás és érzésvilág, amelyet a választóik közölnek, számomra eléggé egyértelmű és világos üzenet. A briteknél mint sok helyen máshol Európában, nagyra nőttek a különbségek az egyes régiók között, és míg például London körzete az Unió kiemelkedően leggazdagabb régiója, az angol „vidék” az EU átlagát jó ha megüti. Hasonló a helyzet nálunk, ahol az ország legfeljebb harmad részén beszélhetünk valamennyire fejlett gazdaságról (Nyugat-Dunántúl és Közép-Magyarország), a keleti és déli területek messze lemaradtak. Ezért ha nálunk is feltennék a kérdést, akkor a régiók nagy részén (főként ahol erős a Jobbik), a többség nagy eséllyel az EU-ból való kilépésre szavazna.

A demokrácia azon a ponton bukott meg a briteknél, hogy bezárkózott a londoni City-be és a felhőkarcolók magasságából szemlélte a brit valóságot. A választóknak valójában nem az EU miatt, hanem a londoni politikai elit, jogászok, pénzemberek lekezelő és lenéző magatartására húzták be azt a bizonyos sistergős x-et (a szavazófülke magányában, afféle kicsinyes bosszúként) a „kilépés” mellé. Amint a kádár-rendszerben mondták, az emberek számára megvan a „morgás joga”, ez azonban semmilyen demokráciában nem valódik jog. Valódi jogérvényesítésről akkor beszélhetünk, hogyha helyi közösségek és mozgalmak szerveződnek, amelyek egyszerű követeléseket fogalmaznak meg és ezek a minisztériumok szintjén vagy akár a parlamentben is megtárgyalásra kerülnek. Az érdekérvényesítés mindig nehézségekbe ütközik a kettészakadt társadalmakban, (amit másik cikkemben jobb agyfélteke és bal agyfélteke dominált, eltérő világnézetként írtam le) és a globalizált világunkban ilyeneket látunk az USA-tól Lengyelországig mindenfelé, pár kivétellel (pl. skandinávok, ausztrálok, svájciak, szlovénok, csehek). A politikai elitnek minden országban ott kell élnie időnként az emberek között, nem brüsszeli vagy londoni üvegpalotákban, de még nem is a Budai Várban, ahonnan az egyszerű, mindennapi problémák nem láthatóak. (Megjegyzem, hogy olyan véres kezű vezetők mint Sztálin vagy Khomeini dolgozószobáikba bezárkózva élték le életük nagy részét.)

A briteknél a bevándorlás (és nálunk is ez a jellemző) szimbolikusan, érzelmileg volt téma, egyáltalán nem gazdasági vagy akár kulturális problémaként, hiszen pont olyan országrészekben szavaztak az EU ellen, ahol alig van bevándorló, emellett a külföldi munkavállalók nagy része a volt angol gyarmatokról jött egyáltalán nem az EU hatására, harmadrészt a kelet-európaiak is olyan munkákat vállalnak el alacsony óradijért, amelyre a britek nem voltak hajlandóak.

Megbukott a demokrácia a briteknél úgy is mint döntéshozatali mechanizmus, hiszen az sosem lehet a többség diktatúrája a kisebbség fölött, semmilyen kérdésben. A brit társadalom konfliktusait elmélyíteni látszik, káoszt idézett elő egy rosszul feltett, demagóg érvekkel alátámasztott kérdés. Az egyszerű brit választó érzelmi alapon döntött nem tudva, hogy milyen alternatívák között választ valójában, sőt még a kedves brit euroszkepticizmus urak sem tudták, csak hazardíroztak. Szeretném látni, adtak-e előzőleg követeléslistát az EU-nak olyan pontokkal, amelyeket a brit miniszterelnök nem tárgyalt és amelyekben nem ért el engedményeket. Nem volt ilyen, ez is mutatja, hogy mennyire destruktív, zavaros fejű politikusok kampányoltak a kilépés mellett, aki hamar be fogják látni, hogy ez nem más, mint ugrás a sötétbe. Mindez a magyar politikai elit számára is fontos tanulságokat szolgál.

Orbán Viktornak is be kell látnia egyszer már végre, hogy egy olyan bonyolult rendszerben mint az EU politikai és gazdasági rendszere, nem szabad hazardírozni és ő sem viselkedhet úgy mint elefánt a porcelánboltban, mert ha ő és a hozzá hasonlók túlfeszítik a húrt és az egyszer elpattan, akkor már nagy a baj. Nem kell csodálkozni, ha kiadjuk az azerbajdzsáni baltás gyilkost és pár nap múlva az EU tiltakozik. Akkor sem kell, ha az egyik napon az oroszokkal szövetségre lépünk és másnap elveszítjük a lengyeleket emiatt, miközben az EU tiltakozik és szankciókat vezet be az oroszok ukrajnai politikája miatt. A migránsok kérdésében a folyamatos feszültségkeltés, mindenféle kompromisszum elutasítása szintén gyengítette az EU egységét, az egységes politika kidolgozását. Most Orbán csodálkozik, hogy elvesztette a fő szövetségesét (a másikat, Merkelt ő maga ütötte-vágta, tőle nem várhat semmi jót), de csupán a saját bőrén tapasztalja meg, ha az ideológiai műhelyekben kidolgozott elvek merev és könyörtelen alkalmazása, valamint a másik érdekeit folyamatosan sértő machiavellizmus hova vezet. A legjobbakat kívánom neki ebben, a régi arab mondást teljesen komolyan véve, hogy Allah világosítsa meg az elméjét.

Kormányunk migrációval kapcsolatos álláspontja kimondottan radikális más szóval szélsőséges vélemény, és én magam a 20. századi magyar történelem legnagyobb tanulságának a szélsőséges gondolatok és ideológiák kártékony hatását tartom.

Éppolyan hibának tartom a „fogadjunk be több millió migráns” nyugati, mára népszerűségét vesztett ötletét mint az Orbán-féle „zéró toleranciát”. (A „zéró tolerancia” kifejezéssel úgy találkoztunk először, mint autóvezetés idejére az alkoholfogyasztás teljes tilalmát kimondó, a legtöbb európai országban nem jellemző előírással.)

Az Orbán-féle népszavazási kezdeményezés ha szó szerint nem is, de lényegét és kontextusát tekintve erről szól, így értelmezhető. Ugyanis egy tipikus NEGATÍV gondolat (és a negatív gondolatok természetszerűleg, tipikusan romboló jellegűek), mivel nem tesz mellé a közvélemény számára alternatívát vagy alternatívákat. Negatív gondolat elutasítása helyett minden esetben két valós alternatíva közötti választás lenne a tisztességes egy népszavazás során.

Nehéz beszélgetni erről a témáról, én magam is megismertem számos méltányolható véleményt és jó meglátást, célom nem is valamiféle harcias vita, hanem inkább véleménycsere, rámutatni pár érdekes szempontra. A kormányt leginkább azért kritizálom, mert sokkal kevésbé félek bevándorlók áradatától mint attól, hogy egy elszigetelődő és idegengyűlölő országgá válhatunk.

Az egyik ilyen lehetséges szempont annak felvetése, hogy elvben létezhet olyasmi mint humánum az emberi együttélésben. A politika nem csak az ököljogról és a kíméletlen érdekharcról szólhat, hanem időnként ésszerű mértékű segítség felajánlásáról is olyanoknak, akik önhibájukon kívül bajba kerültek.

A másik amit a kormány nem hangsúlyoz, hogy mi is fogadunk bevándorlókat ill. munkavállalókat más országból, ha bizonyos feltételeknek eleget tesznek pl. van pénzük (letelepedési kötvény), a keresztény vallást követik, netán hiányszakmák művelői (orvos, mérnök, programozó stb.) Úgy lenne tisztességes, ha pontosan annyit beszélne a kormány a saját bevándorlási politikájáról mint a Brüsszel elleni harcról.

Egy harmadik szempont, hogy a magyar polgárnak nincs fogalma és nem is lehet a nemzetközi kötelezettségvállalásokról és azok tartalmáról. A kormánynál a labda, ő van helyzetben ill. folyamatos alkupozícióban, Orbánék tudják azt is, hogy mennyire komoly vagy mennyire puhítható le egy megállapodás a Paks-2-ről vagy a magyar katonák NATO szerepéről. Például senki nem akar jószántából katonákat küldeni Afganisztánba, de mégis megtesszük és nincs róla népszavazás.

Létezik azonban egy olyan vetülete a dolognak, amely mindezeknél sokkal aggasztóbb. A „bunker mentalitás” szót a közéletben nálunk úgy használják, hogy az egyes pártok nálunk egymást démonizálják, amely a tagság részére összetartó erőt jelent. Ha azonban megnézzük a definíció szerinti jelentést, akkor kiderül, hogy eddig nem jó használtuk, hiszen az „extrém védekező pozíció és ön-ítélkezés, folyamatos külső támadások miatti eltúlzott mértekű félelemre alapozva”, pontosan az, amit az Orbán-kormány az egész magyar társadalom felé sugároz, tehát a bunker mentalitást képviseli.

A túlságos rendpártiság meglévő hagyományára épít, mivel a szélsőségesen konzervatív felfogású embert általában zavarja minden, ami mozgásban van, ami élő. A napi gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egy száz éves nagy fa veszélyt jelent az épületek közelében, mert rádőlhet a házra vagy egy villanyvezetékre, a kutyák ugatnak és betegséget terjesztenek, sőt a sok gyerek is hangos és rendetlen, zavarja az emberek nyugalmát. Legjobb tehát a fákat kivágni, mindent lebetonozni, a kutyákat kitiltani, a gyerek pedig ne rohangáljon köztéren, ahol kórokozók vannak, hanem üljön békésen a TV és a számítógép előtt. Kormányunk ugyanis folytonosan figyelmeztet arra, amit mindenki tud, hogy az élet igen veszélyes, számos kiszámíthatatlan mellékhatással jár, sőt előbb vagy utóbb halálhoz vezet.

Az utóbbi évtizedekben szemmel látható módon erősödött fel és extrém mértékűvé vált nálunk az emberek biztonságvágya. Ehhez hozzájárult, hogy a társadalmunk dinamikus és tettre kész polgárainak jó része külföldön dolgozik, akik itt maradtak sokan hajlamosak vagyunk a világot kevésbé olyan szemmel nézni, hogy milyen lehetőségeket nyújt (legbelül talán abban hiszünk, hogy semmit), mint hogy mennyire veszélyeztetheti a kis világukat.

Amit nem ismerünk az mindig gyanús, például minden arab potenciális terrorista (ez nem vicc, hanem a kormánypropaganda része), a különféle kultúrák tagjai pedig ne ugráljanak hanem maradjanak a sejhajukon. Ez természetesen nem magyar sajátosság, hanem besavanyodott kelet-európai mentalitás, amelyet a magyar kormány sajátságos értéknek tart a dekadens „nyugattal” szemben. (Milyen ravasz ötlet, kell az értelmiségünknek is valamilyen csont, amit rágcsálva fölénybe kerülhet az irigyelt „nyugattal” szemben.)

Mindez talán túlzásnak hangzik, de ilyen kép jön le a kormány megnyilatkozásaiból, amely a „kemény dolgozó kisember” (azaz a hatékonytalanul és ötlettelenül robotoló munkavállaló) eszméjében hisz, őt védi.

Biztonság mindenekelőtt, jellemző felfogássá vált nálunk, hogy még a hideg vizet is megfújjuk. A bográcsozás és horgászat ismerősökkel még aránylag biztonságos tevékenységek, ellenben ha a gyerek sportolni jár, akkor már ki tudja, milyen perverz edző keze alá kerülhet. Legjobb, ha amit lehet ismeretségi alapon intézünk, minden munkát haverok kapnak és a kulcspozíciókba megbízható elvtársakat ültetünk. Így tudjuk csak az eseményeket kontrollálni, hiszen idegen emberek esetleg új gondolatokat hozhatnak, vitát válthatnak ki. A vita pedig nem szolgálja a nemzeti egységet, ahol az irányt mindig a „vezér” határozza meg.

A „keményen dolgozó kisember” és a NYUGalomra vágyó NYUGdíjas (egyáltalán nem biztos, hogy olyanok, de a kormány olyannak szeretné őket látni), meg lesznek védve. Sőt, tessék van még minimálbér és van közmunka is.

Történészek, filozófusok és más társadalomtudósok bármilyen jó leírásokkal szolgáltak is az emberi történelem véres és borzalmas eseményeiről, mégis képtelenek voltak ezekre megfelelő magyarázatokat találni. Elvétve rendelkeztek csak ugyanis azokkal a szükséges természettudományos ismeretekkel, amelyek az emberi természet mélyebb ismeretét lehetővé teszik. Manapság, amikor az agyműködés alapos megismerése lehetővé vált, valószínűleg már megvannak azok a kutatási eredmények, amelyek az ember csoportos agressziójának pontos és részletes idegrendszeri szintű leírását is megadják, a laikusok számára is érthető módon. Nagy vonalakban nem nehéz felvázolni egy olyan képet, amelyben láthatók a háborúkat, népirtásokat és forradalmakat előidéző kulcsfontosságú pontok.

A társadalomtudósok évszázadokon keresztül olyan alaptézisekben gondolkodtak mint például a Descartes-féle „Gondolkodom, tehát vagyok”, igen félrevezető mondat. Egész mozgalmak jöttek létre mások „felvilágosítására” olyanokból, akiknek sejtelmük sem volt a saját agyműködésük mélységeiről, emiatt szinte törvényszerű, hogy felvilágosodás helyett vérengzések követték egymást már az első francia forradalom kitörése óta.

Az emberi agy ugyanis hármas szerkezetű: igaz ugyan, hogy agyunk messze legnagyobb részét az agykéreg teszi ki (nagy agy vagy főemlős agy), azonban ráépül az érzelmi viselkedést szabályzó, régi emlősagyra, valamint a még mélyebb, az agresszivitásért és a területvédelemért felelős hüllőagyra.

Az emberi agyműködés során különféle területek válhatnak aktívvá, dominánssá. Háborúk kirobbanásakor nyilvánvaló módon az ősi agyterületek veszik át az irányítást és a racionalitás alárendelődik a területvédelem spontán és ősi reakcióinak. Háborúkat átélt emberek visszaemlékezéseiből leszűrhető, hogy akkoriban a legtöbben másként gondolkodtak, a „háborús pszichózis” öngerjesztő folyamata már csírájában magába foglalta akár egész népek, mint potenciális külső vagy belső ellenségek megsemmisítésének ideáját. Olyasmi mint „holocaust” valóban képtelenség, de csak normális hétköznapi tudattal, azonban éppígy szinte magától értetődő a háború szörnyű logikájának alapján, amely során a hüllőagy aktivitása válik dominánssá. Tehát ha meg akarjuk érteni a 20. századi (vagy annál régebbi) népirtásokat, akkor a kulcsszó a háború és a háború logikájának eluralkodása az emberi közösségekben. A háborúk eszkalálódását pontosan követték és az okozott pusztításokkal is arányban álltak az efféle rémtettek, a hüllőagy sajátos logikája mentén.

Azok a háborús veteránok, akik több év során számos kemény bevetésben vettek részt, többnyire maradandó pszichikai károsodásokat szenvedtek. Kevésbé alkalmassá váltak a családi és a közösségi életre, folyamatos kezelésre szorulnak az agresszív késztetéseik miatt. Nálunk a délszláv háborút megjárt veteránok számolnak be ilyesmiről: a másik torkának ugranának a legapróbb konfliktusban emellett folyamatosan visszatérnek álmaikban a pusztítás képei. Az emberi agy jellemzője ugyanis, hogy igen plasztikus és folyamatosan változik a használat módjának megfelelően és a külső ingerek hatására. Amennyire a folytonos tanulás vagy a meditáció a nagyagy különféle részeit fejleszti, éppannyira erősíti fel és huzalozza be a hüllőagy hatásait a csoportos agresszió keltette stressz és félelem, amikor az egyik ember képes a másikat még egy falat kenyérért is eltiporni. Az ősi agyterületek emellett közvetlen kapcsolatban vannak a test hormonális és idegi központjaival, amelyet a nagyagyról nem lehet elmondani, emiatt a reakciók az előbbiek esetében általában markánsabbak is szoktak lenni. Tehát egy pillanat alatt és az egész testünkben érezni szoktuk a hüllőagy vagy az ősi emlősagy durva ingereit, ezzel szemben a gondolataink és szándékaink csak lassan, fokozatosan tudnak megjelenni testi szinten, ilyen például a nyugalom vagy a szeretet érzése.

Nagyon sok döntésünk abszolút tudattalan, spontán reakció, amelyre később próbál magyarázatot találni a logikus elménk. Kutatások szerint a logikus részünk önmagában nem is elegendő egy döntés meghozatalához, szükségünk van az érzelmi megalapozásra is, tehát a három agyterület együttműködése (távlatos cél, közösségi szempont és az egó érintettsége) és összhangja hozza létre az emberi magatartást. Ezt figyelembe véve mindazok, akik a társadalmat idealista módon szemlélik egyfajta felsőbb perspektívából, teljes tévedésben vannak, a „polkorrekt” viselkedés és kommunikáció önmagában túlságosan steril. A másik véglet a fanatikusoké és a radikálisoké, akik nagyon fogékonyak az ősi agyterületek felől érkező ingerekre, akár a logikus gondolkodással szemben haladva is. Nyilván a személyes tapasztalat és sajátos élethelyzetek alakítják ki fokozatosan az effajta magatartásokat. A liberálisoknak és egyéb idealista gondolkodóknak figyelembe kell venniük azt a tényt, hogy sem a testünk, sem az idegrendszerünk, de még az agyunk sem a neokortex képviselte puszta racionalitás, hanem az emberi viselkedésnek éppígy része a (jó értelemben vett) nyájszellem és megkerülhetetlenül része az agresszió is. Akik nem fogadják el az emberi természet teljességét, azok utat adnak a demagógoknak, akik tapasztalatból megtanulták manipulálni a primitív agyterületeket.

Az ember természetes igénye ugyanis, hogy szeretné kifejezni valamilyen módon az agresszióját, követeli a helyét a világban, emellett pedig érzelmeit is szeretné megélni. A „középső agy”', a kisemlős agyterület nagyon érdekes, amely szeretné kimondani (csak a másik kettő általában gátolja ebben), hogy érzelmi kötődéseim vannak, emiatt sebezhető vagyok és ezt vállalom. Szeretnék egyszer látni olyan konzervatív (vagy baloldali) gondolkodót, aki nem élből támad másokat, hanem ezzel az alapállással jelenik meg a közvéleményben, hogy: kérlek ne bánts, mert nekem ezek az igények igenis fontosak.

A kormányt nem érhette meglepetésként a gazdasági növekedés visszaesése, hiszen ahol a húzóerőt csak néhány autógyár és az EU források felhasználása jelenti, ott számítani lehet a gazdaság hektikusságára. Kontinensünkön a válság óta többnyire azok az országok teljesítenek jól, ahol a kis- és középvállalkozások töretlenül fejlődnek, azonban nálunk gyakorlatilag csak stagnálásról beszélhetünk és az (53,6%-os teljes vállalati szektorhoz viszonyított) részesedésük a GDP-ből alacsonyabb az EU átlagánál.

Számos ország esetében meghatározó jelentőségűek olyan kis- és középvállalkozások, amelyek külpiacon is eladható termékeket állítanak elő, egyik közismert példa erre Észak-Olaszország, amely gazdaságilag Svédországgal teljesen egy szinten áll. Ezzel szemben nálunk a vállalati szinten a dolgozók 70%-át foglalkoztató KKV szektor termelékenysége átlagban igen alacsony még a régió más országaihoz képest is, és sokkal alacsonyabb mint a nagyvállalatoké, amelyek többsége hozzánk betelepült multi cég.

Többféle felmérés is létezik, a vállalkozások üzleti környezetét meghatározó tényezőkkel kapcsolatban, és ezekben rendre a mezőny hátsó részében végzünk. A leginkább vállalkozásbarát környezet a dán, svájci, holland, osztrák, a balti államokban jellemző, emellett a német, lengyel, svéd, francia, finn, norvég mutatók is többnyire igen jók. Az Európai Bizottság, a nagyvállalatok köztudottan nagy lobbierejének ellenére is tudatában van a KKV szektor fontosságának és maga is végez felméréseket minden évben, minden egyes tagországra és tagjelöltre. A minket érintő megállapítások nem lepnek meg minket, a legsúlyosabb kritikák az alábbiak:

-Az adók magasak

-Az adminisztratív terhek messze magasabbak mint az EU átlag és a kormány fogadkozásai ellenére összességében alig csökkentek.

-Innováció terén nagy a lemaradásunk.

-A szabályzás nehezen átlátható, jelentős mértékű a korrupció.

-A csődeljárások hosszúak, sok vegzálással járnak és nehéz tiszta lapot nyitni.

Ilyen hiányosságok mellett nem meglepő, hogy más célzott intézkedések, pl. a kedvezményes hitelkonstrukciók kevés eredményt hoztak.

Más jelentésekben kifogásolják, hogy a kormány számára sokad rangú cél csupán a vállalkozásfejlesztés, kevés a jól kidolgozott program, a kormányzat jobban támogatja a nagyobb vállalatokat (pl. multikat) a KKV-khez képest, emellett hiányos a vállalkozási ismeretek oktatása, főként alapszinten.

Magyar szakemberek némileg más látószögből világítják meg ugyanezeket a problémákat. A legtöbb magyar kisvállalat alapvetően defenzív, biztonságra törekvő stratégiával dolgozik: ebbe belefér a kenőpénz, lehetőleg csak ismerősökkel akarnak dolgozni és személyes kapcsolatokon keresztül a pozíciójukat védeni. Ebben a kvázi-feudális rendszerben akármilyen tehetséges is valaki, nagyon nehéz ezek nélkül és a kiskapuk folytonos keresése nélkül boldogulnia – mindez a 2000-es évek elejétől már szinte kormánytól függetlenül érvényes. A vállalkozási ismeretek hiánya kiütközik, emiatt nem felkészült és nem is hatékony a legtöbb magyar KKV. Az állam tevékenysége mostanában leginkább csak az ún. oligarchákat erősíti, a kisebb magyar cégek egyfajta szürke zónában maradtak.

A fentiek miatt nem meglepő módon az üzleti bizalom szintje nálunk eléggé alacsony, a balkáni államok szintjén van: ez a fontos mérőszám sokat elárul a cégek közötti kooperáció fejlettségéről, amely manapság a gazdaság egészének fejlettségét nagyban befolyásolja. Európa legfejlettebb gazdaságainak mindegyikében az üzleti bizalom, az egymás iránti bizalom kiemelkedően magas szintű. (Pl. ez jellemzi az észak-olasz modellt is, ahol a kisvállalatok egy adott területen csoportosulnak és leosztják a termékhez kapcsolódó részműveleteket egymás között.)

Jelenleg tehát a legtöbb magyar kis- és középvállalat kvázi manufaktúrás munkastílussal a nagyobb vállalatok bedolgozóiként működik, és mivel az üzleti környezet inkább ellenséges mint baráti, a legdinamikusabb emberek nagy része a saját vállalkozás indítása helyett inkább külföldön vállal aránylag jól fizető segédmunkát.

A kialakult munkaerőhiány miatt mára indokolttá vált az ipar területén a nagyobb fokú és nagyobb hozzáadott értéket biztosító automatizáltság, emellett a szolgáltatások terén is szükség van magasabb szintű minőséget biztosító munkakultúrára és jobb szervezettségre.

Mivel manapság kevés jelét látni annak, hogy a politikai elit egyáltalán értené, hogy milyen tényezőktől miatt működik jól egy modern vállalkozás, úgy tűnik, hogy jelentős mértékű gazdaságpolitikai fordulatra van szükség.

Nem szokásom személyeskedni, mert kevésbé tartom fontosnak a közszereplők hibásnak tűnő lépéseit kritizálását annál, mint inkább egyes gondolkodási rendszerek „sajátos” működésmódjával (magyarán a tipikus hülyeségeinkkel) foglalkozni. Az egyébként roppant kulturált és nyugodt, megnyerő modorú Rákay Philip jelenleg a „Szabadság tér '89'” c. könyvével afféle ideológiai szőnyegbombázást folytat jelenleg az iskolások szintjén. Ezzel lépésével a közelmúltunk történelméhez nyúl kábé olyan érzékkel, mint amilyen érzékkel rendre képes volt kiválasztani „A Dal” című énekverseny pályaművei közül azokat, amelyeknek az Intervíziós dalfesztiválon esélyük sem volt a huszadik helynél előbb végezni. Habár a könyvet magát nem olvastam (és nem is vagyok avatott ízekre szedni) viszont láttam az általa vezetett TV beszélgetések néhány részletét és ennek tudatában állítani merem, hogy túlnyújtózkodott a takaróján az alábbi okok miatt:

a, Szélsőséges elfogultságával ideológiát gyárt

b, Ennélfogva nem lehet tudományos

c, Meglehetősen provinciális felfogású

d, Erősíti a közbeszédben elterjedt „másokra mutogassunk” kultúrát

Rákay Úr csatlakozik az „Országos másokra mutogató bajnoksághoz”, amelyről nem állítom, hogy épp hungarikum lenne, de egész biztosan nem németikum vagy osztrákikum. Mindjárt eszembe jutott Karinthy Frigyes halhatatlan műve a „Magyarázatom a bizonyítványomat” valamint a későn jövő férj, aki a felesége kérdésére „hol jártál”egyre bonyolultabb magyarázatokba gabalyodik bele.

Mi az a bizonyítvány, amit meg kell magyarázni, mi az a szörnyűség? Hát nem más, mint a rendszerváltás után az első független, ráadásul polgári és nemzeti hitelveket valló kormányunk négy éve alatt történt események. Ez tényleg súlyos probléma és komoly magyarázatra szorul, hiszen hosszú idő után ez volt az első alkalom, bármilyen döntés is született, hogy:

Nem jelentett fenyegetést az orosz vagy bármely másik nagyhatalom hadereje.

Nem szóltak már le telefonon a párközpontból, nem kellett engedélyt kérni.

Ha a polgár kiment tiltakozni, nem verték már meg többé a kommunista hatalom rendőrei.

Sem a munkásőrséget nem vezényelték ki a demonstrálók ellen.

Ahol az első szabadon választott parlament működött és a többségi kormánykoalíció vezette az országot. (Amelynek tevékenységét egyébként én magam egészen jónak ítélem meg a körülményekhez képest.)

A dolgok mégsem alakultak fényesen.

Ez tényleg elképesztő ellentmondás és magyarázatra szorul, akár száz órányi TV műsorban, akár ezer oldalas könyvben.

És most jön az „aha élmény”: akkor biztosan a háttérhatalmak lehettek csak, amelyek szegény, tehetséges országot nem hagyták kibontakozni! Ez az, ezúttal is a legnagyobb „soros” ellenségeinkről van szó, akiknek a láthatatlan keze betette a láthatatlan lábát.

 Egy kicsit talán túlspilázom, ezért vissza a vádpontjaimhoz:

a, Elfogult, mert olyan fényben láttatja az eseményeket, olyan szinten egyoldalúan mutatja be azokat, amelyet már komoly és elmélyült történészek többsége nettó történelemhamisításnak tart. Ők persze aligha mernek felszólalni (alighanem az állásukat féltve) a Tőkéczki-művek ideológiagyártó műhelyével szemben. (Az igazi nagy játékos itt alighanem Tőkéczki László nem pedig Rákay.) Nem véletlen például az sem, hogy volt kormánytagokat elvétve hívtak csak be a műsorba, és Jeszenszky, Bod-Péter és köre tiltakozott is a műsor számos megállapítása ellen.

 b, Az ideológia képtelen tudományos lenni, képtelen a mérlegelésre, nem is fedezhet fel semmi újat, ha előbb van az ítélet és utána a tárgyalás (az érvek gyűjtése). A tudomány tökéletesen higgadt és tárgyilagos – aki foglalkozott tudománnyal legalább érintőlegesen, tudni fogja miről beszélek. Emellett a tudomány egyszerű és világos mechanizmusokat keres, nem városi legendákat (mint pl. a közbeszédben elterjedt „Rózsadombi paktum”). Jellemző eset, hogy a műsorban az egyik meghívott történész hölgy két perc után elképesztő hiányosságokról tett tanúságot a közgazdaságtan területén.

 c, Provinciális, mert nem végez összehasonlításokat pl. csehszlovák, lengyel vagy egyéb volt szocialista táborbeli eseményekkel sem. Elárulom: SEHOL se mentek sokkal jobban a dolgok, bár volt ahol KICSIVEL jobban mentek. Ergó: SENKI nem tudja, hogyan lehetett volna az átmenetet sokkal jobban csinálni. Azt tudjuk csak sejtjük legfeljebb, hogyan lehetett volna egy kicsivel jobban, hogyan élhetnénk ma egy kicsivel jobban a mainál.

 d, A hibát mindig másokban kell keresni. Trianonban, a gaz kommunistákban vagy nácikban. A magyar alaptörvény preambuluma helyből ellentmondásos, amikor arról szólt, hogy 1944 és 1990 között történtekért itt csak és kizárólag a megszállók felelősek VALAMINT egyúttal leszögezi, hogy a rendszerváltás tévedés volt, nem hozott valódi függetlenséget.

 Elismerem, hogy a történész uraknak és hölgyeknek igen jelentős részigazságaik vannak. Többek között az alábbiak:

+Az uralkodó liberális ideológia naiv és gyakorlatiatlan közfelfogást erősített a médimumokon keresztül (Habár akkoriban épp Orbán Viktor volt a liberalizmus híve, nem pedig szegény Antall József kormányfő.)

+A taxisblokád támogatása az SZDSZ részéről súlyos hiba volt. (Azonban egy demokráciában hetekig eltarthatnak különféle demonstráló csoportok úttorlaszai, ez is benne van olykor a pakliban, a társadalmak mégis együtt tudnak élni mindezzel.)

+Valóban bejött nyugatról olyasmi mint rablókapitalizmus és spekulatív tőke. Csak piacot akartak venni a nyugati cégek, ahogyan az urbánus mitológiában járja? A cukoripar esetében, ahol a cukorgyárakat a külföldi vevők villámgyorsan leépítették, felállt pár éve egy vizsgálóbizottság és még ott sem (!), ott sem talált egyértelmű bizonyítékokat arra, hogy elsősorban piacvásárlási szándék állt a vásárlások mögött. A magyar piac nem annyira jelentős, ma inkább gond, hogy a cégek többsége külpiacra termel és nem a magyar államkincstárba fizeti az ÁFÁ-t.

 Ha tagadunk valamit, akkor ezzel néhány dolgot (tudattalanul) állítunk. Mit állítunk tehát? Azt, hogy a késő Kádár- (Grósz-, Német-) korszak maga volt a paradicsom, csili-vili magyar vállalatokkal, világhírű mezőgazdasággal, dinamikus kisvállalkozások tömkelegével. Nem utolsó sorban stabil és fizetőképes keleti piacokkal. Aztán a jött a gonosz nyugat meg az itteni strómanjai és az egészet lezúzták. Komolyan ez van sokak fejében, elég figyelni egy kicsit a buszon, orvosi rendelőkben.

 Ez különben pont olyan mint Kuba, Venezuela vagy Argentína. A felszínen minden szép és jó volt évekig, aztán egyszer csak jött a méretes bukta. És azóta is csak pislognak, nem értik, mért vannak még padlón.

 No most nézzünk egy kevésbé meseszerű magyarázatot az eseményekre.

 Az első szempont, hogy a Kádár-rendszer, a környék mintaállama (románokkal és lengyelekkel összehasonlítva) a '70-es években szendergett és a '80-as években is jobbára csak vitázott a reformokról, amikor már Franco diktatúrája is (nem csak Ausztria vagy Németország, hanem még egy diktatúra is!!!) hirtelen elhúzott mellette. Próbáljuk reális szemmel látni a kor szocialista nagyvállalatait, azok szervezettségét (ha jó szó ez erre) és technikai fejlettségét (vagy annak a karikatúráját), a magyar államháztartás akkor csődközeli (!) helyzetét. Amelyet alighanem a rendszerváltás mentett meg a csődtől. Na most a közfelfogás szerint, ha a külföldnek privatizáltuk az hiba volt, ha magyar vállalkozó vette meg bagóért (honnan lett volna rá pénze?), az is hiba volt. Nem hiszem, hogy a privatizációról (a nyilvánosság előtt hozott) döntések mindig optimálisak lettek volna, de a 100%-os állami tulajdonban való tartást csak azok gondolják ma komolyan, akik kádárista reneszánszot szeretnének látni. Egyébként nem vagyunk messze a kádárista reneszánsztól, afelé haladunk.

 Még egy szempont. Antall József híressé mondata: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” arról ad tanúságot, hogy kitűnő politikus volt ugyan, de alighanem kevéssé kiemelkedő történész. A jobboldali (és baloldali) felfogású történészek is levonhatták volna már a tanulságot, amely nekem egy ideje már meggyőződésemmé vált, hogy a társadalmi forradalom alapvetően káros, destruktív jelenség. Egytől-egyig az összes. A rendszerváltás pedig sokban hasonlított a forradalmakra, és mit mutatnak a privatizáció szélsőségei: anarchiát, egy társadalmi rendszer szétesését. Egy lassú, elhúzódó szétesési folyamat történt, úgy 1985 és 1995 között.

 Ez a kétféle alapvető ok számomra sokkal frappánsabb és megvilágítóbb erejű mint Rákay Úr akárhányszáz oldalas másokra mutogató magyarázatgyára.

Sokan vannak, akik a mennél nagyobb mértékű állami tulajdon mellett kardoskodnak, ezzel szemben mások a magántulajdont tartják egyedül üdvösnek gazdasági szempontból. Számomra elég valószínűnek tűnik, hogy a legszerencsésebb választás általában a kettő kombinációja (pl. az állam résztulajdonlása egyes nagyvállalatokban vagy az államilag felügyelt egészségügy bizonyos területeire magántőke bevonása). Az utóbbi időkben azonban ezek mellett felmerült a kettő között álló, közösségi tulajdonformák lehetősége is egyes speciális esetekben.

Garett Hardin híres modellje a közlegelők problémájáról szól: a közlegelő, amely mindenki tulajdona valójában senkié, ezért mindenki büntetlenül kizsákmányolhatja. A történelemben számtalanul előfordultak hasonló esetek, hogy a legelő (vagy más közös természeti erőforrás) használatát nem korlátozták és habár sokáig úgy tűnt, hogy ez büntetlenül mehet, egy ponton túllépve hirtelen összeomlott a legelő termőképessége. A közgazdászok többsége ezért vagy arra hajlik, hogy a legelőt magántulajdonba kell vonni és használatáért pénzt szedni, vagy pedig az államnak szigorú szabályokat kell bevezetnie és a használatot felügyelnie.

Mindkettőnek van hátránya és előnye: A magántulajdont kritizálók szerint a befektető sok esetben visszaél a szabályzás joghézagaival, gyakran csak rövid távú nyereségre törekszik és a haszon máshol kerül befektetésre, nem az adott közösségre fordítódik. Ezzel szemben az államról közismert, hogy bürokratikus, nem hatékony, a fejlesztéseket hajlamos elhanyagolni és nem ritkán a politikailag megbízható (viszont az adott területen csekély tudással rendelkező) kádereit hozza helyzetbe.

Elianor Ostrom azonban kimutatta, hogy van harmadik lehetőség is és levezetéseiért 2009-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. Olyan közös használatú erőforrásokkal foglalkozott mint az öntözőcsatornák, legelők, halászati területek és kimutatta, hogy létezik néhány esetben a használók közötti kommunikáció és érdekegyeztetés, amely réven nem csak az erőforrás felélését kerülhető el, hanem annak az optimális felhasználása is lehetővé válik. Különösen azoknál az erőforrásoknál vált ez be, ahol évenként vagy évszakonként nagy mértékben ingadozik a területek termékenysége: alpesi legelők, vonuló halrajok, egy terület vízforrásai stb.

Dél-Amerika jó példa erre, ahol a vízforrások bőségesek ugyan, de megoszlásuk nagyon egyenetlen, emiatt rengeteg véres konfliktus után lassanként létrejött a közösségi szervezetek óriási hálózata, amelyek folyamatosan egyeztetnek, kommunikálnak egymással (a lényeg tehát az információ). Ezek a szervezetek önkéntességi alapon működnek és távolról sem tőkeerősek, de mára nagy részüket az állam elismeri és működésüket egy bizonyos mértékig támogatja, mivel az emberek szélesebb körének biztosítja a hozzáférést az ivóvízhez vagy egyéb jó minőségű vízhez.

Ha az ottani tapasztalatokat megpróbáljuk átültetni, akkor leginkább a helyi önkormányzatok, helyi és regionális szervezetek szintjén létező erőforrásokról érdemes beszélni. Ilyenek például a termőföld, erdők, vizek, természetvédelmi területek, parkok stb. Nem az állam fogja tudni megmondani, hogy a helyi igényeket hogyan lehet optimálisan kielégíteni, vagy milyen irányban érdemes fejleszteni. A helyi termelők különféle szövetkezeteket hozhatnak létre, emellett önkormányzati képviselőkön keresztül is érvényesíthetik az érdekeiket.

Az általános iskola is olyan erőforrás, amely helyinek tekinthető, hiszen nem célszerű és nem is gazdaságos a kisgyereket lakóhelyétől távoli iskolába járatni amiatt, hogy az olyan elemi készségeket mint írás és olvasás elsajátítsa. Amikor viszont az állam mindent maga akar meghatározni az oktatásban az már a több évszázados önkormányzati hagyományainkat figyelmen kívül hagyó kézi vezérléssel működő kádári tanácsrendszert idézi fel.

A közösségi tulajdon a legtöbb területen nem képes kiszorítani a magántulajdont és nem is törekszik erre, viszont jól kiegészíti azt olyan területeken, ahol az erőforrások ingadozása és korlátozottsága miatt ésszerűen megvalósítható azok közös használata.

Magyarországon a nők átlagosan 16%-kal keresnek kevesebbet ugyanazon munkakörben mint a férfiak. Emellett otthon többet is dolgoznak, tehát kétszeresen rosszul járnak. A statisztikával azonban csínján kell bánni mielőtt olyan elhamarkodott következtetést vonnánk le, hogy a munkaadók diszkriminálnak. Ráadásul eszerint nem csak nálunk diszkriminálnak, hanem minden EU országban, ugyanis egyes országokban ennél is nagyobbak a különbségek az átlagbérben a nemek között. Ha utána nézünk ennek a jelenségnek azt találjuk, hogy például az USA-ban a pontosabb elemzés lényegesen finomított ezen a képen.

A munkáltatói előítéletesség mellett számos egyéb okai is vannak a férfiak magasabb keresetének:

1.A férfiak több időt töltenek a munkahelyen, több túlórát vállalnak, bár ez nálunk nem mindig jelenik meg a statisztikában, mert nem mindig számolják el hivatalosan.

2.A férfi munkavállaló valamivel rugalmasabb tud lenni a nőnél, mert kevesebb időt fordít háztartásra és ház körüli munkákra (néhány országban, például a skandinávoknál ez másként van).

3.A férfiak munkatapasztalata általában több, mivel nem töltenek otthon éveket gyermekgondozással, ez is előnyt jelenthet a felvételnél. Az USA-ban végeztek felméréseket ezzel kapcsolatban és azt találták, hogy amíg a huszonéves, egyedülálló hölgyek még egy kicsivel jobban is keresnek a férfiaknál, a gyermekvállalást követően kezdenek egyre inkább elmaradni tőlük.

4.A naponta és hetente ingázók nagyobb része férfi, magyarán a jobban fizető munkahelyért mi hajlandóak vagyunk több áldozatot hozni.

Az USA-ban 22%-os különbséget mértek a férfi és női fizetések között, azonban a különféle torzító hatásokat levonva ez 3% alá csökkent. Magyarországon feltehetőleg ennél valószínűleg nagyobb az előítéletesség a munkafelvétel során, azonban egy lényeges tényezőt nem vesz figyelembe a statisztika: a férfiak esetében a magas kereset fontosabb, magasabb prioritást élvező cél. Tehát valószínűleg azért keresünk többet a hölgyeknél, mert fontosabbnak tartjuk. Ugyanis egy közös háztartásban élő nő és férfi közül a nő az, aki számára közel egyforma súllyal esik latba a gyermeknevelés, a háztartás vezetése és a családi jövedelem biztosítása, ezzel szemben (a hagyományos családmodellben legalábbis) a férfi számára a legfőbb cél általában a család jólétének megalapozása. A munkahely elvesztése is ennélfogva a férfi számára jelent nagyobb csapást.

Habár a mérések szerint a magyar nők többet dolgoznak a férfiaknál, ha a nem elszámolt túlórákat és a hétvégi fekete munkavégzést is beszámítanánk, a különbség alighanem minimálisra csökkenne. (Mellesleg a hölgyek általában igényesebbek és több pénzt költenek nálunk.)

A magyar családjog védi a nőket, ezért a háztartási munkát a fizetett munkavégzéssel egyenrangúnak ismeri el. A hölgyek korábbi nyugdíjba vonulási lehetősége valójában egy igen súlyos, fordított nemi diszkriminációnak tekinthető, mivel nem az igazságosság céljával, hanem a feltételezhető társadalmi hasznosság elve mentén jött létre (egyes 20. századi diktatúrák hátborzongató gyakorlatát idézi, amely során az egyéni jogok teljesen alárendelődnek a csoportérdeknek).

Én magam szívesebben látnék több női vezetőt és több női politikust a mai magyar közéletben, épp azért mert a problémákat a legtöbb esetben máshogy közelítik meg mint a férfiak. Emellett azonban lényegesnek tartom megjegyezni, hogy a mai ember alapvető előnye a neandervölgyivel szemben a nemek közötti jobb munkamegosztás volt: így például a hölgyek képességei a humán területeken általában sokkal jobbak viszont a nehéz fizikai munkában és műszaki érzéket kívánó foglalkozásokban inkább a férfinem van előnyben. A viszonylag képzetlen, alulfizetett, nehéz és egészségkárosító fizikai munkát végzők férfiak vannak leginkább hátrányban a munkaerő piacon, és ők azok, akiknek az érdekeit a parlamenti pártok a legkevésbé veszik figyelembe. Nem véletlen, hogy manapság ők jelentik egyes új szélsőjobboldali mozgalmak legfőbb szavazóbázisát.