Az agyműködés kutatása napjaink tudományának egyik gyorsan fejlődő területe. A műszeres diagnosztikának az utóbbi tíz-tizenöt évben lezajlott forradalma lehetővé tette, hogy meglehetősen részletes leírásokat tudjunk adni az agy egyes területeinek működéséről és feladatairól.

Igen érdekes megfigyelések születtek például a bal és jobb agyféltekénk sajátosságairól. Habár az agyféltekék működése és a politikai felfogás összefüggéseinek bemutatásával még sehol nem találkoztam, mégis némi háttértudással már vállalkozni lehet olyan kép felvázolására, amely valószínűleg nem áll messze a valóságtól.

Az agy baloldali része felelős az elvont gondolatok létrehozásáért, a fogalomalkotásért, a verbális intelligenciáért és az időérzékelésért. Számol, tervez, célokat tűz ki. A dolgokat részekre bontó, analitikus működésű.

A jobb félteke ezzel szemben a térlátás, a fantázia, a kreativitás forrása. Spontán, játékos, közvetlen és kapcsolatokat építő. A dolgokat egységben szemléli. Hogy jön ide a politika, hogy kerül a csizma az asztalra?

Hát úgy, hogy az egyik agyfélteke dominálhat a másik felett, ami meglehetősen egyénfüggő. Valamint helyzetfüggő és természetesen feladat függő is. Az is gyakran előfordul, hogy idősebb korban a jobb agyfélteke válik dominánssá. Az, hogy valakinél „alapjáraton” melyik agyfélteke dominál, szerintem jól lemérhető az illető értékválasztásain, amelyet nemritkán szélsőséges bal- vagy szélsőségesen jobb oldali megnyilvánulások is kifejeznek.

A szélsőségesen baloldali felfogású egyén bal agyfélteke-orientált, ennélfogva individualista, hidegen racionális, spekulatív, a tudomány és a modern technika híve. Ide tartozónak érzem például Oszkó Pétert, Gyurcsány Ferencet (régebben), a fiatal Orbán Viktort vagy éppen Vágó Istvánt, aki a szkeptikusok társaságában is aktív munkát végez. A pénzemberek, a technokraták, kutatók képviselik talán legjobban ezt a fajta látásmódot.

A szélsőségesen jobb oldali felfogásúaknál a jobb-agyfélteke dominál (a szélsőségest most nem úgy értve, hogy erőszakos, hanem az átlaghoz képest kirívó mértékű): érzelmesebb, intuitívabb, közösségcentrikusabb emberek. Mivel a kritikai véna (azaz a bal-agyféltekés analitikai funkció) nálam eléggé fejlett, ezért nem tudom megállni, hogy az előálló hiányosságokat ki nem pécézzem. Például azt, hogy ennek a felfogásnak olyan ismert képviselői mint Bayer Zsolt, Schmidt Mária vagy Tőkéczki László képtelenek lennének helytállni komoly szakértőkkel szemben folytatott igényes szakmai vitákban, ezért nyilvánvalóan kerülik is az ilyesmit. A jobb-agyfélteke jóval pesszimistább és zavarosabb világa nyilvánul meg abban is, hogy a radikális jobboldali média mennyire élvezhetetlen és emészthetetlen, ugyanis minimum két percenként fordul elő benne egy nemzethalál. Ide tartozik az is, hogy mivel a jobb agyfélteke mintázatokat keres mindenhol, a túlműködésének az eredménye lehet az is, ha valaki összeesküvés elméletek megszállott hívévé válik.

A bal agyfélteke homloklebenyét, amely az agy fejlődéstanilag funkcionális értelemben véve legfiatalabb és legfejlettebb része, a tudatalatti valamivel kevésbé befolyásolja mint a jobb agyfélteke homloklebenyét. (Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy a racionális gondolkodást ne állíthatná saját szolgálatába a primitív ösztönösség.) Jobb agyfélteke homloklebenyének (egészségügyi okokból történő) eltávolítása vagy kikapcsolása után az illető továbbra is épelméjű maradt, viszont kevésbé kreatív és kevésbé színes személyiség. A teljes hitrendszerünk maga alapvetően tudattalan és inkább a jobb oldali agyféltekével van kapcsolatban.

Voltak olyan példák is, amikor beteg embereknél gyógyítási céllal átvágták a kérgestestet, a két agyféltekét összekötő területet. Ilyenkor jött létre egy olyan helyzet, amikor a jobb kéz valóban nem tudta, hogy mit csinált a bal kéz (a jobb agyfélteke a test bal oldalával, a bal agyfélteke a jobb oldalával van kapcsolatban).

Ez a fajta „skizofrénia” pedig pontosan egy olyan állapot amely a mai magyar társadalmat jellemzi. Mindkét oldal fújja a magáét és nem törekszik a másik megértésére.

Sajnos a magyar politikából már jó ideje eltűntek a Széchenyi és Deák formátumú személyiségek (századunkban talán Bethlen István említhető velük egy lapon), ezzel szemben jöttek olyanok mint például Kun Béla, Szálasi, Rákosi, az utóbbi időben pedig Gyurcsány és Orbán: mindegyik le akarta győzni és a partvonalra szorítani azokat, aki nem az ő gondolkodását követik. Közéletünk egy évszázad óta szélsőségek között csapong, most inkább a szélsőjobb van offenzívában, de a baloldal jó részére ugyanígy jellemző, hogy átkozottul nem érdekli amit a másik fontosnak és értékesnek tart, csak fújja a saját nótáját nagyképűen, az alázat minden jele nélkül.

Azt viszont tudjuk, hogy minden komoly emberi teljesítmény az egyén életében mint például építés, műalkotás létrehozása vagy gyermeknevelés mindkét agyfélteke összehangolt munkáját igényli. A közéletben ma sajnos csupán a mérsékelt felfogású láthatatlan zongoracipelők azok, akik törekszenek a különféle felfogások összehangolására és értékek integrálására.

Egyrészt van egy genetikailag kimutatható összetevője a politikai felfogásnak, annak hogy valaki inkább újító (baloldali felfogású) vagy hagyományőrző (jobboldali). Senki nem tehet arról, hogy az agyterületeinek dominanciája folytán milyen felfogás számára a szimpatikusabb. Másrészt viszont az ember maga is képes a kevésbé fejlett oldalát fejleszteni és a másikkal egyensúlyba hozni, léteznek erre különféle gyakorlatok (pl. logikai feladatok vagy éppenséggel meditációs gyakorlatok), amelyek az agy adott területein fizikailag is jól kimutatható fejlődést idéznek elő.

A kérdés már önmagában is provokatív, hiszen sokan vagyunk, akiknek a „bank” szóra már a lábujjunk is ökölbe szorul, annyi rossz tapasztalat ért minket a pénzügyek terén. Érdemes azonban egy kicsit elfogulatlanabb nézőpontból is szemlélni ezt a kérdést, elfogadva azt, hogy a kereskedelmi bankok a mai üzleti élet nélkülözhetetlen résztvevői.

A rendszerváltás óta eltelt időszak nagyon tanulságos, a Jobbik szlogenje: „Kimentek a tankok, bejöttek a bankok” éppúgy félrevezető lehet, mint az előző cikkemben elemzett számos mítosz a rendszerváltás utáni privatizációról, ilyen a kérdésekben a közvélekedés nem teljese mértékben helytálló.

Egy érdekes körülmény, hogy a világ mai vezető cégeinek nagy része évtizedekkel ezelőtt még nem létezett. A mai multimilliomosok közel fele a nulláról indult, azonban nyilvánvalóan volt egy pont, amikor az ötleteikre finanszírozót kellett, hogy találjanak. Nálunk az ötletek megfinanszírozása évtizedeken keresztül szinte a lehetetlennel volt határos, a bankok alapvetően bizalmatlanul álltak a kisvállalkozásokhoz és kockázatosnak is tartották az ilyen hitelezést. Ezt a bizalmatlanságot növelte a rendszerváltás utáni rengeteg szélhámos vállalkozás és az olyan jogszabályok, amelyek (például a briteknél szokásos gyakorlattal ellentétben) lehetővé tették, hogy aki a hitelezőit és partnereit becsapva csődbe ment, újabb Kft-t alapíthasson mindenféle jogi következmény nélkül. (A '90-es évek elején ugyanis csődhullám söpört végig Magyarországon, amely nemcsak a pénzügyi szektort hanem az állami költségvetést is nehéz helyzetbe hozta.)

A rendszerváltás után borzasztó állapotok uralkodtak az akkor döntően állami tulajdonú bankszektorban. Mivel a hitelek nagy részét a legatyásodott és szétlopott állami vállalatok valamint a „csókosok” kapták, a bankok veszteségei hamarosan meghaladták a törzstőkéjük mértékét. A bankkonszolidációra fordított összeg mintegy 300 milliárd Ft volt, amely mai áron 2000 milliárd fölötti összeget tenne ki. Ezt a kiadást valahonnan pótolni kellett, tehát a lakossági megszorítások és a vállalati adóprés növekedése részben ennek is volt köszönhető.

A bankprivatizáció nálunk semmivel nem indult meg hamarabb és nem volt kisebb mértékű mint a környező országokban, a '90-es években mindenhol meghaladta a bankszektorban a külföldi befektetők aránya az állami tulajdont. A magyar állam azonban csak mintegy harmadannyi bevételre tett szert a bankok eladásából mint amennyit a „bankkonszolidáció” során elköltött.  

Különösen érdekes a Postabank szerepe: egy állami tulajdonú banké, amelynek vezetői ezerrel nyomták a TV reklámokat egy időben, láthatóan igen nagy célokkal. Princz Gábor és csapata azonban blöffölt: a pénzügyi műveletekhez nem értett különösebben, annál inkább az összes politikai párt megkenéséhez. Amikor kezdtek kiszivárogni a Postabank veszteségei, akkor hirtelen bankpánik tört ki és a lakosság megrohamozta a bankfiókokat, postákat. Végül 160 milliárd forintot meghaladó összeget kellett az államnak betolnia ebbe a bankba, hogy valamennyire helyre hozza. Szlovéniában és Portugáliában is történtek azóta kísértetiesen hasonló esetek állami tulajdonú bankokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy ahol az állam nem csak résztulajdonosként van jelen, hanem államilag kinevezett vezetők irányítanak, ott mindig van egy veszély, hogy a bank politikai alapon oszt hiteleket és a korrupció révén lassan kinyírja magát.

Az OTP szerepe érdekes ebben az időszakban: ugyanis egyik országban sincs példa a lakossági szektorban egy bank ekkora fölényére mint nálunk. Állami támogatású hitelt például eleinte csak az OTP nyújtott, emiatt a legtöbben annyira megszokták, hogy eszükbe sem jutott sokáig, hogy máshol is tarthatnák pénzüket vagy máshonnan vehetnének fel hitelt. A régióban a legnagyobb bank 2010-ig az OTP volt, nyereségessége is kiemelkedő volt magyar viszonylatban, emellett körülbelül annyira árazta be a hiteleket (a legutóbbi időkig) mint a MOL a benzin árát. A rengeteg kisbefektetőre támaszkodva elképesztő nyereségre tett szert a betéti és a hitelkamatok közti különbségből. Köztudomású volt, hogy Magyarországon lehetett a legdrágábban hitelhez jutni (az inflációt levonva is): a lakosságnak ha nem államilag támogatott hitelről volt szó és a kisvállalkozásoknak egyaránt. Amíg a '90-es évek közepe óta a bankok versenyeztek a jó nevű, főleg multi cégek hitelezéséért és az ilyen cégeknek alacsony kamatot számítottak fel, addig a kisvállalkozásoknak nyújtott kamat olyan szintű volt, amit szinte nem is lehetett kitermelni. Ez volt az egyik fő oka, hogy a magyar KKV szektor ma is viszonylag fejletlen, ugyanis alig jutottak ésszerű kamatozású hitelhez.

Nem az volt tehát a probléma a rendszerváltás utáni években, hogy túl sok volt a bank és sok volt a külföldi, sokkal nagyobb probléma volt egyetlen nagy bank, az OTP meghatározó jelenléte a lakossági szektorban (valamint a zavaros gazdasági helyzet a vállalkozások szintjén). A 2000-es évek elején kezdett ez változni, amikor sok új külföldi befektető is beszállt, agresszív módon. Szerencsétlen módon épp amikor egy buborékgazdaságot építettek fel az akkori kormányok és kezdett felfúvódni a devizahitelezési lufi is. Számos éven keresztül jó néhány nagybank ért el akkoriban 30% körüli (!) nyereséget és a liberális felfogású kormányok sem bankadó kivetésére sem ésszerű szabályzórendszer kiépítésére nem voltak képesek.

A mai bankellenesség nem kis részben a lufik kidurranása után előállt helyzet következménye. A jobboldali kormány azonban a segítségnyújtást úgy hajtotta végre, amilyen sorrendben és amilyen mértékben az ő klientúrája és szavazótábora ebben érintve volt. Manapság a magyar GDP arányában a (kissé visszafejlesztett) bankszektor aránya semmiképpen nem tekinthető túl nagynak, sőt a bankadót és a tranzakciós illetéket a szakemberek nagy része már túlzott mértékűnek tartja. A kisvállalkozások könnyebben juthatnak államilag támogatott hitelhez, de már annyira sokan égették meg magukat, olyan nagy a hitelekkel szembeni bizalmatlanság, hogy igen óvatossá váltunk.

A bankrendszerrel kapcsolatban manapság kétféle szemlélet a gyakori: az egyik a pénzügyi elemzői felülnézetből,  másik a küszködő „kispolgár" indulatossága békaperspektívából. A kettő közötti nézőpont lenne az üdvös: oda menjenek a pénzek ahol hasznos dolgokra fordítják és a helyi közösség egésze jól jár, - nem pedig csak néhány kedvezményezett.

Vannak olyan országok, ahol a külföldi tőke szerepe minimális, a nagyvállalatok és a bankszektor állami tulajdonban vagy belföldi befektetők kezében vannak, szövetségi rendszerekben nem vesznek részt, ennek megfelelően a pénzügyekben és külpolitikában függetlenségük maximális mértékű. Ezek alapján erősen valószínűsíthető, hogy ezekben az országokban biztosan nincs jelen semmiféle „háttérhatalom”, különféle globális érdekcsoportok befolyása elhanyagolható.

Nézzük meg, mint hozott ez magával, az elfogadhatótól a borzalmas felé haladva, néhány talán szubjektívnek tűnő, de mindenképp jellemző vonás felvázolásával. 

1.Japán

A világ alighanem legiparosodottabb országa, a legfejlettebb termelési technikákkal. Az életszínvonal igen magas, az „átlagpolgár” nagyvárosban él, ahol az elektronikus kütyük használata mára elképesztő méreteket öltött.

Ezzel együtt a gazdaság fejlődése az 1990-es években lelassult, a 2000-es években pedig gyakorlatilag stagnál. A lakosság létszáma csökken, a születési ráta a magyarhoz hasonló (1,4) és a népességfogyás csak azért nem gyorsult fel, mert az emberek várható átlagéletkora bőven 80 év felett van. Japán, ahol szinte egyáltalán nincsenek etnikumok és a bevándorlás minimális mértékű, egy-két évtizeden belül az idősek országává válik.

2.Kína

Egy „felvilágosult” diktatúra, ahol a pártvezetés senkinek nem hagy beleszólást az ország gazdasági és politikai irányításába, és amely ennek ellenére az utóbbi időkig a világ legdinamikusabb és legsikeresebb országa volt. Úgy vált közepesen fejlett országgá, hogy a gazdasági expresszvonat a dél-keleti területeket a legfejlettebb államok szintjéig vitte, azonban hatalmas középső, északi és északnyugati területek ettől a szinttől fényév távolságban maradtak.

Kína lassacskán eléri a korlátait: a gazdaság fejlődése évről évre lassul, a hatalmas belső tartalékok is fogynak, a politikai rendszer hátrányai is egyre jobban érződnek. Az ipari környezetszennyezés az egyik legégetőbb problémává vált, emellett az egykepolitika miatt pár évtized múlva a lakosság csökkenni fog.

3.Irán

Hatalmas ország, amelynek közepes fejlettségű, de viszonylag dinamikus gazdasága az olajkincsre épül. Erre alapozva a gazdasági és tudomány területén egyaránt látványosan fejlődik, egyre inkább érdekes országgá vált, ahogyan a vallási fanatizmus fokozatosan enyhült.

Hátrányok: Még mindig érezteti hatását a több évtizedes iszlám diktatúra árnyéka. Szigorúak törvények, gyakori a halálbüntetés, a nők csak az arab országokhoz képest emancipáltabbak, a közösségi élet és szórakozás alapvetően illegális csatornákon zajlik.

4.Argentína

Az utóbbi évtizedekben többször előfordultak a államosítások, a kormányok a nagy külföldi befektetők tulajdonainak erőszakos privatizációjától sem riadtak vissza, „unortodox” gazdaságpolitikájuk egyes vonásai ismerősek lehetnek számunkra. Közepesen fejlett ország, ahol nem ismerik a kormányok azt a szót, hogy „pénzügyi fegyelem”. A gazdaság instabil, magas az infláció, a hitelezők menekülnek, az államcsődök menetrendszerűen bekövetkeznek.

5.Oroszország

A gazdaság az olaj- és gázkitermelés valamint a nyersanyagok exportján alapul, ezek a kulcsterületek állami tulajdonúak illetve állammal összefonódott oligarchiák kezében vannak. A gazdaság és politika egyszerű elvek mentén működik, kulcspozícióit maffiaszerű csoportok uralják. Nagyban függenek a világpiaci árváltozásoktól, a gazdaság emiatt hullámvasutazik. Az egyszerű állampolgár igyekszik távol tartani magát a vadkeleti viszonyoktól, unalmas TV műsorokat néz vagy vodkát vedel. Az értelmiséget Putyinék visszafejlesztették, mert nincs rá szükség. Ronald Reagan annak idején „a gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót, ez akkor erős túlzás volt, a mai Oroszországra már sokkal jobban illik.

6.Belarusz

Egy évtizeddel ezelőttig táplálta a mítoszt a volt szocialista/kommunista rendszer életképességének példájáról. Az alacsony munkanélküliség és a kis társadalmi különbségek miatt a vezetőség magas támogatottságú, mindez több vonásban is a Kádár-rendszerre emlékeztet. Gazdaságuk Kádár rendszerénél is jobban függ az olcsó orosz energiától, és még ma is számíthatnak a ''nagy testvér” gazdasági támogatására a stratégiai helyzetük miatt. Az utóbbi években kidurrant a gazdasági lufi, az életük egyhangú és szegényes, az egész ország csak egy jellegtelen fehér folt a térképen, az ott élők csupán alkoholizmus és depresszió terén vannak Európa élvonalában.

7.Kuba

A rendszerváltás után megszűnt az orosz „pénzszivattyú”, és a Castro-rendszer gazdasága kártyavárként omlott össze, pár év alatt a leggazdagabból a karibi térség legszegényebbjeinek egyikévé vált. Egy érdekes gazdasági kísérlet lett belőle, és egy olyan életmódé, amelyet nem rontanak meg a modern technikai eszközök, például az autók életkorát sem években hanem évtizedekben mérik. Vitatható, hogy ők zárták el magukat vagy az USA zárta el őket, a legutóbbi években már oldódott ez a helyzet és a gazdaság is valamennyire lábra állt. Évente mintegy 400 ezer az illegális kivándorlók száma a 11 milliós országban, zömmel az USA-ba mennek.

8.Venezuela

Az egykori olajhatalom mintaszerű szocialista tervgazdasága hirtelen összeomlott az olajár csökkenésével párhuzamosan. Kaotikus állapotok uralkodnak az országban, a városokban a fizikai erőszak mértéke világviszonylatban is kiemelkedő. Tipikus esete annak, amikor egy rendszer (Chavez rendszere) jól megalapozottnak látszik, aztán hirtelen kiderül, hogy mégsem volt az.

9.Észak-Korea

Nálunk a múlt század ötvenes éveiben volt hasonló a helyzet mint most náluk, a kommunista önkényuralom tipikus példái köszönnek vissza, amelyben a nagy Vezér imádata a legfontosabb. Az éhínségek nem ritkák a folytonos fegyverkezés miatt, annak hogy még működnek az egyetlen fő oka, hogy mögöttük áll egy sokkal nagyobb játékos, Kína. Elvben minden és mindenki az állam tulajdona, a szabadságjogok fogalmát nem ismerik. Alighanem a legbezárkózottabb, legfanatizáltabb ország, amelynek fegyverkezése ön- és közveszélyes. Az jut róla az ember eszébe, hogy rabok számára elvetemült bűnözőkkel való összezártságnál is rosszabb a magánzárka, mert az emberi pszichére pusztítóbb hatással van.

10.Haiti

A nyugati félteke legszegényebb országa, sok évtizede a teljes káosz állapotában. Nem ők üldözték el a külföldi tőkét, hanem a külföldi tőke nem érdeklődött sosem az ottani lehetőségek iránt. Szerencsétlen történelmű ország, ahol bő kétszáz évvel ezelőtt a rabszolgatartókat legyilkolták vagy elűzték és egyúttal teljes mértékben függetlenné váltak minden politikai és gazdasági gyarmatosító törekvéstől. A politikai elit kevéssé törekedett tanulni másoktól. Pár afrikai országgal együtt azok közé sorolható, ahol a békemenetesek azért nem vonulnak ki az utcára „Hadd legyünk gyarmat!” feliratú táblákkal, mert tudják, hogy úgysem vállalná be őket senki.

Hasonló példákat lehetne még sorolni: Szaúd-Arábia, Azerbajdzsán, Üzbegisztán és mások. Egyik sem fényes sikertörténet. Aki persze a világméretű összeesküvés elméletek híve, azok számára még ezek az esetek is a karvalytőke mindenhatóságát bizonyíthatják. Azt gondolom, hogy a konteók egy részében van igazság, mert valóban léteznek befolyásos csoportok, lobbik, amelyek „áldásos” tevékenységével számolni kell, emellett pedig a könnyen jött sok pénz igen negatív hatással tud lenni az ember erkölcsi tartására. (Magyarán igen nagy gonoszságokat képes okozni.) Mégsem gondolom, hogy ezek az elméletek tudományosak vagy bármiféle komoly tudományos törekvéssel bírnak, képviselői a legtöbb esetben olyanok mint a viccbeli Móricka, akinek mindenről „az” jut az eszébe. (Az emberi gondolkodás természetszerűen hajlamos a fanatizálódásra, a leegyszerűsítésekre.)

A legfejlettebb államok valószínűleg úgy látják, hogy javarészt ők biztosítják a legfejlettebb technikákat, technikai eszközöket és egyéb kelendő szellemi termékeket a kevésbé fejlettek számára. Általános eset, hogy egy multi ipari vagy szolgáltató vállalat központja többnyire gazdag országban van, ahonnan a know-how szolgáltatások és szervezési költségei kiszámlázásra kerülnek az általában bérmunkában dolgozó alvállalatok számára. Ilyen esetben semmiféle külső ellenőr nem tudja biztonsággal eldönteni, hogy milyen mértékű számlázás a jogos.

Világunk manapság úgy épül fel, hogy különféle hálózatokban szerveződik és szinte minden tekintetben csomópontokban összpontosul, amely matematikailag is jól modellezhető. A fenti példák bizonyítják, hogy bármelyik ország azon az alapon, hogy őt a szabályok hátrányosan érintik kimarad ezekből a hálózatokból, az sokkal rosszabbul jár azokhoz képest akik az érdekeikért kiállva és másoktól tanulva akármilyen hátrányos helyzetből indulva, de részt vesznek a munkamegosztásban. Másként fogalmazva: habár a politikai elit nem képes egy országot egy régióból tartósan kiemelni, annál inkább képes azt tartósan lesüllyeszteni egy alacsonyabb szintre.

Többen is felhívták már a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy amíg a családtámogatások nálunk kiemelkedően nagyok (költségvetési tételként), mégis kevés baba születik. A három éves GYES igen ritka más országokban, a szülési szabadság inkább hónapokban mérhető mint években, a kicsiket általában (állami vagy fizetős) bölcsődében helyezik el. Nagyon sokféle megoldás létezik, igen gyakran az anyuka éveken keresztül csak részmunkaidőben dolgozik, néhol pedig elvárás, hogy az apuka is otthon maradjon pár hónapon keresztül. A 3 éves szülési szabadság az utóbbi időben már nálunk is gyakorlatilag 2 év, hiszen ennyi ideig jár a GYED, amely viszonylag jelentős összegű, azonban a harmadik évtől járó GYES már a legtöbb családban semmire sem elég. A GYED mellett fél év elteltével lehet már munkát vállalni, és mivel nem lesz kisebb a folyósított összeg, a fejlett nyugat- európai országokban szokásos támogatási rendszertől ez már csak annyiban tér el, hogy nálunk az támogatás jobban fizetésfüggő (azaz nem a szociális méltányosság elve hanem demográfiai-politikai szempontok érvényesültek a megállapításakor). Másik lényeges különbség, hogy nálunk a bölcsődei férőhelyek hiánya és a tradíciók miatt a hölgyek nagy része ma is évekig otthon marad a kisgyerekkel, ill. gyerekekkel, mielőtt óvodába kerülnek. Vitatott kérdés, hogy mennyire hasznos az anya és a gyermek szempontjából, ha két-három évig otthon maradnak.

Ez a kérdés nem válaszolható meg egyértelműen, nyilvánvalóan a körülményektől függ. Ha a családi közeg barátságos, mozgalmas és támogató, akkor valószínűleg sok előnyt jelent. Másik szélsőséges eset, ha a családi közeg rideg vagy az édesanya esetleg bezártnak érzi magát így enyhén depressziós lesz, az már a babára sincs jó hatással. Egyénfüggő és a körülményektől függő tehát az optimum, hogy mikor menjen az anya vissza dolgozni. Mivel az első három évében az ember nagyon fogékony mindenre, ezért meghatározó lehet, hol és hogyan töltjük el ezt időszakot. Az 1960-as évek vége óta van három éves GYES és azóta generációk nőttek fel nálunk úgy, (máshol Európában ez kevésbé gyakori), hogy az első három évüket otthon töltötték. Hogy ennek hatása hogyan érződik a mai generációkon, arról nincsenek kutatási eredmények, legfeljebb hipotézisek lehetnek.

A mai családmodell a polgári kor terméke, előzőleg több generáció élt együtt, a fiatalok külön költözése azóta vált lehetségessé, amióta a gazdasági fejlődés nagyobb anyagi függetlenséget tett lehetővé. A gyereknevelés tudatos gyakorlata is az utóbbi évszázadokban terjedt el, sokáig a szülők csak keveset foglalkoztak a kisgyerekkel (inkább a közösség ill. a nagyszülők nevelték őket, amelynek lehettek bizonyos előnyei a mai gyakorlattal szemben). Évtizedeken át úgy látszott, hogy ez a családmodell tovább hasad (egy gyermekes szülők, mozaik családok megjelenése), amelyet én nem látok annyira elítélendőnek, hiszen a gyerekek jól alkalmazkodnak furcsának tűnő szituációkhoz is, ha gondoskodást és szeretet kapnak. Az utóbbi időben azonban egyes helyeken ismét megjelentek a többgenerációs családok is, például az USA-ban.

Az amerikaiaknál nagyon sokféle családmodell létezik, a hagyományos közép osztálybeli családok nagy részében az anya egyáltalán nem dolgozott, az apa volt az egyetlen kenyérkereső. A bennünk élő kép az USA-ról teljesen torz, az akciófilmek világából származik. Ezek a filmek tengerpartokhoz közeli nagyvárosokban készülnek, az ottani élet igen mozgalmas közegében. Az amerikaiaknak egy jó része ezzel szemben az ország belső részében, kisvárosokban lakik és igen konzervatív felfogású. Republikánusokra szavaz, támogatja a fegyverviselést és teljesen tájékozatlan, az USA-n kívüli országok csak akkor fontosak számára, hogyha amerikai érdekek vannak ott és emiatt csapatokat is küldenek oda. A háborúkat általában a konzervatív elnökök indították (a két Bush) és az elnökjelölt Donald Trump is ezt a fajta konzervatív harcias retorikát viszi. (A tengerparti újságírók nem értik mért tarol mint konzervatív elnökjelölt, mert nem ismerik jól az - „üzennyük, hogy megércsék” szintű, nálunk sem ismeretlen primitíven szókimondó stílust igénylő választók családi hátterét.) Habár a legutóbbi elnökválasztásokat az utóbbi időkben a tengerparti demokrata körzetek a maguk javára billentették, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az USA belső részének ritkán lakott területein nagyon sokan hagyományos családmodellben szocializálódtak, ahol alapelv „az én házam, az én váram, senkinek semmi köze hozzá” mélyen konzervatív elve, amely mindig is az amerikai hagyomány része volt. (És persze a magyar szélsőjobbos hagyományé is, amely sok vonásában hasonlít az amerikai jobboldalhoz.) Létezik túlságosan család centrikus beállítódás? Válaszom egyértelmű igen, ezen a téren is mint mindenben létezik optimum.

Ha valaki élete első éveiben egy család védett közegében nő fel, ez nyilvánvalóan előny, viszont ha szinte csak családtagokkal találkozik, akkor feltevésem szerint hajlamos lesz a családot abszolutizálni, mindent annak a közegéhez viszonyítani. Mindig csak a család közegében bízni, minden idegennel szemben alapvetően bizalmatlannak lenni, a pályafutását az ismerősök protekciójára alapozni. A magyar társadalom nagyrészt ilyenné vált az utóbbi időben, amiben feltevésem szerint szerepe van a három éves GYES-en szocializálódott nemzedékek túlsúlyba kerülésének. Azzal együtt, hogy a családi körülmények semmi esetre sem determinálnak, legfeljebb hajlamosítanak, a mai magyar fiatalok nagy része igen konzervatív felfogású.

A mai magyar aktív generációk nagyrészt Kádár Jánosék „termékének” tekinthetőek, akik a három éves gyest bevezették és szokássá tették, hiszen az ember a legfontosabb mintákat, beidegződéseket kisgyerek korban sajátítja el. Ez természetesen nem jelen minden esetben hátrányt, csupán felvet egy olyan hipotézist, hogy a családi közeg védettségében szocializálódva igen sokan közülünk túlságosan óvatossá váltunk, extrém módon vágyunk a biztonságra és félünk mindenféle változástól, minden újdonságtól. A radikalizálódott magyar jobboldal fölényes választási győzelmeinek oka, hogy a közvéleményünk jó része egy befelé forduló országot szeretne látni, a legtöbben egy kissé bezárkózó országban szeretnék élni, még a baloldali felfogásúak jó része is (ezért nem is tud számukra a mai baloldal valódi alternatívákat nyújtani). Félreértés ne essék, a mai közgondolkodásunk számos ok miatt jutott el ide, ahol most van, ebből csak egy tényező lehet a kádári rendszer szocializációs mintája.

Emellett persze nem csak a magyar, hanem egész Európa konzervatívabbá vált az utóbbi mintegy tíz évben, amelynek egyik oka az lehet, hogy ha kevés gyermek születik, akkor túl sok kiváltságot élvez a családon belül, könnyen ő lehet mindenki kedvence. Némi derűlátásra ad okot, hogy nálunk is egyre többen szeretnének nagy családot az átlagos vagy annál jobb módban nevelkedett fiatalok közül is, van tehát esély rá, hogy pár évtizeden belül ismét egy nyitottabb, társadalmilag aktívabb baby-boom generáció jelenthet meg. Ugyanis egy nagycsalád, ahol a gyerek megszokja, hogy nem ő van a középpontban hanem a felnőttek figyelme megoszlik 3-4 testvér között, egész másfajta közeget jelent, mint ahol a kisgyerek egyedül van és ideje nagy részét otthon, az édesanyjával tölti.

Természetesen nem döntik el sorsunkat a családi körülmények, csupán egy ösztönös, tudattalan viselkedést hoznak létre és olyan minták követését, amelyeket tudatos munkával meghaladhatunk, ha gátlóan hatnak ránk, nem pedig a legjobb törekvéseinket szolgálják.

Többen és többször leírták, hogy a rendszerváltás utáni évtizedek legnagyobb hibája az „ország kiárusítása” azaz a külföldieknek történő privatizáció volt. Mi ebből az igazság: valóban a legnagyobb hiba volt a privatizáció és a privatizáció lett volna ténylegesen a legnagyobb hiba? Másrészt pedig, ha valaki ilyen mondatot leír, akkor valós alternatívákat is be kellene mutatnia. 

 Bezzeg a csehek?

 A cseheknél és a szlovákoknál részben kuponos privatizáció ment végbe, amelyek afféle ingyenes dolgozói részvényként működtek, és a gazdasági átmenet a magyarhoz képest fokozatosan, kisebb megrázkódtatásokkal ment végbe. Más országokban, lengyeleknél és románoknál is volt kuponos privatizáció , azonban mindkét országban hozzánk hasonló gazdasági visszaesés ment végbe. Emellett a szlovák gazdaság mára a csehekétől teljesen eltérő képet mutat. Erős magyar szakszervezetek hiányában fel sem merült nálunk akkoriban a dolgozók részvényhez juttatása, nem beszélve arról, hogy a legtöbb ipari nagyvállalatunk masszívan veszteséges volt a '80-as években (amely az egyik fő oka az a rendszerváltáskori magas államadósságnak), és műszaki fejlettségben, szervezettségben sem felelt meg a kor követelményeinek. A csehek ipari kultúrája mindig is magasabb volt a miénknél, emiatt állnak ma sokkal jobban és nem amiatt, hogyan zajlott a privatizáció.

A privatizáció sehol sem volt tökéletes, sem igazságos

Nálunk is a menedzserréteg volt a fő nyertese közepes és nagyobb vállalatok magánosításának, kedvezményesen vagy nyomott áron jutottak tulajdonhoz. (A ma leggazdagabbjai általában akkor alapozták meg a vagyonukat.) Ez azonban az irigység természetes emberi érzése miatt társadalmi feszültségeket okozott a '90-es években. Emellett a legtőkeerősebbek a külföldi óriáscégek voltak, nem véletlenül a gazdaság motorjává váltak a rendszerváltás után szinte mindenhol (kivéve Szerbia, Albánia, Belorusz, Moldova).

 A privatizáció mértéke joggal kritizálható

Valószínűleg hiba volt egyes szektorok közel 100%-os kiárusítása, főként olyanokban, ahol a piaci verseny kis mértékű: energetika, közmű, telekommunikáció, stb. A legtöbb országban az állam megtartja a részesedés egy részét a nagyvállalatokban is amellett, hogy szabad forgalmú tőzsdei részvényeket is kibocsát. (A tisztán állami tulajdon hátrányai például a MÁV, BKV vagy az egészségügy helyzetén láthatóak.)

Nálunk az összes környező országhoz képest magas volt az államadósság, ezért a vevők tudták, hogy a magyar kormányok pénzszűkében vannak és viszonylag alacsony áron hajlandóak eladni a vagyon egy részét. A kiárusítás akkor vált indokolatlan mértékűvé, amikor 2000 után a kormányok már rászoktak, hogy a költségvetés hiányát a privatizációs bevételekkel egészítsék ki. Elsősorban a szoci kormányok pénzszórása, erőltetett gazdaságfejlesztése és hibás pénzügypolitikája kárhoztatható.

A mai magyar gazdaság állapota lényegében már független a privatizáció mértékétől és módjától

Ezt többféle adat is alátámasztja, egyrészt hogy az export több mint 80%-át már öt éve is a külföldi vállalatok zöld mezős beruházásai adták és kevesebb mint 20%-át az átvett privatizált cégek.

Másrészt azóta egész iparágak szűntek meg és csupán a járműgyártás az elektronika egy része, vegyipar maradt meg húzóágazatként. A nehézipar vegetál, nem maradhattak volna fenn olyan cégek mint a Videoton vagy az Orion sem, a könnyűipar egészéről nem is beszélve. Az élelmiszeriparunk állami kézben levő vállalatai bajban vannak, részben az elmaradott szemlélet és technológiai fogások miatt.

Harmadrészt, és ez a legfontosabb: a cseheket vagy a lengyeleket sem az óriásvállalatok „húzzák fel”, hanem a rengeteg jól menő nemzeti közép és kisvállalat. A '90-es évek jelentős magyar vállalatai azóta visszaestek vagy megszűntek, esetleg csődbe mentek. A magyar politikai rendszer a legutóbbi időkig nem támogatta a magyar vállalkozásokat: az adórendszer elviselhetetlen mértékű volt (és még ma sem kedvező), a hitelkamatok nagyon magasak voltak, a szabályzás ma is nagyon bürokratikus és kiszámíthatatlan. A magyar üzleti kultúra mindig félig balkáni jellegű volt, az ügyeskedést szinte alapkövetelménnyé tette, emiatt a hangsúly a családi vállalatoknál majdnem minden esetben a családi-n maradt: összeköttetésekkel elérni a célt és nem táplálni hiú ambíciókat a terjeszkedésre.

Az elitek felelőssége

A dogmatikus, szűk látókörű magyar közgazdaságtan a rendszerváltás után képtelen volt sikeres fejlődő országok (pl. Korea, Tajvan) tapasztalatainak adaptálására. Ráadásul nem voltak képesek megfelelő szabályzórendszerrel és gyakorlatias gondolkodással a nagy mértékű pénzkiáramlás meggátlására, emiatt teljes mértékű a bizalomvesztés velük szemben. Piacvédelemre lett volna szükség, legalább az EU csatlakozás elnyerését követően a 2000-es évek elejétől, amely gyakorlatias lépéseket és némi találékonyságot igényel. Ennek elmaradásában, a világ öt legnyitottabb gazdaságának egyikeként a gazdasági világválság igen erősen érintett minket. Az Orbán-kormány utólag nyújtotta be a számlát egyes bankok, külföldi nagyvállalatok éveken keresztül kiugróan magas profitjára, amely az üzleti életben kevésbé elfogadott gyakorlat. Emellett a mai kormány sem képes a vállalkozók képzettségének és üzleti etikájának fejlesztésére, sőt sokak számára „ismerős” feudális viszonyokat konzervál a gazdaság jelentős területein. Amennyit javított a kormányunk az egyik oldalon, ugyanannyit rontott más téren.

Nem az országok versenyeznek

Valójában egyes vállalatok versenyeznek a világpiacon, nem pedig egyes vállalatok, amelyek központjai adott országokban találhatóak. Egy ország fejlettségét mutatja, hogy a gazdaság sokszínű, sok tartóelemen áll. (Pl. a csehekre éppen ez jellemző a szlovák vagy magyar gazdasággal szemben.) A másik a kultúra: a német hadseregek erőssége mindkét világháborúban a hatékonyság volt, a feladatokat minimális erőforrással és emberveszteséggel oldották meg más hadseregekhez képest. Ma ugyanez jellemzi a német vállalatokat: a nagyfokú szervezettség mellett a rugalmas, önálló döntéshozatal. A magyar kultúra ettől lényegesen elér, ezért nem reális elvárás a konvergencia a német vagy az osztrák (a német kultúra viszonylag gyenge, de idegenforgalommal és kereskedelemmel felturbózott változata) irányban, reálisan a családi vállalkozásokra építő olasz vagy a spanyol gazdaságot közelíthetjük.

1.Merkel hívta be őket.

Az iszlám országokból csak azt követően indult el a tömeges vándorlás a balkáni úton, miután egyes balkáni országok lakói (főként koszovói albánok) „kitaposták” nekik. A délszláv menekülthullám elültével érkezett a muszlim bevándorlók sokkal nagyobb tömege.

Ők sem azért indultak el, mert Merkel hívta volna őket, hanem mert a menekülttáborokban az élet teljesen kilátástalan. A szírek, irakiak, líbiaiak milliói a polgárháború miatt voltak kénytelenek elhagyni az otthonukat, nem pedig „a buli kedvéért” jöttek Európába. Erre mifelénk azonban sajnos nincs hagyománya bármiféle empatikus, a másik fél nézőpontjába időnként belehelyezkedő közösségi etikának.

Merkelnek távolról sincs olyan hatalma pártjában mint Orbán Viktornak nálunk, hogy amit ő mond az úgy lesz. Nyugat-Európánban teljesen természetes sokféle különböző álláspont képviselete, amelyeket kulturált módon megvitatnak, és habár voltak gazdasági érdekek és humanista szempontok is (!) több millió menekült befogadására, a többször megerősített döntés még EU szinten is az volt, hogy viszonylag kis számú politikai menekült (és a magyar '56-osok többségéhez hasonló „gazdasági bevándorló”) letelepedésére van ésszerű lehetőség. A nyugati liberálisok és konzervatívok által meghatározott nagyságrend hasonló mint a magyar kormányé.

2.A magyar kormány nem akar bevándorlókat.

Szó nincs erről, a magyar gazdaság számos területen munkaerőhiánnyal küzd és egyre súlyosabbak a demográfiai problémák is, ezért a kormány is támogatja a bevándorlást (letelepedési kötvény). A „kvótás népszavazás” kizárólag arról szól, hogy a kormány határozhassa meg, hogy mikor és mennyi bevándorlót fogad be, ezáltal szimbolikus jelentőségű, a gazdasági és politikai „szabadságharc” része. Egyúttal ismételt felrúgása az európai egység ideájának és uniós kötelezettségvállalásainknak. A konzervatív felfogásúak általában támogatják ösztönös, érzelmi alapon a kormány politikáját, az „én házam, az én váram”, elzárkózó magatartását kiterjesztve, „a mi országunk a mi várunk” mitizált képévé. Kormányunk pedig éppen ezeket az ösztönös, érzelmi húrokat pengeti.

 3.Az arab országokban levőket kell megkérdezni.

Akik az események közepében vannak, a legtöbb esetben tévesen ítélik meg az események kiváltó okait. Az „arab tavasz” is erre egy jó példa (hol vannak a forradalmi vívmányok?), de hasonló mondható el a magyar rendszerváltásban vagy 1956 történéseiben résztvevők tájékozottságáról is. Amellett, hogy az események leírása nagyon valósághű lehet, amikor már a kiváltó okokról van szó, az arab országok lakói különféle városi legendákban gondolkodnak és olyan képet festenek, hogy az nekik kedvezzen. Így például a nyugati országok hibáztatása a kialakult helyzetért eléggé ingatag alapon áll és csak kis részben jogos, mert olyan országokban is kitört válsághelyzet ahol nem volt beavatkozás, a gyarmati múlt pedig már hetven éves távlatban lebeg. Senki nem beszélt azonban arról, hogy olyan súlyos demográfiai, ökológiai és gazdasági problémák halmozódtak fel észrevétlen módon az utóbbi évtizedekben, amelyek kirobbanása csak idő kérdése volt.

4.Az iszlám fiatalok nem képesek beilleszkedni.

Nem arról van szó, hogy az iszlám fiatalok eleve nem akarnak dolgozni és csak segélyből élnek, hanem a munkanélküliségről, amely súlyos probléma Nyugat-Európában (például a franciáknál) és nyilvánvalóan az átlagnál jobban sújtja a bevándorlók gyermekeit, akiknek a képzettsége alacsonyabb szintű. A helyzet hasonló nálunk a tömbökben lakó (kevésbé asszimilálódott) cigányság esetében, amióta a gépesítés és automatizálás csökkentette az igényt a segédmunka iránt. A terrorizmus valójában különféle fanatizált közösségek reakciója a racionalitás teljes figyelmen kívül hagyásával a politikai képviselet hiányára, kilátástalanság, valamint elszigeteltség érzésére. Az iszlám harciassága párhuzamba hozható a kereszténység középkori agresszív és intoleráns viselkedésével, tehát nem annyira a vallás mint sokkal inkább a társadalmak érettsége a meghatározó tényező.

5.Korunk legsúlyosabb problémája

A társadalmi egyenlőtlenségek, az egészségügy helyzete, demográfiai problémák vagy például cigányság helyzete önmagában mind nagyságrendileg súlyosabb probléma nálunk és egész Európában mint a bevándorlók jelentette „fenyegetés”. A „kultúrák harca”, „harmadik világháború” és hasonló hangzatos zsurnalizmusok felelőtlenséget és hiányos történelmi ismereteket tükröznek. Az egyes országok kulturális, nemzetiségi összetétele ugyan folyamatosan változott az idők során, azonban erős, virágzó kultúrákat egy esetben sem volt képes kiszorítani vagy alárendelt helyzetbe hozni bármilyen kevésbé fejlett kultúra.

Hiába lesz most iszlám vallású polgármester Londonban, ez mégsem fogja megváltoztatni lényeges mértékben London mindennapjait vagy akár még politikai arculatát sem. Houllenbecq jó fantáziájú író, azonban a társadalmi kérdések reális megítélésében nem kompetens. A magyar biztonságpolitika „szakértői” mint például Nógrádi György szintén folyamatos túlzásokba esnek és csupán két szempont vezérli őket: a politikai akarat elvtelen kiszolgálása valamint „az én megmondtam” álláspont hangoztatása terrorista cselekmény esetén.

A fenti állítások természetesen még jelentős mértékben finomíthatóak. Indulatokkal szemben a józan ész, bezárkózás helyett sokoldalú látásmód szükséges, ha tisztán szeretnénk látni.

Nagyon jót tett a focinak, hogy az angol bajnokságot egy olyan kis csapat nyerte meg, amely előző évben még a bennmaradásért küzdött. Külön öröm, hogy ezúttal nem a sok pénz győzött: a Leicester City 48 millió fontos költségvetése csupán a 17. (!) az angol első osztály rangsorában, eltörpülve a Chelsea és a Manchester United 200 milliót meghaladó büdzséje mögött. Az utóbbi két csapat a sok befektetett pénz ellenére igen csúfos eredménnyel zárja az évadot, éppúgy mint nálunk a Puskás Akadémia, mert habár pénzköltés dolgában az első 5 között szerepelt, mégis kiesett az NBI-ből. A felcsúti csapat esete ekletáns példája a magyar focira történő gátlástalan és ész nélküli pénzszórásnak, hiszen a pénz mellett nyilván fontosak az olyan tényezők mint az edzők szakmai felkészültsége, az hogy jó szemmel válasszák ki a játékosokat és igazi csapatot tudjanak belőlük összekovácsolni.

A foci világában néhány csapat messze kiemelkedik a többi közül, az olaszoknál a Juventus, a franciáknál a PSG, a németeknél a Bayern, a spanyoloknál a Barca-Real-Athletico hármas nyeri sorozatban a bajnokságokat. Nagyon ritka, hogy egy kis csapat tudjon nyerni, a német és francia bajnokságban is tíz évente egyszer ha van ilyen, de nálunk is több mint egy évtized távlatában van már a Vác vagy a Zalaegerszeg bajnoki címe.

A Bajnokok Ligáját évek óta uralja a Real, Bayern, Barca, Atletico, az utóbbi évek során a legjobb 4-ben közülük 3 (!) mindig ott volt és még egy olasz vagy angol csapat társult melléjük.

Más sportágakban a helyzet hasonló: a Forma-1 nézhetetlen, idén Rosberg sorozatban nyer, tavaly Hamilton, régebben pedig Vettel vagy Schumacher nem volt megszorítható. A legjobb versenyzők a legjobb autókban ülnek, ennek folytán a különbségek a pályán ugyanolyan nagyra nőttek mint a focipályákon a csapatok között.

Tenisszel folytatva a sort Gyokovics kemény pályán az utóbbi öt évben, Nadal salakon közel tíz éve szinte verhetetlen, sőt még a nagy versenyek döntőibe is ritkán jut be más a világraglista első 5 helyezettjén kívül.

A foci BL-hez hasonló a helyet a férfi kézilabda BL-ben, az asztaliteniszben a kínaiak döntik el egymás között a helyezések sorsát, atlétikai futószámokban pedig afrikai futók tarolnak. A győztesek előre borítékolhatóak, nem rágjuk le a körmünket izgalmunkban.

Nyilvánvalóan látszik, hogy a sok pénz nem minden, hanem az edzések több évtizedes kultúrájának is szerepe van, amely megvan a spanyol vagy német fociban, vagy épp az afrikai futóknál, akik gyerekkoruk óta gazellákat kergetnek a fennsíkon. A testalkatnak nagy jelentősége van ezekben a sportokban, de mielőtt még valaki rasszizmussal vádolna, léteznek ellenpéldák, vannak időként a kínaiakkal egyenrangú európai pingpongosok, és a tenisz élmezőnyében is akad japán versenyző.

Valamit kellene tenni ezzel a globalizált élsporttal, hogy ne pénz mennyisége döntsön. Az USA-ban a kosárlabda, jégkorong, amerikai foci az átigazolási rendszere olyan, hogy a nagy sztárok eltérő csapatokba kerülnek, emiatt a kupadöntők sokkal változatosabbak. Ez is tehát egy lehetőség arra, hogy az erőviszonyokat kiegyenlítsük.

 Ha a problémát általánosítjuk a sport világán kívülre, akkor látható, hogy a globalizált világot is a gazdaság egyes részterületein évek, évtizedek óta ugyanaz a néhány cég dominálja. Az USA-ban a helyzet valamiért egy fokkal jobb mint Európában, de csak a dinamikusan fejlődő iparágakban, mint a komputertechnika, tapasztalható az erőviszonyok változása, egyes cégek felemelkedése majd lassú lesüllyedése másokkal szemben (IBM, Apple, Google stb.)

Lőrinciben az erőműi lakótelepen kivágtak egy óriás fát. Az évtizedekkel ezelőtt szépen parkosított lakótelepen pár napja kivágtak egy teljesen egészséges, évszázados faóriást. Barbárok, hogy tehettek ilyet! Sajnos a hülyeség ragályszerűen terjed: legutóbb a Városligetben indult tömeges fakivágási akció, amelyet szerencsére a természetvédők tiltakozása nyomán egyelőre leállítottak. Manapság, ha valakinek a lakóhelye közelében levő fa rossz helyen van, akkor pár aláírás elég ahhoz, hogy az önkormányzat kivágassa. (A dolog furcsasága, hogy a fa kivágásáért 100.000Ft-ot meghaladó összeget kell fizetni, mivel külön engedéllyel rendelkező vállalkozások végezhetik csak, speciális technikával. Mégsem tartom annyira speciálisnak, hogy számos esetben a faanyag ára ne fedezze a kivágásának költségét.)

Az manapság teljesen természetes, ha egy építkezés kezdődik, akkor egyszerűbb mindent ledózerolni. Nem lenne magától értetődő, hiszen lehet ellenpéldákat találni arra, amikor számos fát meg lehetett menteni. Sokaknak olyan nagy a biztonságigénye, hogy zavarja minden őket, ami élő: egy letört faág ráeshet az autóra és a biztosító nem fizeti ki, esetleg ráeshet a ház tetejére A fák nagyobb száraz ágainak eltávolítása általában elegendő, egyébként extrém esetben egy nagy vihar tíz évente letörhet nagy egészséges ágakat is. Egyszerűbb viszont mindent letarolni magunk körül, abból nem lehet baj. Az egyik tényező ebben a technokrata szemlélet, amelyet csak egy adott cél műszaki megvalósítása érdekel, a másik pedig, hogy mindent kontrollálni akarunk és mi magunk meghatározni, nem törődve az előző generációk által ránk hagyott értékekkel. Röviden úgy is mondhatnánk, hogy emberi butaság és lelki sivárság, amelyet nem érdekel, hogy 30-50 év is eltelhet addig, amíg egy értékesebb fa (például tölgy vagy platán) nagyra nő.

Példák a fák megőrzésére építkezés során

Tudok szerencsére ellenpéldákat olyan „elmaradott” vidékekről, ahol még a fakivágás járványa nem terjedt el, ilyen még tudomásom szerint a gyulai élővíz csatorna. A fák olyan sűrűn állnak, hogy szinte rálógnak még a villanyvezetékekre is. Mégis az ott lakóknak fontosabb nyáron egy kis árnyék, kevesebb szálló por minta a környezetük „teljes kontrollja”.

A gyulai élővíz csatorna

Pszichológiai tesztekben az európai ember e tekintetben általában rosszul szerepel. Ha egy képet úgy változtatnak meg, hogy az állatot kicserélik rajta, akkor ezt sokkal hamarabb észrevesszük, mintha a hátteret változtatnák meg. Ezzel szemben egy ázsiai ember a háttér megváltoztatását észleli hamarabb, tehát sokkal fontosabb számára a környezetbe való beilleszkedés, a természet egészével való harmónia.

Van fejlődésre mégis esély, de nem tudom, mikor tudunk eljutni oda mint Bécsben, hogy a műemlékekhez hasonlóan a nagy fákat regiszterbe veszik és szigorúan szabályozzák a fakivágásokat? A reményt az olyan dolgok jelentik, hogy ma már nem elfogadott zárt térben dohányozni, ahol nem dohányosok is vannak, éppúgy mint az állatkínzás sem elfogadott, nem csak hogy kutyák rövid láncon való tartása de még egy békaboncolás sem. Sok minden, ami pár évtizeddel ezelőtt még természetes volt, ma már nem elfogadott, és a következő lépés ezen az úton remélhetőleg a növényvilág által nyújtott természetes harmónia tisztelete lesz. És itt nem olyan túlzásokra gondolok, hogy aki letép néhány hóvirágot azt keményen megbüntetik, hanem az erdők, parkok és közterek harmóniájának fenntartása is alapelvárás lesz. (Ha lesz ilyen persze és a klímaváltozás nyomán nem fognak pár év leforgása alatt fák tömegei kipusztulni.)

Az iskolai oktatás lenne az első lépés, például azzal, hogy a biológiát érdekes tárggyá is lehetne tenni. Nem száraz rendszertan oktatásával poroszos szellemben, olyan merev kategorizálást számon kérve például egyszikűek és kétszikűek, amelynek a gyakorlatban nincs jelentősége ezért úgyis elfelejtjük. Jó példával jár elő az egyik ismeretterjesztő TV csatorna, amely bemutatta, hogy az evolúció során a virágok (kétszikűek) és a füvek (egyszikűek) évmilliók óta harcban állnak egymással. E harc során jöttek létre a fák is, amelyek nagy része óriásira nőtt virágnak is tekinthető. Volt, amikor az egész Földet erdőségek borították, és olyan időszak is, amikor teljes mértékben füves puszták. A természet finom egyensúlya következtében jött létre a mai állapot, amelynek durva megbontásával az ember a saját életlehetőségeit rombolja.

Ajánlom tehát Koncz Zsuzsa klasszikussá vált dalát: „Ne vágj ki minden fát.”

Bárhol Európában

Európa országait az egy főre jutó GDP alapján csoportosítva, a helyzet az utóbbi 70 évben lényegében semmit sem változott: a gazdag országok szomszédai többségében gazdagok, a szegényeké szegények, a közepesen fejlettek esetében pedig mindkettő előfordul. Az egyik leggazdagabb Európai ország Svájc, amelynek még a környékén nincs sem kelet-német, sem dél-olasz sem egyéb olyan periférikus régió, amely szinte minden más országban megtalálható.

Több mint száz éve gyakorlatilag már léteztek kontinensünk mai gazdasági központjai, amelyek a termelékenység és innováció területén ma is az élen járnak, és amint a hálózatkutatók számítógépes szimulációval modellezték, ilyen esetekben a kezdeti helyzeti előny növeli a koncentrációt és tovább fokozza a különbségeket. A köznyelvben „agyelszívásnak” nevezett folyamat miatt Európa periférikus helyzetben levő országai leginkább a bedolgozók szerepét tudják betölteni, a munkamegosztás évszázadok óta lényegileg változatlan.

Csak látszólag vannak kiugró országok

A földrajzi elhelyezkedéséhez képest sokkal fejlettebb látszólag Finnország, amelyről az utóbbi időben kiderült, hogy csupán egy cég (a Nokia) valamint a fafeldolgozása tartotta a világ élvonalában. A gazdasági válság óta a finn gazdaság folyamatos visszaesést mutat és mára már lemaradt a szomszédos svédek mögött.

A másik példa Görögország, amely gazdasági adatok meghamisítása révén kerülhetett be az eurózónába (na meg az EU bürokratái miatt). Az önállóvá válása óta az idő nagy részében pénzügyi csődben levő ország fejlettségét, morálját tekintve tipikus Balkán, azonban a tényeket a politikusai ügyesen ködösítették. Évek óta maximális médiafényben fürödve pumpolják folyamatosan az EU-t, ügyesen felhasználva azt a zsarolópotenciált, amellyel például a szomszédos Bulgária nem rendelkezik: az egyik adu az EU kivezetése miatt presztízsveszteség, amit az unió nem vállal be, a másik, hogy az utóbbi időben a menekültválság egyik „frontországát” jelentik. (Néhány „balos” felfogású közgazdász valahogyan mégsem látja át mindezt és beveszi a görög meséket.)

Harmadik példa lehet Medgyessynek és Gyurcsánynak az a szerencsétlen ötlete, hogy Magyarország a régió „éllovasa” kell, hogy legyen, megelőzve a földrajzilag sokkal jobb helyzetben levő cseheket is: a nyakló nélküli pénzköltés eredménye törvényszerűen bukás és a kontinens egyik leghosszabb, hét éven át tartó gazdasági és pénzügyi vergődése.

 A tengeri kikötők viszont előnyt jelenthetnek

Néhány esetben a tengeri kikötők „közelebb hoznak” más régiókat, a tenger két oldalán levő országok válhatnak egymás „szomszédaivá”. Ilyen példa Skandinávia és Németország esete vagy más földrészeken Szingapúr, ahol szintén jól „kamatoznak” a rég bejáratott kereskedelmi kapcsolatok (utóbbi esetben Japán, Korea, Kína irányába). Az USA keleti és nyugati partvidéke is erős szálakkal kötődik két régió (az előbbi a nyugat-európai az utóbbi a kelet-ázsiai) felé, ily módon az USA gazdaságának legerősebb motorjai lehettek.

Az olaj az, ami mindig egy plusz tényező

A legnagyobb aduász, amely az országokat egy szinttel feljebb képes emelni a szomszédaikhoz viszonyítva az napjaink fekete aranya. Az arab régióban például az olajat nem exportáló országok GDP-je egy kivétellel 1200-4500 dollár/fő, az OPEC tagjaié viszont 5000 fölött kezdődik és a határ a csillagos ég... Habár esetükben az olajexport a GDP-nek „csak” 15-30, esetenként 50%-át teszi ki, viszont az olcsó energia nyilvánvalóan a helyi gazdaságot is felpörgeti. Az olyan olajhatalmak esetében mint például Venezuela, Szaúd-Arábia, Irán vagy Oroszország a politikai rendszer nagyjából indifferens, sőt lehet a legnagyobb fokú diktatúra is (l. az egykori Líbia vagy Irak), hogyha biztosítja az olajjövedelmek helyi elit általi kontrollját, és egy részének a költségvetésbe való irányítását. Más kérdés, hogy ezek az országok nagyon függnek az olaj tőzsdei árának szintjétől. Az olaj azonban MINDEN esetben jelent legalább egy szintet: a norvég életszínvonal is az olaj miatt haladja meg a svédekét vagy a dánokét.

A politika javítani alig tud az adottságokon, rontani viszont annál inkább

A gazdasági realitásokon a politika keveset tud változtatni: még a németek sem képesek felhozni Kelet-Németországot a nyugati szintre. Minálunk is a déli és keleti országrész fejlődése a leglassabb, racionálisan az előző kormányok (!) annyit tudtak csak tenni, hogy Kecskemétig és Miskolcig kitolták a a fejlett ipari kultúra határát. Nem nagy túlzás azt mondani, a fejlett közép és északnyugati területek nálunk is „gyarmatosítják” a fejletlenebb déli és keleti országrészt.

Józan döntésekkel és kitartó munkával apránként feljebb lehet hozni egy országot (l. Dél-Korea, Finnország), viszont ennél sokkal könnyebb az elszigeteltséget választva a térképről lefelé katapultálni: Kuba, Észak-Korea az ekletáns példák.

A nagyvárosok körzetei általában fejlettebbek

A gazdaságilag legfejlettebb területek Európában (és máshol is) a nagyvárosok körzetei: London, Párizs, Brüsszel, Milánó, Bécs, Pozsony, Prága, Budapest (utóbbi csak helyi viszonylatban). A tőzsde, kormányzatok, különféle szolgáltatások összpontosulnak ezekben a sűrűn lakott régiókban.

A papíron kimutatott gazdasági fejlettség persze némileg vitatható, hiszen az életminőség nem csupán a megtermelt „GDP” függvénye, hanem sokak számra fontosabb a zaj- és füstmentes környezet, tiszta víz valamint az aktív közösségi élet és a helyi hagyományok ápolása.

1.A számokból nem látszik

 Aligha létezik olyan statisztika, amelyben egy adott ország kulturális sajátságait megjelenítené, a számok az ilyesmit nem mutatják meg. Ami mégis azt sejteti, hogy nálunk az EU-hoz viszonyítva kvázi feudális viszonyok uralkodnak:
-A medián nettó jövedelem nálunk az egyik legalacsonyabb az EU-n belül (csak Bulgária és Románia van mögöttünk).

-Az átlagbér két harmadát keresőek jövedelme a cseheknél, lengyeleknél és szlovákoknál is nőtt az utóbbi tíz évben, még nálunk nem változott.

-A szegénységben élők száma nálunk az egyik legmagasabb és az utóbbi években folyamatosan növekvő.

-Egy osztrák vagy finn középvezető fizetése a fizikai dolgozókhoz képest arányában nem annyira magas mint nálunk.

 Mindezek ellenére a vagyoni és jövedelem egyenlőtlenség összességében véve nem kiemelkedően nagy nálunk, még ha a legutóbbi években növekedett is.

 2.Az „orvosbárók”

Az Indexben megjelent cikk szerint az egészségügyre költött pénzünk jó része (a hálapénzt is beleértve), mintegy évi 150 milliárd forint a nyugat-európai szintet is meghaladóan jól kereső szakorvosok, az ún. „orvosbárók” zsebében landol. Nálunk sok kezdő orvost késztet pályaelhagyásra vagy kivándorlásra az orvostársadalomnak az a sajátossága, hogy a fiatal orvos (és a nővér!) a befutott szakorvosokhoz képest két-háromszoros munkaidő mellett is csak szerény keresetet képes biztosítani, emellett a szakmai fejlődése igen lassú. Megint nem arról van szó, hogy a teljes egyenlőség a kívánatos, hanem a hozzáférés lehetővé tételéről ill. annak hiányáról mások számára, valamint kreatív csapatmunka helyett szigorú és tekintélyelvű hierarchiáról.

 3.Egyes magyar vállalkozások kultúrája

Számos magyar vállalkozót sokkal kevésbé érdekelnek a munkaszervezés hatékony módszerei és a nagyobb termelékenység mint a dolgozók feletti hatalmának gyakorlása, az alkalmazottak kihasználása. A nagyobb vállalatoknál dolgozó magyar menedzserek egy része szintén úgy tekint a beosztottaira, hogy az ő szerepe másokat dolgoztatni, nem úgy fogja fel, hogy a kollegialitás szellemében a felmerülő problémákat közösen megbeszélik és a lényeges döntések meghozatala az ő feladata. A magyar vállalati kultúrában a vezetők egyik jellemző típusa az igazgató előtt magukat jól „prezentáló” és felelősséget nem vállaló menedzsereké, bár szerencsére sokan vannak olyanok, akik nem csak hátulról irányítgatnak, hanem minden nap ott vannak a „tűzvonalban”.

 4.A Horthy- és a Kádár-rendszer szelleme még mindig kísért

A Horthy-rendszer harmincas éveiben az arisztokrácia hatalma kimutathatóan erősödött, és a nagyságos, tekintetes és méltóságos urak világa olyan szintű egyenlőtlenségeket okozott, amelyet még Hitler is gúnyolt a Horthyval való találkozásán. Évtizedekkel később a Kádár-rendszerben párttitkárok és a tanácselnökök élveztek különleges jogokat. A bunkó pártfunkcionáriusokról rengeteg vicc született, nem véletlenül hiszen a politikai megbízhatóság fontosabb volt az alkalmasságnál. A családi hagyományban ma is benne van, hogy „a politika úri huncutság”, „minden politikus lop”, amelyek az állampolgári passzivitás folytán gyakran önmagukat beteljesítő jóslatokká váltak.

 5.Elitcsere a közhivatalokban Orbán „rendszerváltása” után

2010 után az állami hivatalokban a középvezető szintig bezárólag igen jelentős kádercsere történt, a Kádár-rendszerhez hasonló gondolkodásmóddal. Szájhagyomány útján egy olyan érvelés terjedt el (még egyes közszereplők is céloztak ilyesmire), hogy a hivatalokban a vezetés a „zsidók”, azaz idegen érdekeket kiszolgáló illetők kezébe került. Ezt a vádat jelentősen eltúlzottnak érzem, főleg annak fényében, hogy mára eljutottunk oda, hogy a MÁV, az egészségügy, az államigazgatás tele van a központi akaratot leső, a szükséges szakmai tapasztalat és képességek hiányában önállóan döntésképtelen vezetőkkel, bürokratikus akta-tologatókkal. Ez a fajta struktúra megint a klasszikus hűbéri rendszert képezi le.

6.Pályázati rendszerek, „nemzeti” vállalkozások

A problémát megint nem az jelenti, hogy néhány vállalkozás aratja le a pályázatok túlnyomó részét, sőt még nem is az, ha egyes magyar tulajdonú vállalatokat előnyben részesít a kormány, hanem hogy a pénzek osztása nem alkalmassági, hanem ismerősségi alapon dől el. Az EU pályázatokhoz hasonlóan a trafikok, a földbérletek és földvásárlások lényegében látszat-pályázatokon kerülnek kiosztásra, mintegy a politikai lojalitás jutalmaként. Sokan kritizálták már azt, hogy egy ilyen rendszer mennyire kontraszelektív tud lenni a gazdálkodás eredményessége, a létrehozott hozzáadott érték szempontjából. A korrupció jelensége manapság szintén egy feudális előjogot jelenít meg, hiszen az illető hozzáférési hatalmat gyakorol, sápot szed egy adott csoport érdekében.

7.Extrém biztonsági igény a politikában

A kormány egyik fő vezérszava a „biztonság”, azaz megvédeni a magyar állampolgárt még a nem létező veszélyektől is. A közbeszédben számos módon előkerül egy olyan extrém biztonsági igény, amelynek az életben nincs realitása. Még a baloldali politikai értelmiség egy jelentős része is azzal a meglepő érveléssel operál, hogy „nem a fasizmus a legrosszabb” - amely természetesen igaz, hiszen minden rendszernél lehet egy rosszabbat találni. Felfogásukban a létező és működő nyugati piacgazdaságnál minden jobb, (hiszen még a terroristákat is befogadja), ezért a baloldal jó része látens módon a kormány legjobb szövetségese. Nyilvánvaló, hogy akinek ez a fajta ókonzervatív szemlélet nem felelt meg, a legtöbben már a nyugaton munkát végzők számát gyarapítják. A kormányzat részéről természetesen nem tudatos, hanem teljesen ösztönös, hogy ők a „keményen dolgozó kisembert” (???) megvédeni képes hűbérurak. Ezt segíti elő, hogy a magyar társadalom például a lengyelhez képest kevésbé összefogó, nem jellemzi az erős szakszervezeti hagyomány és hatékony érdekvédelem.

Ne legyenek illúzióink

Nyugat-Európában sincs egyenrangúság, ott is létezik sznobéria és egy német lenézi az ott dolgozó kelet-európait azon az alapon, hogy „ő német”. Mégsem általános az udvariatlanság és a tisztelet teljes hiánya valamint a béreknek a fizikai létminimumon való tartása.

A magyar állampolgároknak egy jelentős része folyamatosan ad jelzéseket a politika felé, hogy ismerjék el végre nagykorúnak és ne gyermeteg módon kezeljék. A megoldás útja mindig kis lépésekben, sok apró lépés eredményeként történhet csak. A pedagógusok sztrájkja egy jó példa arra, amikor értelmiségiek egy jó része kiáll az ellen az alapelv ellen, hogy az iskolák ne önállóan gondolkodó, hanem engedelmes állampolgárt neveljenek.