Országunk helyzetével kapcsolatban az utóbbi évtizedekben (sőt évszázadokban) megjelent számos átfogó elemzés mindegyike elkövet egy alapvető hibát: azt, hogy ezek az elemzések Magyarországról szólnak.

Furcsán hangozhat, de így van: ha ugyanis arról panaszkodunk, hogy országunk mennyire elszigetelt, akkor ezen pont nem fog segíteni az a perspektíva, amely izoláltan, más országoktól elszigetelt vizsgálatokat folytat. Mi több a startnál az elszigeteltséget természetesnek is fogja fel, ezáltal támogatja is indirekt módon. Az összehasonlítások jellemzően egyoldalúak, aszimmetrikusak: Nyugat-Európára vonatkoznak csupán, pedig ugyanolyan mértékben kellene viszonyítani Kelet-Európa irányába, a Balkán netán Európán kívüli országok felé. Habár Orbán Krisztiánnak például számos megállapítása telibe trafál dolgokat, a perspektíva összességében mégis nagyon csalóka: úgy tűnhet, mintha minket üldözne a balsors és ördögi körben mozgunk. Holott az a helyzet, hogy Magyarország nagyon is a helyén van: ha az egy főre eső GDP térképet nézzük vagy (az ezzel korreláló) korrupciós érintettséget látható, hogy egy folytonos átmenet részei vagyunk.

Néhány érdekes összefüggés, amely az irányba mutat, hogy nem a balsors az, amely annyira üldöz minket:

1.A rendszerváltáskor sokan voltak olyanok, akik semmi esélyét nem látták (már akkor sem) a felzárkózásnak pár évtizeden belül az osztrák vagy holland életszínvonalhoz. Ennek az ellenkezőjét állítani nem volt megalapozott, leginkább a politikai demagógia alapvető elemét képezte (húsz éven keresztül, amelyet mára felváltott egy másfajta jellegű demagógia).

2.Gyakorlatilag egész régiónk visszatért a 2000-es évek elejétől a kevésbé liberális, erősebb állami szerepvállalást kívánó modellekhez, rajtunk kívül a csehekre, lengyelekre, szlovákokra és másokra is jellemző az EU-val szembeni nagyobb távolságtartás és némi közeledés Oroszországhoz (ahol Putyinnal szintén lezajlott egy illiberális fordulat). Ezek a politikák ha nem átütően eredményesnek is, de valamilyen szinten működőképesnek bizonyultak gazdasági téren. (Én úgy látom, hogy maga a politikai váltógazdaság, új emberek új ötletekkel, amely a fejlődés legfőbb motorja.)

3.Dél-Amerika országai hozzánk hasonló fejlettségűek, és ott is folyton váltakoznak a liberálisabb és piacvédőbb irányzatok, de szinte sose jutnak érvényre tisztán „nyugati” modellek.

4.Nagyon kevés országnak sikerült csak a szintugrás, gyakorlatilag csak Kelet-Ázsiában fordult ez elő, érdemes őket közelebbről megvizsgálni. Eleve lényeges pont, hogy egy RÉGIÓ, egy NAGY GAZDASÁGI TÉRSÉG országai együtt emelkedtek fel és húzták fel egymást, és senkinek nem sikerült a régión kívülről erre rácsatlakozni.

A siker legfőbb tényezője számomra egy szóban összefoglalható: KULTÚRA

A kulcsszó számomra a KULTÚRA, a gazdasági és társadalmi fejlődés ott volt jelentős, ahol ennek voltak erős kulturális hagyományai. Japánban létezett egy erős kézműveskultúra, Kína sem volt ez másként, hiszen a 19.századig a világ GDP-jének legnagyobb részét ők adták, és ami ma történik, hogy csupán visszafoglalják ezt a pozíciót. Japán és Kína a második világháború után lassan megint rátaláltak arra az útra, hogy visszajussanak a világ élvonalába – ezúttal már egy globalizált gazdaságban. Olyan kisebb országok mint Korea, szinte kényszerhelyzetben érezték magukat az óriások között, alighanem ez volt számukra a gazdasági fejlődés legfőbb motiváló ereje. (Finnország némileg hasonló helyzetben volt Európában.)

A volt angol gyarmatok „ékkövei” mint Szingapúr és Hong-Kong előnye az ázsiai mértékkel mérve kitűnő infrastruktúra volt, mivel fontos kereskedelmi útvonalak csomópontjaiban fekszenek, emiatt is ideális a helyzetük a gazdaságfejlesztés szempontjából.

Még egy fontos tényező: Kínát és Japánt a britekhez, franciákhoz és németekhez hasonlóan nem hódították meg illetve nem tartották megszállva évszázadokon keresztül más hatalmak, és más mai centrum-államokhoz képest az USA állampolgárai sem kellett, hogy érezzenek a 18. század vége óta bármiféle külső fenyegetettséget.

Európa keleti felén viszont teljesen más volt a helyzet:

Rendszeres, olykor évszázadokig tartó megszállás során az identitás nálunk sokkal inkább fenyegetett volt, embereket űztek el lakóhelyükről, telepítettek ki vagy idegen kormányzást kellett elviselniük, - ezek a félelmek számos család hagyományában tudattalanul még mindig jelen lehetnek. A nagyhatalmak olykor túlzásnak tűnő mértékben váltak viszonyítási ponttá számunkra és az indokoltnál nagyobb mértékben gyanakodunk mindenre, amely nagynak és erősnek tűnik hozzánk képest (Amerika-, multi- és Brüsszel-fóbia mint az Orbán-kormány egyik aduásza minden vitában.) Lényeges pont, hogy ez a túlzott, irracionális mértékű félelem nyilvánvalóan csökkenti a vállalkozókedvet és egyfajta katonás vezérelvűséget részesít előnyben a nyitott felfogású civil közösségekkel szemben.

Közhely, hogy ezek az országok (szlovákok, románok, magyarok, lengyelek, stb.) kevéssé versenyképesek, mert nem alakult ki náluk a verseny tiszta kultúrája. Amikor azt látjuk, hogy mások könnyen leköröznek minket, akkor természetes reakció is lehet, hogy megpróbáljuk levágni a köröket, ezt a fajta ilyen tevékenységet a „korrupció” gyűjtőszavunk írja le a legjobban. Az identitásunk részévé vált nem a valódi értékeket is tartalmazó konzervativizmus: összetartást lát ott is, ami csak a felszínen, képmutató módon az, de valójában sokkal inkább mutyizás.

És itt jön az a pont, amit nem ért sem Balogh Zoltán, sem a kormány többsége, de az átlagos magyar vállakozó sem: a teljesítmény és képességek szempontjából olyasmi mint gender, rassz vagy életkor meglehetősen felületes jellemzők, és Európa nyugodtabb felén nem véletlenül próbálják kiiktatni számos téren, hiszen bezavar a teljesítmény értékelésébe. (Kelet-Európai emberek többsége nem is hisz benne, hogy valóban létezhet teljesítményértékelés, amelynek célja az lenne, hogy minden pozícióba az arra legalkalmasabbak kerüljenek – ami egy jól működő gazdaság lényeges feltétele.) A sokszor hangoztatott család-centrizmus előhúzása az érvelés során egy nagyon feltűnő, érzelmi alapú manipuláció. Kisebbrendűségi érzésből való védelme annak, amit mi saját identitásunknak gondolunk.

Az, hogy a multik erőfölényük miatt verhetetlenek, sok esetben csak mítosz (hiszen garázsvállalkozások emelkedenek fel a semmiből nyugaton), és számos magyar vállalkozás képes arra, hogy bizonyos területen jobb legyen náluk, azonban a kelet-közép európai vállalatvezetőkből hiányzik mindenféle „világpolgár” ambíció. Nem próbálnak meg multicégeket létrehozni, sőt ha részei akarnak maradni a helyi kis közösségének és nem bővítik tovább a vállalkozásukat, akkor nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb fel is vásárolják őket a multik.

A dinamikus emberek a tudásközpontokba fognak vándorolni, főleg Európa észak-nyugati részébe vagy az USA partvidékeire – ahol az utóbbi évszázadok jelentős tudományos áttörései megszülettek. A rendszer úgy működik, hogy a centrum-periféria munkamegosztások alakulnak ki törvényszerűen (még országokon belül is – mért keres a budapesti kétszer annyit mint a békés-megyei?) A fejlettebb centrum pedig különféle módokon beszedi a jogdíjat a fejlesztésekért, amelyet a félperiféria és a periféria is megfizet, ha a rendszer része akar maradni. Ráadásul mára már félperifériának mondható Dél-Olaszország, Portugália és Spanyolország nagy része – semmivel sem jobb helyzetben hozzánk képest.

A konklúzió, hogy a centrum-periféria helyzet egy jelenlegi (semmiképpen nem örökösnek mondható) adottság, amit jobb tudomásul venni, és a problémák eldramatizálása cseppet sem segít a problémákon, sőt még erősíthet is egyfajta hamis identitásérzetet. Ételek, néhány ünnepi szokás és a kulturális hagyományok önmagukban is teljesen alkalmasak az identitás fenntartására és megőrzésére, ezért teljesen felesleges bármiféle ideológiát gyártani – amint azt a kormány teszi, egyfajta giccsesen hamis küldetéstudatot szuggerálni az állampolgárokba.

Sokkal inkább érdemes megnézni, mit csináltak jól a csehek, szlovének vagy az észtek, és átvenni tőlük sok kis apró dolgot, ami működőképesnek bizonyult.