Ideo-logikák

Ideo-logikák

Mi tekinthető egészséges szintű politizálásnak?

2017. március 22. - Tamáspatrik

 

Bár a szakirodalomban nem találtam erre vonatkozó adatokat, mégis létezhet a politizálásnak mint közügyeinkkel való foglalkozásnak egy egészségesnek mondható szintje: egyrészt gondolataink megosztása hozzátartozik a közösségi szerepvállaláshoz, másrészt viszont ha túl sokat foglalkozunk ilyesmivel az már megszállottsághoz, fanatizmushoz vezethet.

Egészséges társadalmakban a politizálás kampányszerű,

a viták leginkább választási kampányok vagy különféle akciók (akut problémák jelentkezése vagy elégedetlenség szülte mozgalmak) idején lángolnak fel. Normálisnak az tekinthető, ha a választások és a viták eredményét mindkét fél, a vesztes is elfogadja, tudomásul veszi és nem erőlteti a további küzdelmet. A demokrácia optimális esetben így működik, ha nem ez történik (mint például most az USA-ban Trump győzelme után egyes liberális felfogásúak részéről), akkor az a demokratikus kultúra zavaraira utalhat.

Az sem egészséges, ha egy kormány állandó kampányt folytat és folyamatosan mozgósítani akarja a társadalmat különféle célok érdekében. A felelősség ugyanis a politikusoké, ezért nem etikus ennek áthárítása az állampolgárra - l. manipulatív nemzeti konzultáció- , sem pedig belépni a sáros bakancsával a mindennapok világába. (Azért sáros a bakancs, mert hiába minden szépelgés és mellébeszélés: a politika elsősorban nyers érdekek képviseletéről szól, és mivel két ember érdekei ritkán esnek egybe, ezért a legtöbb esetben erősen megosztó és provokatív tevékenységről van szó. Ez pedig bezavarhat a barátságok, rokoni kapcsolatok vagy munkahelyek világába.)

A politikus munkája valójában profi tevékenység:

szervezőkészségről szól és az erőforrások megfelelő összpontosításáról, elosztásáról bizonyos feladatok érdekében. Sajnos nálunk a politikust (is) nem az eredményei alapján ítélik meg hanem hogy mennyire tudja azokat a társadalomnak eladni, tehát a beszédkészsége alapján. Ez nem más mint populizmus, a népszerűség hajhászása, ami egyes társadalmakra jellemző gyermekbetegség. (Azzal együtt, hogy pszichológiai felmérések világosan kimutatták, hogy két politikus fellépése, meggyőző készsége közötti különbség társadalomtól és pártállástól függetlenül általában a legfontosabb tényező a szavazások során, minden mást háttérbe szorítva.)

Fanatizálódó tömegek és fanatikus csoportok a történelem során mindig sokkal több kárt okoztak mint hasznot.

A fanatizálódás működését nagyon jól ismerjük már: különféle lánglelkű demagógoknak minden esetben nagy szerepük volt az indulatok felszításában. Mivel eltérő módon szocializálódunk, ezért az értékrendszerünk lényegesen eltérhet egymástól nem úgy mint az indulataink és az ösztöneink (agyunk ősi területekhez köthető tevékenységei), amelyek lényegében megegyeznek.  Emiatt nem meglepő, hogy sokkal könnyebb primitív ösztönök mozgósításával csoportokat létrehozni mint megfontolt és szabatos célkitűzésekkel. Egyes fociszurkolók („ultrák”, „kemény mag”) viselkedése a világosan mutatja a jelenséget, hogyan lehet gyűlölködésre alapozva csoportot képezni. Ezen kívül mindannyiunknak vannak olyan ismerősei (és mi is belesétálhattunk már ilyen csapdába életünk egy adott szakaszában), akik megszállottan hirdetnek politikai eszméket, teljesen elszállva a valóságtól és mindenféle realitástól. Az ilyen fanatizálódás lényegében a pótcselekvés egy fajtája, amikor elmenekülünk életünk problémái elől mindenféle „alternatív valóságokba” és fikciókba. A nagy eszmék ködös vidékén való mászkálás egyébként sokkal inkább a gyengébb nemre (azaz a férfiakra) jellemző, ugyanis egy nő kevésbé teheti ezt meg a társadalmi elvárások miatt: a házimunka és a gyermeknevelés mindennapos teendői gyakorlatias gondolkodást és folytonos jelenlétet igényelnek.

A csoporthoz tartozás igénye is benne van egy ilyen fanatizálódásban,

ami már olyan szintű is lehet, hogy ha valaki a sajátjától eltérő véleménnyel találkozik, akkor mindig egy idegen, többnyire ellenséges csoportot fog keresni emögött. Azt sosem fogja gondolni, hogy az illető véleménye egyéni gondolkodás eredménye, legfeljebb hogy valamilyen titkos csoporthoz tartozik – így működik az emberi „gondolkodás” egyik konstrukciós hibája, a fanatizálódás (amely az előítéletek képzésével egyetemben, agyunk tudattalan folyamataihoz volt köthető a kísérletek során, sokkal inkább mint a tudatos és világos gondolkodásra képes részéhez).

A tömegpszichózis egyik eredménye a különféle „városi legendák” kritikátlan elfogadása.

A csoporthoz tartozás igénye kielégítő magyarázatot ad arra, hogy az események megítélése a kortárs közvéleményben szinte mindig téves vagy legalábbis kevéssé megalapozott főként akkor, ha traumatikus eseményről van szó. Ilyen volt például, hogy 1956-ban az USA „eladott” minket az oroszoknak, holott nem volt reális esélye részükről a katonai beavatkozásnak, amely ha mégis megtörténik, akkor egész biztosan világháborús szintű pusztítást okoz. A rendszerváltás megítélésében is hiányzik még a kellő történelmi távlat: úgy tűnhet mintha egy paradicsomi állapotból zuhantunk volna hirtelen a „karvalytőke” karmaiba, holott sokkal inkább az történt, hogy az állampárt mindent a szőnyeg alá sepregetett majd válságos helyzetet látva átadta a lerobbant országot másoknak, hogy a balhét már ne ők, hanem a demokratikusan választott kormány vigye el. (Az igazán profi politikusok tanulnak ebből: a Fidesz is megtanulta, hogy az egyenes beszéd, amit 1994-ben folytattak egy vesztes stratégia, a demagógia erre mifelénk sokkal jobban bejön. Sőt az államadósság csökkentését is a 2002-es vereségük után már a következő kormány aratta le, emiatt most szemmel láthatóan nem érdeke a kormányunknak, hogy az államadósságot nagy mértékben csökkentse. Bár gond nélkül megtehetné,  de mégis sokkal inkább a pénzszórásra törekszik.)

A történelmi távlat szükségességére egyik jó példa, hogy közel száz évre volt szükség ahhoz, hogy az I. világháborúról valamiféle objektívnak mondható megítélés alakuljon ki a történészek körében (bár még az események lélektani oldalának megértése számukra még mindig homály). A fanatikus objektív, kifinomult értékelésre képtelen, sőt van egy olyan jellegzetessége is a fanatizálódásnak, hogy mindig csak azt hajlandó észrevenni, amiben neki igaza van, és mindig a negatívumokra fókuszál. Pl. ilyen az USA vietnami háborúja (amiről beszélgetni egyébként a pótcselekvés tökéletes példája), viszont a sikeres koreai beavatkozást vagy a 20. század végi balkáni rendteremtést figyelmen kívül hagyja.

A fanatizáló hatású állami vezetők hosszú távú hatása egytől-egyig negatív:

Mussolini, Sztálin, Peron, Castro, Chavez, Szaddam Husszein, Putyin és mások esetében a lefutási görbe mindig ugyanazt a mintát követi: néhány látványos siker az első években, némiképpen dinamizált gazdaság, utána viszont hosszú lejtő és fokozatos lecsúszás a régión belül. Ennek a fő oka, hogy a „bolsevik mentalitás” - Leninnel szólva nem mi vagyunk ugyan a többség, de addig nyírjuk a többieket, amíg más nem marad a porondon, végül csak mi leszünk a „bolseviki”,- teljesen kinyírja a konkurenciát. A vezérelvű társadalmakban nincs igény sem kreativitásra sem újfajta gondolatokra, hiszen a diktatórikus szellemiség potenciális vetélytársat lát az ilyen emberekben és eltüntetni igyekszik őket a porondról. (Ellenzékre legfeljebb a demokrácia látszatának fenntartása miatt van szükség.) A fanatizálódás konjunktúrájának legtöbbször csak a teljes társadalmi csömör és kiábrándultság szokott véget vetni.

Sajnos nálunk is létezik egy ilyen éles kontraszt a nagy szavak és a gazdasági teljesítmény szintje között (vállalati kultúránk és a gazdaság szerkezete alig változott), de ugyanezt lehet elmondani az állami szolgáltatások (egészségügy és oktatás), valamint az állam működésének hatékonyság (pénzek felhasználása, bürokrácia) tekintetében.

Ez a megítélés persze teljesen szubjektív, ráadásul ezzel túl sokat foglalkozni megint csak pótcselekvés lenne, valódi gittegylet, hiszen a társadalmi felfogást megváltoztatni egyik napról a másikra szinte lehetetlen feladat.

Egy mondás szerint: „A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a fanatikusok mindig biztosak magukban, a bölcsek viszont tele vannak kétségekkel.” Bertrand Russel

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr1212363169

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ned Udky 2017.03.26. 21:20:14

Egy kis szakirodalmi kiegészítés a bejegyzéshez:

"Énvédő torzitás
Ha egy cég kitűnő évet zár, az a cégvezető érdeme. Ha viszont rossz évet, akkor a túl erős euró, a kormányzat, a kínaiak, az amerikaiak, vagy a visszafogott fogyasztói hangulat áll a háttérben. Egy személyiségteszt kitöltőit véletlenszerűen jó és rossz jegyekkel értékeltek. Akik jó jegyeket kaptak, a tesztet megbízhatónak értékelték, akik rossz jegyet kaptak, a tesztet megbízhatatlannak gondolták. Röviden: a sikereket mi érjük el, a kudarcokat a körülmények és a külső tényezők a felelősek. Mi történik ilyenkor? Énvédő torzítás.
A párkapcsolatokban és házasságokban mind a férfiak, mind a nők úgy ítélik meg, hogy több mint 50 százalékban nekik köszönhető, hogy a kapcsolat működik. Mi az oka? Miért érzünk így? Sok magyarázat született, a legkézenfekvőbb: mert jó érzés. És a kár, amit okozunk magunknak, a legtöbb esetben kordában tartható. Ha ez nem így volna, az evolúció az elmúlt százezer évben már régen eltüntette volna ezt a gondolkodási hibát. Ennek ellenére az énvédő torzítások elég könnyen torkollnak katasztrófákhoz.
Mit lehet tenni az énvédő torzítással szemben? Mondják, hogy ha ez embernek vannak olyan barátaik, akik kendőzetlenül a szemükbe mondja az igazságot, akkor az nagy szerencse. És azt is, ha nincs barátunk, akkor biztos, hogy van legalább egy személyes ellenségünk. A módszer szerint át kéne lépni a saját árnyékunkat, meg kéne hívni az ellenségünket egy kávéra, és elmondatni vele őszintén a véleményét, magunkról. (Én ezt még sose próbáltam, ezért nem is javaslom. Szerintem a legtöbbünknek van egy barátja. Ha nincs, inkább érdemes szerezni egyet, az énvédő torzításon kívül is vannak előnyei. Ha valaki már kávézott az ellenségével úgy, hogy a téma ő volt, írja meg nekem a tapasztalatait.)

Csoportgondolkodás
Előfordult már veled, hogy egy megbeszélésen megtartottad magadnak a véleményed? Gondolom. Amikor egy csoportban mindenki magában tartja a kételyeit, hogy tartsa magát egy vélt egyetértéshez, akkor csoportgondolkodásról beszélhetünk. Ilyenkor történik, hogy intelligens emberek ostoba döntéseket hoznak, amelyeket normális körülmények között a csoport egyes tagjai elutasítottak volna. Klasszikus példa Swissair 2001-es összeomlása, amikor az akkori cégvezető körül összegyűlt lelkes tanácsadók - az elmúlt időszak sikerein felbuzdulva - olyan erős konszenzusra jutottak, hogy a magas kockázatú terjeszkedési stratégia terve kapcsán senki nem mert hangot adni kételyeinek. Hasonlóan klasszikus csoportgondolkodási fiaskó Kennedy disznó-öbölbeli inváziója. És a sort a végtelenségig lehetne folytatni.
Irving James pszichológiaprofesszor számos, kudarccal végződő vállalkozást tanulmányozott. A következő közös vonásokat találta: egy elkötelezett csoport tagjai a csapatszellem jegyében különféle illúziókat táplálnak, aminek nincsenek is tudatában. Ilyen a sérthetetlenségükbe vetett hit: ha a vezérünk/vezetőnk és a csapatunk meg van győződve róla, hogy a terv, a stratégia működik, akkor a szerencse is a mi oldalunkon fog állni. A másik tévedés: az egyetértés illúziója. Ha a többiek mind azonos véleményen vannak, akkor az én eltérő véleményem lesz a téves. Lássuk be, senki nem akar ünneprontó lenni, aki megbontja az egységet, és hát végül is boldogok vagyunk, hogy egy csoporthoz tartozunk.
Mi a tanulság? Ha egy elkötelezett csoport tagjai vagyunk, amelyben mindenki, mindenben egyetért, akkor se hallgassuk el a különvéleményünket, még ha nem is hallják szívesen. Kérdezzünk rá a ki nem mondott kételyekre. Ha mi vezetjük a csoportot, akkor tegyünk meg valakit az ördög ügyvédjének. Nem lesz a csapat kedvence, de ő lehet a legfontosabb tagja."

Tamáspatrik 2017.03.27. 21:11:13

@Ned Udky: Tényleg jó kiegészítések és kitűnő példák, köszi.
süti beállítások módosítása