A tájékozott ember általában bizonytalan
A különféle fórumokon a sokoldalú tájékozottságúnak és nyitott gondolkodásúnak tűnő emberek láthatóan bizonytalanok, a hasonló felfogású általában arról vitatkoznak, amiben nem értenek egyet. Ezzel szemben a szélsőséges felfogásúak, akik manapság leginkább különféle szélsőjobb mozgalmak hívei, már úgy gondolják, hogy birtokában vannak az „igazságnak”. Világnézetük egyszerű mint a faék: a vezér által mondottakat követik és képviselik ha törik, ha szakad. A mérsékelt gondolkodásúak nem nagyon tudják eldönteni, milyen pártokat támogassanak, a fanatikusak ezzel szemben jól mozgósíthatóak: számukra teljesen természetes az egyén feltétel nélküli alárendeltsége a közösségnek, és jól is érzik magukat militáns jellegű csoportokban. Világszerte megfigyelhető a szélsőséges mozgalmak erősödése – amely mögött van egy olyan kimondatlan gondolat vagy érzet, hogy a bolygónk nem képes eltartani ennyi embert, elfogadható szinten,- mindez távolról sem példa nélküli az emberiség történetében.
Szó szerint divatjelenség
Vannak olyan egyszerű, apró kódok, amelyek mutatják ennek a felfogásnak az erősödését: például a divat is ide tartozik. A világoskék színű farmernadrág, amelyet a legtöbben hordanak, teljes mértékben egyenruha érzetét kelti, (ezzel párhuzamosan pedig az öltöny viselése visszaszorult), és a rövidre nyírt haj is katonás szellemiségű. Ezek persze teljesen tudattalan dolgok, de aki nem azonosul a katonás gondolkodással, jobban teszi, ha nem követi az utóbbi éveknek ezeket a divattrendjeit, és nem a csoportmentalitásnak engedve, hanem a saját egyéniségét leginkább tükröző módon öltözködik.
A támogató réteg világszerte ugyanaz
Elsősorban az alsó-középosztály (más néven a kispolgárság), amely jól beazonosíthatóan az „élcsapatát” képezi ezeknek a mozgalmaknak – ők Trump, Farage, Orbán, Le Pen törzsválasztói (sőt az iszlám terroristákat is ebből a rétegből toborozzák). Leginkább ők azok, akik úgy érzik, hogy a világméretű kapitalista gazdaság viszonyai között legfeljebb csak vegetálásra képesek, és a politika aktivitás, az összefogás, amely segíthet nekik a dolgokat „helyrebillenteni” - józan ésszel nézve számomra úgy tűnik, hogy a követeléseik nagy része képtelenség, nem lehet az időben visszafelé haladni. Az alsó osztályoknak pedig nincs saját csoportidentitása, oda csapódnak, akiket győzteseknek látnak, ők már megszokták, hogy az életben úgyis kihasználják őket és csak apróbb juttatásokra számíthatnak.
A vezérelvű rendszerek sehol sem voltak sikeresek hosszabb távon
Mussolini Olaszországa nem volt átütően sikeres gazdasági értelemben, sem a 60-as évek beli Olaszországhoz képest, sem a Horthy-rendszer Magyarországához képest: a kis országunk, ahol a fasizmusnak csak néhány elemét alkalmazták és a mérsékelt Bethlen István -féle agytröszt irányított, szinte minden tekintetben felülmúlta az olaszokat.
Hitler Németországának fejlődése semmivel nem imponálóbb sem Bismarck rendszerénél sem a háború utáni német gazdaságnál, sőt pár év sikerességéből nem is lehet messze menő következtetéseket levonni, mert a diktatúrák kontraszelektív vonásai csak jó néhány év elteltével mutatkoznak meg. (Nem beszélve a felszított harci szellemről, amely katasztróvához vezetett Hitler és Mussolini esetében.)
Castro, Lukasenko vagy Franco tábornok rendszereit is messze lekörözték a szomszédos demokráciák. A diktatórikus vagy diktatúra felé hajló rendszerekben (a Kádár rendszert vagy Orbán mai rendszerét is beleértve), a „nagy nemzeti összefogás” hátulütője, hogy a politikai megbízhatóság felülírja az alkalmasság követelményét: minden téren előtérbe kerülnek a talpnyalók, aki semmit nem tudnak felmutatni és nem is törekednek rá. Legfeltűnőbben ez a mai közmédiában látható és érzékelhető mindenki számára, hogy a verseny abban merül ki, hogy ki tud még vonalasabb véleményt megfogalmazni, a központi ideológia aktuális elveinek védelmében.
Amikor sikeresek, akkor pedig nem a „vezér” miatt
Közgondolkodásunk szereti a sikereket és a kudarcokat túlságosan is egy-egy „vezérhez” kötni, neki tulajdonítani, de ezek a vélemények általában túlzottak (l. pl. Tisza István vagy Antal József felelősségének feszegetése vagy éppen Kádár János idején elért gazdasági sikerek).
A régi római császárságok nem a császárok miatt voltak annyira sikeresek évszázadokon át, hanem pár tucat szuper intelligens szenátortól, akik az egész birodalom életét szervezték. (Valódi menedzserek voltak, a szónak nem éppen a mai értelmében.) Orbán is úgy tűnik, ügyel rá tanulva Medgyessy és Gyurcsány hibáiból, hogy a szakpolitikák részterületein hagyjon mozgásteret olyanoknak, akik értenek is hozzá. Némi leegyszerűsítéssel, az Orbán kormány akkor sikeres, amikor a „vezérkar” elveit teljesen figyelmen kívül hagyják (ilyen elvek pl. az oktatásunk katonás jellege, a munkanélküliség megoldása közmunkával, az EU-val szemben a folyamatos konfliktusgerjesztés).
Amikor egy társadalomban az emberek többsége minden fő döntést a vezértől vár, az nagyon veszélyes helyzet és a kiábrándulás borítékolható. A politikai kalandorság és hazardírozás olyasmi, mint a viccbeli kanadai favágó esete, aki Las Vegasban feltette az öt éves keresetét ruletten a feketére, de nem jött be: „könnyen jött – könnyen ment”.
Az utcaneveink is tükrözik a radikális hagyományt
Az rendben van, hogy a kommunista mozgalmárokról elnevezett utcákat át kellett nevezni, de még mindig az egykori radikális politikusaink viszik a prímet, beleértve két egyértelműen negatív hatású figurát: Dózsa Györgyöt és Thököly Imrét. Az rendben van, hogy az utcanevek átírása az ott lakók számára plusz költség és időt is igényel, ezért ha lehet el kell kerülni, másrészt viszont jelzésértékű, hogy a lázadás vagy a kurucos mentalitás a leginkább mérvadó ma is sokak számára. (Nagyon történelmietlen például annak figyelmen kívül hagyása, hogy nagyon sok magyar főúr volt mindig is „labanc” párti, részben a katolikus vallás miatt az tartott osztrákokkal a kelet-magyarországi reformátusokkal szemben, részben pedig reálpolitikai okokból.)
Nyugaton a képlet egyszerű – és nálunk is
Két eset lehetséges: az egyik, hogy sikerül a „populistának” nevezett politikai rendszerekbe az elégedetlenkedők egyes nagy csoportjait becsatornázni. Apróbb engedményekkel, és inkább szimbolikus tettekkel látszik ez lehetségesnek: ez esetben az „elnök” (Trump vagy Orbán) szavai mögött dolgozik egy teljesen más szemléletű, vérprofi menedzser csapat. Közben pedig a háttérben a nemzetállamok (amelyek szintjén a mai fő problémák nyilvánvalóan megoldhatatlanok és csak növelik a háborús konfliktusok esélyét), teljesen átalakulnak a döntések többségét decentralizálva kisebb régiókba, és a nagy szövetségi rendszerek (pl. EU) is átalakulnak, elsősorban koordinatív fórummá válva.
A másik eset, hogy keményen végignyomják padlógázzal a központi ideológiát, ez esetben pedig a bukás borítékolható és az emberek csalódás óhatatlan: a szomszédunkban Románia és Szerbia már egyaránt végigment egy ilyen úton Ceausescu és Milosevic irányításával, amelynek a végén nem tudtak már másokra mutogatni. Ők már a maguk kárán megtanulták a leckét és kiábrándultak a politikai demagógiából, nálunk viszont a felelősség hárítása teljesen jól működik, a kiábrándulás még várat magára.
