1.Merkel hívta be őket.

Az iszlám országokból csak azt követően indult el a tömeges vándorlás a balkáni úton, miután egyes balkáni országok lakói (főként koszovói albánok) „kitaposták” nekik. A délszláv menekülthullám elültével érkezett a muszlim bevándorlók sokkal nagyobb tömege.

Ők sem azért indultak el, mert Merkel hívta volna őket, hanem mert a menekülttáborokban az élet teljesen kilátástalan. A szírek, irakiak, líbiaiak milliói a polgárháború miatt voltak kénytelenek elhagyni az otthonukat, nem pedig „a buli kedvéért” jöttek Európába. Erre mifelénk azonban sajnos nincs hagyománya bármiféle empatikus, a másik fél nézőpontjába időnként belehelyezkedő közösségi etikának.

Merkelnek távolról sincs olyan hatalma pártjában mint Orbán Viktornak nálunk, hogy amit ő mond az úgy lesz. Nyugat-Európánban teljesen természetes sokféle különböző álláspont képviselete, amelyeket kulturált módon megvitatnak, és habár voltak gazdasági érdekek és humanista szempontok is (!) több millió menekült befogadására, a többször megerősített döntés még EU szinten is az volt, hogy viszonylag kis számú politikai menekült (és a magyar '56-osok többségéhez hasonló „gazdasági bevándorló”) letelepedésére van ésszerű lehetőség. A nyugati liberálisok és konzervatívok által meghatározott nagyságrend hasonló mint a magyar kormányé.

2.A magyar kormány nem akar bevándorlókat.

Szó nincs erről, a magyar gazdaság számos területen munkaerőhiánnyal küzd és egyre súlyosabbak a demográfiai problémák is, ezért a kormány is támogatja a bevándorlást (letelepedési kötvény). A „kvótás népszavazás” kizárólag arról szól, hogy a kormány határozhassa meg, hogy mikor és mennyi bevándorlót fogad be, ezáltal szimbolikus jelentőségű, a gazdasági és politikai „szabadságharc” része. Egyúttal ismételt felrúgása az európai egység ideájának és uniós kötelezettségvállalásainknak. A konzervatív felfogásúak általában támogatják ösztönös, érzelmi alapon a kormány politikáját, az „én házam, az én váram”, elzárkózó magatartását kiterjesztve, „a mi országunk a mi várunk” mitizált képévé. Kormányunk pedig éppen ezeket az ösztönös, érzelmi húrokat pengeti.

 3.Az arab országokban levőket kell megkérdezni.

Akik az események közepében vannak, a legtöbb esetben tévesen ítélik meg az események kiváltó okait. Az „arab tavasz” is erre egy jó példa (hol vannak a forradalmi vívmányok?), de hasonló mondható el a magyar rendszerváltásban vagy 1956 történéseiben résztvevők tájékozottságáról is. Amellett, hogy az események leírása nagyon valósághű lehet, amikor már a kiváltó okokról van szó, az arab országok lakói különféle városi legendákban gondolkodnak és olyan képet festenek, hogy az nekik kedvezzen. Így például a nyugati országok hibáztatása a kialakult helyzetért eléggé ingatag alapon áll és csak kis részben jogos, mert olyan országokban is kitört válsághelyzet ahol nem volt beavatkozás, a gyarmati múlt pedig már hetven éves távlatban lebeg. Senki nem beszélt azonban arról, hogy olyan súlyos demográfiai, ökológiai és gazdasági problémák halmozódtak fel észrevétlen módon az utóbbi évtizedekben, amelyek kirobbanása csak idő kérdése volt.

4.Az iszlám fiatalok nem képesek beilleszkedni.

Nem arról van szó, hogy az iszlám fiatalok eleve nem akarnak dolgozni és csak segélyből élnek, hanem a munkanélküliségről, amely súlyos probléma Nyugat-Európában (például a franciáknál) és nyilvánvalóan az átlagnál jobban sújtja a bevándorlók gyermekeit, akiknek a képzettsége alacsonyabb szintű. A helyzet hasonló nálunk a tömbökben lakó (kevésbé asszimilálódott) cigányság esetében, amióta a gépesítés és automatizálás csökkentette az igényt a segédmunka iránt. A terrorizmus valójában különféle fanatizált közösségek reakciója a racionalitás teljes figyelmen kívül hagyásával a politikai képviselet hiányára, kilátástalanság, valamint elszigeteltség érzésére. Az iszlám harciassága párhuzamba hozható a kereszténység középkori agresszív és intoleráns viselkedésével, tehát nem annyira a vallás mint sokkal inkább a társadalmak érettsége a meghatározó tényező.

5.Korunk legsúlyosabb problémája

A társadalmi egyenlőtlenségek, az egészségügy helyzete, demográfiai problémák vagy például cigányság helyzete önmagában mind nagyságrendileg súlyosabb probléma nálunk és egész Európában mint a bevándorlók jelentette „fenyegetés”. A „kultúrák harca”, „harmadik világháború” és hasonló hangzatos zsurnalizmusok felelőtlenséget és hiányos történelmi ismereteket tükröznek. Az egyes országok kulturális, nemzetiségi összetétele ugyan folyamatosan változott az idők során, azonban erős, virágzó kultúrákat egy esetben sem volt képes kiszorítani vagy alárendelt helyzetbe hozni bármilyen kevésbé fejlett kultúra.

Hiába lesz most iszlám vallású polgármester Londonban, ez mégsem fogja megváltoztatni lényeges mértékben London mindennapjait vagy akár még politikai arculatát sem. Houllenbecq jó fantáziájú író, azonban a társadalmi kérdések reális megítélésében nem kompetens. A magyar biztonságpolitika „szakértői” mint például Nógrádi György szintén folyamatos túlzásokba esnek és csupán két szempont vezérli őket: a politikai akarat elvtelen kiszolgálása valamint „az én megmondtam” álláspont hangoztatása terrorista cselekmény esetén.

A fenti állítások természetesen még jelentős mértékben finomíthatóak. Indulatokkal szemben a józan ész, bezárkózás helyett sokoldalú látásmód szükséges, ha tisztán szeretnénk látni.

Nagyon jót tett a focinak, hogy az angol bajnokságot egy olyan kis csapat nyerte meg, amely előző évben még a bennmaradásért küzdött. Külön öröm, hogy ezúttal nem a sok pénz győzött: a Leicester City 48 millió fontos költségvetése csupán a 17. (!) az angol első osztály rangsorában, eltörpülve a Chelsea és a Manchester United 200 milliót meghaladó büdzséje mögött. Az utóbbi két csapat a sok befektetett pénz ellenére igen csúfos eredménnyel zárja az évadot, éppúgy mint nálunk a Puskás Akadémia, mert habár pénzköltés dolgában az első 5 között szerepelt, mégis kiesett az NBI-ből. A felcsúti csapat esete ekletáns példája a magyar focira történő gátlástalan és ész nélküli pénzszórásnak, hiszen a pénz mellett nyilván fontosak az olyan tényezők mint az edzők szakmai felkészültsége, az hogy jó szemmel válasszák ki a játékosokat és igazi csapatot tudjanak belőlük összekovácsolni.

A foci világában néhány csapat messze kiemelkedik a többi közül, az olaszoknál a Juventus, a franciáknál a PSG, a németeknél a Bayern, a spanyoloknál a Barca-Real-Athletico hármas nyeri sorozatban a bajnokságokat. Nagyon ritka, hogy egy kis csapat tudjon nyerni, a német és francia bajnokságban is tíz évente egyszer ha van ilyen, de nálunk is több mint egy évtized távlatában van már a Vác vagy a Zalaegerszeg bajnoki címe.

A Bajnokok Ligáját évek óta uralja a Real, Bayern, Barca, Atletico, az utóbbi évek során a legjobb 4-ben közülük 3 (!) mindig ott volt és még egy olasz vagy angol csapat társult melléjük.

Más sportágakban a helyzet hasonló: a Forma-1 nézhetetlen, idén Rosberg sorozatban nyer, tavaly Hamilton, régebben pedig Vettel vagy Schumacher nem volt megszorítható. A legjobb versenyzők a legjobb autókban ülnek, ennek folytán a különbségek a pályán ugyanolyan nagyra nőttek mint a focipályákon a csapatok között.

Tenisszel folytatva a sort Gyokovics kemény pályán az utóbbi öt évben, Nadal salakon közel tíz éve szinte verhetetlen, sőt még a nagy versenyek döntőibe is ritkán jut be más a világraglista első 5 helyezettjén kívül.

A foci BL-hez hasonló a helyet a férfi kézilabda BL-ben, az asztaliteniszben a kínaiak döntik el egymás között a helyezések sorsát, atlétikai futószámokban pedig afrikai futók tarolnak. A győztesek előre borítékolhatóak, nem rágjuk le a körmünket izgalmunkban.

Nyilvánvalóan látszik, hogy a sok pénz nem minden, hanem az edzések több évtizedes kultúrájának is szerepe van, amely megvan a spanyol vagy német fociban, vagy épp az afrikai futóknál, akik gyerekkoruk óta gazellákat kergetnek a fennsíkon. A testalkatnak nagy jelentősége van ezekben a sportokban, de mielőtt még valaki rasszizmussal vádolna, léteznek ellenpéldák, vannak időként a kínaiakkal egyenrangú európai pingpongosok, és a tenisz élmezőnyében is akad japán versenyző.

Valamit kellene tenni ezzel a globalizált élsporttal, hogy ne pénz mennyisége döntsön. Az USA-ban a kosárlabda, jégkorong, amerikai foci az átigazolási rendszere olyan, hogy a nagy sztárok eltérő csapatokba kerülnek, emiatt a kupadöntők sokkal változatosabbak. Ez is tehát egy lehetőség arra, hogy az erőviszonyokat kiegyenlítsük.

 Ha a problémát általánosítjuk a sport világán kívülre, akkor látható, hogy a globalizált világot is a gazdaság egyes részterületein évek, évtizedek óta ugyanaz a néhány cég dominálja. Az USA-ban a helyzet valamiért egy fokkal jobb mint Európában, de csak a dinamikusan fejlődő iparágakban, mint a komputertechnika, tapasztalható az erőviszonyok változása, egyes cégek felemelkedése majd lassú lesüllyedése másokkal szemben (IBM, Apple, Google stb.)

Lőrinciben az erőműi lakótelepen kivágtak egy óriás fát. Az évtizedekkel ezelőtt szépen parkosított lakótelepen pár napja kivágtak egy teljesen egészséges, évszázados faóriást. Barbárok, hogy tehettek ilyet! Sajnos a hülyeség ragályszerűen terjed: legutóbb a Városligetben indult tömeges fakivágási akció, amelyet szerencsére a természetvédők tiltakozása nyomán egyelőre leállítottak. Manapság, ha valakinek a lakóhelye közelében levő fa rossz helyen van, akkor pár aláírás elég ahhoz, hogy az önkormányzat kivágassa. (A dolog furcsasága, hogy a fa kivágásáért 100.000Ft-ot meghaladó összeget kell fizetni, mivel külön engedéllyel rendelkező vállalkozások végezhetik csak, speciális technikával. Mégsem tartom annyira speciálisnak, hogy számos esetben a faanyag ára ne fedezze a kivágásának költségét.)

Az manapság teljesen természetes, ha egy építkezés kezdődik, akkor egyszerűbb mindent ledózerolni. Nem lenne magától értetődő, hiszen lehet ellenpéldákat találni arra, amikor számos fát meg lehetett menteni. Sokaknak olyan nagy a biztonságigénye, hogy zavarja minden őket, ami élő: egy letört faág ráeshet az autóra és a biztosító nem fizeti ki, esetleg ráeshet a ház tetejére A fák nagyobb száraz ágainak eltávolítása általában elegendő, egyébként extrém esetben egy nagy vihar tíz évente letörhet nagy egészséges ágakat is. Egyszerűbb viszont mindent letarolni magunk körül, abból nem lehet baj. Az egyik tényező ebben a technokrata szemlélet, amelyet csak egy adott cél műszaki megvalósítása érdekel, a másik pedig, hogy mindent kontrollálni akarunk és mi magunk meghatározni, nem törődve az előző generációk által ránk hagyott értékekkel. Röviden úgy is mondhatnánk, hogy emberi butaság és lelki sivárság, amelyet nem érdekel, hogy 30-50 év is eltelhet addig, amíg egy értékesebb fa (például tölgy vagy platán) nagyra nő.

Példák a fák megőrzésére építkezés során

Tudok szerencsére ellenpéldákat olyan „elmaradott” vidékekről, ahol még a fakivágás járványa nem terjedt el, ilyen még tudomásom szerint a gyulai élővíz csatorna. A fák olyan sűrűn állnak, hogy szinte rálógnak még a villanyvezetékekre is. Mégis az ott lakóknak fontosabb nyáron egy kis árnyék, kevesebb szálló por minta a környezetük „teljes kontrollja”.

A gyulai élővíz csatorna

Pszichológiai tesztekben az európai ember e tekintetben általában rosszul szerepel. Ha egy képet úgy változtatnak meg, hogy az állatot kicserélik rajta, akkor ezt sokkal hamarabb észrevesszük, mintha a hátteret változtatnák meg. Ezzel szemben egy ázsiai ember a háttér megváltoztatását észleli hamarabb, tehát sokkal fontosabb számára a környezetbe való beilleszkedés, a természet egészével való harmónia.

Van fejlődésre mégis esély, de nem tudom, mikor tudunk eljutni oda mint Bécsben, hogy a műemlékekhez hasonlóan a nagy fákat regiszterbe veszik és szigorúan szabályozzák a fakivágásokat? A reményt az olyan dolgok jelentik, hogy ma már nem elfogadott zárt térben dohányozni, ahol nem dohányosok is vannak, éppúgy mint az állatkínzás sem elfogadott, nem csak hogy kutyák rövid láncon való tartása de még egy békaboncolás sem. Sok minden, ami pár évtizeddel ezelőtt még természetes volt, ma már nem elfogadott, és a következő lépés ezen az úton remélhetőleg a növényvilág által nyújtott természetes harmónia tisztelete lesz. És itt nem olyan túlzásokra gondolok, hogy aki letép néhány hóvirágot azt keményen megbüntetik, hanem az erdők, parkok és közterek harmóniájának fenntartása is alapelvárás lesz. (Ha lesz ilyen persze és a klímaváltozás nyomán nem fognak pár év leforgása alatt fák tömegei kipusztulni.)

Az iskolai oktatás lenne az első lépés, például azzal, hogy a biológiát érdekes tárggyá is lehetne tenni. Nem száraz rendszertan oktatásával poroszos szellemben, olyan merev kategorizálást számon kérve például egyszikűek és kétszikűek, amelynek a gyakorlatban nincs jelentősége ezért úgyis elfelejtjük. Jó példával jár elő az egyik ismeretterjesztő TV csatorna, amely bemutatta, hogy az evolúció során a virágok (kétszikűek) és a füvek (egyszikűek) évmilliók óta harcban állnak egymással. E harc során jöttek létre a fák is, amelyek nagy része óriásira nőtt virágnak is tekinthető. Volt, amikor az egész Földet erdőségek borították, és olyan időszak is, amikor teljes mértékben füves puszták. A természet finom egyensúlya következtében jött létre a mai állapot, amelynek durva megbontásával az ember a saját életlehetőségeit rombolja.

Ajánlom tehát Koncz Zsuzsa klasszikussá vált dalát: „Ne vágj ki minden fát.”

Bárhol Európában

Európa országait az egy főre jutó GDP alapján csoportosítva, a helyzet az utóbbi 70 évben lényegében semmit sem változott: a gazdag országok szomszédai többségében gazdagok, a szegényeké szegények, a közepesen fejlettek esetében pedig mindkettő előfordul. Az egyik leggazdagabb Európai ország Svájc, amelynek még a környékén nincs sem kelet-német, sem dél-olasz sem egyéb olyan periférikus régió, amely szinte minden más országban megtalálható.

Több mint száz éve gyakorlatilag már léteztek kontinensünk mai gazdasági központjai, amelyek a termelékenység és innováció területén ma is az élen járnak, és amint a hálózatkutatók számítógépes szimulációval modellezték, ilyen esetekben a kezdeti helyzeti előny növeli a koncentrációt és tovább fokozza a különbségeket. A köznyelvben „agyelszívásnak” nevezett folyamat miatt Európa periférikus helyzetben levő országai leginkább a bedolgozók szerepét tudják betölteni, a munkamegosztás évszázadok óta lényegileg változatlan.

Csak látszólag vannak kiugró országok

A földrajzi elhelyezkedéséhez képest sokkal fejlettebb látszólag Finnország, amelyről az utóbbi időben kiderült, hogy csupán egy cég (a Nokia) valamint a fafeldolgozása tartotta a világ élvonalában. A gazdasági válság óta a finn gazdaság folyamatos visszaesést mutat és mára már lemaradt a szomszédos svédek mögött.

A másik példa Görögország, amely gazdasági adatok meghamisítása révén kerülhetett be az eurózónába (na meg az EU bürokratái miatt). Az önállóvá válása óta az idő nagy részében pénzügyi csődben levő ország fejlettségét, morálját tekintve tipikus Balkán, azonban a tényeket a politikusai ügyesen ködösítették. Évek óta maximális médiafényben fürödve pumpolják folyamatosan az EU-t, ügyesen felhasználva azt a zsarolópotenciált, amellyel például a szomszédos Bulgária nem rendelkezik: az egyik adu az EU kivezetése miatt presztízsveszteség, amit az unió nem vállal be, a másik, hogy az utóbbi időben a menekültválság egyik „frontországát” jelentik. (Néhány „balos” felfogású közgazdász valahogyan mégsem látja át mindezt és beveszi a görög meséket.)

Harmadik példa lehet Medgyessynek és Gyurcsánynak az a szerencsétlen ötlete, hogy Magyarország a régió „éllovasa” kell, hogy legyen, megelőzve a földrajzilag sokkal jobb helyzetben levő cseheket is: a nyakló nélküli pénzköltés eredménye törvényszerűen bukás és a kontinens egyik leghosszabb, hét éven át tartó gazdasági és pénzügyi vergődése.

 A tengeri kikötők viszont előnyt jelenthetnek

Néhány esetben a tengeri kikötők „közelebb hoznak” más régiókat, a tenger két oldalán levő országok válhatnak egymás „szomszédaivá”. Ilyen példa Skandinávia és Németország esete vagy más földrészeken Szingapúr, ahol szintén jól „kamatoznak” a rég bejáratott kereskedelmi kapcsolatok (utóbbi esetben Japán, Korea, Kína irányába). Az USA keleti és nyugati partvidéke is erős szálakkal kötődik két régió (az előbbi a nyugat-európai az utóbbi a kelet-ázsiai) felé, ily módon az USA gazdaságának legerősebb motorjai lehettek.

Az olaj az, ami mindig egy plusz tényező

A legnagyobb aduász, amely az országokat egy szinttel feljebb képes emelni a szomszédaikhoz viszonyítva az napjaink fekete aranya. Az arab régióban például az olajat nem exportáló országok GDP-je egy kivétellel 1200-4500 dollár/fő, az OPEC tagjaié viszont 5000 fölött kezdődik és a határ a csillagos ég... Habár esetükben az olajexport a GDP-nek „csak” 15-30, esetenként 50%-át teszi ki, viszont az olcsó energia nyilvánvalóan a helyi gazdaságot is felpörgeti. Az olyan olajhatalmak esetében mint például Venezuela, Szaúd-Arábia, Irán vagy Oroszország a politikai rendszer nagyjából indifferens, sőt lehet a legnagyobb fokú diktatúra is (l. az egykori Líbia vagy Irak), hogyha biztosítja az olajjövedelmek helyi elit általi kontrollját, és egy részének a költségvetésbe való irányítását. Más kérdés, hogy ezek az országok nagyon függnek az olaj tőzsdei árának szintjétől. Az olaj azonban MINDEN esetben jelent legalább egy szintet: a norvég életszínvonal is az olaj miatt haladja meg a svédekét vagy a dánokét.

A politika javítani alig tud az adottságokon, rontani viszont annál inkább

A gazdasági realitásokon a politika keveset tud változtatni: még a németek sem képesek felhozni Kelet-Németországot a nyugati szintre. Minálunk is a déli és keleti országrész fejlődése a leglassabb, racionálisan az előző kormányok (!) annyit tudtak csak tenni, hogy Kecskemétig és Miskolcig kitolták a a fejlett ipari kultúra határát. Nem nagy túlzás azt mondani, a fejlett közép és északnyugati területek nálunk is „gyarmatosítják” a fejletlenebb déli és keleti országrészt.

Józan döntésekkel és kitartó munkával apránként feljebb lehet hozni egy országot (l. Dél-Korea, Finnország), viszont ennél sokkal könnyebb az elszigeteltséget választva a térképről lefelé katapultálni: Kuba, Észak-Korea az ekletáns példák.

A nagyvárosok körzetei általában fejlettebbek

A gazdaságilag legfejlettebb területek Európában (és máshol is) a nagyvárosok körzetei: London, Párizs, Brüsszel, Milánó, Bécs, Pozsony, Prága, Budapest (utóbbi csak helyi viszonylatban). A tőzsde, kormányzatok, különféle szolgáltatások összpontosulnak ezekben a sűrűn lakott régiókban.

A papíron kimutatott gazdasági fejlettség persze némileg vitatható, hiszen az életminőség nem csupán a megtermelt „GDP” függvénye, hanem sokak számra fontosabb a zaj- és füstmentes környezet, tiszta víz valamint az aktív közösségi élet és a helyi hagyományok ápolása.

1.A számokból nem látszik

 Aligha létezik olyan statisztika, amelyben egy adott ország kulturális sajátságait megjelenítené, a számok az ilyesmit nem mutatják meg. Ami mégis azt sejteti, hogy nálunk az EU-hoz viszonyítva kvázi feudális viszonyok uralkodnak:
-A medián nettó jövedelem nálunk az egyik legalacsonyabb az EU-n belül (csak Bulgária és Románia van mögöttünk).

-Az átlagbér két harmadát keresőek jövedelme a cseheknél, lengyeleknél és szlovákoknál is nőtt az utóbbi tíz évben, még nálunk nem változott.

-A szegénységben élők száma nálunk az egyik legmagasabb és az utóbbi években folyamatosan növekvő.

-Egy osztrák vagy finn középvezető fizetése a fizikai dolgozókhoz képest arányában nem annyira magas mint nálunk.

 Mindezek ellenére a vagyoni és jövedelem egyenlőtlenség összességében véve nem kiemelkedően nagy nálunk, még ha a legutóbbi években növekedett is.

 2.Az „orvosbárók”

Az Indexben megjelent cikk szerint az egészségügyre költött pénzünk jó része (a hálapénzt is beleértve), mintegy évi 150 milliárd forint a nyugat-európai szintet is meghaladóan jól kereső szakorvosok, az ún. „orvosbárók” zsebében landol. Nálunk sok kezdő orvost késztet pályaelhagyásra vagy kivándorlásra az orvostársadalomnak az a sajátossága, hogy a fiatal orvos (és a nővér!) a befutott szakorvosokhoz képest két-háromszoros munkaidő mellett is csak szerény keresetet képes biztosítani, emellett a szakmai fejlődése igen lassú. Megint nem arról van szó, hogy a teljes egyenlőség a kívánatos, hanem a hozzáférés lehetővé tételéről ill. annak hiányáról mások számára, valamint kreatív csapatmunka helyett szigorú és tekintélyelvű hierarchiáról.

 3.Egyes magyar vállalkozások kultúrája

Számos magyar vállalkozót sokkal kevésbé érdekelnek a munkaszervezés hatékony módszerei és a nagyobb termelékenység mint a dolgozók feletti hatalmának gyakorlása, az alkalmazottak kihasználása. A nagyobb vállalatoknál dolgozó magyar menedzserek egy része szintén úgy tekint a beosztottaira, hogy az ő szerepe másokat dolgoztatni, nem úgy fogja fel, hogy a kollegialitás szellemében a felmerülő problémákat közösen megbeszélik és a lényeges döntések meghozatala az ő feladata. A magyar vállalati kultúrában a vezetők egyik jellemző típusa az igazgató előtt magukat jól „prezentáló” és felelősséget nem vállaló menedzsereké, bár szerencsére sokan vannak olyanok, akik nem csak hátulról irányítgatnak, hanem minden nap ott vannak a „tűzvonalban”.

 4.A Horthy- és a Kádár-rendszer szelleme még mindig kísért

A Horthy-rendszer harmincas éveiben az arisztokrácia hatalma kimutathatóan erősödött, és a nagyságos, tekintetes és méltóságos urak világa olyan szintű egyenlőtlenségeket okozott, amelyet még Hitler is gúnyolt a Horthyval való találkozásán. Évtizedekkel később a Kádár-rendszerben párttitkárok és a tanácselnökök élveztek különleges jogokat. A bunkó pártfunkcionáriusokról rengeteg vicc született, nem véletlenül hiszen a politikai megbízhatóság fontosabb volt az alkalmasságnál. A családi hagyományban ma is benne van, hogy „a politika úri huncutság”, „minden politikus lop”, amelyek az állampolgári passzivitás folytán gyakran önmagukat beteljesítő jóslatokká váltak.

 5.Elitcsere a közhivatalokban Orbán „rendszerváltása” után

2010 után az állami hivatalokban a középvezető szintig bezárólag igen jelentős kádercsere történt, a Kádár-rendszerhez hasonló gondolkodásmóddal. Szájhagyomány útján egy olyan érvelés terjedt el (még egyes közszereplők is céloztak ilyesmire), hogy a hivatalokban a vezetés a „zsidók”, azaz idegen érdekeket kiszolgáló illetők kezébe került. Ezt a vádat jelentősen eltúlzottnak érzem, főleg annak fényében, hogy mára eljutottunk oda, hogy a MÁV, az egészségügy, az államigazgatás tele van a központi akaratot leső, a szükséges szakmai tapasztalat és képességek hiányában önállóan döntésképtelen vezetőkkel, bürokratikus akta-tologatókkal. Ez a fajta struktúra megint a klasszikus hűbéri rendszert képezi le.

6.Pályázati rendszerek, „nemzeti” vállalkozások

A problémát megint nem az jelenti, hogy néhány vállalkozás aratja le a pályázatok túlnyomó részét, sőt még nem is az, ha egyes magyar tulajdonú vállalatokat előnyben részesít a kormány, hanem hogy a pénzek osztása nem alkalmassági, hanem ismerősségi alapon dől el. Az EU pályázatokhoz hasonlóan a trafikok, a földbérletek és földvásárlások lényegében látszat-pályázatokon kerülnek kiosztásra, mintegy a politikai lojalitás jutalmaként. Sokan kritizálták már azt, hogy egy ilyen rendszer mennyire kontraszelektív tud lenni a gazdálkodás eredményessége, a létrehozott hozzáadott érték szempontjából. A korrupció jelensége manapság szintén egy feudális előjogot jelenít meg, hiszen az illető hozzáférési hatalmat gyakorol, sápot szed egy adott csoport érdekében.

7.Extrém biztonsági igény a politikában

A kormány egyik fő vezérszava a „biztonság”, azaz megvédeni a magyar állampolgárt még a nem létező veszélyektől is. A közbeszédben számos módon előkerül egy olyan extrém biztonsági igény, amelynek az életben nincs realitása. Még a baloldali politikai értelmiség egy jelentős része is azzal a meglepő érveléssel operál, hogy „nem a fasizmus a legrosszabb” - amely természetesen igaz, hiszen minden rendszernél lehet egy rosszabbat találni. Felfogásukban a létező és működő nyugati piacgazdaságnál minden jobb, (hiszen még a terroristákat is befogadja), ezért a baloldal jó része látens módon a kormány legjobb szövetségese. Nyilvánvaló, hogy akinek ez a fajta ókonzervatív szemlélet nem felelt meg, a legtöbben már a nyugaton munkát végzők számát gyarapítják. A kormányzat részéről természetesen nem tudatos, hanem teljesen ösztönös, hogy ők a „keményen dolgozó kisembert” (???) megvédeni képes hűbérurak. Ezt segíti elő, hogy a magyar társadalom például a lengyelhez képest kevésbé összefogó, nem jellemzi az erős szakszervezeti hagyomány és hatékony érdekvédelem.

Ne legyenek illúzióink

Nyugat-Európában sincs egyenrangúság, ott is létezik sznobéria és egy német lenézi az ott dolgozó kelet-európait azon az alapon, hogy „ő német”. Mégsem általános az udvariatlanság és a tisztelet teljes hiánya valamint a béreknek a fizikai létminimumon való tartása.

A magyar állampolgároknak egy jelentős része folyamatosan ad jelzéseket a politika felé, hogy ismerjék el végre nagykorúnak és ne gyermeteg módon kezeljék. A megoldás útja mindig kis lépésekben, sok apró lépés eredményeként történhet csak. A pedagógusok sztrájkja egy jó példa arra, amikor értelmiségiek egy jó része kiáll az ellen az alapelv ellen, hogy az iskolák ne önállóan gondolkodó, hanem engedelmes állampolgárt neveljenek. 

Lázár János kijelentése ismét megmutatta, mennyire ért a kormányzatunk környezetvédelem kérdéseihez: semennyire. A korszerűtlen, energiafaló panellakásokat szeretné lebontani, holott az évtizedekkel ezelőtt épült családi házak jóval több energiát, főként fűtési energiát használnak el. Ennek oka egyszerű: a családi házak alapterülete (per főre számítva) sokkal nagyobb mint a tömblakásoké, a falak relatíve nagyobb felületen érintkeznek a környezettel, a hőveszteség nagy része pedig a tetőn keresztül és a nyílászárókon át távozik. (Lásd: http://www.zoldjovo.eu/201103szam/energiafalo-csaladi-hazak)

Ily módon még egy igen korszerűtlen távfűtéssel ellátott háztömb is relatíve gazdaságosabban fűthető mint egy átlagos magyar családi ház.

Miért annyira magasak mégis a távfűtés költségei? Egyszerűen azért, mert a magyar állam köztudottan pazarló módon gazdálkodik és alig költ korszerűsítésre (kivéve, ha EU pályázati pénzek felhasználásáról van szó). A panellakások hőszigetelése számos módon javítható lenne, azonban az állam lehetőség szerint nem akar zsebbe nyúlni (a lakástakarék-pénztárak kivételével), mert az ott lakók többnyire nem a jelenlegi kormánypártok szavazóbázisát képezik. Emellett érdemes lenne alaposan megvizsgálni a távfűtő vállalatok gazdálkodását és a hőközpontok hőveszteségeit is. Ezen túlmenően, az erőművekben keletkező hulladékhő éppen a távfűtésre használható a leggazdaságosabban, a szemétégető művek hője, esetenként a geotermikus energia is kimondottan a tömbházak vagy sorházak távfűtésére való. Más tömbházaknál szóba jöhet még például a hőszivattyú, amely alighanem korszerűbb és takarékosabb mint a gázkonvektor, nyáron hűtésre is használható.

A kormányzat azonban semmiféle jól látható környezetvédelmi politikát nem képvisel illetve nem propagál, sőt a „rezsicsökkentés” éppen a pazarlásra ösztönöz, növelve az energiát megtakarító beruházások (hőszigetelés, napelemek stb.) megtérülési idejét. A CSOK előírásai sem szigorúak e tekintetben, a kormányzat ugyanúgy mennyiségekben gondolkodik (négyzetméterben, darabban) mint ahogy az Kádár-rendszerben szokásos volt. Szó sincs korszerű, energiatakarékos, netán energiát alig használó passzív házak építéséről, bár ezeket jobb helyeken mindenhol komoly adókedvezményekkel támogatják. Ha környezetvédelem terén nálunk bármilyen előrelépés is történik, az a legtöbb esetben a sokat szidott EU nyomásának köszönhető.

A paneleknél is nagyobb problémát jelent az a rengeteg eladhatatlan és lepusztuló családi ház, ahol kevesen laknak és alig képesek kifizetni a téli fűtésszámlát, nem is gondolva a felújítás költségeire. Pár évtizedes távlatban megint oda juthatunk, hogy egy nagyobb mérvű energiadrágulás esetén az ilyen házak könnyebben a lebontás sorsára juthatnak mint az oly sokszor „elátkozott” panelek. Mindemellett számos alternatíva van: léteznek többek között sorházak, régi téglaépületek és korszerű lakóparkok is, azonban a kormányzat felső szintű vezetése csak „panelekben” azaz szterotip módon képes gondolkodni: - családi ház, három gyerek, négy kerék,- annyira csak egy bizonyos társadalmi réteg „mintapolgárát” és annak szükségleteit tudja elképzelni, hogy emiatt kreatív megoldások csak elvétve fordulnak elő az eszköztárában. Például a szelektív hulladékgyűjtés kétféle kukás módszere is kimondottan a családi házakra szabott, hiszen számos tömbházban nincs egyszerűen elég hely a közös tárolókban annyi kukának, emiatt a lakótelepeken jól láthatóan hiba volt a „hulladékszigetek” (gyűjtőkonténerek) megszüntetése.

A kreativitás jele lenne például az, ha Lázár Úr vagy Rogán Úr családi házában nem csak a fű lenne szépen lenyírva, hanem a környezetünk védelme érdekében a házi zöldségtermelésben például a paradicsom gondozásával olyan jó példával járnának elöl, amely akár még a tömbházak erkélyein is (konténerzsákokkal) kivitelezhető.

Manapság azonban divat az „én házam az én váram” című középkori felfogás erőltetése a köztudatban. A magyar házat egy osztrákkal ellentétben magas kerítés, őrző-védő kutyák, riasztórendszer jellemzi, - valamint a pazarló energiafelhasználás.

Földünkön több ezer nyelvet beszélnek, amelyek legtöbbjét csak egy-egy kis törzs használja. Azonban ha csak Európát nézve mondjuk ezer évet visszamennénk az időben, akkor is azt láthatnánk, hogy egy-egy területen az egymás mellett élő népek sőt olykor egyes társadalmi osztályok tagjai is különféle nyelveken érintkeztek egymás között, ez volt a természetes állapot akkoriban. Lényeges, hogy a legtöbb nyelv a mindennapokban nem kellett, hogy irodalmi szintű legyen, kivéve a latint, amely az értelmiség közös nyelvéül szolgált. Ezt például véve a legtöbbünk számára ma is elegendő az egyszerű helyzetekben jól használható „konyhanyelv”, ha külföldiekkel szeretnénk megértetni magunkat.

Tehát főként alap- és középszintű nyelvismeretekről van itt szó, és habár az utóbbi időben a különféle nyelvvizsgákon egyre fontosabbá vált a kommunikációs feladatok megoldása, a nyelvtani pontosság még mindig indokolatlanul nagynak tűnő hangsúlyt kap az értékelésben. Holott a mindennapi érintkezésben általában 3-4 igeidő bőven elegendő és csak a legmagasabb szintű nyelvhasználatban (az irodalmi nyelvben) kerülnek elő bonyolult nyelvtani szerkezetek. A jobb nyelvoktatás akadálya a még sokfelé jellemző, nyelvtant és írásbeliséget sulykoló poroszos szellemű nyelvoktatás. Az utóbbi években nem történt lényeges előrelépés e téren, angolul (korunk „latinján”) csak 20%-unk beszél, amellyel Európa sereghajtói vagyunk, kicsit jobb csak ennél a német nyelv 12%-os aránya.

Egyáltalán nem lenne irreális követelmény, hogy aki nyolc éven át vagy még tovább is tanul idegen nyelvet, érettségire legalább középfokú szintet elérjen, finneknél ez például jól működik (86%-uk beszél idegen nyelvet). Azonban fásult, az anyagot „rutinból leadó” tanárokkal ez nem megy, csak olyanokkal, akik képesek a diákokat motiválni, az oktatást gyakorlatiassá, életszerűvé tenni és a tananyagot a tanulók pillanatnyi szintjéhez igazítani.

Érdekes kérdés, hogy a felsőoktatásban mért küzdenek sokan a diploma megszerzéséért a középfokú (nem elírás, nem felsőfokú!) szintű nyelvvizsga hiányában. Aki „írástudónak” vallja magát, egy alapvető igényesség kell, hogy jellemezze, még akkor is, ha nem látja előre, hol fogja az adott nyelvet használni. Amellett, hogy a hallgatók nagy része képes különféle szaknyelvek, „tolvajnyelvek” elsajátítására, az elviekben (!) megalapozott nyelvtudása inkább visszafejlődik. Ennek fő oka a tanulási módszer: a nyelv esetében nem lehetséges egy adott ismeretanyagot a vizsgára bemagolni, mert a szókincs és szabályok konkrét szituációkban való HASZNÁLATRÓL van szó. A nyelvtanulás az edzésekhez hasonlóan különféle készségek gyakorlásáról és bejáratásáról szól, amely például 300-400 óra munkát igényelhet egy szintlépéshez. Ezt az időt nem lehet egyben letudni, hanem ajánlatos elosztani például sok hónapon keresztül napi 1-2 órában minden egyes (!) napon. Ez a fajta munka általában jelentős motivációt igényel, például meg szeretnénk ismerni egy adott kultúrát vagy szakmánkban használni a nyelvet. Nem meglepő, hogy kutatások szerint a személyiségjegyek közül a nyitottság az új tapasztalatokra volt az, amely a legtöbb sikeres nyelvtanulót jellemzi. Ezzel szemben hogyha a közeg, amelyben élünk belterjes, más kultúrákkal szemben sokkal inkább gyanakvó mint érdeklődő, a kommunikációs készségeket nem respektálja és nem látunk előrelépési lehetőségeket, akkor csekély a motivációnk, ha van egyáltalán, idegen nyelv tanulásához.

A nyelvtanulás kimutathatóan edzi a gondolkodást és szellemileg frissen tart (mint minden nem rutinszerű logikai feladat), aki szeret ilyesmivel foglalkozni akár hobbi szinten is, érdekes tapasztalatokat szerezhet egyes kultúrákról. Például, hogy a német mennyire szabályközpontú, az angol ezzel szemben a praktikusságra és gördülékenységre helyezi a hangsúlyt. A második, esetleg harmadik idegen nyelv tanulása általában már könnyebben megy mint az első.

Amikor a médiumok tele vannak a különféle vehemens, politikai ízű vitákkal, olyankor nagyon kevés figyelmet kap az alapfogalmaink vizsgálata, amely arról szólna, hogy miről is beszélgetünk tulajdonképpen? Mindig nehéz a nagy rohanásban kicsit megállni és elgondolkodni.

Manapság, amikor mikroszkóppal, lézerrel vizsgálódunk, bolygónk őstörténetének újabb és újabb rétegeit tárjuk fel, akkor feltűnő módon éppen az emberi alapfogalmainkra nem próbáljuk kiterjeszteni az alapos és részletekbe menő vizsgálatnak ezt a fajta követelményét.

A felvilágosodás korában hirtelen egy olyan szabadságeszmény jelent meg, amely példa nélküli az emberiség történetében: nem csupán egy adott csoport tagjai lehetnek szabadok, hanem lényegében mindenkire kiterjeszthető ez a jog. Hihetetlen, hogy évezredek elteltével egyszerre csak felbukkant ez a gondolat, és nem tűnt fel senkinek, hogy az elv a szénre és a gőzgépre épül. Később másfajta energiahordozók és másfajta gépek következtek, amelyek egyre hatékonyabb felhasználása látszólag tovább bővítette az emberi létezés (fizikából kölcsönzött kifejezéssel) „szabadságfokainak” körét. Miközben a szabadságunk az utóbbi évszázadokban elképesztő mértékben bővült, ugyanennyi kérdőjel merül fel, amely a szűkülésének irányába mutat. A felvilágosodást azért lehet bizonyos szempontból elsötétülésnek is nevezni, mert könnyelműen, fennhéjázó módon nyúlt olyan kérdésekhez mint a vallás, természeti környezetünk vagy éppen az emberi természet jellegzetességei, amelyekről nem rendelkezett elmélyült ismeretekkel.

Az 1789-es forradalom már megmutatta, hogy ez a szabadságeszmény visszafelé is elsülhet anarchiát és önkényuralmat hozva létre, sőt a felvilágosodás szellemi örökösének mondható a marxizmus is, amelyet főleg Kelet-Európában majd Ázsiában alkalmaztak pusztító ideológiai fegyverként. A marxizmus leninista változata lekopizta és térben-időben felnagyította a felvilágosodás korának forradalmi eseményeit a diktatúrákat megszilárdítva, gépezetüket hatékonyabbá téve.

A kelet-európai társadalmak számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a magát felvilágosultnak mutató ideológia nem más mint a korlátlan egoista hatalomvágy takarója, önigazolása a társadalom irányában. Ezt követően az állampolgárok nagy része beletörődött, hogy csupán „a szabadság kis körei” kínálják számára az őszinte önmegvalósítás lehetőségét.

A rendszerváltáskor a magyar társadalom jó részére (más kelet-európai társadalmakkal egyetemben) szinte rászakadt a szabadság, sokaknak nehezen volt értelmezhető. A paraszti kultúrában ilyesmi nem létezik, a földet művelni kell, az állatnak enni adni, sőt a szabadságot számos esetben az jelentette, hogy az ember a második gazdaságban jelentős többletmunkával a család számára tisztes megélhetést tudott biztosítani. A városi melós a késő Kádár-korban szintén nem érezte, hogy mozgástere jelentősen korlátozva lenne, azt pedig a szabadság paródiájának élte meg, amikor munkanélkülivé vált (kidurrant egy lufi, a durranást a politika nálunk nem fékezte, sőt kicsit rá is segített). A konzervatív, vallásos értelmiség szintén csalódott, mert számára a szabadságnak elsősorban a közösségi szinten van értelme, azonban egy nihilista légkörben meggyengült közösségi életet visszalépésként élt meg.

A kissé zavaros politikai és gazdasági helyzetből hasznot húzók mellett leginkább a liberális értelmiség volt az, amelynek ez a fajta szabadság valódi tartalommal bírt. Ez esetben a zsidó családi hagyományok valamiféle előnyt jelenthettek a jogszerűség elvének alkalmazásán keresztül a hierarchiában való feljebb jutásban és az államigazgatási rendszerbe való bekerülésben. Ezzel együtt jóval nagyobb mértékben tartom városi legendának mint valós jelenségnek azt, hogy izraeli lobbi foglalta volna el nálunk egy időben az államigazgatás kulcspozícióit. Az ezredforduló korabeli magyar irodalom jelentős része pedig arról szól, hogy a liberalizmus nihilista légkörének hatására sokan az alkoholizmus útjára léptek vagy ahogyan életük céltalan sodródássá vált.

Az ezredforduló után pár évvel konzervatív fordulat következett be, amely a kisebb-nagyobb közösségek „liberalizmusát” hozta el: ez a fajta nacionalizmus és patriotizmus már nem arról szól mint az atomizálódott egyéné, hogy önző módon csak az én szabadságom a fontos, hanem arról, hogy csak a MI szabadságunk és jólétünk a fontos. Mennél szélsőségesebben jobboldali beállítódású, annál jobban azt vallja, hogy semmi köze másnak ahhoz, amit mi csinálunk, ne zavarják a kis világunkat, jól elvagyunk ebben a más számára langyos víznek tűnő kis életünkben. (Evés, ivás, ünnepségek, horgászás, vadászat, stb.) Nem érdekel minket sem a környezet védelme, sem az önfejlesztés, sem más európai államok együttműködési törekvései, háborús menekültek és migránsok sorsa pedig teljesen közömbös a számunkra, ők végképp hagyjanak nekünk békét.

Látható, hogy mind a szélsőséges bal, mind a szélsőjobboldali szabadságeszmény erősen negatív beállítódású: szabadnak lenni, azaz megszabadulni valamiTŐL. Ami pedig negatív, az esetek túlnyomó részében igen destruktív az emberi kapcsolatokban éppúgy mint etikai értelemben. Szabadnak lenni pozitív értelmezésben azt jelentheti, hogy szabadnak lenni valamiÉRT, valamilyen céllal. Szabadságom tehát csak azt szolgálja, hogy elköteleződjem olyan irányokban, amely a tehetségem használatát maximálisan lehetővé teszi mások SZOLGÁLATÁBAN. Sajnos, ez az elv nem vált még részévé a mai ember gondolatvilágának.

A szabadság, amennyiben nem jelenti szolgálat felvállalását, függőséget okoz. Legalább tízféle olyan gyakori függőség van, amelyben a legtöbben szenvedünk (egyszerre általában többfélében is), még ha ezek némelyike nem is feltűnő és nem is tűnik az egészségre károsnak. Az emberi elmét, amely az évezredek során keveset változott, ma már lehetőségünk van alaposabban és részleteiben is megismerni, hogy az ösztönös késztetéseink a jelenleginél sokkal jobban irányíthatóak legyenek. A felvilágosodás alapvető tévedése ugyanis az volt, hogy alábecsülte a tudatalatti, az ösztönösség jelentőségét. Elfeledkezett arról a nagy vallási tanítók által többször hangoztatott elvről, hogy amíg belül sötétség van és magammal sem vagyok tisztában, addig nem tudok a külvilágban sem világosságot létrehozni.

Elszorul a gyomrom, szinte fizikailag érzékelve azt a közfelháborodást, amely miatt az úszók első számú edzője kénytelen volt meghátrálni és lemondani. Cikkem egyesekben felzúdulást válthat ki, de nem törődöm vele, mert a harag most is mint szinte minden esetben: rossz tanácsadó.

Tételezzük fel, hogy van egy portás, aki fiatalon elkövetett lopásért börtönbüntetést kapott, a munkaadói viszont nem ellenőrzik a múltját (pl. erkölcsi bizonyítvánnyal) és csak 30 év után derül ki róla, hogy mit tett. Ezzel együtt semmi nem mutat arra, hogy a munkaköre ellátása során a vagyonbiztonság kárt szenvedett volna, sőt még többször dicsértet és jutalmat is kapott megbízható, kiváló munkájáért. Ki kellene lépnie a cégtől? A munkaadó a múltja miatt talán elküldheti, sőt valószínűleg el is küldi, bár jogilag (és etikailag) nem tudom, hogy ez mennyire lenne megalapozott.

A vezetők és a közszereplők szigorúbb elbírálás alá esnek? Ez távolról sem egyértelmű, nehéz meghúzni a határokat, mit tekintünk elég nagy vétségnek és mit felelős tisztségnek. (Egy filmszínész több év börtönt kapott élettársa bántalmazásért, amely esetleg jó néhány faluban szinte mindennapi szokás. A letöltendő börtön minden valószínűség szerint jogos, de mért tölti le egyúttal több más ember büntetését is?) A szakmai alkalmasság pedig adott esetben teljesen eltérhet attól, hogy az illető mennyire sértette meg egyetlen egy esetben a közösség együttélésének alapvető és teljességgel megkérdőjelezhetetlen (!) erkölcsi normáit.

Tegyük fel, hogy van egy fiatalember, aki aki valakinek súlyos testi sértést és lelki kárt okoz, például csoportos nemi erőszakban vesz részt. A huszonéves embertől elvárható, hogy legyen tisztában tettének következményeivel, és ha nincs így, akkor a társadalom teljes joggal meg fogja büntetni. Nem csak önvédelemből zárja be, hanem egyúttal fontos pedagógiai leckét is ad neki. Ezt követően már különösebben nem is fontos, hogy a büntetésének nagy részét letölti vagy pedig egy év múlva általános amnesztiával (!) szabadul. Ugyanis akár még pár nap is elég lehet egy börtönben arra, hogy ráébredjen, Úristen mit tettem, micsoda kárt okoztam, mekkora nagy pofont adtam saját magamnak! Hamarabb történő szabadulását kizárólag a szerencsének köszönheti, és ezt ő is tudja. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy a társadalom örökre megbélyegzi, mindenféle karrier lehetősége bezárul előtte. (Ebből a szempontból teljesen indifferens, hogy az illető milyen mértékben volt bűnös és ahhoz képest az ítélet mennyire volt súlyos: a modern pszichológia számos bizonyítékkal szolgál arra, hogy a szemtanúk vallomásai sosem teljesen megbízhatóak, a bűntett nem rekonstruálható pontosan. Ennélfogva a kiszabott büntetés mindig csak "közelítésnek" tekinthető.)

Olvasta valaki Hawthorne: A skarlát betű c. könyvét? Ajánlom mindenkinek, aki tudni szeretné, hogy milyen megbélyegzettnek lenni és hogyan képes a társadalom egy bűnbak feláldozásával a saját rossz lelkiismeretét lenyugtatni.

Vegyünk egy másik esetet: a fiatal, aki ittasan vagy épp a buli kedvéért, esetleg gondatlanságból súlyos testi sértést vagy netán halált okoz, azonban a rokonság a jó összeköttetéseivel (és anyagi támogatásával) kihúzza a bajból. A legtöbben azt hiszem, hallottunk már ilyesmiről. Nem ítéli el a bíróság: van bűntény, de a bűnhődés elmarad. Nem kerül be a pecsét az illető személyi lapjára és nem fogja a társadalom elítélni „zavaros” fiatalkori ügyeiért. Mégis, ez valahogyan nincs rendben, az marad meg az illető tudatában, hogy nyugodtan lehet felelőtlen, a család jó kapcsolatai révén majd csak kihúzza a bajból.

Az emberi személyiség nem egységes, nem igaz a mondás, hogy „A kutyából nem lesz szalonna.” Pavlov kutyájára igaz ez csak, tehát bárkire, akinél a feltételes reflexek már annyira bevésődtek, hogy a környezet folytonos sugallatára nem tud szabadulni attól, hogy ő már örökre egy „lúzer”, kényszeres viselkedésű és mindenféle önbecsülést elvesztett ember marad. Szerencsére a legtöbben nem így működünk, ennélfogva az idős ember nagyon ritkán ugyanaz mint a fiatal, nézzük meg csak példaként a legtöbb ismert politikus életpályáját. A sikeres embert pedig alapvetően egy dolog különbözteti meg a sikertelentől, az, hogy képes tanulni a mégoly súlyos hibájából is és változtatni az életén. Az, hogy képes felállni a padlóról és „megcsinálni” önmagát.

A magyar társadalom erősen ÍTÉLKEZŐ jellegű, amely például a fociakadémiák mentalitásán is meglátszik, egyáltalán már ott is, hogy ki kerülhet be a tehetséggondozásba. Sikeres labdarúgók elmondták, hogy a magyar focista fél, nem mer vállalkozni, mert annyira fél a hibától és a hiba miatt rá váró megbélyegzéstől. A magyar vállalkozások jelentős részét szintén a félelem légköre uralja a munkahelyeken. A félelemé, amely megöl minden kreativitást és azt üzeni: ne kerülj előtérbe, ügyeskedj, próbálj láthatatlanná válni. Így jön létre a KÉPMUTATÁS TÁRSADALMA, az ügyeskedők és a strómanok országa. A háttérből irányítóké, azoké, akik a feleségükre vagy távolabbi rokonukra íratják a vállalkozásukat. A szálakat mennél inkább el kell bonyolítani, nem fogják tudni ráhúzni a vizes lepedőt.

Egyértelmű, hogy az úszószövetség alapvető hibát követett el a hatvanas évek elején, amikor olyan embert nevezett ki edzőnek, aki erkölcsileg problémás eset lehetett volna. Ez a hiba azonban szerencsés hiba volt, mert nem okozott károkat, sőt lehetővé tette egy tehetséges szakember kibontakozását. Kockázatok azonban mindig vannak: nem lehetséges biztonsággal kiszűrni akár az edzők közül a perverz vagy szociopata figurákat. Teljes biztonság nem létezik. CSAK AKKOR NINCS KOCKÁZAT, HA NEM LÉPÜNK KI AZ AJTÓN. És ez nem vicc: japán fiatalok között nem ritka, hogy sok éven keresztül (!) a szobájukban rostokolnak, mert félnek a megszégyenítéstől.

A társadalom saját magát ítéli el. Pontosabban: egy távolról sem demokratikus képet rajzol fel, ahol a társadalom két részre szakad, az emberek kétféle megítélés alá kerülnek. Az egyszerű állampolgárnál csak az a lényeg, hogy JÓL VISELKEDJEN és szigorúan betartsa az utasításokat. Ne lépjük túl a záróvonalat, köszönjünk illedelmesen. Tehetségre, aktivitásra nincs szükség, a vezetők majd megmondják, hogy mit tegyünk. És létezik a közszereplők, vezetők kasztja, akik szigorúbb megítélés alá esnek, azonban (kimondatlanul) több jogot is élveznek. Fő feladatuk, hogy védjék meg a nőket, védjék meg a jól viselkedő alattvalókat, cserében számos simlisséget elnézünk nekik.

Ez egy ősi társadalmi képlet, amelyből még a KERESZTÉNYSÉG (!) alaptanításai is kimaradtak. Ahol sokan összekevernek egy 75 éves embert egy 21 évessel, de nem számít, mert amikor megnyomnak egy gombot, akkor Pavlov kutyájának reflexei jönnek elő bennünk. Gondoljuk meg, hogy ez a célunk valóban?

Emberek: nem vagyunk makulátlanok, de igyekszünk tanulni a hibákból! Ne ítélkezz, hogy ne ítéltessél.

U.i: Én magam megúsztam a társadalmi megbélyegzést. Szerencsém volt, mert szinte csak jó társaságokba "keveredtem"...

Mai világunkban igen sokan vannak, akik a arra spekulálnak, hogy a mondanivalójuk mennél feltűnőbb legyen, ráadásul jobban el is adható, ha olyasmit mondunk, ami sokaknak tetszik. A legtöbben manapság a különféle magukat tudományosnak mondó elméletek közül azt fogadják el, ami nekik tetszik, ami a szájízük szerinti.

Populista tudósoknak lehetne nevezni azokat, akik jelentős mértékű szakirodalmat szednek össze a saját meglátásaik alátámasztására, viszont meglehetősen egyoldalú szemlélettel készült írásaikkal bombázzák a közönséget, kerülve az ütközést saját szakterületük első vonalbeli képviselőivel. Így például Szendi Gábornak sok tekintetben igaza van, de írásai azt a benyomást kelthetik, hogy a legtöbb nagy gyógyszerkutatócég csak különféle trükközésekből él meg és az új gyógyszerek nagy része hatástalan. (A trükközésnek lehet némi alapja, mert a tudomány nem úgy működik, hogy a beletolt pénzzel mindig arányban fog állni az eredmény, viszont a tulajdonosok nyereséget szeretnének kapni. Másrészt viszont alapvető kérdés, hogy mit várunk el a legtöbb gyógyszertől: a betegségek hipp-hopp módon való megszüntetését vagy pedig inkább tüneti kezelést és az életminőség javítását? Nyilvánvaló az is, hogy mindig lesznek olyanok, akiknek egy adott gyógyszer használ, míg mások számára adott esetben ártalmas is lehet.) Ha ezeken a pontokon átugrunk és nem végzünk gondos mérlegelést, akkor könnyen az indulatokat szító demagógia csapdájába eshetünk. Ebből látszik, hogy a populista tudósok jó része sokkal inkább tekinthető az adott társadalmi rendszerek (nem tudatos) szétzúzására törekvő ideológiagyártóknak, mint a valódi tudományos alázat szellemében dolgozó kutatóknak.

A populista tudósok másik csoportja a saját szakmájában dobja bele a követ az állóvízbe, ilyen például Thomas Piketty, aki Tőke a XXI. században címmel írt könyvében valójában a XX. század egyenlőtlenségének alakulását vizsgálja. Amellett, hogy a könyv termékeny szakmai vitákat váltott ki egy fontos problémáról, nem tárja fel azokat az okokat, amelyek a társadalmakban évtizedeken át az egyenlőtlenségek csökkentéséhez vezetett, valamint azokat, amelyek hatására pedig ismét növekedtek a vagyoni különbségek. Vannak persze olyan kutatók, akik kézenfekvő válasszal szolgálnak erre, ilyen például Bogár László, aki globális összeesküvés elméleteket gyárt. Megint csak elmondható, hogy igaza van abban, hogy a különféle nagy hatalmú csoportok és lobbik létezésére felhívja a figyelmet, azonban tárgyalásmódja egyáltalán nem tudományos még akkor sem, ha katedrát kap gondolatai terjesztéséhez. A tudomány ugyanis nem tűri az érzelmi túlfűtöttséget, a precizitás mellőzését és a sokoldalú megközelítések hiányát sem. Habár az újfajta elméletek segíthetnek például a közgazdaságtan vagy más társadalomtudományok dogmatizmusának oldásában, ezzel együtt a legtöbb populista tudós jól eladja a hollywoodi mesét a magányos hősről az egész hazug világ ellenében. Elfeledtetve a tényt, hogy a kutatás minden esetben alapvetően csapatmunka, a teóriákat mindig a szakma méri meg általában évekig tartó folyamat során, azért ilyen sokáig, hogy pontosan behatárolja a legfontosabbat: az alkalmazhatóságuk körét.

Manapság van nálunk egy harmadik torzító tényező: a rendszerkonform értelmiségiek tevékenysége. A társadalomtudományokban mindig vannak politikailag kényes kérdések, emiatt a kutatók jó része a pozícióját féltve, afféle elefántcsonttoronyba visszahúzódva szűk szakmai körnek dolgozik, ritkán lép a nyilvánosság elé. Mások viszont az adott politikai hatalom ideológiáját alátámasztó eredményeket szállítják futószalagon. Így például a „Szabadság tér, '89” című tévéműsorban egyes szakértők az események egyoldalú beállításával nettó történelemhamisítást követnek el. Aki nem foglalkozott kutatással és nem ismeri a tudomány szellemiségét, úgy vélheti és sokan úgy is vélik, hogy például történelemtudomány nem is létezik csak egyéni nézőpontok vannak, valamint ideológiák és magukat szakértőnek valló szélhámosok, akik mindig azt a véleményt képviselik, ami pillanatnyi (anyagi) érdekeiknek megfelel. Az igazi kutatók, akik mélyen beleásták magukat a szakterületükbe ritkán szólalnak meg egy adott kérdésben, annál inkább feladatuknak érzik ezt bizonyos közéleti személyiségek. Például Schmidt Mária afféle mini tanulmányt tett közzé a migrációs válságról, dühödten nekitámadva a német értelmiség egy jó részének. Lehetséges, hogy a tárgyalt kérdésekben több mint 50%-ban igaza van, tárgyalásmódja mégis leginkább egy bírósági perre hasonlít, ahol a cél az ellenérdekelt fél álláspontjának teljes megsemmisítése. Mindez a XX. század nagy ideológiákkal átszőtt gondolkodását idézi, ahol a lényeg a harcban van, a hatalom megragadásának ösztönös féltése mindenféle együttműködést háttérbe szorít. Mai viszonyaink között ez a magatartás számomra anarchista mentalitást tükröz.

Végül van még egy csoportja a kutatóknak, a dogmáihoz mereven ragaszkodó „szakértőké”. Azért teszem idézőjelbe, mert például ha valaki orvos, az nem jelenti azt, hogy igazán elmélyült tudása van a táplálkozási kérdésekben vagy az alternatív gyógyászat módszereiről. Tekintélyére alapozva szólal fel és szeretné megóvni az állampolgárokat állítólagos tévtanoktól, amelyek számára nem szimpatikusak vagy az érdekköreit sértik. Ezzel megint kevésbé szolgálja a tudomány szellemiségét: a nyitottságot az új eszmék iránt valamint a pozitív megközelítését. A tudós ugyanis nem arra kíváncsi, hogy mi hogyan nem működhet, hanem hogyan működik és mire használható. Például az ún. „placebó hatást” könnyű leszólni, mégis nagyban segíthet, ha hiszek valaminek a hatásosságában, sőt úgy tűnik, még az is számít, ha a gyógyító hisz a hatásosságában és a hitét felém is sugározza.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a tudomány felfogása hihetetlen módon fejlődik, változik, a XIX. századi mechanikus felfogás sok területen már nem állja meg a helyét, még akkor is, ha a múlt században igen kevesen, csak a legnagyobb géniuszok mint Einstein, Bohr vagy Heisenberg mutattak rá erre a problémára. Az egyes okkult áltudományok elleni harc, a szkepticizmus számomra kevésbé értelmes magatartásnak tűnik, egyrészt mert például a parapszichológia vagy asztrológia általában nem tartják magukat tudománynak, másrészt mert még olyan tudósok mint Newton és Kepler is foglalkoztak ilyesmivel. Létezhetnek olyan hatások, amelyek annyira finomak, hogy ma még nem mérhetőek a tudomány eszközeivel, elnyomja őket a „zaj” vagy pedig a tudat közvetlenül hatással van rájuk, emiatt objektíven értékelhető kísérletek nem egykönnyen végezhetőek. Az igazi kutató azonban nem harcol, hanem dolgozik és néha talál valami érdekeset, amely használható vagy amelyre nem könnyű magyarázatot találni. Ideológiailag nem teljesen elfogulatlan, de ha szeretné is, hogy a lakmuszpapír kék legyen és adott esetben nem lesz kék, azt is publikálni fogja.