Pénzügyi kultúránk európai szinten átlagosnak tekinthető, igazán fejlett szintet csak Észak-Európában ér el. A tudatos pénzügyi tervezéshez jövőorientáltságra van szükség, amely Zimbardo: Időparadoxon c. könyve alapján elsősorban a protestáns és zsidó kultúrára jellemző, bár én még mellé tenném a kelet-ázsiai konfuciánus kultúrkört is. A kultúra amiben élünk viszont egyáltalán nem determinál, hiszen a bajorok és az osztrákok is megtanulták a takarékosságot az észak-németektől, a franciák és észak-olaszok szintén sokat tanultak a németektől és a svájciaktól, tehát a katolikus kultúrkör nem olyan nagy hátrány. A bizánci kultúrkör (a Balkán és Kelet-Európa) e tekintetben még elmaradottabb, amely fő oka a görögök folytonos pénzügyi csődjének, és akkor még nem beszéltünk Latin-Amerikáról, Közép- és Dél-Ázsiáról, Afrikáról. Számos országban nem havonta hanem hetente fizet a munkaadó egy kisebb összeget, mert tudja, hogy a dolgozók hamar elköltenék az egészet, de nálunk is vannak olyan térségek, egész falvak, ahol nagyon sokan a segélyt vagy egyéb bevételt hamar elverik és legtöbbször még a kenyeret is hitelre vásárolják.

Gondolkodásunk nem sokban haladja meg a paleolit kori emberét, amint azt Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvében nagyon közérthetően és szellemesen bemutatja. A legtöbb lottóötös nyertes egy-két év alatt tönkremegy, amire az ad magyarázatot, hogy az emberek 90%-a nálunk ma is úgy fogja fel mint a kőkorszaki ember: ha elejtettük a nagyvadat, akkor gyorsan faljunk fel belőle amit lehet, mert húsa nem tárolható. Ez a fajta ösztönösség rejlik a tudatalattink mélyén, amikor kicsivel több pénz áll a házhoz és hirtelen kiengedjük a gyeplőt sok olyasmire költve, amire nincs feltétlenül szükségünk. Megjegyzem, hogy az angolszász protestáns kultúrkör ember semmivel nem különb nálunk, költ ész nélkül és eladósodik: valójában ez a paleolit mentalitás jeleik meg a mai ún. konzumerizmusban is, amely egyáltalán nem új keletű jelenség, csupán azért feltűnő, mert alapvetően különbözik a pár évszázaddal ezelőtti földművelő felfogásától (akinek be kellett osztani, amit megtermelt, hiszen nem lehetett tudni, hogy a következő évben milyen természeti csapásokra számíthat). Tóth András elmélete nagyon jól alkalmazható. például érthetővé teszi a 19.századi magyar földesurak dorbézolását, fokozatos elszegényedését és ezzel párhuzamosan a zsidó származásúak meggazdagodását. Ezen túlmenően az magyarázatot nyer, hogy mért éppen azok a nyugat-európai országok gazdagodtak meg leginkább hosszabb távon, amelyeknek NEM voltak számottevő gyarmataik, hiszen egy másfajta, szigorúbb és előrelátóbb gazdálkodásra voltak kényszerítve. A skandinávoknál, hollandoknál, németeknél jött létre az a szociális ellátórendszer és az a szintű társadalmi biztonság, amely maga is ösztönözte a hosszabb távú tervezést, ily módon a pénzügyi tervezés ezekben az országokban alapvető társadalmi normává vált. Ezzel szemben Európa keleti részén a politika vargabetűi és a törvényalkotás önkényessége az élet teljes tervezhetetlenségének érzését ültette el a fejekben és tartja fenn az egymást követő generációkban, a vállalkozások szintjén éppúgy mint a családokban.

Akik a jelenlegi pénzügyi rendszert a kamatos kamat elve miatt szidják, elfeledkeznek két fontos szempontról. Az egyik az, hogy kölcsön adásakor valamilyen ösztönzőre van szükség, hogy az adós a tartozását rendesen törlessze és határidőre visszafizesse. A muzulmán kultúrában tiltják a kamat szedését, emiatt a muzulmán bank a jelzálog alatt álló lakás után bérleti díjat szed, amely lényegében hasonló funkciót tölt be mint a kamat. Másrészt a természetben és a társadalomban nagyon sok minden mértani haladvány szerint működik öngerjesztő folyamatokon keresztül, mint például a mezőgazdaság (magvak és állatok szaporodása), a különféle eszmék terjedése, de a járványok létrejötte is. Jézus maga is élt ilyenféle hasonlatokkal, azt a paradoxont is használva, hogy „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”

Érdemes megnézni, hogy a legutóbbi időben milyen hatások alakították a magyar állampolgárok pénzügyi kultúráját. A válság által előidézett kiszolgáltatottságból tanulva a jobboldali kormány csökkentette a költségvetés hiányát és az államadósságot, pénzügyi stabilitást hozott létre és ösztönözte a hitelek visszafizetését. Ennek nyomán csökkent a magánszemélyek és vállalatok adóssága is, főként a külső adósság (pl. IMF hitelek), alacsony az infláció és a jegybanki alapkamat. A gazdasági válság és a hitelválság a tapasztalatok szerint egy pár éven keresztül visszafogja a hitelfelvételi kedvet, és a kormány is segített különböző módokon egyes adósoknak kilábalni a rossz hitelekből, habár számos devizahitelesnek ez a segítség már későn érkezett. A GDP-n belül fogyasztás mérsékelt szintű, amely ésszerűnek is tekinthető, azonban ezen belül nagy a differenciálódás. A legnagyobb vesztes a társadalom több mint felét (!) kitevő alsó-középosztály, amelynek kissé nőttek is a terhei és jövedelme manapság csupán vegetáláshoz elég, kivéve ha külföldön tud munkát vállalni.

A jobboldali kormány tevékenységének azonban van egy kimondottan káros vonása is: ez pedig a rendszerszintű korrupció. Arról a paleolit felfogásról van szó, hogy az elejtett mamut a törzs tulajdonát képezi, a szűkebb csoporthoz tartozók osztják el maguk között. Ez éppúgy érvényes az államilag monopolizált területekre (pl. trafikok, állami vállalatok vezetése, földtulajdon), mint az EU pályázatokra vagy az MNB spekulációs bevételeiből képződött nyereségre. A kormány felfogásában senkinek semmi köze hozzá, kiknek és hogyan osztják el a nagyvadat, amely a szűkebb értelemben vett törzs tulajdona. (Szinte mindegy, hogy mire költjük a talált pénzt, lényeg, hogy mások ne kapjanak belőle.) A korrupció valójában leromlást jelent, az erkölcsi tartás engedését és olyan fegyelmezetlenséget, amely pazarlásban nyilvánul meg. Azért korrupt, mert az elosztáskor nem az alkalmasság és az érdem dönt, hanem hogy kik vannak a tűz körül, a rendszer elvtelen kiszolgálói mindig részesülnek a koncból.

Ez a fajta negatív példamutatás aligha segíti a pénzügyi kultúra javulását, amely egyébként igen gyakorlatias oktatást is megkívánna. Azonban az oktatásunk kevéssé gyakorlatias és alig foglalkozik, ha egyáltalán pénzügyi tervezéssel.

A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy éppúgy, ahogyan létezik önkizsákmányolás – a pénzt hajtani a családi élet és az egészség rovására,- éppúgy van olyan is, hogy „önkorrupció”, amikor az extra jövedelmet luxuskiadásokra költöm el, például egy drága autóra, amelynek a fenntartása is költséges. Mivel a legtöbbünkben elég erősen megvannak ezek a több százezer éves ösztönök a pazarlásra, ezért a könyv tanácsa szerint a legjobb, ha „eldugjuk” a pénzt magunk elől. Ilyen megoldás, ha fizetésünk egy részét azonnal automatikusan lakástakarékra, nyugdíjcélú vagy egyéb hosszabb távú megtakarításra utaljuk. Adott esetben nagyon nem mindegy, hogy milyen formát választunk azonban még havi tíz-húsz ezer forint is jelentős összegű megtakarítás lehet több mint mint tíz év elteltével.

A hálózatkutatók szerint a társadalmakat nem annyira az erős, hanem a gyenge kapcsolatok tartják össze. Konkrétan ez azt jelenti, hogy Magyarországon is potenciálisan több százféle vallási és politikai szekta jöhetne létre, mindegyik alternatív valóságértelmezésekkel, amelyek egymásnak homlokegyenest ellentmondanak. Amiért nem jönnek létre vagy csak elvétve ilyen szigetek a társadalmon belül, annak oka a sok-sok gyenge kapcsolat távoli ismerősök között. A régi barátságok és jó ismeretségek ugyanis áthidalják még a jelentős felfogásbeli különbségeket is: nekem is vannak olyan régi ismerőseim és barátaim, akikkel nem fogom megszakítani a kapcsolatot amiatt, hogy a felfogásunk ma már sok mindenben eltér. Továbbra is tisztelem az ő személyiségüket, ismerem értékeiket, még akkor is, ha a nézeteiket esetleg helytelenítem, így inkább azokat a pontokat fogom keresni, ahol megértjük egymást. Nem hagyom, hogy a politikai szempontok domináljanak, ezért mindig lehet találni közös pontokat.

A terrorizmus alapja az én értelmezésem szerint alapvetően súlyos mértékű kapcsolathiány helyi, országos és globális méretekben, amely a terrorizmusra fogékony zárványokat hoz létre. Egyik fő előidézője, hogy nincs elégséges mennyiségű gyenge kapcsolat és együttműködés, amely kohéziós erőt biztosítana a különféle egymás mellett párhuzamosan létező társadalmak között. Ennek mérése talán nem minden esetben könnyű, viszont a szakértők is hivatkoznak a (nyugati) társadalmak fragmentálódására, amelynek a leghétköznapibb megjelenése, hogy nem tudom mit csinál a szomszédom és nem is érdekel. A vagyoni különbségek megnőttek, a társadalmi szolidaritás meggyengült és egész rétegek szakadtak le, váltak frusztrálttá és elkeseredetté. A dühös fiatalokat, mondhatni éretlen suhancokat pedig könnyen fanatizálják a különféle terrorista mozgalmak.

A múlt század végén például a különféle szélsőbalos sejtek (pl. Vörös Brigádok) valamint a nacionalista ETA és IRA voltak legismertebb terrorista szervezetek, századunkban pedig jöttek a különféle muszlim (pontosabban az iszlám vallási kultúrából származó) terroristák, akik különféle turistaparadicsomokban, katonai támaszpontokon, Bagdadban, Mumbaiban, Moszkvában, New Yorkban, Londonban, Isztambulban, Párizsban (általában tehát a legnagyobb városokban) és legutóbb Brüsszelben követtek el borzalmas merényleteket. Amelyek mindig rémületet keltenek és részvétet váltanak ki, megszokni őket (szerencsére) lehetetlenség.

Biztos vagyok benne, hogy főként leszakadt rétegekből, jövőkép nélküli frusztrált emberek közül toborozza tagjait a borzasztó Iszlám Állam nevű terrorszervezet. (Amely mellesleg nem példa nélkül álló a történelemben: létezett jakobinus diktatúra, kommunista vörösterror, és a 20. századi Kínában is volt a hatalmi űrben egy hasonló stílusú, kérész életű államocska – úgy látszik, hogy az arab világ most jutott el a történelmi fejlődés arra a pontjára, amelyet az európai kultúra már több száz éve maga mögött hagyott.)

Leszakadt emberek nagy csoportjai mindenhol vannak, Európában a szélsőjobboldali pártok, az USA-ban pedig úgy tűnik, hogy mostanában Donald Trump és Bernie Sanders elnökjelöltek vállalják fel leginkább az érdekeik képviseletét. A problémák tehát hasonlóak a nyugati világban is mint az iszlám országokban, csak nagyságrendileg kevésbé súlyosak és a nagy számú idősebb ember jóval mérsékeltebb felfogást határoz meg mint a fiatal korosztályok dominálta arab társadalmaké.

A mai terrortámadás látszólag a galambok veresége és a héják győzelme: azoké, akik a kemény fellépést, teljes elzárkózást sürgetnek és a katonai erő használata mellett törnek lándzsát. Látszólag és leginkább rövid távon, mert a fenti gondolatmenetből következően az ő békéjük mindig tele lesz feszültséggel és robbanásveszélyes keverékekkel. Orbán Viktor és csapata a harcos stílus híve, akik emellett „nem hagyják az út szélén” a leszakadókat sem: azonban a segély megalázó szintű, a közmunka sokaknak szintén, és nem kevésbé megalázó az sem, ahogyan a közmunkásokból katonákat toboroznak. Lényegében a kedvezményezett csoportokon kívül a társadalom nagy része igen kevés támogatásban részesül. Az ő üzenetük: erő és össztársadalmi összefogás az „idegenek” és egyéb gyanús személyek ellen, tehát alapvetően a félelemre építenek.

A jövő mégsem az övék, hanem a Gandhi-típusú hídembereké. Olyan személyiségeké, akiket gyakorlatilag a társadalom egésze elfogad és miként egykoron Gandhi, tekintélyük révén nagy mértékben képesek az erőszak megfékezésére. Sajnos ilyenek most hiányoznak vagy nem rendelkeznek elég befolyással az iszlám országokban. Nálunk léteznek szerencsére olyan közéleti személyiségek, akiknek a mondanivalóját nagyjából mindenki elfogadja, a parlamentben is vannak páran ilyenek, a közéletünkben pedig többek között Böjte Csaba vagy Pál Ferenc atya a pozitív szellemiség képviselői.

A gonosz legyőzése számomra hosszabb távon nem az erő és az elzárkózás által, hanem éppen hogy a valódi kapcsolatok építésével lehetséges, amiáltal a fanatizmus egyre kevesebb muníciót kapna. Ez nagyon nehéz és sok munkával járó, nem látványos tevékenység.

Freud óta a tudatalatti a köznyelvünk része lett. Az újabb kutatások azonban már más képet rajzolnak a tudatalattiról mint régebben: Freud elméletének egyes drámai elemeit, mint például az Ödipusz-komplexust (a fiú az anyjába szerelmes) vagy a hölgyek ún. péniszirigységét, a szakemberek manapság nem tartják helytállónak vagy legalábbis annyira fontosnak.

Századunk legújabb technikai fejlesztései tették csak lehetővé az agy működésének részletekbe menő megfigyelését és ezáltal a tudatalatti megismerését. Agyunknak ugyanis csak az elülső lebenyén levő pár milliméter vastag kéreg az, amely a tudatos gondolkodást létrehozza, a többi részében tudattalan folyamatok mennek végbe, olyan automatikus cselekvéssorozatok mint lemenni a lépcsőn vagy például az utcán sétálva kiszűrni a rengeteg információból a számunkra fontosakat, hiszen a tudatos figyelmünk kapacitása nagyon szűkös.

Arra viszont már évtizedekkel ezelőtt rávilágítottak pontosan elvégzett és bármikor megismételhető kísérletek, hogy a legtöbb döntésünk szintén nem tudatos, amint azt Mlodinow: A tudattalan c. könyvében számtalan példán keresztül mutatja be. Így például az állásinterjúkon sok esetben a puszta rokonszenv a döntő, a mosóporok közül hajlamosak vagyunk a csomagolás alapján választani (a kék szín a nyerő), üdítők vagy borok kóstolásakor jobbnak érezzük az ízét, ha tudjuk róla, hogy „márkás” mint ha nem. (Az ízérzékelő központunk ugyanis aktívabban működik, ha olyan italt kóstolunk, amelyet a közmegítélés magasabb kategóriába sorol.)

A politikában a tudatalattinak szintén nagyon nagy szerepe van. Így például a rasszizmus abszolút a tudattalan terméke: ősi funkció, amely kategorizálással potenciális veszélyforrásokat azonosít be. Éppolyan ösztönös mint a területvédelem – ami például abban jelenik meg, hogy senki nem szeret az ajtónak háttal ülni. Az ösztönös reakciók ellen bármiféle „harc” emiatt eleve értelmetlen, sőt az ember tudattalanul kimondottan vágyik a csoporthoz való tartozásra és hogy jobbnak látsszon másoknál. Az összehasonlítás egy cigány családdal szemben vagy arab menekültekkel szemben sok esetben nekem kedvező képet mutathat, azonban nem gondolunk bele ilyenkor az eltérő körülményekbe, és ha azt veszem figyelembe, hogy ki hogyan él a lehetőségeivel, akkor már egyáltalán nem biztos, hogy számomra kedvező a kép.

A politikusok nagy mértékben építenek a tudattalanra, nem csak a migránshiszti esetében (a migránsválság feltűnő túlreagálásakor), hanem éppúgy mint arra a jelenségre, hogy a hírekből nem csak tájékozódni akarunk, hanem sok esetben azt szeretnénk megtudni, hogy mi a csoport véleménye, amelyhez való tartozást fontosnak tartjuk. A mai politikusok visszaélnek azzal, hogy csoporthoz való tartozás vágya legtöbbször nagyobb mértékű mint az önálló gondolkodás igénye. Így olyan valóságképet szuggerálnak, amely sok tekintetben nem állja meg a helyét, emiatt egy ponton túl könnyen kipukkadhat.

A tudatalatti sokszor felhasználja a tudatos elménket a saját álláspontjának képviseletére és védelmére. Megfigyelésem szerint az összes ideológia ha véresen komolyan veszik és fanatikusan képviselik, akkor kivétel nélkül mind így működik: racionálisan megokolni és eladhatóvá tenni az ember hatalomvágyát mások fölött.

A legtöbb esetben viszont csupán csak arról van szó, hogyha másokat meg szeretnénk érteni, akkor a tudattalanból jövő megfogalmazásokat tudni kell dekódolni. Így például az a kijelentés, hogy „Minden politikus korrupt”, csak dekódolást követően válhat értelmessé, a racionális gondolkodás számára nyilvánvalóan nem igaz, vagy legalábbis nem egyforma mértékben igaz minden politikusra. A legtöbb esetben ez úgy dekódolható, hogy „A politikusok fölöttünk állóknak tartják magukat sok tekintetben, amit én hajlamos vagyok elfogadni az esetben, ha kiállnak az érdekeimért.” Elég szomorú, hogy ez a felfogás annyira általánossá vált, és nincsenek tömegtüntetések sem a politikusok túlkapásai ellen. Mindamellett még a fejlett politikai kultúrájú országokban is, a választópolgárra a politikai programoknál nagyobb hatást gyakorol az adott jelölt személyisége. A jelöltek között óriási a különbség van a nem verbális kommunikációban és a tudattalanunk természetesen veszi, hogy az illető az adott helyzetben győztes vagy vesztes típusú. (Mellesleg nekem fixa ideám, hogy 2006-ban a Fidesz nem is akart nyerni a választásokon.) A lapok sok esetben tehát valóban „előre le vannak osztva”, de ez a leosztás igen gyakran nem tudatos módon történik. Emiatt nem venném szó szerint azt a kijelentést, hogy „A politikusok általában csak bábok”, mert kevés esetben vannak rá egyértelmű bizonyítékok, inkább ez is a tudatalatti egyik megfogalmazása arra, hogy sokszor nincs a kezükben a gyeplő, hanem csak sodródnak az árral.

Nagyon fontos, hogy a politikai közgondolkodásban is nagyobb szerepet kapjon a tudatosság, a mértéktartó racionalitás, mint az események helyénvaló és pontos megítélésének alapfeltétele. A mai közszereplők többsége igen káros divatot teremtett azzal, hogy nem is törekszik pontos és körültekintő megfogalmazásra. Ezzel együtt hiábavaló próbálkozás lenne kiszűrni a tudatalatti, ösztönös viselkedést, sőt ez is lehet pozitív hatású, mert jelentős pozitív érzelmi töltetet adhat. A bal agyfélteke homloklebenyének verbális racionalitását és kritikus szemléletét pedig nagyon jól kiegészíti a jobb agyfélteke színes képi világa, amely a dolgokat egységben szemléli és létrehozza azt a hitrendszert, amely minden cselekvésünk alapjául szolgál. Ezt a hitet vagy éppen a hit hiányát egymás felé is szuggeráljuk: kísérletekben rövid időn belül mintegy 30%-kal nőtt azoknak a diákoknak a teljesítménye, akiket a tanár tehetségesnek és jó képességűnek tartott azokkal szemben, akiket nem ilyen kedvezően ítélt meg.

 Pontosabban szólva ez a közhellyé vált féligazság, a „fogyasztói társadalom” megbélyegző értelmű, de kevés hasznot hozó kategóriája az, amely remélhetőleg kikophat a közbeszédből, amelynek remélhetőleg lassan búcsút mondhatunk.

 Az emberi mohóság maga a gyarlóságaink egyikeként mindig is létezett a történelemben, de ha kitalálunk rá egy tudományoskodó kifejezést, azzal nem fogunk újat mondani, pontosabban nem is tudtunk vele igazán újat mondani. A „fogyasztói társadalom” kategóriájának valóban van létjogosultsága a társadalomtudományokban, ahol emberi közösségek működésének leírását valamilyen szempontból jellemző MODELLEKRŐL van szó, ezzel szemben a szakkifejezésnek a köznyelvben való használatáról kimondható, hogy semmiféle eredménnyel nem járt. Hacsak nem eredmény az, hogy egyesek jobban érzik magukat, ha lenéznek másokat valamilyen képzelt alapon.

 Azzal együtt, hogy létező dolog valóban, hogy egyes országokban pár éves tévéket dobnak ki az utcára, hogy létezik valóban olyasmi, hogy státuszfogyasztás (a szomszédomnak is van, ezért nekem is kell), és habár a jelenhedonizmus sőt időnként a konzumerizmus jellemző lehet ránk, mégis a mai magyar állampolgárok nagy többsége nem megapolisz lakója, aki megengedhetné magának a folyamatos dőzsölést.

Egy olyan országban élünk, ahol a gépkocsik átlagéletkora tíz év feletti, a középosztály jó része küzd azzal, hogy családjának hónapról-hónapra elfogadható szintű megélhetést tegyen lehetővé és nagyon ritkán vásárol új autót, leginkább használtat, nem vesz egy divatos ruhából egyszerre öt színűt és az élelmiszer nagy részét sem dobja ki a kukába. A közgazdasági értelemben vett fogyasztását visszafogja amennyire tudja, hogy egy adott, szerénynek mondható életstílust fenn tudjon tartani. Ez régóta így megy és nem valószínű, hogy a közeljövőben sokkal jobb lesz a helyzet.

 Na és mi a helyzet a sok gonosz, manipulatív reklámmal? A reklámok többsége teljesen korrekt üzlet. Választási lehetőségünk abban áll, hogy vagy fizetünk a szórakozásért vagy pedig statisztikai valószínűséggel közülünk többen fogják megvenni a reklámozó cég termékeit. Egyrészt a reklámot nem kötelező megnézni, lehalkítható vagy elkapcsolható. Másrészt a reklám nem fog tudni rávenni valamilyen tevékenységre, nem fogok rohanni sört inni a hatására, legfeljebb a sörmárkák közül fogom azt választani, amelynek a neve ismerősebb vagy számomra jobban hangzik. Az emberek többsége különféle hobbiknak hódol, pedig a reklámok nem szólnak arról, hogy menjünk horgászni, sportolni, hangversenyre, kertészkedni vagy újítsuk fel a házunkat, mégis rendszerint hódolunk ilyesminek, erősen túlbecsüljük tehát a média manipulatív hatását.

 A reklámnál sokkal manipulatívak a hírműsorok, eleve annak az eldöntésével, hogy mi számít hírnek valamint a hírek tálalásával. Indulatok szításáról, helyzetek egyoldalú beállításáról, csak pozitívumok vagy csak negatívumok kiemeléséről (akár kormánypárti, akár ellenzéki felfogású médiumról van szó), csak szűk szakmai körben ismert emberekről szóló hírekkel, találomra (vagy ideológiai céllal) kiemelt bűntényekről és balesetekről valamint cuki állatkerti fókabébikről.

 A hamburger reklám miatt sem fogunk a mekibe rohanni, mert aki eleve a gyorsételek híve, annak gyakorlatilag mindegy, hogy melyik cég reklámját nézi, ugyanis számára KÉNYELMI SZEMPONT a gyorsétel, amely nem csak többe kerül, de kevésbé tápláló és egészségtelenebb a friss alapanyagokat, kevés adalékot használó főzéshez képest. A mai életmódunk lényege sokkal kevésbé a fogyasztás, mint inkább a KÉNYELEMRE VALÓ TÖREKVÉS. Egy időben jártak lajtos kocsival és hordták a tehenészetekből a házi magyar tejet, de ezek járatok megritkultak mert nem érte meg a macerát: a nagy élelmiszerboltokban egyszerre sok minden beszerezhető.

Ezen túlmenően nem a reklámok, hanem az ember fiziológiája olyan, hogy hajlamos túl sok cukrot fogyasztani, amely megint csak KÉNYELMES a szervezetnek, olyannyira, hogyha nem figyel oda, akkor túleszi magát egészségtelen ételekkel és elhízik. Legtöbbször az bukkan elő, hogy nem a „fogyasztás”, hanem a túlzott KÉNYELEM az, ami a központi problémát jelenti, amely testi és szellemi értelemben is ártalmas lehet, amiről valóban érdemes beszélgetni. A „kilépés a komfortzónából” az, amire igen gyakran szükség van, ami adott esetben kreatív és célravezető lehet.

A „fogyasztói társadalom” használata tehát körülbelül annyira szakszerű mint Orbán Viktor ünnepi beszédei, negatív csengése miatt leginkább csak ideológiai bunkerépítésre való.

Léteznek viszont valóban különféle szenvedélybetegségek, amelyek valóban pótcselekvések, hiszen valami nem létező űrt próbál velük az ember betölteni. A legelterjedtebbek mint az alkoholizmus vagy a dohányzás azonban már régóta létező problémák, társadalmi formától függetlenül. Az anyagiasság elterjedtsége szintúgy az előző társadalmi rendszerben is megfigyelhető volt. Tény viszont, hogy vannak újabb keletűek mint például netfüggőség, játékfüggőség vagy szexfüggőség, valóban létező problémaként, de már az utóbbi évtizedek fejleményei, a különféle kütyük elterjedésével függhetnek össze. (A kütyüket, egyéb elektronikus eszközöket pedig nem azért tervezik pár évre, hogy lecseréld, hanem mert a műszaki tartalmuk gyorsan elavul, emiatt pár év múlva nagy részüket úgyis lecseréljük. Emellett azt is elfelejtik sokan, hogy az igazi minőséget MINDEN ESETBEN meg kell fizetni, és nagyon kevesen engedhetik meg maguknak mindenből az igazán jó minőségű termékek vásárlását.) A virtuális társadalom képe valóban aktuális problémáról szól, amellyel már van értelme és kell is foglalkozni.

 Még egy szempont, hogy a viszonylagos pazarlás mért lehetséges: az energiagazdagság miatt. Ugyanis ha az alapanyag és energia olcsó, akkor jobban megéri a hibás terméket újra tömeggyártani mint megjavítani. Nem a fogyasztás, hanem az ENERGIAGAZDAGSÁG társadalmában élünk, azonban a fosszilis energiák adta nagy energiasűrűség nem tart örökké és tönkreteszi a környezetet is, - ez már VALÓS társadalmi probléma.

 Egyik neves pszichológus szakértőnk szerint az emberi kapcsolatok manapság eltárgyiasulnak: ez nagy általánosságban megint nem állja meg a helyét. Az ember éppolyan szociális lény mint régebben, csupán az emberi kapcsolatok tartalmában történhetett némi változás, két embert némileg más szálak kötnek össze mint régebben, és ezek a szálak dinamikusabbak, változékonyabbak. A legtöbben azonban igényeljük ma is a család nyújtotta stabilitást, az atomizáltság különféle liberális „rémképei” nem valósultak meg.

Napjaink társadalmi problémái részben mások mint régebben, és ugyanúgy jelentős törődést érdemelnek, azonban erre csak akkor van esély, ha lapos közhelyek nélkül, pontosan fogalmazunk, nem egyetlen szóval elítélve és „virtuálisan kikukázva” olyan emberek millióit, akiknek valódi életéről fogalmunk sincs.

Érettségi kérdés lehet

„Az első világháború kitörésének okai...” kezdetű tétel. A ma történészei azonban már jórészt másként látják az egész témakört mint amit az iskolában tanítanak. A történelmi események világos megítéléséhez leginkább időre van szükség valamint olyasmire mint a különféle ideológiáktól való távolságtartás.

 Először is felmerül a kérdés: tényleg világháború volt? A legfontosabb hadi események Európában zajlottak és habár olyan Európán kívüli országok mint Ausztrália, Új-Zéland és legfőképp az USA is részt vettek benne, nem voltak jól kiképzett, harci tapasztalatokkal rendelkező egységeik, inkább a gazdasági támogatás volt jelentősnek mondható a tengeren túlról. Emiatt jobbnak tartom a Nagy Háború vagy Nagy Európai Háború megnevezést.

Másrészt kérdéses az is, hogy tényleg az első-e a világháborúk sorában. Ha világháborúnak azt nevezzük, amelyekben az adott kor minden nagyhatalma részt vett, akkor az alábbiak eshetnek még ilyen megítélés alá:

-Harmincéves háború 1618-1648

-Spanyol örökösödési háború 1701-1714

-Hétéves háború 1756-1763 (Észak-Amerikára is kiterjedt)

-1796-1815 Napóleoni háborúk

 Ciklikus jelenség

Úgy tűnik tehát, hogy Európában évszázadokon keresztül a középkor vége óta mintegy 50 évenként nagy háborúk törtek ki, amelyek során birodalmak, nagyhatalmak csaptak össze. Kivétel a 19.század közepe, amikor az európai birodalmak válságba jutottak és többségükből nemzetállamok váltak ki, emiatt nem voltak abban az időben a kontinensen elhúzódó fegyveres konfliktusok.

Az első világháború azért járt lényegesen több emberáldozattal, mert 1. Európa népessége is nagyobb volt, 2. Nagyobb hadseregek voltak mozgósíthatóak a vasút segítségével, 3. Lényegesen megnőtt a fegyverek tűzereje, 4. Létrejött a fegyverek és lőszerek iparszerű előállítása 5. Hasonló erejű felek között patthelyzet alakult ki.

 A „klasszikus okok”

Az I. világháború klasszikusnak mondott okait a ma történészei már nem nagyon emlegetik. Ilyen például az imperializmus, a harc a gyarmatokért: Németországnak a földrajzi elhelyezkedése miatt nem volt esélye az angolokhoz és franciákhoz szintű gyarmatbirodalom létrehozására és nem is törekedett erre. Az újabb kutatások szerint Németország nem az események kiváltója mint inkább csak egyike volt az eldőlő dominók sorának, nála nagyobb szerepet játszott Ausztria, amely hadat üzent Szerbiának valamint Oroszország, amely először rendelt el mozgósítást az összes nagyhatalom közül. A két közép-európai hatalom az oroszok balkáni terjeszkedése miatt félt a legjobban, és hogy ezáltal két tűz közé kerülnek. A németek franciák elleni támadása semlegesítő célzatú volt csupán, azonban a gyors győzelem nem volt elérhető Európa akkoriban legmilitarizáltabb országával szemben.

 Melyek lehettek a valódi okok?

Mi volt az a gyúlékony anyag, amelyet egy eldobott csikk (azaz egy szarajevói pisztolylövés) képes volt úgy felgyújtani, hogy leégett az egész erdő? (15 millió ember halálát okozva és a legyőzöttek valamint a győztesek gazdasági tönkremenetelét.)

 Rengeteg volt a fegyver

A 20.század elején erősödő fegyverkezési verseny bontakozott ki, és tudjuk, ha sok fegyver halmozódik fel, akkor azt használni is akarják. (L. például az USA ezredforduló körüli magatartását a világ csendőrének szerepében.) Igazából senkinek sem volt érdeke a háború, az oroszok kivételével mindenki csak védekezett, az akkori karikatúrák jól bemutatják azt a jelenséget, ahogy József Attila később megfogalmazta: „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.” A fegyverek használatához azonban harci szellemre is van szükség, ami éppen a világháború küszöbén hirtelen felerősödött.

 A túlnépesedés érzete

Felmerül a túlnépesedés kérdése: alapos vizsgálatra érdemes az a jelenség, hogy a harci szellemet milyen mértékben növeli a túlnépesedés relatív érzete. Így például nagyvárosokban, és főleg a zsúfoltabb területeken fokozott mértékű az agresszió, a bűnözés és az egymással vetélkedő bandák tevékenysége. Afrikai országok véres polgárháborúiban a gyors népszaporulatot követni nem tudó élelmiszertermelés éppúgy megjelenik mint az egykori európai forradalmakban, de az aktuális példák közé tartozik Líbia és Szíria is. A túlnépesedés érzetét erősen fokozza a nyomor és a kilátástalanság, - ezen a ponton igazat kell adnunk Marxnak és még Lenin „elvtársnak” is, amikor ennek a veszélyes voltát sulykolták,- hiszen Oroszországot és a Balkánt annak idején egyaránt szinte szétfeszítették a társadalmi problémák, de a Monarchia osztrák részén is lelassult a gazdaság fejlődése. A háború a legjobb menekülési útnak tűnt a monarchikus rendszerek elitje számára (a nagy háborúkat szinte mindig az abszolút monarchiák és a diktatúrák robbantják ki, nem a demokráciák). Ők robbantották ki és sodorták bele a többieket, köztük Ausztria részeként Magyarországot is – valójában csak névleges szavazati jogunk volt a belépés kérdésében egy olyan háborúba, amihez semmiféle érdekünk nem fűződött.

 Társadalmi egyenlőtlenség

Ez az, ami gazdaságilag is mérhető és ábrázolható, és látható, hogy a 19.század során végig magas szinten voltak és még nőttek is a kontinensen a vagyoni különbségek, és habár pontos statisztikai adatok nincsenek erről, még elképesztőbb méreteket ölthetett a nyomor Kelet-Európában. Amikor a karrierre, a boldogulásra az egyén esélye nagyon lecsökken, akkor vigaszt keres a nacionalizmusban, amely eredetileg egy nagy közösséghez való tartozásként igen pozitív töltetű jelenség, és csak amikor egyfajta „kollektív egoizmussá” válik mások rovására, akkor adja a nagy pofont saját magának. A katonai vereség és a nagy gazdasági világválság ördögi köre tovább szította a nemzeti összefogásba való menekülést (ha én magam nem tudok sikeres lenni, akkor legalább a közösség részeként élhessem át a sikert), és termelte ki a legjobb képviselőjét, Hitlert.

 Aggodalomra okot adó tényező

A túlzott mértékű társadalmi egyenlőtlenség manapság jól kimutatható növekedése sokakban fokozza a sikertelenség érzetét és olyan érzést kelt, hogy túl sokan vagyunk, nincs annyi, hogy mindenkinek jusson elég a tisztes megélhetéshez. Ez az, ami jelenleg aggodalomra okot adó tényező. Nem véletlenül növekszik az euro-szkepticizmus és erősödik a szélsőjobb, amelynek felfogásában mindig jelen van a militáns szellem mint a látványos kollektív siker egyik alapfeltétele. A szélsőbal is erőszakpárti, de inkább a társadalmat szétziláló forradalmak híve. Meg kell találni a kulcsát, hogy milyen tényezők miatt csökkent le az egyenlőtlenség Európában egy egészséges szintre a 20. század első részében és maradt elfogadható a század végéig, ez lehet a háborúk megelőzésének egyik fő feltétele. Habár manapság már a sport és a kulturális sikerek is kollektív sikert jelentenek, azonban nem mindenki számára kompenzálják a gazdasági lekörözöttség egyéni vagy kollektív szintű kudarcélményét.

A világ kulturális térképén az egyes országokat kétféle tényező alapján sorolják be: a hagyományos-racionális valamint a túlélés-önmegvalósítás tengely mentén. A gazdaságilag fejlett országokra, ahol magas szintű a jólét mind jellemző, hogy az állampolgárok többsége aránylag magas szinten áll az önmegvalósítás terén, nálunk viszont ez a mutató átlag alatti, hiszen a legtöbben a napról-napra való túlélésre koncentrálnak. Tehát akkor fogunk tudni előrelépni, ha képesek leszünk meghaladni a közéletünkben jellemző folyamatos aggódás és félelem kultúráját. 

Ma Magyarországon háromféle közéleti felfogás van, ez a fajta színesség alapjában véve értékes, csupán az egymás iránti intoleranciára építő, indulatokat szító politikai manipuláció miatt tűnik károsnak. 

-Szélsőjobbos: Az ösztönösség jellemzi és a hagyományápolás. Nincs mindenből elég, harcolni kell az érdekeinkért. Helye a hagyományőrzésben, alternatív életmódok megteremtésében van, főként kistelepüléseken. A Jobbik valamint a Fidesznek egy jelentős része tartozik ide. A társadalmat ez a felfogás a hagyományoknak megfelelően kiváltságosokra és egyszerű állampolgárokra osztja, de nem veszi észre, hogy a „keményen dolgozó kisember” mantra teljesen hibás, ehelyett jól és hatékonyan dolgozó állampolgárokra van szükség. (Az már ő szuverén döntése kell legyen, hogy jelentős túlmunkát vállal-e középtávon.) 

-Szélsőbalos (klasszikus baloldali): Az előzőhöz hasonlóan globalizáció és kapitalizmus ellenes, valójában a szélsőjobb titkos szövetségese és hozzájuk hasonlóan, amikor túl sokat markol, akkor destruktív tud lenni. A marxista dogmákat ismételgetik, nem tanulták meg a történelmi leckét, hogy minden egyes forradalom kudarcot vallott, mert nem ismerték fel, hogy a társadalmak átalakítása csak lépésről lépésre történhet. A céljaik mint például a méltányosabb bérezés, a gazdasági különbségek csökkentése, emberhez méltó élet mindenkinek teljesen rendben vannak hosszú távú programként. Nem veszik észre viszont, hogy számos helyen pl. Skandináviában ezeket az elveket már nagyrészt megvalósították. 

-Mérsékelt jobboldali (és kisebb részben mérsékelt baloldali): a leginkább racionális, ideológia mentes és praktikus felfogás, amely elfogadja a gazdasági racionalitásokat. Leginkább ez a felfogás alkalmas a tartós gazdasági fejlődés és a jólét megteremtésére. A Fidesz egy része, a mérsékelt baloldal, az LMP és olyan mozgalmak mint a PKP, Eötvös kör tartoznak ide.

A mai magyar politika nagy sakkjátékosai az ösztönösségre építenek és valótlan alternatívákat kínálnak (mint például FIDESZ vagy MSZP közti választás) a hatalmuk megtartása és növelése érdekében. A harcias hangnem, a félelem légkörének fenntartása mellett jellemző annak be nem ismerése, hogy a gazdaságunk motorját jelenleg a külföldi tőke és az EU támogatások adják. Sok elemét átvette a liberalizmust teljes mértékben elvető fasiszta rendszereknek, azonban sem Franco, sem Mussolini rendszere nem tudott gazdaságilag sikeres lenni. Ez törvényszerű, hiszen a diktatúrákban az állampolgár fél és passzívan viselkedik, emiatt nem fogja a munkában a legjobbját nyújtani.

Példák a félelemmentes, önmegvalósító (mérsékelt jobb oldali) politikai lépésekre:

1.Másokra nem irigykedni kell, hanem tanulni tőlük. A kulcs mindig az oktatás, az együttélés és együttműködés kultúrájának fejlesztése. Gazdaságunk szempontjából kulcskérdés a jól működő magyar kis- és középvállalatok nagy száma. Emiatt például minden olyan magyar vállalatvezető, aki állami támogatást kap valamilyen formában és tíz főnél több alkalmazottja van, kötelező vállalatirányítási tréninget kellene, hogy részt vegyen (ha nincs ilyen irányú főiskolai végzettsége) az alábbi témákban: 1.alapvető pénzügyi ismeretek, 2.üzleti és társadalmi etika, 3.hatékony vállalatszervezési módszerek (pl. lean, 5S), 4.a dolgozók motiválása, 5.mintaüzemek meglátogatása. (A multikkal is nagyon helyesen az állam stratégiai megállapodásokat köt, amelyekbe az üzleti és társadalmi etika is beletartozhat.)

2.A poroszos stílusú oktatás nem alkalmas arra, hogy aktív, pozitívan gondolkodó állampolgárokat neveljünk fel. A Balogh Zoltán miniszter által megfogalmazottak szerint kell eljárni, modern oktatási módszerekkel, a központi irányítás szerepét csökkentve.

3.A menekültek és gazdasági bevándorlók ügyét illetően valójában nincs lényeges különbség az egyes politikai felfogások között, a kormány csak felfújja és kiélezi azt az uniós szintű döntést, hogy évi 1200 főt befogadunk, holott maga is törekszik, nagyon helyesen a szerinte kevésbé problémás (pl. keresztény vallású) szírek befogadására. A kormány feladata nem az indulatok szítása, hanem a kvóta tartalmi kérdéseiről való tárgyalás Brüsszellel: kiknek adunk engedélyt az itteni munkavállalásra (szűrés) és milyen feltételekkel.

4.A mindenható és mindent ellenőrizni kívánó állam visszaszorítása. A különféle diktatúrákra jellemző leginkább, hogy az állam újraosztja a jövedelmek nagy részét a kedvezményezett csoportok részére. Csökkenteni kell az adókat és az újraosztást is. Az alábbi területeken lehetne többek között a kiadásokat visszavágni: 1.állami nagyberuházások (pl. Paks) és felvásárlások (pl. gáztározók) 2.sporttámogatások, 3.bürokrácia 4.MNB támogatása, 5.családtámogatások rendszere: plafonok bevezetése.

5.Leszakadt térségek fejlesztése és roma integrációs politika. A közmunka rendszerének átalakítása, mert költséges, hatékonytalan és nem segíti az elhelyezkedést. Száz pontos programot is lehetne írni, amelynek megvalósulását negyedévente vissza lehet követni.

Ezek csak példák arra, hogy amint megszűnik az egzisztenciális félelem és az állampolgár nem a saját napi túlélésére koncentrál, abban a pillanatban már rengeteg ötlet és kezdeményezés fog születni a társadalom fejlesztésére. Központilag ez nem működik, hogy az állam majd kitalál mindent felülről és az állampolgár engedelmesen végrehajtja. Egy ilyen rendszer a buzgó janicsároknak és talpnyalóknak kedvez, akik mögött nincs valós teljesítmény. A társadalom fejlődése az aktív és a legjobb képességeiknek megfelelően dolgozó állampolgárokon múlik.

Gazdasági értelemben közepesen fejlett ország vagyunk ha a GDP méréseknek hinni lehet. Nem elhanyagolhatóak nálunk a „fekete” jövedelmek is, amelyek a hivatalosnak mintegy egyötödét teszik ki. Európai szinten a közepes fejlettség azt jelenti, hogy amennyivel el vagyunk maradva az olaszoktól vagy a spanyoloktól, ugyanannyival vagyunk a Balkán vagy Kelet-Európa nagy része fölött életszínvonal tekintetében, lényegében egy szinten a lengyelekkel és a szlovákokkal.

A legfőbb különbség az olaszokhoz képest, hogy őnáluk a hazai ipar sokkal erősebb és kevésbé vannak ráutalva olyan külföldi cégekre, amelyek jelentős része minálunk leginkább csak bérmunkát végeztet. Akik ezen felháborodnak vegyék azt is figyelembe, hogy Szerbiában ugyan sokkal kevesebb a külföldi befektetés, de az életszínvonal is jóval alacsonyabb. A déli, keleti és északkeleti országrészünk példája mutatja, hogy ahol az igen alacsony termelékenységű (!) hazai cégeink dominálnak, ott a gazdasági elmaradottság is jelentősebb. A pénzben kifejezhető értéktermelés döntő része a multik által dominált közép és észak-nyugati országrészekben összpontosul. Ennélfogva teljesen egyértelmű, hogy nem attól leszünk fejlettebbek, ha a külföldi cégeket kiebrudaljuk, hanem ha felnő mellékjük mennél több erős magyar kis- és középvállalat.

Van azonban egy bökkenő, és itt jön a képbe a bányászbéka perspektívája: Hogyan lehetséges az, hogy amíg a magyar és a lengyel gazdaság teljesítménye hasonló, viszont a lengyel polgár fogyasztása a magyarét mintegy 20%-kal meghaladja, nem beszélve arról, hogy az EU-ban csak a románok és a bolgárok maradnak el tőlünk? Azzal együtt, hogy a magyar munkavállaló a kontinensen a legtöbbet dolgozók közé tartozik.

Ha a különféle számokat böngésszük, akkor vajon azt érjük el, hogy még nagyobb lesz a homály a bányászbéka perspektívájából, vagy egyértelmű konklúziókra is juthatunk? Gondoljunk bele: Ha mindenki jövedelme hirtelen az ötödrészével növekedne, akkor még mindig csak az EU átlag 3/4-én állnánk, a változás mégis jelentős lenne az életszínvonalunkban.

Hová lesz az a sok pénz?

Van olyan, hogy adósságszolgálat. A magas államadósság még jórészt a szoci kormányok öröksége, kicsit többet költünk adósságszolgálatra mint a lengyelek vagy a szlovákok, ez azonban mégsem indokolja a nagy különbséget. Ennél jelentősebb mértékű a külföldi cégek által kivitt profit, amelyet nem kompenzál a magyar cégek külföldről behozott nyeresége. Ami viszont ezt mégis lényegében kompenzálja az utóbbi években az a külföldi magyar munkavállalók hazautalt keresete plusz az EU támogatások mértéke. Mi tehát a különbség fő oka?

Lehetnének a beruházások,de azok kimondottan panganak (az EU-s támogatású pályázatok kivételével.) Feltűnő viszont, hogy az adók nálunk igen magasak: a legmagasabbak közé tartoznak a munkát terhelő adók és rekorderek vagyunk ÁFA terén is, és ehhez jön még a sok egyéb adónem, amely kisvállalatokat sújt vagy bankokra és áruházláncokra vetette ki az állam. Ezzel érhető el az, hogy a GDP fele (!) újraosztásra kerüljön, amely a térségünkben kiugróan nagy arány.

Mire költi az állam ezeket az ezermilliárdokat?

Egészségügyre és oktatásra biztosan nem költ, sőt ügyel arra, hogy e téren a gazdasági fejlettségünk mértékét kicsit se lépjük túl. Ennél nagyobb mértékűek nemzetközi összehasonlításban a szociális támogatások, ezen belül kimondottan a közép- és felsőbb osztályok által igénybe vehető családtámogatások, amelyek eddig a demográfia terén kevés eredményt hoztak. Nagyon sokat költ viszont az állam saját magára, a bürokráciára. Szintén az élmezőnyben vagyunk a gazdasági kiadások terén, kedvezményes hiteleket adunk cégeknek (kevés eredménnyel) és az állam igyekszik sok téren pozíciókat szerezni (vagy a szocik idején feladott pozíciókat visszaszerezni), mindez nem kevés pénzbe kerül.

Hova jutottunk tehát?

Ott van egyik oldalon a borzasztóan alulfizetett magyar dolgozó. Nem a multicégek fizetnek keveset, ők annyit fizetnek, sőt valamivel többet is a legtöbb munkakörben mint a magyar munkapiacon szokás. Az államnak viszont nagy szerepe van a minimálbér megállapításán keresztül és a közalkalmazotti fizetések változtatásával is a bérszintek szabályozására. (Jó példa a pedagógusok vagy egészségügyiek „bérrendezése”, akiknek a fizetése sok éven keresztül stagnált, utána egy éven keresztül százszor is beharangozták a híradóban, hogy milyen nagy béremelést fognak kapni, majd tényleg jelentősen felemelték magát az alapbért, ezzel együtt eltörölve számos pótlékot...) Magasabb bérszint mellett is, a magyar infrastruktúra és a nagy felvevőpiacok közelsége simán benntartaná a legtöbb multicéget, akiket viszont jobban sújtana a béremelés, az a kormánypárt holdudvarába tartozó vállalkozói kör. Az ő gyenge termelékenységű, fejlődésképtelen vállalataik azok, amelyek képtelenek kigazdálkodni pár százalékos költségnövekedést – ellenben az uralkodó ideológia mentén szükség van a hazai „tőkésosztály” megerősítésére. Nem látjuk, hogy az elképzelt „erősödés" mennyiben jelent majd valódi gazdasági fejlődést.

A másik oldalon pedig ott van egy mindent látni, hallani és kontrollálni kívánó állam, amely mindenhol ott van és mindenkit megvéd. Az ágyuk alatt is rémeket látó nyugdíjasokat éppúgy mint létbizonytalanságban élő, kiszolgáltatott és önszerveződésre kevésbé képes magyar munkavállalókat egyaránt óvja, ápolja, de legfőként eltakarja...

Végül felvetődik a kérdés, hogy esetleg a magyar polgár „kultúrája” a fő gátló tényező. A világ kulturális térképen az országok csoportosítása két alapvető szempont mentén történt: az egyik, hogy mennyire tradicionális vagy inkább racionális felfogású. A másik tengely, hogy célja inkább a túlélés vagy az önmegvalósítás. A gazdaságilag legfejlettebb országok mind az észak-európai protestáns, az angolszász protestáns vagy a kelet-ázsiai konfuciánus kultúrkörbe tartoznak. Ezeket követi és minden más kultúrával szemben előnyben van az európai katolikus kultúrkör, amelynek Magyarország is része. A rendszeres felmérések azt is megmutatják, ahogyan egyes országok a fejlettek irányába mozognak, pl. Szlovákia, és az is látható, ahogy mi visszafordultunk ezen a pályán és a Balkánhoz közeledtünk - egészen az utóbbi évekig, ahol a trend szerencsére megint megfordult. A kulturális tényezők tehát nem kőbevésettek és idővel változnak.

Nem szeretem ezt a szót, mert egy dogmatikus ideológia (a marxizmus) egyik kulcsszava volt, általánosságban jobbnak tartom a szinonimáit használni, mint például az erőfölénnyel való visszaélést. Ráadásul van egy olyan összefüggés, ahol sokkal inkább jogosnak érzem a "kizsákmányolás" megnevezést, és amely nem annyira emberek egymás közötti kapcsolatáról, mint ember és természet viszonyáról szól.

Ugyanis korunknak a legfontosabb jellemzőjét nem vették észre sem a felvilágosodás korának gondolkodói, sem Marx, sem a 20.század filozófusai, ami a jövő történészei számára viszont elsődleges szempont lesz. Számukra kevésbé fontos lesz annak a tárgyalása, hogy milyen társadalmi rendszerek jöttek létre, amelyek közül voltak demokratikusabbak és diktatórikusabbak, azzal szemben, hogy mintegy két és fél évszázada az ENERGIAGAZDAGSÁG KORÁBAN élünk. Ugyanis egész gazdaságunk és társadalmi életünk az évmilliók alatt felhalmozódott fosszilis energiahordozók (kőolaj, földgáz, szén) gyors kitermelésén alapul. Egy liter gázolajban annyi energia van, amely száz ember több napi munkájával egyenértékű. Emiatt van az, hogy a föld megműveléséhez kevesebb munkaerőre van szükség, éppúgy mint az, hogy műtrágyákat és növényvédőszereket használhatunk. Évezredeken keresztül a legtöbben mindig a mezőgazdaságban dolgoztak, ezzel szemben mai korunk az ipar teljesítményétől függ, ahogy egy koreai szerző könyvéből megtudhatjuk (23 dolog, amit nem tudtál a kapitalizmusról – alapmű): minden fejlett ország gazdasága kivétel nélkül az ipari termelésen alapul. A fejlett iparral rendelkező országok gazdaságában jelentősen megnő a különféle szolgáltatások iránti igény, emiatt tudnak a legtöbben más nem ipari termelésből, hanem valamilyen szolgáltatás nyújtásából megélni. A fejlett ipar azonban mindenekelőtt az energiaforrások hatékonyabb és kifinomultabb módon történő kihasználását tükrözi.

Ezen a ponton a megtermelt jövedelmek elosztása lesz az, amely leginkább veszekedés tárgyát képezi. Egy olyan helyzet jön létre és marad fenn tartósan, ahol az emberek vagyona, jóléte és életminősége egy domborzati térképpel is egyszerűen ábrázolható. Európa topográfiája úgy néz ki, (és Észak-Amerika vagy Kelet-Ázsia is lényegileg hasonló képet mutat), hogy észak-nyugat felől dél-kelet irányába erősen lejt. Észak-nyugaton van néhány hegycsúcs a rendszer energiahatékonysági centrumait képező nagyvárosoknál (London, Párizs, Brüsszel, Hamburg, München, Bécs körzetei), köztük pedig fennsíkok néhány kisebb völggyel – főként Skandinávia területéről mondható, hogy egy nagy fennsík. Ezzel szemben ha kelet felé haladunk, a csúcsok kisebbek, pl. Pozsony és Budapest körzete, utána közvetlenül szakadék található, az emberek többsége mélyebb vagy kevésbé mély völgyekben él. Az emberi természet pedig olyan, hogy mindig a hegycsúcson levőket irigyli, a felfelé jutásért küzd és nem nagyon foglalkozik azokkal, akik a mélyen fekvő régiókban élnek, vagy többnyire csak vegetálnak.

Van egy olyan pszichológiai megfigyelés, hogyha valakivel a kapcsolatom nagyon egyenlőtlen, mert a másik kihasznál és ezt helyre akarom hozni, akkor az elosztható torta nagysága gyorsabban fog csökkenni, mint ahogyan a kapcsolatból nyereséget tudnék realizálni. Ugyanez történt a 20.században a kommunista mozgalmak esetében, ott is kiderült, hogy az egyenlősítés során a társadalmilag megtermelt és elosztható jövedelem hirtelen lecsökkent. Ezek alapján tévútnak látszik minden olyan törekvés, amely radikálisan akar változtatni a kialakult elosztási arányokon, legyen szó akár multi cégek gyors kiszorításáról, akár tőkejövedelmek megcsapolásáról, akár a lemaradt régiók gyors felzárkóztatásától, egyik sem működik, ha előzőleg nem jöttek létre párhuzamosan fejlődő gazdaságok.

A mai kor emberének a legfontosabb a kényelem: a már jól ismert és jól megszokott márkákat részesítjük előnyben, amelynek a minősége ha közepes is, akkor is tudom, hogy mit fogok kapni. Ez a magatartásunk az egyik fő előidézője annak, amit manapság globalizációnak nevezünk, különféle nagyon specializált világmárkákat vásárlunk az egész bolygón, nagyjából ugyanolyan üzletekben, mert ez a legegyszerűbb és legkényelmesebb. (Szolgáltatások terén még nagyobb a kontraszt: a legjobb előadókat, a legjobb focicsapatokat akarjuk nézni, ott még inkább érvényesül „a győztes mindent visz” elve.) Bármiféle változást csak az hozhat, ha a kényelem egy részéről képesek vagyunk lemondani, például a tartósított élelmiszeripari készítmények és a gyorsételek helyett a főzést választjuk, amely során az ételekben több tápanyag marad és a kevesebb adalékanyag miatt is egészségesebbek. (A GPD kimutatás ez esetben torz, mert az élelmiszeripar látszólagosan nagy teljesítményét méri, holott a főzés olcsóbb, a háztartásunkban előállított GDP azáltal kisebb, de valójában mégis nagyobb értéket jelent.) Egy másik ilyen kényelmi cikk az autó, amelyek túlzott használatáról szintén képesnek kell lemondanunk az egészségünk érdekében. Kérdés az is, hogy a tévénézés mennyire fontos nekünk, vagy találunk kreatívabb elfoglaltságot is.

Mivel a globalizáció és szinte minden egyes mai közgazdasági modell az áruk szállításának olcsóságán alapul, az olcsó energia eltűnésével a mai globalizált gazdaságok is megváltoznak és a helyi termelés jobban előtérbe fog kerülni. Ez még ebben az évszázadban megtörténik azzal együtt, hogy az újfajta kitermelési technikák (palaolaj, palagáz, olajhomok) évtizedekkel kitolták az energiagazdagság korát. Ugyanis a megújuló energiaforrások (szél, napfény, árapály, stb.) egyikének sincs olyan energiasűrűsége mint a kőolajnak, emellett időjárásfüggőek és a tárolhatósági problémák miatt is kompromisszumokat kell majd kötni.

Mindez azonban már alighanem késő lesz, ha nem találunk jó módszereket a légköri szén-dioxid és más üvegházhatású gázok megkötésére és tárolására (föld mélyén, óceán alatt, erdőségekben stb.), a klímaváltozás visszafordíthatatlanná fog válni. Ebben az évszázadban a szélsőséges időjárás (szárazság, áradások) és a viharok okoznak éhínségeket vagy pusztítanak el akár egész városokat, a következő évszázadokban azonban a teljes ökoszisztéma összeomolhat, az élővilág 99%-a kipusztulhat (főként a magasabb rendű élőlények) és a Föld az ember számára alig lakható hellyé változhat. Egy kopár bolygón, ahol szélviharok tombolnak, a mai kor népességének kis töredéke lenne csak képes megélni a föld alatt vagy speciális építményekben.

Mindez elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha nem áll be gyökeres fordulat egy-két évtizeden belül a tekintetben, hogy nem lehet a föld bolygót többé saját kényünk-kedvünk szerint kizsákmányolni.

Az utóbbi években sokféle világméretű felmérés készült annak összehasonlítására, hogy mennyire boldogok az emberek a világ egyes országaiban. Az ENSZ, OECD, a Gallup eredményeiben mindig sok a bizonytalanság, hiszen az emberek válaszai szubjektívak, emiatt egyes kutatók inkább a lakosság biztonságérzetét, jólétét és lehetőségeit meghatározó tényezőket vizsgálják. A számos eltérő eredmény között világos tendenciák is láthatóak arról, hogy egyes országokban mért érzik magukat az emberek boldogabbnak mint máshol, - vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy mért elégedettebbek.

A GDP fontos, de nem meghatározó:

A gazdaság fejlettségét leginkább a GDP-vel szoktuk mérni, amely az „elosztható” nemzeti össztermék nagyságát valamennyire kifejezi, bár sokan vannak, akik szerint nem mindig a legjobb mérőszám. Nem meglepő módon, az egy főre számítva kiemelkedő jövedelmű országok állnak a legtöbb felmérés élén: a skandináv országok, Hollandia, Svájc, Ausztrália, Kanada. Nyilvánvaló, hogy ahol sok a pénz, ott elvben több juthat egészségügyi ellátásra, nyugdíjakra, szociális támogatásokra is. A pénz azonban kutatások szerint csak annyiban segíti a boldogságunkat, amennyiben a létbizonytalanság érzetét csökkenti, ezért egy bizonyos szint felett már kevésbé meghatározó. Ezt bizonyítja az is, hogy a felmérésekben a GDP-hez képest lemaradnak olyan fejlett országok mint az USA, Németország, Nagy-Britannia, Japán vagy Dél-Korea.

Magyarország is ide sorolható:

Gazdaságilag közepes fejlettségű ország vagyunk, ennek ellenére a boldogság felmérésekben rendre a listák végén vagy utolsó harmadában szerepelünk: Az OECD országok közül az elégedettség tekintetében 36 közül a 35. helyen, az ENSZ boldogságjelentésében 156 országból a 110.-ek vagyunk, és csak az ún Fekete-Afrika, néhány közép-ázsiai és balkáni ország van mögöttünk. Egy másfajta vizsgálat szerint, az egyes tényezőket külön vizsgálva (ún. Social Progress Index) 68 ország között a 32.-ik helyre kerültünk, tehát „boldogabbnak kellene lennünk”, azonban még ebben az esetben is elmaradtunk a lengyelektől, szlovákoktól és a csehektől.

A gazdasági fejlettségükhöz képest boldogabb nemzetek:

Szinte egész Latin-Amerika, de elsősorban Mexikó, Costa-Rica, Argentína, Brazília, vagy rajtuk kívül például Bhután, Malajzia vagy Indonézia mind a lista első harmadában találhatóak, ami azt mutatja, hogy az emberek életfelfogása mennyire jelentős abban, ahogyan érzik magukat. Nyilván, ahol a munkanélküliség csökken, a gazdaság fejlődik és nincsenek súlyos társadalmi problémák, ott sokan érzik úgy, hogy lehetőségeik folyamatosan javulnak.

Milyen tényezők segíthetik, hogy boldogabb országgá váljunk?

1.A munka és a munkahelyi légkör

Olyan országok mint az USA, Dél-Korea vagy Japán példája bizonyítja, hogy ahol a ledolgozott munkaórák száma kiemelkedően magas, ott az emberek kevésbé boldogok. A túlságosan monoton munkavégzés vagy a munkahelyi stressz is nyilvánvalóan ilyen irányban hatnak. A magyarok pedig már az 1980-as években is a kontinensen legtöbbet dolgozók közé tartoztak, és a munkakörülményeink sem nevezhetők ideálisnak. A családi élet, a baráti kapcsolatok és a társadalmi aktivitás boldogságunk legfőbb forrásai, ezért döntési helyzetben mindig vegyük figyelembe, hogy ha túlságosan sok munkát vállalunk, az többnyire ezek rovására fog menni. A munkahelyi légkör alakításában pedig mindenkinek van némi szerepe: ahol eltöltünk egy nap több mint nyolc órát, ott a lehetőségekhez képest szeretnénk jól érezni magunkat.

2.Az ökológiai környezet

Olyan túlnépesedett országok mint például India vagy Kína lakossága a felmérések szerint kevésbé elégedett az életével. Életminőségünket meghatározza az ökológiai környezetünk állapota: a zsúfoltság, a szemét nyilvánvalóan rontja, a nagyvárosokban a bűnözés is kiterjedtebb formát ölthet. A környezetünk védelme kulcsfontosságú tényező, azonban nem látszik tragikusnak önmagában az sem, ha a lakosság száma nálunk akár egy-két millióval is csökkenne.

3.Társadalmi feszültségek

Háborús állapotok, súlyos gazdasági válsághelyzet, természeti katasztrófák, ökológiai katasztrófák esetén értelmetlenné válik az emberek boldogságának bármiféle felmérése. Azok az országok, ahol jellemzően nagyok a társadalmi feszültségek, a korrupció és a politikai rendszer vagy annak stílusa diktatórikus jellegű (Törökország, Oroszország, Belarusz, Irán), szintén rosszul szerepelnek a felmérésekben. Azonban nálunk is sokat romlott a helyzet 2006 óta, amióta helyenként „hideg polgárháborús” állapotok váltak jellemzővé: a közéletben kicsiben és nagyban is folyik az ideológiai harc, sőt a kormányunk is afféle „folytonos háborús állapotot” igyekszik fenntartani. Ezért cseppet sem meglepő a pedagógusok tiltakozása, amely lényegében az ilyenfajta légkör ellen – és a fent említett monoton, lélektelen munkának,- az oktatásban való rendszeresítése ellen való fellépésnek a kifejeződése. Ezen túlmenően a vagyoni különbségeknek az utóbbi időben tapasztalható növekedése is nyilvánvalóan rossz közérzetet váltott ki sokakban.

4.Az összehasonlítgatás

A pszichológusok szerint, ha választanunk kell, hogy a vagyonunk 5 milliós, de a környezetünkben mindenkinek ennél kevesebb vagy ha 10 milliós, de mindenkinek ennél több, akkor a legtöbben az elsőt fogjuk választani. Nálunk is sokat ront a boldogság szubjektív megélésében az, hogy Ausztriához és Németországhoz viszonyítjuk magunkat. Számos kulturális jellemző tekintetében ugyanolyan közel állunk a Balkánhoz mint Európa nyugati feléhez, amely megkérdőjelezi, hogy bármiféle gyors felzárkózásról van-e értelme egyáltalán beszélni. Nyilvánvalónak látszik, hogy ez a folytonos összehasonlítgatás nem játszik szerepet a csehek vagy éppen a dél-amerikaiak esetében, akik jobban elfogadják a gazdasági, földrajzi és történelmi adottságokat. Bármiféle összehasonlításban mindig az derül ki, hogy Magyarország legnagyobb értéke a sajátos kultúrája valamint az itteni sokszínű és sokrétegű kulturális élet, mint az életminőséget javító tényező.

A boldogság kutatása kiterjedt vizsgálatokon alapul, és mindegyiknek a konklúziója, hogy habár a külső körülmények hatása számottevő, a boldogságunkban nekünk is megvan a saját felelősségünk.

A diktatúrát megélheti egy társadalom mint külső kényszert, leggyakrabban viszont ami gyakrabban megtörténik az a diktatórikus szellemiség fokozatos megerősödése és eluralkodása, ami ellen viszont már képesek vagyunk tenni.

Az évek során igen sokféle ismeretet szereztem az emberi egoizmusnak arról a tombolásáról, amely kisebb vagy nagyobb léptékű zsarnokságokhoz vezet, emiatt nagyobb veszélynek látom mint ellenpólusát, az anarchiát. Vannak olyanok, akik velem ellentétben az a utóbbiban látnak veszélyt, és a demokráciát az anarchiával azonosítják, holott a demokrácia valójában nem más mint a szélsőségek közötti optimumpont folyamatos keresése és a nézetek nyílt megvitatása.

Mit tehetünk a diktatúra valós veszélye és a diktatórikus stílus eluralkodása ellen ?

1.Ismernünk kell a történelmet. A diktátorok (Hitler, Sztálin, Ceausescu) nem egy csapásra, hanem fokozatosan vették át a hatalmat. (Nem mindig éles a határ a diktatúra a demokrácia között, az orosz politikai rendszer például jelenleg sokkal diktatórikusabban működik mint a német, bár utóbbi sem tökéletes.) Érdemes ismerni például a Horthy-korszaknak a „mindenki ellenünk van” jellegű országimázsát vagy Franco rendszerét, ahol a kommunista családban született gyerekek közül sokat a kórházban halottnak nyilvánítottak és titokban katolikus családokhoz adtak örökbe. Lényegében nincs új a nap alatt, sem országunk sem korunk egyáltalán nem különleges, nagyon sok párhuzamot fedezhetünk fel régi korokkal és más országokkal.

2.Szélesítsd a látóköröd. Legtöbben csak azokat a véleményeket hallgatják meg, amelyek a számukra tetszetős ideológia vonalába illenek. Mindig érdemes meghallgatni azokat is, akik teljesen másként látják a világot mint mi és elgondolkodni az ő sajátos nézőpontjukon. (Egyetértek azokkal, akik szerint még az ún. politikai korrektség is lehet diktatórikus, hiszen a világ attól színes, hogy sokféle helyzetű ember sokféle, egymást jól kiegészítő módon látja a világot. A diktatúrára éppen az jellemző, hogy a világot nem színesben, hanem leegyszerűsítve, fekete-fehérben látja.)

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a közgazdaságtan, a humán tudományok is folyamatosan fejlődnek, és szélesebb perspektívákat kínálnak mint mindennapi magyar rögvalóságunk. (A születések számának visszaesése például kivétel nélkül minden társadalomban tapasztalható, ahol a jómódú városias életmód elterjedté vált. Vagy számos ország mint Görögország vagy Afganisztán évszázadok óta küzd a gazdasági ill. politikai instabilitás problémájával. Vagy a népességszaporodással az arab világban nem tud lépést tartani az élelmiszertermelés.)

3.Ne hagyd, hogy a negatív érzelmeid irányítsanak. A legtöbb diktátor és számos politikus hajlamos a különféle félelmekre, indulatokra építeni. A migránsválság kirobbanása során például Orbán Viktor a helyzetet reálisabban ítélte meg számos európai politikusnál, és hatásos lépéseket is tett a válság kezelésére. A kommunikációja viszont a szememben nem egy nagyvonalú, higgadt és bölcs politikust mutat, aki az egész társadalom számára példát adhat, sőt helyenként inkább gerjeszti a xenofób indulatokat. (Az események bemutatása a közmédiában minden esetben túlzó és egyoldalú, azt sugallja, hogy minden migráns egytől egyig kulturálatlan bajkeverő, akik a jó buli kedvéért jöttek el a háborús övezetekből.)

4.A közélet nyíltsága és aktív részvétel.

Az állampolgár sokszor panaszkodik, hogy minden a színfalak mögött történik, de nem veszi a fáradságot, hogy legalább a saját szakmájához tartozó eseményeknek utána nézzen. Nem minden esetben jogos az olyan jellegű panasz, hogy az egykori állami vállalatokat kiknek a kezére játszották át, ha családi körbe visszahúzódva azt morogjuk, hogy a politika nem több, mint úri huncutság és minden politikus korrupt. A morgás joga nem valódi jog, sőt, önbeteljesítő jóslatokat erősít. Nagyobb nyíltság kikényszerítésével szintén elkerülhető lett volna sok milliárd dollár és euró adóparadicsomokba menekítése, és nem lett volna szükség az üres államkassza miatt annyi megszorításra.

5.Állj ki magadért.

A családban, a munkahelyen, a helyi közösségben és a nagypolitika szintjén egyaránt kifejlődhetnek dikátorok, akik „valós igényeket” elégítenek ki, amennyiben a többiek feléjük olyan képet sugároznak, hogy önállótlanok és gyámolításra szorulnak. Az is fontos, hogy a közösség ne atomizálódott egyénekből álljon, hiszen leginkább másokkal összefogva, közös fellépéssel lehet az érdekeinkért kiállni. A kommunkáció mindig tényszerű, következetes és határozott kell, hogy legyen ilyen esetekben. (A mostani pedagógustüntetés jó példa erre, még akkor is, ha a követeléseik csak kis részének van reális esélye a megvalósulása.)

6.Pozitív szemlélet elterjesztése.

Ha a diktatúrát kórokozók miatti fertőző betegségként fogjuk fel, akkor az előző pontok a kezdődő fertőzés megállításakának és visszaszorításának tekinthetőek. Az igazi gyógymódot azonban minden esetben a megelőzés jelenti: az egészséges szervezet egyéni szinten és társadalmi szinten egyaránt. Ne feledjük, hogy nem csak a félelem és a rosszkedv a fertőző, hanem a mosoly is jókedvet vált ki másokban és a segítőkészség is pozitív példaként tud hatni. A különféle negatív társadalomképek, amelyek a neten keringenek, többet ártanak mint használnak.

Melyek azok magatartások, amelyek igazán elősegítik a társadalom egészségét?

-A bizalom kiépítése. Ez nem egy vélemény, hanem alapos tudományos kutatások eredménye, hogy a bizalom légköre az, amely társadalmi méretekben elősegíti a sikert. Kisebb és nagyobb közösségekben, az üzleti világban mindenhol, akármilyen óvatos lépésekkel is, de javítjuk a másokkal való együttműködést, az ilyen magatartás mindig segít, növeli a vállalkozókedvet és csökkenti a bürokráciát.

-Pozitív társadalomkép. Többnyire annak a csoportnak, pártnak az elképzelései fognak megvalósulni, amelynek erősebb pozitív víziója van a társadalom jövőbeli helyzetéről. Ilyen lehet például, hogy hamarosan Európa egyik legérdekesebb országa lehetünk, amelyre a természetvédelem, a hagyományőrzés, vendégszeretet és a magas szintű nagyvárosi kutúra egyaránt jellemző.

7.Könnyedség és humor

A diktatórikus szellemiség mindig drámázik, szélsőséges helyzetekkel riogat. Létrejöhetnek valóban ilyenek (gazdasági válság, élelmiszerválság, járványok, természeti katasztrófák stb.), de ezeket senki sem látja pontosan előre, így megelőzni sem tudja. A pozitív életszemlélet mellett a könnyedség és a humor a legjobb immunerősítők a kisebb-nagyobb méretű zsarnokok ellen, akikre mind jellemző, hogy szerepüket túl komolyan veszik, és nagy egójuk elvesztette a kapcsolatot a valósággal.