Történészek, filozófusok és más társadalomtudósok bármilyen jó leírásokkal szolgáltak is az emberi történelem véres és borzalmas eseményeiről, mégis képtelenek voltak ezekre megfelelő magyarázatokat találni. Elvétve rendelkeztek csak ugyanis azokkal a szükséges természettudományos ismeretekkel, amelyek az emberi természet mélyebb ismeretét lehetővé teszik. Manapság, amikor az agyműködés alapos megismerése lehetővé vált, valószínűleg már megvannak azok a kutatási eredmények, amelyek az ember csoportos agressziójának pontos és részletes idegrendszeri szintű leírását is megadják, a laikusok számára is érthető módon. Nagy vonalakban nem nehéz felvázolni egy olyan képet, amelyben láthatók a háborúkat, népirtásokat és forradalmakat előidéző kulcsfontosságú pontok.

A társadalomtudósok évszázadokon keresztül olyan alaptézisekben gondolkodtak mint például a Descartes-féle „Gondolkodom, tehát vagyok”, igen félrevezető mondat. Egész mozgalmak jöttek létre mások „felvilágosítására” olyanokból, akiknek sejtelmük sem volt a saját agyműködésük mélységeiről, emiatt szinte törvényszerű, hogy felvilágosodás helyett vérengzések követték egymást már az első francia forradalom kitörése óta.

Az emberi agy ugyanis hármas szerkezetű: igaz ugyan, hogy agyunk messze legnagyobb részét az agykéreg teszi ki (nagy agy vagy főemlős agy), azonban ráépül az érzelmi viselkedést szabályzó, régi emlősagyra, valamint a még mélyebb, az agresszivitásért és a területvédelemért felelős hüllőagyra.

Az emberi agyműködés során különféle területek válhatnak aktívvá, dominánssá. Háborúk kirobbanásakor nyilvánvaló módon az ősi agyterületek veszik át az irányítást és a racionalitás alárendelődik a területvédelem spontán és ősi reakcióinak. Háborúkat átélt emberek visszaemlékezéseiből leszűrhető, hogy akkoriban a legtöbben másként gondolkodtak, a „háborús pszichózis” öngerjesztő folyamata már csírájában magába foglalta akár egész népek, mint potenciális külső vagy belső ellenségek megsemmisítésének ideáját. Olyasmi mint „holocaust” valóban képtelenség, de csak normális hétköznapi tudattal, azonban éppígy szinte magától értetődő a háború szörnyű logikájának alapján, amely során a hüllőagy aktivitása válik dominánssá. Tehát ha meg akarjuk érteni a 20. századi (vagy annál régebbi) népirtásokat, akkor a kulcsszó a háború és a háború logikájának eluralkodása az emberi közösségekben. A háborúk eszkalálódását pontosan követték és az okozott pusztításokkal is arányban álltak az efféle rémtettek, a hüllőagy sajátos logikája mentén.

Azok a háborús veteránok, akik több év során számos kemény bevetésben vettek részt, többnyire maradandó pszichikai károsodásokat szenvedtek. Kevésbé alkalmassá váltak a családi és a közösségi életre, folyamatos kezelésre szorulnak az agresszív késztetéseik miatt. Nálunk a délszláv háborút megjárt veteránok számolnak be ilyesmiről: a másik torkának ugranának a legapróbb konfliktusban emellett folyamatosan visszatérnek álmaikban a pusztítás képei. Az emberi agy jellemzője ugyanis, hogy igen plasztikus és folyamatosan változik a használat módjának megfelelően és a külső ingerek hatására. Amennyire a folytonos tanulás vagy a meditáció a nagyagy különféle részeit fejleszti, éppannyira erősíti fel és huzalozza be a hüllőagy hatásait a csoportos agresszió keltette stressz és félelem, amikor az egyik ember képes a másikat még egy falat kenyérért is eltiporni. Az ősi agyterületek emellett közvetlen kapcsolatban vannak a test hormonális és idegi központjaival, amelyet a nagyagyról nem lehet elmondani, emiatt a reakciók az előbbiek esetében általában markánsabbak is szoktak lenni. Tehát egy pillanat alatt és az egész testünkben érezni szoktuk a hüllőagy vagy az ősi emlősagy durva ingereit, ezzel szemben a gondolataink és szándékaink csak lassan, fokozatosan tudnak megjelenni testi szinten, ilyen például a nyugalom vagy a szeretet érzése.

Nagyon sok döntésünk abszolút tudattalan, spontán reakció, amelyre később próbál magyarázatot találni a logikus elménk. Kutatások szerint a logikus részünk önmagában nem is elegendő egy döntés meghozatalához, szükségünk van az érzelmi megalapozásra is, tehát a három agyterület együttműködése (távlatos cél, közösségi szempont és az egó érintettsége) és összhangja hozza létre az emberi magatartást. Ezt figyelembe véve mindazok, akik a társadalmat idealista módon szemlélik egyfajta felsőbb perspektívából, teljes tévedésben vannak, a „polkorrekt” viselkedés és kommunikáció önmagában túlságosan steril. A másik véglet a fanatikusoké és a radikálisoké, akik nagyon fogékonyak az ősi agyterületek felől érkező ingerekre, akár a logikus gondolkodással szemben haladva is. Nyilván a személyes tapasztalat és sajátos élethelyzetek alakítják ki fokozatosan az effajta magatartásokat. A liberálisoknak és egyéb idealista gondolkodóknak figyelembe kell venniük azt a tényt, hogy sem a testünk, sem az idegrendszerünk, de még az agyunk sem a neokortex képviselte puszta racionalitás, hanem az emberi viselkedésnek éppígy része a (jó értelemben vett) nyájszellem és megkerülhetetlenül része az agresszió is. Akik nem fogadják el az emberi természet teljességét, azok utat adnak a demagógoknak, akik tapasztalatból megtanulták manipulálni a primitív agyterületeket.

Az ember természetes igénye ugyanis, hogy szeretné kifejezni valamilyen módon az agresszióját, követeli a helyét a világban, emellett pedig érzelmeit is szeretné megélni. A „középső agy”', a kisemlős agyterület nagyon érdekes, amely szeretné kimondani (csak a másik kettő általában gátolja ebben), hogy érzelmi kötődéseim vannak, emiatt sebezhető vagyok és ezt vállalom. Szeretnék egyszer látni olyan konzervatív (vagy baloldali) gondolkodót, aki nem élből támad másokat, hanem ezzel az alapállással jelenik meg a közvéleményben, hogy: kérlek ne bánts, mert nekem ezek az igények igenis fontosak.

A kormányt nem érhette meglepetésként a gazdasági növekedés visszaesése, hiszen ahol a húzóerőt csak néhány autógyár és az EU források felhasználása jelenti, ott számítani lehet a gazdaság hektikusságára. Kontinensünkön a válság óta többnyire azok az országok teljesítenek jól, ahol a kis- és középvállalkozások töretlenül fejlődnek, azonban nálunk gyakorlatilag csak stagnálásról beszélhetünk és az (53,6%-os teljes vállalati szektorhoz viszonyított) részesedésük a GDP-ből alacsonyabb az EU átlagánál.

Számos ország esetében meghatározó jelentőségűek olyan kis- és középvállalkozások, amelyek külpiacon is eladható termékeket állítanak elő, egyik közismert példa erre Észak-Olaszország, amely gazdaságilag Svédországgal teljesen egy szinten áll. Ezzel szemben nálunk a vállalati szinten a dolgozók 70%-át foglalkoztató KKV szektor termelékenysége átlagban igen alacsony még a régió más országaihoz képest is, és sokkal alacsonyabb mint a nagyvállalatoké, amelyek többsége hozzánk betelepült multi cég.

Többféle felmérés is létezik, a vállalkozások üzleti környezetét meghatározó tényezőkkel kapcsolatban, és ezekben rendre a mezőny hátsó részében végzünk. A leginkább vállalkozásbarát környezet a dán, svájci, holland, osztrák, a balti államokban jellemző, emellett a német, lengyel, svéd, francia, finn, norvég mutatók is többnyire igen jók. Az Európai Bizottság, a nagyvállalatok köztudottan nagy lobbierejének ellenére is tudatában van a KKV szektor fontosságának és maga is végez felméréseket minden évben, minden egyes tagországra és tagjelöltre. A minket érintő megállapítások nem lepnek meg minket, a legsúlyosabb kritikák az alábbiak:

-Az adók magasak

-Az adminisztratív terhek messze magasabbak mint az EU átlag és a kormány fogadkozásai ellenére összességében alig csökkentek.

-Innováció terén nagy a lemaradásunk.

-A szabályzás nehezen átlátható, jelentős mértékű a korrupció.

-A csődeljárások hosszúak, sok vegzálással járnak és nehéz tiszta lapot nyitni.

Ilyen hiányosságok mellett nem meglepő, hogy más célzott intézkedések, pl. a kedvezményes hitelkonstrukciók kevés eredményt hoztak.

Más jelentésekben kifogásolják, hogy a kormány számára sokad rangú cél csupán a vállalkozásfejlesztés, kevés a jól kidolgozott program, a kormányzat jobban támogatja a nagyobb vállalatokat (pl. multikat) a KKV-khez képest, emellett hiányos a vállalkozási ismeretek oktatása, főként alapszinten.

Magyar szakemberek némileg más látószögből világítják meg ugyanezeket a problémákat. A legtöbb magyar kisvállalat alapvetően defenzív, biztonságra törekvő stratégiával dolgozik: ebbe belefér a kenőpénz, lehetőleg csak ismerősökkel akarnak dolgozni és személyes kapcsolatokon keresztül a pozíciójukat védeni. Ebben a kvázi-feudális rendszerben akármilyen tehetséges is valaki, nagyon nehéz ezek nélkül és a kiskapuk folytonos keresése nélkül boldogulnia – mindez a 2000-es évek elejétől már szinte kormánytól függetlenül érvényes. A vállalkozási ismeretek hiánya kiütközik, emiatt nem felkészült és nem is hatékony a legtöbb magyar KKV. Az állam tevékenysége mostanában leginkább csak az ún. oligarchákat erősíti, a kisebb magyar cégek egyfajta szürke zónában maradtak.

A fentiek miatt nem meglepő módon az üzleti bizalom szintje nálunk eléggé alacsony, a balkáni államok szintjén van: ez a fontos mérőszám sokat elárul a cégek közötti kooperáció fejlettségéről, amely manapság a gazdaság egészének fejlettségét nagyban befolyásolja. Európa legfejlettebb gazdaságainak mindegyikében az üzleti bizalom, az egymás iránti bizalom kiemelkedően magas szintű. (Pl. ez jellemzi az észak-olasz modellt is, ahol a kisvállalatok egy adott területen csoportosulnak és leosztják a termékhez kapcsolódó részműveleteket egymás között.)

Jelenleg tehát a legtöbb magyar kis- és középvállalat kvázi manufaktúrás munkastílussal a nagyobb vállalatok bedolgozóiként működik, és mivel az üzleti környezet inkább ellenséges mint baráti, a legdinamikusabb emberek nagy része a saját vállalkozás indítása helyett inkább külföldön vállal aránylag jól fizető segédmunkát.

A kialakult munkaerőhiány miatt mára indokolttá vált az ipar területén a nagyobb fokú és nagyobb hozzáadott értéket biztosító automatizáltság, emellett a szolgáltatások terén is szükség van magasabb szintű minőséget biztosító munkakultúrára és jobb szervezettségre.

Mivel manapság kevés jelét látni annak, hogy a politikai elit egyáltalán értené, hogy milyen tényezőktől miatt működik jól egy modern vállalkozás, úgy tűnik, hogy jelentős mértékű gazdaságpolitikai fordulatra van szükség.

Nem szokásom személyeskedni, mert kevésbé tartom fontosnak a közszereplők hibásnak tűnő lépéseit kritizálását annál, mint inkább egyes gondolkodási rendszerek „sajátos” működésmódjával (magyarán a tipikus hülyeségeinkkel) foglalkozni. Az egyébként roppant kulturált és nyugodt, megnyerő modorú Rákay Philip jelenleg a „Szabadság tér '89'” c. könyvével afféle ideológiai szőnyegbombázást folytat jelenleg az iskolások szintjén. Ezzel lépésével a közelmúltunk történelméhez nyúl kábé olyan érzékkel, mint amilyen érzékkel rendre képes volt kiválasztani „A Dal” című énekverseny pályaművei közül azokat, amelyeknek az Intervíziós dalfesztiválon esélyük sem volt a huszadik helynél előbb végezni. Habár a könyvet magát nem olvastam (és nem is vagyok avatott ízekre szedni) viszont láttam az általa vezetett TV beszélgetések néhány részletét és ennek tudatában állítani merem, hogy túlnyújtózkodott a takaróján az alábbi okok miatt:

a, Szélsőséges elfogultságával ideológiát gyárt

b, Ennélfogva nem lehet tudományos

c, Meglehetősen provinciális felfogású

d, Erősíti a közbeszédben elterjedt „másokra mutogassunk” kultúrát

Rákay Úr csatlakozik az „Országos másokra mutogató bajnoksághoz”, amelyről nem állítom, hogy épp hungarikum lenne, de egész biztosan nem németikum vagy osztrákikum. Mindjárt eszembe jutott Karinthy Frigyes halhatatlan műve a „Magyarázatom a bizonyítványomat” valamint a későn jövő férj, aki a felesége kérdésére „hol jártál”egyre bonyolultabb magyarázatokba gabalyodik bele.

Mi az a bizonyítvány, amit meg kell magyarázni, mi az a szörnyűség? Hát nem más, mint a rendszerváltás után az első független, ráadásul polgári és nemzeti hitelveket valló kormányunk négy éve alatt történt események. Ez tényleg súlyos probléma és komoly magyarázatra szorul, hiszen hosszú idő után ez volt az első alkalom, bármilyen döntés is született, hogy:

Nem jelentett fenyegetést az orosz vagy bármely másik nagyhatalom hadereje.

Nem szóltak már le telefonon a párközpontból, nem kellett engedélyt kérni.

Ha a polgár kiment tiltakozni, nem verték már meg többé a kommunista hatalom rendőrei.

Sem a munkásőrséget nem vezényelték ki a demonstrálók ellen.

Ahol az első szabadon választott parlament működött és a többségi kormánykoalíció vezette az országot. (Amelynek tevékenységét egyébként én magam egészen jónak ítélem meg a körülményekhez képest.)

A dolgok mégsem alakultak fényesen.

Ez tényleg elképesztő ellentmondás és magyarázatra szorul, akár száz órányi TV műsorban, akár ezer oldalas könyvben.

És most jön az „aha élmény”: akkor biztosan a háttérhatalmak lehettek csak, amelyek szegény, tehetséges országot nem hagyták kibontakozni! Ez az, ezúttal is a legnagyobb „soros” ellenségeinkről van szó, akiknek a láthatatlan keze betette a láthatatlan lábát.

 Egy kicsit talán túlspilázom, ezért vissza a vádpontjaimhoz:

a, Elfogult, mert olyan fényben láttatja az eseményeket, olyan szinten egyoldalúan mutatja be azokat, amelyet már komoly és elmélyült történészek többsége nettó történelemhamisításnak tart. Ők persze aligha mernek felszólalni (alighanem az állásukat féltve) a Tőkéczki-művek ideológiagyártó műhelyével szemben. (Az igazi nagy játékos itt alighanem Tőkéczki László nem pedig Rákay.) Nem véletlen például az sem, hogy volt kormánytagokat elvétve hívtak csak be a műsorba, és Jeszenszky, Bod-Péter és köre tiltakozott is a műsor számos megállapítása ellen.

 b, Az ideológia képtelen tudományos lenni, képtelen a mérlegelésre, nem is fedezhet fel semmi újat, ha előbb van az ítélet és utána a tárgyalás (az érvek gyűjtése). A tudomány tökéletesen higgadt és tárgyilagos – aki foglalkozott tudománnyal legalább érintőlegesen, tudni fogja miről beszélek. Emellett a tudomány egyszerű és világos mechanizmusokat keres, nem városi legendákat (mint pl. a közbeszédben elterjedt „Rózsadombi paktum”). Jellemző eset, hogy a műsorban az egyik meghívott történész hölgy két perc után elképesztő hiányosságokról tett tanúságot a közgazdaságtan területén.

 c, Provinciális, mert nem végez összehasonlításokat pl. csehszlovák, lengyel vagy egyéb volt szocialista táborbeli eseményekkel sem. Elárulom: SEHOL se mentek sokkal jobban a dolgok, bár volt ahol KICSIVEL jobban mentek. Ergó: SENKI nem tudja, hogyan lehetett volna az átmenetet sokkal jobban csinálni. Azt tudjuk csak sejtjük legfeljebb, hogyan lehetett volna egy kicsivel jobban, hogyan élhetnénk ma egy kicsivel jobban a mainál.

 d, A hibát mindig másokban kell keresni. Trianonban, a gaz kommunistákban vagy nácikban. A magyar alaptörvény preambuluma helyből ellentmondásos, amikor arról szólt, hogy 1944 és 1990 között történtekért itt csak és kizárólag a megszállók felelősek VALAMINT egyúttal leszögezi, hogy a rendszerváltás tévedés volt, nem hozott valódi függetlenséget.

 Elismerem, hogy a történész uraknak és hölgyeknek igen jelentős részigazságaik vannak. Többek között az alábbiak:

+Az uralkodó liberális ideológia naiv és gyakorlatiatlan közfelfogást erősített a médimumokon keresztül (Habár akkoriban épp Orbán Viktor volt a liberalizmus híve, nem pedig szegény Antall József kormányfő.)

+A taxisblokád támogatása az SZDSZ részéről súlyos hiba volt. (Azonban egy demokráciában hetekig eltarthatnak különféle demonstráló csoportok úttorlaszai, ez is benne van olykor a pakliban, a társadalmak mégis együtt tudnak élni mindezzel.)

+Valóban bejött nyugatról olyasmi mint rablókapitalizmus és spekulatív tőke. Csak piacot akartak venni a nyugati cégek, ahogyan az urbánus mitológiában járja? A cukoripar esetében, ahol a cukorgyárakat a külföldi vevők villámgyorsan leépítették, felállt pár éve egy vizsgálóbizottság és még ott sem (!), ott sem talált egyértelmű bizonyítékokat arra, hogy elsősorban piacvásárlási szándék állt a vásárlások mögött. A magyar piac nem annyira jelentős, ma inkább gond, hogy a cégek többsége külpiacra termel és nem a magyar államkincstárba fizeti az ÁFÁ-t.

 Ha tagadunk valamit, akkor ezzel néhány dolgot (tudattalanul) állítunk. Mit állítunk tehát? Azt, hogy a késő Kádár- (Grósz-, Német-) korszak maga volt a paradicsom, csili-vili magyar vállalatokkal, világhírű mezőgazdasággal, dinamikus kisvállalkozások tömkelegével. Nem utolsó sorban stabil és fizetőképes keleti piacokkal. Aztán a jött a gonosz nyugat meg az itteni strómanjai és az egészet lezúzták. Komolyan ez van sokak fejében, elég figyelni egy kicsit a buszon, orvosi rendelőkben.

 Ez különben pont olyan mint Kuba, Venezuela vagy Argentína. A felszínen minden szép és jó volt évekig, aztán egyszer csak jött a méretes bukta. És azóta is csak pislognak, nem értik, mért vannak még padlón.

 No most nézzünk egy kevésbé meseszerű magyarázatot az eseményekre.

 Az első szempont, hogy a Kádár-rendszer, a környék mintaállama (románokkal és lengyelekkel összehasonlítva) a '70-es években szendergett és a '80-as években is jobbára csak vitázott a reformokról, amikor már Franco diktatúrája is (nem csak Ausztria vagy Németország, hanem még egy diktatúra is!!!) hirtelen elhúzott mellette. Próbáljuk reális szemmel látni a kor szocialista nagyvállalatait, azok szervezettségét (ha jó szó ez erre) és technikai fejlettségét (vagy annak a karikatúráját), a magyar államháztartás akkor csődközeli (!) helyzetét. Amelyet alighanem a rendszerváltás mentett meg a csődtől. Na most a közfelfogás szerint, ha a külföldnek privatizáltuk az hiba volt, ha magyar vállalkozó vette meg bagóért (honnan lett volna rá pénze?), az is hiba volt. Nem hiszem, hogy a privatizációról (a nyilvánosság előtt hozott) döntések mindig optimálisak lettek volna, de a 100%-os állami tulajdonban való tartást csak azok gondolják ma komolyan, akik kádárista reneszánszot szeretnének látni. Egyébként nem vagyunk messze a kádárista reneszánsztól, afelé haladunk.

 Még egy szempont. Antall József híressé mondata: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” arról ad tanúságot, hogy kitűnő politikus volt ugyan, de alighanem kevéssé kiemelkedő történész. A jobboldali (és baloldali) felfogású történészek is levonhatták volna már a tanulságot, amely nekem egy ideje már meggyőződésemmé vált, hogy a társadalmi forradalom alapvetően káros, destruktív jelenség. Egytől-egyig az összes. A rendszerváltás pedig sokban hasonlított a forradalmakra, és mit mutatnak a privatizáció szélsőségei: anarchiát, egy társadalmi rendszer szétesését. Egy lassú, elhúzódó szétesési folyamat történt, úgy 1985 és 1995 között.

 Ez a kétféle alapvető ok számomra sokkal frappánsabb és megvilágítóbb erejű mint Rákay Úr akárhányszáz oldalas másokra mutogató magyarázatgyára.

Sokan vannak, akik a mennél nagyobb mértékű állami tulajdon mellett kardoskodnak, ezzel szemben mások a magántulajdont tartják egyedül üdvösnek gazdasági szempontból. Számomra elég valószínűnek tűnik, hogy a legszerencsésebb választás általában a kettő kombinációja (pl. az állam résztulajdonlása egyes nagyvállalatokban vagy az államilag felügyelt egészségügy bizonyos területeire magántőke bevonása). Az utóbbi időkben azonban ezek mellett felmerült a kettő között álló, közösségi tulajdonformák lehetősége is egyes speciális esetekben.

Garett Hardin híres modellje a közlegelők problémájáról szól: a közlegelő, amely mindenki tulajdona valójában senkié, ezért mindenki büntetlenül kizsákmányolhatja. A történelemben számtalanul előfordultak hasonló esetek, hogy a legelő (vagy más közös természeti erőforrás) használatát nem korlátozták és habár sokáig úgy tűnt, hogy ez büntetlenül mehet, egy ponton túllépve hirtelen összeomlott a legelő termőképessége. A közgazdászok többsége ezért vagy arra hajlik, hogy a legelőt magántulajdonba kell vonni és használatáért pénzt szedni, vagy pedig az államnak szigorú szabályokat kell bevezetnie és a használatot felügyelnie.

Mindkettőnek van hátránya és előnye: A magántulajdont kritizálók szerint a befektető sok esetben visszaél a szabályzás joghézagaival, gyakran csak rövid távú nyereségre törekszik és a haszon máshol kerül befektetésre, nem az adott közösségre fordítódik. Ezzel szemben az államról közismert, hogy bürokratikus, nem hatékony, a fejlesztéseket hajlamos elhanyagolni és nem ritkán a politikailag megbízható (viszont az adott területen csekély tudással rendelkező) kádereit hozza helyzetbe.

Elianor Ostrom azonban kimutatta, hogy van harmadik lehetőség is és levezetéseiért 2009-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. Olyan közös használatú erőforrásokkal foglalkozott mint az öntözőcsatornák, legelők, halászati területek és kimutatta, hogy létezik néhány esetben a használók közötti kommunikáció és érdekegyeztetés, amely réven nem csak az erőforrás felélését kerülhető el, hanem annak az optimális felhasználása is lehetővé válik. Különösen azoknál az erőforrásoknál vált ez be, ahol évenként vagy évszakonként nagy mértékben ingadozik a területek termékenysége: alpesi legelők, vonuló halrajok, egy terület vízforrásai stb.

Dél-Amerika jó példa erre, ahol a vízforrások bőségesek ugyan, de megoszlásuk nagyon egyenetlen, emiatt rengeteg véres konfliktus után lassanként létrejött a közösségi szervezetek óriási hálózata, amelyek folyamatosan egyeztetnek, kommunikálnak egymással (a lényeg tehát az információ). Ezek a szervezetek önkéntességi alapon működnek és távolról sem tőkeerősek, de mára nagy részüket az állam elismeri és működésüket egy bizonyos mértékig támogatja, mivel az emberek szélesebb körének biztosítja a hozzáférést az ivóvízhez vagy egyéb jó minőségű vízhez.

Ha az ottani tapasztalatokat megpróbáljuk átültetni, akkor leginkább a helyi önkormányzatok, helyi és regionális szervezetek szintjén létező erőforrásokról érdemes beszélni. Ilyenek például a termőföld, erdők, vizek, természetvédelmi területek, parkok stb. Nem az állam fogja tudni megmondani, hogy a helyi igényeket hogyan lehet optimálisan kielégíteni, vagy milyen irányban érdemes fejleszteni. A helyi termelők különféle szövetkezeteket hozhatnak létre, emellett önkormányzati képviselőkön keresztül is érvényesíthetik az érdekeiket.

Az általános iskola is olyan erőforrás, amely helyinek tekinthető, hiszen nem célszerű és nem is gazdaságos a kisgyereket lakóhelyétől távoli iskolába járatni amiatt, hogy az olyan elemi készségeket mint írás és olvasás elsajátítsa. Amikor viszont az állam mindent maga akar meghatározni az oktatásban az már a több évszázados önkormányzati hagyományainkat figyelmen kívül hagyó kézi vezérléssel működő kádári tanácsrendszert idézi fel.

A közösségi tulajdon a legtöbb területen nem képes kiszorítani a magántulajdont és nem is törekszik erre, viszont jól kiegészíti azt olyan területeken, ahol az erőforrások ingadozása és korlátozottsága miatt ésszerűen megvalósítható azok közös használata.

Magyarországon a nők átlagosan 16%-kal keresnek kevesebbet ugyanazon munkakörben mint a férfiak. Emellett otthon többet is dolgoznak, tehát kétszeresen rosszul járnak. A statisztikával azonban csínján kell bánni mielőtt olyan elhamarkodott következtetést vonnánk le, hogy a munkaadók diszkriminálnak. Ráadásul eszerint nem csak nálunk diszkriminálnak, hanem minden EU országban, ugyanis egyes országokban ennél is nagyobbak a különbségek az átlagbérben a nemek között. Ha utána nézünk ennek a jelenségnek azt találjuk, hogy például az USA-ban a pontosabb elemzés lényegesen finomított ezen a képen.

A munkáltatói előítéletesség mellett számos egyéb okai is vannak a férfiak magasabb keresetének:

1.A férfiak több időt töltenek a munkahelyen, több túlórát vállalnak, bár ez nálunk nem mindig jelenik meg a statisztikában, mert nem mindig számolják el hivatalosan.

2.A férfi munkavállaló valamivel rugalmasabb tud lenni a nőnél, mert kevesebb időt fordít háztartásra és ház körüli munkákra (néhány országban, például a skandinávoknál ez másként van).

3.A férfiak munkatapasztalata általában több, mivel nem töltenek otthon éveket gyermekgondozással, ez is előnyt jelenthet a felvételnél. Az USA-ban végeztek felméréseket ezzel kapcsolatban és azt találták, hogy amíg a huszonéves, egyedülálló hölgyek még egy kicsivel jobban is keresnek a férfiaknál, a gyermekvállalást követően kezdenek egyre inkább elmaradni tőlük.

4.A naponta és hetente ingázók nagyobb része férfi, magyarán a jobban fizető munkahelyért mi hajlandóak vagyunk több áldozatot hozni.

Az USA-ban 22%-os különbséget mértek a férfi és női fizetések között, azonban a különféle torzító hatásokat levonva ez 3% alá csökkent. Magyarországon feltehetőleg ennél valószínűleg nagyobb az előítéletesség a munkafelvétel során, azonban egy lényeges tényezőt nem vesz figyelembe a statisztika: a férfiak esetében a magas kereset fontosabb, magasabb prioritást élvező cél. Tehát valószínűleg azért keresünk többet a hölgyeknél, mert fontosabbnak tartjuk. Ugyanis egy közös háztartásban élő nő és férfi közül a nő az, aki számára közel egyforma súllyal esik latba a gyermeknevelés, a háztartás vezetése és a családi jövedelem biztosítása, ezzel szemben (a hagyományos családmodellben legalábbis) a férfi számára a legfőbb cél általában a család jólétének megalapozása. A munkahely elvesztése is ennélfogva a férfi számára jelent nagyobb csapást.

Habár a mérések szerint a magyar nők többet dolgoznak a férfiaknál, ha a nem elszámolt túlórákat és a hétvégi fekete munkavégzést is beszámítanánk, a különbség alighanem minimálisra csökkenne. (Mellesleg a hölgyek általában igényesebbek és több pénzt költenek nálunk.)

A magyar családjog védi a nőket, ezért a háztartási munkát a fizetett munkavégzéssel egyenrangúnak ismeri el. A hölgyek korábbi nyugdíjba vonulási lehetősége valójában egy igen súlyos, fordított nemi diszkriminációnak tekinthető, mivel nem az igazságosság céljával, hanem a feltételezhető társadalmi hasznosság elve mentén jött létre (egyes 20. századi diktatúrák hátborzongató gyakorlatát idézi, amely során az egyéni jogok teljesen alárendelődnek a csoportérdeknek).

Én magam szívesebben látnék több női vezetőt és több női politikust a mai magyar közéletben, épp azért mert a problémákat a legtöbb esetben máshogy közelítik meg mint a férfiak. Emellett azonban lényegesnek tartom megjegyezni, hogy a mai ember alapvető előnye a neandervölgyivel szemben a nemek közötti jobb munkamegosztás volt: így például a hölgyek képességei a humán területeken általában sokkal jobbak viszont a nehéz fizikai munkában és műszaki érzéket kívánó foglalkozásokban inkább a férfinem van előnyben. A viszonylag képzetlen, alulfizetett, nehéz és egészségkárosító fizikai munkát végzők férfiak vannak leginkább hátrányban a munkaerő piacon, és ők azok, akiknek az érdekeit a parlamenti pártok a legkevésbé veszik figyelembe. Nem véletlen, hogy manapság ők jelentik egyes új szélsőjobboldali mozgalmak legfőbb szavazóbázisát.

Az agyműködés kutatása napjaink tudományának egyik gyorsan fejlődő területe. A műszeres diagnosztikának az utóbbi tíz-tizenöt évben lezajlott forradalma lehetővé tette, hogy meglehetősen részletes leírásokat tudjunk adni az agy egyes területeinek működéséről és feladatairól.

Igen érdekes megfigyelések születtek például a bal és jobb agyféltekénk sajátosságairól. Habár az agyféltekék működése és a politikai felfogás összefüggéseinek bemutatásával még sehol nem találkoztam, mégis némi háttértudással már vállalkozni lehet olyan kép felvázolására, amely valószínűleg nem áll messze a valóságtól.

Az agy baloldali része felelős az elvont gondolatok létrehozásáért, a fogalomalkotásért, a verbális intelligenciáért és az időérzékelésért. Számol, tervez, célokat tűz ki. A dolgokat részekre bontó, analitikus működésű.

A jobb félteke ezzel szemben a térlátás, a fantázia, a kreativitás forrása. Spontán, játékos, közvetlen és kapcsolatokat építő. A dolgokat egységben szemléli. Hogy jön ide a politika, hogy kerül a csizma az asztalra?

Hát úgy, hogy az egyik agyfélteke dominálhat a másik felett, ami meglehetősen egyénfüggő. Valamint helyzetfüggő és természetesen feladat függő is. Az is gyakran előfordul, hogy idősebb korban a jobb agyfélteke válik dominánssá. Az, hogy valakinél „alapjáraton” melyik agyfélteke dominál, szerintem jól lemérhető az illető értékválasztásain, amelyet nemritkán szélsőséges bal- vagy szélsőségesen jobb oldali megnyilvánulások is kifejeznek.

A szélsőségesen baloldali felfogású egyén bal agyfélteke-orientált, ennélfogva individualista, hidegen racionális, spekulatív, a tudomány és a modern technika híve. Ide tartozónak érzem például Oszkó Pétert, Gyurcsány Ferencet (régebben), a fiatal Orbán Viktort vagy éppen Vágó Istvánt, aki a szkeptikusok társaságában is aktív munkát végez. A pénzemberek, a technokraták, kutatók képviselik talán legjobban ezt a fajta látásmódot.

A szélsőségesen jobb oldali felfogásúaknál a jobb-agyfélteke dominál (a szélsőségest most nem úgy értve, hogy erőszakos, hanem az átlaghoz képest kirívó mértékű): érzelmesebb, intuitívabb, közösségcentrikusabb emberek. Mivel a kritikai véna (azaz a bal-agyféltekés analitikai funkció) nálam eléggé fejlett, ezért nem tudom megállni, hogy az előálló hiányosságokat ki nem pécézzem. Például azt, hogy ennek a felfogásnak olyan ismert képviselői mint Bayer Zsolt, Schmidt Mária vagy Tőkéczki László képtelenek lennének helytállni komoly szakértőkkel szemben folytatott igényes szakmai vitákban, ezért nyilvánvalóan kerülik is az ilyesmit. A jobb-agyfélteke jóval pesszimistább és zavarosabb világa nyilvánul meg abban is, hogy a radikális jobboldali média mennyire élvezhetetlen és emészthetetlen, ugyanis minimum két percenként fordul elő benne egy nemzethalál. Ide tartozik az is, hogy mivel a jobb agyfélteke mintázatokat keres mindenhol, a túlműködésének az eredménye lehet az is, ha valaki összeesküvés elméletek megszállott hívévé válik.

A bal agyfélteke homloklebenyét, amely az agy fejlődéstanilag funkcionális értelemben véve legfiatalabb és legfejlettebb része, a tudatalatti valamivel kevésbé befolyásolja mint a jobb agyfélteke homloklebenyét. (Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy a racionális gondolkodást ne állíthatná saját szolgálatába a primitív ösztönösség.) Jobb agyfélteke homloklebenyének (egészségügyi okokból történő) eltávolítása vagy kikapcsolása után az illető továbbra is épelméjű maradt, viszont kevésbé kreatív és kevésbé színes személyiség. A teljes hitrendszerünk maga alapvetően tudattalan és inkább a jobb oldali agyféltekével van kapcsolatban.

Voltak olyan példák is, amikor beteg embereknél gyógyítási céllal átvágták a kérgestestet, a két agyféltekét összekötő területet. Ilyenkor jött létre egy olyan helyzet, amikor a jobb kéz valóban nem tudta, hogy mit csinált a bal kéz (a jobb agyfélteke a test bal oldalával, a bal agyfélteke a jobb oldalával van kapcsolatban).

Ez a fajta „skizofrénia” pedig pontosan egy olyan állapot amely a mai magyar társadalmat jellemzi. Mindkét oldal fújja a magáét és nem törekszik a másik megértésére.

Sajnos a magyar politikából már jó ideje eltűntek a Széchenyi és Deák formátumú személyiségek (századunkban talán Bethlen István említhető velük egy lapon), ezzel szemben jöttek olyanok mint például Kun Béla, Szálasi, Rákosi, az utóbbi időben pedig Gyurcsány és Orbán: mindegyik le akarta győzni és a partvonalra szorítani azokat, aki nem az ő gondolkodását követik. Közéletünk egy évszázad óta szélsőségek között csapong, most inkább a szélsőjobb van offenzívában, de a baloldal jó részére ugyanígy jellemző, hogy átkozottul nem érdekli amit a másik fontosnak és értékesnek tart, csak fújja a saját nótáját nagyképűen, az alázat minden jele nélkül.

Azt viszont tudjuk, hogy minden komoly emberi teljesítmény az egyén életében mint például építés, műalkotás létrehozása vagy gyermeknevelés mindkét agyfélteke összehangolt munkáját igényli. A közéletben ma sajnos csupán a mérsékelt felfogású láthatatlan zongoracipelők azok, akik törekszenek a különféle felfogások összehangolására és értékek integrálására.

Egyrészt van egy genetikailag kimutatható összetevője a politikai felfogásnak, annak hogy valaki inkább újító (baloldali felfogású) vagy hagyományőrző (jobboldali). Senki nem tehet arról, hogy az agyterületeinek dominanciája folytán milyen felfogás számára a szimpatikusabb. Másrészt viszont az ember maga is képes a kevésbé fejlett oldalát fejleszteni és a másikkal egyensúlyba hozni, léteznek erre különféle gyakorlatok (pl. logikai feladatok vagy éppenséggel meditációs gyakorlatok), amelyek az agy adott területein fizikailag is jól kimutatható fejlődést idéznek elő.

A kérdés már önmagában is provokatív, hiszen sokan vagyunk, akiknek a „bank” szóra már a lábujjunk is ökölbe szorul, annyi rossz tapasztalat ért minket a pénzügyek terén. Érdemes azonban egy kicsit elfogulatlanabb nézőpontból is szemlélni ezt a kérdést, elfogadva azt, hogy a kereskedelmi bankok a mai üzleti élet nélkülözhetetlen résztvevői.

A rendszerváltás óta eltelt időszak nagyon tanulságos, a Jobbik szlogenje: „Kimentek a tankok, bejöttek a bankok” éppúgy félrevezető lehet, mint az előző cikkemben elemzett számos mítosz a rendszerváltás utáni privatizációról, ilyen a kérdésekben a közvélekedés nem teljese mértékben helytálló.

Egy érdekes körülmény, hogy a világ mai vezető cégeinek nagy része évtizedekkel ezelőtt még nem létezett. A mai multimilliomosok közel fele a nulláról indult, azonban nyilvánvalóan volt egy pont, amikor az ötleteikre finanszírozót kellett, hogy találjanak. Nálunk az ötletek megfinanszírozása évtizedeken keresztül szinte a lehetetlennel volt határos, a bankok alapvetően bizalmatlanul álltak a kisvállalkozásokhoz és kockázatosnak is tartották az ilyen hitelezést. Ezt a bizalmatlanságot növelte a rendszerváltás utáni rengeteg szélhámos vállalkozás és az olyan jogszabályok, amelyek (például a briteknél szokásos gyakorlattal ellentétben) lehetővé tették, hogy aki a hitelezőit és partnereit becsapva csődbe ment, újabb Kft-t alapíthasson mindenféle jogi következmény nélkül. (A '90-es évek elején ugyanis csődhullám söpört végig Magyarországon, amely nemcsak a pénzügyi szektort hanem az állami költségvetést is nehéz helyzetbe hozta.)

A rendszerváltás után borzasztó állapotok uralkodtak az akkor döntően állami tulajdonú bankszektorban. Mivel a hitelek nagy részét a legatyásodott és szétlopott állami vállalatok valamint a „csókosok” kapták, a bankok veszteségei hamarosan meghaladták a törzstőkéjük mértékét. A bankkonszolidációra fordított összeg mintegy 300 milliárd Ft volt, amely mai áron 2000 milliárd fölötti összeget tenne ki. Ezt a kiadást valahonnan pótolni kellett, tehát a lakossági megszorítások és a vállalati adóprés növekedése részben ennek is volt köszönhető.

A bankprivatizáció nálunk semmivel nem indult meg hamarabb és nem volt kisebb mértékű mint a környező országokban, a '90-es években mindenhol meghaladta a bankszektorban a külföldi befektetők aránya az állami tulajdont. A magyar állam azonban csak mintegy harmadannyi bevételre tett szert a bankok eladásából mint amennyit a „bankkonszolidáció” során elköltött.  

Különösen érdekes a Postabank szerepe: egy állami tulajdonú banké, amelynek vezetői ezerrel nyomták a TV reklámokat egy időben, láthatóan igen nagy célokkal. Princz Gábor és csapata azonban blöffölt: a pénzügyi műveletekhez nem értett különösebben, annál inkább az összes politikai párt megkenéséhez. Amikor kezdtek kiszivárogni a Postabank veszteségei, akkor hirtelen bankpánik tört ki és a lakosság megrohamozta a bankfiókokat, postákat. Végül 160 milliárd forintot meghaladó összeget kellett az államnak betolnia ebbe a bankba, hogy valamennyire helyre hozza. Szlovéniában és Portugáliában is történtek azóta kísértetiesen hasonló esetek állami tulajdonú bankokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy ahol az állam nem csak résztulajdonosként van jelen, hanem államilag kinevezett vezetők irányítanak, ott mindig van egy veszély, hogy a bank politikai alapon oszt hiteleket és a korrupció révén lassan kinyírja magát.

Az OTP szerepe érdekes ebben az időszakban: ugyanis egyik országban sincs példa a lakossági szektorban egy bank ekkora fölényére mint nálunk. Állami támogatású hitelt például eleinte csak az OTP nyújtott, emiatt a legtöbben annyira megszokták, hogy eszükbe sem jutott sokáig, hogy máshol is tarthatnák pénzüket vagy máshonnan vehetnének fel hitelt. A régióban a legnagyobb bank 2010-ig az OTP volt, nyereségessége is kiemelkedő volt magyar viszonylatban, emellett körülbelül annyira árazta be a hiteleket (a legutóbbi időkig) mint a MOL a benzin árát. A rengeteg kisbefektetőre támaszkodva elképesztő nyereségre tett szert a betéti és a hitelkamatok közti különbségből. Köztudomású volt, hogy Magyarországon lehetett a legdrágábban hitelhez jutni (az inflációt levonva is): a lakosságnak ha nem államilag támogatott hitelről volt szó és a kisvállalkozásoknak egyaránt. Amíg a '90-es évek közepe óta a bankok versenyeztek a jó nevű, főleg multi cégek hitelezéséért és az ilyen cégeknek alacsony kamatot számítottak fel, addig a kisvállalkozásoknak nyújtott kamat olyan szintű volt, amit szinte nem is lehetett kitermelni. Ez volt az egyik fő oka, hogy a magyar KKV szektor ma is viszonylag fejletlen, ugyanis alig jutottak ésszerű kamatozású hitelhez.

Nem az volt tehát a probléma a rendszerváltás utáni években, hogy túl sok volt a bank és sok volt a külföldi, sokkal nagyobb probléma volt egyetlen nagy bank, az OTP meghatározó jelenléte a lakossági szektorban (valamint a zavaros gazdasági helyzet a vállalkozások szintjén). A 2000-es évek elején kezdett ez változni, amikor sok új külföldi befektető is beszállt, agresszív módon. Szerencsétlen módon épp amikor egy buborékgazdaságot építettek fel az akkori kormányok és kezdett felfúvódni a devizahitelezési lufi is. Számos éven keresztül jó néhány nagybank ért el akkoriban 30% körüli (!) nyereséget és a liberális felfogású kormányok sem bankadó kivetésére sem ésszerű szabályzórendszer kiépítésére nem voltak képesek.

A mai bankellenesség nem kis részben a lufik kidurranása után előállt helyzet következménye. A jobboldali kormány azonban a segítségnyújtást úgy hajtotta végre, amilyen sorrendben és amilyen mértékben az ő klientúrája és szavazótábora ebben érintve volt. Manapság a magyar GDP arányában a (kissé visszafejlesztett) bankszektor aránya semmiképpen nem tekinthető túl nagynak, sőt a bankadót és a tranzakciós illetéket a szakemberek nagy része már túlzott mértékűnek tartja. A kisvállalkozások könnyebben juthatnak államilag támogatott hitelhez, de már annyira sokan égették meg magukat, olyan nagy a hitelekkel szembeni bizalmatlanság, hogy igen óvatossá váltunk.

A bankrendszerrel kapcsolatban manapság kétféle szemlélet a gyakori: az egyik a pénzügyi elemzői felülnézetből,  másik a küszködő „kispolgár" indulatossága békaperspektívából. A kettő közötti nézőpont lenne az üdvös: oda menjenek a pénzek ahol hasznos dolgokra fordítják és a helyi közösség egésze jól jár, - nem pedig csak néhány kedvezményezett.

Vannak olyan országok, ahol a külföldi tőke szerepe minimális, a nagyvállalatok és a bankszektor állami tulajdonban vagy belföldi befektetők kezében vannak, szövetségi rendszerekben nem vesznek részt, ennek megfelelően a pénzügyekben és külpolitikában függetlenségük maximális mértékű. Ezek alapján erősen valószínűsíthető, hogy ezekben az országokban biztosan nincs jelen semmiféle „háttérhatalom”, különféle globális érdekcsoportok befolyása elhanyagolható.

Nézzük meg, mint hozott ez magával, az elfogadhatótól a borzalmas felé haladva, néhány talán szubjektívnek tűnő, de mindenképp jellemző vonás felvázolásával. 

1.Japán

A világ alighanem legiparosodottabb országa, a legfejlettebb termelési technikákkal. Az életszínvonal igen magas, az „átlagpolgár” nagyvárosban él, ahol az elektronikus kütyük használata mára elképesztő méreteket öltött.

Ezzel együtt a gazdaság fejlődése az 1990-es években lelassult, a 2000-es években pedig gyakorlatilag stagnál. A lakosság létszáma csökken, a születési ráta a magyarhoz hasonló (1,4) és a népességfogyás csak azért nem gyorsult fel, mert az emberek várható átlagéletkora bőven 80 év felett van. Japán, ahol szinte egyáltalán nincsenek etnikumok és a bevándorlás minimális mértékű, egy-két évtizeden belül az idősek országává válik.

2.Kína

Egy „felvilágosult” diktatúra, ahol a pártvezetés senkinek nem hagy beleszólást az ország gazdasági és politikai irányításába, és amely ennek ellenére az utóbbi időkig a világ legdinamikusabb és legsikeresebb országa volt. Úgy vált közepesen fejlett országgá, hogy a gazdasági expresszvonat a dél-keleti területeket a legfejlettebb államok szintjéig vitte, azonban hatalmas középső, északi és északnyugati területek ettől a szinttől fényév távolságban maradtak.

Kína lassacskán eléri a korlátait: a gazdaság fejlődése évről évre lassul, a hatalmas belső tartalékok is fogynak, a politikai rendszer hátrányai is egyre jobban érződnek. Az ipari környezetszennyezés az egyik legégetőbb problémává vált, emellett az egykepolitika miatt pár évtized múlva a lakosság csökkenni fog.

3.Irán

Hatalmas ország, amelynek közepes fejlettségű, de viszonylag dinamikus gazdasága az olajkincsre épül. Erre alapozva a gazdasági és tudomány területén egyaránt látványosan fejlődik, egyre inkább érdekes országgá vált, ahogyan a vallási fanatizmus fokozatosan enyhült.

Hátrányok: Még mindig érezteti hatását a több évtizedes iszlám diktatúra árnyéka. Szigorúak törvények, gyakori a halálbüntetés, a nők csak az arab országokhoz képest emancipáltabbak, a közösségi élet és szórakozás alapvetően illegális csatornákon zajlik.

4.Argentína

Az utóbbi évtizedekben többször előfordultak a államosítások, a kormányok a nagy külföldi befektetők tulajdonainak erőszakos privatizációjától sem riadtak vissza, „unortodox” gazdaságpolitikájuk egyes vonásai ismerősek lehetnek számunkra. Közepesen fejlett ország, ahol nem ismerik a kormányok azt a szót, hogy „pénzügyi fegyelem”. A gazdaság instabil, magas az infláció, a hitelezők menekülnek, az államcsődök menetrendszerűen bekövetkeznek.

5.Oroszország

A gazdaság az olaj- és gázkitermelés valamint a nyersanyagok exportján alapul, ezek a kulcsterületek állami tulajdonúak illetve állammal összefonódott oligarchiák kezében vannak. A gazdaság és politika egyszerű elvek mentén működik, kulcspozícióit maffiaszerű csoportok uralják. Nagyban függenek a világpiaci árváltozásoktól, a gazdaság emiatt hullámvasutazik. Az egyszerű állampolgár igyekszik távol tartani magát a vadkeleti viszonyoktól, unalmas TV műsorokat néz vagy vodkát vedel. Az értelmiséget Putyinék visszafejlesztették, mert nincs rá szükség. Ronald Reagan annak idején „a gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót, ez akkor erős túlzás volt, a mai Oroszországra már sokkal jobban illik.

6.Belarusz

Egy évtizeddel ezelőttig táplálta a mítoszt a volt szocialista/kommunista rendszer életképességének példájáról. Az alacsony munkanélküliség és a kis társadalmi különbségek miatt a vezetőség magas támogatottságú, mindez több vonásban is a Kádár-rendszerre emlékeztet. Gazdaságuk Kádár rendszerénél is jobban függ az olcsó orosz energiától, és még ma is számíthatnak a ''nagy testvér” gazdasági támogatására a stratégiai helyzetük miatt. Az utóbbi években kidurrant a gazdasági lufi, az életük egyhangú és szegényes, az egész ország csak egy jellegtelen fehér folt a térképen, az ott élők csupán alkoholizmus és depresszió terén vannak Európa élvonalában.

7.Kuba

A rendszerváltás után megszűnt az orosz „pénzszivattyú”, és a Castro-rendszer gazdasága kártyavárként omlott össze, pár év alatt a leggazdagabból a karibi térség legszegényebbjeinek egyikévé vált. Egy érdekes gazdasági kísérlet lett belőle, és egy olyan életmódé, amelyet nem rontanak meg a modern technikai eszközök, például az autók életkorát sem években hanem évtizedekben mérik. Vitatható, hogy ők zárták el magukat vagy az USA zárta el őket, a legutóbbi években már oldódott ez a helyzet és a gazdaság is valamennyire lábra állt. Évente mintegy 400 ezer az illegális kivándorlók száma a 11 milliós országban, zömmel az USA-ba mennek.

8.Venezuela

Az egykori olajhatalom mintaszerű szocialista tervgazdasága hirtelen összeomlott az olajár csökkenésével párhuzamosan. Kaotikus állapotok uralkodnak az országban, a városokban a fizikai erőszak mértéke világviszonylatban is kiemelkedő. Tipikus esete annak, amikor egy rendszer (Chavez rendszere) jól megalapozottnak látszik, aztán hirtelen kiderül, hogy mégsem volt az.

9.Észak-Korea

Nálunk a múlt század ötvenes éveiben volt hasonló a helyzet mint most náluk, a kommunista önkényuralom tipikus példái köszönnek vissza, amelyben a nagy Vezér imádata a legfontosabb. Az éhínségek nem ritkák a folytonos fegyverkezés miatt, annak hogy még működnek az egyetlen fő oka, hogy mögöttük áll egy sokkal nagyobb játékos, Kína. Elvben minden és mindenki az állam tulajdona, a szabadságjogok fogalmát nem ismerik. Alighanem a legbezárkózottabb, legfanatizáltabb ország, amelynek fegyverkezése ön- és közveszélyes. Az jut róla az ember eszébe, hogy rabok számára elvetemült bűnözőkkel való összezártságnál is rosszabb a magánzárka, mert az emberi pszichére pusztítóbb hatással van.

10.Haiti

A nyugati félteke legszegényebb országa, sok évtizede a teljes káosz állapotában. Nem ők üldözték el a külföldi tőkét, hanem a külföldi tőke nem érdeklődött sosem az ottani lehetőségek iránt. Szerencsétlen történelmű ország, ahol bő kétszáz évvel ezelőtt a rabszolgatartókat legyilkolták vagy elűzték és egyúttal teljes mértékben függetlenné váltak minden politikai és gazdasági gyarmatosító törekvéstől. A politikai elit kevéssé törekedett tanulni másoktól. Pár afrikai országgal együtt azok közé sorolható, ahol a békemenetesek azért nem vonulnak ki az utcára „Hadd legyünk gyarmat!” feliratú táblákkal, mert tudják, hogy úgysem vállalná be őket senki.

Hasonló példákat lehetne még sorolni: Szaúd-Arábia, Azerbajdzsán, Üzbegisztán és mások. Egyik sem fényes sikertörténet. Aki persze a világméretű összeesküvés elméletek híve, azok számára még ezek az esetek is a karvalytőke mindenhatóságát bizonyíthatják. Azt gondolom, hogy a konteók egy részében van igazság, mert valóban léteznek befolyásos csoportok, lobbik, amelyek „áldásos” tevékenységével számolni kell, emellett pedig a könnyen jött sok pénz igen negatív hatással tud lenni az ember erkölcsi tartására. (Magyarán igen nagy gonoszságokat képes okozni.) Mégsem gondolom, hogy ezek az elméletek tudományosak vagy bármiféle komoly tudományos törekvéssel bírnak, képviselői a legtöbb esetben olyanok mint a viccbeli Móricka, akinek mindenről „az” jut az eszébe. (Az emberi gondolkodás természetszerűen hajlamos a fanatizálódásra, a leegyszerűsítésekre.)

A legfejlettebb államok valószínűleg úgy látják, hogy javarészt ők biztosítják a legfejlettebb technikákat, technikai eszközöket és egyéb kelendő szellemi termékeket a kevésbé fejlettek számára. Általános eset, hogy egy multi ipari vagy szolgáltató vállalat központja többnyire gazdag országban van, ahonnan a know-how szolgáltatások és szervezési költségei kiszámlázásra kerülnek az általában bérmunkában dolgozó alvállalatok számára. Ilyen esetben semmiféle külső ellenőr nem tudja biztonsággal eldönteni, hogy milyen mértékű számlázás a jogos.

Világunk manapság úgy épül fel, hogy különféle hálózatokban szerveződik és szinte minden tekintetben csomópontokban összpontosul, amely matematikailag is jól modellezhető. A fenti példák bizonyítják, hogy bármelyik ország azon az alapon, hogy őt a szabályok hátrányosan érintik kimarad ezekből a hálózatokból, az sokkal rosszabbul jár azokhoz képest akik az érdekeikért kiállva és másoktól tanulva akármilyen hátrányos helyzetből indulva, de részt vesznek a munkamegosztásban. Másként fogalmazva: habár a politikai elit nem képes egy országot egy régióból tartósan kiemelni, annál inkább képes azt tartósan lesüllyeszteni egy alacsonyabb szintre.

Többen is felhívták már a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy amíg a családtámogatások nálunk kiemelkedően nagyok (költségvetési tételként), mégis kevés baba születik. A három éves GYES igen ritka más országokban, a szülési szabadság inkább hónapokban mérhető mint években, a kicsiket általában (állami vagy fizetős) bölcsődében helyezik el. Nagyon sokféle megoldás létezik, igen gyakran az anyuka éveken keresztül csak részmunkaidőben dolgozik, néhol pedig elvárás, hogy az apuka is otthon maradjon pár hónapon keresztül. A 3 éves szülési szabadság az utóbbi időben már nálunk is gyakorlatilag 2 év, hiszen ennyi ideig jár a GYED, amely viszonylag jelentős összegű, azonban a harmadik évtől járó GYES már a legtöbb családban semmire sem elég. A GYED mellett fél év elteltével lehet már munkát vállalni, és mivel nem lesz kisebb a folyósított összeg, a fejlett nyugat- európai országokban szokásos támogatási rendszertől ez már csak annyiban tér el, hogy nálunk az támogatás jobban fizetésfüggő (azaz nem a szociális méltányosság elve hanem demográfiai-politikai szempontok érvényesültek a megállapításakor). Másik lényeges különbség, hogy nálunk a bölcsődei férőhelyek hiánya és a tradíciók miatt a hölgyek nagy része ma is évekig otthon marad a kisgyerekkel, ill. gyerekekkel, mielőtt óvodába kerülnek. Vitatott kérdés, hogy mennyire hasznos az anya és a gyermek szempontjából, ha két-három évig otthon maradnak.

Ez a kérdés nem válaszolható meg egyértelműen, nyilvánvalóan a körülményektől függ. Ha a családi közeg barátságos, mozgalmas és támogató, akkor valószínűleg sok előnyt jelent. Másik szélsőséges eset, ha a családi közeg rideg vagy az édesanya esetleg bezártnak érzi magát így enyhén depressziós lesz, az már a babára sincs jó hatással. Egyénfüggő és a körülményektől függő tehát az optimum, hogy mikor menjen az anya vissza dolgozni. Mivel az első három évében az ember nagyon fogékony mindenre, ezért meghatározó lehet, hol és hogyan töltjük el ezt időszakot. Az 1960-as évek vége óta van három éves GYES és azóta generációk nőttek fel nálunk úgy, (máshol Európában ez kevésbé gyakori), hogy az első három évüket otthon töltötték. Hogy ennek hatása hogyan érződik a mai generációkon, arról nincsenek kutatási eredmények, legfeljebb hipotézisek lehetnek.

A mai családmodell a polgári kor terméke, előzőleg több generáció élt együtt, a fiatalok külön költözése azóta vált lehetségessé, amióta a gazdasági fejlődés nagyobb anyagi függetlenséget tett lehetővé. A gyereknevelés tudatos gyakorlata is az utóbbi évszázadokban terjedt el, sokáig a szülők csak keveset foglalkoztak a kisgyerekkel (inkább a közösség ill. a nagyszülők nevelték őket, amelynek lehettek bizonyos előnyei a mai gyakorlattal szemben). Évtizedeken át úgy látszott, hogy ez a családmodell tovább hasad (egy gyermekes szülők, mozaik családok megjelenése), amelyet én nem látok annyira elítélendőnek, hiszen a gyerekek jól alkalmazkodnak furcsának tűnő szituációkhoz is, ha gondoskodást és szeretet kapnak. Az utóbbi időben azonban egyes helyeken ismét megjelentek a többgenerációs családok is, például az USA-ban.

Az amerikaiaknál nagyon sokféle családmodell létezik, a hagyományos közép osztálybeli családok nagy részében az anya egyáltalán nem dolgozott, az apa volt az egyetlen kenyérkereső. A bennünk élő kép az USA-ról teljesen torz, az akciófilmek világából származik. Ezek a filmek tengerpartokhoz közeli nagyvárosokban készülnek, az ottani élet igen mozgalmas közegében. Az amerikaiaknak egy jó része ezzel szemben az ország belső részében, kisvárosokban lakik és igen konzervatív felfogású. Republikánusokra szavaz, támogatja a fegyverviselést és teljesen tájékozatlan, az USA-n kívüli országok csak akkor fontosak számára, hogyha amerikai érdekek vannak ott és emiatt csapatokat is küldenek oda. A háborúkat általában a konzervatív elnökök indították (a két Bush) és az elnökjelölt Donald Trump is ezt a fajta konzervatív harcias retorikát viszi. (A tengerparti újságírók nem értik mért tarol mint konzervatív elnökjelölt, mert nem ismerik jól az - „üzennyük, hogy megércsék” szintű, nálunk sem ismeretlen primitíven szókimondó stílust igénylő választók családi hátterét.) Habár a legutóbbi elnökválasztásokat az utóbbi időkben a tengerparti demokrata körzetek a maguk javára billentették, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az USA belső részének ritkán lakott területein nagyon sokan hagyományos családmodellben szocializálódtak, ahol alapelv „az én házam, az én váram, senkinek semmi köze hozzá” mélyen konzervatív elve, amely mindig is az amerikai hagyomány része volt. (És persze a magyar szélsőjobbos hagyományé is, amely sok vonásában hasonlít az amerikai jobboldalhoz.) Létezik túlságosan család centrikus beállítódás? Válaszom egyértelmű igen, ezen a téren is mint mindenben létezik optimum.

Ha valaki élete első éveiben egy család védett közegében nő fel, ez nyilvánvalóan előny, viszont ha szinte csak családtagokkal találkozik, akkor feltevésem szerint hajlamos lesz a családot abszolutizálni, mindent annak a közegéhez viszonyítani. Mindig csak a család közegében bízni, minden idegennel szemben alapvetően bizalmatlannak lenni, a pályafutását az ismerősök protekciójára alapozni. A magyar társadalom nagyrészt ilyenné vált az utóbbi időben, amiben feltevésem szerint szerepe van a három éves GYES-en szocializálódott nemzedékek túlsúlyba kerülésének. Azzal együtt, hogy a családi körülmények semmi esetre sem determinálnak, legfeljebb hajlamosítanak, a mai magyar fiatalok nagy része igen konzervatív felfogású.

A mai magyar aktív generációk nagyrészt Kádár Jánosék „termékének” tekinthetőek, akik a három éves gyest bevezették és szokássá tették, hiszen az ember a legfontosabb mintákat, beidegződéseket kisgyerek korban sajátítja el. Ez természetesen nem jelen minden esetben hátrányt, csupán felvet egy olyan hipotézist, hogy a családi közeg védettségében szocializálódva igen sokan közülünk túlságosan óvatossá váltunk, extrém módon vágyunk a biztonságra és félünk mindenféle változástól, minden újdonságtól. A radikalizálódott magyar jobboldal fölényes választási győzelmeinek oka, hogy a közvéleményünk jó része egy befelé forduló országot szeretne látni, a legtöbben egy kissé bezárkózó országban szeretnék élni, még a baloldali felfogásúak jó része is (ezért nem is tud számukra a mai baloldal valódi alternatívákat nyújtani). Félreértés ne essék, a mai közgondolkodásunk számos ok miatt jutott el ide, ahol most van, ebből csak egy tényező lehet a kádári rendszer szocializációs mintája.

Emellett persze nem csak a magyar, hanem egész Európa konzervatívabbá vált az utóbbi mintegy tíz évben, amelynek egyik oka az lehet, hogy ha kevés gyermek születik, akkor túl sok kiváltságot élvez a családon belül, könnyen ő lehet mindenki kedvence. Némi derűlátásra ad okot, hogy nálunk is egyre többen szeretnének nagy családot az átlagos vagy annál jobb módban nevelkedett fiatalok közül is, van tehát esély rá, hogy pár évtizeden belül ismét egy nyitottabb, társadalmilag aktívabb baby-boom generáció jelenthet meg. Ugyanis egy nagycsalád, ahol a gyerek megszokja, hogy nem ő van a középpontban hanem a felnőttek figyelme megoszlik 3-4 testvér között, egész másfajta közeget jelent, mint ahol a kisgyerek egyedül van és ideje nagy részét otthon, az édesanyjával tölti.

Természetesen nem döntik el sorsunkat a családi körülmények, csupán egy ösztönös, tudattalan viselkedést hoznak létre és olyan minták követését, amelyeket tudatos munkával meghaladhatunk, ha gátlóan hatnak ránk, nem pedig a legjobb törekvéseinket szolgálják.

Többen és többször leírták, hogy a rendszerváltás utáni évtizedek legnagyobb hibája az „ország kiárusítása” azaz a külföldieknek történő privatizáció volt. Mi ebből az igazság: valóban a legnagyobb hiba volt a privatizáció és a privatizáció lett volna ténylegesen a legnagyobb hiba? Másrészt pedig, ha valaki ilyen mondatot leír, akkor valós alternatívákat is be kellene mutatnia. 

 Bezzeg a csehek?

 A cseheknél és a szlovákoknál részben kuponos privatizáció ment végbe, amelyek afféle ingyenes dolgozói részvényként működtek, és a gazdasági átmenet a magyarhoz képest fokozatosan, kisebb megrázkódtatásokkal ment végbe. Más országokban, lengyeleknél és románoknál is volt kuponos privatizáció , azonban mindkét országban hozzánk hasonló gazdasági visszaesés ment végbe. Emellett a szlovák gazdaság mára a csehekétől teljesen eltérő képet mutat. Erős magyar szakszervezetek hiányában fel sem merült nálunk akkoriban a dolgozók részvényhez juttatása, nem beszélve arról, hogy a legtöbb ipari nagyvállalatunk masszívan veszteséges volt a '80-as években (amely az egyik fő oka az a rendszerváltáskori magas államadósságnak), és műszaki fejlettségben, szervezettségben sem felelt meg a kor követelményeinek. A csehek ipari kultúrája mindig is magasabb volt a miénknél, emiatt állnak ma sokkal jobban és nem amiatt, hogyan zajlott a privatizáció.

A privatizáció sehol sem volt tökéletes, sem igazságos

Nálunk is a menedzserréteg volt a fő nyertese közepes és nagyobb vállalatok magánosításának, kedvezményesen vagy nyomott áron jutottak tulajdonhoz. (A ma leggazdagabbjai általában akkor alapozták meg a vagyonukat.) Ez azonban az irigység természetes emberi érzése miatt társadalmi feszültségeket okozott a '90-es években. Emellett a legtőkeerősebbek a külföldi óriáscégek voltak, nem véletlenül a gazdaság motorjává váltak a rendszerváltás után szinte mindenhol (kivéve Szerbia, Albánia, Belorusz, Moldova).

 A privatizáció mértéke joggal kritizálható

Valószínűleg hiba volt egyes szektorok közel 100%-os kiárusítása, főként olyanokban, ahol a piaci verseny kis mértékű: energetika, közmű, telekommunikáció, stb. A legtöbb országban az állam megtartja a részesedés egy részét a nagyvállalatokban is amellett, hogy szabad forgalmú tőzsdei részvényeket is kibocsát. (A tisztán állami tulajdon hátrányai például a MÁV, BKV vagy az egészségügy helyzetén láthatóak.)

Nálunk az összes környező országhoz képest magas volt az államadósság, ezért a vevők tudták, hogy a magyar kormányok pénzszűkében vannak és viszonylag alacsony áron hajlandóak eladni a vagyon egy részét. A kiárusítás akkor vált indokolatlan mértékűvé, amikor 2000 után a kormányok már rászoktak, hogy a költségvetés hiányát a privatizációs bevételekkel egészítsék ki. Elsősorban a szoci kormányok pénzszórása, erőltetett gazdaságfejlesztése és hibás pénzügypolitikája kárhoztatható.

A mai magyar gazdaság állapota lényegében már független a privatizáció mértékétől és módjától

Ezt többféle adat is alátámasztja, egyrészt hogy az export több mint 80%-át már öt éve is a külföldi vállalatok zöld mezős beruházásai adták és kevesebb mint 20%-át az átvett privatizált cégek.

Másrészt azóta egész iparágak szűntek meg és csupán a járműgyártás az elektronika egy része, vegyipar maradt meg húzóágazatként. A nehézipar vegetál, nem maradhattak volna fenn olyan cégek mint a Videoton vagy az Orion sem, a könnyűipar egészéről nem is beszélve. Az élelmiszeriparunk állami kézben levő vállalatai bajban vannak, részben az elmaradott szemlélet és technológiai fogások miatt.

Harmadrészt, és ez a legfontosabb: a cseheket vagy a lengyeleket sem az óriásvállalatok „húzzák fel”, hanem a rengeteg jól menő nemzeti közép és kisvállalat. A '90-es évek jelentős magyar vállalatai azóta visszaestek vagy megszűntek, esetleg csődbe mentek. A magyar politikai rendszer a legutóbbi időkig nem támogatta a magyar vállalkozásokat: az adórendszer elviselhetetlen mértékű volt (és még ma sem kedvező), a hitelkamatok nagyon magasak voltak, a szabályzás ma is nagyon bürokratikus és kiszámíthatatlan. A magyar üzleti kultúra mindig félig balkáni jellegű volt, az ügyeskedést szinte alapkövetelménnyé tette, emiatt a hangsúly a családi vállalatoknál majdnem minden esetben a családi-n maradt: összeköttetésekkel elérni a célt és nem táplálni hiú ambíciókat a terjeszkedésre.

Az elitek felelőssége

A dogmatikus, szűk látókörű magyar közgazdaságtan a rendszerváltás után képtelen volt sikeres fejlődő országok (pl. Korea, Tajvan) tapasztalatainak adaptálására. Ráadásul nem voltak képesek megfelelő szabályzórendszerrel és gyakorlatias gondolkodással a nagy mértékű pénzkiáramlás meggátlására, emiatt teljes mértékű a bizalomvesztés velük szemben. Piacvédelemre lett volna szükség, legalább az EU csatlakozás elnyerését követően a 2000-es évek elejétől, amely gyakorlatias lépéseket és némi találékonyságot igényel. Ennek elmaradásában, a világ öt legnyitottabb gazdaságának egyikeként a gazdasági világválság igen erősen érintett minket. Az Orbán-kormány utólag nyújtotta be a számlát egyes bankok, külföldi nagyvállalatok éveken keresztül kiugróan magas profitjára, amely az üzleti életben kevésbé elfogadott gyakorlat. Emellett a mai kormány sem képes a vállalkozók képzettségének és üzleti etikájának fejlesztésére, sőt sokak számára „ismerős” feudális viszonyokat konzervál a gazdaság jelentős területein. Amennyit javított a kormányunk az egyik oldalon, ugyanannyit rontott más téren.

Nem az országok versenyeznek

Valójában egyes vállalatok versenyeznek a világpiacon, nem pedig egyes vállalatok, amelyek központjai adott országokban találhatóak. Egy ország fejlettségét mutatja, hogy a gazdaság sokszínű, sok tartóelemen áll. (Pl. a csehekre éppen ez jellemző a szlovák vagy magyar gazdasággal szemben.) A másik a kultúra: a német hadseregek erőssége mindkét világháborúban a hatékonyság volt, a feladatokat minimális erőforrással és emberveszteséggel oldották meg más hadseregekhez képest. Ma ugyanez jellemzi a német vállalatokat: a nagyfokú szervezettség mellett a rugalmas, önálló döntéshozatal. A magyar kultúra ettől lényegesen elér, ezért nem reális elvárás a konvergencia a német vagy az osztrák (a német kultúra viszonylag gyenge, de idegenforgalommal és kereskedelemmel felturbózott változata) irányban, reálisan a családi vállalkozásokra építő olasz vagy a spanyol gazdaságot közelíthetjük.