Sokan még mindig nem nagyon értik, hogy mi történik ma Magyarországon. Így például az értelmiség még nem jött rá, hogy becsapták, en bloc átverték, gyakorlatilag mindegy, hogy a felsőfokú végzettségű emberek melyik csoportjáról van szól. Ezek nagyon erős szavak, de egyre inkább közelítik azt a fajta igazságot, ami fehéren-feketén kirajzolódik a jelenlegi tendenciák közül. Amit nálunk „kultúrharc”-nak neveznek, ez a homályos értelmű szó valójában azt jelenti, hogy a városi kultúrát egy szűk keretek közé kell szorítani, képviselőit a megtűrt kategóriába sorolva, karanténba zárva tartani. Tömören ez a helyzet, és minél később kezdünk szembenézni a valósággal, annál fájdalmasabb lesz.

A matek a hatalom részéről kétféleképpen is kijön. Egyrészt a törzsszavazók legnagyobb táborát a radikális jobboldaliak esetében a kisebb településeken levő, gazdaságilag hátrányos helyzetben levő, kevéssé versenyképes tudással rendelkező, gyámolításra szoruló ember jelentik. Így van ez mindenhol, a törököknél, franciáknál, az USA-ban, de még Kínában is figyel arra a mostani kommunista hatalom, hogy a falusi lakosságot jobban támogassa. Ezt a fajta szavazótábort erre mifelénk úgy lehet megerősíteni hosszabb távon, hogyha csökkentik a jóval mobilabb értelmiségiek, általában a képzett emberek arányát a társadalmon belül, ami az oktatási rendszer befolyásolásával valósítható meg a leginkább. (Igazából egy mutogatás van itt, hogy nem mi tehetünk róla, a világ ilyen, az európai értelmiségi kultúra ideje lejárt. Ez viszont egy nagyon könnyű pozíció, mert szűk látókörű, hárítja a felelősséget, sőt még cinikus is.)

A másik matek, hogy a szélsőjobb annyira régi hagyományokhoz megy vissza, hogy hamarosan eljut (ha még nem jutott el) a feudalizmusig, a felvilágosodás tagadásáig. Nagyon sokan vannak nálunk, akik sosem szakadtak el a feudális gondolkodásmódtól, a „vannak kiváltságosok” elvének elfogadásától, tehát attól, hogy egy arisztokrácia egy külön kaszt, ahová születni kell, bejutni nem lehet. A NER rendszere lényegében most ezt állítja vissza. A demokráciát lényegileg nem igénylő emberek megnyerése nem nehéz, ha a biztonságukat szavatolja a mindenkori hatalom. A magyarok többsége biztonsági játékos, annyira így van ez, hogy mondjuk csak ki nyíltan: rendszerint gyáván viselkedünk. (Ehhez persze hozzá tartozik, hogy a bátor embereket a történelmi események erre mifelénk rendre kiszelektálták. Ezért nem is mondom, egyik nagy gondolkodónkat idézve, hogy „Legyetek bátorak.” ) A kistelepüléseken élőket a városi értelmiségiek általában nem értik. Azok viszont, akik megértették, nagyon jól manipulálják őket a saját céljaikra, hiszen ezek az emberek már el is várják, hogy a napi propagandában is megkapják, amit hallani szeretnének.

Most kezd csak leesni a tantusz az értelmiségieknek, hogy ha jó megélhetés és karrier a céljuk, akkor a szakmai szempontjaikat gyakran hátra kell sorolni a politikai elvárások mögé. Politikailag irányított kultúra létezik persze és mindig is létezett, lehet parancsra oktatni, műalkotásokat létrehozni és tudományos kutatásokat végezni, mindez lehetséges, csak a végeredmény minőségét tekintve lesz silány, amint ezt látjuk is nap mint nap.

A nagyvárosokban koncentrálódik a tudás és a kreativitás nagy része, most íme jól láthatóan a nagyvárosok gyakorlatilag már ellenséggé váltak a hatalom szemében.

A falusi vagy néven nevezve paraszti hagyományokat őrző világgal jó kapcsolatokra törekvő értelmiségi emberek pedig jelenleg nem tehetnek mást, mint megpróbálnak beolvadni. Ennek a magatartásnak apró jelei vannak, így például a pontos fogalmazásokra törekvések helyett azt mondják, hogy „izé, izé, izé”, ami tipikusan parasztos. Vagy például elfogadják azt a fajta primitív, népi vallásosságot, aminek a lényege, hogy „Istenke majd megsegít”.

A kép ennél is borúsabb sajnos, ami a jelenlegi tendenciák alapján kirajzolódik (viszont nem teljesen reménytelen, mert a tendenciák bármikor megváltozhatnak). Ennek a képnek a része az Orwell 1984 című regényében felvázolt vízió megvalósulása, ahol az állampolgárok ellenőrzése tökéletes mértékű a hatalom részéről, ennek már nincsenek technikai korlátai többé. (Amikor kérdezték a kormányt, hogy lehallgatja-e az ellenzéket a Pegazus szoftverrel, akkor a válasz az EU-felé „Már hogy képzelik?”, a saját szavazótábor felé „Naná, hogy!”). Szó szerint megvalósulhat az orwelli példa, hogy még a történelemkönyveket is átírják, hogy a barátunk sosem Óceánia volt, hanem Eurázsia.

Ez rajzolódik ki lassanként, egy ilyen fajta képet lehet kirakni a kis mozaikokból, ami körülbelül olyanfajta tevékenység, mint gyerekkorunkban a szex megértése volt, aztán eltelt pár év és kiderült, hogy mennyire jól gondoltuk vagy sem. Az irány mindenesetre világos, a rendszer folyamatosan tolódik jobbra, ami többek között azzal is mérhető, hogy a Fidesz nyugaton azokkal a pártokkal érez közösséget, amelyek célja az EU-ból való kilépés vagy hogy legalábbis az EU-t egy pusztán formális szervezetté alakítsák, amit egyáltalán nem érdekel mindaz, ami az egyes tagállamokban történik.

Két kérdést még legalább érdemes megvizsgálni. Az egyik, hogy mennyire szilárd gazdasági lábakon áll a rendszer, és ezek a lábak számomra robusztusnak tűnnek, mert egyaránt haszont élvez a magyar állam a nyugati és keleti kapcsolatokból is. EU támogatások mindig fognak jönni, ha kevesebb is mint eddig, és az itteni nyugati cégeket is lehet folyamatosan fejni, épp amiatt, mert a magyar piacon levő eredményesség nem létkérdés a számukra, hiszen ez a piac viszonylag kicsi. Viszont most már újabb fejlemény, hogy a keleti kapcsolatokból is hasznot húzunk, például az olajszállításokból. (Kicsit emlékeztet a helyzet a 80-as évekre e tekintetben.) A kép ennél jóval összetettebb, mert a MOL és az OTP is szépen nyomul a Balkánon és a volt szovjet tagköztársaságokban is, a magyar nagyvállalkozóréteg erősödése pedig nem feltétlenül rossz hír. A rendszer viszont olyan szempontból is robusztus, hogy pazarló, nem hatékony és nem környezetbarát.

Másik felmerülő kérdés, hogyan tud az összefogásra képtelen magyar értelmiség megújulni egy ilyen helyzetben? Ezt nem tudom, bár vannak ötleteim.

A liberális értelmiség helyzete a legnehezebb, mert felül kellene vizsgálnia mindazt, amit a szabadságról gondol. A ma embere látszólag szabad, de sokkal több a függőségünk mint régen, ilyen például a képernyőfüggőség, cukorfüggőség, technikafüggőség, fogyasztásfüggősség stb. (Mindez csak a fantáziálgatást segíti az emberekben, a képzelő fejlesztésével szemben.) Szabadságunkkal nem megfelelően éltünk, aminek egyik eredménye lesz pár éven belül a központilag kontrollált sajtó és internet lekorlátozása, Kínához és más országokhoz hasonlóan.

A magukat igazi baloldalinak, szocialistának mondók is találkozhatnának olykor rászorultakkal, hátrányos helyzetű emberekkel és tehetnének néha értük valamit.

A jobboldali emberek pedig rájöhetnének, hogy nem mindig jól szelektálnak a hagyományok között, és hogy (a gyakran új keletű) hagyományainkat fenyegetné valami, az sokszor csak ijesztgetés, a szó szoros értelmében vett parasztvakítás, amit világosan ki kell mondani. A jobboldali, konzervatív ember sem vonulhat vissza a csigaházába, ha az értékei és érdekei valóban fontosak számára.

A legfontosabb talán hiteles környezetvédő politikusok belépése lenne a közéletbe. Egy környezetvédő az életmódjával is kifejezi az elveit, például a tömegközlekedést használja, autót ritkán, repülőutakra sem költ, támogatja a helyi termelést, kevés húst fogyaszt stb.

Az is fontos lehet, hogy kevesebb bölcsész és jogász végzettségű akarjon politikai hatalomhoz jutni és nőjön a jelöltek között a gyakorlati szakemberek aránya.

Most úgy érezhetik sokan, hogy beültették őket a körhintába, ami jó mókának tűnt egy darabig, de nem akar leállni.

A boldogságfelmérések alapján országunk igencsak rosszul teljesít, a régióhoz szoktunk ugye viszonytani legtöbbször, ez alapján jelentős az elmaradásunk, de világviszonylatban sem állunk jól még a gazdasági fejlettségünkhöz képest sem. Nem nehéz megválaszolni, hogy a magyar emberek jelentős része mért érzi magát boldogtalannak, és ennek okát nem csak az inflációban és az életszínvonal visszaesésében lehet keresni, hiszen a gazdasági helyzet nem annyira rossz. Sokkal inkább a biztonságérzetünk és az általános közérzetünk lehet az, ami kevésbé jónak mondható, és bár még felmérés nem készült erről a tényezőről, én magam biztos vagyok benne, hogy a közéleti híreink jelentős mértékben depresszív hatásúak, függetlenül attól, hogy kormányoldali vagy ellenzéki hírcsatornákból származnak.

A kormányt támogató szavazók folyton azt hallják, hogy „háborús helyzetben vagyunk” (egyébként egyfajta „rendkívüli állapotot” is tart fenn a kormány, mindegy hogy ezt hogy nevezzük). A kvázi háborús állapotok nem csak az orosz-ukrán háború miatt állnak fenn, hanem mert folyton támad minket „Brüsszel”, a migránsok vagy a „gender-ideológia” (szörnyszülött, hiszen ilyen szó nem létezik a magyar nyelvben). A kormányunk ezzel egyrészt azt sugallja, hogy lehetne sokkal rosszabb is, ha mások lennének hatalmon. A másik fő szempont, hogy sokan annyira nagyon szeretnének egy nagy nemzeti egységet, ami per pillanat azt jelenti, hogy szépek és okosak is vagyunk, csak mások nem hagynak élni minket (ezt az alapkérdést mindig meg is konzultálják velünk, eltérő megfogalmazásokba csomagolva). Sokan ezt akarják hallani, és meg is kapják.

Ezzel a fajta kommunikációval van egy olyanfajta gond, hogy az emberek csak egy kis része élvezi, hogy folyton harcolhat, a többség „békepárti”, vagyis azt szeretné, ha végre békén hagynák. (Sokan persze egy elképzelt ideális világban szeretnének élni, ahol nincs se migráció, se háború, sem változások, és az emberek mind szeretik egymást.)

Az ellenzékkel szimpatizálók, akik nem a kormánypárti médiumokból tájékozódnak ők sincsenek jobb helyzetben. Aggaszthatják őket a diktatórikus törekvések, a feudális hűbéri viszonyok, a kultúra leépítése és a környezeti problémák is (szerintük a tudomány képes hitelesen tájékoztatni az éghajlatváltozásról, a szélsőjobb híveinek a helyzete viszont könnyebb, mivel szerintük ez pusztán politikai kérdés.)

A tendenciák már megvoltak régebben, viszont csak a 2022-es választások után váltak ennyire jelentőssé, amikor az ellenzéki politikusok csak néztek ki a fejükből és nem értették, hogy mi történt. Nem tudták, hogy egy háború és az arra való reakciók képesek átrajzolni hirtelen egy ország politikai térképét, az erős jobbratolódás végül is nem volt meglepő, amit a Mi Hazánk parlamentbe jutása is bizonyít. Nem valódi ellenzéki pártról van szó ugyanis, mert jól láthatóan kívülről támogatja a kormányt. Sok magyar ember nem értette meg és még mindig nem is kapiskálja (például a lengyelekkel szemben), hogy a legfontosabb nem is az, hogy ki nyeri a választásokat, hanem hogy mekkora hatalmat képes összpontosítani. Nem kell ehhez jóstehetség, hogy csak a saját kárunkon fogjuk ezt megtanulni.

Nagyon lényeges pont, hogy a két „tábor” teljesen széttartó pályán mozog, egyre jobban fel vannak háborodva az emberek, hogy az ő igazságuk nem érvényesülhet, és a helyzet nem hogy javulna, hanem romlik, politikai oldaltól teljesen függetlenül.

Ha ez még nem lenne elég, jönnek még a bulvárhírek is, amik nagyobb mértékben szólnak az emocionálisabb megközelítéseket jobban szerető, kormányt támogatókhoz. A leszúrta-felnégyelte-megette típusú hírekre gondolok, a nézhetetlen, hallgathatatlan és emészthetetlen kategória, én csak külön bűnügyi rovatba tenném (kvázi „lefóliázva”), nem keverném a többi hírhez, hogy csak az nézze meg, akit érdekel.

Létezik még az embereknek egy olyan csoportja is, amelyik függetlenül attól, hogy kikkel szimpatizál, a politika világában elhangzottak között koherens logikai rendszert keres, éppúgy ahogy megtesszük ugyanezt a mindennapi kommunikációs során is. Ők végképp rosszul járnak, mert naponta igen komoly ellentmondásokba botlanak.

Így például az alkotmányunk szinte azt sugallja, hogy Magyarország keresztény ország (kérdéses már az is, hogy mennyire lehet ezt kimondani, én még keresztény voltom ellenére sem támogatnám), miközben a napi politika szintjén a testvéreink az azeriek és a törökök. (Tessék mondani: Az ősmagyar kultúrával mi a helyzet?) Jujjuj! Jobb, ha az állam nem lép át a vallás területére, mert úgy jár mint a művészetek esetében: csak torzszülötteket hozhat létre. A politika egy behemót nagy állat a művészethez vagy a valláshoz képest, segíteni nem képes, csak kárt tud tenni ezekben.

Vagy például mi a helyzet az illegális migrációval? Most nem csak sorosék szervezik ezeket, hanem például a belorusz és orosz kormány is? (A lengyel, illetve a finn határon történtek alapján?)

Vagy például az újabb fejlemény, hogy a nyugati országok vezetői kvázi kommunisták, és nem rendszerváltás vagy -változás volt, hanem változtatás? (Tehát ők változtatták meg, nyilván csak a felszínen, ami szélsőjobbos szlengben „módszerváltás” néven fut.) Folytathatnám további példákkal, a történelem nálunk mint az eseményeket objektív igénnyel vizsgáló tudományterület megszűnőben van, az ideológia fogja megmondani, hogy mi történt.

A belső fogyasztás ismételt felpörgetése gazdasági célként megint csak ellentmondásos, hogyan egyeztethető össze azzal, hogy szidjuk a fogyasztói társadalmat és a környezetkárosítást?

Az is egy lényeges ellentmondás, hogy soha nem volt még képes az egészségügyi rendszerünk ilyen teljesítményre (a technikai fejlődés és a jobb gyógyszerek következtében), soha nem volt még a közbiztonság ennyire jó mint most, vagy az életszínvonal ennyire magas, de hogy lehet, hogy az emberek egyre elégedetlenebbek?

Gyakorlatilag egyszemélyi vezetés van ma Magyarországon. (Matolcsy az egyedüli, aki nem áll be a sorba, de folytonos támadásoknak is van kitéve emiatt.) A hierarchiában dolgozók csak mantrázzák folyamatosan a központi ideológiát, ami lehet akár szánalmas, akár irritáló is, hogy mindenki ugyanazt mondja.

Kétfajta hálózatot lehet elképzelni a politika világában, az egyik a klasszikusan huzalozott, ahol a vezetők a szó szoros értelmében is csupán „vezetők”, mert lényegében csak tovább vezetik a kapott információt a központból az alacsonyabb szintekre és nem csinálnak vele semmit. Egy katonás, diktatórikus rendszer ilyen jellegű hálózatokra törekszik. Ezzel szembeállítható viszont példaként az emberi idegsejtek alkotta hálózat sokrétűsége és összetettsége. Az idegsejteknek szó szerint milliónyi típusa létezik, és ezek nem csereszabatosak, sokféle ingert képesek fogadni, de nem mindegyiket vezetik tovább automatikusan. Hálózatba szervezett idegsejtek autonóm módon együtt tüzelnek, ezáltal rezgésmintázatokat hoznak létre, és ezek a rezgésmintázatok hordozzák az információt. A kétféle rendszer intelligencia szintje jól láthatóan nem összemérhető.

A magyar politikai rendszer egyre inkább a mereven huzalozott primitív rendszerekhez hasonlít, félelem-biztonság bináris jeleket bocsát ki, ami a lakosság kedélyállapotára és intelligencia szintjére egyaránt kedvezőtlen hatással van. Lehetne lényeges gazdasági, társadalmi vagy etikai vonatkozású kérdésekről is beszélni értelmes módon, de ezekről alig esik szó, ebben az országban ahol az élünk, a közéletünkben a nagy duma a nyerő.

Nem mindig lehet egyértelmű eldönteni bizonyos fajta hírek esetében, hogy jó vagy rossz hírről van szó.

Adócsökkentés

Nem túlzás azt mondani, hogy a magyar állam jellemzően sok adót szed be a működéséhez, mert a kiadásai is magas szintűek. Emiatt ha valahol adót csökkent (vagy támogatásokat növel), akkor feltételezhetjük, hogy máshonnan több adót kell beszednie, főként ha nem beszélhetünk erőteljes gazdasági növekedésről. Itt van például a hírközlési szolgáltatásokat terhelő közműadó és különadó, amiket kivezetnek a következő két évben, amire azt követően került sor, hogy a szektor legnagyobb vállalata a 4iG magyar tulajdonba, egy kormányközeli vállalkozás tulajdonába került. Ilyenkor lehet abban is reménykedni, hogy a telefon és internetes számlák csökkenni fognak, vagy legalábbis az inflációnál kisebb mértékben emelkedhetnek. Az árcsökkentések persze az adócsökkentéstől függetlenül is megvalósíthatók, amit a technika fejlesztése tesz lehetővé. Jól látható, hogy a bankok és egyéb szolgáltatások esetében az embert egyre inkább helyettesítik az algoritmusok és a mesterséges intelligencia. (Az embernek manapság már elég nehéz átküzdenie magát az automatákon, hogy ügyintézőhöz kapcsolják.) Ezzel kapcsolatban ez egyik személyes kedvencem a „tizenöt perces lakáshitel”, tehát felveszem, befektetem, gyorsan realizálom a hasznot, és már vissza is fizetem, ami egy ún. arbitrázs ügylet lenne, amire manapság legálisan nincs lehetőség, ergó valószínűleg túlságosan szó szerinti értelmében vettem valamit. Visszatérve az árak alakulására, a DIGI példája alapján nem nagyon sok esély van rá, hogy az árak csökkenjenek azt követően, amikor egy piacmeghatározó szolgáltató egy kormányközeli vállalkozó tulajdonába kerül.

10% alatti infláció

Érdekes és egy kicsit vicces, hogy a KSH éppen 9,9%-ot hozott ki, az infláció csökkenése mindenesetre jó, bár semmiképpen sem váratlan fejlemény. Igazi árstabilitásról azonban csak valahol az 5% körüli vagy az alatti inflációnál beszélhetünk, és kétségeink lehetnek, hogy ez egyhamar elérhető lesz-e. A jegybankok fő célja a pénzügyi stabilitás, a kormányok számára viszont ez nem mindig elsődleges szempont, és nálunk a jegybank pozíciója éppen gyengülőben van. A magas infláció ugyan elvileg a magánvagyonokat égeti jobban, viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy a vagyonosabbak a befektetéseiket gyorsabban és rugalmasabban át tudják csoportosítani úgy, hogy elkerüljék az értékvesztést, ezért a magas infláció költségét főként a középosztály és az alatti rétegek fizetik meg.

Erős forint

Az erős forint csökkenti az import termékek árait és ily módon az inflációt is, viszont az exportáló vállalatok számára hátrányt jelent. Nagyon sok cég számláz már nálunk euróban, általában mindazok a közepes és nagyobb vállalatok, amik export piacra termelő cégek vagy azok beszállítói valamilyen szinten. Számukra a bérköltségek nagyobb súllyal fognak latba esni, emiatt kevésbé lesznek versenyképesek erős forint esetében. Az exportáló cégeink helyzetét köztudottan rontja az alacsony termelékenység (magas élőmunka igény), a viszonylag magas energiaárak és az emelkedő minimálbér. Az erős forint nem segít a feldolgozóipari ágazatunk válságán, bár nem is a fő okozója annak. A forintárfolyam talán akkor van helyén, ha a magyar gazdaság erejével összhangban van.

Kijutás a foci EB-re

Ennek a hírnek ugyan semmi köze a gazdasági helyzethez, de érdemes egy kicsit tűnődni rajta, mert valamiféle példát mutathat. Nagyon régen volt egy jó sorozat, 1978, 82 és 86 volt az a három év, amikor a magyar labdarúgó válogatott sorozatban kijutott világeseményre, adott esetben a VB-re, utána nagyon hosszú szünet következett. Akkoriban se nagyon voltak klasszisaink, ma is legfeljebb egy vagy kettő ha akad, és ma sem jobb a helyzet, a klubcsapataink ugyanúgy nem remekelnek mint régen, főleg nem saját nevelésű játékosokkal. Voltak viszont akkor is és most is ügyes, nagyon motivált, győzelem orientált játékosok, jó felkészülés és megfelelő taktika a papíron erősebb ellenfelekkel szemben. A helyzet azt sugallja, hogy a küzdőszellem és a csapatmunka képes kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Nem vagyok fociszakértő, hogy ebbe mélyebben belemenjek (sajnos a szakértők sem teszik meg egyébként, rendszerint mellébeszélnek, talán amiatt is, mert még a sport is lehet politikailag kényes téma a számukra.) Analógia vagy belemagyarázás nem tudom, a 70-es évek végén már az akkori gazdasági modell kezdett kifulladni, egyre inkább terjedt az egyéni ügyeskedés a közvagyon rovására, és az állam közszolgáltatásai is romlottak (akkoriban az infrastruktúra fejlesztése volt az a terület, amiben leginkább lemaradtunk), mialatt az állam fenntartása és adóssága egyre nagyobb terhet jelentett.

Mindenesetre az adótudatosság nálunk eléggé ismeretlen fogalom, tehát az, hogy a magas adófizetés esetében hasonlóan magas szintű állami szolgáltatások járnak.

Nincs értelme a „szuverenitás”-ról beszélgetni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ilyen magyar szó nem létezik. A politikai jog speciális területének egyik szakkifejezéséről van szó, és mivel ilyen irányú képzettségünk nem nagyon van, ezért nem is fogjuk tudni, hogy adott esetben mit fog jelenteni. A köznyelvben kizárólag a magyar szavak használata lenne indokolt, hiszen ezek mindenki számára gyakorlatilag ugyanazt jelentik, iskolai végzettségtől is függetlenül. Tehát a javasolható szinonimák ebben az esetben: az ország függetlensége, önállósága, a nemzet szabadsága. Mindenki látott már önálló vagy akár független egyént, ezt a hasonlatot nem véletlenül használom, hiszen az egyénre vonatkoztatható fogalmak jól használhatóak a közösségek esetében is, az ilyen párhuzamok sokatmondóak lehetnek.

Amikor egy adott szóhoz egy politikai mozgalom nagyon ragaszkodik, akkor annak a jelentése előbb vagy utóbb el fog kopni, hiteltelenné válik, ilyen volt például a Gyurcsány-kormány alatt a „reform” szavunk, ami mindenfélét jelenthetett akkoriban, csak pozitív irányú társadalmi változásokat, átalakításokat nem. Emiatt már a „reformkor” (1825-48 közötti korszakunk) emlegetése is problémás lehet. Hasonlóan jártunk a „liberalizmus” vagy a „népi demokrácia” esetében, és lehetne a példákat tovább sorolni.

Nem véletlen egyébként, hogy minden rendszer igyekszik megteremteni a saját dogmatizmusát, amivel képes megszólítani és mozgósítani az őket támogató rétegeket, csoportokat. Ilyen többek között a „gender” szó is, ami magyar nyelvben megint csak nem létezik, angolul viszont  kérdésként azt jelöli, hogy az illető milyen nemű, ez az alapjelentése. Van egy másik szó is az angolban erre, magyarul kevésbé szalonképes a s-e-x, ami angolul is kétértelmű.

A dogmatizmusnak azonban van egy másik előnye is, ugyanis a dogmák jelentése a felsőfokú jogi képzettséggel nem rendelkező nagy tömegek számára mindig egy kicsit homályos marad. - Pista bácsi legfeljebb a kocsmából hazafelé járhat úgy, hogy szembe jött vele az úton a megtestesült szuverenitás,- viszont az uralkodó politikai elit lényegében azt magyaráz bele, amit akar. Ez a későbbiekben is fontos lehet, mert nem jelent valódi felelősséget, nem számonkérhető. A nemzeti önállóság és függetlenség még nagyon is számonkérhető lehet, de a „szuverenitás” már könnyen kimagyarázható. (Amellett hogy még a jogászok is vitatkozhatnak azon, hogy pontosan mire vonatkozik). Jelzem, hogy itt nem kormánykritikáról van szó, hanem a NER rendszerének egészét kritizálom, sőt egyfajta zsigerinek mondható érzelemvilág és felfogásmód az, ami nem annyira szimpatikus számomra. Például ott voltam amikor ez a fajta felfogás egy kisebb közösségben, mikroszinten is megnyilvánult. Sok évvel ezelőtt az azeri baltás gyilkos kiadatása került szóba a munkahelyen és egyik munkatársam megjegyezte, hogy „Azt tesszük, amit akarunk, kinek mi köze hozzá.” Ez a mondat szerintem elég jellemző, bár ha ezt egyes szám első személyben mondanánk, az egyértelműen visszataszító lenne, a közösségi szintű önzés viszont már kevésbé. Azonban amint az imént kifejtettem, a fogalomhasználat nem véletlen, ennél jóval rafkósabb felfogást takar.

Minden olyan közösségben megjelenik a dogmatika, ahol az egyén feltétlen engedelmessége az egyik fő cél. Ilyen például a vallás esetében a „bűn” szó folytonos sulykolása, különösen még kisebb gyerekek esetében, akik nem nagyon értik a jelentését, viszont egy homályos rossz érzés marad bennük, hogy valamiért nincsenek rendben. Ez egy példa akar lenni arra, hogy egyes egyházi személyek is mért szeretnek elbújni olykor a dogmatika mögé, hiszen ez mentesíti őket a világos beszéd és egyértelmű megfogalmazások követelményei alól, a lényeg mindig az érzelmi ráhatás.

Van még egy hasonló jelenség, ami mellett szerintem mindenki könnyedén elmegy. (Nem a Nemzeti Múzeum igazgatójának leváltására gondolok, hiszen ez olyasmi papírforma volt, mint egy Fradi-Diósgyőr meccs előre megtippelhető eredménye.) Árukapcsolással most inkább idehozom a túró-rudi áfájának csökkentését, így lesz ez most egy 2-1-ben jellegű cikk. Amit senki nem vesz észre az, hogy ez egy tipikus önkényuralmi lépés, nélkülöz ugyanis minden logikát. Az önkényuralom lényege pedig pontosan ez, hogy még a törvények mögötti logika is eltűnik. Lehetne például azt mondani, hogy a hungarikumok áfáját csökkentjük és a túró-rudi is ezek közé sorolható, de a „desszert jellegű sajtkészítmény” nem alaptáplálék és különösebben egészségesnek sem mondható. Most tehát tüntetni kellene a túró-rudi áfacsökkentésével szemben, hogy íme diktatúra van, vagy ha a kormány nem vonja vissza, akkor legalább azt lehetne követelni, hogy mindenkinek járjon alanyi jogon hetente legalább egy darab ingyen túró-rudi.

Nem azt mondom persze, hogy amihez az utóbbi években már hozzászoktunk, az egyénekre szabott törvénykezés, vagy százmilliárdok osztogatása a parlament megkerülésével ne lenne önkényesnek nevezhető, viszont még megpróbálták legalább egy időben a törvényesség látszatát fenntartani. (Megjegyzem, hogy a magyar királyok a Habsburgokat is beleértve nem voltak képesek arra, hogy a rendi gyűlés teljes kihagyásával nagy pénzösszegek fölött rendelkezhessenek.) A háborús veszélyhelyzet egy jó hivatkozási alap, de akkor mondhatta volna például Budapest főpolgármestere, hogy veszélyhelyzetben nem támogathatja nemzetközi sportesemény rendezését. (A magyar politikai élet azonban olyan szintre süllyedt, hogy a logikát nagyítóval kell benne keresni.)

Lehet, hogy a rendszerváltás egyik "ősbűne" különféle naiv bölcsészek kormányalakítása volt, a második nagy ősbűne viszont, hogy jogászok fogságába került, és a mai magyar társadalom fel sem tudja mérni, hogy ez milyen káros. Tudnék persze most részletes konteókat is írni a magyar politikai elitről, de nem ebben utazom és nem is ezt tartom alapvetőnek, a közfelfogás változásával, pontosabban a manipulációjával és az eközben észrevétlenül maradt hülyeségeinkkel szeretek inkább foglalkozni.

A fejlett országok vs. „globális Dél” koncepció hibás, teljesen másról van itt szó. Először is Latin-Amerikát teljesen kivehetjük ebből a képből, Argentína és Brazília csak papíron lehet része bármiféle „Nyugat-ellenes” koalíciónak. A foci-világbajnokságok kivételével máshol nem rúgnak labdába, a gyenge gazdasági teljesítményük nem tesz lehetővé különösebben aktív külpolitikát. Nem beszélve Mexikóról, ahol fel sem merül semmiféle szembenállás, mert az USA gazdaságához való kötődésük annyira erős. Afrika szintén nem globális játékos, különösen igaz ez a Szaharától délre fekvő Fekete-Afrikára.

Az igazi „globális Dél” megnevezés valójában Ázsiát jelenti, de a megfogalmazás azért is pontatlan, mert Oroszország északon van, viszont politikája minden tekintetben az ázsiai despotizmus hagyományait idézi és különféle ázsiai diktátorok szövetségét is keresi. Ha nem politikai alapon húzták volna meg Európa határait, akkor összeköthették volna a Balti-tenger végét a Fekete-tenger túlsó végével és akkor Moszkvát most alighanem egy ázsiai fővárosként emlegethetnénk. Eurázsia igazából egy kontinens, amiből Ázsia 44 millió m2, Európa 10, de simán lehetne ennél nagyobb is Ázsia aránya, hiszen Európa leginkább csak egy kiterjedt földnyelv.

Ezen a ponton személyes szimpátia és ízlés kérdése is lehet, hogy mit gondolunk Ázsia akár vélt, akár valós terjeszkedési törekvéseiről. Európa népei többnyire Ázsiából érkeztek, igazából „őshonosnak” talán a legrégebb idő óta itt élő baszkok és kelták tekinthetők, a legtöbb itt élő nép viszont kimutathatóan ázsiai gyökerekkel rendelkezik. Van, akik számára az ősi ázsiai örökség a meghatározó, én magam viszont azok közé tartozom, akik az európai kulturális hagyományt valamivel előbbre sorolják a származásunkhoz képest. A történelmi események és gazdasági helyzet áttekintése mindettől függetlenül történhet objektivitásra törekedve, a személyes szimpátiákat vagy az aktuális politikai divatnézeteket zárójelbe téve. (Egy ilyen zárójeles megjegyzés lehet például, hogy az európai kulturális hagyományt a jó levegőhöz tudnám hasonlítani, amit természetesnek tartunk, és csak akkor vesszük észre, amikor hiányzik.)

Ázsia terjeszkedési törekvései a történelemből eléggé jól ismertek, bár ilyen szempontból nem nagyon szokták őket tárgyalni, de az ún. „big history” arról szól, hogy hatalmas lélekszámú ázsiai birodalmak támadtak meg és foglaltak el sorban több kisebb európai országot, és tették ezt mindaddig, amíg a takarójuk elért. Az ókorban a perzsák hódító hadjáratai a görögök ellen, később az ibériai-félsziget meghódítása az arabok által Észak-Afrikán keresztül, ez utóbbi több évszázados uralmat jelentett. Ezt követte időrendben a mongolok hódító hadjárata, ami Európának csak a szélét érte el, amiben közrejátszhatott az is, hogy a terepviszonyok szokatlanok lehettek az ázsiai sztyeppéken edződött lovasok számára. Ezután következett az oszmán-törökök terjeszkedése a Balkánon és a Kárpát-medencében, sőt még a Fekete-tenger északi részén is. A Nagy Péter cár által megteremtett Orosz-birodalom legfeljebb 10%-ban volt európainak mondható, bár ettől eltekintve az oroszok kulturális téren megkérdőjelezhetetlenül kimagasló teljesítményekkel büszkélkedhetnek. Politikájuk ezzel szemben tipikus birodalmi politika volt.

Az Európa keleti és középső részén fekvő országokat végül Sztálinnak sikerült elfoglalnia, ahol egyfajta ázsiai típusú államkapitalizmust vezetett be. (Az ideológiája alapján nevezték el ezt kommunista illetve szocialista rendszernek.) Ez a birodalom is végül összeomlott a múlt század vége felé a megoldatlan gazdasági problémái és a vezető ideológia elavultságának együttes súlya alatt, és Nyugat-Európa gazdasági sikeressége végül kiszorította a kontinens peremére. Igaz viszont, hogy a nyugat-európai (és észak-amerikai) gazdasági modell nem volt exportálható, megállt Törökország és Oroszország határánál, feltehetően kulturális jellegű problémák miatt. (Általában kevéssé sikeresen volt alkalmazható azoknál az országoknál, ahol a kiszakítottság az európai közegből hosszabb időtávon is jellemző volt, és a demokratikus intézményeknek nem alakult ki jelentősebb hagyománya.)

Ebben az évszázadban Ázsia már újabb fajta kihívásokat tartogat Európa számára, természetesen nem az egész ázsiai kontinens, sokkal inkább Kína, Oroszország és Nyugat-Ázsia, az utóbbi területen is jelenleg már 313 millió ember él, a népessége gyorsan növekszik és már a gazdasági ereje is jelentős. (A csődöt mondott államai pedig menekülthullámokkal árasztják el Európát, ami már önmagában is egy hatalmas kihívást jelent.) Mindebben szerepet játszik az is, hogy az USA kezd lassan kihátrálni Európa mögül, aminek többféle okai vannak. Részben mert úgy tűnik, hogy tipikus tengeri hatalomként inkább Kelet-Ázsiára koncentrál, ahol a Japántól Ausztráliáig tartó vonalon próbál szövetséget létrehozni a legnagyobb globális vetélytárssal, Kínával szemben. Másrészt az USA a közismert belső törésvonalai miatt egyre inkább kezd befelé-fordulóvá válni és a sokat bírált külpolitikai aktivitását is alighanem csökkenteni fogja. Reális lehetőség, hogy Európa fokozatosan egyedül marad Oroszországgal és más, Ázsia nyugati részén fekvő országokkal szemben, amiket Kína is támogat a háttérből, alighanem valamiféle gazdasági érdekek és ideológiai meggondolások mentén.

Mindez persze nem sokkal több egy laikus fejtegetésénél, amivel mégis több, hogy egyrészt csak próbálom összefoglalni azt, amit a szakértők többsége manapság mondani szokott, másrészt ne feledjük el, hogy a történelemben léteznek ismétlődő tendenciák. Európa egyes országai pár évszázaddal ezelőtt nem csak a technológiai fejlettség miatt tudtak gyarmatosítani, hanem a népességrobbanásnak is betudhatóan, ami a kontinensünkön végbement, és a világ többi részén csak jóval később jelentkezett. Most viszont megint az a helyzet, hogy Európa lakossága egyre inkább eltörpül Ázsiához képest, ráadásul vannak nemrég meggazdagodott olajhatalmak a közelben, valamint egy új gazdasági szuperhatalom is kissé távolabb, akik együttesen elképesztő mértékű fegyverkezést képesek pénzelni (a jóléti államokat fenntartó európai országokhoz képest különösen). Európa felismerte, hogy könnyen sarokba szoríthatják, ha nem áll át a fosszilis energiaforrásokról megújulókra, amilyen gyorsan lehetséges. Mivel a nyugat-ázsiai gazdasági nagyhatalmak, Irán, Szaúd-Arábia és Törökország közötti ellenségesség az utóbbi időben jelentősen csökkent, aminek egyik jele az is, hogy az OPEC feljebb tudta tornázni az olajárakat, ráadásul Oroszország is aktív katonai terjeszkedésbe kezdett, Európa egyre inkább rákényszerül energiafelhasználásának csökkentésére. (Ez a gondolatmenet nagyvonalakban lehet érvényes, szerencsére az egyes országok közötti diplomáciai viszonyok ennél sokkal szövevényesebbek, emiatt szerencsére aligha várható „két ellenséges tábor” kialakulása pár évtizeden belül.) Az izraeli-palesztin konfliktus kiújulása viszont ezt a tendenciát tovább erősítette, rontva Európa középtávú kilátásait.

Európa persze sosem volt egységes politikailag és az egység nem is elvárható, az egyes országok viszonyulása az ázsiai hatalmakhoz kisebb-nagyobb eltéréseket mutat. Törökország mindig köztes helyzetben volt, egyre inkább mintha Ázsia felé orientálódna (bár az ottani kormánynak viszonylag szűk többsége volt a választásokon), és a saját középhatalmi pecsenyéit sütögeti. Mi vagyunk a másik feltűnő kivétel, a magyar kormányról nem mondható el az sem, hogy óvatos diplomáciai lépésekkel erősíti az ázsiai kapcsolatait, amit egyes országok nyilván megtesznek a háttérben. Nem, nálunk arról szól a központi ideológiai is, hogy ázsiai nép vagyunk, a múlt és a jövő egyaránt Ázsia, és Európában is az ottani értékeket és érdekeket kell képviselnünk. (Kínai, orosz, török érdekeket.) Az egyensúlyozás politikája és a nem teljes elkötelezettség Európa irányába talán megfelelő út lenne számunka, de ez nem az, ezek a diplomáciai lépések nem magyarázhatók pusztán a pragmatikus gazdasági érdekérvényesítéssel. (Ha arról lenne szó, akkor nem történne annyi csinnadrattával, nem lenne annyira provokatív, az EU egységével szembe menő. A két szó, amit nekem ez a fajta politizálás felidéz az agresszivitás és a fanatizmus, de ez megint csak nagyon szubjektív, ráadásul pesszimista látásmód.)

Szerintem maradhatunk abban, hogy az európai országokat amint a történelemben lenni szokott, a legnagyobb kihívások ismét Ázsia felemelkedő hatalmai felől érik, és a lapjárás számunkra mostanában nem túl kedvező. (Pesszimista világkép ugyan, de legalább nem mondja azt hogy szép arra, ami valójában ronda.) Annyiban jó lehet viszont a helyzetünk, hogy az alkalmazkodási kényszer nagyon sok pozitív változást is hozhat.

Sok mindent képes háttérbe szorítani a háborús helyzet a régi latin közmondás szerint. Orosz-ukrán háború, migrációs válság, kiújult palesztin-izraeli konfliktus (nem tudom eldönteni, hogy minek is nevezzem) egy időben forrósítja az európai közállapotokat. Igaz viszont, hogy a magyar állampolgárnak ez már nem újdonság, mi már sok éve kisebb-nagyobb „háborús vészhelyzetekben” élünk, a közmédiumaink szerint folyamatosan harcolnunk kell valamiért vagy valakik ellen. Egy ilyen légkörben sokan vannak, akik hajlamosak elfogadni, hogy a kultúrát gyakorlatilag beáldozzák politikai célok érdekében (egészen addig a pontig, amíg nem áll a teljes agyhalál) és a közszolgáltatások minősége is egyre romlik.

A legtöbb esetben indokolatlan mértékű háborús pszichózisnak tudható be a demokratikus értékek iránti igények csökkenése is. Erre példa, hogy a rendszerváltás előtti években a hivatalos sajtóval szemben álló, más véleményeket megfogalmazók eleinte földalatti mozgalmakként (szamizdatként) jelentek meg, később másként gondolkodónak hívták őket majd alternatívoknak, 1989-ben lettek csak "ellenzékiek". Most mintha fordított folyamatot járnánk be, az objektív  tájékoztatás céljával működő médiumokat elkezdték "ellenzékinek" nevezni, de mivel 2022-ben megszűnt a kormány leváltásának esélye belátható időn belül, ma már inkább "alternatívoknak" hívják őket,  és ha ez így megy tovább, akkor pár éven belül eljuthatunk a tiltás (adott esetekben internetes cenzúrában is megnyilvánuló) állapotáig. Mindenesetre a Szabad Európa rádió jelentősége ismét megnőtt.

A szélsőjobboldali radikálisok nem kis részben olyan problémák ellen harcolnak, amiket végső soron ők maguk generálnak. A szélsőjobboldalhoz sorolhatók a vallási fanatikusok, az erőszakos rendpártiak (mint például a neonácik), szélsőséges nacionalisták és a populista mozgalmak egy része is. Ezek a mozgalmak háborúkat szítanak, a háborúk pedig hozzájárulnak a migráció fokozódásához. A radikális jobboldal nem annyira törekszik arra, hogy a problémákat másokkal együtt, közösen oldja meg, mert nem annyira az együttműködésben hisz, mint az erő kultuszában. (Az agresszor valamiféle megbüntetését sem támogatják, de ez csupán egyik tünete annak a fokozódó háborús pszichózisnak, amiben élünk.) Végső soron önbeteljesítő jóslat jöhet létre azzal a jelmondattal, hogy egy erőszakos világban élünk, egy olyan világban, ahol a politikusok megvédik az állampolgárt azoktól a problémáktól, amiket ők maguk okoztak.

A radikális jobboldalnak törekvéseinek megvalósításához mindenekelőtt nagy mennyiségű, olcsó pénzforrásra van szüksége, ami manapság a legtöbb esetben az olaj. (Azt, hogy „olcsó” idézőjelbe is tehetjük, mert a legnagyobb környezeti károkat ennek az anyagnak a használata okozza.) A könnyen megszerzett nagy jövedelmek akár egy állam szintjén is, olyan nagy hatalmat adnak emberek kezébe, aminek a kezelésére a legtöbb ember pszichológiailag képtelen. A hatalmasra nőtt egó ezután nem nagyon fog válogatni az eszközökben és hirtelen „elhivatottá válik”, így akarva beírni nevét a történelemkönyvekbe. (Ami gyakran sikerül is, csak nem biztos, hogy jó értelemben véve.)

A radikális jobboldal mindig az ország szuverenitását félti. Szeretném azonban megkérdezni, hogy szerintük hogyan néz ki az a lista, ami csökkenő sorrendbe állítja az országokat a szuverenitásuk alapján. Valószínűleg nem fognak tudni ilyen listát produkálni, mert az országunkat eleve úgy nézik, mintha az űrben lebegne, ahol sehol semmi nem úgy működik mint máshol, épp ezért nem is szoktak idézni más országok tapasztalataiból. Érdekes lenne pedig egy ilyen lista, például kiderülhetne, hogy a kis országok között Észak-Korea talán az egyik legszuverénebb, másrészt pedig az internetes álhírek azok, amik leginkább képesek befolyásolni a választási eredményeket (lásd például orosz hackerek kampánya Trump elnöksége mellett).

A mérsékelt jobboldallal szemben a radikálisoknál archaikus társadalomképet találunk, amely alapvetően statikus, a rend kultuszáról és az erőszakos rendteremtésről szól. Nem akarom a szélsőjobbos mozgalmakat démonizálni, mert ugyanolyan emberek alkotják mint bárki más, viszont valóban épít az emberben levő démoninak nevezhető vonásokra, például territoriális ösztönökre, anélkül, hogy ennek a veszélynek tudatában lenne.

Végső soron a radikális eszmék elfogadása sem nagyon különbözik a konzum-idiotizmusról. A liberálisok alapvető tévedése volt, hogy az anyagok, szolgáltatások és eszmék szabad áramlása azokat fogja majd segíteni, akik jobb minőség előállítására képesek. A gyakorlatban viszont azt látjuk, hogy egészségtelen ételek terjedtek el, buta sorozatok és valóságshow-k viszik a prímet, és a közösségi médiumokban is a nagyon nagy butaságok terjednek el legjobban.

Ez nem egyszerűen arra szolgál, hogy aki sikertelennek érzi magát, mert nem törekszik tehetségének és életcéljainak az aktív megvalósítására, a kanyarban tudjon előzni másokat. Nem, ő nyílegyenes ösvényt szeretne látni, hogy levágva a pálya összes kanyarját a (saját, gyakran hibás mércéje szerinti) utolsók közül indulva az élre vágjon.

A rend és a biztonság iránti vágyunk egyik karikírozott példája az lehet, hogy ha a rendőrség azt mondja, hogy a gyalogos ne menjen át az úton vagy egyáltalán ne is mozduljon ki otthonról, mert akkor biztosan nem fog problémát okozni. Ez egy sarkított példája annak, hogy a biztonság iránti vágyunk adott esetben mennyire extrém lehet amellett, hogy életszerűtlen is, hiszen az élet sajátossága a folytonos mozgás és változás.

A háborús helyzet rendkívüli állapotot jelent és alapvetően egy parancsuralmi rendszert feltételez, de meg lehet húzni a határt józanésszel (és csak is józan ésszel lehetséges), hogy mikor indokolt egy ilyen rendszer. A parancsutasításos rendszer kézvezérlésre való törekvése konfliktusba kerül azzal a fajta menedzser-szemlélettel, ami fontos feltétele a gazdaság és az állami szolgáltatások hatékony működtetésének.

A szélsőjobboldali politika végül is nem tesz mást, mint más pártok: valós választói érdekeket képvisel, amit szavazóik is honorálnak. Elvileg képes lehet olyan problémákat előtérbe helyezni, amit más pártok elhanyagolnak, ezért mindenképpen helye van a politikai palettán, sőt be is csatornázhat különféle választói törekvéseket, indulatokat is. A diktatórikus hatalomépítésre való törekvés viszont leginkább a radikális mozgalmakra jellemző, egyszerűen mert egy archaikusabb társadalmat képzelnek el, hierarchikus módon szervezett törzsi rendszerekkel.

Ha a dolgok mélyére nézünk a szélsőjobboldali felfogású ember a "harcos" típus, akinek a harc természetes létállapota, csak a mai társadalmakban az ilyen irányú képességeit nehezebben tudja megélni mint régen. Az egyes társadalmak teljes mértékű felelőssége, hogy az ilyen törekvések ne szorítsanak háttérbe minden mást, és valahogy megfelelő mederben lehessen ezeket tartani.

A kérdésnek nem elvi jelentősége van, hanem sokkal inkább gyakorlatias, hiszen akkor tudom legjobban megítélni egy adott szolgáltatás színvonalát, ha én magam is igénybe veszem, ez a fajta szempont a döntéshozók számára is fontos, vagy legalábbis az lenne. Erre egy közismerten negatív példa a vasút: mivel nálunk a közfelfogás szerint a gépkocsi használat a társadalmi státusz egyik kifejezője, ezért a vasutat és a tömegközlekedést leginkább azok veszik igénybe, akiknek a jövedelme alacsony, vagy közalkalmazotti kedvezményre jogosultak. Egy ördögi kör jön létre, mert sokakat visszariaszt a vasúti közlekedés alacsony szintje, így azt továbbra is a „B ligába” fogják sorolni, és meg sem tudja közelíteni a közút fejlesztések szintjét.

Amennyiben a környezetvédelmi szempontokat kicsit komolyabban vennénk és létezne politikai szándék vasút fejlesztésre, ahhoz fontos lenne, hogy a döntéshozók kézzelfogható tapasztalatokkal is rendelkezzenek. Ebből a szempontból mindenképpen ajánlatos lenne (bár lehet, hogy ez egy kissé naivan hangzik), hogy a területért felelős politikusok rokonságában, ismeretségi körében is legyenek olyanok, akik gyakran utaznak a vasút különféle vonalain.

Ugyanez érvényes bármiféle egyéb közszolgáltatásra, például a közoktatásra is, tehát a politikus elit gyermekei és unokái is ugyanabban az iskolarendszerben tanuljanak, mint mások. Én nem tudom, hogy ez mennyiben van így jelenleg, de a magyar oktatás színvonalának süllyedését látva erősen kételkedem ebben.

Az élelmiszerboltok esetében viszont nem voltak ilyen jellegű kétségeim sem akkor, amikor az árrögzítések történtek, sem a „kötelező akciózás” bejelentésekor. Mindkét esetben látszott, hogy olyanok hozták az intézkedést, akik vagy nem szoktak ezekben az üzletekben rendszeresen vásárolni, vagy pedig számukra inkább csak „elméleti” kérdésként merült fel az élelmiszerárak szintje, nem pedig mindennapos problémaként. Az élelmiszerláncok eléggé könnyen kijátszották ezeket a kormányzati lépéseket (a „kötelező akció” ráadásul nem is hozott újdonságot, hiszen folyton akcióznak), így az intézkedések az élelmiszerárak emelkedésére csak kis hatással voltak (sőt még egy kicsit népszerűsítettek is indirekt módon egyes multi cégeket, növelve azok forgalmát). A teljes képhez hozzátartozik, hogy a legnagyobb magyar élelmiszeripari cégek árképzését is elő kellett volna venni, azonban erről szó sem lehetett, mert egy ilyen lépés már a magyar vállalkozói elit érdekeit sértette volna.

Több más terület is van, ahol kétségeim vannak arról, hogy a kormányzat mennyire van „képben”, ilyen például a mezőgazdaság. A különféle agrár-lobbicsoportok úgy tűnik, elég hatékonyan lobbiznak az érdekeikért, és sok mindent el is tudnak adni a kormányzat felé anélkül, hogy valódi elmozdulást történne a környezetbarát és fenntartható gazdálkodási módok irányába.

Ezzel szemben a kormányzatunk jól ismert kedvencei, mint például a falusi turizmus, a sport és egyes történelmi egyházak olyan sok pénzhez jutottak az utóbbi években, hogy alig tudták elkölteni. A látványos, de kevesek által igénybe vett fejlesztésekkel szemben a másik végletként említhetők például egyes nagyobb városaink forgalmas, de teljesen lepusztult buszpályaudvarai, ahol szinte időutazást él át az ember. De ha a csak a közlekedést érintő fejlesztéseket nézzük, ezeken belül sem nagyon érvényesül az arányosság elve, nem nagyon rajzolódik ki számomra egységes koncepció.

Közismert például, hogy a holland királyi család ahol csak teheti, kerékpárral közlekedik. Nem mindegy, hogy a politikai elitünk egy olyan képet alakít ki, hogy „a várban trónolva” a tömegek felett áll, vagy pedig inkább azon dolgozik, hogy a sokak által használt szolgáltatások minősége javuljon, aminek szerintem az adhatna jelentős lökést, hogy ők is igénybe vennék ugyanezeket a szolgáltatásokat.

Mindenféle ételből és italból, gyógyszerből létezik ajánlott mennyiség, az ilyen ajánlásokat ki lehetne terjeszteni többféle tevékenységünkre, így például a politizálásra is. Úgy tűnik, hogyha nincs választási időszak, tehát a politizálásnak nincs lényeges tétje, akkor naponta átlagosan 5-10 perc beszélgetés pártpolitikai jellegű témáról az, ami még teljesen rendben lenne. Viszont ha valaki órákat tölt el ilyen, a munkáját közvetlenül nem kapcsolódó kérdésekkel, az már nem tekinthető egészségesnek, sokkal inkább olyannak, mint aki valamilyen függőség rabja. Sok esetben egyszerű pótcselekvésről van szó, amitől én magam sem voltam mentes életem egy szakaszában, ilyenkor legtöbbször egyszerűen csak el akarjuk kerülni a szembenézést a szakmai karrierünk vagy a magánéletünk rendbetételét akadályozó problémákkal.

A közügyeinkről való tájékoztatást szolgáló médiumok között úgy találtam, hogy a cikkek és tudósítások 30-80%-a lehet a kifejezetten pártpolitikai jellegű, illetve pártpolitikai szempontokat előtérbe helyező (ez a közlések címére fokozottabban igaz, a tartalomra szerencsére már valamivel kevésbé). Az sem lehet véletlen, hogy (a bulvárhíreket leszámítva) éppen az erősen átpolitizáltak kerülnek az egyes oldalak és híradások elejére nem pedig azok, amelyek a legtöbb információt tartalmazzák. Hogy az érdekeltség általában nagyobb a „polarizált” stílusú cikkek iránt, az nem minden esetben az adott médiumok hibája, mint inkább azoké a politikusoké, akik állandósult kampányt folytatnak, és csak akkor érzik jól magukat, ha folyamatosan megy az „adok-kapok” a nagyközönség előtt, amely éppúgy szurkol nekik (vagy épp ellenük) akár egy boxmeccsen.  A közönség tehát valamilyen szinten rászokott és igényli ezt a fajta stílust, annak ellenére is, hogy józanésszel az egész eléggé gyerekesnek is tűnhet.

Van számos olyan közéleti jelenség, amire lehet ugyan különféle magyarázatokat találni, de ez nem segít rajtunk, ilyen például a napjainkban tapasztalható radikalizálódás is. A politika olyan fajta tevékenységünk, amivel minél többet foglalkozunk (illetve agyalunk olyan dolgokon, amikhez nem értünk) annál valószínűbb, hogy hibás véleményeket fogadunk el és rossz döntéseket hozunk. (Egy ilyen rossz döntés az is, ha biztosak vagyunk benne, hogy csak az egyik párt jelöltjére szabad szavazni, mert ha túl sok szavazatot kap egy jelölt, akkor nagyobb lesz az esélye, hogy korlátlan hatalmat épít majd ki, ahol a szavazatainkra egyre kevésbé lesz majd szüksége.) Számomra úgy tűnik, hogy egyre több az unatkozó ember, akinek nem nagyon van életcélja, ezért szeretné a világot megtisztítani a „rejtőzködő gonosztól”. A „rejtőzködő gonosz” az, ami a felszínen jónak mutatja magát (legismertebb példa az ügyeletes gonoszra Soros György, de minden politikai oldal megtalálja az ellenség fő gonoszait), de minket nem csap be, mert átlátunk rajta. Az unatkozó és céltalanul éldegélő állampolgár elkezd okoskodni, a saját magával való elégedetlenség is feszültséget kelthet benne, viszont szerencséjére megtalálja a „jók”, a „helyes úton járók” csapatát, különféle önjelölt prófétákkal az élen. Ha nincs jobb dolga, akkor fogja magát és unalmában inkább megváltja a világot, harcos kiállásával megmenti a közösséget és a későbbi generációkat is a pusztulástól. Elég röhejesen hangzik, de ezt látjuk mindenfelé.

Én még igazán tevékeny és céltudatos embereket nem láttam sosem hülyeségekkel foglalkozni, bolhákat elefántként felnagyítva a problémákat. Na persze az is egy lehet probléma, ha éppen viszket a lábam, vagy éppen egy másik utas tolakodva rálépett és emiatt meg is fájdult, de a világban léteznek ennél azért valamivel komolyabb gondok is. A passzivitásba süllyedő polgár pedig egyre nagyobb gondoskodást vár el (az neki „jár”), viszont a két forintos kérdés, ami felmerül ilyenkor, hogy az idiotizmus terjedése hogyan lenne mérhető.

Konkrét és aktuális példaként az fajta amerikai állampolgár jut eszembe, amelyik marokszám fogyasztja a gyógyszereket, majd bepereli a gyógyszergyárat a mellékhatások miatt. Igaz, hogy a gyógyszergyárnak van felelőssége és valamilyen szinten jogosan perelhető, de a történet nem áll meg ezen a ponton. Léteznek ajánlott napi mennyiségek, hatósági és állami engedélyek, szakorvosi hálózat és nem utolsó sorban létezik egyéni felelősség is az egészségügyi állapotunk iránt. Nem tudom, hogy a ma embere mért gondolja azt, hogy léteznek szolgáltatások, amik ingyen vannak, és létezik hatásos gyógyszer mellékhatások nélkül.

A közéletben a „vagdalkozás” elég találó, mert baltával csapkodva sem lehet eredményesen operálni, vagy egyáltalában bármit csinálni, ami több puszta favágásnál. (Ez egyébként sajnos egy önbeteljesítő jóslat is, mert azzal a jelszóval, hogy „Nyakunkon a kultúra megsemmisítői” valóban meg is semmisít mindenféle kultúrát.)  A kifinomultság követelménye egyébként minden szakmára igaz, a törvényhozást is beleértve, ugyanis a huszárvágásos megoldások és a magányos akcióhősök csak a filmvásznon léteznek. Sajnos a mai kor tömegembere a szabadidejében nem finomítani és pontosítani igyekszik a tudását, nem tanulni szeretne másoktól, hanem mindenféle egyéb dolgokat művel, leginkább pótcselekvésként. Tisztelet, alázat és szeretet legkisebb nyoma nélkül.

Az ember éppúgy bánik a termőtalajjal, mint minden mással a természeti környezetében, brutális és egyszerű módszerekkel, aminek a lényege a totális kontroll: betonozunk, aszfaltozunk, bányászunk és gyepesítünk gyakorlatilag ész nélkül, akár indokolt az adott esetben, és akár nem. Ezzel a fajta felfogással, ami ránk jellemző, magunknak hosszú távon többet ártunk mint a természetnek, ami az emberiséghez képest sokkal tágabb határok közötti alkalmazkodásra képes rendszer.

A szántás elterjedtsége is a durva beavatkozások egy példája (a monokultúrával egyetemben), sőt nem is annyira a mai korunk jelensége, mivel az ember és a természet közötti harmónia már sok ezer éve eltűnt. Léteznek ma már egyéb alternatívák a talajaink megművelésére, és ha az embernek vannak némi szakmai ismeretei és kicsit utána néz a mai gyakorlatnak, akkor jól látszódni fognak a kritikus pontok, amiken múlni fog, hogy mikor lesz-e e téren változás.

1.A szántás problémája

A kiskertekben az ásás azért nem olyan mint a nagyüzemi szántás, mert a mezőgazdasági táblákon általában nagy gépeket használunk, amik súlyuknál fogva tömörítik a talajt, annál gyakrabban minél több a munkaművelet. (A kiskertekben is vigyázni szoktunk rá egyébként, hogy az ágyások helyét ne tapossuk össze, amellett hogy növényi szármaradványokat vagy komposztot is forgatunk be az ásás során.) A szántás egyik gyakori alternatívája manapság a nehéztárcsázás, ami leginkább a rotakapához hasonlítható, és nem ad sokkal jobb megoldást, mert a vizet át nem eresztő tömörödés, az úgynevezett eketalp réteg így is megmarad. Minthogy rombolja a talaj szerkezetét és porosít, a tárcsázott talajokon még nagyobb lehet a szélerózió veszélye. Manapság viszont lehetőség van a szántás alternatívájaként mélylazításra, sekély talajművelésre vagy akár a talaj bolygatása nélküli direktvetésre is. Ezek a műveletek növelik a talaj szervesanyag-tartalmát, javítják a szerkezetét, vízgazdálkodását és bio-diverzitását is, de egy gazdálkodó csupán attól, hogy a földjében több lehet mondjuk a földigiliszta, emiatt még nem fog hirtelen áttérni egy talajkímélőbb művelési formára.

2.Nem mindenhol egyformán alkalmazható

Ha a brutális mezőgazdasági technológiáról áttérünk a finomabbakra, akkor nagyon sok mindent kell megváltoztatni és több figyelemre is van szükség. Országunkat ebből a szempontból nem lehet egységesen kezelni, mások a lehetőségek az Alföldön, ezen belül is mások a Homokhátságon és a mezőségi földeken, mások a Kisalföldön és a dombos északi vagy dunántúli területeken. Pár kilométeres távolságban is eltérhetnek már a talajviszonyok, a szakértők a talajt nem bolygató „no-till” művelésmódot elsősorban a lazább és szárazabb talajokon javasolják inkább. (Másfajta talajokon nem ennyire radikális, de a talajt mégis kevésbé bolygató eljárásokat ajánlanak.) Más országok példája sokat segíthet, így például Olaszországban, amelynek a klímájához kezd hasonlóvá válni a miénk, eléggé elterjedt már bizonyos régiókban a „no-till”, az USA egyes részein szintén. Olyan tényezők is befolyásolhatják az elterjedését, mint többek között mint a levegő páratartalma vagy a tavaszi csapadék mennyisége.

3.Teljes technológiai váltás

A „no-till” esetében lehetséges, hogy más módokon kell megoldani a gyomok elleni védekezést, ha például a glifozát gyakoribb használatára van szükség, akkor nem biztos, hogy sokat nyertünk vele. A vetési idő megválasztása is eltér, az alkalmazott eszközök sem ugyanolyanok, és mivel az átállás beruházás igényes lehet, emiatt az átállásban a célzott EU támogatások is fontos szerepet kaphatnak. Az elővetemények javítják a talaj szerkezetét és tápanyagtartalmát, ezek megfelelő megválasztása is jól beleilleszthető a technológiába.

3.A költség és termésbiztonság az igazi kérdés

A talajkímélő művelések akkor fognak elterjedni, ha a gazdálkodók azt látják, hogy a szomszédos táblákon a talajt nem bolygatva is hasonló termést értek el, kevesebb üzemanyag felhasználással, kicsit kevesebb műtrágyával. A magas üzemanyag és műtrágya árak segíthetik is az átállást a talajkímélő művelésre. Az is adhat egy lökést a dolognak, hogy a szárazabb években a szántott területek jobban kiszáradnak a mély rétegekben, viszont a nem bolygatottak növényzete hosszabb ideig zöld marad. Egyértelműen a jövedelmezőségi kérdések fogják elsősorban meghatározni a művelési formát, az szerintem csak egy bónusz lehet, hogy a környezetkímélő gazdálkodás javítja a talajok szerves anyagtartalmát, ennélfogva a szénmegkötését, csökkentve a globális felmelegedést.

4.Talajpusztulás kérdése

Senki nem tudja megmondani, hogy a több mint 60 éve alkalmazott nagyüzemi mezőgazdasági technológia mely tájainkon mérhetően milyen talajpusztulást okozott, pontosan mennyivel csökkentette a talajaink termőképességét. A statisztika egyelőre azt mutatja, hogy a hozamaink egyáltalán nem csökkentek, sőt számos kultúrnövény esetében még növekedtek a 21.században is. Ez a pozitív fejlemény nagyban köszönhető a nemesítési munkának (GMO nélkül is nagyobb termőképességű, a kórokozóknak ellenállóbb és szárazságtűrőbb fajták folyamatos nemesítése zajlik) amellett, hogy a termesztési technológia maga is precízebb és tápanyag-takarékosabb lett az idők folyamán. Az viszont egyértelmű helyzet lesz, ha a gazdálkodó azt látja majd, hogy a szántás nélküli szomszédos táblákon nem vitte el a talaj felső rétegét a szél, sem a víz nem mosta le, a tápanyagtartalmával együtt.

A mezőgazdasági gyakorlatok változása általában lassú folyamat, az emberek eleve nehezen változtatnak a megszokott módszereken, akkor történik ez meg leginkább, ha látjuk, hogy a szomszédunk felülmúlt minket.

Amit látok az, hogy jelenleg nagy szavak vannak ugyan, de szándék a változtatásra az nem nagyon látszik, emiatt az EU pénzek felhasználása a természetbarát mezőgazdaság fejlesztésére csak épp annyira lesz „hatékony” mint bármi más területen (és ezzel igencsak alul fogalmaztam). A városokban is a betonozás vagy a gyepesítés aránylag egyszerűen megoldható, viszont a fásítás, bokrok és virágok ültetése sokkal több törődést igényel, azért tesszük mégis, mert hosszabb távon megéri. Kicsit ehhez hasonlónak látom a szántás nélküli, a talaj minimális bolygatását alkalmazó növénytermést. A fokozatos szemléletváltozás a természet irányában és a kemény gazdasági érdekeltség együttesen tudják csak elhozni a mezőgazdaságban a jelenlegi gyakorlatok megváltozását.

Felhasznált források:

https://www.agrofil.hu/hu/hirek/generaciovaltas-no-till-tapasztalatokkal

https://agroforum.hu/szakcikkek/zoldito/no-till-a-magyar-ugaron-szantofoldi-novenytermesztes-talajmuveles-nelkul/

https://www.magro.hu/agrarhirek/a-no-till-technologia-alkalmazasanak-elonyei-es-korlatozo-tenyezoi/

https://www.nak.hu/tajekoztatasi-szolgaltatas/kornyezetgazdalkodas/102793-no-till-technologia-kozelrol

 https://agroforum.hu/szakcikkek/zoldito/surgos-valtozasra-lenne-szukseg-de-a-gazdalkodok-nelkul-nem-megy/

https://www.agrarszektor.hu/gepek/20230403/uj-orulet-hodit-a-magyarok-koreben-egyre-tobb-gazda-vesz-ilyen-gepeket-42978

https://gepmax.hu/hir/gep-kimelo-talajmuveles-technologia-mezogazdasag/

https://agrifoodecon.springeropen.com/articles/10.1186/s40100-019-0126-8

https://bg.copernicus.org/articles/13/3619/2016/

https://magyarmezogazdasag.hu/2022/12/04/vizmegorzes-es-vizmegtarto-gazdalkodas/

https://metos.at/hu/growing-wheat-and-tillage-technologies/

https://agraragazat.hu/hir/min-till-es-no-till-talajmuveles-mezogazdasag/

Úgy érzem magam most mint az ördög ügyvédje, vagy akár egykori komcsi komisszár, akinek kiadták utasításba, hogy végezzen ki valakit a kritika tollával. Holott nem egy személy lenne itt célkeresztben, hanem egy jelenség, egy tendencia. (Nem könnyű feladat írni a sportolók honosításának a jelenségéről körültekintően fogalmazva, de mégsem hagyva kimondatlanul a felmerülő kérdéseket.) Kínos érzés, talán tragikomikus is, de mégiscsak ki kell mondani: amellett, hogy egy vitathatatlanul kiváló sportoló nyerte meg súlycsoportjában a világbajnoki aranyérmet, kérdéses, hogy valóban nekünk nyerte-e, vagy csak azon a bizonyos papíron, ami mindent elbír? (Én úgy látom, hogy ez most inkább egy orosz vagy esetleg dagesztáni aranyérem volt, feltéve, hogy az adott sportág nemzetközi szövetsége elismeri őket.)

A felvetődő kérdés, hogy hol van a sportszerűség határa?

Több évtizedes távlatban vannak példák honosított kubai kézilabdázóra vagy perui röplabdázóra, akik a magyar válogatott húzóemberei lehettek. Lényeges pont viszont, hogy nem nyertünk velük egy világversenyt sem és az is fontos, hogy rajtuk kívül nem nagyon voltak a magyar csapatban honosított játékosok. (Erkölcsi érzékünk ezt még úgy-ahogy elfogadja, hiszen a legtöbb szabályt hajlamosak vagyunk mi is úgy 90%-ban, nagyjából betartani, ha nem is teljes egészében.) Viszont senki sem gondol arra például, vagy legalábbis nem tudunk ilyen szándékról, hogy milyen jó lenne honosítani a focizseni brazilok B válogatottját és azzal indulni a nagy tornákon.

Sok sportágban szokás az a fajta honosítás, ami szerintem kiskapukat használ ki vagy pedig az ésszerű szabályozás hiányosságait, gyakori például ázsiai asztaliteniszezők ország váltása. Igaz, hogy nálunk ott voltak a gyorskorcsolyázó Liu testvérek, de ők legalább közöttünk éltek és tudtak magyarul is. Iszmail Muszukajev nyilatkozatában viszont sajnos egy szem konkrétum nem volt, sőt ahogy szokás mondani, „nincs jól felépített PR-ja”, és nem is került egy szemernyivel sem hozzánk közelebb.

Legyen már valamiféle ésszerű feltételrendszere, etikettje annak, hogy ki képviselheti Magyarországot a sportversenyeken! (Például legyenek magyar felmenői vagy legalább életvitelszerűen itt éljen, edzéseit itt végezze és tudjon magyarul.) Ne akarjunk mindenáron egy lapon szerepelni megint különféle szélhámos ázsiai diktatúrákkal.

Ha van egy adott sportágon belül legalább két ország, amelyik az írott és íratlan szabályokat (azaz a bevett szokásokat) megkerülve honosított versenyzőkre épít mindent, az még nem jelenti azt, hogy őket kellene követnünk. Itt van például a kimondottan sikeres horvát labdarúgás vagy rajtuk kívül a kisebb sikereket elérő cseh vagy szerb válogatottak, rájuk például ez a fajta mentalitás nem jellemző.

A női műkorcsolya esetében például az orosz versenyzők honosítása elriasztotta a fiataljainkat és többen vissza is vonultak emiatt, szerencsére ezt a programot még időben leállították.

Milyen etikai hozzáállást tükröz az, hogy „mindegy milyen úton-módon, csak mi nyerjünk”? Komolyan azt gondolja valaki, hogy pénzzel valóban minden megvehető a világon? Ha kicsit rosszmájú lennék, és valóban az is vagyok, akkor megint úgy érzem, hogy a rendszer túlmozgásos csinovnyikjai túlteljesítették a tervet, valahol túllőttek a célon.

A sport elvileg nem arról kellene szóljon, hogy győzni mindenáron, épp ezért beszélünk „sportszerűségről”, de ha ez így megy tovább, akkor kacsintásokkal lehet csak kimondani, hogy valaki milyen „sportszerű”, miközben az ellentétét gondoljuk. A sport ADOTT KERETEK közötti küzdelemről szól és miközben példaképeket teremt, népszerűsíti is az adott mozgásformát. A sporthoz még az is kell, hogy legyenek szurkolói, viszont ha nincsenek olyan sportolók, akikkel igazából azonosulni tudnánk és a törzsi ösztöneinket kiélve tudnánk drukkolni nekik, akkor az egész komolytalanná válik és kiürül, nem fog többé senkit sem érdekelni. Aranyérmeket lehet ugyan „termelni”, de minek, ha a dolog már rég nem a magyar csapatról szól.