A család egyesek számára afféle „szent tehén”, és valóban az is lehet bizonyos értelemben, de annyira talán mégsem, hogy ne lehetne róla közéleti vitákat folytatni. Én például a kormány családpolitikai célkitűzéseinek egy jó részével egyetértek, másokat viszont problematikusnak látok.

1.A nevelés ne csak a családban történjen

Egyik család sem tökéletes és nem mindig képes megfelelő szintű nevelést biztosítani a gyerekeknek. Sőt, jó néhányan annyira szörnyű családban nőnek fel, hogy ha azt mondjuk, hogy ehhez a társadalomnak semmi köze, az alapból kiszolgáltatottá teszi őket. Egy ilyen szemlélet egyértelműen a társadalom kasztosodását segíti, mert amilyen családba születtél "úgy jártál". Régen sem a család nevelt, hanem a rokonság, faluközösség, mesterek, egyház, iskola is hasonló mértékben. Nem lehet ezt a kérdést ideológiától mentesíteni, hiszen ha az emberek életmódjáról, életstílusáról normákat állítok fel, az már ideológiai hatás. (Nem, és megint nem a „gender ideológia”, hiszen az átlagpolgár erről azt se tudja, hogy eszik vagy isszák, bevallom, hogy engem se érdekel különösebben.) Sőt, szerintem a túlságos családközpontúság a magyar társadalom egyik mai problémája, mert gyengíti a társadalmi bizalmat és növeli a korrupciót.

2.A gyerekvállalás nem elsősorban anyagi kérdés

Jó kifogás persze, hogy „anyagilag nem engedhetem meg magamnak”, ezért nem vállalok gyereket, de a dolog láthatóan nem így működik, alig van kimutatható összefüggés a szülők anyagi helyzete és a gyerekek száma között. Viszont az egyik legfontosabb életcélunk lehet a családi élet maga, az anyagiaktól függetlenül. Mindezek ellenére persze helyeselhető politika segíteni a gyerekvállalást állami támogatásokkal. Van viszont olyan is, ami anyagiakkal nem kompenzálható, sem pozitív sem negatív értelemben. A családi boldogság is ilyen, de az is, ha fiatalon az emberek éretlen fejjel esetleg rossz döntéseket hoznak. Aki szellemi szinten még gyerek, szerintem inkább ne is akarjon gyereket nevelni, egy rossz házasságban pedig a válás egyértelműen lehet jó megoldás akkor is, ha ez anyagilag veszteségekkel jár. Meg kell jegyezni azt is, hogy gyerekek egyébként többféle családmodellhez illetve életmódhoz képesek alkalmazkodni különösebben nagy törések nélkül.

3.Hosszútávú jogbiztonság?

A sokgyerekes családok utólagos jutalmazása (akár adókedvezménnyel) azért sem lehet átütő erejű, mert erre mifelénk úgy 20-30 évente szokott jönni egy rendszerváltás, és az újabb rendszer kedvezményezettjei egészen mások lesznek, mint az előzőé. Ha társadalomban nincs egy rendszereken átívelő konszenzus a legfontosabb kérdésekről, hanem inkább ideológiai harcok mennek a különféle táborok között, ezért a hosszú távú tervezhetőség igencsak kérdéses.

4.A kevés gyerek nem biztos, hogy akkora nagy gond

Környezetvédelmi szempontból kívánatos is a Föld lakosságának nagymértékű csökkenése, inkább kevesebb gyerek szülessen és jobb nevelést, oktatást kapjon. A magyar kormány intézkedései alapvetően helyesek, mert azokat a családokat támogatják inkább, amik elvileg jobb szintű nevelést képesek biztosítani, például mert a támogatást kapó szülők tartós és legális munkaviszonnyal rendelkeznek. Kevesebb megszülető gyerek esetén sem fognak a nyugdíjasok éhezni, valószínűleg alacsonyabb életszínvonalon élnek majd, mint a manapság, de a munka termelékenységének további növelése (emiatt fontos a magas hozzáadott értékű termelés) sokat javíthat a helyzetükön éppúgy, mint a külföldi munkavállalók nagyobb számú alkalmazása. A vészharangok megkongatása ebben az esetben tehát nem indokolt.

5.Teljesen igazságos nyugdíjrendszer nem létezik, de lehetne igazságosabb

Akkor lenne teljesen igazságos a nyugdíjrendszer ha egyáltalán nem lenne és mint régen, a gyerekek tartanák el az időseket (a többiek pedig megélnének a megtakarításaikból és segélyből). A nyugdíjszakértők egyszer azt mondják, hogy igazítani kell a nyugdíjak reálértékét a keresetekéhez, másszor pedig azt, hogy a nyugdíjkassza egyre nagyobb terhet fog jelenteni, a két állítás nyilvánvaló ellentmondásban van. Kormányunk azt a bravúrt hajtotta végre, hogy alig emelte a nyugdíjak reálértékét, miközben a szavazótáboruk legnagyobb részét a nyugdíjasok adják. Mélyebb elemzést megérne a mostani nyugdíjrendszer igazságossága és az is, hogy mennyire éri el a kitűzött politikai célokat (ez utóbbit a nyugdíjszakértők se nagyon teszik meg). A magyar lakosság általános egészségügyi állapota alapján már a mostani nyugdíjkorhatár is magasnak tűnik, nem beszélve arról, ha esetleg tovább emelkedik.

6.Elmaradt zöld fordulat, válságban a demokrácia

A demokrácia válságát okozná elvileg már az is, ha a kormányok a hatalmon maradásuk érdekében az egyre nagyobb számú nyugdíjasnak kedveznének a munkapiacon aktív fiatal generációkkal szemben. A fiatalok fellázadhatnak, a gazdaság a túl magas adóbevételek miatt működésképtelenné válna, egy ilyen helyzetben a demokratikus rendszerek nem biztos, hogy fenn tudnak maradni. Ez egy hosszabb távú probléma, de már rövidebb távon látható az, hogy megakadt a „zöld gazdaságok” kiépítése, jelenleg nem tudnak nagyobb támogatást szerezni a klímavédelmi mozgalmak. Ha pedig nem hiszünk ebben, akkor jön a szélsőjobboldal megoldása, amelyik az erő politikáján alapul, és a „legerősebb majd úgyis túlél” elvet valósítja meg. Ez történik most Európában, az oroszok által indított háború hatása is benne lehet a szélsőjobboldal erősödésében, ami az európai kultúrában mindenképp egy jelentős visszalépés. (Texas vagy Argentína számomra nem követendő példa.)

7.Elhülyülő generációk?

Ezt tartom a legfontosabb kérdésnek alighanem az egész családpolitikában, a legtöbb generáció ugyan azt képzeli magáról, hogy okosabbak lesznek az elődeiknél, de most azt kell belátnunk, hogy egyre butábbak vagyunk. Az EU és a magyar hatóságok egyaránt az idióta fogyasztót védik, amelyik azt hiszi, hogy a cégek bármit is adhatnak ingyenesen, valamiféle ellenszolgáltatás nélkül. A magyar állampolgár is jól elvan a langyosban, és hogy neki minden „jár”. Akkor még nem beszéltünk a digitális kultúra hatásáról, a környezetszennyezésről, helytelen táplálkozásról, amelyek mind csökkenthetik az IQ szintet. Az oktatási rendszerek színvonalának hanyatlása a legaggasztóbb fejlemény és ez megint egy olyan kérdés, hogy össztársadalmi szintű támogatást igényel, a kormányok rövidtávú és önös igényeiken túlmutató probléma. A populizmus éppen a hülyeség elismerése és normává avatása, ugyanolyan átverős marketingmódszereket használ a politika eladására, mint a nagy cégek a termékeik esetében. Így például közszolgálati médiumok híreiben percenként többször el kell, hogy hangozzon az a szó, hogy „háború”, amire mindent rá lehet fogni, inflációt és diktatórikus intézkedéseket egyaránt, holott a jelenlegi gazdasági problémáinknak legfeljebb a tíz százaléka vezethető vissza rá közvetlenül.

Az egyházak tanításainak lényege, magja ezer évek óta gyakorlatilag változatlan, így például a lopás egyik vallás szerint sem volt sosem egy követendő magatartás. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyva a mai erkölcsi relativizálók afféle „jó ügyvéd” módjára próbálnak racionalizálni, igazolásokat gyártani a különféle hatalmi törekvések számára, meglehetősen cinikus hozzáállással.

Az etikus magatartás azonban sosem igazolhatja az egoizmust vagy bármiféle önzőséget, sőt éppen hogy a társadalmi rend és együttműködés alapja. Az etika érvényességét megkérdőjelező érvek (például a rendre és biztonságra való hivatkozás) eléggé átlátszók és demagógiától sem mentesek. Így például az emberi egónk biztonságigénye akármekkora is lehet, viszont tudnunk kell, hogy az élő rendszerekben (mint az egyes társadalmakban is) mindig van valamennyi változás és bizonytalanság, a tökéletes rend akármilyen jól hangzó szlogen, de végül is csak az élettelen kristályok jellemzője. Az etika maga sem olyan mint valamiféle zárt és tökéletes kristály, ergó nem is lehet mereven értelmezett szabályok gyűjteménye, sokkal inkább praktikus iránymutatóként szolgál.

Nálunk a katolikus vallás szabályrendszere a legismertebb, az úgynevezett „hét főbűn” például eléggé közismert. Érdekes módon nem a Bibliából származik, mégis a hittan része már alapfokon, ez is mutatja, hogy a vallásokat igen sok, különféle forrásból származó hagyományból gyúrták össze. A hét főbűn például tökéletes sorvezető lehet a mai kor embere számára is, olyan magatartásformákat, hibásnak mondható beállítódásokat sorol fel, amik közvetett módon egyes bűnök forrásait jelentik.

Etikai rendszerhez és etikus viselkedéshez egyébként nem szükséges a vallás: filozófusok pontosították és finomították a több ezer éves etikai hagyomány állításait, számomra a kanti etika ennek az egyik legjobb példája. Az emberi együttműködés elsőbbsége és alapvető fontossága lehet önmagában is olyan alapelv, amiből az etikai szabályok nagy része a józan belátás mentén levezethető.

Talán ez összefügghet azzal is, hogy az etikai érzék vagy magyarán lelkiismeret a legtöbb emberben benne van, és általában nem arról van szó, hogy ne tudnánk, hogy az adott cselekedettel pont megsértjük az emberi együttélés írott és íratlan normáit. Ez nem jelenti azt persze, hogy olyan iránytűnk van, ami minden egyes esetben használható, viszont az esetek nagyon nagy részében igen. (Még a hadviselő felek között is általában léteznek valamiféle etikai szabályok, érdekes módon.)

Így például nem létezik olyan morális dilemma, ami a migráció kezelésében az etikai megfontolásokat eleve alkalmatlanná teszi. Ugyanis egyetlen nagy vallás vagy kulturális hagyomány sem állít olyan képtelenséget, hogy mindenkit meg kellene menteni, legfeljebb annyit mond, hogy törekedni kell a segítségnyújtásra. Az sem egy előre eldöntött kérdés, hogy az adott helyzetben a segítség milyen formában történjen. (A Titanic esetében például arról van szó, hogy ha túl sok hajótöröttet vesznek fel, akkor a mentőcsónakok is elsüllyednek, a segítségnyújtásnak ott is megvoltak a határai.)

Az etikának lényegi része az ókori hagyományból fakadó arányosság, arányérzék, ami legtöbbször valamiféle középutat mutat meg, ennélfogva a szélsőséges megfogalmazásokat használó demagógok legnagyobb ellensége. A társadalom nagy léptékű kérdései is lefordíthatók egyszerű szabályokra. Például mennyire támogassunk elnyomó rendszereket? A saját kis életünkben is általában olyan barátokat keresünk, akiknek az értékrendszere pozitív, számunkra előremutató és nem destruktív, de nem korlátozzuk le a kapcsolatainkat ily módon, és nem is tudnánk megtenni. Az etika arany-közép szemlélete megint hasznos, mert például egy észak-koreai típusú rendszer józanésszel nem lehet a szövetségesünk, viszont az nem használna semmit, ha karanténba próbálnánk zárni, tehát a kapcsolatok egy nagyon alapvető és korlátozott szinten továbbra is fenntartandók vele.

Lehet olyan példát is hozni, hogy valahol lelőnek egy rendőrt, ilyenkor előfordul, hogy a rendőrség a gyanúsított körzetének a lakóhelyén razziát hajt végre, átmenetileg nem tisztelve az ott lakók magánéletét. Erkölcsi érzékünk azt sugallja, hogy az adott helyzetben ez mégis elfogadható, mert a rendfenntartók védelme elsőbbséget élvez, a rendőrség meggyengítése a közbiztonságra lenne súlyos hatással. Nem beszélve arról, hogy az adott közösség is felelős valamilyen mértékben a tagjainak cselekedeteiért (bár ezt a szemléletet a mai jog még nem tudja leképezni).

A közösség érdekére való hivatkozás azonban sosem ad felmentést az etikai szabályok alól, még akkor sem, amikor egyes egyházfők támogatják a saját kicsinyes, pillanatnyi hatalmi érdekeik miatt. A kereszténység más vallásokhoz hasonlóan egyértelműen nem valamiféle törzsi gondolkodásmód talaján áll, hanem törekszik annak meghaladására, hiszen éppúgy mint egyéni önzés, közösségi szintű önzés is létezik. (Itt nem az egészséges szintű önzésről van szó, hanem mások szempontjainak teljes figyelmen kívül hagyását értve ez alatt.)

Létezik viszont olyan, hogy elévülés vagy tiszta lap nyitása, és a vallások támogatják is ezt a fajta szemléletet (például megbocsátás). Így például egyértelmű, hogy egy adott közösség több száz évvel ezelőtt elkövetett bűneiért a mai utódok nem tehetők felelőssé. Amiért ilyen kérdés egyáltalán felmerül az egyesek feltűnési viszketegsége, ami találkozik a tömegízlés bulvárlap-szintű „igazságok” iránt vágyával. Viszont pont erről van szó, hogy az etika nem egy merev rendszer, hanem rugalmasan kezelhető. Erre példa az is, hogy szoktunk beszélni például „fiatalkori botlásokról” is, amik hibásnak tűnő, következetlen, de a közösség szempontjából ártalmatlan húzásoknak tekinthetők.

Az nyilvánvaló, hogy az etikai alapelveket a társadalmi szabályrendszerek csak korlátozottan tudják leképezni és gyakran vitaható módokon, feltűnő az is, hogy mindenhol ugyanott vannak a hangsúlyok, ami az egyik társadalomban csak vétség, az a másikban esetleg főbenjáró bűn is lehet.

Amit a köznyelvben korrupcióként emlegetünk az társadalmi szintű erkölcsi romlottság, a szó alapjelentése is pontosan ez. Alapvetően itt egymás megvesztegetéséről van szó, elnézek neked valamit, ha te is hasonlóan teszel, ily módon a közállapotok színvonala egyre romlik. Ez pedig olyan dolog, ami már egy idő után fel sem tűnik nekünk, emiatt például a hét főbűn elkövetése, többek között a nagyképűség, élvezetek hajszolása, harag, mohóság is gyakorlatilag társadalmi normává vált, nyugaton és keleten egyaránt. Az etikai szabályok világosak ugyan, csak a mérce került egyre alacsonyabbra. A mai társadalmak legnagyobb problémái a környezetvédelmet is beleértve jól értelmezhetők etikai problémákként is.

A diákok nagy részének ki fog maradni ez a korszak, egyrészt mert történelem tankönyvnek már eléggé végén van, másrészt legfeljebb a kommunizmus bűneiről szóló részben kerül majd elő, mert hiszen a tanulónak mért lenne szükségük bővebb ismeretekre egy diktatúra eszközrendszeréről.

Nagy vonalakban összefoglalva ilyesféle sajátosságokkal bírt nálunk a kemény diktatúra az 1949-1956 közötti korszakban, amit - mivel sokáig nem lehetett nevén nevezni a gyereket – egyszerűen csak „ötvenes évekként” emlegettek:

1.Személyi kultusz. Szovjet-orosz mintára a nép bölcs vezetőjét kellett folyton dicsőíteni, annak ellenére is, hogy hatalma igen korlátozott volt (valójában csak egy birodalom helytartójaként kormányzott). Tudatosan építették fel a „nép barátjának” képét, ami egyesekben okozhatott némi kognitív disszonanciát, hiszen a tömegmédiumok által mutatott kép köszönő viszonyban nem volt azzal a rideg valósággal, amivel az emberek nap, mint nap szembekerültek.

2.Formális parlament. Egyértelműen rendeleti kormányzás jellemezte azt az időszakot, a lényeges döntések nem a parlamentben születtek, inkább csak a külföld felé mutattuk kifelé, hogy országunk mennyire demokratikusan működik. Ráadásul nem akármilyen demokrácia voltunk, hanem népi, ahol minden fontos döntés csak a nép felhatalmazásával történhet.

3.Egypártrendszer. Pártok működése ugyan elvileg lehetséges volt, viszont megvoltak az (a kor szokásainak megfelelő, igen kemény) eszközök az ellenzék fokozatos leszalámizásához, vezetőik elleni nyílt támadásokkal és olyan közéleti légkör kialakításával, hogy más pártok ne lehessenek képesek a normális működésre.

4.Propaganda. Éjjel-nappal harsogott a rádióból, újságokból a rothadó nyugati kapitalizmussal szembeni propaganda. A fő médiumok egyre inkább a párt irányítása alá kerültek, a többit fokozatosan kivéreztették. A filmhíradók és újságok a rendszer újabb és újabb sikereiről számoltak be, ment az öntömjénező sikerpropaganda és a folyamatos agymosás.

5.A kultúra elfoglalása. Csak a szocreál mehetett, egyetlen uralkodó stílus dominált le mindent. A „polgári csökevénynek” minősített könyveket többnyire bezúzták, és egyre nehezebben lehetett kiadni a központi ideológiának nem megfelelő szerzők műveit. A Kossuth-díjat és az egyéb állami díjakat ideológiai alapon ítélték oda, aki boldogulni akart valamilyen módon előbb vagy utóbb a rendszer szolgálatába állt. Legnagyobb íróink közül Márai Sándor emigrálni kényszerült, Németh Lászlót és sokan másokat hallgatásra ítéltek, nem kirívó eset Hamvas Béláé, aki raktárosként kereste meg a kenyerét.

6.Az állam felsőfokon. Az állam mindenbe bedugta a szőrös mancsát, mindenhol ott volt. A magántulajdont fokozatosan felszámolták és a legnagyobb falatokat olyanok kapták meg „hűbérbe”, akiket a rendszerhez hű, lojális embereknek tartottak (a központ emberei). Kiépült és az egész országot behálózta a párt hűbéri rendszere, amit a titkosszolgálat nagyban segített a gyanús elemek eltávolításával, vagy legalábbis listázásokkal. (A kor speciális eszközeihez tartozott a beszolgáltatás, az „osztályidegenek” internálása és a hatalom számára veszélyesnek tűnő személyek bebörtönzése, sőt kínvallatása is.) A magántulajdon biztonsága nem létezett abban az időszakban (annyira, hogy fel is számolták), és a rendszer egészében véve nem volt kiszámítható (de még beszámítható sem).

7.Béketábor. A szovjet birodalmat és csatlós államait jelölte, hiszen nem katonai megszállásról volt itt szó, hanem védelem biztosításáról a nyugati agresszióval szemben. Béke és elnyomás között abban az időben nem nagyon lehetett különbséget tenni. (Ehhez persze hozzá kell tenni azt is a tisztesség kedvéért, hogy az emberek akik az adott korban élnek mind sötétben tapogatóznak, igazán nagy és átfogó kérdésekben senki nem lát világosan, és ez mai korunkra is érvényes.)

8.Harci rigmusok és háborús logikák. Ez külön pontként is említendő, hiszen a rendszer mindig új és új ellenségeket nevezett meg bűnbakként, akik miatt folyton áldozatokra kényszerült az ország, vagy pedig a gazdaság nem fejlődött a kellő ütemben. Lehettek kulákok (vagyonos parasztgazdálkodók), később imperialista ügynökök vagy szabotőrök a kommunista rendszer különféle láthatatlan, olykor belső, máskor külső ellenségei. A központ mindig kiadta az aktuális ideológiát, ami sorvezetőként szolgált és a "hűséges kádereknek" folyton szajkózniuk kellett.

8.Ratkó-gyerekek (abortusz betiltása). Itt jól látszik, hogy az abortuszt teljesen betiltó irányzatok igen sok esetben egyáltalán nem vallásos alapon állnak, Rákosi rendszere például kommunista volt. Nagyon gyakran csupán egyfajta ösztönös harci logikáról van szó, hogy legyünk minél többen egy katonásan működő társadalom építéséhez.

9.Foci és általában az élsport kiemelt szerepe. Az „aranycsapat” időszakáról van szó, de akkoriban szereztük a legtöbb olimpiai aranyérmet is, még a hosszútávfutóink is a világ élvonalában voltak. A fociválogatottért szinte az egész ország szurkolt, a sportsikerek egyfajta kárpótlásként szolgáltak az alacsony életszínvonalunkért. A Népstadiont 1953-ban adták át és nagyon alkalmasnak bizonyult tömegek fellelkesítésére, ami a különféle diktatúrák egyik kedvelt eszköze.

10.Egzisztenciális ellehetetlenítés. Az állampolgár helyzete nagyban függött attól, hogy mennyire illett bele a rendszerbe. A származás is sokat nyomott a latban, a rendszer azokat részesítette előnyben, akik ideológiailag könnyebben meggyőzhetőnek tűntek. A politikai megbízhatóság fontosabb volt mint a valódi alkalmasság egy adott állás betöltésében.

11.Barátaink. A legvéreskezűbb diktátorok, Sztálin és Mao által vezetett országokról van szó, mint akkori legfőbb szövetségeseinkről, akik ellent tudtak állni az imperialista és gonosz Amerikának. (Ezt a helyzetet eléggé nehéz volt megmagyarázni már akkor is.) A nyugatot (szerintünk legalábbis) leuralta már akkoriban is a bűnözés valamint az emberek ember általi kizsákmányolása, a jövő útját csak és kizárólag a kommunizmust építő „népi demokráciák” testesítették meg.

12.Koncepciós perek. Az ilyen perekben az ítélet előbb készült el mint a vádirat, a tárgyalások előre legyártott forgatókönyvek alapján zajlottak, a cél a rendszer potenciális ellenségeinek likvidálása és megfélemlítése volt. A bíróságok nagy politikai nyomás alatt álltak bizonyos esetekben.

Habár minden rendszernek megvannak a saját mentségei és magyarázatai egyaránt, az „ötvenes évek” időszaka mégiscsak történelmünk egyik súlyos mélypontja volt, nem nagyon van rajta mit szépíteni. (A legborzasztóbb egyébként az 1949-53 közötti időszak volt.) Viszont ha valaki aktualitásokat, párhuzamokat talál korunkkal, ez esetben, ahogy a filmesek mondani szokták, mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve lehet.

A majdnem legidősebb jelenlegi generáció a „boomereké”, ami eredetileg egy amerikai kategória, az 1946 és 1964 között születettek tartoznak ide. Igazából nem értem, hogy nálunk mért használják pontosan ugyanezt a korszakolást, semmi sem indokolja, hiszen a demográfiai hullámhegyek („baby boom”-ok) is máshova estek és a gazdasági helyzet is teljesen másként alakult, mint Nyugaton. Amiben lehet egyezést találni a magyar és a nyugati boomerek között az, hogy többnyire megéltek egy olyan gazdasági fellendülési időszakot, amikor az életszínvonaluk is jelentősen javult és a vagyonuk (vagy a család vagyona) is sokat gyarapodott évtizedeken át. Az amerikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a később születettek (X és Y generáció) már nem annyira sikeresek, például a saját házhoz vagy lakáshoz jutás is nehezebbé vált számukra (a helyzet e tekintetben nálunk is hasonló lehet). Nyilván az okai sokrétűek lehetnek annak, hogy a vagyonok nagy részét a boomer generáció birtokolja, de én ennek okait nem a gazdasági fejlődés lassulásában vélem megtalálni. (Egyébként is a gazdasági helyzet minden korban gyakran változott, a fellendülés időszakait időnként válságok szakították meg.)

Én a fő okot inkább ott keresném, hogy a későbbi generációk zsebéből már sokkal könnyebb kivenni a pénzt mint a boomerek idejében. Gondoljunk például egy olyan szituációra, hogy egy üdülőhelyen amíg a szállásunkról eljutunk a strandig mennyi árus, mennyi szórakoztatást nyújtó hely áll lesben, hogy a pénzünket kicsalogassa, és költünk gyakran sok olyasmire is, amire eredetileg nem szándékoztunk. A boomerek óta felpörgő „fogyasztói társadalomnak” is nevezett valami pontosan így működik. Tehát nem azért lettek a későbbi generációk szegényebbek, mert a gazdaság gyengébben teljesített, hanem pont azért, mert a gazdaság egyre inkább felpörgött, csakhogy egyre inkább az emberek fogyasztására épült (és kevésbé a felhalmozásra, beruházásokra). Egyre több a szolgáltatások száma és egyre rafináltabbak a trükkök. Ez olyan, mintha a tóba egyre több pecabotot lógatnának be és egyre rafináltabb csalikat tennének a horog végére. (Erre jellemző példaként a gyorséttermi láncok jutnak eszembe, ahol az ételek beltartalma éppolyan gyenge minőségű mint egy átlagos bódénál, viszont a körítés, az illatok és egyéb vevőcsalogató fogások elég jól működnek ahhoz, hogy drágábban is megvegyük ugyanazt.)

A boomereknek jellemzően nem volt még gyerekszobájuk. Ma ezt negatív értelemben használjuk, de arra nem gondolunk, hogy a kényszerű osztozás másokkal talán csökkentette az egoizmust és elősegítette az együttműködést a családok nagy részében. Ezenkívül megszokták, hogy több munkaórát kell dolgozni, a szabad szombat bevezetése nálunk csak 1981-ben történt meg, a 40 órás munkahét pedig 1984-től. Számukra természetes volt az, hogy munkaidő után a házukat építették, esetleg kalákában másokkal, vagy pedig a háztáji gazdaságban dolgoztak. (Ma is vannak persze sokan, akik rengeteget dolgoznak, de arányukat tekintve minden bizonnyal kevesebben, mint akkor.)

Azt is szokták mondani, hogy régebben a munkamorál szigorúbb volt a mainál, ami persze abból is adódhatott, hogy a nagy létszámú generációk kevésbé válogathattak a munkahelyek között. Az is látható, hogy az újabb generációk egyre igényesebbek a munkakörülmények iránt, nem csak nálunk hanem például Kínában is van egy ilyen tendencia az utóbbi időben, ők is eljutottak oda, ahová mi mondjuk húsz évvel ezelőtt, Nyugat-Európa pedig több mint negyven éve. Úgy tűnik, hogy az egymást követő generációk szinte mindenhol egyre inkább fogyasztás-orientálttá válnak. Elég ha megnézzük, hogy a nyugati világban hogy néztek ki az emberek fél évszázaddal ezelőtt, egészen máshogy néztek ki mint most, mert sokkal kevesebb volt a túlsúlyos mint mostanában. Manapság a többség túlsúlyosnak mondható a fejlett országok nagy részében és már a kevésbé fejlettek egy részében is.

Nagyon sok olyan dolog van, amire a boomerek nem költöttek, mert eszükbe sem jutott, ilyen például a téli gumi, a különféle elektromos kütyük (alig voltak még), vagy akár a cukrozott és agyonfeldolgozott ételek tömege. Az sem okozott számukra lelki törést, ha az ivóvízért eleinte még a falu főtérén levő kútra kellett menni. Manapság egyre jobban felértékelődött a biztonság, a kényelem, a társadalmi státusz és az egyéni élvezetek sokfélesége, ezeket próbálják jól becsomagolni és eladni nekünk folyamatosan, és nem kis sikerrel.

Az nem törvényszerű egyébként, hogy a gazdaság feltétlenül az egyéni fogyasztásra épüljön. A ’80-as években már léteztek erős tudományos bizonyítékok, amik alapján az ember okozta klímaváltozás feltétezhető volt. Akkor sajnos részben az olajvállalatok lobbizása miatt, részben a fals logikai érveket elfogadni hajlandó közvélemény hatására teljesen elvetették azt a lehetőséget, hogy komolyan foglalkozzanak ezzel a problémával. Ha már akkoriban a környezetünk védelme elsődleges szempont lett volna, akkor már legalább húsz éve eljutunk oda, ahol ma tartunk, az energiatermelésünk hamarabb átalakult volna, a járművek és háztartások energiafogyasztása is ma már jóval alacsonyabb lenne. Talán rosszabb lenne az úthálózat és kevesebb gépjármű, de fejlettebb lenne a tömegközlekedés és a kötöttpályás szállítás. Csökkent volna a jelenlegi szinthez képest az élelmiszerpazarlás és a hulladéktermelés, emellett hamarabb elkezdődött volna a komposztálás, éppúgy mint a városok fásítása vagy a természetes élőhelyek visszaállítása.

Én úgy látom, hogy a boomerek sikerességének titka nem abban rejlik, hogy a gazdaság annak idején szinte aranybánya volt, nagy lehetőségekkel, olyan ajtókkal, amik a későbbi generációk előtt már becsukódtak. Ellenkezőleg, a gazdaság fejlettsége a fogyasztásorientáltság miatt inkább gátolta mint segítette a középosztálybeliek vagyongyarapodását. A boomereké némi leegyszerűsítéssel még egy viszonylag kis igényű generáció, akik számára egyik fő cél a vagyongyarapodás volt (a családalapítás pedig természetesen szintén, hiszen többnyire hagyományos családi közegben is nőttek fel). Nem volt akkoriban annyi minden, ami eltéríthette volna az embereket a kitűzött céljaiktól. Velük ellentétben a mai generációk már szeretnének egy kicsit mindenből, szórakozás, biztonság, család és vagyon stb., és még a feltételrendszerük is jóval bonyolultabb, emiatt előrejutásuk is törvényszerűen lassabb lehet.

Kétlem, hogy az elkövetkező években lesz nálunk olyan szintű gazdasági fejlődés, amit az életszínvonal és az életminőség javulásában is érezni fogunk.

1.Alig van innováció és modernizáció

A magyar cégek termelékenységi szintje alig növekszik, sőt gyakorlatilag stagnál már hosszú évek óta, aminek fő oka lehet, hogy a cégek szintjén az innovációs és modernizációs szemlélettel gondok vannak. A gondolkozásunkra sajnos jellemző a járadékvadász felfogás és túlságosan az államtól várjuk a problémák megoldását. Felvetődik ezen kívül még az érintett minisztériumok vezetőinek személyi alkalmassága is, más országokban már miniszterek és államtitkárok mondtak volna le nagy számban az utóbbi évek gazdasági eredményei miatt.

2.A GDP növekedését nem nagyon fogjuk érezni

Az akkumulátor gyárak beindulása megdobja majd a GDP-t a következő években, de mivel az értékteremtő lánc nagy részét külföldiek fedik le, az alkalmazott munkaerőt is beleértve, ily módon ez nem nagyon fog tudni konvertálódni életszínvonal emelkedéssé. Kicsit hasonló lehet a helyzet mint a szlovákoknál, akik Európa legnagyobb összeszerelő műhelyévé váltak, de ez nem tudta felhúzni annyira a teljes gazdaságot, vagy ott van még az ír példa, ahol a GDP az EU-ban messze a legmagasabb, azonban ez félrevezető, mert az életszínvonaluk már nem kiemelkedő. Nem indokolja semmi az akkumulátorgyárak ilyen irtózatos mértékű fejlesztését, a környezetvédelmi szempontokat is figyelembe véve, sőt eddig a magyar gazdaság egyik fő erénye a diverzifikáltsága volt.

3.Rengeteg adót szed be a kormány

A vállalkozások adóterhe egyre növekszik, de ez csökkenti a magyar cégek versenyképességét amellett, hogy az árakat is emelni fogják. Kell például sok pénz a hadi fejlesztésekre is, bár ennek arányai már vitathatóak lehetnek, de ettől eltekintve is a magyar állam megszokta, hogy sokat költ. Jutalmaz egyeseket és büntet másokat, a politikai szempontok pedig egyre gyakrabban érvényesülhetnek a gazdasági ésszerűség kárára.                                                                

4.Magyar tulajdonba kerülő cégek: a verseny csökkentése

Internetszolgáltatóval jártam úgy, hogy miután magyar tulajdonba került, az árait nagyon megemelte, ami nem meglepő, hiszen ahol az állam vagy kormány közeli cégek kvázi monopolhelyzetbe kerülnek, ott nem lesz többé valódi verseny. Az élelmiszerláncokra is ez a sors várhat, a beszállítói lánc, a logisztika és az egész „franchise” valódi átvétele nélkül, amit a szolgáltatások minőségben és árakban egyaránt meg fogunk érezni. Nyilvánvalóan nem a magyar tulajdonú cégekkel van gond általában, hanem a politikailag jól beágyazott NER cégekkel, amik sok minden olyat megtehetnek amit mások nem anélkül, hogy az állam vagy a versenyhivatal közbeavatkozna.

5.Közszolgáltatások romló színvonala

Mivel a döntéshozók nem utaznak vasúton, ezért nem is érzik fontosnak a megfelelő fejlesztését. Az eddigi fejlesztések is féloldalasra sikerültek, aránytalanul sok pénzt költöttek egyes szakaszokra, miközben teljesen elhanyagoltak másokat, a vasúti járműállomány fejlesztése is megakadt. A közművek fejlesztése sem történt meg, ezen is spórolt az állam, így például a vízvezeték hálózatok egyre rosszabb állapotba kerültek. (Ráadásul a víz egyre nagyobb kincs számunkra.) Az egészségügyi szolgáltatások terén sincsenek jó kilátásaink, az oktatásról nem is beszélve. A központosítás és a centralizált döntéshozás nem segít, az állam pedig közismerten pazarlóan és bürokratikusan működő, rossz gazda.

6.Uniós beruházások?

Érdemes lenne felmérni, hogy az EU pénzek felhasználása mennyire segítette a gazdaság fejlődését és az életminőség javítását, a projektek egy részére ez biztosan nem mondható el. Ráadásul a jövőben egyre több forrást fognak visszatartani, az országunk „különutas” (mások szerint potyautas) politikája miatt. Jelenleg a magyar kormány és az uniós „közép” álláspontjai eléggé széttartó pályát követnek.

7.Az infláció is beragadhat

Az energiaárak változása számunkra nagyon jelentős, mert annyira ki vagyunk szolgáltatva a világpiaci árváltozásoknak, és egy elhúzódó háború is nyilvánvalóan ronthat a helyzetünkön. Nem nagyon látszik hosszú távú koncepció a vállalatok és a lakosság energiaigényének jelentős mértékű csökkentésére. A kormány inkább vállalni fogja az európai átlagnál jóval magasabb inflációt a gazdasági növekedés érdekében, a 2010-es években megszokott stabilitás már a múlté.

8.Alapvető élelmiszerek magas ára?

Az ársapka egy közgazdasági agyrém volt, viszont valamennyire betöltötte azt a funkciót, hogy az alacsony jövedelműek nagy része legalább olcsó élelmiszerhez is juthasson. A kötelező akciózás nem biztos a legjobb megoldás, mert itt alkalmazható lehet a „duplájáról leárazom a felére”, régi kereskedelmi trükk. Az élelmiszerláncok egyes vezetőinek belátásán és jóindulatán múlik inkább már az árszint. (Nem beszélve arról, hogy mindenki a multikat szidja, miközben nem foglalkozunk azzal, hogy az árképzésben szintén fontos szerepet játszó magyar élelmiszeripar hogyan tehető versenyképesebbé.)

9.Budapest és a nagyvárosok elsorvasztása?

Mivel a kormány fő szavazóbázisa a kisebb településeken lakik, ezért nem meglepő amit látunk, hogy az utóbbi években elmaradtak a fejlesztések ott, ahol sok ember lakik, sőt a tömegközlekedés színvonala hanyatlik is egyes nagyvárosainkban, ezzel szemben a kistelepüléseken bőven vannak források olyan célokra is, amit kevesen vesznek igénybe.

10.A környezetvédelmi szempontok háttérbe szorulása

Az életminőségünk fontosabb az életszínvonalnál és fenn kellene tudnunk tartani akár még stagnáló életszínvonal mellett is, azonban a környezetvédelem nálunk nincs megfelelő pozícióban ehhez. A klímaváltozás hatásainak kivédésére nem történik nálunk szinte semmi, pedig ide tartozna a vízgazdálkodás javítása, az erdősítés és a városokban a zöldterületek növelése, a teherszállítás vasútra terelése és még sok minden más.

A fenti tényezők miatt a következő években nem sok jóra számíthatnak a középosztálybeli és az alatti szinten élők. Továbbra is marad az a szemlélet, hogy azok boldogulnak jobban, akik az államtól kapnak valamiféle plusz juttatásokat, a többiek viszont legfeljebb azon a szinten vegetálnak el valahogy, amit a 2020 es évek elején már elértek.

Igaz, hogy az ember természeténél fogva ott is képes a dolgokba összefüggéseket belelátni, ahol ilyenek nincsenek, viszont a (pártoknak nem elkötelezett) magyar értelmiség ennek inkább az ellentéte, mert olyan naiv, hogy azt sem veszi észre, ami teljesen nyilvánvaló.

Figyelni kell egy ideig, hogy mit kommunikál a szélsőjobb, egyébként világszerte nagyjából hasonló dolgokat, és meg lehet tanulni az ő fejükkel gondolkodni. A jobbközép és a szélsőjobb közötti alapvető határ egyébként ott húzható meg, hogy amíg a jobbközép az európai ókori és keresztény erkölcsi alapelveket tartja a legfontosabbnak, a radikálisok bár tudatában vannak ezeknek az elveknek, mégis simán felrúgják, ha szerintük a helyzet úgy kívánja.

A jobboldali, konzervatív felfogású emberek (egyébként nem tehet róla senki, hogy milyen felfogású, ez nagyjából genetikailag meghatározott) sok esetben az emberek származásából indulnak ki, értékrendjüknek ez mindenképpen egy fontos részét képezi. Hogy ők mit kommunikálnak a származásról nem kerülhető meg és nem is érdemes megkerülni, hiszen érdekes dolgokat mutat meg róluk.

Érdemes viszont megnézni, hogy milyen helyzetek azok, ahol a származás egyáltalán nem számít: a nyári fergeteges bulik során például senkit sem érdekel a másik származása, mindenki önmagát tudja adni. Vagy például a legtöbb munkakapcsolatban is teljesen zárójelbe tudjuk tenni ezt a fajta szempontot, sőt ez a kérdés akár értelmét is vesztheti (éppúgy mint az életkor és a nem), ezért nyilván nem mellékes az sem, hogy ki milyen munkakörnyezetben dolgozik.

A magyar nép származása nagy érdeklődésre számot tartó kérdés. Megnéztem pár előadást és olvastam pár cikket a legújabb genetikai jellegű kutatások eredményeiről és arra jutottam, hogy lehetetlen őket pár mondattal összefoglalni. Az elmélyült kutatások egyre bonyolultabb képet rajzolnak ki, amibe mindenki bele tudja látni, hogy neki van igaza. A honfoglalóknál például igazolható, hogy valóban jelen volt a hun genetikai rokonság is, de számos más, régebben élt népekével egyetemben, és önmagában véve egyik sem volt többségben. Ráadásul a kép nem pontosan ugyanaz lesz, ha az akkori vezetők sírját vizsgálják, vagy ha a „köznépből” veszik a mintát. És ez még mindig csak a honfoglalók génállományáról szól, nem pedig a mai magyarságról, amelyik a Kárpát-medencében él sok generáció óta. Bizonyos genetikai markerek például azt mutatják, hogy a mai magyarság legközelebbi rokonainak a szomszédos népek tekinthetők. Összességében nekem úgy tűnik, hogy az Ázsia észak-északnyugati részén valamint az Európa középső és keleti részén élő népek közül nagyon soknak a rokonaik vagyunk akár genetikai, akár nyelvi vagy kulturális értelemben, akár a közös történelmi hatások következtében. A magyar nép kultúrája számomra talán úgy közelíthető meg, hogy a sokféle kevert hatás összessége alakította ki. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a mai ember Afrikából kirajzott törzseknek az utóda, ami annyira kényes téma, hogy emiatt a történelemkönyvekből a teljes őskort kihagyták. Ez egy sokatmondó példa a mai állapotokról.)

Mindez azért érdekes, mert a magyarság legnagyobb nemzeti ünnepén elsősorban a különféle török eredetű népek kaptak vezetői kaptak állami meghívót, és naivitás lenne itt nem valamiféle szándékosságot belelátni, amikor a kormányszinten is jelentős szerepet játszó radikális jobboldal gyakran a szimbolikus gesztusok híve. Annyira kilóg itt a lóláb, hogy le kell írni azt is, hogy a kereszténység egyrészt nem elég ősi a radikálisoknak ahhoz, hogy értékrendjük központi eleme legyen, másrészt inkább csak eszközként használják, amikor erre hivatkoznak. A török hatások a származásunkban egyértelműen a harcos múltra utalnak (vezényszavaink nagy része is állítólag török eredetű), ezért nagyon könnyű lefordítani, hogy miről is van itten szó. Azért sulykolják annyira a török eredetet a szélsőjobbon (ahogy már leírtam ezt régebben), mert ezzel azt sugallják, hogy a magyar nép alapvetően valamiféle harcos nép lenne (holott nem határozható meg, hogy „alapvetően” milyen). A radikális mindig harcolni akar és minél inkább jobbra tolódik a felfogása, annál régebbi múltba vezet (így ellenőrizhetően ki is jön a matek, hiszen egyre „konzervatívabbá” válik), és annál inkább olyan jellegű társadalom felé mutat, ahol a harc és a nyers erő sokkal fontosabb volt az együttműködéshez viszonyítva, mint manapság.

Megvan tehát az origó pontunk, ahonnan a szélsőjobberek által mondottak értelmezhetők és lefordíthatók, amit nevezhetünk akár darwinistának, akár diktatórikusnak, lehet ennél súlyosabb jelzőket is használni, de mindenképpen katonás stílusú. Azt mondják, hogy mindez csak reakció a mai világ elpuhultságára, és ebben részigazságuk van, amit figyelembe is kell tudnunk venni. (Ebből következően lehet is helye a szélsőjobboldalnak is a parlamentben.) Miközben viszont azzal nincsenek tisztában, hogy ember civilizációs máza mennyire vékony, és hogy milyen destruktív erőkkel játszanak. Így például tisztára mosnák Sztálint, Hitlert vagy akár Dzsingisz Kánt is, az emberiség legnagyobb gonosztevőinek a tetteit is megpróbálják relativizálni.

Fordítsuk tehát le annak a mögöttes jelentését, hogy miket mondanak: Az orosz-ukrán háborúban az oroszoknak adnak igazat, mert szerintük az oroszok szolgáltatják a helyes mintát arra, hogyan kell a nemzetközi konfliktusokat megoldani, az imponáló erőről van szó. Vírus-tagadás és járvány-hoax: Nem érdeklik őket a tudományos tények, és nem kell védőoltás, mert az erősebbek fennmaradnak majd úgyis. (Egyfajta neodarwinizmus, bár az is igaz, hogy a természetes ellenállóképesség valóban legalább annyira fontos, mint a mesterséges immunitás.) „Klímahiszti”: Ugyanúgy mint az előbb, nem kell semmit tenni a klímaváltozás ellen, az erősebbek fognak majd fennmaradni.

Nagyon macsó felfogásról van szó, ahol a nőket valamennyire alárendelt szerepbe kényszerítik, de mindez főként a katonás felfogásból fakad (hiszen a harc férfidolog): az abortusz ésszerű korlátozása még nem, de a merev abortuszellenesség is ennek a része. Egységes és kerek világképről van szó, ami a laposföld-elmélethez hasonlítható. Nem szeretik a tudományt, mert az nem ad ilyen szép kerek képet és a kis világukat is megbolygatja. (Megjegyzem, hogy az amerikai Holdra szállás valódiságát is könnyű ellenőrizni azzal, hogy megnézik azt a filmet, ami bemutatja, hogy hány embernek hány évi munkája volt benne, amíg végül eljutottak arra a szintre, hogy az első űrhajóst fel merjék küldeni a Holdra, miközben a szovjetek is próbálkoztak ugyanezzel).

A kultúra szó jelentése a szélsőjobbon alapvetően más, az előzőekből jól értelmezhető, és nyilván köszönőviszonyban sincs a mai színház- vagy filmművészettel. Az oktatási kérdésekről is hasonlókat lehetne mondani azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami beleillik a kerek világképükbe, és ami nem, mert nem eléggé katonás, azt nem fogják támogatni. (Ezen a nyomon egyébként dekódolható sok furcsaság amit mondanak, valójában milyen gondolatot takar, de nem folytatom, mert a dolog már így is túl szerteágazó. Sőt van egy még mélyebb szint, hogy milyen életérzésekből születnek meg ezek a gondolatok.)

A magyar társadalom nagyon fogékony minderre és bár más országokban is látható jobbratolódás, nagyon nem mindegy, hogy a „közép” honnan indul. Azt tudni kell, bár nem szokták hangoztatni, hogy a második világháború előtt egy időben a nyilaskeresztes párt vált a legnépszerűbbé, és az akkori politikai elit teljes összefogása kellett hozzá, hogy megakadályozza a választási győzelmüket. (Ezzel nem a mostani politikai pártokat akarom a nyilasokhoz hasonlítani, csak jelzem a magyar társadalom történelmileg kialakult, nem új keletű fogékonyságát a szélsőjobbos eszmékre.)

Van egy híres angol film a Brexitről, „Háborúban mindent szabad” címmel. A háborús pszichózis fogalma (ami nem mellesleg a legutóbbi választási eredményre is tökéletes magyarázatot ad!) a radikális politika „gyökerét” ragadja meg: ott is harcot lát ahol nincs, és ott is harcolna, ahol ez semmivel nem indokolható, egyszerűen mert ő ehhez ért a legjobban. Amit mondanak, hogy a világ egy erőszakos hely, ahol ember embernek farkasa, lehet akár még önbeteljesítő jóslat is. 2024-ben még nem valószínű, hogy ez a vonal lesz a domináns Európában, de már egy-két évvel később eljöhet az idejük, és én jelenlegi tudásom alapján nem tudok reménykedni abban, hogy ebből bármi jó is kisülhet.

Senki nem gondolja azt, hogy a virtuális valóság bármikor is helyettesítheti az igazit, és hogy több lenne annak gyenge pótlékánál. Szerintem nem mondok semmi különöset azzal, hogy a közösségi portálon levő „ismerőseimnek”, mintegy tizedét soha nem is láttam, sőt egy alkalommal meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy az illető valóban létező személy és nem csak kamuprofil. A valós kapcsolati háló általában jóval mélyebb ismeretségeket jelent annál, mint ami egy közösségi portálon elérhető. Például gondoljunk bele abba, hogy a testtartás, testbeszéd vagy a hanglejtés mennyire sok információt ad a másikról egy személyes találkozás során, ami az interneten igazából nem pótolható.

Az is már önmagában sokat mondó lehet, hogy kik nincsenek is regisztrálva a közösségi hálón vagy ami lényegében ugyanaz, hogy egyszer ugyan regisztráltak, de teljesen passzívak maradtak. Hogy kikkel nem találkozunk az ismerőseink közül az szinte mindent elmond az adott hely színvonaláról: és habár köztük vannak ugyan nagyon konzervatív felfogású, az internet egész világától idegenkedő emberek is, de a többségük túlságosan elfoglalt munkájával és valós kapcsolataival, így hát egyszerűen sajnálja az időt ilyen „léhaságokra”.

Az is teljesen nyilvánvaló, hogy erősen versengő környezetben az FB is része lehet egy alacsonyabb szintű „státuszharcnak”, ami az osztályharc helyébe lépett posztmodern korunkban. (Itt is az a helyzet, hogy aki valójában sikeresnek és boldognak érzi magát, aligha akarja ezt folyton bizonygatni másoknak.) Én viszont szerencsére nem egy ilyen erősen versengő, sznob környezetben élek, ezért nem is irritál, hogy mások esetleg boldog családi fényképeket tesznek ki az utazásaikról.

Politikai dühöngés céljára megint nem tartom szükségesnek a különféle csoportokat, dühöngeni tudok egymagamban is, mért kell, hogy ezt megosszam másokkal és egymást licitáljuk felül a gyűlölködés és árnyékbokszolás terén?

Az is valójában egy extrémnek mondható jelenség, és nem is új keletű dolog, hogy sokan szeretnék mások életét élni, ezért szinte azonosulnak különféle hírességekkel és követik őket a médiumokban. Bár manapság egyesek már abból is egyfajta perverz élvezetet nyernek, ha az előzetesen piedesztálra emelt hírességek szobrát ledönthetik (általában virtuális értelemben véve, de olykor valós értelemben is), mikor „meglepő módon” kiderül, hogy ők is csak emberek és nem félistenek…

A „like-vadászat” pedig annyira jól láthatóan arról szól, hogy van az a pici és bizonytalan egóm, ami virtuális simogatásokkal vágyik az elfogadásra és megerősítésre. Mondjuk ki nyíltan, szégyen vagy nem szégyen, de a szeretet koldusai lehetünk olykor, az ember néha azzal is beéri, hogy egy kicsit megsimogatják a buksiját.

Nagyon sok mindenre alkalmas lehet a közösségi portál, legtöbb esetben olyan „jobb híján” eszköz, mint ami egy svájci bicskáról is elmondható. A közgazdaságtan ezt úgy fogalmazta meg, hogy mindig léteznek helyettesítő szükségletek, amikkel beérhetjük az eredeti vágyak helyett.

Viszont a svájci bicska hasonlat azért is találó, mert a netes portál sok esetben olyan gyors és praktikus eszközöket ad a kezünkbe, amik nagyon is kapóra jöhetnek az adott helyzetben. Az mindenképpen fontos, hogy a közösségi médiával kapcsolatos megállapítások reális és pontos összehasonlításokon alapuljanak, a legtöbb kutatás láthatóan csak néhány közismert és tipikusnak tartott helyzetből kiindulva általánosít, és igen kevés van olyan, amelyik 3-4 milliárd felhasználót jól reprezentáló adatbázissal dolgozik.

Egyébként a valós összehasonlításokhoz nem nehéz megtalálni a régebbi keletű, a különféle passzív időeltöltő foglalatosságokat: régebben ilyen volt a tévé, és sokak számára még ma is a legfontosabb „a szem rágógumija”, előtte volt a rádió, ami egész nap folyton ment, azelőtt a pasziánsz, a kocsma, a pletykaklubok és hasonló helyek, sőt az emberiség régmúltjában azok voltak mindig a történetek is, amiket újra és újra elmeséltek az egyes közösségekben. Nagyon nem mindegy persze, hogy szabadidőnkben inkább olvasva, esetleg történeteket hallgatva teremtünk képeket kreatív módon, vagy pedig sokkal passzívabb módon csak befogadjuk a számunkra kreált, marketing módszerekkel jól megkomponált virtuális valóságokat.

Azt nem tudom megítélni, hogy a fiatalokra milyen hatással van, ha folyton lógnak a hálón, ez nem is az én dolgom, hanem a szakembereké. A rokonságban azt látom, hogy habár a srácok viszonylag sok időt töltenek különféle videókat nézegetve, de ezt üres idejükben teszik, és emellett nagyon is motiváltan és céltudatosan foglalkoznak azzal, amiben tehetségesek. A tanulásuk korlátjait ma már is sokkal inkább az oktatási rendszeren belül kell keresni, nem annyira a motiváltságuk vagy szorgalmuk hiányában.

Amikor valamiből függőség lesz, és a korunk embere általában négy-ötféle dologtól legalább függő, ott megint azt érdemes nézni, hogy mi volt az eredeti lelki-szellemi igény, amit a függőséggé vált szokás „teljesít”, néha eléggé torz módon. Ez gyakorlatilag mindenféle függőségre igaz valamilyen mértékben, és a net-függőség mögötti okokat nem is olyan nehéz megsejteni adott esetekben. Az embernek ugyan többféle igénye van mint például egy növénynek, de ugyanaz érvényes ránk, mint ami egy növényre is, hogy ha ezek a valós (nem pedig manipulált) alapigényeink nem tudnak teljesülni, akkor mi sem érezzük jól magunkat. Ilyen igényünk például, hogy társas lények vagyunk, és nem tudunk boldogok lenni önmagunkban, valamiféle közösség nélkül. Mindebből olyan következtetés vonható le, hogy a függőségből való kilépés járható útja lehet, ha a valós szükségletünket egy jóval magasabb szinten tudjuk megélni.

Egyébként a legtöbben olyanok vagyunk, hogy például egy természetfilm nézése nem pótolja számunkra az adott hely felkeresését a természetben. A netes vizuális információ ugyanis egycsatornás, egy erősen korlátozott „csövön” keresztül érzékeljük. Ha kint vagyunk az adott környezetben a fizikai valónkban, akkor jóval saját nagyobb aktivitással, sokkal több és mélyebb információt fogadunk be, a két dolog tehát nem összehasonlítható, és senki nem is gondolja, hogy az lehetne.

A statisztikák szerint a globalizáció mértéke 2008-ig növekedett, azóta összességében csökkenő trendet mutat. A világ legnagyobb gazdaságaiban, az USA-ban és Kínában, de még Európában is erősödnek a piacvédelmi törekvések, a háborús feszültségek ezt a folyamatot még fel is erősítik.

Az USA-ra épült az egész?

Úgy tűnik, mintha egyetlen ország gazdaságára épült volna az egész rendszer, amely évente 5-6 szorosan túlfogyasztja földünk erőforrásait, Kelet-Ázsia és Nyugat-Európa pedig folyamatosan exportálják számukra a különféle iparcikkeket. Emiatt válhatott kulcsvalutává a dollár is. Az USA egyedüli szuperhatalmi hegemóniája úgy tűnik, mintha szintén szükséges lenne a globalizációhoz, ami 1990 után gyorsult fel igazán, miután összeomlott a Szovjetunió és az egész „keleti blokk” gazdasági rendszere, és egy időre csak egyetlen szuperhatalom maradt a porondon.

Még tartja magát

A rendszer hálózatszerű, emiatt ha néhány csomóponton meg is gyengül, más kisebb központok képesek átvenni ezek szerepét, ilyenkor a láncolatok akadoznak ugyan, de nem állnak le. Ez derült ki a világjárvány idején éppúgy, mint az orosz-ukrán háború időszakában. (Oroszországot most sem zárja ki a „nyugat”, valószínűleg nem is tudja, de nem is erre törekszik, a cél inkább a gazdaság meggyengítése révén az oroszok hadi képességeinek gyengítése lehet.) A hálózat létezése leginkább a politikai akarat függvénye, és még a demokratikus országokban is egyre növekvő bázisa van a globalizáció-ellenességnek, ami mindenhol inkább ösztönös elutasításra épül, nem pedig az előnyök és hátrányok tudatos mérlegelésén. A jelentősebb mértékű globalizáció éppúgy mint a bevándorlás, egy adott ország számára lehet inkább előnyös és inkább hátrányos is, ez nagy mértékben függ az adott gazdasági helyzettől és az alkalmazás módjától is.

Kína – lopni tudni kell

Amit a nyugati gazdasági rendszerek felépítettek kétszáz év alatt, annak a csúcstechnológiának a nagy részét Kína ügyesen ellopta harminc év alatt, némi túlzással szólva. Ez is komoly teljesítmény egyébként, a Szovjetunió nem volt képes rá ilyen szinten, mert csak Kelet-Ázsiában voltak meg a tradicionális kulturális alapjai a modern, hatékony tömegtermelésnek. Kína az új szuperhatalom, és akár már 2024-ben előzhet, amennyiben az USA-ban az elnökválasztás után komoly, az ország kettészakadásával járó belpolitikai válság alakulhat ki. A jelenlegi trendek alapján az USA egyre inkább befelé fordulóvá válhat, az önellátási tendenciák már most is láthatók és egyre inkább csökkenhet az érdekeltsége abban, hogy a katonai jelenlétét és fenntartsa Kelet-Ázsiában, Közel-Keleten vagy Európában.

Kína lehet egy ideig az első számú szuperhatalom és naivitás lenne azt gondolni, hogy csak Tajvan bekebelezése fogja őket érdekelni. A szuperhatalmak nem így működnek, hanem a számukra  stratégiai fontossággal bíró helyeket általában elfoglalják és kiterjesztik a befolyásukat. Ezért egy ilyen helyzetben nem érezhetné magát többé biztonságban Dél-Korea, Vietnam vagy Szingapúr, de több más ázsiai ország sem. 2050 után azonban megint változhat a helyzet, a kínai lakosság rohamos elöregedése és a klímaváltozás egyaránt határt szabhat a szuperhatalmi törekvéseknek, és a kínai gazdasági modell is már sokkal hamarabb kifulladhat.

Kik értik meg egymást?

Nyilván azok értik meg egymást, akik egy nyelven beszélnek, és nem tudjuk még, hogy milyen tolmács segíthet olyan helyzetekben (ez egy izgalmas kérdés is egyben), ahol a világot a felek egészen máshogy értelmezik. Az eltérő felfogásúak egymást meg nem értése nálunk Magyarországon is feltűnően látszik a politikai életben. Nagyhatalmi szinten sincs másként, ezért az autoriter diktatúrák valahogy „egy hullámhosszon vannak” és folyamatosan egyeztetni képesek, ezáltal valamilyen módon szövetségeket kötnek, ha nincsenek különösen erős ellentéteik. Ilyen alapon egy keleti szövetségi rendszer már most kirajzolódik, és gyakorlatilag Ázsia jelentős nagy részét magában lefedheti. (Úgy tűnik, mintha létezne egy hasonló erővel bíró alternatív, ázsiai eredetű világértelmezés a görög-zsidó kulturális hagyományokra épülővel szemben.) Lesz sok olyan ország is mint például Törökország és India, amelyik nem fog egyértelműen beállni akár Kína, akár USA és Nyugat-Európa mögé, hanem a kettő között lavírozva kvázi semleges marad.

Az új trendek már nem az USA-ból indulnak

Számos trend, ami az USA-ban megjelenik európaiak nagy részének nem is értelmezhető, ilyen például a rabszolgaság, ami kontinensünkön pár országban volt csak jellemző, ráadásul a brit parlament mondta ki először a rabszolga kereskedelem megszüntetését. Évszázados távlatban gyakorlatilag minden divathullám az USA-ból indult ki, ami most már nem biztos, hogy igaz, ami szintén lehet egy korszakváltás előjele. A fenntarthatóság gondolata például jelenleg Európában a legerősebb, ami egy kényszerhelyzet eredménye is, hiszen Európa energiaellátása a legkiszolgáltatottabb másoknak, és kulcskérdés, hogy az energiafogyasztás jelentős mértékben csökkenthető legyen. A jól láthatóan kibontakozó, világméretű klímaváltozás is egy olyan jelenség, ahol az amerikaiak nagy része konzervatív módon egyszerűen nem hiszi el, hogy az életmódjuk többé nem fenntartható.

Az internet vége?

Az internet cenzúráját sokan a globális tech-cégektől féltik, viszont egyiknek sincs monopóliuma, létezik viszont 3-4 óriás, amelyik mind máshogy kezeli a megjelenő tartalmakat. A nagyobb mértékű cenzúra inkább az állami szinten működik, lásd Oroszország és Kína esete, ezek abba az irányba mutatnak, hogy az internet egységessége egyre inkább múlt időbe teendő, és az egyes államok területén más lesz, ami megengedett és elfogadott. Az internet egyben a globalizáció kiteljesedése, egyfajta jelképe is, viszont sanszos, hogy a kormányok egyre nagyobb korlátokat állítanak majd az információ terjedése elé is.

Globális hanyatlás?

Érdemes megnézni a kvázi-globalizációs rendszerek hanyatlása után létrejött állapotokat. Az ókorban a Római-birodalom „globalizálta” a Földközi-tenger medencéjét és még egy igen széles sávot gyakorlatilag teljes mértékben. A birodalom után brutális életszínvonal hanyatlás következett be a térségben, a középkor első 4-5 százada mindenféle értelemben sötétnek volt nevezhető. A Brit-birodalom is világméretű hálózatként működött és az elszakadó országok nagy részénél megint csak megfigyelhető volt, hogy évtizedeken át alig volt még számottevő gazdasági fejlődés. Mivel a globalizáció az országok többségében kimutatható életszínvonal növekedéshez vezetett, emiatt is nagyon valószínű, hogy a visszaszorulásával párhuzamosan jelentős visszaesés várható. Igaz viszont az is, hogy a globalizált termelés és szállítás jelenlegi szintje nem is fenntartható mértékű környezetvédelmi szempontból.

Kereskedelem hiánya = háborúk

A mongolok  vezetői üzenték Kínának annak idején, hogy  ha nem kereskednek velük, akkor kénytelenek lesznek háborút indítani, nem lesz más választásuk. Az erős gazdasági kapcsolatok és az egymásrautaltság nagyobb foka csökkentik a háborúk kirobbanásának esélyét, így például voltak olyan évek a globalizáció tetőpontjának közelében, amikor alig volt vagy egyáltalán nem is volt nyílt háború két ország között. Most jól láthatóan már fegyverkezik mindenki, a háborúk veszélye egyre nagyobb és ez egy ördögi kör, mert a háborús feszültség növekedése tovább csökkenti a kereskedelmi kapcsolatok szintjét a szembenálló országok között.

A történelem legnagyobb tanulsága pedig az, hogy az emberek nem tanulnak belőle semmit. Azt mondják, hogy általában a győztesek írják, de ez nem egészen így van, mert vannak esetek, amikor a vesztesek írják: lásd parasztfelkelések, forradalmi diktatúrák, kommunizmus, vagy akár a fasizmus is. Ha most a globalizáció vesztesei fogják írni, akkor semmi jóra nem számíthatunk...

A középkori állapotokat szeretné visszaállítani a fundamentalista konzervativizmus, amely egyre nagyobb szerepet játszik a folyamatosan jobbra tolódó magyar állami politikában. A felvilágosodás értékeinek teljes tagadásával és a kapitalista társadalmi viszonyok kárhoztatása révén az irány teljesen logikus módon, ha kimondatlanul is egyfajta idealizált középkor felé mutat, ahol hűbéri viszonyok képezték az emberek közötti kapcsolatok alapját.

Nézzük meg kicsit közelebbről, milyen volt a középkorban a lakosság mintegy 90%-át kitevő jobbágyok helyzete.

1.A földesúr tulajdonának számított volt, neve sem volt

A gyerekeket valamelyik szent oltalmába helyezték, így adtak nekik nevet, viszont családi nevük nagyon sokáig nem volt, hiszen nem nemes családba születtek. Valaki fia valaki voltak, vagy a kicsi, a nagy, a szőke, a molnár stb. így különböztették őket meg az emberek. Ritkán fordult csak elő, hogy igen tehetséges fiúkat kiemeltek, és fel tudtak emelkedni magasabb társadalmi osztályba.

2.Nem tartották számon, hányan haltak meg

A korabeli csaták leírásakor a harcosokra szorítkoztak, de hogy a fosztogatásoknak mennyi „házinép” esett áldozatul, azt csak utólagosan tudták megbecsülni a szakértők. A jobbágy akkoriban csak afféle „fogyóeszköznek” számított.

3.Nem rendelkezett magántulajdonnal

A földet, amin gazdálkodott valójában a földesúrtól kapta (aki viszont a királytól) és nem örökíthette tovább, nem vállalkozhatott lényegében semmire, vagy legfeljebb a földesúr engedélyével. Ami terményt eladott a vásárban, azon olyan dolgokat vett, amit maga nem tudott előállítani, például egyes munkaeszközöket.

4.Általában nem volt szabad költözködési joga

Ennek kimondását Werbőczy Hármaskönyvéhez kötik, de valójában már az ezt megelőző évszázadban megnehezítették vagy szinte ellehetetlenítették a költözködési jogot királyi rendeletekkel. Mindennek alapvető gazdasági okai voltak, a nyugat-európai kereslet megnövekedése a mezőgazdasági áruk iránt, akkor történt a kelet-európai országokra jellemző, ún. második jobbágyság kialakulása. Ha volt is költözködés, az nem azért történt, mert a jobbágy annyira szabad embernek érezte volna magát, inkább a földesurak igyekeztek átcsábítani egymás jobbágyait. Általában is változhatott a munkaerőigény az ország egyes részein, ez is indokolja a költözködést.

5.A legtöbb adót fizette

A kilenced, az egyházi tized, a földesúri robot (heti egy vagy két nap) pénzzel megváltása, ajándékok a földesúrnak, a királynak járó adók, kötelezettségek hadi állapot idején stb. Mindez arányos volt azzal, hogy mennyi volt az adott birtok jövedelemtermelő képessége. De gondoljunk bele, hogy mit kezdett volna a jobbágy (aki II. József után lett csak „paraszt”) a fölös jövedelmével, ha még az sem volt a saját tulajdona, amivel gazdálkodott? A nemesség alig fizetett adót, ezenkívül voltak még szabad királyi városok, ahol az adóteher mértéke megint kisebb mértékű volt.

6.A földesúr ült törvényt felette

Ez a súlyosabb esetekre vonatkozott természetesen, ilyenkor viszont nem nagyon méricskéltek patikamérlegen, a középkorban általában elég volt már az is, hogy ki tudott több tanút kiállítani maga mellett. (Egyéni jogokról nem nagyon lehetett beszélni akkoriban csak közösségi érdekekről.) Nyilván, aki az urasággal jóban volt, neki többet megengedtek és többet elnéztek, másokkal szemben viszont a törvény teljes szigorát alkalmazták. Manapság az ilyesmit szép szóval klientúra építésnek hívjuk, de ez is az önkényuralom egy fajtája.

7.Látástól vakulásig dolgozott

Innen ered a szólás, hiszen a középkorban az emberek nagy többségének időbeosztása a természetét követte. Tavasztól őszig nagyon kemény fizikai munkát végeztek a földeken (olyan szintűt, amit manapság szinte senki nem végez már). Télen viszont alig volt munka, legalábbis a földeken nem, legfeljebb a ház körül, és éjjel nem annyira tudtak világítani sem, emiatt tűnhet úgy nekünk, hogy „hát nem is dolgoztak olyan sokat, mint mi manapság.” A könnyebb fizikai munkákat általában a gyerekek és az öregek végezték. Közoktatás sokáig nem volt, sőt a gyerekek nevelésével se nagyon foglalkoztak a szülők. Természetesen vasárnap és ünnepnapokon nem dolgoztak, de az ünnepnapokat nyilván olyankor tartották, amikor nem volt annyi munka a földeken.

8.Életszínvonal közel zéró

A táplálkozásuk igencsak gyenge szintűnek mondható, csak vasárnaponként volt bőségesebb. Öltözködésük és még hajviseletük is meg volt határozva, persze léteztek külön ünnepi ruhák is, amiket egy ládában tartottak. Egészségügyi ellátásról sem lehetett beszélni akkoriban.

9.A jobbágyság helyzetét könnyítő rendeleteket rendre külföldi uralkodók hozták

A 15. század elején Luxemburgi Zsigmond törvényben mondta ki a szabad költözködési jogot, amit későbbi uralkodóink egyre inkább visszavesznek, főként Mátyás halála után a megerősödő oligarchák nyomására. A közoktatás egységesítése, az elemi iskolák fogalma Mária Terézia nevéhez fűződik, illetve ő volt az is, aki az úrbéri viszonyokat is egységesítette. A magyar főúri rendek általában nem voltak érdekeltek a jobbágyság helyzetének javításában, egészen 1848-ig nem is tekintették a nemzet részének a mindenféle „szolgaembereket”, akkor is inkább jól felfogott politikai érdekük mentén cselekedtek, nem amiatt, mintha nem nézték volna le őket többé. Szó nem volt egyenrangúságról, még a Horthy-rendszerben sem („méltóságos" és "kegyelmes" urak stb.)

A magyar paraszt státusza lényegében nem sokban különbözött az amerikai kontinensre szállított késő középkori és kora újkori rabszolgáétól, a fő különbség inkább ott van, hogy míg nyugaton az alávetett sorban élők irányában az értelmiségiek számára elvárás egyfajta hazug önostorozás, nálunk a hazugság, a képmutatás fordított, inkább a középkori viszonyok idealizálása felé mutat.

Amiért tabutémának számít:

I.Az egyház szerepe. A kereszténységet, a hagyományos keresztény egyházakat kell megerősíteni a fundamentalisták szerint. Eközben nem lehet arról beszélni, hogy milyen szerepet töltött be a középkorban az egyház reálisan, idealizálás nélkül, csak a rendszer politikai irányvonalát SZOLGÁLVA (!). Nem véletlen, hogy az iskolai történelemoktatásból teljes mértékben ki fog maradni most már az, hogyan éltek a középkori emberek. (Lényegében minden kimarad a történelemoktatásból, ami nehezen lesz beilleszthető a rendszerideológiába.)

II.A Magyar Királyság virágkora a középkor korai és középső szakaszára esik, emiatt sem célszerű feszegetni az akkori társadalmi kérdéseket, ráadásul ezek megoldását a későbbi korokban a Habsburg uralkodók idején is a mindenkori magyar arisztokrácia inkább hátráltatta, mint segítette.

III.Falu kontra város

A rendszer logikája szerint a falusi életmód romlatlan és természetes, ennek a virágkora pedig a középkorra tehető, amikor az emberiség legnagyobb része falvakban élt. A mai kultúra nagyon nagy részben már a városi, sőt nagyvárosi életmódot tükrözi, ezt a kultúrát a rendszer lényegében fel akarja számolni és csak a falusi hagyományápolást támogatja. Általánosságban vett oktatásra sincs szükség, inkább csak különféle képzésekre.

IV.Polgárok helyett alattvalókra van szükség

Őket jobban lehet irányítani, hiszen egy hűbéri rendszeren keresztül jobban teljesítik az állam akaratát.

Mindez egy nagyon sötét vízió, de a mai magyar politikában ez az irányzat is vastagon benne van.

 Felhasznált források:

http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-1690.html

https://toriblog.blog.hu/2008/05/06/a_jobbagy_roghoz_kotese

https://toriblog.blog.hu/2008/05/07/a_jobbagyok_szabad_koltozeserol

https://toriblog.blog.hu/2008/06/08/maria_terezia_urberrendezese

https://multarnyai.hu/index.php/hirek/eletmod/44-a-foeld-nepe-a-parasztsag

https://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/06/17/igy_elt_a_kozepkor_embere

https://eduline.hu/kozoktatas/Ratio_Educationis_250_eves_9QUHGE

https://telex.hu/eszkombajn/2023/07/22/kozepkor-jobbagy-foldmuveles-munka-szabadsag

Habár úgy tűnik, hogy a kisebb országok hátrányban vannak a politikai alakításában a nagyhatalmakhoz és középhatalmakhoz képest, a gyakorlat azt mutatja, hogy a kis országoknak több lehetőségük van. Ezt használja ki Orbán Viktor is akkor, amikor lavírozó politikát folytat, ami egyébként a hozzánk hasonló lakosságszámú országok esetében egyáltalán nem szokatlan, ha a retorika szintjén nem is jelenik meg ennyire látványos módon, színpadias eszközökkel.

1.Ezt mutatja az országok GDP-je is Európában

Az első nyolc helyen kizárólag 20 milliónál kisebb lakosságú országok találhatók. Az EU-ban összesen öt olyan ország van, amelynek lakossága 20 milliónál nagyobb, sőt ezek a 40 milliót is meghaladják: német, francia, olasz, spanyol, lengyel (illetve az EU-n kívül ide számíthatók a még a britek is egykori tagokként) ezek a 9, 11, 13, 14, 16 és 25. helyen találhatók az összeurópai listán. Írország GDP-je jóval magasabb mint az Egyesült Királyságé, Ausztria előzi Németországot, Belgium Franciaországot, ha olyan szomszédos országokat veszünk figyelembe, amelyek történelmileg már egy jó ideje eléggé hasonló fejlődési pályán mozogtak. Ez nem olyan meglepő, hiszen Írország válhatott a nagy nemzetközi cégek egyik adóparadicsomává vagy egy éppen egy Luxemburg is az. Emellett egy olyan érzésünk is támadhat, hogy a kisebbek piaci résekre mehetnek rá, jobban kereskedhetnek, és még az állami bürokrácia is csökkenthető vagy gördülékenyebb lehet a sok régióból vagy tartományból álló nagyokkal szemben, akiknek nehezebb lehet mindenki számára optimálisnak mondható döntéseket hozni. Summa summárum: kis országokban általában jobb élni mint nagyokban.

2.A lavírozó politika előnyökkel jár országunk számára

Doktori értekezést lehetne írni ilyen címmel, összehasonlítva más, hasonlóan ügyeskedő országokkal. Például az osztrákok hozzáállása az ukrajnai háborúhoz hasonló mint a miénk, többek között ők sem szállítanak fegyvereket, de ők ezt velünk ellentétben csendben teszik. Egy kis ország támogatása eleve nem bírhat akkora súllyal mint a németeké, lengyeleké vagy franciáké, főleg akkor, ha a hadiipara is gyenge szintű.

A másik szempont, hogyha nálunk nagy büntetőadókat vetnek ki nemzetközi multikra, az felhördülést okozhat ugyan, de a magyar piac egyáltalában nem meghatározó a multi cégek számára, hiszen méretben is kicsik vagyunk és a fogyasztásunk is az EU végén kullog. Így hát sokkal könnyebben benyelik, hogy a magyar kormány időnként sarcolgatja őket. (Érdekes a MOL és az OTP helyzete, mert habár őrájuk is kivetik az extraprofit adót, de egyrészt már ők is nemzetközi multicégek, másrészt a kormány a másik kezéből visszaadja annak egy részét, amit elvett, lásd például hulladékgazdálkodási koncesszió vagy az OTP Szép-kártya esete, lehetnek még hasonló példákat találni.) Tegyük fel, hogy nagy külföldi cégeket kiszorít innen a kormány és magyar cég veszi át a piacot, ami lehet ugyan a multiknak egy fájó presztízsveszteség, de ennél nem több, aki sokkal többet veszíthet az a magyar fogyasztó, mert a monopolhelyzetben úgy lehet árakat emelni, hogy közben a szolgáltatás színvonala is romlik. (Lásd pl. Coop üzletek.)

3.Az EU egysége a nagy országok számára fontosabb

A viszonylag nagy európai országok mind sokféle régióból állnak, EU kilépés esetében éppúgy szembe kellene nézniük ezek elszakadási törekvésével mint most a briteknek a skótok esetében. Másrészt az ő vállalataik sokkal inkább világligában játszanak, ahol nagyon erős lehet Kelet-Ázsia, főként Kína szerepe, de amerikai és sok más egyéb céggel is versenyben vannak, ők tehát keresik az összeurópai protekcionizmus lehetőségeit, egy erős 480 milliós EU piacra támaszkodva. A nagy országok egyébként sem tudnak lavírozgatni mint a kicsik, mert ezt nem tehetik meg feltűnés nélkül.

Néha felmerül, hogy kettős mércét alkalmazva rajtunk akarnak példát statuálni, amiből általában nem lesz semmi már azért sem, mert előbb vagy utóbb mindig jön valami fontosabb probléma, például olasz gazdasági és politikai válság, ukrajnai helyzet, amik nagyobb súlyúak és megoldásuk sokkal sürgetőbb mint azok (nevezzük nevén a gyereket) a visszaélések, amiket a magyar kormány vagy esetleg más kisebb országok elkövetnek az EU tagságukat felhasználva. A magyar kormány eddig sikeresen kimozgott minden olyan intézkedést, részben az EU bürokrácia labirintusait is felhasználva, ami korlátozta volna a mozgásterét. Ha máshogy nem, hozott néhány látszatintézkedést és tett néhány látszat engedményt, de eleve sokkal gyorsabb és egységesebb, mint (ne szépítsük) az általa folyamatosan átvert EU intézményei.

4.A kétpólusú gondolkodás mégis hibás

A kis országok külön utasságát amiatt is jobban megtűrik a nagyobbak, mert kísérleti terepnek tekintik, és ha valami beválik azt esetleg ők is átveszik. (Sarkítva: Ez a hü@e magyar kormányfő már megint miket beszél, de lehet benne talán valami.) Viszont egyik sikeres kis ország sem annak köszönheti a sikereit, hogy ideológiai harcot folytatott volna, és valamiféle kelet-nyugat perspektívában képzelte volna el magát. A sikeres kis országok nacionalizmusa kivétel nélkül egészséges nemzeti büszkeség, mentes az erős túlzásoktól, küdetéstudattól és nem pótszerként szolgál. A dánok és hollandok sem görcsölnek rá, van humoruk.

A sikeres kis országokra mind jellemző (Hong Kong és Szingapúr esete is illik ebbe a sorba), hogy jól üzleteltek másokkal és kihasználták a gazdaságuk fejlettségét, előnyös kereskedelmet folytatva a nagyokkal. Például a finnek az oroszokkal szemben, az osztrákok Kelet-Európával vagy a hollandok a világ jelentős részén, számunkra most Szerbia és más balkáni országok kínálnak hasonló lehetőségeket. Az ügyeskedés teljesen rendben van, viszont a természetes gazdasági együttműködésünk az mégiscsak a német orientációból fakad (bárki bármit mond, kulturálisan is hozzájuk állunk a legközelebb), kínaitól és koreaitól nem lehet sokat várni hosszabb távon. Ellenben a nyugati cégek kiszorításával csökkenhet az üzleti bizalom és az EU támogatások egyre nagyobb részét is elveszíthetjük.