Amit másokról mondunk az legalább annyira szól magunkról is mint akikről (vagy amiről) éppen beszélünk. Nem csak az optimista-pesszimista „félig üres, félig teli pohár” hasonlatra gondolok (sőt, a kutató szellemű embernek talán az se baj, ha pisi van benne), hanem azokra is, akik rosszindulatú pletykákat terjesztenek és a folyton elégedetlenkedőkre is, akik folyton panaszkodnak, ha süt a nap az a baj, ha esik az eső, akkor pedig az.

Ha valaki összeesküvés elméleteket, „konteókat” fejteget, akkor mindig érdemes dekódolni, hogy mi lehet a hátterében annak, amit mond, egyéntől és helyzettől függően eltérő magyarázatokat találhatunk.

Amikor valaki bedob egy mondatot világuralomra törő gyíkemberekről, akkor néha csak játszik, eljátszik egy gondolattal. A gondolkodás fárasztó tevékenység, nem véletlenül abból a szóból ered, hogy „gond”. A gondolatok fonalának elvágására nem csak az alkohol a jó megoldás, hanem néha egy olyan mondat is, amelyből az következik, hogy „úgysincs mit tenni”. Ez a játék súlyosabb formában, például kormánytisztviselőktől a közmédiumokon hallva már verbális környezetszennyezés formáját öltheti, amikor sok embert traktálnak olyan egyszerű gondolatokkal, hogy lényegében mi mindannyian jók vagyunk, csak azok hát azok a gonosz kis gyíkemberek, ők teszik a világot tönkre. Abszolút gyerekes és felelőtlen magatartásról van szó, mert homályosan fogalmaz mindenféle titkos társaságokról, amelyek józan ésszel sokkal inkább különféle lobbiknak, kluboknak és egyeztető fórumoknak tűnnek.

Azt is elárulja magáról az illető, hogy csak a titkos egyezkedések világában hisz, tehát én azért nem vagyok nyílt és őszinte, mert a „legnagyobbak” sem azok. Ez egy általánosítása annak, hogy amilyennek látom a világot kicsiben magam körül a legrosszabb formájában, tehát biztosan olyan nagyban is, a feltételezéseimet vetítem ki. Ergó: demokrácia nem létezhet sehol, az csak egy szólam, (tehát vagy diktatúra vagy anarchia van), amiben persze magyarázatként felmerülhet, hogy ő még nem tapasztalta meg, hogy léteznek nyílt viták és nyílt érdekütközések. Kormányszinten viszont nem erről van szó, csupán önigazolásnak nagyon jól jön, hogy legyünk csak hataloméhesek és alattomosak, máshol is „úgyis” ez a szokás.

A konteók egyike sem a tudományos igényességet testesíti meg. Aki nem foglalkozott tudományos tevékenységgel, a tudomány valamilyen gyanús mahinációnak tűnhet a számára. Az igazi tudós mindig aprólékos, piszmogó, ritkán mond ki valamit egyértelműen, mert sokáig tart, amíg csapatmunkával eljut odáig, hogy pontosan be tudja határolni a leírt összefüggések pontos hatását és érvényességi körét. Az összeesküvés elméletek hívei viszont magányos harcosok, nem a tudományterületük szakértőit célozzák meg és késztetik vitára, hanem alattomos módon a laikusokat, akiknek nincs elég információjuk. Bogár László és Drábik János igen jó tudósok lehetnének, ha képesek lennének tiszta fejjel gondolkodni, nem pedig egy gondolatrendszer, egy ideológia rabjává válni. Ez a beteges, paranoiás felfogás sajnos a legtöbb megnyilvánulásukon átsüt és teljesen értékelhetetlenné teszi.

Az emberi tudatra jellemző, hogy könnyen fanatizálható egyfajta gondolat irányában és mindenről az jut eszébe mint a viccbeli Mórickának. Nem akarok senkit megsérteni (és ha valaki veszi a lapot, az annak a jele, hogy nem vált fanatikussá), amikor az egyik munkatársamat idézem, aki szerint az anyagcserével vigyázni kell, mert ha a bélgázok nem tudnak eltávozni, akkor feljuthatnak az agyba és igen szar gondolatokat hoznak létre...

Érdekes például megnézni azt a városi legendát, hogy „A rákot már meg tudták volna gyógyítani, de direkt nem teszik.” Szokás szerint homályban marad, hogy kikről is van szó, a jelenlegi világképem alapján közel nulla a valószínűsége, hogy létezik „ők”, akik lefizettek több százezer tudóst és egészségügyi szakembert (pénzért ugye mindenki megvehető), ráadásul ezt titokban is lehetne tartani. (Sőt, ha utána nézünk, akkor kiderül, hogy éppen hogy egyes fertőző betegségek kutatása szorult inkább túlságosan háttérbe.) Nem a bal agyfélteke pengeélességre törekvő logikája bukkan itt sem elő, hanem egy archaikus kép a világot uraló gonoszról, tipikusan jobb agyféltekés fantáziával (amiben klasszisokkal jobb mint a bal agyfélteke). Ha jobban megnézzük két képet vetít ki teljes joggal: Az egyik kép, hogy milyen sok száz év körüli ember lenne, ha az egészségügyi problémák nagy részét megoldanánk és vajon el tudnánk-e őket látni. A másik jogos gondolat, hogy ne arra számítsunk, hogy mások megoldják helyettünk a problémákat, sőt a közösség egységét is mi tudjuk csak megteremteni. (Emellett még abban is igaza van, hogy tényleg előfordulnak álságos dolgok az egészségügyben, például hogy gyógyszergyártók visszatartanak egy új készítményt vagy pedig nagyon drágán adják el, amíg az előző fejlesztésük meg nem térült a kívánt szinten.)

Vannak tehát igazságmagvak ezekben a megnyilvánulásokban, mert valóban léteznek különféle erős lobbik és érdekcsoportok, és ezeknek tényleg nem érdekük, hogy alternatívák jöjjenek létre velük szemben. A csúsztatás ott van, hogy nem is tudják megakadályozni, csak rájuk fogjuk a saját kényelmességünket és tenni nem akarásunkat (pl. reklámipar esetében vagy az olajlobbi esetében), a választás ugyanis mindig a miénk, saját sorsunk sosem mások kezében van. Akik „agymosásról” beszélnek, ők többnyire mások agyát szeretnék „mosni”, és kevesebben vannak köztük, akik aktívan dolgoznak is a közösség pozitív fejlesztéséért. Aki a hatalomról túl sokat beszél, gyanús hogy a saját hataloméhségét vetíti ki (az összes forradalom tulajdonképpen erről szólt, hatalom-paranoiáról).

A közösségi összetartás nagyon fontos, a konteóhívő olykor erről beszél nagyon faramuci módon. Divat mostanában az USA-t szidni, 300 millió embert egy-két mondattal lehülyézni, amely egyfajta kisebbségi érzést is kifejez, eléggé szánalmas módon. Valójában nincs is sok közöm az ő problémáikhoz, sőt pótcselekvés jellegét ölti, ha velük foglalkozom a sajátom helyett. Viszont ha jól megnézzük az ilyen mondatokat, mindig van bennük egy indirekt állítás, hogy a mi közösségünk, az általunk teremtett kis közösségek éppúgy fontosak, sőt számunkra még fontosabbak mint az amerikai kultúrának a világot elárasztó és nem is mindig pozitív hatású termékei.

A konteóhívő tehát sok esetben nem tudatos módon a közösségi összetartásról beszél, magányosnak érzi magát és közösséget szeretne teremteni, de nem találja ehhez a megfelelő eszközöket és gondolatokat, nemritkán csak a saját burkolt agresszivitását és rossz közérzetét fejezi ki hülye negatív mondatokkal, amelyek a sok ismételgetéstől városi legendákká is váltak.