A külföldi multi gyártócégeket gyakran szokás ekézni manapság, mert viszonylag kevéssel járulnak hozzá a magyar gazdaság fejlődéséhez, és amit egyik kezükkel adnak működő tőke formájában, annak nagy részét a másik kezükkel profitként visszaveszik. Mivel a fő tevékenységük lényegében bérmunkáztatás jellegű, ezért az általuk termelt hozzáadott érték (GDP) nemzetközi szinten alacsonynak mondható, bár a magyarországi átlagot általában így is többnyire meghaladja (különben nem tudnának átlag fölötti béreket fizetni).

Hogyan lehetséges ennek ellenére, hogy még a konzervatív Orbán-kormányzat is folyamatosan támogatja egyes, főleg termelést végző külföldi multik működését?

Amellett, hogy munkahelyeket teremtenek és emelik a befizetett adókat (pl. SZJA-t), létezik egy olyan hatás, amely számszakilag nehezen kimutatható, de mégis jelentős: a cégeknek a gazdasági kultúrára gyakorolt hatása. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy behozzák a 2-3.vonalbeli technológiát, amely nálunk még többnyire modernnek számít (csúcstechnológia nagyon ritkán kerül ide), sokkal inkább abban, hogy különféle eljárásokat és vállalatirányítási szemléletet képviselnek. A multik arányának nagy mértékű csökkentése ennek fényében csak akkor mondható reális célnak, ha a magyar vállalatok olyan szinten megerősödtek, hogy képesek alkalmazni és folyamatosan fejleszteni egy olyan vállalati kultúrát, amely magas szintű hatékonyságot és termelékenységet biztosít.

A történelmi előzményeket hajlamosak vagyunk elfelejteni: a szovjet-orosz rendszerben a vállalatok között sosem létezett valódi verseny a hatékonyságban, eredményességben és minőségben, sokkal inkább abban voltak érdekeltek, hogy mennyiségi mutatószámokat produkáljanak, mennél több embert alkalmazzanak és támogatásokat talpaljanak a pártkapcsolataik révén állam bácsitól. Ezzel szemben a nyugati piacgazdaságokban a cégek minden olyan eljárást felhasználtak, ami a versenyben a továbbélésüket biztosította. Teljesen mindegy, hogy ki találta ki és hol ha működőképesnek bizonyult és segít abban, hogy egységnyi munkaidő alatt több értéket termeljünk (vagy olcsóbban), akkor átvételre érdemes. A rendszerváltáskor a nagyobb külföldi és a magyar cégek már többnyire nem is egy ligában fociztak.

Nagyon sok olyan példát lehetne hozni, amely a modern cégek hatékonyság orientációját mutatja, néhány ezek közül:

-Végtelen hosszú és személyeskedő értekezletek helyett a megbeszéléseken konkrét pontok vannak, amelyek később is visszakövethetőek "probléma-felelős-határidő" rendszerben.

-Napi rendszerességű megbeszéléseket érdemes állva tartani az üzem egy adott pontján, ez mindenkit arra ösztönöz, hogy lényegre törő legyen.

-Rend és tisztaság sokféleképpen biztosítható, de a japánok tették ezt redszerszerűvé (5S), az ő módszerük vált a legelterjedtebbé. Szintén léteznek különféle eljárások a folyamatos fejlesztésre, az anyagáramlás optimalizására, senkinek sem kell feltalálni a spanyolviaszt.

-A gyökér-ok elemzés nem arra megy ki, hogy Jóska vagy Pista b.ta-e el a rajzot, hanem hogyan előzhetőek meg a jövőben hasonló problémák.

-Iparágakon is túlmutat a prezentációk rendszere: az előadó nem a levegőbe beszél, hanem konkrét pontok vannak, amelyeket kivetít és a gondolatmenetét követhetővé teszik. Adatok és számok kellenek az általánosságok helyett.

-A vállalati adminisztráció egyre automatizáltabb és a fizikai dolgozó is gyakrabban már csak felügyeli a gépeket a modern cégeknél, mint inkább maga végezné az adott tevékenységet.

Lehet, hogy sokak számára mindez nem újdonság, de kisebb magyar tulajdonú cégeknél olykor még számítógépes rendszert sem használnak csak papírt és ceruzát, amely nem alkalmas ma már a folyamatok nyomon követésére. Még az ergonómia is ismeretlen sok helyen, holott a cégek is elemi érdeke, hogy a dolgozó mennél kevésbé fáradjon el és jobb teljesítményt nyújtson.

Mindez ma már sokkal kevésbé pénzkérdés mint évekkel ezelőtt, mivel igényelhetőek EU pályázatok, állami támogatások vagy olcsó hitelek különféle célokra. Ennek ellenére a kisebb magyar cégek többségénél gyakran csak manufakturális munka folyik, a hosszú távú tervezés és erőforrás gazdálkodás sem jellemző.

Ellenpéldaként érdemes megnézni olyan gazdasági ágakat, ahol jellemzően nincsenek nálunk multi cégek, például a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart: egyik sem igazán versenyképes nemzetközi téren, az élelmiszerimport messze felülmúlja az exportunkat, egy mezőgazdaságilag jó adottsággal rendelkező országban.

Az állami tulajdonú bankok, távközlési és energiacégek csak ott hasítanak, ahol kvázi monopolhelyzetbe tudnak kerülni, sem a Rába sem a Dunaferr nem egy sikertörténet, a MÁV-ról és BKV-ről nem is beszélve. (Talán a MOL és az OTP a legsikeresebb magyar tulajdonúnak mondható cégek, de ők is csak régiós szinten jelentősek.)

Ezzel szemben a multicégek kitapossák a magyar beszállítókból a minőségbiztosítási rendszer bevezetését és alkalmazását és több más, általuk használt sztenderd bevezetését, hogy egy nyelven tudjanak beszélni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a multi cégek mindenben annyira jók volnának, csupán azt (főleg az autóiparban), hogy van egy szint, ami alá nem mehetnek és amit meg kell ugorni annak, aki velük akar dolgozni.

Habár Orbán azt mondta, hogy nem kell, hogy a Nyugat tanítson meg minket, hogyan kell késsel-villával enni, az üzleti élet esetében azt mondanám, hogy: ez sajnos jó hasonlat, ahol a késsel-villával való evést a bonyolult és kifinomult együttműködési kultúra elsajátítása jelenti. És nem azért, mert ők annyira okosak és kulturáltak lennének, hanem mert már évtizedekkel ezelőtt rákényszerültek, hogy (bizonyos területeken) átvegyék a hatékony rendszerszerű működéshez (!) szükséges eljárásokat azoktól, akik kitalálták.

A különbség a multi és a magyar cégek között valamennyire csökkent ugyan, de jelenleg is jelentős mértékű, mert az előbbieket a folyamatos verseny mindig újdonságok bevezetésére ösztönzi: ilyen például, hogy egyes nagy szupermarketekben a dolgozók "fülest" hordanak, így tudnak beszélni egymással akkor is, ha az egyik árufeltöltést végez, a másik pedig pénztárban dolgozik. A CBA vagy a COOP láthatóan jelentős elmaradásban van a technika és munkaszervezés terén a külföldiektől, ami leginkább az egy dolgozó által megtermelt értékben jelenik meg, ezért hosszabb távon továbbra is szükségük lesz némi rejtett állami támogatásra.

A magyar vállalkozók nagy része valamilyen téren jó szakember, azonban a többségükről ma sem mondható el, hogy érti mi az a hatékonyság, a folyamatszervezés és a hosszú távú üzleti tervezés. A legtöbben ugyanis abban szocializálódtak, hogyan lehet megfelelő kapcsolatokkal forrásokhoz jutni, az adót csökkenteni, a bürokráciát kikerülni vagy a büntetéseket elkerülni. Sőt, a feudális dzsentri reflexek távolról sem az emberséges, demokratikus szellemiségű munkahelyi légkörnek kedveztek.

Az utóbbi időben a változás irányába hat, hogy főleg fizikai területeken jelentős a munkaerőhiány, ezért az "átlagos" vállalkozó kénytelen finomítani a stílusán.

Nálunk is lassan közelednek az osztrák és finn jóléti államokra jellemző bérarányokhoz az "átlagosnak mondható" szellemi és a fizikai munkakörök fizetései (pl. 2:1-nél alá is csökkenhet sőt egyes területeken az arány meg is fordulhat), ma már egyre kevésbé működik a fizikai dolgozók bérén való spórolás.

Az állam közvetlen beavatkozása e téren nem nagyon ajánlatos, mert visszafelé és elsülhet, ilyen például a férfi és női fizetések közötti különbség kérdése. Ugyanazon munkakörben sem ugyanazt takarja a fizetés adott esetben (például mert a férfi mobilabb vagy mert több órát hajlandó dolgozni elszámolás nélkül is a fizetéséért). Viszont a kiegyenlítésre törekedni demográfiai öngól, hiszen a hölgyek többsége anyagi biztonságot keres, lehetőleg olyan férfit, akinek a fizetése jóval meghaladja az övét. Itt megint a piaci kényszer lesz az, amely elterjedtebbé teheti a rugalmas vagy részmunkaidős foglalkoztatást a hölgyek számára és csökkenti azt a nagy mértékű előítéletességet, amely például az idősebbekkel vagy az ismeretlenekkel szemben magyar munkahelyeken jellemző (Európa legtöbb országához képest jóval nagyobb mértékben).

A dolgozók oktatása, képzése, a modern vezetői szemlélet és a csapatmunka fejlesztése mind olyasmi, amit a multi cégek jól-rosszul, valamennyire alkalmaznak, általágos magyar cégek viszont sokkal kevésbé.

Egyébként pedig lehet olyan területeket találni, ahol a nagy multik simán felülmúlhatóak, egy dolog van csupán, ami ez ellen hat: nálunk azok a cégek futnak leginkább, amelyek valamilyen EU támogatást kapnak vagy TAO kedvezményeket, a legtöbb "menő" magyar vállalkozó szimpla járadékvadász. Igaz ez többek között a mezőgazdaságra, építőiparra, a kultúra nagy részére és a sportra, amelyeket különféle pénzekkel mesterségesen felpumpáltunk. Megint az történhet mint a rendszerváltás után, amikor a kiprivatizált cégek vezetői leginkább a személyes kapcsolataikra építettek, de egy évtized alatt a cégeik kifulladtak és sokan feladták. Ezen az úton aligha fognak tudni létrejönni erős magyar vállalatok.

A magyar gazdaság alapjai ma sem erősek, az utóbbi időben nőttek a bérek a termelékenység viszont csökkent, ami aligha folytatható tovább. A szélsőségesen konzervatív kormányzatunk ért a stabilitáshoz, ért az elosztási viszonyok szabályozásához és valamennyire az adórendszerhez, a valódi fejlesztésekről, modernizációról viszont láthatóan gőze sincs. Emiatt a jelenlegi trendeket elnézve úgy tűnik, hogy egy jó darabig még szükségünk lesz arra, hogy multi cégek bedolgozói legyünk, ami nem lesz elég az életszínvonalunk jelentősebb növelésére, legfeljebb azt érhetjük el, hogy ne csökkenjen a jelenlegi alá.