Zsákutcába vezethet minket az a folyamat, ahogyan az agyunk megpróbál megküzdeni az egyre több információval. Életünk felgyorsulásának folyamata több mint száz évvel ezelőtt kezdődött, akkoriban az emberek még mai szemmel nézve eléggé komótosan dolgozgattak, esetleg sétálgattak, beszélgettek vagy az idejük nagy részében csak hallgattak egymás társaságában. A beszédtempó mérhetően felgyorsult, a filmek tempója is jól láthatóan nőtt az utóbbi néhány évtizedben, a sportok esetében is igen látványos a változás. Az is jellemző ránk, hogy általában sietünk valahova, nagyon sok mindent próbálunk egy nap is elintézni.
Ezt a tempót már az iskolában felveszik a gyerekek, ahol a tananyag és a terhelés egyre nagyobb, ott is már versenyezni kell, és ez folytatódik a munkahelyeken is, a munkahelyi stressz fogalma például évszázadokkal ezelőtt még nem nagyon volt ismert.
Mivel a több információ feldolgozása miatt az agyunk több energiát igényel, próbáljuk megtámogatni egészségesnek nem mondható cukrokkal és más gyorsan felszívódó szénhidrátokkal. Viszont a túl sok cukrot a véráramban a szervezetünk legtöbb sejtje az agyunkkal ellentétben nem képes közvetlenül felvenni, ezért a szervezetünk zsír formájában elraktározza. A különféle gyorskaják és tartósított élelmiszerek fogyasztása is ennek az életmódnak a része. Az alvással is igyekszünk takarékoskodni, ami hosszabb távon szintén megbosszulja magát.
Mindezek eredménye lehet a a koncentrálóképesség csökkenése már a fiataloknál, kiégettség érzése ötven éves kor fölött, a szinte járványszerű memóriaromlás a középkorúak körében (ami elsősorban a nem megfelelő táplálkozás következménye lehet), de alighanem az időskori demencia tünetek egy jó része is erre vezethető vissza. A tanultabb értelmiségi emberek, akik intenzívebb szellemi munkát végeznek talán nagyobb veszélyeknek vannak kitéve másokhoz képest. Tapasztalatom szerint a középfokú végzettségűek, akiknek a munkája mechanikusabb és kevés önálló döntést igényel, életük közepétől már többnyire boldogabbnak látszanak és energikusabbak is, mint a több felelősséggel járó munkát végző, agyukat különféle doppingszerekkel formában tartó felsőfokú végzettségűek. De például egy gázszerelő sem fog idősebb korában szakmai kiégésről panaszkodni, legfeljebb arról, hogy a munkabírása egy kicsit csökkent.
Nagyon érdekes, hogy a mobiltelefonokat és a közösségi médiát tartják sokan a fő bűnösnek, de ezek csak részei, eszközei az információ gyorsulási folyamatnak. Az a helyzet, hogy az információhiányról sokkal több a tapasztalat, de az emberi agyat túlterhelő túl sok információ jelenségének megértése még annyira új fejlemény, hogy szinte egy új fajta tudományos szemléletet igényelne. A tudományos területek is annyira széttagoltak és specializáltak lettek, hogy emiatt sem tudnak a legtöbb mai problémával megküzdeni, alapvetően hiányzik a megfelelő interdiszciplináris szemlélet vagy olyan az csapatok, amelyik különféle területen dolgozó kutatókból állnának.
Amikor a személyi számítógép technikailag már megvalósíthatóvá vált, sokan még butaságnak tartották, minek kellene egy ilyen az emberek otthonába. Sőt, még a tévével kezdődtek a dolgok, régen általában egy film volt a főműsoridőben az egyetlen csatornán, és másnap kérdezgették egymást az emberek, hogy „Láttad tegnap a filmet?” Csak igen és nem választ lehetett adni erre a kérdésre. Utána jött a sok tévé csatorna, majd a személyi számítógép, ezután az internet, a közösségi médiumok és az okostelefonok, mind egy-egy lépcső az információrobbanás eddig megállíthatatlan folyamatában. A tech-kütyük elterjedése csak a felszín, az okozatokhoz tartoznak, nem a problémák kiváltó okai, épp az újfajta igények miatt fejlesztették ezeket olyan gyorsan. Valójában csak egy versenyfutás eszközei, hiszen mostanáig legalábbis úgy gondoltuk, hogy mindig az van előnyben, aki több információval rendelkezik.
Az életünk is egyre bonyolultabbá vált, sok olyasmivel kell foglalkozni, amivel régebben nem: adóügyekkel és pénzügyekkel, különféle bürokratikus dolgokkal, a kocsi karbantartásával, elektromos kütyükkel kapcsolatos problémákkal, a házban levő kacatokkal, de egy nagyon jellemző elfoglaltság még a gyerekek napjának a szervezése is, a tanulásukat is beleértve. (Régen nem nagyon foglalkoztak a szülők a gyerekekkel napközben, legtöbbször csak robotoltak.) Sok példát lehetne hozni, akár még egy bevásárlás is jóval bonyolultabb lett, az is sok tucatnyi döntést igényel pár percen belül. (Régen csak elküldték a gyereket a boltba, hogy hozzon vajat és lisztet.)
Amit nyertünk mindezzel, hogy a munkateljesítményünk hosszabb időtávon nézve javult és a minőség terén is van fejlődés. Még az olyan szakmák esetében is így van ez, ahol a gépesítés nem játszik nagy szerepet, én például biztos vagyok benne, hogy a mai tanárok teljesítménye a nagy átlagot tekintve egyértelműen jobb, mint amilyen több évtizeddel ezelőtt volt. A magukat sikeresnek érző emberek számát persze mindez nem nagyon növelte, a kényelem és biztonság szintje az, ami sokat javult, de ennek jól láthatóan ára van.
Az információrobbanás eredménye lehet az, hogy (a világegyetem tágulásának analógiájára) az emberek egyre távolabb kerülnek egymástól, egyre elszigeteltebbek lesznek, így jönnek létre az információ-buborékok is. A like-vadászat jelensége mutatja meg leginkább korunk emberének szomorú helyzetét. A közösségi médiumok használata sok esetben nem ad többet mint régebben különféle esti tévé sorozatok bámulása, az üresen pörgő agy elfoglaltságaként. Régen a tévét a szem rágógumijának nevezték, nem véletlenül, mostanában inkább a telefonunkra tapadunk rá, hasonló módon.
A fogyasztó-centrikus viselkedés alapvetően kívánatos, viszont a fogyasztó ma nem király, hanem egy olyan zsarnok, akit jól behúztak a csőbe és szinte teljes passzivitásba süllyed az információval való küzdésben. A nagy cégek nyilvánvalóan visszaélnek ezzel, de ezt a helyzetet a fogyasztót pátyolgató politika csak tovább rontja, az idiotizmus egyre nagyobb mértékű elfogadottsága és társadalmi normává válása miatt.
Elménk persze védekezik mindenféle módon, például úgy, hogy próbál néhány területet leegyszerűsíteni. Bármilyen terület lehet ez, a tudomány világa (lapos föld), vagy a társadalom is (gonosz összeesküvők vannak és mi vagyunk a jók). Amikor az ember elveszti a fonalat, akkor azt várhatja a vezetőtől, hogy „mondja ki a lényeget”, megnőttek az igények az egyszerűsítő ideológiák iránt. Egyetlen feltétele van csak annak, hogy a mese hihető legyen, hogy amit mondanak az nekünk tetsző dolgokból álljon. Itt a közösségi médium megint csak egy csatorna, egy eszköz, de a folyamat maga teljesen független attól, hogy az illetők használják-e vagy máshonnan tájékozódnak. Sokan eljutnak egy bizonyos pontig, amikor már teljesen szembefordulnak az információs társadalommal és radikalizálódnak. Általában egyszerű emberekről van szó, nem kimondottan intelligensekről (vagy éppen már az időskori demencia határán állókról), akik úgy érzik, hogy őket becsapták, csak éppen nem tudják megmondani, hogy kik és mikor.
A konzervatív felfogású értelmiségiek velük szemben egy jóval kisebb csoport, ők általában eléggé jól ráéreznek a mai problémák természetére (a liberálisokkal ellentétben, akiknek még vakfolt), és meg is tudják fogalmazni, hogy mi zavarja őket annyira, de nincs meg bennünk a tudományos szemlélet a dolgok mélyebb összefüggéseinek a meglátására. Emiatt a változtatásokra adott javaslataik többnyire eléggé kezdetleges szintűek. (Ilyen például az, hogy állami tulajdonba kell adni a Facebook-ot és az majd mindent megold.)
Bonyolult világunk egy ponton túl akár káoszba süllyedhet, szerintem létezhetnek olyan matematikai modellek, amik ezt előrejelzik, a klímaváltozási modellekhez némileg hasonló módon. Egy nagyon kaotikussá váló helyzetben olyan egymástól teljesen elszigetelten élő, bezárkózó kisközösségek jöhetnek megint létre, amelyek különféle törzsi hiedelmeket tartanak majd valósnak, ennek megvannak már az előjelei.
Másik megoldási irány, ha annak lehet nevezni, a gép és az ember még szorosabb szimbiózisa, az úgynevezett kiborg (gép-ember hibrid).
Civilizációnk válsága, esetleges zsákutcába kerülése talán arra vezethető leginkább vissza, hogy nem tudunk eleget az információ természetéről és a túl bőséges információ kezelésének módjairól.
