A nagyapa a Don-kanyarban harcolt, de soha nem mondott az ott történtekről semmit. Hallgatag ember volt egyébként is, a háborúban valószínűleg olyan sokkot élhetett át, ami még inkább bezárkózóvá tette. Az emlékérem viszont ma is megvan, amit a Kassára történt bevonulásért kapott. A magyar szabadságért harcolt ő is, az elszakított országrészben élő magyarokért és egy olyan országért, amely létében fenyegetve érezte magát a trianoni határok közé kényszerítve.

A fia 1956-ban egyetemista volt és részt vett az egyik helyi önkormányzat megszervezésében. A Kádár-rendszer megbélyegezte az ’56-os múltja miatt, de íratlan szabály volt, hogy „spongyát rá”, ha nem beszél róla soha senkinek. Sajnos nem érte meg azt a fajta történelmi fordulatot, hogy ami valaha rossz pontnak számított, arra később mégis büszke lehessen.

Az ő fia részt vett a rendszerváltásban, neki elődjeinél talán egy fokkal jobbak voltak a megérzései. Látta és érezte a szocialista/kommunista rendszer felbomlásának jeleit, nagyon fiatalon részt is vett aktívan a demokráciát követelő tömegmozgalmakban. A rendszerváltás másnapján viszont már azt érezte, hogy ami történt az legfeljebb félsiker, vagy inkább az eredeti célokhoz viszonyítva mindenképpen kudarc. A rendszerváltók mai szemmel nézve kissé naiv értelmiségiek voltak, akik főként a praktikusan használható gazdasági ismereteknek voltak híján, de hát utólag könnyű okosnak lenni.

A tanulságokat mégsem sikerült időben levonni, ezért nem meglepő, hogy bő másfél évtizeddel a rendszerváltozás után megint sokan vonultak az utcára tiltakozásul a magyar érdekeket gyengén képviselő kormány ellen, amely nem tett semmit a különféle sumákságokkal szemben, és hagyta azt is, hogy az ország átjáró házzá váljon a spekulatív tőke számára. (Felvetődhet bennünk egy olyanfajta következtetés is, hogy a szabadságért való küzdelem erre mifelénk pár évtizedenként szinte törvényszerűen felmerül az emberekben, az újabb és újabb fajta zsarnokságokkal szemben. Mindig vannak olyan nagy csoportok, akiknek az alapvető, emberi méltóságát érintő szabadságigénye csorbát szenved.)

Sokan voltak olyanok országban az elmúlt bő száz évben, akik azt hitték vagy megpróbálták hinni, hogy a magyar szabadságért harcolnak, vagy esetleg a nép jólétéért és felemelkedéséért, és tették mindezt nagyon sokféle mozgalom nevében. Egytől-egyig csalódniuk kellett, a naivitásukat könyörtelenül kihasználták mások. Azt jegyezzük meg azért, hogy a nagy eszmék máshol sem váltak be egyébként.

A fanatizált „kisember” ezzel szemben nagynak érezheti magát mint a történelmi folyamatok aktív részese, - még akkor is, ha csak a tribünről bekiabálva drukkol, - ami mintha önmagában is értelmet adna az életének. Utólag visszatekintve viszont amit láthat az nem több, mint jó esetben is csak különféle politikai erők eszközévé vált, rosszabb esetben pedig nem is történt más mint hogy bedőlt a manipulatív demagógiának.

Valószínűleg a mostani rendszer sem lehet nagyon tökéletes, ha a nagy költő és szabadságharcos Petőfi születésének kétszáz éves jubileumáról nem emlékezett meg látványos módon: Talán azért ez a hallgatás, mert egy orosz pika vetett véget az életének, ami a jelen helyzetben talán nem túl szerencsés aktuálpolitikai asszociációkat is ébreszthet?

Nyilván nem akarják az egyszerűbb felfogású embereket összezavarni, a megemlékezés egyébként ellentétbe is kerülhet azzal érzéssel, hogy az „igazi szabadság” csak keletről érkezhet, hiszen gondoljunk csak bele: Ki lehet szabadabb azoknál az őseinknél, akik a pusztában vágtázó nomádok voltak? Rejtett módon a magyar emberek nagy részének szabadságeszménye egy olyan ideálkép, aminek lényege, hogy őseink még természetes életet éltek és nem korlátozták őket mindenféle művi, mesterkélt civilizációs ártalmak. Ez is lehet az egyik oka annak (a sok közül), hogy a „nyugattal” vívott szabadságharcainknak van jóval nagyobb hagyománya, a „nyugatnak” többnyire rosszabb is a híre, mint amit megérdemel, a „keleti népek” bűneit viszont nem nagyon emlegetjük. A szív és az ész mintha elválna ezen a ponton.

Igaz viszont az is, hogy évszázadokon keresztül a németek illetve az osztrákok ültek a nyakunkon, és bár jogos lehet az a nézőpont, hogy természetes szövetségeseink is voltak gazdasági és politikai síkon egyaránt, de mégiscsak ők osztották a lapokat és mi voltunk a szenvedő fél. A huszadik század legnagyobb része ezzel szemben egy kelet-európai nagyhatalom elleni harcról szólt, és habár a mának szóló politikai üzenete ennek a ténynek önmagában véve nincs ugyan és nem is kell, hogy legyen, de mégis sokan legszívesebben kiradíroznák ezt az egész korszakot, mintha alapvetően szégyenteljes lenne ránk nézve. Valójában elég kevés szégyenkezni valónk volt a 20.századi történelmünkben, főleg ha megnézzük, hogy más nemzetek mit takargatnak még önmaguk elől is.

Az egész helyzet nagyon zavarosnak tűnhet, viszont a magyar szabadságért küzdő három generáció történetéből annyi mindenesetre lejön, hogy a történelem frontvonalába kerülés nem garantál nagy sikerélményt. A sikertörténetek nem is erről szólnak, szólhatnak ellenben az alkalmazkodás ügyes módjairól, valódi bajtársi közösségről, egymást segítő összefogásokról, vagy éppen kultúrát teremtő kis körökről. Nagy szabadságeszmények helyett „a szabadság kis körei” voltak sokkal inkább megvalósíthatók.