Talán amiatt, hogy manapság nem létezik egységes világkép és domináns ideológiai rendszer, egyáltalán nem meglepő, ha egyre inkább úgy tűnhet sokak számára, hogy lázongó tömegek korában élünk.

Sokszor volt már ilyen a világtörténelemben

Régebben létezhettek olyan társadalmak, ahol „isteni eredetű uralkodók”(ókor), „isteni rend” (középkor), esetleg arisztokrata elitek tekintélye vagy akár a meritokrácia (liberális kapitalizmus) lehettek olyan vezérlő elvek, amik stabillá tették az egyes rendszereket. Más korokban ezek a hitrendszerek már nem tudtak megfelelően funkcionálni, ilyenkor robbantak ki például rabszolgalázadások, parasztlázadások, forradalmak és polgárháborúk. A múlt században a fasizmus és kommunizmus is népszerű mozgalomként indult, éppen a népszerűségük, jelentős tömegbázisuk miatt is vált lehetségessé a későbbi diktatúrák kiépülése. A tömegek lázadása című filozófiai alapmű is akkoriban született, és felhívja a figyelmet arra, hogy a tömeg valójában egy „massza”, jól manipulálható ösztönös emberi törekvésekkel. 1968 is közismerten a tömegmozgalmak kora volt még, utána azonban több évszázados szünet következett a 2000-es évekig.

Napjainkban viszont már léteznek olyan politikai irányzatok is, amelyek már direkt építenek is ezekre, jól láthatóan szítják is a jól manipulálható elitellenes tömeglázadásokat. Mivel érzelmileg erősen bevonják a választókat, ezért helyzeti előnybe is kerülhetnek más irányzatokkal szemben.

A száraz avar kigyulladhat

A tömegmozgalmak lángra kapásának természeti analógiája a száraz avar kigyulladása. (Mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy akár ha a kiskertjében is sok gyúlékony anyagot tárol, az szerencsétlen körülmények következtében a nagy hőségben esetleg lángra kaphat.) Nem lehet megmondani, hogy milyen szikrától fog lángra kapni az avar, mikor fog ez megtörténni és mekkora lesz a láng, de a veszély fennáll. Valós érdekképviselet nélküli csoportok, társadalmi gettókban élők, vagy akár csak túl sok munkanélküli, akik nem sok perspektívát látnak maguk előtt, mindez a bűnözés és a lázongás melegágyai lehet, ha nem figyelünk rájuk, és nem akarunk velük egyáltalán semmit sem kezdeni.

Befelé és kifelé vezetett agresszió

Amikor az ember nem tudja energiáját értelmes tevékenységekre fordítani, akkor az agresszióját vezetheti befelé, önpusztító módon (pl. drogok és alkohol), vagy környezete felé is kiélheti, ami attól is függ, hogy milyen normákat lát maga előtt, habár a társadalomnak okozott kár minden esetben jelentős lesz. Például egy francia vagy amerikai társadalomban az erőszakos tüntetéssorozat is a helyi a kultúra része, ott ilyen eszközök használatával is fog küzdeni az, aki úgy érzi, hogy a társadalom peremére szorult. Máshol a rendszerellenes lázadó törekvések kevésbé látványos módon nyilvánulnak meg, például internetes trollkodás, protest-szavazatok (Brexit is ez a kategória), erőszakos mozgalmak támogatása, esetleg bandaháborúk és hasonlók.

Saját sikertelenségemért mást okolni: Betámadni a tekintélyt

Igen, ezzel a mondattal tudnám összefoglalni minden tömegmozgalom lényegét, és egyben azt is állítom, hogy még ha formailag sokféle módon is jelennek meg, nagyon sok hasonlóságot mutatnak. A politikai irányultság ilyen szempontból mellékes: populista mozgalmak, BLM, cancel culture, francia tüntetéssorozatok, jobboldali és baloldali radikalizmusok, szélsőséges nacionalizmusok, összeesküvéshívő szekták, és még sorolhatnánk: nagyjából hasonló rugóra működnek. Mindegyikre jellemző, hogy a problémákért kizárólag másokat okol és kanyarban úgy akar előzni, hogy levágja azt, tehát átértelmezi a számára kedvezőtlen szabályokat. Mindegyikben közös, hogy destruktív jellegűek és többnyire hatalmi törekvéseket is mutatnak.

Támadják, mert támadhatóvá teszi magát

A támadás célpontjai különféle elitek, legtöbb esetben értelmiségi elitek. (Az értelmiség elleni támadások egyébként az értelem elleni támadások egyben, a racionalitást kérdőjelezik meg.) Akit támadnak az nyilván támadhatóvá is teszi magát, sokféle hibát elkövethet. Az egyik legáltalánosabb hiba, ha a szerencsés helyzete miatt a társadalom fölöttinek érzi magát, nem vezetője már a társadalomnak semmilyen értelemben. A tömegek úgy érzik, hogy az értelmiségi elitek valamilyen értelemben lenézik őket, és ez lehet az a kimondatlan alapérzés, ami a lázadás energiáját táplálja.

Amikor a pletyka lesz a norma

Pletyka mindig is létezett és nem is lehet megszüntetni, de nem azonos a szabad véleménynyilvánítással. A pletyka rosszindulatú, személyeskedő, félinformációk alapján hoz ítéletet egyes személyekről. Mindig felületes, azzal foglalkozik, amit nem ismer eléggé, vagy amivel kapcsolatban nincs is megfelelő kompetenciája. Mivel társadalmunkban a kimondott szónak nem nagyon vannak következményei, ezért az interneten szinte korlátok nélkül terjednek a különféle pletykák, - amik egyébként a tömeglázadások sajátos esetei. A hangerő úgy tűnik fontosabb a tartalomnál, ami a közérthetőség érdekében egyébként is lebutított mondanivaló.

A meritokrácia válsága vagy ennél több?

A lázadások hatásai sokfélék lehetnek, de ritkán válnak átütő erejűvé. Ha csupán a meritokrácia válságáról van szó, akkor ezen túl lehet jutni, a társadalmak megújulhatnak. Ha viszont az értelemmel szemben az erőszakon alapuló rendszerek jönnek létre, akkor az már egyértelmű visszafejlődés lenne. Azt is meg kell vizsgálni, hogy vannak-e esetleg olyan modern környezeti ártalmak, amik miatt az IQ általános visszaesése következhet be, magyarán elhülyül az emberiség? (Egy ilyen, átfogó jellegű vizsgálat felfedheti az értelmi fejlődés szempontjából egészségesnek nevezhető életmód alapjait is.)

Dekódolás, a siker új definíciója, alkalmassá tevés

Legalább háromféle eszközünk van arra, hogy a lázadások destruktív jellege csökkenthető legyen. Egyik a dekódolás: nem szó szerinti, hanem lényegi értelmezése a nem mindig jól artikulált megnyilvánulásoknak, és valós segítséget is nyújtani az ezekkel élő embereknek. (Mindez nem zárja ki, hogy erőt és határozottságot is kell tanúsítani velük szemben, mert erővel szemben mindig valamiféle erőt kell állítani. Az empátia csak ez után következhet.)

A másik a sikeresség újradefiniálása társadalmi értelemben, hiszen nagyon sokféle, kevéssé látványos formája is létezik a sikernek, az ún. „amerikai álom” például egy kifejezett rossz példa, hiszen felszínes és kevesek számára elérhető eszményeket tükröz. Az anyagi és társadalmi státusz is sokféle lehet, a kettő nem szükségszerűen kell, hogy egybeessen.

Harmadik, hogy az alkalmasság nem csak a természetes szelekció eredménye lehet, hanem az is segíthet benne, ha az embereket támogatjuk abban, hogy alkalmassá váljanak azokra a szerepekre (akár politikai vagy gazdasági vezető szerepre is), amire törekednek. (Úgy tűnik, hogy nincs is olyan nagy merítési bázis, amit az is mutat, hogy érdekes módon még mindig 70-80 éves politikusok vannak vezető szerepben a világ számos részén.) A lázadások sok esetben mellőzöttségről szólnak, olyan emberektől, akik úgy érzik, hogy magukra hagyták őket, és az ő alapértékeiket a társadalom semmibe veszi, ezt a fajta helyzetet kezelni kell tudni, vagy még jobb lenne megelőzni.