A verbális és fizikai agresszió mint közélet radikalizálódása jól láthatóan ciklikus megjelenést mutat az utóbbi évszázadokban, és semmit okunk azt feltételezni, hogy ez a ciklikusság teljesen megszűnt volna. A múlt század első felében jó pár évtizeden keresztül a politikai közélet radikalizálódása figyelhető meg a legtöbb országban, amely igen nagy mértékben mérséklődött a század vége felé haladva.
Az agresszív megnyilvánulások egyik gyakori oka a létbizonytalanság érzése, mert sokan tudat alatt abban hisznek, hogy „nincs elegendő, nincs annyi, hogy mindenkinek jusson”. Habár a tapasztalatok az utóbbi jó néhány évtizedben ennek az ellenkezőjét mutatják legalábbis az esetek túlnyomó részében, ezt az állítást mégsem lehet teljesen megcáfolni, valamennyire mindig hitbeli kérdés marad. A demokratikus politikai kultúra maga is időről időre megkérdőjeleződik, különösen az extrém mértékűvé vált, egyre növekvő vagyoni különbségek és a környezetünk pusztulásának fényében. A mai tendenciákat meghosszabbítva könnyen eljuthatunk azokhoz a népszerű sci-fikhez, ahol a szűkebb elit zárt és fényűző életmódja mereven elkülönül a lepusztult környezetben, az ököljog törvényi viszonyai között élő tömegektől. Mivel azonban jól ismertek azok a problémák, amelyek egy ilyen irányba vezethetnek, ezért van esély a kezelésükre is. Az óriási jövedelmi különbségek csökkentése azért is fontos, mert ha az ember fizikai léte nincs veszélyben, akkor (a Maslow-piramis elv alapján) számára hasonlóan fájdalmas lesz, ha társadalmi státuszát érzi semminek vagy nem többnek egy apró fogaskeréknél egy nagy, áttekinthetetlen gépezetben.
A radikalizálódás egyik oka maga az oktatási rendszer, amely a legtöbb országban nem tölti be szerepét megfelelő módon, emiatt egyáltalán nem meglepő az országok nagy részében megfigyelhető eldurvult közéleti stílus. Ez sokkal kevésbé jellemző az olyan országokban, mint például Finnország, Hollandia, Japán vagy Dél-Korea, ahol a felmérések szerint az oktatás általánosságban véve magas szintűnek és eredményesnek mondható, mivel egyrészt a fiatalok jobban hisznek a tudomány racionális megközelítésében másrészt az esélyeik is kiegyenlítettebbek, az oktatás nem termel ki jelentős mértékben leszakadó tömegeket. Az oktatási rendszer fejlesztése tehát a közéleti kultúra egyik kulcskérdése is, hiszen nagyon nem mindegy, hogy az állampolgárok miféle vevőközeget mutatnak a hatalomban levők irányában.
A durva, trágár politikai stílus azonban nem feltétlenül elítélendő, mert ha van bármiféle kommunikáció az emberek között az általában jobb mint ha egyáltalán nincs: a párbeszéd teljes hiánya könnyen vezethet el egyeseket antiszociális magatartáshoz vagy akár még terrorista szervezkedésig is. Emellett viszont az a mondás is érvényesül, hogy „Aki szelet vet, vihart arat”, amit szélsőséges példákkal lehet a legjobban érzékeltetni: Danton sem támogatta beszédeivel a párizsi terrort, vagy éppen Szálasi sem volt híve emberek tömeges kivégzésének, de egyiküknek sem voltak eszközeik az általuk felgerjesztett indulatok megállítására.
Nagyon jól megfigyelhető nálunk és más országokban éppígy a tömegmentalitás működése is: a radikalizálódott csoportosulások az egység erejében hisznek, az ő saját belsőleg hitt igazságuk számukra még a tudományos racionalitás vagy a józan ész törvényeit is képes felülírni. Van tehát számukra egy olyanfajta igazság, amit nem nagyon képesek megfogalmazni vagy vitaképesen képviselni, de amely számukra perdöntő. (És előfordulhat, hogy valamilyen ismeretlen ok miatt adott esetben igazuk is van.) A nagy birodalmi nosztalgiák ilyen szempontból eléggé károsak, mint az egykori brit gyarmatbirodalom iránti nosztalgia a „brexit” népszavazáson, vagy a volt Szovjetunió Sztálin kultuszáig is elmenő visszasírása Putyin hatalmának erősítésében. Ki kell mondani, hogy az egykori nagy Magyarország is az angol vagy orosz birodalmi példákhoz hasonló kompenzáció formáját ölti sokak számára (egy térkép felragasztása mögött ugyanis gyakran semmiféle kulturális ismeretek nincsenek). Az egyéni sikertelenség eléggé szánalmas kompenzációja, ha attól vagyok boldog, ha egy nagy országhoz vagy birodalomhoz tartozónak érzem magam, mindeközben a „dicsőség” fogalmát is eléggé sajátságosan értelmezve.
Emberileg persze megérthető álláspont, ha sokan versenyképtelennek érzik magukat az adott pályákon, ezért újfajta szabályokat szeretnének hozni, - levágni a kanyart vagy számukra kedvezően lejtő pályát,- vagy éppen sokakat kizárni a versenyből, hiszen nem ritkán erről szól az a játék, amely politikai radikalizmus alatt fut (és amely manapság inkább a jobboldalra jellemző, de a baloldal jó része ugyanolyan fogékony a demagógiára).
Ez a fajta politikai radikalizmus persze látszatcselekvéseket hoz létre és más, meghatározó fontosságú területeken pangáshoz vezet (környezetvédelem, gazdaság, oktatás stb.)
Mit lehet tenni a radikalizálódott és irracionálissá vált közbeszéd keltette verbális környezetszennyezéssel?
1.Az agresszív megnyilvánulások jó része dekódolható. Tehát a kijelentéseket nem mindig szó szerint kell venni, van egy olyan magja, amely teljes joggal akceptálható: pl. ha egy kisközösség megszervezi magát, az hajlamos leszólni (némi kisebbrendűségi érzésből) másokat, a „nagyokat”. Ez azonban leginkább olyan szinten bizalmas rokoni, baráti kapcsolatban tárható fel és méltányolható, ahol az egymás iránti tisztelet és őszinteség hangneme a jellemző.
2.Az ideológiájában fanatizálódott, zárt gondolkodású emberrel természetesen nem lehet vitatkozni. A vita egyébként is a harcról, küzdelemről szól és nagyon ritkán eredményez belátást. Ilyen esetben fontos elválasztani az embert magát a nézeteitől, hiszen általában nincs semmiféle összefüggés az emberi kvalitások és a politikai nézetek között, és azt kommunikálni a másik felé, hogy számomra az emberi értékek a lényegesek, az ideológiai nézetei nem fontosak.
3.Az ún. „politikai korrektség” nem csak azért káros, mert mellébeszélés és a tabutémák kerülgetése jellemzi, hanem azért is, mert mindegyik oldalnak egyformán kedvezni szeretne. Az embernek viszont teljes nyugodtsággal, határozottan és ami a fő, a legnagyobb természetességgel ki kell mondania, ha az elhangzottakkal egyáltalán nem ért egyet. Világosan, tömören, néhány mondatban el kell mondani azt, ami oda tartozik, mert később már bánhatom, hogy mért nem szóltam.
Igaznak tűnik az a közkeletű vélemény, hogy az ún. „politikai korrektség” ideje lejárt, de nem úgy, ahogy a legtöbben gondolják: nem a tiszteletlen, agresszív és lekezelő stílus irányába, hanem a pontos, tárgyszerű és igen, a korrekt véleménynyilvánítás felé.
