Nagyon szembetűnő ellentmondás, hogy az érettségizők vagy az egyetemisták milyen okos gyerekeknek látszanak, és amint munkába állnak, hogyan válnak belőlük (belőlünk, tisztelet a kivételnek) pár év elteltével az elemi logikai szabályokat nem ismerő, zavarosan beszélő és beszűkült látású felnőttek. A politikusok esetében ez a legfeltűnőbb, de a mérnökök és orvosok között sem látszik meg mindenkin, hogy elvégzett egy egyetemet, bár orvosok esetében leginkább az érzelmi intelligenciát szoktuk hiányolni. Ennek a jelenségnek, az értelmiségi szakmák tapasztalható mélyrepülésének nyilvánvalóan többféle oka van, amelyek egy része még feltáratlan, és mindenekelőtt a társadalmi közegünk az, amely bedarálhatja az embert (minthogy egészen más készségek fejlesztését kívánja meg mint a felsőfokú oktatási rendszerünk). Egy másfajta megközelítésben az agykutatás újabb és újabb eredményei kezdik megvilágítani a problémák jéghegyének azt a csúcsát, amelyet napjaink "információs társadalmának" kihívásaira való felkészületlenségünk hoz létre.
Az oktatásunk úgy sulykolja az ismereteket mintha tölcsérrel töltené, hogy ez mennyire nem hatékony azt jól tudják azok, akik vizsgákra készülnek: a vizsga napján jól tudják az akár több száz oldalas tananyagot, utána viszont ez a tudásuk pár nap alatt gyorsan elhalványul. Az agykutatás pedig valóban megerősítette, hogy a gyors és folyamatos tanulás nem hatékony, mert az újonnan kialakult agy kapcsolatok nem lesznek tartósak. Ráadásul amit tanulunk az nagyrészt lexikális ismeret, fogalmi tudás (a sok szakkifejezés használata nem ritkán az adott szakterületen a valódi tudás hiányát álcázza leginkább), magyarán a tanuló nem fogja látni a fától az erdőt, ráadásul agyának csak egy kis részét használja (döntően a bal agyféltekét és annak is csak egy kis részét). A diploma pedig manapság egyes esetekben a diliflepni szerepét tölt be: igazolja, hogy tulajdonosa képes volt legalább néhány esetben hosszú szövegeket memorizálni és helyenként logikai összefüggéseket is használni.
Az agykutatás legutóbbi eredményeire építve tudjuk, hogy az ismeretek akkor lehetnek valóban tartósak, ha érzelmek is kötődnek hozzájuk, akár pozitív, akár némi feszültséget keltő negatív érzelmek (a félelem kivételével, amely lebénítja az embert és gátlóan hat mindenféle tanulásra). Ezért nem meglepő, hogy ha például egy fiatal mérnökhallgató, - aki számára a tanulás legtöbbször olyan mint a fogászat, szeretne mennél hamarabb túlesni rajta,- amikor olyan politikai mozgalommal találkozik, amely érzelmileg is megérinti és agyának másfajta területeit, képességeit is igénybe veszi, ezen néha annyira fellelkesül, hogy fanatikus követőjévé válhat akár a legdemagógabb (a valódi racionalitást nélkülöző) ideológiáknak is.
A pozitivizmus az ismereteket egyszerűen halmozhatónak tartotta és a múlt század '50-es éveire már szinte egyeduralkodóvá vált a tudományban, a mai poroszos szellemű oktatásunk is ennek filozófiáját követi. Habár a pozitivista filozófia, amelynek gyökerei Descartes-ig visszavezethetőek számos esetben mai is jól alkalmazható, a számítástechnika fejlődése során egyre jobban kiütköztek a korlátai. Ugyanis olyan mennyiségű ismeretekkel árasztanak el bennünket nap mint nap, amely nem fogadható be és nem dolgozható fel úgy mint régebben. (Nem csak az internetre és a médiára gondolok, elég ha valaki bevásárolni megy vagy autót vezet, kimutatható, hogy közben rengeteg döntést kell hoznia, egy száz évvel ezelőtti helyzethez képest összehasonlíthatatlanul többet.)
Agyunk általában a legerősebb ingerekre reagál (manipulálható), egyszerűsíteni igyekszik (pl. konteók), ily módon szűri és rendezi a sokrétű információt. Ez az egyik oka, hogy annyira népszerű a bulvár és terjed a politikai demagógia, a populizmus. A félműveltség pedig nagyobb magabiztosságot és önteltséget szül mint az a profizmus, amely minden esetben hosszú évek kemény munkájának eredménye. Nyilvánvaló, ha van egy óriási információ halmaz, amiből válogathatunk, akkor abból azt fogjuk kiválasztani, ami nekünk legjobban tetszik vagy pedig anyagi érdekünk fűződik hozzá és UTÓLAGOSAN keresünk érveket, amelyek alátámasztják. Kulturálisan hiányoznak az eszközeink az elfogultságaink kiszűrésére, mert nem tanítják meg nekünk, hiszen a mai oktatási rendszerek olyan alapvető problémákkal küzdenek, egyrészt hogy mit tanítsanak, másrészt hogy milyen módszerekkel tanítsák a „virtuális bennszülötteket”. (Nem véletlen, hogy az összes olyan tanárunk, akire egykor felnéztünk, mind képes volt pozitív izgalmat varázsolni a tanterembe – az agy izgalmi állapota egyébként a tanulás fontos feltétele.)
Közben a tudomány is válságba került, mert egyre kevesebben képesek áttekinteni nagy területeket, a tudományos munkák tömegtermelése során a legtöbb cikket csak felületesen képesek elolvasni a az adott terültek specialistái is, emellett egyre több a politika által megvásárolt szélhámos, magát „szakértőnek” mondó egyén. (Nem az adott szakma, hanem a politika dönti el ugyanis a közvélemény számára, hogy ki egy adott terület mérvadó szakértője.) Emiatt a tudomány hitele is kérdőjeles sokak szemében, főként ott, ahol az oktatás tovább növeli az egyébként is nagy vagyoni különbségeket (pl. USA, Nagy-Britannia, Dél-Európa nagy része, Balkán, Magyarország...) Gyaníthatóan létezik egy összefüggés az oktatás (PISA tesztekkel elég jól mérhető) színvonala és a populizmus (demagóg radikalizmus) elterjedtsége között.
A magyar szakértők vagy nem fogták fel ezen problémák súlyosságát, vagy pedig jól titkolják, mert nem látni jeleit a közbeszédben, hogy foglalkoznak ezekkel. Pedig aránylag egyszerű eszközökkel is lehet eredményt elérni: az egyik ilyen eszköz, hogy a poroszos szigorúság helyett közel hozni a tudományos ismereteket a tanulóhoz. Kedvenc példám az a Nat Geo film, ahol egyszikűek és kétszikűek helyett fák és virágok év milliók óta tartó küzdelmét mutatták be – a lényegében ugyanarról van szó, csak más megközelítésben. Nem a szakszavakkal kell dobálózni és elmisztifikált módon mérni a tudást, hanem hagyni, hogy a gyerekek felfedezzék, hogyan is működik mondjuk egy papucsállatka, vagy más élőlények milyen ötletes eszközöket fejlesztettek ki az evolúció során. Többféle módszert is kell használni, amelyek egymást erősítik: olvasás, hallás, gyakorlás stb. Ezek alapján legjobb, ha vitatkozunk róla és gyakoroljuk, sőt akkor fogjuk legmélyebben megérteni, amikor másoknak tanítjuk.
Az élethossziglan való tanulás agyunk edzését és karbantartását jelenti, mert az agyi kapcsolatok folyamatosan átépülnek, ezért régi készségeink (nem meglepő módon) elvesznek a gyakorlás hiányában. Nagyon jól karbantartják viszont a logikai feladatok és a nyelvtanulás. Azonban az agyunk kapacitása nem végtelen, sőt újabb kutatási eredmények már az egyoldalú igénybevétel veszélyeire utalnak (stressz, multitasking stb.) A túlságosan sokféle, nem rendszerezett információ mindenképpen veszélyt jelent, szétszórttá teheti az embert. A sokoldalúan használt agy ezzel szemben többféle „üzemmódban” is működik, többek között ilyen például a meditáció, amelynek számos jótékony hatását mutatták ki egyes kutatások.
Testmozgás, táplálkozás sőt az alvás is nagy szerepet játszik agyunk állapotában, és általánosságban ajánlható a pozitív életszemlélet. Emellett viszont előbb vagy utóbb szükség lesz egy új etikai kódexre is, egy olyan szabályrendszerre, valahogyan mederben képes tartani az információs társadalom veszélyes hatásait.
