Hogy lehet, hogy évekkel azután, hogy a frankhitelek és egyéb devizahitelek átváltása megtörtént forinthitelre, még mindig téma lehet a devizahitelesek helyzete? A válasz ere csak az lehet, hogy még mindig sokan vannak nehéz helyzetben, még mindig nagy összegekkel tartoznak a bankoknak. Nagyon tanulságos annak áttekintése, hogyan reagált a kormány és hogyan az állampolgárok többsége annak idején a problémára.

Előre bocsátom, hogy nem vagyok elfogulatlan, mert nekem is van egy közepes összegű CHF lakáshitelem. Az egyik ismerősöm (aki nem vett fel ilyen hitelt) józan paraszti ésszel fogalmazta meg azt, amivel maximálisan egyetértek, hogy a hitelt felvevők, a bankok és az állami vezetés egyformán hibáztatható a devizahitelezés miatti problémákért. Egyértelmű viszont, hogy akiknek nincs a közeli rokonságban devizahitel tartozást nyögő ismerőse, nem mind így látják és általában nem is nagyon értik a probléma részleteit.

2007-ben, amikor néhány ismerősömmel együtt vettünk fel devizahitelt, akkor úgy gondoltuk, hogy van ugyan egy árfolyamkockázat, de ha az árfolyam elszáll, akkor az állam úgyis közbelép. Két tényezőt azonban nem vettünk figyelembe, amelyek miatt az állam közbeavatkozása egyáltalán nem magától értetődő: az egyik az, hogy a hitelt felvevők többsége nem feltétlenül esik egybe a kormány törzsszavazóival (főleg ha kormányváltás is történik), másrészt pedig a pénzügyi szakértelemmel is lehetnek problémák legfelsőbb szinten.

Mért gondoltuk azt, hogy probléma esetén a kormány "megmenti" a devizahiteleseket, magától értetődő módon, nem pedig afféle kegyes gesztust gyakorolva? Lehet, hogy naivak voltunk abban, hogy az általános európai (kontinentális) gyakorlat az előre nem látott károkat szenvedő állampolgárok kisegítése. Például ha a mezőgazdasági termelőket súlyos aszálykár éri, a magyar állam azon nyomban jelentős összegekkel kártalanítja őket, általában nem vizsgálva a gazdálkodó felelősségét az őt ért kárban. (Például láttam olyan képet egy hírlapban "aszálykárról", amikor sárga homokon termesztett kukoricát fotóztak le, holott ilyen homokon a kukorica már egy-két száraz hét után is kiéghet.) Ezzel együtt a mezőgazdasági termelők és egyéb, elemi kárt elszenvedett polgárok kártalanítása általában jogos és szükséges - viszont a devizahitel is egy előre nem látható pénzügyi katasztrófa volt, amely valóban TERMELŐ állampolgárokat sújtott (ez vitán felüli, hiszen a bankok nagyon nagyon is megnézik, hogy kiknek adnak hitelt, ergó rendszerint nem az utolsó részeges trógerek kapták).

Ezzel nem akarom csökkenteni a bankok felelősségét, amelyek nagyon nagy profitot realizáltak a devizahitelekkel, és azt sem gondolom, hogy az állampolgár teljes mértékű kártérítést kell, hogy kapjon. A fejtegetésem ezzel együtt nem is annyira a jogi mint sokkal inkább erkölcsi kötelességekről szól.

A hosszú távú hiteleknek van egy megszokott dinamikája a hitelnyújtók és a hitelfelvevők számára egyaránt, egyfajta mértékadó üzleti gyakorlat. Ez azon alapul, hogy a hitel törlesztése eleinte jelentős terhet jelent később, ahogyan fejlődik a gazdaság és növekednek a reálbérek (nő a fizetésünk), sőt az infláció miatt is a pénz nominálisan leértékelődik, ezért öt-tíz év elteltével már a havi részlet nagysága egyre inkább el fog törpülni a családi költségvetésben. Ez egy szokásos forgatókönyv, ha nem így lenne, akkor nem tudnánk újabb hitelek felvételével pár évente autót cserélni vagy háztartási gépet cserélni. (Bár megjegyzem, hogy én magam sosem vettem fel fogyasztási hitelt a lakáshitelen kívül és nem is vagyok ennek a gyakorlatnak a híve, eladósodottságom ennek ellenére jelentős.) A lakosság tartós eladósodottsága nyilvánvalóan csökkenti a vásárlóerőt.

Gazdasági válság esetén ez a forgatókönyv kapásból borul, és ez történt a '90-es évek elején, amikor a munkanélküliség és az alacsonyabb jövedelmek miatt nőttek meg sokak hitelterhei. Hogy ez a probléma viszonylag kevés embert sújtott annak oka egyáltalán nem közismert: a banki kamatemelések kb. 1990 és 92 között (politikai okokból) csak késve követték a hirtelen meglóduló inflációt, és a bankok keletkezett veszteségeit (amelynek jóval nagyobb részét adta a vállalati szféra mint a magán szféra) az állam jóváírta. A szanálás egy banki csődhullámot előzött meg akkoriban.

A 2005 és 2008 között hitelt felvevők már gyaníthatták, hogy túl szép a leányzó fekvése, hiszen a havi törlesztőrészletek alig haladták meg az albérletek szintjét. Az is gyanús lehetett, hogy zéró vagy közel zéró önrésszel az ún. alsó középosztály is hitelt kaphatott - ez egyértelműen hibás banki gyakorlat volt, egyfajta profitmohóság, de távolról sem ugyanaz, mint az USA-ban a NINJA hitelek (no income, no job, no asset - tehát se jövedelem, sem állás, sem tulajdoni fedezet nem volt), amelyek végül a globális hitelrendszert is megmérgezték. A hitelképességet nálunk a bankok nagyon is szigorúan vizsgálták. A magyar középosztály alsó, vagyontalan része azért is szeretett volna saját lakáshoz akart jutni, mert a lakásbérletek teljesen kaotikus állapotba kerültek miután az önkormányzati tulajdonú lakások nagy részét az állam kiárusította a '90-es években, a jogi szabályozás a bérlemények esetében nem volt jól kidolgozott.

Az alsó-középosztály tehát csupán megragadott egy lehetőséget, de figyelem, nem nekik kellett volna pontosan ismerniük a gazdaság állapotát, hanem a döntéshozóknak, az akkori pénzügyi vezetésnek (pénzügyminisztériumnak és bankfelügyeletnek). A Gyurcsány-kormánynak kellett volna látnia a magyar gazdaságban felfúvódó lufikat, és (mint azt a csehet tették) betiltani a devizahitelt, vagy pedig (mint a szlovákok tették) bevezetni az eurót, amely mérsékelte volna az árfolyamkockázatot. A CHF hitel, amely eredetileg osztrákoktól származó ötlet volt, már az első Fidesz kormány idejében létezett, de amikor később tömegessé váltak, sem az akkori kormányzat sem az ellenzék nem hívta fel az adósok figyelmét a veszélyekre. Gyakorlatilag egyetlen pénzügyi szakértő sem figyelmeztette a lakosságot.

Még egy fontos körülmény, hogy Magyarországon a hitelek reálkamata mindig is magasabb volt mint a szomszéd országokban. Emiatt a lakáshitelek mindig csak akkor tudtak meglódulni, amikor az állam különféle támogatásokat nyújtott: ilyen volt az ún. "szocpol", amellyel később sokan visszaéltek, és ilyen volt az állami kamattámogatás, amelyet a Fidesz vezetett be. Ennek mértékét ugyan a későbbi szocialista kormány csökkentette, de 3% még mindig jelentős tétel volt, és a költségvetésnek éves szinten több száz milliárd tételt jelentettek a lakástámogatások. A kérdés felmerül, hogyha az egyik hiteles kap állami támogatást, a másikat ez mért nem illeti meg, tehát a devizahitelesnek mért nem jár?

A magyar államnak kapóra jött annak idején a devizahitelek elterjedése, hiszen ez csökkentette az állami lakástámogatások miatti költségvetési hiányt oly módon, hogy a lakáspiac is fellendüljön. Naivitás volt azonban azt gondolni a Gyurcsány-kormány részéről, hogy a hitelpiacon létezik ingyen ebéd éppúgy mint azt hirdetni, hogy a magyar gazdaság "dübörög". Még egy fontos tényező az is, hogy az olcsó és támogatott hitelek haszonélvezői nem csak a hitelfelvevők, ők mindig megosztoznak a hasznon másokkal, kb. fele-fele arányban. Ez pedig a lakásárak hirtelen emelkedésében jelenik meg: az első Orbán-kormány idején a kamattámogatás miatt a lakásárak egy-két év alatt közel a duplájára nőttek, a devizahitelek idején pedig újabb árnövekedés történt. A lakáspiaci buborék pedig később törvényszerűen kipukkadt és a lakásárak éppen akkor estek vissza, amikor a svájci frank kamata megnőtt.

A konzervatív kormány a tulajdonképpen jól kezelte ezt a helyzetet, egy komoly hibától eltekintve, hogy a forintosítást túl későn vezette be. Annyira későn, hogy közben már sokan tönkrementek, potom áron kénytelenek voltak a lakásuktól megszabadulni és még mindig fizetik a fennmaradó törlesztőrészleteket. Másoknak pedig még ma is túlságosan nagy terhet jelent a hitel annak ellenére, hogy a túlnyomó többség nem tőzsdézni akart és nem spekulációs céllal vette fel hanem azért, mert (ezt sokan nem tudják) a forintkamat a többszöröse volt annak idején a devizahitelnek. Hiszen az rendes piaci kamat volt, állami kamattámogatás már nem volt igényelhető akkoriban.

A kormány 2010-ben pedig azt tette, mint a farkashorda vezére, hogy először a saját sleppje lakjon jól: azoknak tette lehetővé a hitelektől való megszabadulást a végtörlesztés révén viszonylag kedvező árfolyamon, akiknek lényegében nem volt a hitelre olyan nagy szükségük. (Hiszen később egy összegben ki tudták fizetni.) Tehát akik nem voltak rászorulva, hanem spekulációs céllal vették fel, ők megszabadulhattak tőle - bár ez az ítélet annyiban túlzó, hiszen sok esetben a család támogatását is igénybe vették. (Megjegyzendő, hogy nem csak a spekulációs devizahitelesek kaptak jelentős állami támogatást, hanem a felelőtlenül gazdálkodó fideszes önkormányzatok is, akiknek a hiteleit az állam átvállalta ill. leírta.)

2010-ben Surányiék körvonalazták, hogyan lehetne forintosítani a devizahiteleket, a javaslataikat azonban nem vették figyelembe csak akkor, miután az árfolyamok az akkori 190-ről 260Ft fölé nőttek, öt évvel később került csak rendezésre a probléma.

Közben bevezettek egy jelentős mértékű bankadót, amelyet még részben sem a devizahitelesek megsegítésére fordítottak. A médiumokban folytonosan ment a szöveg a devizahitelesek "megsegítéséről", - ezzel éppúgy hergelték a közvéleményt, mint amikor a pedagógusok fizetésemelésével szokták. Hússzor is beharangozzák az eseményt, mire megtörténik a végrehajtás, és arról nem szól a fáma, hogy sokan közben rosszul járnak (például mert más pótlékokat megszüntetnek). A magyar társadalom köztudottan nem szolidáris, hanem inkább irigynek mondható, hiszen évszázadok során kialakult történelmi reflexek következtében sokak számára a magyar "nemzet" egy olyan nagy családot jelent, amelynek tagjai csak egymás rovására boldogulhatnak, ezekben a fejekben tehát a játszmák zéró összegűek.

Emiatt a devizahitelesek helyzetét sem fogták fel másként, a legtöbben nem szimpatizáltak velük, főleg ha nem volt senki ilyen helyzetben a közeli rokonságban. Sőt, a legtöbben a polgári jogot kissé szűken értelmezve feltették a kérdést: hol itt a probléma? A hitelesek tudták, hogy mit vállalnak. Való igaz: a közjegyző pár óra alatt tízezreket keresett azzal, hogy kiadta valakinek átnézésre a hitelszerződést, aki felolvasta az adósnak, (formailag elbírálva, hiszen a tartalmához nem értett) a lényegét többször elismételve, hogy "ha nem fizetsz rendesen, a banknak nem kell bíróságra mennie, eladhatja fejed fölül a lakásodat". Némi cinizmussal elmondható: A tájékoztatás megtörtént, hiszen közjegyző is hitelesítette a szerződést.

Hozzá kell tenni ehhez azt is, hogy nálunk a pénzügyi kultúra szintje alacsony, sokan azt sem értik mit jelent a kamatos kamat (emiatt vesznek fel uzsorahiteleket - apropó, őket jobban védő a törvény) és mi történik, ha elszáll az árfolyam. Ez pedig nem a hitelt felvevők kritikája hanem az oktatási rendszerünkké amellett, hogy a devizahitelesek konstrukciói és a hitelek történetei olyan bonyolultak lehetnek, hogy még a kevésbé felkészült banki ügyintézők sem tudják áttekinteni. Én magam is úgy jártam, hogy az általam kért "adósmentő" program miatt a törlesztőrészletem majdnem nagyon megnőtt - de mivel a hölgy már járt úgy egyszer, hogy az ügyfél az adósmentést követően lila fejjel üvöltözve rohant be az irodába, az utolsó pillanatban hajlandó volt az egész fáradságos procedúrát visszacsinálni. A konstrukciómat egyébként hiába kezdem magyarázni nem pénzügyi felkészültségű ismerőseimnek, egy átlagos műveltségű értelmiségi nem érti.

A kormány fő döntéshozóinak pénzügyi ismeretei azonban láthatóan szintén nem haladták meg egy átlagos "Rezsi Szilárd" szintjét, máskülönben nem gondolták volna, hogy az árfolyamgát igazán hatásos megoldás lehet hosszabb távon. Nem volt rossz ötlet és valóban jelentett némi könnyítést, de leginkább félmegoldásnak mondanám, hiszen az árfolyamgát lejárta után a hitelek törlesztői hirtelen vissza emelkedtek az eredeti vagy azt meghaladó szintre.

Az állami vagyonkezelő és a magáncsőd intézménye megint amellett szól, hogy a kormány többféle módon is igyekszik kezelni a problémát, bár egyik sem működik túl hatékonyan, mert nem nagyon vannak mögötte érdekek. Mindkettő jó és hasznos megoldás, de nincsenek még bejáratva, kulturális beágyazottságuk még nem megfelelő.

A legjobb megoldás végül a devizahitelek forintosítása volt, amely kamat jóváírásokkal történt. A CHF kamatok ugyanis jelentősen megemelkedtek, amelyet a bankok - a kormány szerint tisztességtelen módon,- továbbhárítottak. Ennek, valamint a kamatmarzsnak (a vételi és eladási árfolyam közti különbségnek) a jóváírása szintén megtörtént, és a költségeit a bankok viselték. Az ember ilyenkor felszisszen, hogy az utólagos költségbehajtás a normál üzleti gyakorlattól eltér, azonban valamilyen szinten jogosnak volt mondható a bankokkal szemben. (Felmerül a kérdés, amire nem tudok most válaszolni, hogy az általános bankellenes intézkedések nem rostálták-e meg annyira bankokat, hogy az hosszabb távon káros hatású lesz a szolgáltatások minőségére és növelhetik-e lényegesen a kamatokat és az ügybél banki költségeit? Jelenleg úgy tűnik, hogy a válasz nemleges, de most még az általános pénzbőség torz képet adhat.)

A forintosítás már hatásos fegyvernek mondható, azonban összehasonlítva ezt az adósmentést a lengyelekével, a kép elszomorító. A lengyelekről ugyanis köztudott, hogy velünk ellentétben tudnak számolni, mert rákényszerültek a '80-as években a "lengyel piacok" idején. Ott az adósmentés, amibe az állam is beszállt, mindenkinek elfogadható szintű törlesztőrészletet biztosított, még nálunk távolról sem ez a helyzet. (Emiatt ott sokkal kisebb a bedőlt hitelek aránya.) Hiába a forintosítás, ha közben az árfolyam annyira elszállt, hogy a felvett összeg legalább a másfélszeresére nőtt, közel zéró infláció mellett, éveken át stagnáló, majd lassan növekvő bérek mellett. Ily módon sokan még mindig fizetésük több mint egyharmadát törlesztik a banknak, ráadásul úgy, hogy könnyítésül kitolták a futamidőt akár 30-40 évre is, tehát legalább nyugdíjba vonulásukig nyögni fogják.

Most úgy tűnik, hogy a devizahitelesek megint sírnak, pedig ugyanígy panaszkodhatnának a vállalkozók, a nyugdíjasok vagy a fizikai dogozók, vagy más alacsony keresetűek, akik el vannak maradva a számlákkal. Szó sincs panaszkodásról, inkább a történet egésze az, a nálunk tipikusnak mondható hülyeségek tömegével ami érdekes. A narratíva hitelessége abból látható, hogy ezúttal is a leginkább jóhiszeműek (az átlagos hitelfelvevők) szenvedték el a legnagyobb kárt. Szó se róla, a kormány sokat tett - habár néhány lépést túl későn-, és a legtöbb hiteles helyzete javult főként azoké, akik végig tudtak törleszteni. Ezzel szemben vannak olyanok is, akik már régen bedobták a törölközőt, mert nem vállalták a magas törlesztőrészletet. Esetleg a házukból sem hajlandóak kiköltözni, - hiszen az ő tulajdonuk,- hanem elkeseredetten perlik a bankokat. A bíróságok pedig mi alapján döntsenek, hiszen nincsenek sem megfelelő ismereteik, se felkészültségük: központi irányelvek alapján a panaszok nagy részét elutasítják.

Elvileg ugyan az újra megemelkedett lakásárak miatt jó megoldás lehet a nem fizető adósok számára a lakásuk értékesítése, azonban a gyakorlatban ez nem mindig működik. Jó néhány példát láttunk rá, hogy a bank úgy hirdeti meg az árverést, hogy a piaci ár közelében pályázókat valamiért adminisztratív okokból ki tudják zárni (pl. túl rövid határidő, a hitelesítő személy nincs az irodában), majd érvényes licit hiányában töredék áron eladják egy bennfentesnek.