Be kellene látnunk, hogy az a "liberalizmus", amellyel a radikális jobb oldal harcol valójában nem létezik. A "liberális" szitokszóvá vált, afféle vörös posztóvá nem csak a szélsőjobb számára, hanem még olyan, számomra is mértékadó véleményvezérek részéről is mint Puzsér Róbert. Már a szónak az említése is elég, hogy bevigyen minket az ideológiai bozótharcok sötét erdejébe, mozgósítson jobb és bal oldalon egyaránt. Az értelmes kommunikáció azonnal megszűnik, pavlovi reflexek lépnek működésbe és egyesek a "NER-bibliát" kezdik el fújni, éppúgy mint a múlt század közepén "elvtársaik" a kommunista kiskátét. (Az is tele volt előre gyártott panelekkel arról, mi a helyes tett az osztályellenséggel szemben, a gonosszal, amely a társadalmi béke és jólét akadálya.)

Beszéljünk magyarul!

Az első lépés ennek a terméketlen párbeszédnek a befejezésére, hogy ne másokat akarjunk megbélyegezni, hanem próbáljunk meg magyarul beszélni: a "liberális" megengedő felfogást jelent, a szabályozások könnyítésére törekvőt, azt feltételezve, hogy ezekre nincs már olyan mértékben szükségünk mint amennyire régebben gondoltuk. Ennek ellentéte a szigorító, mindent leszabályozni igyekvő törekvés, amely lehet egy olyan kívánalom, hogy inkább térjünk vissza a hagyomány szigorúbb társadalmi rendjéhez, de lehet szélsőséges esetben mindent ellenőrizni kívánó, azaz diktatórikus is.

A társadalmi haladás elve a politikai baloldalhoz, a rendpártiság pedig a jobboldalhoz kötődik, ezek a kategóriák már sok évezrede léteznek, mindig voltak olyanok egy adott társadalmi csoportban, akik másokhoz képest (!) megengedőBB vagy pedig szigorúBB felfogásúak voltak. Nagyon viszonylagos, hogy kinek mi számít túlságosan liberálisnak manapság, éppolyan szubjektív mint az is, hogy ki érzi a mai Orbán rendszert az alapvető személyiségjogait korlátozónak, azaz diktatórikusnak. (Érzékeny művészemberek már évekkel ezelőtt diktatúrát kiáltottak, van akik most érzik magukat úgy, de vannak olyanok is sokan, akik számára az önkényuralom teljes mértékben elfogadható állapot.)

A lényeg, hogy ne merev kategóriákat használjunk, hanem rokon értelmű szavakkal próbáljuk körülírni, hogy mire gondolunk - az egyetlen kivételt ez alól azok képezik, akik tudományos munkán dolgoznak. Feltéve persze, hogy valódi eszmecserét akarunk folytatni másokkal, nem pedig meggyőzni olyasmiről, amiről nekünk is csak felületes ismereteink és homályos elképzeléseink vannak (hogy szalonképesen fejezzem ki magam).

A kis különbségeket a politika erősíti fel

Bár az agykutatás már igazolta, hogy vannak köztünk konzervatívabb és modernebb beállítódásúak, ezek a különbségek mégsem annyira tragikusak, mert a két szélsőség a teljesen földhözragadt és a végletekig virtualitásban élő, meglehetősen ritkák. Legtöbben igényeljük a hagyományokat éppúgy mint az újdonságokat és az életünk különféle területein vagy egyes szakaszaiban sem ugyanúgy fogjuk fel. A hagyománykövetők is használják a technika egyes áldásait és a modernisták nagy része számára is fontosak a természeti és a történelmi értékek.

A politikusoknak viszont jó megélhetést biztosít, hogy kitűznek egy zászlót, nagy jelszavakkal toboroznak és igyekeznek meghatározni egy ellenséget, akikkel harcolni kell, ezáltal teremtenek egy problémát, amelyek kezelésével a saját fontosságukat igazolják. Nyilvánvalóan gyerekes magatartásról van szó, amely a mai magyar politikai elit nagy részére jellemző. Ennek belátásához néha sajnos társadalmi katasztrófára van szükség: a brit polgárháború például az 1640-től évtizedeken át zajlott és csak később látták be a felek, hogy a köztük levő különbség nem volt olyan nagy, amilyennek gondolták. Ugyanez mondható el a spanyol Franco rendszerről vagy a legtöbb forradalmi mozgalomról is: a létező társadalmi törésvonalakból a politikusok által előidézett földrengések később már nehezen áthidalható szakadékokat hoztak létre.

A 20.század végi liberalizmus értékelése

A második lépés a "liberalizmus"-tól való megszabadulásra annak a korszaknak az értékelése, amely a liberalizmus ideológiájának egyeduralmával írható le, a '80-as évek angolszász politikai-gazdasági felfogásából kiindulva. A spanyolok és portugálok hozzánk képest egy kedvezőbb történelmi időpontban csatlakoztak az EU-hoz, nálunk viszont ez olyan időszakban történt, amikor a gazdaság terén a liberalizmus abszolút domináns volt. Mivel a Kádár-rendszerben szocializálódott magyar elit nagy része képtelen volt megszabadulni az ideológiai panelektől, úgy vélte, hogy csak az történik, hogy egy kevésbé sikeres ideológiát felvált egy nála jobb.

A liberalizmus dogmaszerű alkalmazása azonban felerősítette a társadalomban a szocialista tábor szétesése nyomán fellépő anarchikus tendenciákat, így sokak számára a demokrácia és az anarchia jelentése között nincs lényegi különbség. A liberalizmus eszmerendszerének mechanikus alkalmazása részben felelős azért, hogy felerősödött nálunk a nihilizmus, alkoholizmus, depresszió, a kisközösségek és családok szétesése, a gazdasági kiszolgáltatottság.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez a korszak teljesen az ördögtől való volt pozitív eredmények nélkül, de azt sem, hogy ez ellen másfajta szélsőségek (fasizmus, nacionalizmus) jelentenek megoldást. A fasiszta társadalmakban ugyan a legtöbben közülünk még nem éltek, de attól még eléggé jól tudhatjuk, hogy milyen volt élni azokban és mennyire nagy társadalmi kárt okoztak.

Ha túlzottan behúzzuk a féket és mindent szabályozni akarunk, akkor megöljük az egyéni kezdeményezéseket és a társadalom kasztosodni fog, ha pedig nagyon megengedőek vagyunk, az a társadalmi normákat megszegő bűnelkövetők számára lesz kedvező.

Hogy hol vannak az ésszerűség határai, arra érdemes két konkrét példát is megnézni.

Az élelmiszeripar példája

Napjaink élelmiszeripari termékeinek fogyasztása igen sok esetben egyértelműen nem egészséges. Én sem vagyok amellett, hogy sok chipset, műzlit, gyorséttermi kaját és hasonló agyonfeldolgozott élelmiszereket fogyasszunk, viszont létezik egy olyan "illiberálisnak mondható" tendencia, hogy minden élelmiszeripari termék gyanús, tehát az egész iparág mondjuk 90%-ban fölösleges. Nézzük hova vezethet mindez:

-Ha mindig csak alapanyagot használok, akkor mindent főzhetek saját magam. VALÓBAN nagyon egészséges, ha főzünk amikor lehet, de időigényes is, ha még egy babkonzervben sem bízom és egy óráig főzöm a babot is. Általában kerülni kell a feldolgozott élelmiszereket, de az is hiba, ha ez kizárólagos dogmává válik.

-Azért is hiba, mert ezáltal egy csomó élelmiszert ki fogok zárni az étrendből, amelyek egészségesek, de nem érhetőek el kistermelőktől, például a halat vagy a szezonális zöldségeket és gyümölcsöket. Csak nagyon sok utánjárással kerülhető el, hogy egyáltalán ne fogyasszunk iparilag feldolgozott élelmiszert, de például a felvágott helyettesítése kistermelői füstölt áruval sem egészségesebb.

-Úgy gondolhatom, hogy a minőségi élelmiszerekkel mintegy "kipipáltam" a táplálkozást, holott egyáltalán nem biztos, hogy egészséges, de az sem hogy nem fogok tőle elhízni. Az sem mondható el, hogy mindenki számára adott a lehetőség, hogy helyi kistermelőktől vásároljon, mert nem mindenki engedheti meg magának különféle okokból.

-Ha nem bízom senkiben, mert úgyis átvernek, akkor mindent magamnak kell megtermelnem. Volt olyan ismerősöm, aki a zöldségeket és húst is maga termelte, gyakorlatilag mindent, más tekintetben viszont nagyon nyitott gondolkodású volt. Ez is azt mutatja, hogy nem vagyunk beskatulyázhatóak egyik irányban sem: egy adott területen lehetünk szigorúbbak, más területen pedig megengedőbbek.

A demográfia példája

Nem csak a liberalizmus eszméje az, amely miatt a születésszám a fejlett társadalmakban lecsökkent. A születésszám csak azokban a hagyományos társadalmakban magas, ahol a gyerekneveléssel a szülők egyáltalán nem vagy csak alig foglalkoznak, és a gyereket pár éves korára már munkaerőnek tekintik. A demográfiában pedig egyfajta visszacsatolás látható: Nyugat-Európában a népesség csökkenése már kisebb mértékű mint nálunk és még inkább mint tőlünk keletre vagy a Balkánon.

Egy nagy demográfiai ciklus létezik, ahol a népesség (a gyermekhalálozás csökkenése miatt) eleinte megugrik (1.szakasz), később pedig visszaesik (2.szakasz) és egyensúlyi helyzethez fog közelíteni (3.szakasz). A fejletlenebb országok az első szakaszban vannak, Kelet-Európa és a Balkán a 2.szakasz közepén, mi a végén, Nyugat-Európából a skandinávok és a franciák a 3.szakasz közepén. Ezek persze csak általános tendenciák és a valós helyzet ennél sokkal bonyolultabb, de tény hogy Skandináviában nem csak a bevándorlók növelik a népességet, hanem a svédek (vagy épp a franciák) gyermekvállalási kedve is nagyobb, mert a létbiztonság és az életszínvonal jóval magasabb szintű mint nálunk.

A magyar kormány valóban jó irányú lépéseket tett abba az irányba, hogy több gyerek szülessen (ráadásul ott, ahol megfelelően fel is tudják nevelni), de a folyamat tompítására lehet csak képes. Egy generáció már felnőtt egy adott létszámban, és Orbánék sem képesek olyan biológiai csodára, hogy a nők húsz éves gyerekeket szüljenek.

A demográfiai visszaesés, a lakosság csökkenése nem feltétlenül baj, sőt biztosan nem tragédia. A nyugdíjasok húsz év múlva sem fognak éhenhalni, legfeljebb szerényebben fognak élni a maiaknál: tovább dolgoznak, nem fognak annyit utazni, kevesebbet költhetnek szórakozásra, esetleg egészségügyi kiadásokra kénytelenek lesznek beáldozni a vagyonuk egy részét stb.

A demográfiai visszaesés emellett egy kimondottan kedvező folyamat globális méretekben a környezet védelme érdekében. Sőt, azokban az afrikai és ázsiai országokban ahol a népesség nagyon gyorsan nő ma is, ökológiai katasztrófákra kell számítani. (Amely nem feltétlenül kell, hogy tömeges éhhalálhoz vezessen, de a szaporodást lefékezheti.)

Nyílt társadalom vs. zárt társadalom

A fentiek konklúziója, hogy a megengedőbb felfogásúak ("liberálisak") egy nyitottabb társadalmat tételeznek fel, és nincs szükség semmilyen összeesküvésre vagy "Soros-ügynökökre", elég a közös értékrend, amely a politikusok nagy részét arra ösztönzi, hogy hasonló módon foglaljon állást, ugyanúgy szavazzon adott kérdésekben. (Azt nem feltétlenül látom problémának, ha Soros György vagy a adott esetben a norvég állam a hatalmas jövedelmeinek egy részét általa társadalmilag hasznosnak tartott mozgalmakra költi. A dogmatizmus és az empátia hiánya miatt viszont ne csodálkozzanak, ha ezeket sokan nem fogadják örömmel.)

Az is teljesen érthető válasz a globalizáció visszásságaira, ha sokan zártabb társadalomban szeretnének élni, amely a valódi közösségi életet teszi lehetővé. Az utóbbi időkben azonban az ő válaszuk sok esetben egy ösztönös, destruktív reakcióként jelentik meg, amely valaminek a tagadása kreatív elemek nélkül.

A kérdés mindkettő esetében a mérték, hogy fanatikusan és katonásan hiszünk-e mindezekben vagy pedig a józan ész határáig csupán, legyen szó akár "melegjogokról", "nemi egyenlőségről", bármiről. Mindkét felfogásnak megvan a maga helye és létjogosultsága, egyik sem szoríthatja ki a másikat teljesen, egy egészséges társadalomban.

Az emberek nagy részének alapértékei évezredek óta ugyanazok, a Biblia vagy az ókor nagyjai is megfogalmazták már mindezeket, ha ezen a nyelven beszélünk, akkor érteni fogjuk egymást. A félelmeink azok, amelyek eltérnek, és ha mindenki a saját félelmeit hajtogatja, akkor elbeszélünk egymás mellett.