A családcentrikusság egyesek számára valami szent dolog és tabutéma, ami bizonyos szempontból érthető: akár érzelmi kötődéseik miatt, akár azért, mert egyetlen elemzés sem tudja teljesen feltárni azt a pluszt, amivel az egész több mint a részek összessége. A család alighanem az emberi kapcsolatok alapja, általános iskolája, viszont nem a teljessége: létezik több más fontos emberi kapcsolat is, amely kicsit másként működik.
A párkapcsolatot például egyenrangú felek hozzák létre, a családdal ellentétben nem elsősorban a gondoskodásról kell, hogy szóljon, inkább egymás fokozatos megismeréséről több évtizeden keresztül. A munkahely légköre lehet ugyan családias, a munkatársak közötti kommunikáció és kapcsolatépítés viszont egy teljesen más műfaj. A barátok közötti igen mély és őszinte kapcsolatok, a választott közösségeinkben való szerepléseink, a közéleti megnyilvánulásaink, sőt az extázisos közösségek (bulik) mind másfajta készségek kifejlesztését követelik tőlünk és nem mindig könnyű az egyes kapcsolatok között az egészséges egyensúlyt megtalálni.
A családcentrikusság pozitív és negatív oldalai
A különféle felmérések (pl. itt, itt vagy itt) általában azt hozzák ki, hogy a magyar az egyik leginkább család centrikus nemzet Európában (a térképeken a sötétebb színek fejezik ki ezt), tehát a legtöbben hagyományos értelemben vett családot szeretnénk alapítani.
Másrészt viszont egy felmérés szerint a szülői önfeláldozás követelménye a gyermekek érdekében nálunk eléggé átlagos szintű. Tehát leginkább arról van szó, hogy igényeljük a családi élet meleg kis közegét, egy ilyen közegben érezzük jól magunkat.
Ennek a fajta családcentrikusságnak a negatív oldala a szolidaritás hiánya azokkal, akik nem tartoznak az ismeretségi körünkbe. Az osztrákokkal, beloruszokkal és balti országokkal együtt sereghajtóak vagyunk abban, hogy mennyire vagyunk elfogadóak a hátrányos helyzetűekkel szemben: a munkanélküliek, beteg vagy mozgáskorlátozott emberek és bevándorlók sorsa a magyar közvéleményt kevésbé érdekli mint más országokban. (Nyilván mert úgy gondoljuk, hogy a család dolga rajtuk segíteni és mi is a családra számíthatunk, ha ilyen helyzetbe kerülünk.)
Az alapgondolat Kádár-rendszerből származik
A Kádár-kormány a népszerűségét egy olyan gondolattal alapozta meg annak idején, hogy mi itt a Kárpát-Medencében egy nagy család vagyunk színleg megadva ugyan azt, ami a császáré, de közben mindenki ügyeskedhet és sumákolhat a háttérben. Azóta a magyar közéletet leginkább kicsinyes belharcok, zavaros és gyerekes megnyilvánulások jellemzik. A TV híradók az állampolgárt egy tíz éves gyerek szintjén kezelik: katasztrófákat mutogatva céloznak arra, hogy "máshol milyen rossz és veszélyes élni", és tele vannak olyasféle üzenetekkel, hogy holnap vegyél fel pulcsit, meg ne fázz vagy hogy jegesmedve bocsok születtek az állatkertben. Zavaros és iszapbirkózás-szerű ügyek tárgyalása mellett ilyesféle üzenetei vannak a médiumnak már évtizedek óta.
A három éves GYES-t is egyébként a Kádár-rendszer vezette be, viszont hosszú távon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem növelte a születésszámot, mert az évekig otthon maradó anyák hátrányosnak érezték a helyzetüket amiatt, hogy kiestek a munka világából (most pedig panaszkodnak, hogy mért alacsonyabbak a női fizetések) és sokak számára az otthoni családi környezet egyenesen nyomasztó is lehetett. Az egyes országok polgárainak boldogságszintje nincs arányban a családcentrikussággal, sőt az összefüggés inkább fordított. Hollandoknál és skandinávoknál, ahol nem a család az első és mindenek fölötti, ott az emberek kevésbé érzik megterhelőnek a családi közegre jellemző erős társadalmi normákat és elvárásokat, emiatt lazábbak és felszabadultabbak.
A családias légkörbe bele lehet ragadni
Nincs kimutatható előnye annak, ha a gyerek az anya hátán van egész nap (mint egyes afrikai családokban), de annak sem, ha évekig otthon marad a szüleivel - sőt inkább bizalmatlanabb lesz az idegenekkel szemben. Nálunk az első három évben való otthon maradás már annyira társadalmi normává vált, hogy sokan akkor sem választják a bölcsődét, ha megtehetik.
Az utazásszervezők azt mondják, hogy a magyarok turistaként is nagyon család centrikusak, mert ahova érkeznek ott elvárják, hogy fogadják őket és programokat szervezzenek a számukra. Mintha idegen és ismeretlen környezetben a legtöbben túlságosan is félénken mozognánk, nem bízunk eléggé önmagunkban. Biztonságigényünk olyan szintű, hogy az egészséges mértékű kockázatvállalás rovására mehet. Ezt fejezi ki az is, hogy nem vagyunk nagyon mobilisak és munkahelyeken is sok esetben az ismeretségi kapcsolatok dominálnak. A bizalmatlanság bürokratizmust szül: tehát amikor azt tapasztaljuk, hogy a bürokrácia áldozataivá váltunk, akkor általában az történik csupán, hogy az ügyintézők félnek és nem mernek elmozdulni a kályhától, benne maradnak a jól ismert kis komfortzónájukban ahelyett, hogy a szabvány-magatartást feladva józan ésszel és némi emberséggel kezelnének minket.
A múlt feltárása és objektív értékelése sem lehetséges "családias" légkörben
A rendszerváltáskor lett volna lehetőség az előző rendszerek bűneinek feltárására, a bűnösök megnevezésével együtt, azonban hogyan ezt Ungváry Krisztián könyvéből kiderült, ez a fajta szembenézési és tisztulási folyamat teljesen elmaradt, annak ellenére, hogy a régiónk más országaiban valamilyen szinten végbement. Az ÁVH utódszervezeti és ügynökei továbbra is jó kapcsolatokat tartottak fenn a hatalommal és többen közülük beépültek a parlamenti pártokba, emiatt minden módon akadályozni tudták az iratnyilvánosságot és a történelmi igazságtételt. A bűnök a "családban maradtak", politikai gyilkosságokért felelős vagy emberek életét megnyomorító fő felelősök nem kerültek bíróság elé, de a nyilvánosság előtt sem kellett az áldozataiktól bocsánatot kérniük. Habár a társadalom jó része igényelte volna, hogy az érintettek enyhített mértékű, de valós büntetéseket kapjanak vagy a kevésbé súlyos esetekben nyilvánosan vezekeljenek, azonban a politikai elitünk képes volt elhinteni, hogy mindannyian "külső nyomásra tették" amit tettek és végső soron mindenki "csupán csavar volt a rendszerben". Egyes politikusok jogellenesen hozzáférhettek a titkos aktákhoz, amivel más pártok politikusait és a hozzájuk kötődő közéleti személyiségeket zsarolni tudták. (Megpróbálták befeketíteni például Torgyánt vagy Csurkát, akiket a kommunisták valóban be akartak szervezni, de nem lettek ügynökök.) Mostani kormányunk is jól alkalmazza kádári refelexeket és egyáltalán nem érdekelt a múlt pontos feltárásában.
A családias, falusias légkör pletykálkodást szül
Amikor elfogult vagyok a saját kis (akár virtuális) családias közösségem rovására, az hozza létre a "fake-news"-t, más szóval az álhíreket, amelyek a régi korok pletykáinak felelnek meg. Egyszerűen azt szeretném látni, hogy aki nem tartozik hozzánk, az mind valamilyen módon fertőzött a gonosszal, - a józan ész határán túlmenően is szeretném ezt bizonyítva látni. Ha pedig az elménknek kiadjuk a parancsot, akkor képes előállítani vagy hajánál fogva előrángatni elég "terhelő bizonyítékot" azzal szemben, amitől én idegenkedem, ami tehát potenciálisan veszélyes. Nem csak nálunk jellemző ez, hanem minden olyan országban, ahol belterjes kis kultúrák alakultak ki: az USA vagy Oroszország nagy síkságain lakók is hajlamosabbak erre többek között. (A nagy kikötővárosok körzetében lakók már sokkal kevésbé, mert az teljesen másfajta szociális közeg.) Falusias jellegű kultúráról van szó, a nagyvárosokra az ilyen érzelmileg domináns megközelítések helyett racionálisabb, hidegebb felfogás jellemző (bár annak is megvannak a hátrányai.)
Az önállótlan állampolgár kevésbé tájékozódik
Azt azért vegyük tudomásul, hogy az "átlag" állampolgár egyáltalán nem tájékozott az adott kérdésekben, amiről véleményt nyilvánít. Például nem tud még arról sem dönteni felelősen, hogy érdemes-e felhagyni a nyári időszámítással - más országok, például az oroszok példája azt mutatja, hogy nem érdemes, de mivel az átlagember információbuborékban él és nem veszi figyelembe más országok példáit, emiatt pár évnek el kell telnie, hogy ez kiderüljön. A "többség" napjaink demokráciájában sokszor csupán azt jelenti, hogy a legjobban mobilizálható, legaktívabb rétegek döntik el a fontos kérdéseket, és lehetőleg szeretnek mindenre "nem"-et mondani, hogy érezzék (a valójában nem létező, manipulált) hatalmukat, befolyásukat. A problémát valójában a hiteles, szavahihető értelmiségi elitek hiánya okozza és a nyílt szakértői viták elmaradása - emiatt érzik úgy sokan, hogy értenek olyan kérdésekhez mint például a halálbüntetés, homoszexualitás vagy éppen a nyelvi rokonság, ugyanolyan mértékben, mint akik évtizedek óta hivatásszerűen ezekkel foglalkoznak.
Kétféle katasztrofális kimenet van és csupán egy optimális
Az egyik rossz kimenet a globalizáció rendszerének teljes megdöntése, és a világon belterjes kis falusias közösségek domináljanak - valami ilyesmi az Orbán-féle populisták álma. Elég nagy káoszt és technológiai visszaesést vonhatna maga után mindez.
A másik a környezet tönkretétele mellett a hagyományos falusias élet ellehetetlenülése: a kártevők terjedése miatt a biogazdálkodást elfelejthetnénk, csak génmódosított növények teremnének. Elég csúnya antiutópia ez is, de sanszos, hogy bekövetkezhet.
A harmadik megoldás a falusias és városias életközösségek közeledése egymás felé: urbanizált, modern falukörnyezetek, a nagyvárosi emberek többsége kétlaki életet élne város és falu között.
A konklúzió valami ilyesmi lehetne...
Sokat fejlődtek a magyar családok az utóbbi évtizedekben ezt be kell látni, például a gyereknevelés területén, ahol a rendszeres verés nevelőeszközként ma már nem elfogadható. Az erőszak különféle formái a házastársak között szintén megengedettek. A családi élet azonban egy bizonyos ponton túl megterhelő lehet a megfelelő külső társadalmi támogatás hiányában. (Mivel főként pszichológiai terhekről van szó, emiatt nem az anyagi támogatás a legmegfelelőbb eszköz).
A családias légkörbe bele is lehet ragadni, abszolút optimumként rávetítve a társadalom egészére és egyéb kapcsolatainkra. A hatalom érdeke sok esetben éppen az, hogy elhitesse az állampolgárokkal, hogy pátyolgatni fogja őket és minden (akár valós akár általa felfújt) veszélytől megvédi. Az önállótlan állampolgárok nagy száma és növekvő aktivitása visszaesést jelent: az "alternatív igazságokat" terjesztő demagógia és populizmus a szememben egy kevésbé racionális viselkedést tesz társadalmi normává.
Bízzunk benne, hogy mindez csupán egy nagyobb tanulási folyamat része, amelyben senki nem elég okos és mindenkinek van elég tanulni valója a másiktól.