A kiegyenlítődés egy nagyon általános természeti jelenség, amelynek egyik speciális esete csupán a piaci kereslet-kínálat törvénye. Az mutatja, hogy mennyire egy általános törvényről van szó, hogy még az állatvilágban is találunk hasonló eseteket, például a majmok kurkászási szokásaiban is létezik ennek megfelelője: a hím majom többet kell, hogy „udvaroljon” ezen a módon, ha kevesebb a nőstény.
Az emberi társadalmakban is eléggé általános, például a gazdag és szegény országok között is létezik kiegyenlítődés: az egyes országok között a vásárlóerő paritáson mért különbségek kisebbek mint dollárban vagy euróban mérve, a frekventált helyeken pedig a lakások jóval drágábbak. Az életben szinte kivétel nélkül mindig érvényesül az a közgazdasági alaptörvény, hogy „mindennek ára van”, semmi nincs ingyen.
Úgy gondolom, hogy a demográfia és a nyugdíjrendszer esetében is bízhatunk a kiegyenlítődésben hosszabb távon. Kína például azon kevés országok közé tartozik, ahol a férfiak aránya nagyobb nőknél, ami az egykepolitika következménye. Mivel hagyományosan a fiúgyermeket tartották értékesebbnek, aki jobban tud segíteni a szüleinek, ezért sokan még pénzbüntetés árán is vállalták a második gyereket, ha az első gyerek lány volt, viszont nem lett újabb gyerek, amikor az első fiú volt. Ettől az ivararányok eltolódtak, ami azt eredményezi, hogy manapság a nők előnyben vannak, sokkal könnyebben találnak párt maguknak mint a férfiak.
A demográfia esetében sem tartom annyira aggasztónak,ha a népesség csökken sok országban, az emberiség ettől nem fog kihalni, mert a gyerekek egyre értékesebbek lesznek és egyre többet fognak a társadalmak rájuk költeni, emiatt a születések száma ismét nőni fog egy idő után, beállhat egy szintre. (A bolygót pedig a mainál kevesebb ember környezetszennyezése terhelné.)
Az egyes generációk fizetése közötti különbségek is efelé mutatnak, régebben általában az emberek fizetése folyamatosan növekedett a korral, mert kevés volt az idős munkavállaló, a munkatapasztalat nagyobb érték volt mint manapság. Ma már a fizetés 50 év felett általában csökken, sőt néha látványosan visszaesik, mert nincs annyira szükség rájuk, ami részben a digitalizáció miatt is van, hiszen a fiatalok digitális készségei jobbak, de nem csak azért, hanem mert a munkaerő piacon is a kereslet-kínálat piaci törvénye érvényesül.
A nyugdíjrendszerben az öngondoskodásnak nyilvánvaló korlátai vannak: az egyik az a pszichológiai tény, hogy az emberi agy nem tud sokféle prioritásra fókuszálni és egy huszonéves embernek nagyobb gondja is van annál, mint hogy miből fog megélni hetven évesen, alapból nem fog ezzel foglalkozni. Emiatt kell állami eszközökkel rákényszeríteni vagy legalább ösztönözni hogy tegyen félre valamilyen nyugdíjalapra.
Másik tényező a megtakarítások kiszámíthatatlansága: biztos befektetés nincs, még az állam is csődbe mehet 30-40 év alatt, a megtakarításokat elviheti a hiperinfláció, emiatt is kell valamilyen kockázatközösség. A harmadik az, hogy nem lehet kiszámítani, hogy a nyugdíjas a vagyonát mennyi ideig fogja használni. A rövidebb életűek lennének „szerencsések”, mert öt-tíz év alatt tudnák ugyanazt az összeget elkölteni (persze ha egyáltalán megérik a nyugdíjkorhatárt), míg másoknak 80 éves koruk felett már elfogyna a félretett pénz és nem lenne semmijük (vegyük figyelembe, hogy a várható élettartam egyre jobban kitolódik, a mai nyolcvanasok között is már sokan vannak, akik jól tartják magukat és aktív életet élnek).
Kell tehát mindenképp egy vagy akár többféle közös nyugdíjkassza a mai társadalmakban, ami fedezheti az idősek megélhetését, legalább a fizikai igények szintjén. Kérdéses persze, hogy ez milyen arányban legyen magán azaz biztosítás jellegű, és milyen arányban állami.
A nyugdíjrendszerek teljes összeomlása leginkább szenzációhajhászás, az idősek „éhen halása” helyett sokkal ésszerűbb arról beszélni, hogy a nyugdíjak egyre kevesebbet fognak érni: főként az utazás, ruházkodás, lakhatás az, amire kevesebb fog jutni idős korban, de az egészségügyi kiadások is követhetik a sorban. Egy idő után az élelmiszereken vagy a fűtésen is kénytelenek lehetnek spórolni egyesek. Nálunk jelenleg is éppen a nyugdíjak relatív értékvesztése tapasztalható: reálértékben nem emelkednek a gazdasági növekedés ellenére sem (a régi nyugdíjasok esetében) a kormány tudatos politikája miatt.
Egy kimutatás szerint a menedzserek leginkább abban érdekeltek, hogy az év végi jutalmakat saját maguknak utalják ki, de éppígy az állam se nagyon érdekelt abban, hogy a plusz pénzeket ne magára költse, hanem például nyugdíjakra. Főleg, ha azt a látszatot tudja kelteni, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz az idős állampolgárokért, és jelentősebb nyugdíjemelések helyett inkább csak év végi „zsebpénzeket” tud küldeni nekik. (Felmerül persze az is, hogy mennyire veszi komolyan vagy leginkább csak lenézi őket a kormány. Mindenesetre a nyugdíjasoknak nincs szinte semmilyen fajta érdekképviselete.)
A gyereknevelés költségeinek bevonása a nyugdíjakba egy teljesen hibás gondolat, mégpedig több okból: az egyik az, hogy nem tud senki olyan adminisztratív szabályzást kialakítani, amely igazságos lenne (sőt már így is túl bonyolult nálunk a nyugdíj meghatározása). Egy esetben lehetne ösztönözni a gyerekvállalásra mindenkit igazságosan, ha a nyugdíjakat teljesen eltörölnék (mint ahogy nincs is a fejletlen országok nagy részében, az időseket a család tartja el).
Másrészt amiatt sem, mivel a gyereknevelést az állam igen komoly pénzekkel támogatja és ma már a költségek nagyobb részét átvállalja Magyarországon – természetesen abban az arányban, amelyet az adott család képes ráfordítani. (Az kap több hitelt, magasabb adókedvezményt és egyéb támogatást, ahol a magasabb kereset, mert elvben jobb körülményeket képes biztosítani a gyerekneveléshez.) Ez egy érdekes kísérlet ugyan, ami nálunk zajlik, de alapból jó iránynak tűnik, emiatt a gyerektelenek újabb büntetése a nyugdíjrendszeren keresztül már abszolút nem indokolt.
Harmadrészt vannak a gyereknevelésnek olyan előnyei is, amelyek anyagilag nem mérhetőek vagy kevéssé mérhetőek. Az is ide tartozik, hogy idős korban az egyedülálló emberről nincs aki gondoskodjon, a hiányzó szociális kapcsolatok, az elmagányosodás miatt sivárabb és rövidebb életre számíthat (nem lesznek unokái például). Nem ritka eset, hogy valaki emiatt kénytelen szociális otthonba vonulni, amelynek a költségei is igen jelentősek. Aki hasznosnak érzi magát, másokról gondoskodik és róla is gondoskodnak mások, az általában tartalmasabb és hosszabb életre számíthat. (Ez ismét csak egyfajta kiegyenlítődési tendencia hosszabb távon, a gyereknevelés megérdemelt jutalma lehet, optimális esetben.)
A társadalmak elöregedésében a legnagyobb problémát abban látom, hogy a demokratikus politikai rendszerek alapjait áshatja alá. Az általános választójog ott működik jól, ahol léteznek erős középrétegek és a választók közötti vagyoni különbségek nem túlságosan nagyok. Ahol a társadalom nagyon polarizált, ott a demagógiának nagyobb tere van (lásd például az amerikai kontinens legtöbb országát). Így is a legvagyonosabbaknak nyilván jóval nagyobb befolyásuk van a politika világában mint az átlagpolgároknak (lobbik, kenőpénzek stb.), ésszerű határokon belül ez valamennyire elfogadható.
Viszont ha a kispénzű nyugdíjasok aránya nagyon nagy, az elviheti a rendszert egy olyan irányba, hogy túl sok terhet raknának a fiatalokra és a középkorúakra, amiből ők köszönik, de nem fognak kérni. A társadalom működőképessége és a gazdasági ésszerűségek követelménye a diktatórikus államforma irányába mutathat.
A nyugdíjasok nagy része számára a jövőben a részmunkaidős állás lehet a realitás, akár átképzések árán is, bár olyan igazi időseknek való állások jelenleg még nem nagyon vannak. A másik lehetőség legalább ennyire fontos, a család ökonómiájában és a gyereknevelésben való részvétel.
