Végre látszik a kiút, hogy megszabaduljunk a „fogyasztói társadalom” terméketlen kategóriájától, és ezt a gumicsontot otthagyva (mert hogy nyilvánvalóan az volt), eljöjjön a kollektív megvilágosodás a szükségleteink természetét illetően. Az Index egyik cikke pont ez irányba vezet minket, amikor felteszi a kérdést, hogy mennyire más a GDP szempontjából, hogyha otthon isszuk a sört vagy a haverokkal egy sörözőben. Fogyasztás szempontjából a kettő elvileg ugyanaz, de egy vicc megvilágosítja a kérdést. A fiatal férj szól a feleségének, hogy estére leugrik a haverokkal kajálni és sörözni. A feleség válasza: „Nézz csak be a hűtőbe, ott van háromféle kedvenc ételed és hat féle sör. Fogd már fel, hogy házas vagy b@meg!”

A fogyasztás közgazdasági kategória és statisztikai mérőszám, de nem több. Ugyanis mint az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, nem a fogyasztásért fizetünk, hanem az élményért, az élmény minőségéért. (Pl. egy filmet nem lehet „elfogyasztani”, mert akárhányszor megnézhetem, a legtöbb virtuális termékkel így van.) Azt kell megfizetnem, hogy a beszélgetésre és lazításra alkalmas helyet biztosítanak nekem a sörözőben, terembért, takarítást, díszítést, a kiszolgálás kulturáltságát, a söröző környezetét, mindez együtt adja az élményt.

Az élmény ma már mérhető: a boldogsághormonok, legfőképp a DOPAMIN szintjével, amelyek az agy egyes központjaiban a jutalmazás érzését váltják ki. Korunk nagy problémája, ami most jól látható a világ „leállása” során, éppen az, hogy mind magasabbra emeltük azt az ingerküszöböt, mindig újabb ingerek kellenek és egyre erősebbek, hogy az élmény számunkra megfelelő legyen és örömet szerezzen, a legtöbben valamennyire függővé váltunk különféle élvezetektől. Az élvezet és a boldogság azonban nem ugyanazt jelenti, ezt már régóta tudjuk.

Genetikailag is már vannak jelentős, mérhető különbségek abban, hogy kinél hol van az ingerküszöb és hogy milyen tevékenységek szereznek igazán örömet. Egyrészt van aszkéta típus, akit ha megkérdezel délben, hogy nem jön-e ebédelni, olyan választ kaphatsz (konkrét eset): „Köszi nem, mert már reggel ettem egy kiflit, azzal elvagyok estig.” Ennek a másik véglete, aki két-három óránként is eszik valamit, folyton nassol (esetleg gyorsabban le is esik a vércukor szintje is). A legtöbb ember a két véglet között van, bár ez korral is változhat és a szokásaink is befolyásolják.

Van olyan típus is, akinek a különféle erőfeszítések szerzik a legnagyobb örömet, lehet ez akár hosszútávfutás, akár fizikai munka, egy bizonyos teljesítmény hatására érzi magát jól, ez adja meg számára a boldogsághormon löketet (nem tévesztendő össze az adrenalin függőséggel). Ők a szorgalmas típusok, ami részben adottság, részben szokások kérdése is lehet. Végül létezik az altruizmus jelensége is, amikor mások öröme jelent számunkra igazi örömet. A hedonizmus nem egyforma mértékben jellemző mindenkire és megfelelő tréninggel, főleg fiatalabb korban jól befolyásolható. (A beavatási szertartások például pontosan ilyen, erősen kiélezett megvonási tréningek elsősorban fiatal emberek számára.) A mai társadalom bűne, hogy mindez idáig nem tárta fel teljes mértékben a hedonizmus jelenségét, sőt projektálta a külső tényezőkre (nagy befolyású emberek, multik). Ma már viszont látjuk és képesek leszünk a kezelésére, nem annyira a vallás mint a tudomány eszközeinek köszönhetően.

A liberalizmust szokták szidni a mai ember mohóságáért, holott a hedonizmus régebben is jelen volt, de csak bizonyos kiváltságos rétegek számára. Ha az egyik ember megteheti, akkor a másiknak mért ne engedjük meg ugyanazt akár osztály, akár nemi akár rasszbeli szempontokat figyelmen kívül hagyva? Ma már az embereket alapvetően egyenlőnek tekintjük, ez régen abszolút nem így volt, még száz évvel ezelőtt sem. A gondot az jelenti hogy a régi arisztokrácia fényűző életmódja borzasztó rossz példát állított a tömegek felé. Nem tudták, hogy mit cselekszenek, ezért nem is ítélem el őket, de ők is felelősek azért a személyes „példamutatásukkal”, ha feléljük a bolygónk természeti lehetőségeit.

Másrészt az is igaz, hogy a felvilágosodás idején az emberi elme egy nagy sötét doboz volt még és csak mostanra jutottunk el odáig, a modern képalkotó szkennereinkkel, hogy nagyrészt már értjük, hogy mi történik az emberi agyban. Tudjuk, hogy pontosan milyen hatást fejt ki a sok cukor, mit az alkohol és mit a különféle drogok. A folyamatos élményszerzés sokféle formája nem szükségszerű, sem a zabálás, sem a folytonos utazgatás, sem a túlhajtott szexualitás, sem az ivás vagy a drog stb. – kezelhető, sőt kezelhetőek az ilyen vágyak megfelelő tréninggel, főleg fiatalabb korban, amikor agyunk még rugalmasabb és képlékenyebb. 

Nagy különbségek vannak az emberek között, hogy mennyire vagyunk rá képesek rá illetve hajlunk afelé, hogy vállaljuk a hosszú aszkézist valamilyen cél érdekében. Ennek egyik típusa az a fajta harcias felfogású ember, aki alkatilag alkalmas rá, hogy hosszú ideig tudjon kiállni különféle megpróbáltatásokat, a küzdés során elemében van. Ez a típus mostanában háttérbe szorult, mert nehezen találta meg a neki való terepet, ahol kibontakozhat, a különféle küzdősportok kivételével. A legtöbb területen az együttműködés került előtérbe a küzdelemmel szemben, a dolog az együttműködés formáinak finomításáról szólt. Lehetséges, hogy ez átmenetileg megváltozhat, a mostani helyzet jobban fog kedvezni a harcias felfogásúaknak világszerte, és amennyiben erős gazdasági pozíciókat szerezve túlságosan átveszik az irányítást számos országban, annak igen destruktív következményei lehetnek.

A kedvezőbb forgatókönyv nem az emberek kényszerítésén alapulna, hanem a mértéktartás fogalma fokozatosan az egyik etikai alapelvünkké tudna válni. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, hogy az AIDS elterjedése a szabad szex idején történt, ami ezredfordulót követően a legtöbb helyen már társadalmilag jóval kevésbé elfogadott magatartássá vált, például a „nyitott házasság” fogalma sem létezik már. A szigorúbb etikai normák is hozzájárultak az AIDS visszaszorításához.

A gazdaság valószínűleg alacsonyabb fordulatszámon pörögne a jelenleginél, megváltozna a táplálkozás, turizmus, szórakoztatóipar és még sok minden más, nem a látványos és újszerű dolgok vonzásában élnénk. (Annyi újdonságot „termeltünk” ilyenekből csak az utóbbi pár évtizedben, akkora információ mennyiséget, aminek feldolgozására évszázadok kellenének.) Jó esetben a vírus illetve a járvány következményei „immunizálni” fognak minket a könnyű, meggondolatlan szórakozási formákkal szemben. Élményfürdők lesznek még ugyan, az "élménytársadalom" viszont leáldozóban van.