Az erőszakos mozgalmak csak átmenetileg tudtak sikeresek lenni Európa polgárosodott országaiban az utóbbi bő száz évben. Többször is megrendítették ugyan a demokratikus országokat a különféle erőszakot hirdető ideológiák vagy csoportok, de ezek egytől-egyig tiszavirág életűnek bizonyultak. Az első világháború ugyan padlóra küldte szinte az egész kontinenst, végeredményben mégis a (német, osztrák és orosz) császárok hatalma omlott össze, a demokratikus országok jöttek ki belőle jobban.

 A nagy gazdasági válságot követően az értelmiségiek túlnyomó része úgy látta, hogy a demokrácia menthetetlen és csak a fasizmus vagy a kommunizmus között lehet majd a jövőben választani. Mindkét irányzat csak addig volt népszerű „sláger” az egyes társadalmak jelentős részét adó polgári felfogásúak között, amíg ki nem mutatta a foga fehérjét (az egyik 1939-ben, a másik 1956-ban), amíg az emberek valamiféle tapasztalatot nem szereztek arról, hogyan is működnek ezek a totális diktatúrák. A kommunizmus évtizedekig tartotta ugyan magát Európa kevésbé fejlett keleti felén, és egy időben úgy tűnhetett, hogy a puha változata nagyon is életképes lehet hosszú távon.

A nyugati és keleti rendszer konvergenciájának hitét táplálták a ’60-as évek szélsőbalos mozgalmai Nyugat-Európában, valamint ezzel egy időben a rövid életű reformtörekvések a Szovjet Birodalomban. Az erőszakos mozgalmak következő hulláma a ’68-as diákmozgalmakban tetőzött, amelyek viszont az anarchista jellemzőik miatt nem tudtak jelentős mértékű támogatásra találni a társadalom nagy részében, ami még inkább elmondható volt a különféle szélsőbalos terrorista szervezetekről, amelyek a saját céljaikhoz képest pont az ellentétes hatást érték el. A ’80-as években a moszkvai irányítású „vörös birodalom” fokozatosan kifulladt, majd hirtelen összeomlott és úgy tűnt, hogy a demokratikus társadalmi rendszernek nincs alternatívája.

A ’80-as években népszerűvé váltak a neoliberális elméletek, amelyek erőszakosságáról a vélemények megoszlanak, azonban kétséget kizáróan a másfajta felfogásúak (nacionalisták, patrióták, szocialisták, stb.) marginalizására törekedtek. A liberalizmus a ’90-as években volt a csúcson és az ezredfordulót követően egyre inkább veszített a népszerűségéből a kontinensen, főként mert a vagyoni különbségek növekedését hozta magával. Skandináviát már szinte leírták a ’90-es években, de a közgazdászok nagyot tévedtek, a hozzájuk képest kevésbé szociális viszont jóval liberálisabb USA vagy a britek sokkal komolyabb társadalmi feszültségekkel kell, hogy szembenézzenek. Manapság az EU államaira általánosságban a sokszínűség jellemző, domináns felfogásról nem lehet beszélni, a demokráciát a nagy többség nem kérdőjelezi meg, legalábbis a kontinens nyugati részén.

Van olyan nézet, ami szerint Európának azért ment jól, mert az erőszakot és általában a fő problémáit képes volt exportálni más kontinensekre. Ez szerintem néhány esettől eltekintve nem nagyon állja meg a helyét, hiszen nincs összefüggés (vagy ha van inkább fordított az arányosság) egy ország egykori gyarmatosító törekvései és lakóinak mai általános életszínvonala között. A britek és franciák miután megszabadultak a kolonccá vált gyarmataiktól, képesek voltak magukat újjá szervezni, és bár De Gaulle neve valószínűleg kevéssé ismert mint például Mussolinié vagy Thatcheré, a tevékenysége náluk mégis sokkal jelentősebb hatású volt. Előfordulhatott nem egyszer, hogy a gyarmatosítók sok kárt okoztak, azonban ha jobban megnézzük, az erőszakos konfliktusok a fellépésük előtt és a távozásuk után sok évvel is hasonló intenzitással zajlottak és zajlanak még ma is igen sajnálatos módon az egyes ázsiai vagy afrikai országokban.

Az Európán kívüli „nyugati kultúrkör” Kanadától az USA-n át Ausztráliáig és Új-Zélandig az európaihoz nagyjából hasonló kultúrát hozott létre. Amikor ezek a volt brit gyarmatok gazdaságilag sikeresebbek (életminőség és kultúra tekintetében már nem annyira), annak olyan okai lehetnek, mint például a káros hagyományok könnyebb meghaladása vagy a megfelelő szelektív bevándorlás politika. A társadalmi rendszer ezekben az országokban nem nagyon más mint az európai, és nem nagyon képesek semmi lényegesen újat hozzátenni ahhoz, ami Európában alakult ki. (Ázsia esete már más, bár erősen kérdéses, hogy számunka mennyire képesek életmód tekintetében alternatívát nyújtani.)

Ha megnézzük, hogy az erőszakos mozgalmak és a diktatúrák mennyire sikertelenek, főként kontinensünk nyugati felén, akkor visszamehetünk egészen a jakubinusok mozgalmáig, ami majdnem (de csak majdnem) lejáratta a demokratikus rendszert és Napóleonig, akinek fellépése talán azt a látszatot kelthette, hogy a diktatúra hosszabb távon sikeresebb lehet. Pár évtized kellett azért hozzá, hogy ennek az ellenkezője derüljön ki. Az európai polgári társadalmak gyakorlatilag rendre rezisztensnek bizonyultak az erőszakot hirdetőkkel szemben. (Ebben nyilvánvalóan szerepet játszottak az olyan kulturális gyökerek mint a kereszténység, a humanizmus és a racionalizmus.)

Ez a fajta masszív ellenálló képesség és undor az erőszakkal szemben igaz volt a szervezett iszlám terrorhullám esetében is, ami habár pár évvel ezelőtt még a legnagyobb félelmeket váltotta ki kontinensünkön, az érintett országok rendőrsége mégis képes volt rajta úrrá lenni.

Manapság amit egyesek liberalizmusnak neveznek illetve szidnak, teljesen hibás optikával, az legtöbbször nem más mint puszta humánum, például az LMBT jogok elismerése lényegileg nem különbözik többek között a mozgáskorlátozottaknak vagy egyéb más, hátrányos helyzetű csoportnak nyújtott támogatásoktól. (A legtöbb országban nincs eldramatizálva sem ez, sem a nőket védő „mee too” mozgalom sem, az USA-hoz képest.) A környezetvédelem nem liberalizmus éppúgy, mint a droghasználat és alkoholizmus elleni fellépés sem, ezek terén az EU viszonylag sikeresnek mondható más országokhoz képest. A rasszista előítéletek ellen is folyamatosan tenni kell még akkor is, ha a rasszista szemlélet várhatóan egyre jobban fel fog erősödni amiatt, hogy Nyugat-Európa kulturálisan egyre heterogénebbé válik.

A regionalizmus és a kulturális sokféleség támogatása (a környezetvédelem és az oktatás fejlesztése mellett) olyan tényezők, amiben Európa élenjárónak mondható. A kulturális sokszínűség és autonómia elismerése vezet ahhoz, hogy a nagy nemzetállamok töredeznek, szétesnek, viszont csak egy hagyományos konzervatív felfogásban igaz az, hogy a nagyobb ország egyben erősebb is. (Katonailag persze mindenképpen igaz, de Európa már régóta nem jelentős tényező katonailag.) A britek vagy spanyolok esetében jól látható egyes kultúrák függetlenedési folyamata (lényegében autonómiák létrejötte, mert nem biztos, hogy a külön államiság gazdaságosan megvalósítható), ami esetleg a franciáknál vagy az USA-ban is bekövetkezhet. (A németeknél már az egyes régiók önállósága igen jelentős, és egyre jelentősebbé válik.) Ez nem nagyon tér el attól, ami velünk már megtörtént Trianon esetében, (az igazságtalan határhúzásokról most nem beszélve). Ez a folyamat azonban nem csak a demokratikus országok esetében igaz, hanem a kontinens keleti felén, Ukrajna, Belorusz vagy kisebb kaukázusi országok esetében is jól látható, hogy kevésbé akarnak egy nagy központtól (elsősorban Moszkvától vagy esetleg Kijevtől) függeni.

Egyes európai országok sorsát a demográfia és az éghajlatváltozás is befolyásolhatja, de inkább csak az évszázad második felében és a következő évszázadban.

Az erőszakos mozgalmak átmenetileg népszerűvé válhatnak és elterjedhet az a nézet, hogy a problémáinkra csak erőszakos úton születhetnek megoldások még akkor is, ha a kontinensünk történelme rendre ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Az egyik ilyen felfogás lehet a nyugat-európai iszlám bevándorlók (zömében létbizonytalanságban élő, gyökértelen fiatalok) erőszakos bűnözése. Volt már példa régebben is a bűnözés átmeneti megnövekedésére, de mindig sikerült a megfelelő eszközöket megtalálni ezek visszaszorítására. (A bevándorlás kérdését most nem taglalnám, mert ennek a területnek úgyis van már több millió „szakértője” nálunk.)

Az alapvetően erőszakmentes demokratikus rendszereket érintő másik kihívás egy orosz franchise rendszeren, moszkvai ideológiai agytrösztön alapuló újfajta feudál-fasizmus. (Ami persze nem zárja ki, hogy létezhetnek számunkra éppoly káros neoliberális vagy egyéb agytrösztök is.)  Ez az előző tükörképeként működik és habár nyugaton is vannak támogatói, de a médiumok arrafelé „sajnálatos módon” cenzúrázva vannak, azaz nem gerjeszthetik folyamatosan az indulatokat. Az ilyen felfogású „polgárok” a demokráciában nem hisznek, nem akarják megérteni, hogy miről szól valójában, számukra a többség zsarnoksága a kisebbség felett is éppen megfelelő demokrácia. (Valójában persze ez a többség is csak egy jól megszervezett kisebbséget jelent.) A játék lényege abban áll, hogy a másikról kell kimutatni, hogy alapból gonosz, „én kérem csak visszaütöttem.” Magyarország esetében a felzárkózás Nyugat-Európához valóban realitás, de ehhez nem kell azt akarni, hogy a „Nyugat” (ami valójában nem is létező, elvont fogalom csupán) süllyedjen le mennél jobban. Annak az ismeretnek a hiányáról van szó, hogy a demokratikus rendszerekben az állampolgárok nem egymás rovására, sokkal inkább egymással együttműködve gazdagodhatnak meg.

Nem tudom megmondani, hogy mi lesz annak az eredménye hosszabb távon, ha saját magát butítja le egy társadalom, és nem is annyira az IQ-ról mint az érzelmi intelligenciáról van szó ebben az esetben.