Nyilvánvalóan a legtöbben boldogok szeretnénk lenni és sikeresek, de azt kevesen tudják, hogy a sikerben akár tönkre is lehet menni, amit pedig boldogságnak gondolunk néha nem több mint önmagunk becsapása. Bár sokan összekötik ezt a két fogalmat, a sikert gyakran a boldogság feltételeként szokták emlegetni, ez nem mindig van így: lehet boldog az is, aki nem annyira sikeres és éppígy lehet boldogtalan egy látszólagosan sikerekkel teli élet is.
Sok példa van arra, amikor a siker szó szerint tönkretehet minket. Bár mindannyian különféle célokat szeretnénk elérni az életben, a szerencse faktor is nagy szerepet játszik abban, hogy mennyire sikerül ezeket elérnünk. Ha a labdarúgásból hozunk példákat, az egyik véglet lehetne mondjuk Mario Götze, aki 22 évesen a VB döntőben győztes gólt szerzett, később viszont már soha nem tudta még megközelíteni sem akkori formáját. Vele szemben ott van például Lionel Messi, akinek ugyan nem jött össze eddig a VB cím, de még egy Copa America sem, mégis több mint egy évtizede minden évben kiemelkedő teljesítményt nyújt és még 34 évesen is a világ egyik legjobbjának számít. Mindenki tudna hasonló példákat mondani üstökös szerű pályafutásokra, amikor a hirtelen jött siker többet ártott mint használt, de olyan állócsillagokra is, akik láthatóan nagyon élvezik azt, amit csinálnak és folyton képesek valamilyen elképesztő újítással előrukkolni. Az nyilvánvalóan fontos, hogy valamennyire sikeresnek érezzük magunkat, viszont azt is tudomásul kell vennünk, hogy ahol megméretődés és verseny van, ott száz esetből is jó ha egy ember lesz igazán sikeresnek mondható a társadalom szemében. Persze ha kicsi is az esélyünk és sokat próbálkozunk (feltéve hogy a célkitűzés reális), finomítva az eszközeinket és eléggé eltökéltek is vagyunk, akkor az esélyünk többszöröződni fog, mégsincs semmiféle recept sem garancia arra, hogy el is érjük a célunkat.
Amikor valaki „igazán elemében van”, valahol ott lehet az ő számára a siker és a boldogság pillanatnyi metszéspontja, ilyenkor nem is annyira az eredmény a fontos, hanem egyfajta tudatállapot folytonos fenntartása. Az áramlásban levés, az úgynevezett flow állapot a túlságosan ingerszegény (unalmas) és a kezelhetetlenül sok inger (stressz) közötti arany közép, egy kicsit inkább az utóbbi irányába tolva el a mérleget, ami valójában a kihívást jelentő, de még kezelhető stressz (mindenkinek a saját szintjén). Az idő múlását ilyenkor általában gyorsabbnak érezzük, és a figyelmünket teljesen az adott pillanatra összpontosítjuk, például a teniszező semmi másra csak a labdamenet megnyerésére, nem pedig azon spekulálunk, hogy milyen célt leszünk képesek elérni. Hogyha hiányzik az életünkből ennek a fajta feszültségnek valamilyen átélése, akkor nincs fejlődés, inkább csak langyos vízben tocsogás van, még ha közben boldognak is érezzük magunkat, ez hosszabb távon aligha lesz működőképes.
Itt felmerül még a hasznosság szempontja is, lényeges lehet számomra az is, hogy olyan tevékenységet végezzek, ami másoknak is fontos lehet, hiszen a közösségben betöltött szereptől kifolyólag is sikeresebbnek és boldogabbnak érezhetem magam. A siker paradoxonjának egyik kézenfekvő megoldása lehet az is (paradoxon alatt azt értve, hogy sokan akarják ugyanazt a célt elérni, de közülük lényegében csak egynek sikerülhet), hogy valamilyen módon RÉSZESE legyünk a sikernek. Akár ismeretek átadásával, edzőpartnerként másokat inspirálva, de akár pozitív irányú visszajelzéseket adva annak a személynek, aki végül learatja a babérokat. (A paradoxonnak egy másikfajta megoldása lehet, hogyha saját magamhoz viszonyítom az elért eredményeket.)
A siker előfeltétele legtöbbször a rugalmas szemlélet és nyitottság, nem pedig görcsös ragaszkodás ahhoz, hogy pontosan a számunkra elképzelt módon érjük el a célunkat, mindenképpen fontos a részeredmények értékelése is. Nyilvánvalóan nem túl bölcs dolog attól függővé tenni a boldogságunkat, hogy valamit elérjünk, hanem a megtett lépések közötti sok apró pillanatot is tudni kell értékelni és élvezni, tulajdonképpen elfogadni az élet ajándékait, az elégedettség is a boldogság egyik kulcsa (vagy akár szinonimája is lehet). A természetnek léteznek különféle ritmusai, ehhez hasonlóan az életünknek is vannak, például a munkának és a családi életnek, hobbinak stb. is megvan a maga ideje. A köznapi értelemben vett „sikeresség” és a „boldogság” egyike sem lehet teljes mértékben abszolút cél, sőt olykor egymás rovására mehetnek, de még azt sem lehet azt mondani, hogy az életnek lenne valamiféle jól megfogható, határozott célja, ami mindenki számára ugyanazt jelenti.
A boldogság ellentétének általában a szenvedést szoktuk tartani, összekötve a kettőt, mintha azt mondanánk, hogy a boldogságért szenvedéssel kellene fizetni, holott nincs ilyen összefüggés. Időt és energiát szentelni a jövőbeli boldogságunk megalapozásának, fegyelmezett életvitelt folytatni, ez viszont lehet egy nagyon valós feltétel, amit minden vallás egytől egyig hangsúlyoz, de még valamennyire a mai tudományos felfogásban is benne van.
A különféle mértékű, de egyértelműen pozitív töltetű boldogsággal szemben létezik a „töltésnélküliség” teljesen semleges állapota is, ami valójában nem más mint a depresszió, aminek megértése segítheti a boldogság fogalmának értelmezését is. A depresszió jelenségét sokáig nem értették, ma már az agyi aktivitás jelentős csökkenéseként is szokták jellemezni, mintha „lefagyna a szoftver” (nincs semmilyen motiváció). Ennek oka lehet néha fiziológiás probléma (betegség), de gyakrabban olyan szélsőséges élethelyzetet takar, amihez az elménk nem képes a szokásos működési rutinjaival alkalmazkodni, illetve kell egy jelentős idő számára, hogy „átprogramozza magát”. (Emiatt a különféle gyógyszerek, amelyek valójában ingerületátvivő anyagok, csak olyankor hatásosak, ha már ez a belső átprogramozási folyamat megindult, csak segíteni tudják a folyamatokat, megindítani nem.)
Ennek a másik véglete, hogy az agyunk túlpörög és nem képes az élet élvezetére, hiszen a boldogság úgy élhető át leginkább, ha le tudnunk lassulni és az élményeket képesek vagyunk befogadni. A hála is fontos része a boldogság átélésének, mindannak a tudatos és örömteli értékelése, ami számunkra megadatott.
