Gazdaságilag és a járványkezelésben is sikeres országok egyértelműek azok, ahol a társadalmi bizalom és együttműködés a legmagasabb szinten van. Erős közösségi normák, szabálykövetés jellemző ezekben az országokban, és az emberi élet megóvásáért is mindent megtesznek, hiszen ez erősíti a közösséget.
Kelet-Ázsiában (Kínában és Japánban például) közismert az arcvesztés fogalma: aki becsapja az embereket, az afféle páriává válik, akit a családja is kiközösít és csak a társadalom peremén, alkalmi munkából lesz képes megélni. Ezzel szemben azok, akik a közösség érdekeit helyezik előtérbe és a saját rövidtávú céljaikat is képesek alárendelni, jelentős anyagi és egzisztenciális biztonságra számíthatnak. A bevándorlás nagyon alacsony szintű Dél-Koreában és Japánban is, aminek okai leginkább a sajátságos kultúrában és a követelmények magas szintjében keresendők. Az állampolgárok elfogadják azt is, hogy fontos, de nem a legsúlyosabb problémájuk a társadalom elöregedése és a népességszám csökkenése. Összességében véve nem tudom megmondani, hogy a szigorú társadalmi normáknak való megfelelés közben az életük boldogabb-e mint a legtöbb európai emberé, mindenesetre számos problémára megoldást nyújt az egyén szintjén is az a fajta közösségi összetartás és valódi nemzeti egység, ami őnáluk természetes módon alakult ki.
A skandináv vagy általában az észak-európainak mondott (főként protestáns valláskörbe tartozó) kultúrák hozzánk már közelebb állnak, de ezekről is némileg hasonló dolgokat tudunk elmondani mint a kelet-ázsiai konfuciánusról. Habár sokkal liberálisabbak, mégis a normakövetés, a szabályok betartása erős alapot képez és alapvetően védelmet nyújt az állampolgárok számára az egészségügyi helyzet, munkahelyek és anyagi létminimum vonatkozásában. Egyértelműen sikeres társadalmak ezek is, nem csak magas életszínvonalat biztosító fejlett gazdaságok, de a járványhelyzet stabilizálásában is élen jártak. Én úgy látom, hogy ezekben az országokban a szocializmus, liberalizmus, a nacionalizmus és a hagyományápolás elveit megfelelő arányban, egyaránt alkalmazzák.
A nacionalizmusnak láthatóan semmi köze nincs országok sikerességéhez, sőt többet árt mint használ, ha nincs mögötte egy a mindennapokban is alkalmazható közösségi szemlélet. Jó példa erre, hogy ahol különféle számok repkednek, hogy a védőoltás hány százalékos védelmet jelent, ez az egyén nehezen értelmezhető. Ha például 90%-os védettségem van, az még mindig azt jelenti, hogy „vagy elkapom a betegséget vagy nem”, viszont egy faluközösség szintjén már jobban kézzelfoghatóvá válik azáltal, hogy a beoltottak közül nagyságrendileg kevesebben fogják elkapni és még inkább kórházba kerülni, mint régebben. (Az oltáspártiság az egoista szemléleten való túllépést is jelenthet adott esetekben.)
A járványkezelés az egyes országokban megmutatta, hogy mennyire tartják fontosnak a vezetők és valamilyen szinten maguk az állampolgárok is az emberek egészségét. Ahol kvázi „darwinista” viszonyok uralkodnak egy társadalomban, tehát az erősebb maradjon fenn (ami egyébként egyáltalán nem biztos, hogy egy járvány esetében érvényesülni fog), ott az emberélet a szavak szintjén fontos lehet ugyan, a gyakorlatban már kevésbé. Ott viszont, ahol erős a közösségi szemlélet, ott a cél mindig a száz százalék, tehát a járványt lehetőleg már csírájában fojtsuk el, és ez nagyjából sikerült is Dél-Koreában, Kínában, a finneknél, dánoknál, norvégoknál stb.
A nacionalizmus ezzel szemben egyáltalán nem segíti, vagy legalábbis nem hatékony módon segíti a nemzeti egység és az egyéni felelősségvállalás erősödését. A nacionalizmus szélsőséges formájában nemzeti radikalizmusként az összes többi ideológiához hasonló módon fontosabbnak tartja az eszmét mint az embert, alapvetően katonás jellegű mozgalom, amiben kódoltan benne vannak (a legtöbbször csak anyagi-egzisztenciális értelemben vett) áldozatok egész nagy csoportjai. Bárkiből a rendszer áldozata lehet, ha nem felel meg az „ideális állampolgár” követelményének. Tettek helyett a szövegre, az eszmei meggyőzésre helyezi a hangsúlyt, és ideológiai alapokon dönt a problémák fontosságáról. A döntések egy központban születnek meg, tekintet nélkül a kisebb régiók, települések sajátosságaira, ezen kívül az elsődleges szempont mindig egy gazdasági elitcsoport érdekeinek képviselete, az állampolgárok egészsége ehhez képest már másodlagos.
Az is jól látszik, hogy a nemzetállamok kora valahol a 19-20.századra esett, ma már a fejlődés ezt túlhaladta. Léteznek ma is szuperhatalmak, komoly birodalmi ambíciókkal, ahol a nacionalizmus elfedi az egyes régiók eltérő helyzetét és fejlődési útját. Igaz ez az USA vagy Oroszország esetében is, napjainkban pedig Kína mutatja ennek a legjobb példáját. Egy birodalomról van szó, ami pusztán a katonai hatalma miatt magához csatolt hatalmas tibeti és ujgur területeket, és most a gazdasági befolyása mellé a katonai dominanciáját is szeretné kiterjeszteni Dél-kelet Ázsia irányában. A birodalmi szemlélet előretörése pár évvel ezelőtt megakasztotta a lassú demokratizálási folyamatokat egy olyan társadalomban, aminek nagy része gazdaságilag fejletlen, politikai értelemben pedig az állampolgárok szintjén belterjesnek mondható. Az Orbán kormány együttműködése a kínaiakkal és az oroszokkal komoly gazdasági érdekeken is alapul, ez eddig rendben is lenne (fű alatt mindenki keresi velük az együttműködést), viszont mi látványosan fel is vállaljuk az EU-n belül az orosz és kínai birodalmi érdekek képviseletét. Itt is kimutatja a rendszer a foga fehérjét, antidemokratikus voltát. (Oroszország szerintem gazdasági értelemben véve egy „alvó óriás”, a fosszilis energiahordozók bősége sokkal inkább átok mint áldás a számukra.)
Európában, ami politikai értelemben élenjárónak és példamutatónak mondható valójában ma már a regionalizmus és a területi autonómiák korát éljük. A regionalizmus viszonylag jól meghatározható és politikailag is bejáratott, jelenleg is működő rendszer, ezzel szemben a területi autonómiák fokozatosan alakulnak ki és válnak lassanként jogilag is értelmezhetővé. Skócia vagy Katalónia egyértelmű példái ennek a folyamatnak, de Magyarországnak is érdeke lenne a nemzetállami szint jelentőségének csökkentése az egyes területi autonómiák rovására (pl. Székelyföld is ilyen lehet, de szinte minden szomszédos országban ki lehetne jelölni egy magyarlakta régiót vagy autonóm területet). A magyar vezető elitre viszont az a jellemző, hogy az egészséges mértékű nacionalizmuson túllépve ma már teljesen idejétmúlt és kontra produktív elveket alkalmaz. A lényegét ennek a felfogásnak úgy lehetne megfogni, hogy a hatalom bűvöletébe került, ami hosszabb távon gyengíti a társadalmi bizalom és együttműködés szintjét a kontinensen.
Fel kell vetni még egy olyan kérdést is, ami az Orbán rendszer „ellenzékét” is megosztja (valódi demokráciában egyébként egységes „ellenzék” nem létezik, csak különféle felfogású politikai pártok). Ez a fontos kérdés a különféle multinacionális cégek gazdasági hatalmáról szól. Az látható, hogy kisebb országok önmagukban kevés olyan lépést tudnak tenni a nagy világcégekkel szemben, ami ne menne a gazdaság rovására, és ez a jelenlegi magyar kormány esetében is így van. A multi cégek monopolizált helyzete, adózás elkerülése, környezetkárosítása mind olyan területek, amivel szemben országok közössége már hatékonyabban képes fellépni, mint egyes országok önmagukban. Én magam a globalizációt korunk adottságának tekintem, amivel kisebb cégek, kisvállalkozások is jól járhatnak, másrészt a nagy cégek többnyire változnak, a piacvezetők pár évtizeddel ezelőtt is mások voltak mint manapság, és az életmódunk, a felfogásunk megváltozása is okozhatja egyes nagy cégek hanyatlását és a gazdasági erőviszonyok kiegyenlítettebbé válását. Ezzel együtt szükségesnek tartom szabályozni egyes globális cégek működését nálunk is, de olyan módon, hogy azzal ne csak egy szűk gazdasági elit, hanem a társadalom nagy csoportjai is jól járjanak.