Először is: Valamilyen származása mindenkinek van, - ami úgy hangzik, mint egy demagóg szöveg kezdete, hiszen a demagógia alapfogása az, hogy egy mindenki számára teljesen nyilvánvaló igazsággal indít, ami után apró csúsztatásokkal és logikai bűvészmutatványokkal a hallgatóját perceken belül egy manipulatív célú kelepcébe csalja. A hallgatóság általában nem veszi észre, hogy mi történt, már csak a szöveg erős érzelmi töltete miatt sem, aminek ilyenkor könnyen a hatása alá kerül. Ez a fenti állítás azonban egyáltalán nem nyilvánvaló a mindennapokban, már azért sem, mert aki másnak a származását említi fel, szinte úgy tesz, mintha neki nem egyáltalán lenne semmiféle genetikai-kulturális jellegű családi öröksége. Másként mondva úgy tesz, mintha ő valamiféle „normális” egyén lenne – azt pedig érdemes is lesz alaposabban megnézni, hogy ez valójában mit is jelent.

Az is lényeges, hogy a legtöbb ember családfája igencsak „kevertnek” mondható, ami genetikailag sok előnyt jelent, mindenekelőtt csökkenti a különféle betegséghajlamokat. Gondoljunk bele viszont abba a helyzetbe is, hogy valaki adott esetben neves ősökkel büszkélkedhet, nos az ő helyzete sem lesz könnyű, hiszen könnyen kialakulhat nála az ősökkel szembeni, egyfajta képzelt megfelelési vágy, esetleg nem tartja magát elég méltónak a közismert névhez, és a mindennapi viselkedésére valamint a pályaválasztására is kihathat a kulturális örökség. Én például ismertem valakit, aki egy eléggé nagy, évszázados múltra visszatekintő könyvtárat örökölt meg, és nehezen tudta eldönteni, hogy mihez kezdjen azzal a felelősséggel, amit nem ő maga választott. Másikfajta közismert példa az orvos családoké (vagy akár a művészcsaládoké is), ahol a korán megismert családi kulturális minta és életmód a gyerekek pályaválasztását erősen befolyásolja még abban az esetben is, ha az adott szakma vagy hivatás művelése egyáltalán nem könnyű.

A származásról való gondolkodás maga persze nem feltétlenül akkora nagy teher, így például vannak ismerőseim, akik magukat borsodinak vallják, mások pedig jásznak, ami egyfajta lokálpatrióta kötődés megnyilvánulása. Játékos és érzelmi alapú megközelítésről van szó, inkább saját maga számára jelent azonosulási pontokat, az ország más részében lakók nem biztos, hogy meg fogják érteni, sőt a származás ennél jóval mélyebb kérdés, amit nem lehet ilyen könnyen megkerülni.

Viszont létezik valóban olyan embertípus, akinek nincs semmiféle „származása”, vagy ez legalábbis számukra láthatatlan, ez pedig a tömegember, aki a valahol a kulturális Gauss-görbe (normál eloszlás) közepén helyezi el magát. (Lehet, hogy sok szempontból valóban oda tartozik, de az sem kizárt, hogy képmutató módon eljátssza csak ezt a szerepet.) Tömegemberből pedig manapság legalább kétfajta létezik.

Az egyik a liberális kapitalizmus fogyasztója, akinek az átlag ízlésére, átlagos fogyasztási szokásaira tervezik azokat a termékeket, amik nagy szériában készülnek, ezáltal viszonylag olcsón és jól eladhatók. Nem mellesleg az a fajta neoliberalizmushoz köthető szemléletmód, ami önmagát is liberálisnak nevezte és mások is így nevezik manapság, valójában egyáltalán nem az. A neoliberális ember elfogadja a szólásszabadságot mindaddig, amíg ennek nincs semmiféle tétje. Én magam is ennek az eszmének a hatása alatt voltam egy jó darabig, ezért láttam például azt, hogy a neoliberális szemléletű ember nem vette soha komolyan sem a nacionalizmust sem a lokálpatriotizmust, a konzervativizmus számára leginkább elmaradott és lejárt szavatosságú eszméket jelentett, amiről nyugodtan lehet beszélgetni, de a nagypolitikától azért tartsuk inkább távol. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem neveznék magukat liberálisnak, azaz nyitott gondolkodású és mások igényeire fogékony embereknek. Nem tudatos ez náluk, de mintha leginkább olyan embereket szeretnének látni, akik úgy „egyéniségek”, hogy közben egyszerű közgazdaságtani képletekkel kiszámítható a viselkedésük, ami igencsak ellentmondásos. (A szélsőjobber ezzel szemben magát anti-liberálisnak tartja, miközben viszont szabadságjogokról beszél folyton, tehát bizonyos szempontból nagyon is liberális, még ha nem is annyira az egyén, mint a közösség szintjén követel szinte korlátlan szabadságjogokat.)

Másik embertípus, akinek a származása láthatatlan ő a „nyájember”, a diktatúrák tömegembere. Számára előnyös, ha sem a bőre színe, sem a családi vonala nem feltűnő, ezért könnyen bele tud olvadni a tömegbe, ahol nincs semmiféle felelősség, nem kell önállóan döntéseket hozni, vagy egyáltalán gondolkodni. A szélsőségesen nacionalista rezsimek diktátorai nevelik ki ezt a fajta tömegembert éppen azért, mert katonás módon irányítható. (Igen, az archetípusa Orwell: 1984.) A parancsokat azok tudják végrehajtani, akiket arra treníroztak, hogy ugyanolyan jól megértsék és nem egyénieskednek közben, semmiféle késztetésük nincs, hogy kilógjanak a sorból. Ez persze egy hosszabb folyamat, amíg egy rezsim ilyen szolgákat nevel ki, egyes országokban viszont már eléggé messze jutottak ezen téren. Egyébként eléggé egyértelmű üzletről van szó, a tradicionális „teljhatalomért biztonságot adok” hirdetéssel manapság választásokat lehet nyerni, mindenféle erőszak alkalmazása nélkül. (Nem mellesleg az ilyen homogén csoportok kreativitása zéró.)

Származása egyébként azoknak is van, akik adott esetben nem tudnak róla. Lehet például valaki egy alapból harcos egyén, manapság már láthatatlan és visszakövethetetlen családi kulturális mintákkal, akiről nem egészen költői értelemben is elmondható, hogy „Batu kán pesti rokona”. A példa nem teljesen komoly, inkább játékos elméleti felvetés, de mégis ha az ilyen típusú ember akár egy kis intézmény élére kerül, akár egy országos intézmény élére, teljesen mindegy hogy milyen pozíciót tölt be, de habitusánál fogva könnyen lehet, hogy mindenhol harcolni fog, a konfrontációt fogja keresi. Vagy vannak olyanok, akik tágas pusztákon érzik magukat jól valamilyen okból, és megint csak játékos félig komoly példa, hogy ők a talán éppen túlnépesedéstől fognak félni a legjobban, nem véve észre azt a nyilvánvaló tényt, hogy ha az emberi egók nagyon nagyra nőnek, akkor még állandó népességszám esetén is egyre inkább úgy érezzük, hogy túl sokan vagyunk.

A konklúzió valójában az, hogy a származás, ami nagyobbrészt inkább kulturális mint genetikai mintákat jelent mindig leképződik a mindennapokban, ha valaki eléggé jó megfigyelő. Tökéletesen mindegy, hogy az illető származása alapján munkás, paraszt vagy értelmiségi (csak a régi, primitív kommunista osztálykategóriákat alapul véve), a származás az mindenki számára egyfajta teher, a végtelenségig tudnám ragozni a példákat, legalábbis számos szituációban az lehet. Ha pedig nem teher, mert az illető nem tud róla, az még nagyobb baj.