Szerintem nem gazdasági semlegesség a kormány fő célja, sokkal inkább a piacgazdaság maradékának is a leépítése. Habár minden gazdasági elemző úgy tesz, mintha nálunk piacgazdaság lenne, ez azonban csak korlátozottan érvényes, és egyre kevésbé lesz az, az elmúlt évek tendenciáinak és a gazdasági csúcsminisztériumunk törekvéseinek a fényében. (Ha őrajtuk múlik, akkor kézi vezérelt lesz nálunk minden, és a jövedelmek még nagyobb része fog NER cégekhez kerülni.)
Nézzük meg a gazdasági semlegesség témakörét. Évtizedeken keresztül jól jártunk azzal, hogy (más régiós országokhoz hasonlóan) a dinamikus német gazdaság nagyvállalataival kooperáltunk, amelyek export teljesítménye is jelentős volt, ellenben a francia, brit vagy olasz cégekkel (akár autógyárakkal) nem jártunk volna annyira jól. Érdekes példa, hogy a növekedési problémákkal küzdő német gazdaság nemrég visszaelőzte Japánt össztermékét tekintve, - holott előbbinek 84 millió, utóbbinak 123 millió lakosa van, azonban a japán gazdaság már évtizedek óta stagnál… Korai lenne tehát a németeket leírni, bár mindezek ellenére is akár jó gondolatnak tűnik, hogy jöjjenek most az innovatív távol-keleti cégek. Na és persze a szintén dinamikus amerikaiak? (Ők valamilyen titokzatos okból mégsem.)
Nyilvánvaló porhintés a „gazdasági semlegesség”, hiszen ha valaki az EU tagja az nem nagyon fog tudni megúszni egy bizonyos szintű elköteleződést. (Vagy lehet, hogy épp arról van szó, hogy előkészítik a kilépésünket az EU-ból.) Amikor ideológiákról beszélnek a kormány bürokratái az megint porhintés. Ugyanis a demokrácia, a jogállamiság vagy a piacgazdaság például nem egy ideológia, amit kiagyaltak volna valamilyen „tervező asztalnál”, sokkal inkább etika, értékrendszer és szabályrendszer ami ezeket meghatározza, valamint a különféle intézmények (amelyek kutatásáért idén Nobel-díjat is adtak). Egy EU tagtól tehát elvárható, hogy mindezeket félig-meddig tiszteletben tartsa és elfogadható szinten, hangsúlyozottan nem parodisztikus módon alkalmazza, és még inkább nem kiüresített formában.
Megjegyzem, hogy nekünk magyaroknak a semlegesség igen jól hangzó szó, - kár, hogy ezt nem lehet elérni handabandázva, csak csendben, okos politikával.
A statisztikai számok ellentmondásosak még mindig, én egy kicsit feszegetném ezt, hiszen 2023-ban megtörtént a KSH befenyítése, és azóta alighanem ők is egy kicsit jobban figyelembe veszik a politikai elvárásokat (más szektorokhoz: bankok, élelmiszer kisker, kultúra, egyebekhez hasonlóan). Úgy gondolom, hogy mostanában kicsivel jobban kozmetikázzák az adatokat mint régebben. Az infláció számítást én nem hiszem el, hogy valós fogyasztói kosárra épül, ugyanis ahogyan a gazdaságunk fejlődik, a magyar emberek is egyre többet költenek a jövedelmükből szolgáltatásokra, ezek esetében viszont az infláció akár az utóbbi egy évet tekintve is brutális volt, bőven két számjegyű. Az például nem is jelenik meg a statisztikákban, amiről nem kapunk számlát, mert a „mesterek” többsége általában nem szokott adni. Ez is lehet az egyik magyarázata annak a paradoxonnak, hogy a fogyasztás nem nőtt a papíron jelentős bérkiáramlás ellenére sem. Másrészt megnézném egy kicsit nagyító alatt a statisztikailag jelentős reálbér növekedést, például a rész munkaidőt, idény jellegű munkavégzést hogy veszik figyelembe. Sok iparvállalatra jellemző az utóbbi időben, hogy a dolgozók havi fizetése akár még csökkenhetett is amiatt, hogy kevesebb túlórát engedélyezett a vezetés (hiszen csökkent a cég megrendelés állománya), bár ezt elvileg kezelik a statisztikák az átlagbérek számításakor. Tény, hogy a ledolgozott munkaórák száma 5%-kal csökkent a cégeknél, a termelékenység növekedése viszont nem nőtt ezzel arányosan.
Az is közismert, hogy a magyar cégek között nagyon kevés az igazán versenyképes, 2010 óta se nagyon javult a helyzet e téren a legtöbb gazdasági ágazatban, mi a biztosítéka annak, hogy az új KKV-kat támogató program ezúttal eredményesebb lesz? Vagy csak tovább folytatódik az a tendencia, hogy a cégeinknek egy jelentős része abból él meg, abból tud beruházni, amit pályázati pénzekből elnyer. (Röviden ezt úgy is lehetne jellemezni a vállalatok szintjén, hogy „Fiúk, megint van egy csomó pénz, gyorsan költsük el valamire.”)
Ha az infláció felpörög, akkor lehet, hogy mi is a török utat fogjuk követni, ami a cégek szempontjából nem annyira nagy baj, legfeljebb árat emelnek, az állam is jól jár, mert elinflálja az adósságot, a kis jövedelműek lesznek azok ismét, akik az egészet megfinanszírozzák, mert nincs meg a pénzügyi tudásuk és megfelelő gyakorlatuk a pénzromlás hatásainak enyhítésére. Az elmúlt két évhez hasonlóan ez megint egy reális forgatókönyv lehet.
Annyira hangoztatja a kormány az ideológia mentességet, holott nyilvánvalóan ideológia vezérelt gazdaságpolitikáról van szó, konkrétan egy most formálódó, kínai vezetésű ázsiai szövetségi rendszerhez való csatlakozásról. A gazdasági szövetség erős politikai szövetségi rendszert takar mindenképpen, afféle konzervatív internacionálé kiépítésében ölthet testet, ami nagyon távol kerül bármiféle jogállamiságtól. (Erre példa az is, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal szerint az átlátszóság, a transzparencia a legnagyobb bűn a nemzet számára...) Az hogy a kormányfőt politikai törekvések hajtják inkább semmint gazdaságiak, jól látszik abból, hogy a feltételek számunkra nem tűnnek annyira kedvezőknek, amelyek mentén a kínai cégekkel (illetve a kínai kormánnyal) szerződtünk.
Tagadhatatlan viszont, hogy van ebben a politikában nagyon sok ügyeskedés, egyéni gazdaságpolitikai húzás, például az orosz energiaszektorral való jó kapcsolatok fenntartása is ilyen, vagy éppen a magyar nagyvállalatok nyomulása a Balkánon és az egykori szovjet tagállamokban. Az is lehet egy kézenfekvő előny, hogy mivel a nyugati cégek kikerülik Oroszország légterét, a ferihegyi reptér előtt új lehetőségek nyílhatnak meg, bár megint csak kínai elkötelezettség lesz szükséges ehhez.
Amiért az egész engem taszít, hogy habár a nagyberuházások papíron megdobhatják a GDP-t, de egyik sem túlságosan környezetbarát. A reptér és az autópályák fejlesztése nem mondható annak, az akkumulátor üzemek sem különben, ezzel szemben a tömegközlekedés fejlesztése csak szavakban van meg, de messze lemarad minden mástól. A lakásfelújítások és az új építések beindulása szépíthet még a bizonyítványon a következő években.
