Gazdaság: A sikerpropaganda ellenére a helyzet változatlan

2020-ban a magyar gazdaság zsugorodása 5,1%-os volt, ami a régióban az egyik legnagyobb visszaesésnek számít. A kormány tavaly viszonylag kevés pénzt tolt a gazdaságba a járvány hatásainak ellensúlyozására, emiatt sokan igen csak megszenvedték anyagi értelemben is a tavalyi évet. Az idén többet költ a magyar állam másokhoz képest, valamit a járványintézkedések is kevésbé szigorúak. Ilyen (emberéletekben is kifejezhető) áldozatok árán tudtuk azt elérni, hogy a gazdaságunk „visszapattanása” az egyik legjobb az EU-ban, összességében azonban a két év egyenlege a zérót közelíti. A másik ár, amit fizetünk az EU egyik legnagyobb inflációja, amit az átlagos bérből és fizetésből élők szenvednek meg leginkább (hiszen a fizetésemelések az év elején vannak). Az év nyertesei ezúttal is a kormány közeli vállalkozók voltak.

Összességében a gazdaságunk pont ugyanott áll a régióban és az EU-t tekintve mint két éve vagy öt évvel ezelőtt, és a gazdaság szerkezete sem változott, termelékenységünk alacsony és a multi bérmunkáztatás  még mindig meghatározó. Az államadósság az egyedüli (a GDP-hez képeset 80% körüli), ami messze kilóg a régióból és a nálunk fejlettebb német vagy holland szintet is meghaladja, amin a jövő évi hatalmas pénzszórás a választások előtt csak rontani fog, a Gyurcsány-kormányt idéző szintek jöhetnek, és persze menetrendszerű megszorítások 2022 második félévében. Az infláció is nyilvánvalóan tovább fog gyorsulni jövőre az általános piaci helyzet és az állami pénzszórások együttes hatásaként.

Amiben fordulat következhetett volna be: nincs lényeges előrelépés a környezetvédelmi területeken, elsősorban a megújuló energiákban és az energiatakarékosságban. A másik a sors fintoraként, hogy Paks 2 régebben elhibázott és túl drága döntésnek tűnt, most viszont az vele a gond, hogy az építkezésen még egy kapavágás se történt, és kitudja meddig tolódik az eredeti határidőhöz képest (az orosz hitel kamatait addig is fizetni kell persze), pedig szükség lenne rá hamarosan a megugró energiaárak fényében. (A lakossági árakat tudja támogatni az állam egy darabig az államadósság növekedése árán, a cégek esetében viszont ez kevésbé lehetséges.)

Sport: Nincs változás

Az olimpián ugyanaz a néhány sportág „szállította” ezúttal is az érmeket mint régebben, és amellett, hogy pár kiemelkedő nagy egyéniségünk hozta magát, az eredményesség is a szokásos szintű volt. A lakosság edzettsége és egészségtudatossága szintén változatlanul alacsony mértékűnek mondható. A fociválogatott teljesítménye összességében ugyanott tart mint régebben, habár a foggal-körömmel való védekezés területén jól helytálltunk az elithez tartozó válogatottakkal szemben is (főleg ha már nem volt tétje a mérkőzéseknek). A topligánkban jegyzett és folyamatosan jól tejesítő játékosunk továbbra is alig van. A többi kiemelt sportágunk mint például a kézilabda is pontosan ugyanott tart mint régebben, a sportra költött hatalmas összegek nem motiválnak, inkább csak elkényelmesítik a játékosokat és az edzőket egyaránt.

Kultúrában sem arányos a pénz és a teljesítmény

Az egyik legnagyobb költségvetésű film egy silány propaganda célú alkotás volt a másik, nemzetközi babérokra is törő „Feleségem története” szintén teljes bukás. A legszínvonalasabb magyar alkotások mind kevés pénzből valósultak meg. Tovább folyt a „kultúrharc”, az ideológiát toló írók, énekesek és képzőművészek kerestek csak jól idén. Az oktatás és egészségügy leépítése is folytatódott, a fő cél alighanem az lehet, hogy az állami vagyon értékes része az új arisztokratáciát képező NER közeli kezekbe kerüljön.

Építkezések: Tovább a lenini úton

A vas és beton országa akarunk lenni, toltuk a méregdrága útépítéseket, már Matolcsy is erősen kritizálta ezt a hosszú távon improduktív vonalat, ami a környezetünk védelmét sem segíti. (Minél több az út, lakópark, irodaház, annál többen közlekednek autóval.) A tömegközlekedés különlegessége az ún. „vonatvillamos” volt, ami valójában leginkább csak egy villamos, ami vonatként is közlekedik. Ez azonban nem túl biztonságos megoldás nagyobb sebességeknél, mivel a villamoson főleg állóhelyek vannak, emiatt nem mondható jelentős áttörésnek ez sem.

A politikai helyzet szintén csalódást keltő (azoknak, akik még reménykednek)

Lehetnek tovább folytatni a sort a médiumokkal, a külpolitikával, de ugyanaz a „sorminta” rajzolódik ki mint 2020-ban és az azt megelőző években. A magyar kormány egyre konzervatívabb és a magyar választók jó része egyre agymosottabb jobban a propaganda hatása alá kerül és egyre inkább elfogadja, hogy úgysem lehet változtatni. Az ellenzék továbbra is széthúzó és nem képes összefogni, megfelelő támogatást adni a közös jelöltnek, és amennyiben az állampolgárok azt érzékelik, hogy képtelenek felállni a pártok egy alternatív, egységes stratégia mögé, akkor a jövő évi választásokon sem várható lényegesebb változás. A kormány egyre agresszívabb, egyre inkább feszegeti a határokat, de nyugodtan megteheti, mivel a választók ingerszintje is egyre feljebb tolódik. 2022 második felében a jelenleginél is sokkal durvább állami kontrollra számítok minden területen, lehet hogy akkor már nagyon sokakat zavarni fog az állam (pontosabban a NER rendszerének) túlhatalma, de akkor már késő lesz.

Fogalmam sincs, hogy tényleges szándék volt-e a Budapesti Városháza eladása, de az alapelvet helyesnek tartom, hogy elgondolkozzunk az adófizetők pénzéből fenntartott épületek kihasználtságán. Mivel a régi épületeket olyan mértékű központosított bürokráciára tervezték, ami az elektronikus adathordozók korában már rég nem indokolt, ezért mindig felvetődik akár a „társbérlet” más intézményekkel, akár a teljes átköltözés kisebb és energiatakarékosabban üzemeltethető létesítményekbe.

Nagyméretű díszes épületünk mindenekelőtt a parlamentünk, ami reprezentatív célokra igen jól megfelel, viszont a kormányzati várnegyed kialakítására százmilliárdokat elkölteni, ez számomra már pénzpazarlásnak tűnik. Valahogy hozzászoktunk már a pénzpazarlásokhoz, a takarékos állam elve a régmúlt ködébe vész.

Ezen túlmenően az erős központosítás érzetét is kelti a három legfontosabb minisztérium (pénzügy, belügy, külügy) elköltöztetése a miniszterelnökség szomszédságába, és igencsak feltűnő az állampolgárokat lenéző, szinte fölöttük „lebegő” pozicionálás a budai várnegyedben, országunk legértékesebbnek mondható területén. Furcsán keverednek már most is az eredeti turisztikai látványosságok az újjáépített műemlékhatású kormányzati épületekkel, az építésszakma nem véletlenül vitatja az utóbbiak létjogosultságát.

A hivatalok definíció szerint is „közszolgák”, tehát a közt szolgálják az állami tisztviselőket is beleértve, az adófizetők pénzéből, ezért semmi szükség rá, hogy díszes épületekben dolgozzanak. Ezek a fajta épületek már a modern munkavégzés követelményeknek sem felelnek meg, manapság minden cég törekszik arra, hogy ne legyenek falakkal elválasztott osztályok. Vagy online-munkavégzés legyen, vagy pedig mindenki félig-elválasztott közös térben dolgozzon, mert ez segíti, hogy a kommunikáció jobban működjön az egyes részlegek között. Ahol persze a titkosítás mindig fontosabb mint a nyilvánosság és átláthatóság, mint amilyen a magyar kormányzati rendszer is, ott még a falakkal elválasztott irodák alighanem jobban megfelelhetnek az adott céloknak.

Mindenki tudja, hogy a budapesti városvezetés ellen nyílt hadjárat folyik a kormánypropagandában, ennek érdekében mindig különféle ügyeket kell kreálni, ez már a „post-truth” világa, ahol leginkább csak alternatív igazságok vannak, tehát mindig annak van igaza, aki hangosabban beszél.

Személyes valóságunkat az agyunk konstruálja. Amikor az ember azt álmodja, hogy valamilyen rettenetes ízű ételt kapott egy étteremben, majd felébredve ugyanezt a nagyon rossz ízt érzi a szájában, és hirtelen rájön, hogy éjjel feljött a gyomorsava. Ilyenkor az elsődleges érzet hatására, ami lehet szervi vagy idegi alapú probléma, az agyunk álmunkban egy egész történetet hoz létre pillanatok alatt magyarázat gyanánt.

Napközben is hasonlóan működünk, rengeteg fajta benyomásunk, számos kellemetlen érzésünk támadhat a nap során. Különösen a félelmeink azok, amiket nem fogadunk el természetesnek és racionális magyarázatokat keresünk rájuk. Ha a közéletünkben látott valóság „nem nagyon ízlik”, akkor az elménk gyárt hozzá magyarázatokat, amelyek lehetnek akár lényeges igazságokat is tartalmazók és a valóságtól teljesen elrugaszkodottak egyaránt.

Az utóbbi kategóriába tartozik, a kevésbé sikeres magyarázati törekvések közé az oltásellenesség nagy része, ami különféle összeesküvés elméletek terjesztésében nyilvánul meg, mert sokakat egyszerűen csak zavar az a tény, hogy a kontroll nem az ő kezükben van ezen a téren.

Másik, ezzel rokon jellegű téma a technikának való kiszolgáltatottság, amelynek leggyakoribb esete a számítógép- és telefon függőség. Sokak élete úgy alakult, hogy nem nagyon tudnak meglenni a kütyük nélkül, és eljöhet az a pont, hogy a nagy tech-cégeket kezdik hibáztatni emiatt. A magyarázatok itt is eléggé sántítanak, hiszen ha ezek egyik napról a másikra megszűnnének (vagy korlátoznák őket mint Kínában), attól még a virtuális valóság iránti igény ugyanúgy megmaradna. Ezek a fajta kirohanások számomra nem hitelesek, pont olyanok mint az egyik nagy üdítőital gyártó cég folytonos hibáztatása, holott a cukros üdítőitalt bárki gyártja is, hosszabb távon egyformán egészségtelen.

Amint már többször leírtam nem vagyunk őszinték, nem vállaljuk fel az érzéseinket, hiszen ez gyengének mutatna minket. (Most nem a kormánynak vagy különféle lobbiknak dolgozó szellemi bérmunkásokra gondolok, mert az ő esetükben őszinteségről szó sem lehet, hanem azokról akik nem megrendelésre dolgoznak, és alapból nem elvárásokat akarnak teljesíteni.) Jelenleg a közélet aránylag függetlennek mondható szereplői is kakofón, kaotikus viszonyokat hoznak létre, ahogy nyírják egymást különféle ideológiai vonalakon.

Én bár ezzel nyilván nem fogok példát statuálni az egyes véleményvezérek számára, nyíltan felvállalom, hogy azok közé tartozom, akiknek a mostani kormány nem nagyon szimpatikus, ezért előfordulhat, hogy rosszabbnak látom annál amilyen, holott a saját alkalmazkodó képességemben is lehetne hibát keresni. A rendszer most jól megjutalmazza négy év után a számára „jó állampolgárokat”, akár mert családot alapítottak, akár mert a korlátozó szabályok nagy részét betartották a járvány alatt, esetleg betartatták azokat (rendvédelmiek), ezt a fajta érzést kelti a választási költekezés. A kormány vonalához kevésbé közel állók például a pedagógusok jóval kevesebb jutalmat kapnak.

El kell fogadni, hogy alapból egy család centrikus ország vagyunk, és ez a vonásunk még erősödött is a konzervatív kormány hatására. A három éves GYES generációi, a mai lakosság nagy része már családias légkörben élte kora gyermekkorát, emellett a CSOK és hozzá hasonló kedvezmények nyilván csökkentik az elvándorlási kedvet, és bár csúnyán hangzik, hogy röghöz kötő hatásuk van, de ez a fajta röghöz kötés nem biztos, hogy hibás politika. A család támogatása nélkül a kis nyugdíjat kapók vagy éppen a kórházi kezelésre szorulók életkilátásai sokkal rosszabbak. Ez is lehet egyféle magyarázat a nálunk kiugró COVID halálozásra, hogy a kórházak rendszerébe beépült a családi támogatás (pl. a gyenge színvonalú étkezés kiegészítése, vagy akár egyes gyógyszerek biztosítása), ami az elzárt COVID osztályokon nem nagyon megvalósítható.

Most megerősödött az a szemlélet, ami a technokrata, racionális irányba fordult ellenzéki programmal szemben inkább ez a „nagy család vagyunk” felfogás erősödésének kedvez. A mai kormánypropaganda leginkább egy patriarchális szerkezetű, katonás nagy családot mutat fel, egy ilyen nemzetképet szeretne erősíteni. Én a történelmi ismeretein alapján is szkeptikus vagyok ezzel az irányzattal szemben, hiszen a Kádár-rendszerben is csak átmeneti sikereket hozott, és ha körülnézünk a világban, az Orbánhoz hasonló karizmatikus, de teljesen egyéni utat követő vezetők (Chavez, Perón, Castro stb.) középtávon fellendülést hoztak ugyan, amit viszont később folyamatos hanyatló periódus váltott fel.

Valószínűleg rosszmájú vagyok, amikor azt mondom, hogy a folytonos anyagi bizonytalanságban tartott emberek (például közmunkások, kisnyugdíjasok, stb.), főként ha a létbizonytalanság érzetére a propaganda még rá is erősít, választási céllal jól korrumpálhatóak.

Régóta tudjuk, hogy mindenre lehet példát találni és mindennek az ellenkezőjére is, különféle kósza ölteteket is fel lehet fújni és beállítani úgy, hogy lám „azok” mit is akarnak, mekkora nagy veszélyt jelentenek a társadalomra és kultúránkra. Létezhetnek persze a világban sokféle, akár még „ultra liberális” enklávék is, amik valójában a különféle szekták mai utódjai. Régen többek között a „vörös veszéllyel” riogatták az embereket és sokan el is hitték ezt, például emiatt kellett az amerikai katonáknak Vietnamban harcolniuk. Sokféle dogmatizmus van, különféle ideológiák léteznek, de egyik sem képes ledominálni a többit, kivéve persze azt az esetet, amikor magát az államot szállja meg egy ideológiai alapú mozgalom.

Elég belegondolni abba, hogy ha valaki belekerül egy számára idegen ország helyi közösségébe, mint tanuló vagy munkavállaló, akkor nem fog tudni kívülálló maradni az adott ország kultúráján, szokásain. Például itt vannak a különféle nemzeti és vallási ünnepek, már az a tény, hogy mind fizetett munkaszüneti nap már önmagában vonzóvá teszi ezeket. Ha nekem valamiért fizetnek, akkor érdekelni fog, hogy mi lehet az adott esemény tartalma, éljek akár Isztambulban, Párizsban vagy akár Jászkarajenőn. Az adott piros betűs szabadnapokhoz tartozó különféle ünnepségek általában látványosak és mindig van bennük valami különleges, megkönnyítik a kívülállók azonosulását a helyi kultúrával. Egy provokatív példa erre, hogy az amerikai rabszolgák mai leszármazottjai is megünneplik a hálaadás napját, pedig elvileg nem nagyon lenne miért hálát adniuk.

A karácsony talán az emberiség alighanem leguniverzálisabb ünnepe, még a kínaiak is megtartják valamilyen módon, ha náluk ez nem is munkaszüneti nap. Ismerjük persze a mai szokásoknak a német és angol polgárosodáshoz köthető gyökereit, és azt is, hogy van az egésznek egy kimondottan hangsúlyos üzleti oldala is. Emellett viszont van még ennek az ünnepünknek egy olyan, a mérsékelt égöv északi részére kalibrált, mélyebb alapja is: a téli napforduló az ünnepe, ami a már a 4000 évnél is régebbi Stonehenge idején is létezett. Az év legsötétebb periódusán való átlendülés, a fény születése és fokozatos megerősödése, ez az ami összefonódott később a mi keresztény ünnepünkkel. Amikor a napok rövidek és a Nap is alacsonyan jár, akkor nyilvánvalóan mindenkinek jól esik a fény, nagyon könnyű azonosulni tehát az ünnep szellemiségével, éppúgy mint a húsvétnak a tavasz ünnep jellegével.

Nagyon egyszerű dolgokról, elemi szintű élményekről van tehát szó az ünnepeink esetében, aki ezeket kihagyja úgy érezheti, hogy valamiből kimarad. A legtöbb esetben a dolgokba „a buli kedvéért” megyünk bele, szeretünk az árral úszni, a legtöbben a szívünk mélyén konformisták vagyunk és erősen konzervatív beállítódásúak.

Most nem arról van szó, hogy mindenkit be kell fogadni, valójában nagyon kevesen vannak, akik együtt tudnak élni többszörös identitással és alkalmazkodni annyiféle szokáshoz, ezért a legtöbben nem akarnak más országba költözni tartósan, sőt legszívesebben a lakóhelyük közelében maradnak. Viszont a "kultúrák harca", a másik véglet a gyakorlatban nagyon ritka vagy sokszor csak felszínes jelenség épp azért, mert a lakóhelyünk éghajlata, a táj, a történelem és az ezekkel összefüggő régi kulturális szokások annyira erős hatással vannak ránk. Ami a közéletben folyik az gyakorlatilag mindenféle alapot nélkülöző, meddő, értelmetlen szócsata, leginkább különféle elitek között zajlik, nyilvánvaló tömegmanipulációs célokkal.

Érdemes felidézni ezzel kapcsolatban Bibó István gondolatait (kiemelés tőlem) :

„Éles, határozott formájú, kirajzolt alkatú közösségek nem úgy asszimilálnak, hogy titokzatos rezdüléseket keltenek fel az idegen szívében, amitől az mindinkább ellágyul, míg végre puhán beolvad. Hanem úgy, hogy világos, határozott szokásaik és tételeik vannak arról, hogyan kell szavakat kiejteni, köszönni, udvarolni, elnökölni, elégtételt venni, gyűlést tartani és versenyezni, s az idegen hol elbájolódik, hol durván fejbe verettetik, de mindenképpen bekerül ennek a közösségi életnek a sodrába.”

Az utóbbi évezredek jelentős birodalmait 300 év körüli élettartam jellemezte, amiből következtetéseket lehet levonni a közeljövőnket illetően is. Birodalom akkor jön létre, amikor egy ország a természetes földrajzi határain túllépve kiterjeszti hatalmát más területekre is. Ehhez nem csak katonailag, hanem általában gazdasági téren is ki kell, hogy emelkedjen a környezetéből (a gazdasági hatalom tehát inkább feltétel mint következmény.) Némelyik birodalom 400 évnél is tovább állt fenn mint például a Római, az Ottomán török vagy egyes nagy ókori államok, és akadtak bőven pár évtized alatt véget érő felemelkedés történetek is. Nem mindig lehet pontosan meghatározni az adott birodalom kezdetét (az expanzió kezdete) és a végét (amikor összeomlik), de egy-két évtized pontossággal általában jól belőhető. Európát érintő birodalmak élettartama a régebbi korokból: Bizánc 350 év, avar 200 év, vizigót 240 év, Német-Római Birodalom a gyakorlatban 350 év, mongol 300 év, lengyel-litván 350 év, Habsburg gyakorlatilag 300 év.

A spanyol birodalom nem csak azért bukott meg hamarabb mint az angol, mert gazdaságilag gyenge lábakon állt, hanem mert legalább egy évszázaddal hamarabb kezdett el terjeszkedni, de összességében 300-350 évig állt fenn mindkettő. (A spanyol gyarmatok a karibi szigetektől eltekintve 1820 körül, a britekéi 1960-ra váltak függetlenné.) A francia gyarmatosítás lefutása is hasonló volt az angolhoz. Mindezzel nem a gyarmatosításról szeretnék bármiféle negatív vagy pozitív jellegű ítéletet megfogalmazni, csupán megjegyzem, hogy manapság már az egykori gyarmattartó fővárosokban csak néhány impozáns épület emlékeztet a régi „nagy időkre”. Viszont az utcák kinézete és állampolgárok életszínvonala alapján a helyzet manapság gyakran nem jobb, nem egy esetben rosszabb is lehet mint azokban az országokban, ahol nem volt ilyen gyarmatosító háttér. Inkább arról van szó, hogyha egyszer egy birodalom életciklusa végére ért, akkor már nem hozható vissza semmilyen formában.

Az orosz birodalmat Nagy Péter alapította meg 1721-ben és 1991-ben ért véget a Szovjetunió felbomlásával, tehát 270 évet élt meg. Az oroszok amit ma elérni képesek az ennélfogva nem lehet több mint hogy az utódállamokban élő orosz lakta területek fölött fenn tudják tartani az irányítást valamilyen formában. Hiába a hatalmas katonai erő ha gazdaságilag gyengék, ezt mutatta meg a Krím elcsatolása is, minden ilyen katonai akció megterheli a költségvetésüket. Ennél is fontosabb, hogy a volt szovjet utódállamok nagy része mindent elkövet, hogy ne kelljen visszakerülni orosz fennhatóság alá, amiben támogatják őket más jelentősebb országok is, elsősorban különféle gazdasági szankciók kivetésével.

Az Amerikai Birodalom 1855-ben kezdte meg terjeszkedését különféle szigetek elfoglalásával, és mivel tengeri hatalomról van szó, a fő céljuk a különféle támaszpontok létesítése volt a világ minden részén. A terjeszkedés másik formája, amit egyesek (jogosan vagy nem jogosan) modern gyarmatosításnak neveznek a gazdasági és politikai befolyás szerzése a legkülönbözőbb országokban. Egy viszonylag fiatal birodalomról van szó tehát, ami az évszázad vége előtt aligha fog összeomlani, amit a gazdaságuk jelenlegi dinamikus fejlődése is bizonyít. Felmerül a kérdés, hogy az USA megtehetné-e, hogy teljesen bezárkózik? A válasz elméletben igen, mivel a GDP-jüknek csak a 8%-a származik a világkereskedelemből, még annak ellenére is képesek erre, hogy jelenleg néhány kulcsfontosságú nyersanyagnak, elsősorban a kőolajnak a behozatalára szorulnak. Viszont azért elméleti csak ez a kérdés, mivel a nagyhatalmak alaptermészete a terjeszkedés, emiatt néha még akkor is háborút indítanak, amikor annak sok értelme nincs is, amint az USA esetében is nemrég láthattuk. Egy más jellegű kérdés, és nem az én feladatom ezt eldönteni, hogy milyen esetben volt ez a „világ csendőre” szerep az adott körülmények között inkább hasznos mint káros. (Az elméleti válasz az lenne, hogy amikor a fegyveres konfliktusok eszkalációját nem elősegíti, hanem meggátolja, de az egyes esetek megítélése ma még eléggé szubjektív lehet, bízzuk tehát ennek eldöntését inkább a jövő történészeire.)

A mai Kínai Birodalom 1950-re datálható, amikor Mao egyesítette Kínát és elindította Tibet invázióját. Kínában több birodalom is létezett már az évezredek során, a mostani azért számít annak, mert uralma alatt tartja az ujgur és tibeti területeket is. Egy igen fiatal birodalomról van szó tehát, ami gazdaságilag is erősen felívelő szakaszban van, emiatt a következő kétszáz évben mindenképp meghatározó lehet a világpolitikában. Ami ezt a birodalmi életciklusokkal kapcsolatos logikát némileg boríthatja az a globális éghajlatváltozás lehet, egyes területekről a szárazság és a fokozódó természeti csapások miatt, vagy a tengervíz emelkedésének következtében az emberek elmenekülhetnek, és az eddig néptelen területeken koncentrálódnak majd. (Ez a fajta veszély azonban nem speciálisan Kínát, pontosabban az országnak csak egy részét fenyegeti.) A kínai gazdasági jellegű befolyásszerzési törekvések jól láthatóak az egykori „selyemút” mentén.

Végül vannak országok, amelyeknek a felívelő szakaszukban nem sikerült birodalmakat létrehozniuk, mert a terjeszkedésük más nagyhatalmi törekvésekbe ütközött, ide tartozik mindenképpen Japán és Németország. (Egyik országot sem sajnálhatjuk, a totális diktatúrák által irányított hadseregek által elkövetett atrocitásokat figyelembe véve.) Ezen országok számára az egyetlen lehetőség a gazdasági expanzió maradt, ipari termelő üzemek, kereskedelmi hálózatok, esetleg bankok formájában. Ezt a kérdést megint javaslom indulatok nélkül, hideg fejjel mérlegelni (előnyöket és hátrányokat egyaránt figyelembe véve), hogy a németek számára az egyik fő expanziós területet Közép-Kelet Európa jelenti. Aki németekkel kommunikál az gyakran érezhet rajtuk némi fölényességet, magabiztosságot a kelet-európaival szemben, ez is afféle rejtett „birodalmi” tudatra utalhat. (A szabadságunktól évtizedeken át megfosztott kelet-németekből ez persze hiányzik.) A bevándorlás kezelése a másik neuralgikus pont, de itt is szerintem a hidegfejű haszonelvűségről van szó. Mivel a törökök integrációja a német társadalomba viszonylag sikeres volt (amit humoros filmek, filmsorozatok is bemutattak), emiatt bennük van egy olyan magabiztosság, hogy kisarkítottan fogalmazva, a törökök és a kelet-európai vendégmunkások mellett (illetve alatt) még egy „kaszt” is elfér az országukban, ha ez éppenséggel a gazdasági növekedésüket segíti.

A németek számára az Európai Unió is lehet egy olyan eszköz, amely révén a gazdasági expanziós (átvitt értelemben véve birodalmi) törekvéseiket is erősíthetik, amiben a franciák másodhegedűsként vehetnek részt, a britek kiszállását követően. Nyilvánvaló, hogy a Közép-Kelet Európai országok ezt jól érzékelik és valamilyen módon ellene is tartanak az ilyen törekvéseknek a szuverenitásukat erősítve, egyenlő elbírálást követelve (ezt a helyzetet a mi parlamenti ellenzékünknek is fel kell ismernie, különben az autokráciát fogják erősíteni). Az egyértelmű, hogy Dél-Európa nem képes részt venni ebben a játékban, annyira súlyos gazdasági problémáik vannak, egyedül a csődbe vitt Görögország kísérelt meg egy lázadást, ami viszont hamar ki is fulladt. Az erőviszonyok alakulása alapján a „kolonizálandó” terület a közeljövőben alighanem Európa déli része lehet, ami egyébként gazdaságilag most is fejletlen és viszonylag ritkán lakott. Ami miatt Európa lendületben maradhat, az leginkább a zöld gazdaság, a körforgásos gazdaság kiépítése lehet, amellett, hogy a közös egymásrautaltság  Oroszország irányában nagyobb mértékű lehet mint az USA felé. Az USA számára ez a térség már rég nem annyira jelentős, főként Kelet-Ázsiához képest nem az.

A birodalmak életciklusai alapján elég jól előre lehet jelezni, hogy mely országok azok, amelyek már nem képesek többé központi szerepet betölteni (britek, angolok, oroszok, franciák), és melyek lesznek még képesek erre sok évtizeden keresztül (elsősorban az USA, esetleg Európa északi és középső része, de mind inkább a kínaiak). Az expanzió manapság leginkább gazdasági téren zajlik, a másik síkja a politikai befolyásszerzés, a katonai erő alkalmazása ezzel szemben a költségessége miatt viszonylag ritka. A világ folyton változik, egyes földrajzi régiók hol ide, hol oda tartoznak politikailag, és ami elmúlt az már abban a formájában sosem térhet vissza.

Érdemes végiggondolni, hogy nap mint nap milyen mértékben használjuk különféle multi cégek termékeit és vesszük igénybe egyes szolgáltatásait, ha elvégzünk gondolatban egy ilyen gyakorlatot, az eredmény meglepő lehet.

Nagy különbségek lehetnek köztünk ezen a téren, mindazonáltal én úgy látom, hogy a magyar középosztály az EU átlaghoz viszonyítva kevésbé függ a nagy nemzetközi cégektől, mivel gyakran csak a multi cégek olcsóbb utánzataira futja: gyengébb minőségű sportcipő, kávé, háztartási cikk és hasonlók (eltekintve most attól a feltételezéstől, hogy maguk a multik is csalnak). A legtöbben ritkán engedhetünk meg magunknak magasabb minőségi szintet jelentő „márkásabb” termékeket. Mindez nem azt jelenti, hogy védeni szeretném a nagy cégeket, mert nem kenyerem az a fajta mindent megmérgező „ügyvédmentalitás”, ami a magyar közéletben az utóbbi időben annyira eluralkodott (vagy vádaskodni, vagy védekezni, mást nem ismer). Ebből az okból nem foglalkozom most a globalizáció, egyébként eléggé közismert előnyeivel és hátrányaival sem. Viszont ne legyünk képmutatók e téren a manapság nagyon divatos verbális multi ellenességgel, miközben különféle nem valós alternatívákat vagy pedig nem kívánt eredményekkel járó alternatívákat keresünk.

1.Kínai termékek

A Kínában készült termékek többnyire nem nagyhírű cégektől származnak, és nem a minőségükkel tűnnek ki. Gondoljunk viszont bele abba, hogy a feltörekvő brit birodalom fő exportcikkei is annak idején a ruházati tömegtermékek voltak, vagy hogy a „Made in Germany” felirat kezdetben az alacsonyabb minőségre figyelmeztette a vásárlót és a japán termékekről is ugyanez volt elmondható évtizedeken keresztül. Másrészt amivel sokan nincsenek tisztában, Kína népessége akkora mint Európa és Észak-Amerika lakossága együttesen, ezért nincs szüksége arra, hogy más országokban hozzon létre gyártó, fejlesztő vagy értékesítő központokat, a „multisodás” kényszere őket nem érinti. Nagy mennyiségű olcsó munkaerő áll rendelkezésükre a rabszolgamunkát is beleértve, a jövőt érintően további terjeszkedési lehetőségük a szintén nagy népsűrűségű Dél-kelet Ázsia. Már most a járvány idején is kiderült, hogy nem olyan könnyű elhozni tőlük a gyártósorokat, vagy akár alternatív európai gyártó cégeket találni helyettük. A kínai cégek hatalmát vaskézzel kontrollálja a diktatórikusan működő kommunista párt, amely hihetetlen hatékony módon, az egyéni szabadságjogokra való tekintet nélkül képes reagálni a különféle válságokra.

2.Magyar nemzeti tőkésosztály

Mostanában a nagy élelmiszerláncokat szokták betámadni azzal, hogy a szerepüket éppen olyan jól el tudnák látni a magyar üzletek is. Nem azért megy annyira jól ezeknek a cégeknek, mert nagyobb árréssel dolgoznak, hanem sokkal több árut képesek megforgatni azonos idő alatt, ami a lényegesen jobb szervezettségüknek köszönhető. Én az új magyar arisztokráciában nem nagyon bízom, a modern eljárásokon alapuló versenyt nem annyira ismerik, sokkal inkább a különféle kiskapukat és mutyizásokat, ha rajtuk múlna alacsonyabb szintű szolgáltatást kapnánk magasabb árakon. Ez ugyanúgy érvényes lehet a kereskedelmen kívül a bankszektorra is, az agrárvállalkozások valamint az útépítések és egyéb állami beruházások területén pedig közismerten így is van: mindig az állami megrendelés, az állami támogatás vagy az alacsonyabb adószint az, amire a „versenyképességüket” alapozzák. A magyar államot egyébként inkább csak verbális szintű multi ellenesség jellemzi.

3.Helyi termelők

Jó stratégiának tartom azt, ha a család egyik tagja a helyi kisboltokban és kistermelőktől vásárol alapvető élelmiszereket, a másik pedig hetente egy-két alkalommal nagyobb üzletből szerzi be, ami még hiányzik. Viszont tegyük a szívünkre a kezünket: a legtöbben nem nagyon vesszük az időt és fáradságot, hogy utána menjük a helyi termékeknek, bár valószínűleg több marketing és külön akciók is szükségesek lennének, hogy többet vásároljunk ezekből (amelyek persze általában nem annyira tömegtermékek, inkább speciális minőségűek azok számára, akik meg tudják fizetni). Rajtunk is múlik persze, hogy adott esetekben beérjük-e a nagy cégek által forgalmazott, átlag-ízlésre szabott egyen-minőséggel, vagy valami speciálisabbat, nekünk jobban tetszőt keresünk. Ezzel együtt a teljes mértékű helyi önellátásra törekvést általánosságban véve zsákutcának tartom.

4.Fogyasztácsökkentés

Gondoljunk bele, hogy gyakorlatilag az összes autót multi cégek gyártják (mivel nagyon sokféle tudás és speciális alkatrészek szükségesek hozzá), tehát ha nem akarunk annyira függeni multiktól, akkor ne legyen több autónk és kevesebb benzint tankoljunk. A háztartási elektronikával kapcsolatban hasonló a helyzet: ne legyen túl sok kütyünk van és minél ritkábban használjuk ezeket. A különféle sorozatok és sportközvetítések megint csak nagy franchise rendszereken alapulnak, beleértve a magyar NB1-et is, ami ennek a sajátos kelet-európai korrupt változata. Ha sportot akarunk nézni, szurkolhatunk mondjuk a keresztfiunk ifi meccsén is. Ezen kívül a természetben kint töltött idő is gyakorlatilag ingyen van. Egyetlen reális alternatíva tehát a fogyasztáscsökkentés, a többi gyakorlatilag mind a kamu kategóriája.

5.A nagy tech-cégek szabályzása

Egy folyton felmerülő kérdés, aminek a szükségességéről mindenki egyetért, csak mindenki számára mást jelent, például van aki szerint túl sok a cenzúra, van akinek túl kevés. Bizonyos méret fölött az olyan nagy cégek esetében mint a Google vagy a Facebook, működhetne egy ENSZ-hez hasonló szintű szabályozás, ami a tisztességes adózásról, tartalom megjelenítésről, politikai semlegességről, reklámtevékenységről és adatvédelemről gondoskodhatna. Vagy akár az EU szintjén is kiemelt és folyamatos figyelmet kellene, hogy kapjon mindez. Emellett azonban sok jel utal arra, hogy például a Facebook nem annyira a jövő, mint inkább a jelen vagy a közelmúlt, és mások jönnek fel helyettük mint a Tik-Tok, ezáltal a szabályzásáról szóló viták nagyrészt értelmetlenné válhatnak. Kínát érdemes felhozni megint olyan szempontból is, hogy a mikrochipekhez szükséges ritkaföldfém lelőhelyek nagy része is náluk van, ezért a kormányuk képes lehet blokkolni a világ chip gyártását, ami ugyan paranoid képzetnek tűnhet, de egy jelenleg gyorsan bezárkózó szuperhatalomról beszélünk.

6.A „multi” mint szitokszó törlése a szótárból

Problémánkra részleges megoldást jelenthet, ha az indulatokat kiváltó „multi” szó helyett próbálunk mást használni. A „nemzetközi” szavunk hasonlóan kompromittálódott pár évtizede, marad talán olyasmi, hogy nagyvállalat vagy óriás vállalat, ugyanis a cégek egy bizonyos méretet elérve általában átlépik az országhatárokat. Ahol emberek élnek nagy tömegben, ott szükség van bizonyos termékek tömeggyártására költségtakarékossági okokból is, ha a nyomort el akarjuk kerülni. Minden tiszteletem Schiffer Úrnak és a hozzá hasonló felfogásúaknak, akik a kétpólusú magyar politizálást képesek meghaladni, azonban egy alapvető hibának tartom, ha szerintük a nagyvállalat csak gonosz lehet. Magyarország számára nem a multik jelentik a legnagyobb problémát, biztos vagyok benne, hogy 20-30 nagyobb problémát tudnék mondani azoknál, mint amilyeneket nálunk a multi cégek okoznak. (Előnyös hatásaikról nem is beszélve.) Nem mi okozzuk például az óceánok műanyag szennyezését, ami valamilyen szinten egy nagy üdítőipari óriáscéghez köthető (nálunk a mikro műanyagok nagy része a ruhák mosásával kerül a szennyvízbe), éppúgy mint a BLM, a túlságos polkorrektség vagy a „cancel-culture” sem minket jellemez – van elég saját problémánk, nem szükséges még importálni is. Olyan szintű naivitást látok itt a multi ellenességgel, mint azoknak az amerikaiaknak az esetében, akik a nagy gazdasági válság elől a Szovjetunióba menekültek, és Sztálin karmai közé kerülve nem sok esélyük maradt a túlélésre a gulágokon.

7.A multi cégek is a játék szereplői

A nagyvállalat és kisebb vállalatok kiegészítik egymást, például a magyar mezőgazdaságot is az exportra termelő nagybirtok és az önellátást biztosító kisbirtokok együttélése jellemezte évszázadokon keresztül. Szerintem el kellene fogadnunk azt, hogy a nagy multi cégek is szereplői ennek a nagy játéknak, a nemzeti államokkal, kisebb vállalkozások tömegével, helyi civil szervezetekkel, EU testületekkel és más szervezetekkel együtt. Igaz az is, hogy folyamatosan körmükre kell nézni, mert az erőfölényüket kihasználva csalnak a játékban. A multik számára persze az a legjobb, ha biorobotok vagyunk, de elég nehéz elkerülni manapság, hogy időnk egy jelentős részében ne úgy működjünk. Ez viszont már régebben is így volt, a „robot” szavunk is eléggé régi, az aratómunkás mi más volt, mint biorobot. Azzal a különbséggel, hogy reggelenként nem kávéval indult, hanem pálinkával, viszont már ott sem a minőség számított, hanem hogy hasson. Alighanem el kell fogadnunk, hogy időnként biorobotként működünk, csak bármelyik pillanatban képeseknek kell lennünk kilépni ebből az üzemmódból.

Érdemes egymás mellé tenni azokat a különféle, egyébként eléggé közismert felméréseket, amik arról szólnak, hogy miben tér el Európa egyes országaiban az állampolgárok felfogása sokakat foglalkoztató politikai kérdésekben. Ilyen például az oltásellenesek aránya és az átoltottság mértéke. Egy másikfajta felmérés a homoszexualitás megítélése, aminek két szélső pontja a homofóbia és az azonos neműek együttélésének elfogadása. Harmadik a migrációtól való félelem mértéke, ami általában ott nagyobb mértékű, ahol bevándorlók nem nagyon vannak. További ilyen a női vezetők aránya, különös tekintettel a politikai vezetésre – milyen gyakran töltenek-e be kulcsfontosságú pozíciókat az egyes kormányokban. Ide tartozik még az is, hogy az állampolgárok mennyiben fogadják el az autokráciát, vagy a demokratikus intézményekben jobban hisznek és a korrupciómentességet követelik meg. Ezek a térképek eléggé illeszkednek egymásra azt mutatva, hogy kontinensünk keleti felén az autokratikusabb macsó felfogás sokkal jellemzőbb, mint Nyugat-Európa országaiban. Az újraéledő „keleti-blokk” számomra afféle Macsó-Európának tűnik.

A macsós mentalitásra népszerűségét mutathatja például az, hogy a stadionokban és azok környékén mennyire dominálnak a futballhuligánok (lengyelek, magyarok és a balkáni országok tűnnek ki e téren, valamint az Európából már kiiratkozott britek). Vagy említhetnénk azt is, hogy mennyire sokan tartanak nagy testű, őrző-védő típusú kutyákat, amit nem mindig indokol a közbiztonság adott szintje. A közbeszéd stílusa is erre a lapra tartozik, a durva, trágár beszéd mindenekelőtt (l. -„Elszúrtuk.”) Európa leginkább macsó-mentalitással jellemezhető részei elsősorban Oroszország és a Balkán, Dél-Itália, másodsorban a volt Szovjetunió egykori csatlós államai, a történelmi gyökerek jól látszanak. Mindez lehet magyarázat, azonban nem mentség, amennyiben persze, illetve amilyen mértékig a macsóizmust negatív jelenségnek tartjuk.

Kontinensünk legtöbb országában természetesen nincsenek annyira drasztikus különbségek az állampolgárok között, sőt egy olyan állítás fogalmazódott meg, hogy tőlünk nyugatra is ilyenek lennének, csak a neoliberális szellemiségű, túlságosan „polkorrekt” médiumok ezt lefojtják, véleménydiktatúra van. A fent említett felmérések alapján ez az állítás nem állja meg a helyét, hiszen a felmérések névtelenek és mégis mutatnak lényeges eltéréseket, bár éles határvonalakat nem mindig rajzolnak ki, emellett a felfogások sokfélesége mindenhol jellemző. A különbségeket az is okozhatja, hogy az állampolgárok másként fogalmaznak, mert nem pontosan ugyanaz a stílus, amihez hozzászoktak az egyes országokban. Ha viszont azt mondjuk, hogy a „polkorrektség” szerintünk alapvető hiba, akkor azt is definiálnunk kellene, hogy mi lenne a közbeszéd számára az etalon.

A macsót mindenekelőtt az jellemzi, hogy harcias, a kommunikációja többnyire felvágós. Nyilvánvalóan erre a stílusra és mentalitásra is szükség van időnként, szerencsére nem vagyunk egyformák. Hátránya ennek a felfogásnak, hogy nem tudásközpontú, nem a szakértelmet helyezi középpontba, hanem az erőben hisz inkább. A nyitottság, kifinomultságra törekvés és alázat egyáltalán nem jellemző rá. Számomra úgy tűnik, hogy a macsó gyakran csupán felvett póz, amivel az illető a bizonytalanságát kompenzálja, ebből a szempontból az éretlen személyiségű serdülőkre emlékeztet. (Igazából nem nagyon van előtte más fajta követendő minta, stílus.)

Európa keleti országaira jellemző inkább, hogy a kisgyerekek szinte minden idejüket a családon belül töltik vagy túl későn kerülnek közösségbe, emiatt későn kezdenek csiszolódni a közszereplés biztonságát erősítő rutinok. (A hagyományos macsó felfogás szerint egyébként a nőnek otthon van a helye, a gyerekek és a tűzhely körül.) Ismeretlenekkel szemben sokak alapállása lehet a bizalmatlanság, emiatt a nyílt, egyenes, asszertív kommunikáció olyan ritka nálunk, mint a fehér holló. A legtöbben valójában passzív-agresszív típusba tartozunk, mert nem annyira merjük nyíltan képviselni az érdekeinket, inkább betartunk másoknak. Nem tanultuk meg, hogy lehet nyíltan kiállnunk az érdekeinkért.

Nyilván sok más ország van, ahol ez legalább ennyire jellemző mint nálunk, bár tőlünk nyugatra a macsóizmus inkább az alsó-középosztályt jellemzi, magát a középosztályt már kevéssé. A vezetők verbális valamint nem verbális kommunikációja és a közbeszéd stílusa nyilvánvalóan befolyásolja mindezt az egyes országokban, például hiába sulykolják az átoltottságot, ha az általuk képviselt, macsónak mondható értékrendbe ez nem nagyon fér bele.

A macsó alapból férfias férfi, aminek a párja a nőies nő, de igazából senki nem tudja pontosan megmondani, hogy ezek manapság mit is jelentenének oly módon, hogy csak pozitív értelmezést kapjanak. Vannak bizonyos jellemzők, amiket hagyományosan férfi tulajdonságoknak tartunk, de ma már egy nő felé is lehet elvárás az önállóság és határozottság, a férfi iránt pedig kevésbé, hogy húst egyen hússal, vagy hogy ne mutasson ki érzelmeket. A hagyományos értelemben vett szerepekhez képest manapság talán gyakoriak a (nem feltétlenül szexuális értelemben) nőies férfiak és a fiús nők, - amiben én különösebb kivetnivalót nem látok. Sőt szinte minden munkakört betölthetnek ma már nők és férfiak egyaránt, ahol igazából nincs nagy jelentősége annak az értékeléskor, hogy nőről vagy férfiről van szó. A férfi és nő munkastílusa adott esetben nagyon más lehet, viszont lényeg az értékeléskor mindig az eredményesség.

A macsó felfogás sokak számára egy felvett póz (nő is lehet ilyen értelemben „egyenrangú”, vagyis harcias, agresszív), kérdéses hogy adott esetekben mit nyerünk vele. Egy divatjelenségről van leginkább szó, ha világunk egyre durvul, akkor megnőhet a jelentősége, ha viszont a tudás, a kommunikáció és az érzékenység egyre fontosabb lesz, akkor vissza fog szorulni.   

Energiagazdálkodásunk koncentrikus körökben írható le: a lakóházak, települések, országok és az Európai Unió szintjén is a jelenleginél jóval nagyobb szintű energiafüggetlenség valósítható meg, sokkal kisebb mértékű környezetkárosítással. (Ezek a koncentrikus körök egyébként felfoghatóak leválasztható elektromos, vagy egyéb fajta hálózatokként is.) A kérdés leginkább csak az, hogy van-e határozott akarat ebben az irányban, jelenleg még nyilvánvalóan nincsen, sokkal inkább a megszokás és a kényelmesség határozza meg közfelfogást.

Egy lakóház szintjén arról lehet szó, hogy egyrészt mekkora a fogyasztás mértéke, másrészt hogyan képes eltárolni a napenergia különféle formáit, amelyeknek a rendelkezésre állása az év során nem egyenletes. A napelemek elterjedése az első olyan jele annak, hogy lehetséges az önellátás a lakosság szintjén, bár meg kell vallani, hogy az energia tárolásának problémáját nem oldja meg. Léteznek szélkerekek is, a korszerűbbek már általában vertikális tengelyűek, házilag is felszerelhetők, és az energiát ugyanúgy mint a napelemek esetén akkumulátorok tárolhatják (vagy betáplálható a hálózatba). Egy épület energiaellátása nagyon jól vezérelhető mikrocsipekkel (amelyekből most jelenleg hiány van ugyan, de emiatt jobban meg fogja érni gyártani és még inkább elterjedhetnek a jövőben). A napenergia tárolása tulajdonképpen a hőszivattyú is, ami a talajvíz és a felső talajrétegek nyári átmelegedésére (esetleg a geotermikus energiára) épít. Ha a környezet védelme és az energia önellátás a cél, akkor az épületek hőszigetelése mellett sokkal inkább ezt kellene támogatni, mint a földgázzal való fűtést. Az épületek szigetelésével kapcsolatban nagy a sötétség a fejekben manapság, jelenleg megérné és szükséges is lenne a jó állapotban levő összes lakóház nagyobb hőszigetelésének jelentős mértékű állami támogatására.

Lehetségesnek tartom olyan energiatarifák bevezetését, hogy mondjuk 10-15 ezer forintig járna olcsó, támogatott energia háztartásonként, efölött viszont az aktuális piaci árat kellene megfizetni mindenkinek – egy ilyen rendszerben már lenne érdekeltség az energiagazdálkodás javítására, a fogyasztás csökkentésével és a házi termelésének növelésével egyaránt. Ez vonatkozna a fával való fűtésre is, mivel a nagyobb erdők közelében a tűzifa használata szintén környezetbarátnak mondható (egy bizonyos szintig), a költség visszatérítés a tűzifa kereskedelemben is a tisztább piaci viszonyok irányába hatna.

A házi hulladékégetés mai gyakorlatát fel kell számolni bírságok kiszabásával, a nem komposztálható hulladékokat a települések közelében létesítendő hulladékégető erőművek tudnák kezelni. Léteznek ma is ilyen erőművek, és habár a füstgázokat teljesen megtisztító erőművek létesítése igen költséges, de gondoljunk bele, hogy nem csak a háztartásokban, hanem a mai hulladéklerakóknál is előfordul az illegális égetés és a keletkező gázok súlyos károkat okoznak. Léteznek egyébként fejlettebb országokban például diákvárosok, amelyek képesek a teljes önellátásra az év legnagyobb részében, és mivel az áramkimaradások súlyos károkat okoznak manapság, egyre nagyobb az érdekeltség, hogy települések, vagy egyes országrészek képesek legyenek egy saját hálózaton is a lakosság és a vállalatok energiaigényét biztosítani. Kisebb hálózaton belül az energia szállítása miatt fellépő veszteség is kisebb, nincs szükség természeti katasztrófák esetében olykor gyenge pontnak bizonyuló nagyfeszültségű távvezetékekre sem.

A geotermikus energia is egy nagyszerű lehetőség helyi szinten, az ország számos településén áll rendelkezésre, azonban a meleg vizet nem annyira az élményfürdőkre, mint inkább az épületek és üvegházak fűtésére lenne érdemes használni.

A hőtárolás ma még nem teljesen megoldott, a legtöbb mai módszer a víz használatán alapul, ennek a nagy mennyiségben rendelkezésre álló anyagnak a sajátos fizikai és kémiai tulajdonságait használja ki. Ilyen például a víz felmelegítése (az ún. „éjszakai árammal” működő bojlerek vagy kályhák használata mindenképpen ésszerűnek tűnik), a víz felszivattyúzása egy hegyi tárolóba vagy az elektrolízis (hidrogéngáz előállítása). Az elektromos autók akkumulátorait 20%-os teljesítményveszteség után általában már lecserélik, azonban energiatárolásra még sokáig alkalmasak lesznek, és újrahasznosításuk is lehetséges.

Az atomenergia mivel eléggé egyenletes energiaforrás, ún. zsinóráramot ad, emiatt alighanem továbbra is fontos marad a jövőben is. A reaktorbalesetek fő oka mindig az alkalmazott technológia fejletlensége volt, túl nagy energiasűrűség mellett. Lehet, hogy a következő lépés kisebb reaktorok építése lesz, kevésbé bonyolult szabályzórendszer mellett, decentralizáltabb energiatermeléssel, a vízhűtésnél korszerűbb technológiával.

Ma még egy primitívnek mondható, ún. bányászó kultúrában élünk, ami a természet kizsákmányolására épül. Ez nyilvánvalóan egyre kevésbé tartható fenn, az erőforrások kitermelése is folyamatosan drágul és a Föld éghajlatára is egyre durvább hatást gyakorol. A jövőben például természetes lehet, hogy az erőművek kötelezhetőek lesznek a keletkező a szén-dioxidot visszasajtoló vagy megkötő berendezések üzemeltetésére.

Az iparban is a bányászat helyett a körforgásos gazdálkodás lesz a jellemző, ma ez még csak néhány fém, például az alumínium esetében mondható bevett gyakorlatnak. Az ipar energiafelhasználása nem annyira misztikus, két legnagyobb tétele a vas és a beton gyártása. Ha nem akarunk mindenhol vasbetont látni, ha nem lesz természetes már többé, hogy minden zöld területet le akarunk betonozni vagy újabb sztrádákat építeni még több autónak, az ipar energiafelhasználása nagy mértékben csökkenthető lesz. (Műanyagot pedig nem csak kőolajból, hanem többek között cellulózból is elő lehet állítani, ami még komposztálható is.)

Nem közismert egyébként, hogy képesek vagyunk kőolajat magunk is előállítani, algák segítségével. Rengeteg vállalkozást alapítottak erre, csak sajnos az utóbbi években ezek száma visszaesett gazdaságossági okok miatt. Ahogyan a kőolajbányászat egyre több energiát fog igényelni és a egyre bizonytalanabb lehet az ellátás politikai feszültségek miatt is, a kőolaj előállítása algák révén megint gazdaságosabbá válhat. A természet folyamatait nem csak a kőolajgyártás révén tudjuk szimulálni, hanem ilyen például a faszén is, amelyet manapság leginkább a grillsütőkhöz használunk, viszont régen a kovácsok számára égették ki. A biogáz termelése is egy lehetőség a fölgáz kiváltására bizonyos esetekben, ráadásul ez szintén a zöld energia egyik formája. (A metanolról és biodízelről pedig akkor még nem is beszéltünk.)

Jelenleg nagyon kényelmes elfordítani egy kapcsolót vagy megnyomni egy gombot, hogy ezzel biztosíthassuk a lakás energiaigényét. A mostani rendszer természetellenes mindenféle értelemben, emellett a nagy olajhatalmakat támogatja, akik ezáltal képesek lesznek a felhalmozott pénzeket fegyverkezésre költve, államok közti háborúk vagy helyi polgárháborúk kirobbantására. Ezen túlmenően közismert, hogy a nagy olajvállalatok hatalmas jövedelmeik révén korrumpálják a politika világát. Az érdekeltségi rendszereknek és a közfelfogásnak sokat kellene változni ahhoz, hogy ez a fajta kiszolgáltatottságunk megszűnjön és a garázdálkodás helyett, ami manapság jellemző ránk, tényleg gazdálkodni kezdjünk az energiával.

Nem szívesen foglalkozom a kormányunk aktuális intézkedéseivel, olyan ezekről beszélni, mintha darázsfészekbe nyúlnánk. Lehet, hogy kényes kérdésekről van szó, amikről nem nagyon tudunk értelmesen beszélgetni, másrészről viszont az is éppolyan feltűnő, hogy érdemben senki nem reagál ezekre. Úgy tűnik, mintha kezdenénk eltompulni és a nyilvánvaló ellentmondásokra sem reagálunk, mintha egy az egyben elfogadnánk a kormány kommunikációját. (Ha pedig ezúttal "az én készülékemben" lenne a hiba, azt most a kisebb bajnak tartanám.)

Hatósági benzinár: a multiknak kedvez

Az olyan nagy játékosok mint a MOL vagy a Shell szemrebbenés nélkül lenyelnek milliárd forint veszteséget a benzinár miatt, mivel a magyarországi forgalom és ezen belül a benzin értékesítés az összforgalmuk csak egy kis részét teszi ki. Az olyan kis kutak viszont, ahol a shopban lényegében csak fagyállót és pár fajta motorolajt tartanak, most nem nagyon tudják majd magukat hónapokon át fenntartani ilyen árszinten, és nagy részük alighanem csődbe is fog menni. A MOL nagyon jár majd, mert amikor majd a korlátozás megszűnik (a választások után egy nappal), kisebb lesz a konkurencia és nagyobb forgalmat tud elérni, az árrését növelheti, mi állampolgárok pedig bukjuk azt a literenkénti 10-15Ft-ot, amit eddig az olcsó kis kutaknak köszönhettünk.

Bige-ügy: Hol volt a versenyhivatal tíz éven keresztül?

A versenyhivatal reakciója a legtöbb esetben azonnalinak mondható, a szerinte versenyt sértő gyakorlatokat pár hónapon belül bünteti (más kérdés, hogy mennyire jogos egyes esetekben a büntetés mértéke). Itt most azonban azt állítják, hogy a Bige gyárában előállított műtrágyát az értékesítés során kartellezés miatt magasabb áron adták már 2011 óta, különösen a gyengébb minőséget. Furcsa módon nem is azért büntet, mert a fogyasztókat (a gazdálkodókat) megtévesztették, lényegében becsapták, hanem kartellezés miatt, ami inkább értékesítési kérdés és nem biztos, hogy a kartellezés ténye maga bizonyítható. A versenyhivatalnak mindenekelőtt saját maga ellen kellene vizsgálatot kezdeményeznie, vezetőit kirúgnia, ha egy versenysértő magatartást valóban tíz évig eltűrt, a gazdálkodók kártalanítása pedig egy ilyen esetben magától értetődő lenne. Itt persze láthatóan egy koncepciós, politikai indíttatású perről van szó, mondjuk ki nyíltan.

Migránsválság a lengyel határon: Hol marad a „sororozás" és „merkelezés” ?

Most lehet, hogy mégsem Soros hálózata a fő felelős a migrációért? Ha a belorusz elnök szervezte, már pedig nyilvánvalóan ő volt, akkor most mért nem támadja ezt a diktátort sem Orbán, sem a magyar kormánypárti sajtó, mint pár évvel ezelőtt Sorost és Merkelt? Hogy lehet, hogy egy kummát sem írnak az Európa biztonságára jelenleg legnagyobb veszélyt jelentő diktátorról, aki egyébként egy percig sem tudná a hatalmát fenntartani Putyin támogatása nélkül? Igen komoly logikai csavar kell annak a bizonyításához, hogy a migránsrohamért ezúttal is az EU tehető felelőssé.

Gurcsányozás: Ez nagyon kínos

Az a reklámfogás megvan, hogy a cég neve több alkalommal is el kell, hogy hangozzon a reklámban, és naponta többször is le kell adni, hogy az emberek megjegyezzék? Ezt a primitív marketingfogást negatív kampányként is lehet használni, ráadásul árukapcsolással (gazdaságilag nem tisztességes módon), mert bármilyen téma felmerül a magyar politikában, ami valamilyen módon az ellenzéket érinti el kell, hogy hangozzon a „Gyurcsány” szó, több alkalommal is. Orbán Balázs, aki szerint vannak tisztességes viták a Fideszben, ugyanazt a vonalas dumát nyomja mint a többiek. Egyetlen kivétel sincs a Fidesz politikusai közül, aki nem kezdene el egy adott ponton gyurcsányozni. Ez olyan, mintha megkérnék a gyerekeket, hogy írják le, mi történt otthon egy nap. Pistike fogalmazása: A macska észrevett egy egeret és elkezdte kergetni. De a Gyurcsány… Borzasztó kínos ez így állampolgárként (persze ha érvényes még ez a fogalmom manapság nálunk). Lehet hogy bennem van a hiba, de azokkal kezdek egyetérteni, hogy az idióta manapság már nem a rendőr, postás és a vasutas, hanem fideszes.

Akkor még nem beszéltem sok minden másról, többek között a Pegazus-ügyről sem, amit úgy kell eladni kifelé a kormánynak, hogy „természetesen nincs ilyen”, a saját táborának viszont, hogy „hát persze, hogy lehallgatjuk a sorosistákat”.

Ezek a témák annyira kínosak, mintha az embernek a szexuális életéről kellene beszélni, a pont ilyenkor csak annak jár, aki ilyen helyzetben is képes megőrizni a nyugalmát. Én magam leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy ez miként lehetséges.

Sokkal könnyebb megmondani, miért nem hitelesek azok a könyvek és cikkek, amiket a kívánatos társadalmi változásokat hirdető önjelölt próféták írnak. Valójában eléggé átlátszó fogásokkal operálnak, nem kell ezeknek bedőlni.

1.Szenzációhajhászat

A legtöbb „próféta” célja a puszta figyelemfelkeltés, jól eladható könyveket, esetleg videókat kell kirakni a piacra, olyan radikális mondanivalóval, nagy dumával, amire nagyon sokan vevők, mert azt kapják, amit hallani szeretnének. Nyilván olyasmivel kell jönni, ami sokaknak hiányzik az életéből, de  kilóg a lóláb és látszik, hogy ezeknek a gondolatoknak a fő, mögöttes célja exhibicionizmus és pénzkereset. Erre példa számomra a közgazdász Piketty könyve az egyenlőtlenségről, ami nagy port vert fel a közgazdász társadalomban, és habár az is lehet, hogy a szakma csupán nehezen emészti az újszerű gondolatokat, jelen állás szerint a képletei tele vannak hibákkal, a közölt formájukban nem használhatók és nem adnak lényeges magyarázatokat. A legtöbb társadalmi témájú bestseller a jól feltuningolt filmes szappanoperák színvonalán mozog, és meg is tudom mondani az alapvető okait, hogy mért van ez így.

2.Íróasztal mögül nem lehet társadalmi rendszert létrehozni

Ez egy valós lehetőség, azonban az ilyen próbálkozások mindig katasztrofális eredményekkel végződtek, akár Marx, akár Hitler híres könyveit említjük, amelyek programját megpróbálták megvalósítani, vagy akár a francia felvilágosodás nagyjainak a forradalmárok által később felhasznált gondolatait. (Vagy nálunk mondjuk az egykori SZDSZ-t.) A nagy társadalmi rendszerek nem úgy jöttek létre, hogy valaki előzetesen kitalálta őket elméletben, sem az athéni demokrácia, sem a feudalizmus, sem a kapitalizmus (ha egyáltalán ezek a kategóriák valójában használhatóak, nem pedig inkább csak a kategorizáló elménk termékei) nem előzetes receptek vagy használati utasítások alapján születtek. Ergó egy jó társadalmi vízió csak olyan példákból indulhat ki, amik már kicsiben megvalósultak, legyen szó akár a közvetlen demokrácia egyes formáiról (kolumbiai kistelepülésen, svájci népszavazások alkalmával stb.), vagy az erőforrások megosztásáról (halászat, vízhasználat közösségi szabályozása), a jó példák ragadósak szoktak lenni és később mások talán átveszik. Ahol az ilyen hiteles példák hiányoznak, az nálam csak a fantazmagória kategóriája.

3.Zsigeri gyűlölködés

Ha valaki axiómaként kezel egy kérdést, mondjuk hogy minden nagyvállalat gonosz (ő bizony utál minden nagyvállalatot), vagy a tőke gonosz dolog (ilyen erővel akár a pénz maga is lehet az), az ilyen elfogultság érvénytelenítheti a mondanivalót. Bármilyen kiindulási pont, ami nála szilárd alap (pl. a Föld csak fél milliárd embert tud eltartani) már annyira dogmatikussá teszi az egészet és annyira negatívvá, gyűlölködővé, hogy számomra az egész hiteltelen, sőt helyenként még szánalmas is. Minden társadalomkép pozitív és vonzó dolgokat kellene, hogy megjelenítsen. A különféle összeesküvés elméletek is félelmekre épülnek, ezáltal rosszul képviselnek egyébként jogos igényeket (pl. különféle lobbik, pénzügyi összefonódások elleni küzdelmeket). Az is mindig látszik, amikor valaki hivatalból védi a mundér becsületét, az ilyen szövegekkel se nagyon lehet mit kezdeni.

4.Csőlátás: Létező modelleket hagy figyelmen kívül

Teljesen nonszensz, amikor valaki a nulláról akar társadalmat építeni és nem veszi figyelembe azokat a nagy kollektív tapasztalatokat, amiket megszereztünk. Ezek a szerzők nem nagyon ismerik jobban az emberi történelmet mint egy elemi iskolás. Leginkább ez az amerikai szerzőkre igaz persze, akiket általában nem nagyon érdekel az USA-n kívüli világ, de előfordul másokkal is, hogy a „kapitalizmus” számukra egyenlő amerikai társadalmi modell. Nincs semmiféle összehasonlítás, ezért nem ismeri a szerző az előnyöket és lehetőségeket, amik egyébként eléggé közismertek és ott vannak az orra előtt. Létező, kudarcot vallott modellek voltak többek között a nácizmus különféle formái vagy a szovjet-orosz kommunizmusé szintúgy, ezeket a tapasztalatokat nem lehet nem figyelembe venni. Egy időben a sztár a japán modell volt, de annak is kiderültek a korlátai, mára tudomásom szerint két sikeresnek mondható rendszer maradt a porondon, az egyik a liberális angolszász, a másik a szociális skandináv (és ezeknek valamilyen ötvözete még). A dél-európai modellek sem mondhatóak sikeresnek, de van egyébként rengeteg elrettentő példa is a világban sokfelé. Kelet-európai modell jelenleg nem létezik, számomra nem meggyőző az olyan eszmefuttatás, hogy létezne sajátos magyar modell, inkább a keleti autokráciák és a nyugati demokráciák egyfajta keverékének tűnik, amelynek a fő kötőanyaga jelenleg a nacionalizmus.

5.Kínával nem foglalkozik senki

Az autokratikus olaj nagyhatalmaktól eltekintve, egyetlen teljesen más társadalmi rendszer épül ki most éppen, ami komoly kihívást intézhet a liberális (és szociális) demokráciák irányában, ez pedig a kínai rendszer, viszont ezzel a fajta alternatívával gyakorlatilag nem foglalkozik senki. Kína, a közeljövő valószínűsíthető szuperhatalma számunkra egy fekete doboz, sőt egyre erősödő nacionalizmusukkal ők törekednek is rá, hogy egy külön világot hozzanak létre az ott élő állampolgároknak. Az individualista európai ember számára egy eléggé rémisztő (vagy legalábbis szokatlan) világot képviselnek, de sok olyan problémát talán megoldhatnak, amivel a „nyugat” csak küszködik. (Környezetvédelem, internet szabályozása, nagyvállatok korlátozása stb.)

6.A fejlődés létező dolog

A fejlődés gondolata nem egy baloldali eszme, hanem jól követhető szál gyakorlatilag az egész világtörténelemben, ami persze nem jelenti azt, hogy egyenes vonalú. A civilizációs hanyatlás az esetek jelentős részében nem abszolút értékű volt, hanem relatív. Az ókori görögök sem mentek vissza a barlangba, hanem a rómaiak államszervezés terén túlnőtték őket. Róma bukása után csökkent ugyan a népesség életszínvonala (Európában persze és nem az arab világban), viszont a földművelésben új eljárások és a harcászatban is új technikák jelentek meg. Európa hanyatlása sem úgy következhet be a közeljövőben, hogy teljes lesz a káosz, hanem Ázsia és Amerika bizonyos régiói minden téren túlszárnyalják.

7.A konzervatív nem talál ki semmi újat

Az előzőekben nagyobbrészt inkább a baloldalinak mondható szerzőket kritizáltam inkább, mivelhogy hajlamosak a gyűlölködést váltogatni az álmodozással és próbálják mindezt eladni nekünk, a konzervatív szerzőkkel ezzel szemben más gondok vannak. A konzervatív sosem talál ki semmi újat, nem is találhat ki, hiszen azért konzervatív. Ez alapjában véve nem hiba, amennyiben arra törekszik, hogy a régi hagyományokat vigye tovább és ne hagyja feledésbe merülni, ez az ő igazi terepe. A több ezer éves alapvető erkölcsi szabályok ma sem kevéssé érvényesek mint régen, ezek képezik a társadalom alapját, ez is teljesen rendben van. Ha ezeket a korlátait nem veszi figyelembe, akkor szánalmas politikai és kulturális termékek jönnek létre: propaganda ízű filmek, cikkek, giccses írások, tévhitek és földhözragadtság, önigazolások tömege. Mondjuk ki, hogy amit a magyar radikális jobboldal kulturális téren felmutat, az a hagyományápolástól eltekintve gyakorlatilag a nullát közelíti, nagy pénzekkel megtámogatott nyilvános kudarcok tömkelege. Abban igazuk van ugyan politikai és kulturális téren is, hogy az (alapvetően baloldalról induló) újdonságok 80-90%-át kukázni kell, azonban azt nem tudják, hogy a többi minimum 10% új érték se jöhetett volna létre ezek nélkül. A politikára ugyanaz érvényes mint a művészetre: a társadalmi gyakorlat maga természetes szelekcióval dönt a felmerült elképzelésekről, azt tartja meg ami számára értékes és használható.

Lehet persze még további olyan tulajdonságokat vagy szempontokat megjelölni, amik a fentieken kívül szintén nem lehetnek jellemzőek arra a társadalomkritikára vagy társadalomképre, amit józan ésszel (de nem paraszti földhözragadtsággal) komolyan lehet venni. Egy nívós könyv vagy videó ritka mint a fehér holló manapság: kissé visszafogott hangvételű, nem gyűlölködő, hanem pozitív töltésű, széles látóköre az európai kultúrán túl is kiterjed, képes összehasonlításokat tenni, gyakorlati példákra épít, konzervatív és progresszív értékek között az egyensúlyt kereső. Akinek vannak eredeti gondolatai, mert számos szerzőnek vannak, akkor ahelyett, hogy akcióhős szerepbe képzelve magát, „világmegváltó” könyveket írogatna, inkább ezeket a gondolatait próbálja meg a lehető legnagyobb alázattal kidolgozni, kifejteni és a gyakorlat számára használhatóvá tenni.