Magyarország egy teljesen átlagos ország európai ország lenne, és nincs is ezzel semmi baj. Orbánék persze úgy állítják be, hogy Magyarország nagyon különleges és veszélyeztetett ország, ahol persze nem az általános elhülyülés a fő veszély, hanem a „nyugati kultúrmocsok”. Alternatív valóságok, városi legendák, falusi pletyka szintű politizálás, tudományellenesség, és mindenekelőtt fanatikus harciasság minden szinten, - az ilyesmi nekem szinte fizikai fájdalommal ér fel, bár az utóbbi időben már viccnek fogom fel az ilyen stílusú megnyilvánulásokat. A NER ezt a fajta felfogást sajnálatos módon nem csakhogy szalonképessé tette, de még népszerűsíti is. Mindenhonnan ömlik a kormánypropaganda agymosása, nem csak a választások előtt, de gyakorlatilag szünet nélkül zajlik az ideológiai harc, mikor jönnek rá vajon, hogy ez már lassan senkit sem érdekel?
Orbán büszke rá, hogy jogász végzettsége van, de én nem vágnék fel vele annyira. Nem véletlen, hogy az „ügyvéd viccek” egy külön kategória a vicceken belül, bár ezeket mi valamiért nem nagyon értjük. Egy ügyvéd életében gyakran előfordulhat, hogy nagyon komoly színészi képességeket vet be, a beszédének lényeges részét képezheti a hatásvadászat, e téren pedig Orbán köztudottan nagyon jó. („Ki Kell Maradnunk!”) A demagógia lényege, hogy az érzelmekre gyakorolt hatás a józan észt teljesen kikapcsolja. (Például nem fogunk abba belegondolni, hogy ha valaki ki akar maradni valamiből az általában csendben teszi ezt, nem hívja fel magára a figyelmet. A befeszült szabadságharcos szerepe itt nem egészen helyénvaló. Orbánnak a legnagyobb büntetés alighanem az lenne, ha 24 órára csendben kellene maradnia.) A dolog lényege, hogy minden szakmát lehet becsületesen is művelni, viszont bizonyos fortélyaival vissza is lehet élni, a megrendelőket átverve, a jog messze nem kivétel ez alól. Amint azt évek óta tapasztaljuk, vagy inkább elszenvedjük a „kedves” kormányunktól.
Az igaz, hogy Orbán jogászként mindig a magyar ügyet védi, az érdekeinket, de eléggé szűklátókörűen teszi ezt, egyre több ellenséget szerezve nekünk. Mára már nem maradt támogatója, a „keleti nyitás” politikája megbukott, Putyin nagy haverja mára szalonképtelenné vált az EU-ban. (Vajon kik lesznek ezután a támogatóink az EU-n belül, a lengyelek biztos nem, talán a franciák? Nehéz elképzelni.) Némi porhintés is van ebben a magyar érdekekért való kiállásban: a „nemzetbiztonsági érdek” címszóval mindig nagyon jól lehet fedezni a kiterjedt korrupciót, a „haveri kapitalizmus” építését.
A kereszténység politikai eszközként való használata is már nagyon unalmas. Most hogy egy magát kereszténynek tartó ország megtámadott egy vele megegyező vallásút, a kereszténységre mint kulturális alapra való hivatkozás hirtelen eltűnt a kormánypropagandából, pedig pár hete még minden második mondatban benne volt. A vallás persze az oroszoknál is csak a politika egyik eszköze volt és nem tehet arról a brutalitásról, ami az orosz hadsereg ördögi számítással kivitelezett akcióiban megmutatkozott. A putyinizmus most épp úgy teljesen hiteltelenné vált Európában mint a múlt században a sztálinizmus, csak sokaknál egy kicsit lassan esik le a garas. Az orbanisták és putyinisták a zsigeri nyugatellenességben, a problémák erőszakos megoldásának bizonyos szintű kultuszában, homofóbiában és ultrakonzervatizmusban találtak egymásra. A gyermekvédelminek mondott népszavazás időzítése nyilvánvaló módon meglehetősen szerencsétlen a kormány szempontjából.
A fordulat ott van a levegőben, akár még a választásokig hátra levő pár napban is megtörténhet. A rendszer ideológiai alapjai megroggyantak, a belső egység láthatóan felbomlóban van, emellett a külső nyomás is hozzájárulhat ahhoz, hogy a Fidesz lassan kezdheti casting-olni az új vezetőket Szijjártó és Orbán helyett. A politikai helyzet normalizálódása, ésszerűsödése persze csak egy lehetséges forgatókönyv, vannak ennél sokkal rosszabbak is, de legalább lehet némi okunk a derűlátásra.
