Nassim Taleb közismertté vált „A fekete hattyú” című könyve számos olyan esetet mutat be, amikor a megszokott világunk helyett hirtelen „Extremisztánban” találjuk magunkat, és az ilyen helyzeteket érdekes módon a legtöbb esetben nem annyira a szélsőségesnek és abnormálisnak tartott emberek idézik elő, hanem a teljesen „normálisak”. Az a helyzet, hogy a legtöbb extremitás forrása éppen a normalitás maga (a szürke, ötlettelen, az adott normáknak csupán megfelelni akaró passzív magatartás).
A természettel szemben, ahol például a fák magassága a pár méteres tartományból a százvalahány méterig terjedhet, az emberek által alakított körülmények esetében igen gyakoriak, sőt megszokottnak is mondhatóak a nagyságrendekkel mérhető, extrém eltérések: ilyen például hogy az egyik ember éves jövedelme az ezer dollárt sem éri el, a másiké viszont az egy milliárdot is meghaladja. Az egyik zenei produkció legfeljebb pár száz nézőt vonz, a másik egy milliárdot stb. Az egyik sportolót sztároljuk, viszont a másikat, akinek a teljesítménye csak hajszálnyival gyengébb, őt már nem ismeri senki. A sportágak nagy részében például meggyőződésem, hogy a tehetség és kemény munka a magasabb szinteken a sikerességért már csak kisebb mértékben felelős, ezeknél nagyobb szerepet játszanak olyan tényezők mint a csalás, a jó összeköttetések és szerencse, ami néha nagyon is feltűnő tud lenni, mégis mindezt figyelmen kívül hagyva pár tucatnyi élsportolót sztárolunk csupán.
A világunk megszokott rendjét felborító extrém helyzetekért vajon kik tehetőek felelőssé? Ösztönösen arra hajlunk ugyan, hogy mivel akik jó ismerőseink ők mind zömében rendes és „törvénytisztelő pógárok”, a világban levő problémákat nem okozhatja más csak elvetemült bajkeverők láthatatlan csoportjai, még ha tapasztalat azt is mutatja, hogy ez az intuíciónk rendre hibás útra visz. Kirívó példái ennek a különféle autokráciák, fasiszta, kommunista és egyéb ideológiai alapú diktatúrák, amelyek támogatottsága tipikusan a teljesen átlagosnak mondható, „egyszerű emberek” körében volt rendre a legnagyobb. Félreértés ne essék, ez nem egy vádirat akar lenni most, csupán olyan területek bemutatása, amikor nem a kirívó, szélsőséges magatartás okozza a bajt, hanem az átlagosnak és legelterjedtebbnek mondható, úgynevezett törvénytisztelő polgároké.
A környezetszennyezés és az emberi eredetű klímaváltozás is ide tartozik, hiszen a legtöbb ember igyekszik a közvetlen környezetét rendben tartani, és miden nap éppen csak egy pici szemetet tol át mindig a „köznek”, hogy majd csak csinálnak vele valamit. Így tesszük lassanként élhetetlenné a bolygónkat éppen saját magunk számára.
A pénzügy világ határeset, ahol a felelősség talán nem ennyire általános ugyan, viszont a spekuláció és járadékvadászat kicsiben annál inkább annak mondható, legalábbis az elfogadott viselkedési normák része. A nagy pénzügyi bedőlésekben (egyébként Taleb prófétának bizonyult a 2008-as gazdasági válság előtt évekkel megjelent könyvével) a bankokon és pénzügyi vezetőkön kívül mindig szerepe van a felelőtlen hitelfelvételnek és nyakló nélküli fogyasztásnak, a látszatteljesítményekben való cinkos részvételnek is.
Tény, hogy a természet is okozhat számos szélsőséges helyzetet, amiről nem tehetünk, léteznek teljesen váratlan és kiszámíthatatlan természeti csapások. A COVID járvány viszont például pont nem ilyen, ebben az esetben leginkább a felkészületlenségünk volt kirívónak mondható, mert igaz ugyan, hogy minimum száz évenként van egy komoly nagy világjárvány, mi mégis a „nálunk ilyesmi nem fordulhat elő” mentalitással álltunk hozzá, feltétlenül megbízva a tudományban és az egészségügyben, nem vettük eléggé figyelembe azok tapasztalatait sem, akik már átéltek ilyen helyzeteket.
Mindig a leglátványosabb és nemrég megtörtént esetek bekövetkezésétől félünk legjobban, ilyen például a terrorizmus és a légi katasztrófák, az ezeknél jóval több áldozatot szedő, potenciálisan jóval nagyobb veszélyt jelentő cukorbetegségtől viszont már korántsem annyira, és nem is teszünk semmit a megelőzésére – a közfelfogás tipikusan így működik.
A tudomány például egy tipikusan olyan terület, ahol az éppen divatos közfelfogás dogmatizmust okoz, a dogmáknak ellentmondó megfigyelések figyelmen kívül hagyását és a tapasztalatokból születő új elméletek elutasítását. Kívülállók többnyire nem képesek jól megítélni az egyes kutatók tevékenységét, az emberek gyakran bedőlnek annak aki azt mondja, amit hallani szeretnének. A szakterületen belül ezzel szemben a kollégák többnyire elég jól meg tudják ítélni egymás valódi teljesítményét, a munka jól látható még a dogmatizmus ellenére is. Az is jól tudják, hogy ha valaki talál valamit az nagyrészt szerencse kérdése, ezért az elismerés végeredményben mindig egy tágabb értelemben vett közösség munkáját illeti, még egy Nobel-díj esetében is.
A társadalmi normák rendszerében lehet hibákat keresni, én azonban úgy vélem, hogy több ezer év óta ezek alapjában rendben vannak. A vallásokkal sem az fő baj, hogy a normáik hibásak lennének, hanem hogy az emberek csak felhasználják őket saját céljaikra, egyes tanításokat kiemelve másokat teljességgel figyelmen kívül hagyva, és épp a vallások eredeti szellemisége vész el ezáltal. Leginkább azt a normát szoktuk betartani, ami a köz által jól ellenőrizhető és látványos.
A világunk túlságosan is egizmusra épül és a nagy egókat követik, másolják a többiek. Kérdéses, hogy a mértéket nem ismerő egoizmus és „megengedhetem magamnak” típusú fogyasztói mentalitás bármiféle külső hatalommal mennyire korlátozható? Ezzel leginkább az a baj, hogy a másokat korlátozók úgy gondolják, hogy rájuk ezek a korlátok nem érvényesek, ők a törvények fölött állnak, ezzel pedig az egész hitelessége elvész. A közfelfogás alakítói, azok akik képviselik számunkra, hogy mi tekinthető „normálisnak” és leginkább követendő magatartásnak, általában nincsenek tudatában a felelősségüknek. Így válik az, amit normálisnak tartunk szép lassan szimpla idiotizmussá, és juttat el minket szép lassan a Taleb által „Extremisztánnak” nevezett állapotokba.
