A magyar gazdaság olyan mint egy régi autó, amelyet Trabant motor hajt, de lejtőn és hátszéllel eléggé jól halad. A lejtőt a kedvező gazdasági környezet, a hátszelet az EU támogatások jelentik, a motorok viszont már igen csak korszerűtlenek. Minden komolyabb szakértő tudja, hogy ha a felszínt egy kicsit megkapargatjuk, akkor a kép eléggé siralmas, két komolyabb elemzésből jól látszik, hogy nincs lényeges előrelépés: Nagyon kevés erős vállalatunk van, nem vagyunk igazán versenyképesek. A kritikákat Varga és Matolcsy ugyanúgy kimondták, a fő különbség köztük az, hogy ki a felelős ezért. Egyszerű pedig: a demagógiában jeleskedő, a modern gazdasághoz viszont nem értő, kontraszelektált kormányunk a legfőbb felelős.

 Multicégek meghosszabbított gyártósorai

A magyar gazdaság fő erőssége köztudottan a feldolgozóipar, a bérfeldolgoztatást végző multicégek, autógyárakkal az élen. Ezeknek a hozzáadott érték (GDP) termelése legfeljebb közepesnek mondható. Azért közepes, mert a magyar beszállítók sincsenek jobb szinten, ezek jobbára a nálunk levő multik meghosszabbított gyártósorai. Előnyük leginkább a kedvező földrajzi elhelyezkedés, de termékeik nem különösebben speciálisak, nem elég innovatívak ahhoz, hogy az európai piacon jegyzett cégek legyenek. A harmadik vonalat azok a rosszul felszerelt, manufakturális kisvállalatok jelentik, amelyek tényleg alacsony hatékonysággal működnek, emiatt ha akarnának se tudnának sokkal jobb béreket fizetni. A termelékenység nálunk eléggé siralmas szinten van, és ezen az úton nem is lesz jobb, ergó a bérek sem emelhetőek, mert ennek hatására a multicégek elviszik a termelést oda, ahol jobban megéri (l. Elektrolux). A sor végén a közmunka van, amely a legkevésbé produktív, egyfajta könyöradomány, röghöz kötöttség, egyfajta „harmadik jobbágyság”.

 Alacsony bázisról lehet látványosan fejlődni

A jó gazdasági mutatószámok mögött leginkább az van, hogy nagyon alacsony szintről indultunk. Például a bérek hiába emelkedtek olyan lendületesen, még mindig nálunk az egyik legalacsonyabbak az EU-ban. Nem az a kérdés jelenleg, hogy mikor érjük utol Ausztriát, hanem hogy mért nem tudjuk megközelíteni Csehországot és Szlovéniát és mért maradunk el egyre inkább Lengyelországtól is. A választ mindenki tudja, csak nem szokás ennyire nyíltan kimondani: a kormány minden potenciálisan sikeres gazdasági területet sorra kinyír, tönkretesz, hogy olcsón a saját klientúrájának (hűbéreseinek) juttathassa.

2010 és 2014 között annyira dübörgött a kapitalizmus ellenesség, hogy tönkretettünk (szépen mondva erős versenyhátrányba hoztunk) olyan a területeket, amelyek talán nemzetközileg versenyképesek lehetnének. Azóta a gazdaságpolitika egy fokkal jobb lett, de még mindig maradtak kinyírható gazdasági területek.

 1.A pénzügy, a bankok legalább 2014-ig „büntiben voltak”:

A bankokat megadóztatták, a biztosítások adómentessége megszűnt, a nyugdíjpénztárakat államosították stb. – volt az intézkedések mögött némi racionalitás, de TÉNY, hogy az OTP az egyetlen nemzetközi játékosunk ezen a téren, pedig óriási területről van szó, a legtöbb fejlett országban ezek sikeres húzóágazatok szoktak lenni.

2.A gyógyszergyártást is versenyhátrányba hoztuk

E téren voltak hagyományaink, de a kormány a gyógyszergyártókat is vegzálta ideológiai alapon, nem támogatta. A Richter Gedeon viszonylag jelentős méretű tőzsdei cég, de csak a kis magyar tőzsdén tud labdába rúgni.

3.Mezőgazdaság kilőve

A mezőgazdaság terén először a kisbirtok pártján állt, utána kiderült, hogy a lényeg, hogy a saját haveri kör mennél nagyobb tulajdont szerezzen. A régi kolhozoknak megfelelő TÉESZ-ek helyett korszerű TÉSZ-ek (termelő és értékesítő szövetkezetek) még nem nagyon jöttek létre. A viszonylag kis költségen termelhető és hektár bázison alacsony jövedelmezőségű gabonanövények mennek a leginkább, az ágazat főként az EU támogatásokból él. A magyar zöldség, gyümölcs, virág sehol sincs. A lengyelek számára viszont a tejtermékek és az alma is sikerágazat. Ők meg tudták csinálni, mi nem…

 4.Oktatás és egészségügy is kilőve

A kormány törekedett arra, hogy mindkét területen az állam vigye a prímet, erős privát céget a nagy játékosok között nem látunk (az állam pedig legfeljebb résztulajdonosként lehet versenyképes, mert bürokratikus és rugalmatlan módon irányítja a cégeket). Erős belföldi piacról kinőhetnének nagy nemzetközi cégek, de az állam letarolta ezeket a területeket. Most pont azt a fajta oktatást monopolizálja, amire a legnagyobb szükség lenne, a tanfolyami képzéseket határolja be. Én például a magyar vállalatvezetők számára pont hogy kötelezővé tenném a korszerű vezetői, pénzügyi és számítástechnikai ismeretek elsajátítását. (Ebből akár nemzetközi szintű, angol nyelvű képzési rendszer is kijöhetne, exportképesen legalább a Balkán felé.) Az egészségügy is ma már óriási, nagyon kifinomult gazdasági terület, sok lehetőséget ígér, mi még nem tudtunk élni vele.

5.Tanulásképtelen élelmiszeripar

Az élelmiszeriparunk adottságai szintén jók lennének, de megint sehol sincs. Egyrészt volt olyan kampány, ami a belföldi piacnak nem tett jót, hogy ami élelmiszeriparilag feldolgozott termék, az biztos káros és egészségtelen. Másrészt a cégek vezetői már a startnál annyira kontraszelektáltak, hogy patinás húsüzemeket is csődbe vittek, export terjeszkedés szóba sem jöhetett Szégyen, gyalázat, de nem nagyon van Európában jegyzett magyar élelmiszeripari termék. (A bor például nehéz terep az erős mediterrán konkurencia miatt, de jó marketinggel nem lehetetlen, - viszont senki nem tudja nálunk mi fán terem a jó marketing.)

Azt nem értik az uborkatermelők, hogyha a költségeik 20%-kal nőttek, akkor nem fog mindenki a konzerv uborkáért 20%-kal többet fizetni, nagyrészt ott fog maradni a polcon, mert keresünk helyette valamilyen olcsóbb zöldséget. (A külpiac még ennél is keményebb, lásd a méztermelők helyzetét.) Szervezze meg jobban a gyártását, csökkentse a fajlagos költségeit.

6.Zöldenergiában is lemaradtunk

Az atom mellett döntöttünk, pontosabban Orbán döntött róla, Putyin haverjának a nyomására. Ez költségszinten jóval nagyobb és lassabban térül meg mint a nap- vagy a szélenergiába, biogázba stb. történő befektetések.

7.Saját buszgyártás sehol, tömegközlekedés sem ad büszkeségre okot

Kínai buszokat vettünk a közbeszerzésen (nem hiszem, hogy az EU írta volna elő), a saját buszgyártásunkat nem tudtuk igazán felfejleszteni. A tömegközlekedés egészére igaz, hogy a belepumpált nagy pénzekhez képest a színvonal gyatra (hiszen ha gyors, tiszta és nem túl drága lenne, akkor többen használnák). 

8.Közművek, szemétszállítás, újrafeldolgozás is kilőve

A közmű cégeket is teljesen leamortizálta a „rezsicsökkentés”, ami mögött lehet egy olyan szándék, ahogyan az energetikai szektorban történt, hogy a kormány megszerezze a veszteséges cégeket és utána a saját haveri körének eladja. (Ezt követően már nem volt további „rezsicsökkentés” az energia területén, valszeg. ez a cél a vízművek vagy a szemétszállítás esetében is.

9.Az építőipar sikeressége részben parasztvakítás

Sok helyen térköveznek teljesen fölöslegesen, ha az egyik városban volt, akkor a másiknak is az kell, mert mutatós. Sok esetben csak az volt a cél, hogy költsük el a pénzt mindegy hogy mire, hogy a haveroknak jusson belőle, például építsünk utat jó drágán annak ellenére is, hogy az adott útszakaszon a forgalom ezt nem indokolná.

10.Az idegenforgalom az igen

Az idegenforgalom fejlődése eléggé látványos, azonban ez csak egyfajta mentőöv lehet azoknak az országoknak és régióknak, ahol nincs erős gazdaság (görögök, horvátok, Közép-Olaszország). A SZÉP kártyákkal és a gyenge forint révén is segíti a kormány az idegenforgalmat, a növekvő kereslet hatására egyes helyeken komoly árrobbanás történt, 10% szervizdíjat helyből felszámítanak éttermek ugyanazért vagy gyengébb minőségért cserébe…

11.Sportfejlesztés és lakásépítés jelentősége szintén kérdőjeles

A sportba ölt pénzek sok esetben szélhámosok vagyonát növelték, igazából csak ott jártak mérhető haszonnal, ahol tömegsport célra is nagyban használják a létesítményeket. (Kerékpárút hálózatunk viszont siralmasnak mondható.) Másik kiemelt terület a lakásépítések támogatása is többnyire improduktív gazdaságilag (bár lehet belőle iroda, airbnb, sőt a jövő generációiba történő hosszú távú beruházás is). A saját ház csökkenti a területi mobilitást, bérlakások viszont nem nagyon vannak.

Haveri kapitalizmus, hűbéri rendszer

A kelet-ázsiaiak is korruptak, de náluk vannak világmárkák, mindenki fel tudna sorolni legalább tízet közülük, Dél-Amerikában ezzel szemben nincsenek. A két kultúra között a tanulási képességben a legnagyobb a különbség, és az utóbbihoz vagyunk jóval közelebb. Nálunk a fő cél az volt a kormány szempontjából, hogy nehogy véletlenül nem annyira jó elvtársak kezébe kerüljenek a jelentős cégek, még egy túlságosan önálló Simicska is túl sok volt nekik, csak a saját haveri körben lehet megbízni. A hűségesen szolgáló, a parancsokat engedelmesen végrehajtó hűbérurakat ezzel szemben a rendszer jutalmazza. Kár, hogy nem azokat, akik tehetségesek és értenek a cégek vezetéséhez és fejlesztéséhez. 

Az ideológia csak rátesz egy lapáttal

A kormány rossz példát mutat az arroganciájával, mert azt sugallja, hogy rólunk fog példát venni a „nyugat”, nekünk nincs semmi tanulnivalónk. (Akik külföldön dolgoznak, ők általában ezt másként látják.) A másik vezérmotívum, hogy „fő a biztonság”, ne kockáztassunk, holott kockázatvállalás nélkül siker sincs, csak evickélés a nagy langyosban. Egyszer már megéltük ugyanezt, a szoci/komcsi rendszer idején, tudtuk hogy az egész rosszul működik és gazdaságilag ésszerűtlen, a rendszerváltás után viszont egyből elfelejtettük és a „nyugatot” okoltuk a visszaesésért. A magyar cégek nagy része a fejletlen, antidemokratikus volta miatt eleve versenyhátrányba kerül.

Sok jóban nem bízhatunk hosszú távon, mivel a kormány csúcsain a gazdasági szakértelem a zérót közelíti (a harciaskodáshoz értenek inkább), a beképzelt és ötlettelen „lejárt szavatosságú” politikusok hoznak döntéseket. Nem is érzékelik nagy csoportok valós gazdasági helyzetét. Cél mindent kézi ellenőrzés alá vonni (illiberalizmus), és a „megbízható elvtársakból” új magyar arisztokráciát faragni. Attól tartok, hogy az új magyar elit ugyanannyira tanulásképtelen és fejlődésképtelen gazdasági értelemben mint az elődei évszázadokkal ezelőtt.

Nyugtalanító fejlemények vannak nálunk a tudományos teljesítmények megítélése terén. Kósa Lajos például azt nyilatkozta, hogy a klímaváltozást illetően nincs tudományos konszenzus. Egy olyan ember tett ilyen állítást, akinek fogalma sincs arról, hogy mi a tudomány és hogyan működik.

Szarka László Csaba professzor az akadémiai székfoglaló beszédét azzal kezdte, hogy „nem hisz a globális felmelegedésben” – ilyen mondatot igazi tudós nem mond, hinni ugyanis a templomban kell, az igazi tudós állításokat vet vizsgálat alá, bizonyítékokat keres pro-kontra és törekszik teljesen pontosan, szakszerűen fogalmazni. Szarka székfoglalója nyilvánvalóan a hatalomnak tett, félelemből született gesztus volt, (nem véletlenül nem a saját szakterületéről szólt az előadás) és azt jelzi, hogy a szakszerűségre törekvő, nemzetközileg jegyzett magyar tudományos eredményekről nem nagyon beszélhetünk a közeljövőben.

A harmadik példa Takaró Mihály, akit a történész szakma nem fogad el, nem hajlandóak vele együtt dolgozni a nemzeti alaptanterven. Eddig is tudtuk már, hogy jelenlegi hatalom kegyeltjei nyilvánvalóan olyan „alternatív magyar történelem” kidolgozásán dolgoznak, amelynek megállapításai a tudományos kutatók számára vállalhatatlanok és szakmai érvekkel védhetetlenek, viszont nagyon alkalmasak a „hazafias érzés” (tömegeket fanatizáló nacionalizmus) felkeltésére.

Mivel belülről is megismertem a tudományos kutatás módszertanát, és ma is törekszem a legfontosabb tudományos eredmények nyomon követésére, ezért tudok néhány olyan ajánlást tenni, ami alapján eléggé jól el lehet választani úgymond „a búzát az ocsútól” még laikus szemmel is.

 1.A fejlődő tudományterületeken sosincs teljes konszenzus

Olyan általános elfogadottságnak örvendő elméletek mint a részecskefizika Standard Modellje vagy a standard kozmológiai modell időnként rivális magyarázó elméletekkel került szembe, de mindeddig jobbnak bizonyultak ezeknél (használhatóbbnak, jobb előrejelzéseket adónak). Az általános relativitáselmélet például ragyogóan működik, de felmerült a gyanú, hogy egy átfogóbb elmélet speciális esete lehet, az átfogóbb elmélet esetleg a jelenségek szélesebb körére adhat magyarázatot.

Az ember okozta globális felmelegedéssel kapcsolatban szintén felmerül, hogy a tudományos modellek mennyire megbízhatóak. Lehet, hogy a megbízhatóságuk ma még csak max. 99% körüli és évtizedeket kell várni, hogy közel 100% legyen, azonban ha igaz és nem lépünk azonnal, azzal sokkal nagyobb kárt okozunk, mintha még sincs olyan jelentősége mint gondoltuk és mégis teszünk ellen intézkedéseket.

Valójában nem az a kérdés, hogy létezik-e ember okozta klímaváltozás, sokkal inkább a felmelegedés és egyéb változások sebessége, e téren még az egyes kutatók előrejelzései erősen szórnak, mivel nehéz felmérni igen komplex, sok tényezőt érintő jelenséget, főleg ha öngerjesztő folyamatokról is szó van (például a permafrosztból felszabaduló metán is üvegházhatást okoz és a jégsapkák elolvadása is csökkenti a földfelszín hő visszaverő képességét).

 2.Amit csak néhány „magányos hős” propagál és nem a szakterület élenjárói, az mindig gyanús

Nagyon szimpatikus lehet néhány olyan magányos hős, aki a tudomány főáramával szemben megy, azonban az ilyesmi inkább csak a hollivood-i akciófilmekben jön be, a mai tudományban igen ritka. Ha valakinek a cikkeire nem hivatkoznak országos vagy még inkább nemzetközi szaklapok, nem egy elismert kutatókból álló csapat tagja, akkor az elméletei valószínűleg hibásak, vagy pedig hiányosak (adatokkal nem kellően alátámaszthatóak).

 3.A kutatók is hajlamosak lenézni egymás szakterületét

Általában olyanok vagyunk, hogy abban bízunk amit ismerünk, mások szakterületét legtöbbször nem annyira ismerjük el mint a sajátunkat. Ebben a kutatók sem képeznek kivételt: például sokan gondolják azt, hogy a társadalomtudósok csak „kutatgatnak”, holott rengeteg forrást és kutatási eredményt kell feldolgozni még egy doktori disszertációhoz is. Manapság a társadalomtudományok többségében is használnak matematikai statisztikai módszereket, például regresszió-analízist. Egy Palkovics fejlesztő mérnökként nyilván lenézi az alapkutatást (emiatt alkalmas volt az MTA szétverésére), a főként jogászokból álló, többségében még a marxizmus idején szocializálódott politikus gárda pedig azt hiszi, hogy a tudomány éppolyan csűrés-csavarás, amihez ők a saját területükön hozzászoktak. Hát nem egészen.

 4.Számos kutatás eredménye nem feltűnő, laikusok is beleszólnak

A matematikai vagy fizikai kutatási eredményekhez kevesen tudnak hozzászólni, viszont a halálbüntetésről például sokaknak van véleménye anélkül, hogy mélyebb ismereteik lennének az ezzel összefüggő tapasztalatokról. Számomra csak annak a véleménye mérvadó, aki valamennyire ismeri az azzal kapcsolatos szakirodalmat, amihez hozzászól, egy-két kiragadott cikknél mélyebben. Sok hasonló esetet mondhatnék, az evolúció elmélete is olyan, amihez sokan hozzászólnak mélyebb ismeretek nélkül.

Attól, hogy számos tudomány eredménye fizikailag nem annyira kézzelfogható mint például egy modern számítógép vagy egyéb kütyü, attól még kutatják, fejlesztik és használják a szakemberek az egyes elméleteit a közgazdaságtannak vagy a gyógyszergyártásnak is, hogy két vitatott területet hozzak fel példaként. Történelemtudomány is létezik (és sok ember szorgos munkája nyomán folyton fejlődik) annak ellenére is, hogy a feltárt összefüggéseket a politikusok számára nem nehéz különféle mondvacsinált indokokkal félresöpörni.

 5.Megrekedünk az érettségi szintjén, sőt annak is a 99%-át elfelejtjük

Érettségire valahogy úgy-ahogy megtanulunk néhány tudományos összefüggést, viszont a tudományos szemléletből nagyon kevesen szereznek valódi tapasztalatokat és nem értik annak működését. A tudományok fejlődnek, az újabb eredmények általában nem írják teljesen felül, de pontosítják a régieket és más összefüggéseket emelnek ki. A megtanultak nagy része ezért 10-20 év alatt elavul, a legtöbben mégsem akarnak energiát fordítani a folyamatos tanulásra és fejlődésre, mert nem látják ennek előnyeit.  Az interdiszciplináris szemlélet nagyon fontossá vált, például a klímaváltozás esetében a biológiai ismeretek is fontosak, hiszen például az elefántok számának csökkenése Afrikában rontja az erdők minőségét, vagy a korallzátonyok pusztulását a melegebb és lúgosabb tengervízben könnyebben megtelepedő baktériumok is gyorsítják.

 6.Az őket személyesen érintő dolgokban a legtöbb embernek nehezére esik objektívnak lenni

A táplálkozástudomány például olyan terület, ahol a tudós nem mindig tudja megőrizni objektivitását, ha a feltárt eredmény (például feldolgozott vörös húsok káros egészségügyi hatásai) rá is vonatkoznak. A zsigeri előítéletek is befolyásolják, hogy ki mit hangsúlyoz, például ha szociális érzékenység jellemzi, akkor az egyenlőtlenség hangsúlyozása fog túlmenni a tudományosan alátámasztható szinten (Piketty), ha nemzeti konzervatív érzelmei nagyon befolyásolják, akkor mint történész egyoldalú szemléletű lehet (éppúgy mint egy ügyvéd), vagy kozmetikázhatja az eredményeket.

Általában azt fogadjuk el jobban, ami jobban hangzik, például hogy a magyarok a suméroktól származtak (még ha annyit tudunk róla csak, hogy valamilyen ősi kultúra, semmi mást), mint a tudományosan alátámasztott, nem mítoszokon alapuló őshaza kutatásokat.

 7.Feltűnősködés, politikai célú sarlatánság

Néhány kutató hajlamos a médiahírként jól hangzó, félrevezető megállapításokat tenni: mint például, hogy az elektromos autó jobban szennyezi a környezetet mint a belsőégésű motor. Bizonyos feltételek mellett ez igaz, de majdnem mindenről elmondható a tudományos életben, hogy a feltételrendszertől függ az eredmény. A társadalomtudományok gyenge pontja, hogy nehezebben szimulálható a feltételrendszer, vagy pedig pontosan nem is ismert (például a demográfia hatásai a közgazdaságtanban csak nem rég kerültek előtérbe). A legtöbb bombasztikus megfogalmazás nem kutatóhoz méltó és többnyire gyanús: vagy személyes elfogultságot vagy politikai szálat lehet sejteni mögötte.

Aki a terrorizmus jelenségét mélyebben meg akarja ismerni, az ne Nógrádit vagy állami zsoldban álló biztonságpolitikai szakértőket hallgasson, hanem nemzetközileg ismert kutatókat (nem feltétlenül magyarokat).

 8.Alapvető hibákat is vétenek a kutatók

A tudomány rendszere nyilvánvalóan ugyanolyan tökéletlen mint bármilyen más emberi tevékenység, és erre nagyon sok példát lehetne hozni. Például a rendszerváltás után a liberális közgazdaságtan alapvető összefüggéseket hagyott figyelmen kívül: a pénzügyi stabilitás nélkül, bizonyos szintű piacvédelem nélkül, állami szerepvállalással történő céltudatos gazdaságfejlesztés nélkül az elveik semmit sem érnek.

Másfajta hiba, amikor egy terület átláthatatlanná, belterjessé válik és az eredményeinek népszerűsítése nem történik meg. Nagyon sok szélhámos kutató is volt, aki éveken át félrevezette a tudományos közvéleményt, és időnként a tudósok rossz nyomon jártak (mint a rákkutatás a múlt század ’80-as éveiben). Máskor a megállapításaik azért hibásak, mert túlságosan általánosítanak, pl. az emberi szervezet bonyolultságát és a genetikai sokféleséget nem veszik figyelembe a táplálkozásra vagy a gyógyszerhasználatra vonatkozó ajánlások.

 Ennek ellenére a tudomány nem vallás, semmi köze hozzá, csupán egyfajta gondolkodásmód, igen jól használható eszközöket kifejlesztő emberi tevékenység, amely időnként nagy hurkokat tesz meg a fejlődése során. Eredményeit ma már nem nagyon hagyhatjuk figyelmen kívül. A valamilyen téren a tudomány fővonalával szemben dacból szkeptikus „lapos Föld hívők” bezárkózása ugyan számomra valamennyire érthető emberi magatartás, viszont a hülyeségeik agresszív előtérbe tolása már sokkal kevésbé.

Az elitek tehetnek róla?

A legtöbb társadalmi problémáért az eliteket szokás hibáztatni, ez a fajta magatartás viszont nekem nem annyira szimpatikus mert egy szinten túl a saját felelősségünk fel nem vállalását is mutatja. Ha az életemet nem tartom eléggé sikeresnek, akkor másokra mutogatok: a reklámipar, a multik, a világ elitje a felelős, rajtam nem múlik, én tutira minden tőlem telhetőt megtettem.

Amellett, hogy a vagyoni különbségek csökkentése érdekében sokfelé keresik az ésszerű megoldásokat, a helyzet mégiscsak az, hogy csak a nagy vagyont látjuk, de kívülről nem tudjuk megítélni, hogy az mennyiben köszönhető az illető szerencséjének vagy tehetséges és kitartó munkájának. (Bár épp nálunk van sok olyan eset, amikor ennek a megítélése eléggé egyértelmű...)

Leginkább persze az anyagiakkal, a jól látható külsőségekkel szeretünk foglalkozni, a szellemi és lelki értékek iránt többnyire vakok vagyunk. Arra sem gondolunk, hogy az anyagi (vagy szellemi) értelemben sikeres emberek nagy része nem valószínű, hogy órákon át bámulta volna a TV-t minden nap.

Zajláda

Ha megnézzük, hogy átlagosan mivel töltjük a szabadidőnk nagy részét, akkor a TV-nézés van az élen, az Európai Unión belül mi Románia után a második helyen állunk, az átlag magyar polgár közel 6 órát tölt a TV készülék előtt, a "hanyatló"Nyugat-Európa polgárai viszont ennél jóval kevesebbet. (Az USA esetében viszont már teljesen más az ábra, ők szintén a TV- és videónézés bajnokai.) Mivel a színvonalas ismeretterjesztés vagy a művészfilmek nézettségi indexe egyáltalán nem magas ezért a nagy többség az ideje nagy részében alighanem valóságshow-kat, giccses sorozatokat, akciófilmeket, krimit, csöpögős romantikát, esetleg sramlizenét vagy sportot szokott nézni, ami nem annyira szolgál a szellemi-lelki épülésünkre. Ez persze többféle okkal is magyarázható, lehet az oka puszta igénytelenség vagy egyszerűen csak fáradtság és mindkettő mellett lehet érvet találni.

Silány minőségű, „előemésztett” táplálékokkal is beérjük

Igénytelenségünket mutatja, hogy a legtöbben beérjük a silány minőségű táplálékkal, ami szellemi és testi értelemben egyaránt érvényes. Testi értelemben a rántott hús zöldségek nélkül éppúgy igénytelen és egészségtelen mint a túl sok cukor, a finomított szénhidrátok, fehér kenyér stb… amely mind felelős azért, hogy az elhízottság terén világviszonylatban is az élmezőnybe tartozunk. Az emésztést a rosttartalma miatt kicsit jobban megdolgoztató, egészségünket jobban szolgáló zöldségfogyasztásban viszont az utolsók között vagyunk.

Szellemi értelemben véve a TV nézés az egyik legigénytelenebb tevékenységünk szokott lenni, nem sok kreativitást lehet benne találni. Emellett a legtöbbünk számára a munka is csupán pénzkereseti forrás, ahol a minimumszint teljesítése elegendő: ez esetben bürokratikus felfogásban, lélektelenül végezzük, sok öröm nélkül.

Ha időnk nagy részében másoknak akarunk megfelelni vagy teljesen atomizált módon a dobozt bámulva mások életét éljük, akkor hol marad a mi saját életünk?

Értelmesebb elfoglaltságok

Az internet helyettesítheti a TV-t rossz értelemben véve is, amikor folyton videókat és idétlen sorozatokat nézünk rajta csupán vagy pedig játékfüggővé is válhatunk. Összességében véve viszont egy felmérés szerint az internet használat legalább egy fokkal jobb a TV nézésnél, mert inkább cselekvő típusú, autonómabb és toleránsabb emberekre jellemző.

Az olvasás is nagyobb aktivitásra készteti az elmét, mert például egy jó könyv lassan kibontakozó tartalma összefüggések és a képek megalkotására késztet minket. A leírt szöveg általában részletesebb és pontosabb még a hírek esetében is mint egy TV híradó, inkább gondolkodásra késztet – bár alighanem épp ez az, amitől sokan ódzkodnának, számukra ez a fajta tevékenység a szokatlansága miatt túl fárasztó lehet. Ezért jöhetnek be sokaknak a magyar médiumok kisiskolás szintre lebutított szövegei.

Akkor még nem is beszéltünk a természetjárásról, kertészkedésről, sportról, barkácsolásról, önképzésről, zenélésről vagy társasági összejövetelekről, másoknak való segítségnyújtásról stb., amelyek mind sokkal életszerűbbek és hasznosabbak mint a doboz bámulása.

A legtöbbünknek vannak különféle kreatív képességei, amelyeket szerencsés esetben tudunk csak a munkánkban  eléggé kihasználni. Szabadidőnkben a tehetségünket jobban kibontakozhatjuk, előzetes anyaggyűjtés után a számunkra legtesthezállóbb módon „kreatívkodhatunk”. A legfőbb akadályt e téren mi magunk jelentjük illetve az általunk elsajátított szociális minták, amelyek többnyire a megfelelést bátorították nem pedig az önmegvalósítást. (Nyilván lehetnek az életünknek olyan szakaszai is, amikor rengeteg munkát kell, hogy elvállaljunk, vagy más jellegű terhek miatt nem jut elég szabad időnk a képességeink kibontakoztatására, teljesen érthető módon.)

Gyerekes, önállótlan egyének

Az eléggé feltűnő lehet, hogy az amerikai embereknek egy jó része mennyire gyerekesen gondolkodik, európai szemmel nézve. Naivitás például azt gondolni, hogy a vegyszereknek nagyobb mennyiségben ne lennének az egészségünkre káros hatásai, például a munkavédelmi előírások be nem tartása mellett használt gyomirtószerek vagy pedig nyakra-főre szedett fájdalomcsillapítók esetében. Millió dolláros pereket indítani ilyesmi miatt Európában nem nagyon szokás, itt kicsivel több önállóságot és tájékozódó képességet várnak el az emberektől.

Európa kevésbé szerencsés felén, így nálunk is azonban vannak még bőven hiányosságok e téren: nem csak a szellemi és testi egészségére nem vigyáz úgy az emberek nagy  átlaga mint tőlünk nyugatra, hanem a politikusok gyámkodását is jobban elvárja a társadalom jelentős része. Az állam pátyolgassa őket és védje meg a széltől is, tegyen igazságot és mondja meg a frankót a világ dolgait illetően. A hatalom hajlandó erre persze, de nyilvánvalóan a számára előnyös módon teszi és vastagon megkéri az árát. Silány minőségű marketingtermékeket ad el a vásárlóknak, nem jobbakat mint egy átlagos kereskedelmi csatorna fő műsoridőben. Amellett persze, hogy sajnálkozunk az „amerikai álom” felszínes voltán és ürességén, de „a magyar álmot” hagyjuk, hogy mások álmodják helyettünk. Húzd be füled-farkad, ne egyénieskedj, inkább tarts a nyájjal, abból nem lehet baj.

Amit én látok, hogy az ország jelentős részén teljes a közöny, passzivitás és nihil.  A nagy pocak sokak számára még mindig tekintélyt jelez, van ahol száz évvel ezelőtt megállt az idő. Ha hibáztatják a simlissége miatt, akkor mindig talál valakit, akire lehet mutogatni, aki egy igazán nagy gazember őhozzá képest. Jöhetnek az olyan akciófilmek, ahol a főhős mindig elugrik a golyó elől és lelövi a katonákat akkor is, ha először van kezében pisztoly. Vagy a romantikus filmek lélektanilag hiteltelen, giccses fordulatokkal. MESE HABBAL, ez az ami nekünk legjobban kell, miközben lehet mutogatni az amerikai filmiparra, hogy milyen rafinált eszközökkel tart minket rabságban. A nagy szöveg és magyarázkodás az jöhet bőven minden síkon, csak tenni ne kelljen bármit is saját magunk érdekében.

Olyasmire gondolok, amit büszkén mesélhetünk az utódainknak idős korunkban, és ők is tisztelettel fognak ránk nézni. (A gyerekeinknek nem, mert ők élből mindig mást akarnak mint a szüleik, az unokák azok akik már jóval szolidárisabbak tudnak lenni papával vagy mamával.)

Kevés generációnak van igazán dicsekedni valója

A 19.század elején nagy nihil volt az egész országban, a magyar felvilágosodás szégyenfoltnak számított, 1825-ig gyakorlatilag semmi sem történt. A reformerek nemzedéke és a szabadságharcosok tettei azok, amelyekre a mai napig is büszkék lehetünk: egyszerre akarták az országot az elmaradottságból felemelni és az önállóságunkért küzdeni.

A kiegyezés után jött a lendületes gazdasági fejlődés, azonban egyre inkább ellaposodott, elposványosodott a rendszer a századfordulóra, főleg kulturális értelemben. A következő század elejére elértük megint a nihil szintjét, és az emberek vágytak egy olyan háborúra, amelyben nem tudtunk volna nyerni gyakorlatilag semmit. Amit az a generáció megnyert: vereség, anarchia, terror és az ország nagy részének elvesztése.

A 20-as és 30-as években élt magyaroknak már megint volt mire büszkének lenni: gazdasági és kulturális téren is maradandó dolgokat alkottak, ráadásul egy megcsonkított országban, amelyet ellenségek vettek körül. A buta külpolitika újabb katasztrófához vezetett, viszont a háborúban való helytállásról volt bőven mit mesélni azoknak, akik szerencsésen megúszták.

A kommunista diktatúra kemény évei megint csak a puszta fizikai és erkölcsi túlélésről szóltak, viszont az 1956-os nemzeti összefogás élménye olyasmi, ami máig sugárzóan hat. Az újabb kiegyezést a külső hatalommal megint nem volt megúszható, a rendszer szekerének gátlástalan tolása viszont már szabadon választott gyakorlat volt. Nagy házak épültek akkoriban, ahova eleinte még messziről hordták a vizet és szó szerint agyondolgozták magukat a háztájiban.

A ’80-as évek végén a küzdelem a rendszerváltásért megint csak rizikós volt, viszont a kommunista erkölcsökkel lezüllesztett társadalmat könnyű volt korrumpálni és bealtatni a ’90-es években. Igaz viszont, hogy a fiatalok előtt új karrierlehetőségek nyíltak meg.

A Gyurcsány elleni tüntetések megint említésre méltóak lehetnek, a vizitdíjas népszavazás talán már kevésbé dicsőséges, a TV székház elfoglalása sem volt az.

Mi mivel dicsekedhetünk majd unokáinknak?

Békementetekkel aligha, a se nem fiatal, se nem igazán demokrata, de polgárinak se nagyon nevezhető párt teljhatalmának biztosításával se nagyon. Az EU támogatások „értelmes” felhasználását sem fogják megköszönni, de azt sem, hogy tűrtük az oligarchiák kiépülését. A környezetünk teljes tönkretételével (már annak tudatában, hogy mekkora károkat okozunk ezzel) pedig teljesen elássuk magunkat az utódaink szemében. A 19.század és a 20.század eleji nemzedékekhez hasonlóan a mi teljesítményünk sem lesz több mint zéró, vagy még annál is kevesebb. (Talán a hagyományok felélesztése, esetleg családon belüli viselkedéskultúra, amit a javunkra írhatnak.)

A választások tragédiája

Megkérdezhetik tőlünk, hogy mért adunk egyre nagyobb hatalmat olyanok kezébe, akik már láthatóan el voltak szállva maguktól? Annyira elégedettek voltunk a kormányzás minőségével? A demokrácia tragédiája az, hogy könnyen meghekkelhető: egy párt elegendő hatalom birtokában azt nyom le a társadalom torkán, amit akar. Megfelelő jogi érveket mindig fog találni hozzá. A Fidesz is nyilvánvalóan a fekete levest az önkormányzati választások utánra tartogatja, egy nagy győzelem birtokában szinte már azt tehet majd, amit akar. (A megfelelő törvények előkészítése már folyamatban van, a munka nem véletlenül titkos.)

Lehet majd „büszkélkedni” azzal, hogy milyen ügyesen sikerült megzavarni és kaotikussá tenni az ellenzéki kampányrendezvényeket – ügyes és „bátor” fiúk és lányok, a hatalom teljes támogatásával a hátuk mögött.

Ha van egy kellően agresszív és machiavellista párt, amely csak színleg akarja a demokratikus szabályokat betartani, azonban a demokratikus szellemiségtől távol áll, akkor afféle báránybőrbe bújt farkasként könnyű győzelmeket arathat. Mai politikai életünk is azt példázza, hogy militáns felfogás mennyire nem fér össze a demokráciával, a többi csak púder.

Az „erő”, a „tökösség” sajnos sokak számára vonzóbb mint a kulturáltság, a hozzáértés vagy az alázatos munka. Legyen mennél nagyobb cirkusz az a fő, csak gondolkodni ne kelljen, a kicsit gonosz és alantas ösztönösség viszont még simán belefér.

Nem olyanok vagyunk, mint a polkorrekt "hanyatló nyugat" – ez tény. Viszont egyedinek sem mondható mindez, az örökké zavaros Kelet-Európára ugyanígy jellemző.

Választásunk azonban jelenleg még van: érdemes egy kicsit átgondolni, hogy milyen alternatívák között választunk.

Kormányunk kezdheti úgy érezni magát, mint az az autós, aki már majdnem eljutott Miskolcig, amikor rájön, hogy jobb lett volna inkább Veszprém felé venni az irányt. Azok a célok, amiket kitűzött magának egyre közelebb vannak, csak hát közben a világ (illetve az ún. „nyugati kultúrkör”) egészen más irányban fejlődik már. Miközben kezd látótávolságba kerülni az európai mezőny átlaga, kiderült, hogy ami nekünk annyira fontos, az őket már egyre kevésbé érdekli.

A családtámogatások és a hagyományőrzés talán kivételt képeznek, de szinte az összes terület, ahol a kormány nagy sikerekről beszél, gyakorlatilag egyik napról a másikra megkérdőjeleződik. (Az erősen kritikus hangnemet velük szemben az is indokolja, hogy választási kampány folyik, és a kormány támogatói egyáltalán nem válogatják meg az eszközöket a többiek lejáratására. A kormány hatalomkoncentrációja és arrogáns önteltsége pedig az utóbbi egy évet tekintve már minden határon túlment.)

A környezetvédelmet tartják egyre többen a legsúlyosabb problémának Európa legtöbb országában, most érte el a nagy többség ingerküszöbét az, hogy mennyire nehéz helyzetben vagyunk és akár a következő tíz év is sorsdöntő lehet számunkra a tekintetben, hogy unokáink még élhető bolygót örököljenek tőlünk.

Gulyás Gergely már kénytelen volt foglalkozni a Greta Thunberg jelenséggel, és eligazítani a szavazótáborát a „helyes véleményt” illetően. (Nekem Thunbergről nincs semmilyen véleményem, éppúgy mint sok más jelenségről sem, de nem is szükséges, hogy megpróbáljam „megmondani a frankót”, hiszen a gondolkodó emberek maguk is képesek a saját véleményalkotásra.) A kormánynak valószínűleg egyre kínosabb kezd lenni a környezetvédelem elhanyagolása és Paks II is egyre inkább melléfogásnak tűnik (hiszen ugyanazt a pénzt hatékonyabb módon fektethetnénk be megújuló energiaforrásokba és az energiatakarékosság javításába).

Lemaradásunk nem csak a megújulók területén szembetűnő Európától, hanem a faültetésekben, az erdősítés mértékében is. Az „illliberális” rendpártiság úgy tűnik, hogy alacsonyabb szinteken is a kockakövek és a betonozás híve, amivel egyrészt csökkenti a parkok és zöldterületek arányát a városokban, másrészt az építkezések maguk is jelentős mennyiségű szén-dioxidot is juttatnak a légkörbe. Időnként már a szocreált idézi az a fajta kocka gondolkodásmód, amelyet minden zavar, ami élő, szeret mindent lebetonozni. A betonozás persze növeli a projektek értékét, ezáltal az ellopható pénzeket is. (A kutyabarát parkok és éttermek is tőlünk nyugatra divatosak, nálunk még az indokolatlannak tűnő szigorúság az általánosan jellemző.)

Amikor a magyar középosztály jó része, főként Közép-Magyarországon külsőségekben már a nyugati szinten él, akkor kiderül, hogy már nem az óriás nagy autók mindennapos használata lesz a trendi, hanem a biciklizés, és nem annyira a nagy alapterületű házak, mint inkább az energiatakarékos lakások. (Emiatt is kritizálható a jövedelemtől függetlenül mindenki számára biztosított rezsicsökkentés.) Az útépítések sem fognak segíteni a környezetterhelés csökkentésében, sőt.

Az EU-ban nem a migráció és a tagállamok nagyobb önállósága a legfontosabb témák manapság, viszont az oroszbarátságot egyre kritikusabb szemmel nézik. (Könnyen lehet, hogy hamarosan egy újabb bukott politikust könyvelhetünk el, az oroszoknak készségesen asszisztáló Trócsányi személyében). Az EU vezetésének a csúcsain a női politikusok egyre meghatározóbb szerepet töltenek be, miközben nálunk még mindig a macsó stílus divatos, afféle jól irányítható kirakat-hölgyekkel.

Amellett, hogy a nagyrészt szükségtelen látványberuházásokkal lufit fújhatunk, az iparfejlesztés területén is kezdünk holtpontra jutni. A magyar ipar húzóereje az a német autóipar, amely válságba került és éppen a szigorúbb környezetvédelmi követelmények miatt jelenleg újratervezés alatt áll. (Emellett a világgazdaságban egyre jelentősebb protekcionizmus sem segíti a fejlődését.) Az autógyárak visszaesése előre borítékolható, a saját iparunk pedig eléggé gyenge lábakon áll még. A fejlett országokban ma már kivétel nélkül az iparnál sokkal nagyobb szerepet töltenek be a különféle szolgáltatások, számunkra is valószínűleg ez lenne a fejlődés útja. Azonban egészen másfajta mentalitást és képzési rendszert igényel mint az a fajta bérmunkáztatás, amelyet a különféle multi cégek végeztetnek nálunk.

A szolgáltatások közül leginkább a tömegturizmus emelkedik ki nálunk, azonban ez nem olyan terület, amelyre jól lehetne alapozni (mellesleg pedig nem is igazán környezetbarát ágazat). A belföldi kereslet és az olcsó forint fűtheti ugyan egy szintig, azonban a gazdaság helyzetének romlása miatt erősen visszaeshet. Különféle divatok határozzák meg, hogy hova szeretnek utazni az emberek és ezek a divatok is változhatnak.

A poroszos oktatás már nem menő a világ nagy részén, sokkal korszerűbb és jobban hasznosítható tudást ad a miénknél egyes országok oktatási rendszere, mi már a mezőny alján vagyunk és rossz irányba haladunk e tekintetben is.

A kereszténységet hiába emlegeti Orbán, mert az a fajta dogmatikus egyházi gyakorlat, amelyet ő ért alatta, egyre kevésbé népszerű tőlünk nyugatra, és jól láthatóan változóban van a kereszténység lényegének a megítélése is. A nagy egyházak megújulása a világ nagy részén egyre inkább elkerülhetetlenné válik.

Tudomásul kell venni, hogy a legjelentősebb tudásközpontok jelenleg Nyugat-Európában és az USA, Kanada, Ausztrália partvidéki nagyvárosaiban vannak (valamint egyre inkább Kelet-Ázsiában), ezért a fejlődési trendeket még egy jó ideig ők fogják meghatározni. Számunkra kisebb területek, piaci rések jönnek leginkább szóba, viszont nem mi fújjuk a passzátszelet. A fejlődés főirányával szemben haladó országok elég hamar elszigetelik magukat a világ többi részétől. (Eközben az állam működésében is zavarok vannak nálunk, főként az egészségügy területén.)

Mivel időre van szükség ahhoz, hogy a (nem feltétlenül önhibájukból) kevéssé tájékozott emberek is felfogják az újfajta tendenciák jelentőségét, emiatt a mostani önkormányzati választásokon még nem várható lényeges változás az erőviszonyokban. Azokban a körzetekben, ahol a lakosság nyitottabb gondolkodású viszont elképzelhető, hogy a fenti trendeket érzékelve megtörhet a kormánypártok tavaly óta egyre nyomasztóbbá váló fölénye.

Egy blogger szerint a tudomány és technikai haladás okozta problémáktól a vallás felé való fordulás mentheti meg az emberiséget. Ezt én nem így látom, a keresztény vallásnak például volt két évezrede arra, hogy jobbá tegye az embereket, de hány embert sikerült vajon megmentenie a szeretetlenségtől, az anyagiasságtól, a környezetének tönkretételétől és kizsákmányolásától? A vallások nem csökkentették az emberek egymással szembeni erőszakos cselekedeteinek számát, a központi államszervezet majd a jogállam volt az, amely képes volt ezt nagyságrendekkel visszaszorítani. (Forrás: Steven Pinker: Az erőszak alkonya.) Naivitás volna azt gondolni, hogy a vallás, amely évezredeken át kudarcot kudarcra halmozott, éppen korunk problémáira fog megoldást találni.

A primitív, éretlen ember nem érti a vallást

A régi nagy gondolkodók is mind azt hitték, hogy a vallás az emberek féken tartására való, de ezt a számukra magától értetődőnek tűnő eszmét soha nem vetették alá a gyakorlat próbájának. Valójában tévedtek: a vallások ezen a téren nem hatékonyan működnek. A primitív (szellemileg és etikailag) éretlen ember ugyanis képtelen a vallás lényegét, valódi szellemiségét felfogni, a dogmákat visszaböfögni képes csupán képmutató módon anélkül, hogy megértené. Persze törekszik a követelményeknek való megfelelésre, de ezek annyira magasak, annyira nem az ő szintjéhez szabottak, hogy az indulatok áttörnek rajtuk. A középkorban a legtöbb gyilkosságot erős felindulásból követték el, az önfegyelem alacsony szintű volt akkoriban. A vallások által fanatizált tömegek is tombolásra voltak képesek, hiszen engedélyt kaptak a destruktív ösztöneik felszabadítására. A legfőbb problémát természetesen nem a vallások, hanem a dogmatikus és életszerűtlen tanítások okozták.

Hibás a dialektikus gondolkodás

A vallások többségét átható dialektikus elv mindig szélsőséges, kibékíthetetlen ellentétekben gondolkodik, jó és rossz, üdvözülés és elkárhozás stb. (Az antagonisztikus ellentét nem véletlenül idéz fel marxista eszméket, a marxizmus is valójában egy vallásos logika átültetése volt materialisztikus alapokra.) Ezt a hibát követi el igen gyakran a papság, vagy bárki aki prédikál  - mialatt elvont módon osztja az észt és eközben nem ismeri és nem is tiszteli a hallgatóságát.

Például a fent említett blog szembeállítja az önmegvalósítást a mások iránti szeretettel. De vajon milyen alapon? Szeretet akkor tudok igazán adni, ha van miből adnom, tehát ha fizikailag, lelkileg, szellemileg, anyagilag többé-kevésbé rendben vagyok. Például ha berendeztem egy lakást elfogadható módon, ez az önmegvalósítás része, akkor tudok ott gyerekeket felnevelni, ha erről teljesen lemondok, akkor szegény gyerkőcök szörnyű körülmények között fognak felnőni (ha a gyámügy hagyja, persze). Ha egy problémagubanc vagyok, vagy az élet csapásait szenvedtem el, de még nem tudtam feldolgozni, akkor nemhogy szeretetet nem fogok tudni adni, de könnyen lehet, hogy mások menekülni fognak a negatív kisugárzásomtól. Az önállótlan ember, aki másokra szorul, és semmit nem valósított meg önmagából, nem fog tudni szeretetet adni másoknak. Adni abból lehet, ami van, és a személyes példa mindig sokat számít. (Más kérdés, hogy vannak olyanok, akik az önzőségüket rejtik a mögé a mondat mögé, hogy „először meg kell valósítanom önmagam".) A dialektikán alapuló logika ott hibás, hogy ellentétek helyett legtöbbször mértékről érdekes beszélni és finom egyensúlyokról (amely a kereszténységnél is régebbi, több évezredes bölcsesség).

A tudományos technikai fejlődés (amely lehetett alap, de akár egy bővebb fejlődési folyamat kísérőjelensége is), a racionalizmus és felvilágosodás szellemi mozgalmai több eredményt értek el a bűnök visszaszorításában két évszázad alatt mint a (dogmatikus) vallásosság évezredek során. A racionalitás ugyanis beláttathatja, hogy a bűnözés mért okoz sokkal több hátrányt mint előnyt hosszú távon. Különféle stratégiákat lemodellezve mindig az a számítógépes program nyert, amelyik együttműködésre törekedett és csak akkor vágott vissza, ha a másik agresszív volt. A kevéssé vallásos északi kultúrákban kevesebb a bűntény, mint a nagyon vallásos országokban. Ennek fő oka, hogy a vallás nem vázol fel win-win szituációkat, amelyekben mindkét fél nyerhet, emellett megbélyegzi a bűnösöket és nem hisz az ember fejlődésében sem. A tudás és a belátás az, amely sokkal inkább csökkentheti a bűntényeket, mint a vallásos dogmatika sulykolása.

Senki nem tudja, hogy mit jelent a paradicsomból való kiűzetés, mint „eredendő bűn”

Ez is egy olyan tétel, amely abszolút illogikus, bár lehet olyan titok is, amelyet csak a vallásban igazán elmélyültek érthetnek. (Pontosan erről szól az igazi vallás: intim és elmélyült tevékenység, voltaképp magánügy, gyakorlásában a közösség és a papság segítséget ad, nem pedig számon kér).

Számomra többféle értelmezés lehetséges, az egyik tulajdonképpen történelmi: amikor a homo sapiens valahogyan kivándorolt Afrikából (a Vörös-tenger „kettéválása” is eredhet innen, nagyon alacsony tengerszint mellett volt lehetséges a dolog), akkor szinte paradicsomi körülményeket talált a mai Nyugat-Ázsiában. Harrarit idézve a vadászó-gyűjtögető életmód feladása és a földművelésre való áttérés az embereknek nagyobb biztonságot adott ugyan, de csökkentette az életszínvonalat: több munkával gyengébb minőségű táplálékhoz jutottunk, a paradicsomi állapotok véget értek.

Az éghajlatváltozást a technikai fejlődés hozta létre, ezért a technika kell, hogy visszafordítsa

A természetet nem tisztelve kölcsönvettünk számos erőforrást a Földtől, eljött az ideje, hogy ezt most elkezdjük kamataival együtt visszafizetni. A technikai fejlődés nagyban felelős a kialakult helyzetért, ezért sokat kell tennie (akármilyen költségekkel jár is) a káros folyamatok visszafordításáért (üvegházhatású gázok képződése, szeméthegyek, biodiverzitás csökkenése stb.) Ez persze nem csökkenti az egyéni felelősséget, de azt várni, hogy most majd mindenki „megtér”, és az megoldja a problémákat, teljes naivitás.

A keresztény vallás az embert az állatvilág fölé helyezi és pár kivétellel (mint Assisi Szent Ferenc) nem beszél a természet tiszteletéről és védelméről. Nekem úgy tűnik, hogy a papság nagyon keveset tesz a természet védelméért, sőt ami nálunk van, fölösleges építkezések és betonozások zajlanak az egyházi épületek körül, a természeti környezet rovására. A fő cél a hívek megnyerése, legtöbb pap száraz dogmatikát használ és nem érti, hogy valójában mi is a materializmus (anyagiasság valójában, ha valaki csak a pénzt hajtja).

A hirtelen „megtérés” helyett a fokozatos belátást, lépésről-lépésre történő életmódváltást tartom járható útnak. A fásítás, a fák védelme is egy olyan eszme, amelyet egyre többen támogatnak, az állatvédelem fontosságát is egyre többen felfogták már (és kevés szó esik „hasznos” vagy „káros” állatokról). Kevesebb pazarlás élelmiszerekkel, ruhákkal, nem biztos, hogy nagy autóval kell feltétlenül jeleznem a társadalmi státuszomat (ez még a régi idők szellemét idézi, a középkori hintónak felel meg), és így tovább, egyre több dologról lehetünk képesek lemondani. Nem szükséges például évente más kontinensre repülni, ha meg is tehetem, emellett pedig autó helyett néha a bicikli vagy a tömegközlekedés is megteszi. Az emberek nagy többsége nem anyagias, inkább egy életmódhoz kötődik és akkor változtatja meg fokozatosan, amikor lát pozitív mintákat. Prédikáció hatására biztosan nem, mert nem olyan egyszerűek a dolgok, amilyeneknek a naivan vallásos ember tartja őket.

Időnként a lazább, játékosabb gondolatmeneteknek is lehet létjogosultságuk, érdekes következtetésekre juthatunk olyankor is, ha nem mindenáron a tudományos igazolhatóság szabályait tartjuk szem előtt. (Ilyen stílusban született meg például Hamvas Béla: Öt géniusz c. esszéje is.)

Az például gyakorlatilag borítékolható, hogy ötven-száz éves időtávlatban a nagy tengerparti városok többségét elöntheti a víz: a gazdasági fejlődés olyan központjai mint például Velence, Amszterdam, London, New York, Bombay, Hong Kong, Sanghaj amelyek a gazdagságukról voltak híresek egykor vagy ma is nagyon híresek, számos más várossal együtt egyre nagyobb bajba fognak kerülni és az ott élők alighanem el kell, hogy költözzenek. 

Ezek a városok afféle kereskedelmi központokként az általuk generált gazdasági fejlődés fő haszonélvezői voltak évszázadokon keresztül, viszont a globális felmelegedés afféle „felhalmozódott karmaként” visszaüthet rájuk, az éghajlatváltozás révén. A tengerpart közeli nagyvárosok nagy részét nem csak a tengervíz szintjének emelkedése fenyegeti, hanem olyan erejű szélviharok is, amelyek a mérsékelt égövi területeken jelenleg még ismeretlenek. A fejlődés főáramától távol eső területek ezzel szemben a szárazföldek belsejében többnyire nagyobb biztonságban lesznek.

A régi nagy gyarmatosító országok esetében, például a franciáknál, angoloknál vagy hollandoknál a gyarmatokról érkező bevándorlók száma növekedhet meg jelentősen, ez a tendencia már ma is jól látható. Ez ugyan nem fogja eltörölni a kultúrájukat mint ahogy ők sem tudták eltörölni a gyarmatosított népekét, azonban sok mindent megváltoztathat. A betelepülés, amelyet a gyarmatokon élőkkel közös nyelv is elősegít, kiélezhet bizonyos feszültségeket, mintegy „amerikanizálva” ezeket az országokat.

Azt ki gondolta volna, hogy a németek esetében is az „élettér elmélet” ma éppen fordított képet mutat mint a II. világháború előtt: kiderült, hogy a réginél jóval kisebb Németország számos területe jelentős mértékben elnéptelenedhet a népességcsökkenés miatt, ha nem segít be egy masszív bevándorlás. (Európa keleti felében az elvárások némileg más jellegűek a gazdasággal szemben mint nyugaton, emiatt a lengyelek, csehek vagy magyarok nem igényelnek jelentős mértékű bevándorlást.)

Hosszú évszázadok alatt az egyes országok, nemzetek között is érvényesül tendenciaszerűen egyfajta kiegyenlítődés: például a Magyar Királyság azokban az évszázadokban élte virágkorát és számított regionális nagyhatalomnak, amikor még nemhogy spanyol világbirodalom, de gyakorlatilag Spanyolország sem létezett. Szinte nem lehet olyan országot mondani a mai európai államok közül, amely valaha ne lett volna nagyhatalom, netán világhatalom, más időszakokban viszont jelentéktelenné törpült. A fenti példák mind azt mutatják, hogy a történelem során léteznek bizonyos hosszú távú kiegyenlítő mechanizmusok.

Kiegyenlítődést segítő mechanizmusok a gazdaságban is működnek: ilyen például az, hogy a vásárló erő paritáson mért GDP (PPP) közötti különbségek általában sokkal kisebbek mint egy közös valutában, dollárban vagy euróban mért GDP. Ahol a fizetések magasak, ott az iparcikkek és élelmiszerek árai nem feltétlenül, de a szolgáltatásoké minden esetben megemelkednek. A lakhatás, az építkezés, szórakozás és hasonló költségek mind azokban a városokban a legmagasabbak, ahol a vásárlóerő a legnagyobb. Igaz, hogy az ott lakó emberek csak fizetésük sokkal kisebb részét költik élelmiszerre és iparcikkekre, de a megmaradó pénzek nagy keresletet gerjesztenek a különféle szolgáltatások piacán. (Az is segíti a kiegyenlítődést, hogy egy alacsonyabb szintről a gazdaság gyorsabb fejlődésre képes, valamint hogy a határokon is átnyúló régiókon belül a fejlettebb húzza maga után a kevésbé fejlettebb részeket.)

A GDP-nél emiatt sokkal többet mond, hogy egy adott országon belül milyenek a vagyoni különbségek, létezik-e szociális védőháló vagy milyen az egészségügyi ellátás színvonala és elérhetősége, vagy éppen a közéleti kultúra színvonala - mind olyan tényezők, amelyekben például a világ leggazdagabb nagy országa, az USA jelenleg eléggé rosszul teljesít.

Az északi országokban nagyobb a rendezettség és a szervezettség, magas szintű a pénzügyi kultúra és a gazdasági szereplők együttműködési szintje (bizalom és megbízhatóság), mégsem mondhatjuk egyértelműen, hogy az élet minősége minden tekintetben az északi országokban a legjobb. Ezek az országokban inkább a hideg racionalitás jellemző, az emberek szótlanabbak és gyakran különféle pszichológiai problémákkal küzdenek. (Az antidepresszánsok használata is aránylag magas a  skandinávoknál, annak ellenére is, hogy a boldogságfelmérésekben jól szerepelnek.)

Ennek oka lehet részben az, hogy az emberek általában nem annyira nyitottak és közvetlenek egymással szemben, de okozhatja a napfény hosszú hónapokon át tartó hiánya is, amely az emberek kedélyállapotára nyilvánvalóan nincs jó hatással: a hosszú téli estéken a finnek vagy svédek hajlamosak magányosan vedelni a vodkát és akár egyedül is lerészegedni. A kulturális élet is lehet viszonylag sivár és eseménytelen egyes gazdagabb országokban – például Budapesthez vagy egy átlagos magyar városhoz viszonyítva is.

Habár az életszínvonalra és életminőségre vonatkozó összes felmérésben a skandinávok, Svájc, Ausztria, Kanada, Ausztrália vastagon vezetnek, a legegészségesebb országok listájának élén mégis két déli ország, a spanyolok és olaszok állnak, feltételezhetően a mediterrán étrendnek köszönhetően. A déli országokban (mediterrán, szubtrópusi klímán) az alapanyagok frissebbek és változatosabbak, az ételek fűszerezése közismerten gazdagabb és jobb minőségű mint az északiaknál. Az előnyök és hátrányok gyakran kiegyenlítődnek: van, akinek az élet kiszámíthatósága és tervezhetősége a fontos, másokat esetleg jobban zavarnak a nagy hidegek és az erős szelek, esetleg a napfény hiánya hónapokon keresztül. Mindettől függetlenül alakul és sokak számára fontos lehet, hogy az adott ország mennyire barátságos, vendégszerető, Portugália, Mexikó vagy Costa Rica például jó választás e tekintetben, akár turisztikai céllal is.

Nem akarom azt mondani, hogy ne lenne sok olyan ország, ahol az életkörülmények borzasztóak és a kilátásaik sem túl jók, azonban nagyon sok olyan ország is van, amely kimondottan szegény ugyan, de bizonyos tekintetben mégis irigyelésre méltó: Kuba például, ahol az emberek barátságosak, emellett a közbiztonság és az egészségügyi ellátás is eléggé jó.

Van, akinek a kínai vagy a japán kultúra és életforma jön be, esetleg a latin-amerikai életfelfogás, de Indiában is vannak fejlettnek mondható részek. A nagy országokon belül (mint az USA) teljesen máshogy néznek ki a különféle régiók, a vidéki vagy urbanizált területek más-más előnyökkel és hátrányokkal rendelkeznek. Problémák minden országban vannak, még ha ezek jellege és súlyossága el is tér, de még a nagy jólét is lehet eseménytelenül üres, céltalan és unalmas.

Magyarország esetében általánosnak mondható vélemény, hogy az ország földrajzi fekvése, éghajlata, természeti és kulturális kincsei mind rengeteg előnnyel járnak számunkra, legnagyobb hátrányunk az itt élő emberek nagy részének felfogása és közéleti viselkedése. Némi halvány javuló tendencia látszik ugyan, azonban a politikai életünk folyamatos romboló hatása is nyilvánvaló, a Kádár-rendszer, a rendszerváltás utáni kormányok és a 2010 utáni Orbán-kormány egyaránt sok kárt okoztak e tekintetben.

Habár erre a mondatra léteznek különféle közhelyes vagy szabvány válaszok, érdemes egy kicsit mélyebben megnézni, hogy milyen közös tulajdonságokkal rendelkeznek azok, akik különféle korokban és eltérő körülmények között élen járnak a feszültségkeltésben és ezt láthatóan még élvezik is. A legtöbbünknek vannak ilyen ismerősei, de vajon mi bennük a közös? Az én válaszom talán meglepő lehet sokak számára.

Inkább férfitulajdonság

Ha megnézzük a nagy zsarnokokat, diktátorokat, szadista pszichopatákat, munkahelyi zsarnokokat stb., akkor sokkal több férfit találunk közöttük mint nőt. A maffiaszerűen működő szervezetek is zárt férfiklubok (a Fidesz is nemritkán ilyennek tűnhetett), a nők legfeljebb jelképes szerepet töltenek be ezekben. A szélsőjobbos vagy szélsőbalos kormányokra is jellemző, hogy nőket nem nagyon találunk a miniszterek között.

Természetesen nem akarok saját nemem ellen beszélni, inkább arról van szó, hogy a lapok leosztása ilyen, a természet inkább ránk osztotta a „rossz rendőr” szerepét, alapból nekünk kell inkább keményvonalasnak, tűrőképesebbnek lennünk a természeti elemekkel szembeni harcban, hogy a hölgyek nyugodtan felvállalhassák az empatikusabb „jó rendőr” szerepét. Ez képződik le időnként a politika világában is. A feminizmus emiatt eléggé értelmetlennek tűnik egy ponton túl, bár a hölgyek is képesek „felfejlődni” a férfiakhoz e tekintetben és egyes területeken, jellemzően az otthonukban de időnként máshol is, szintén zsarnoki módon viselkedni.

Az egó „vissza akarja állítani a rendet”

Minden nagyobb konfliktust az agresszorok szerint is a másik kezdte, és ő csak vissza akarja állítani a természetes rendet. Az ember egóját nagyon zavarja, ha a világ nem teljesen olyan, amilyennek elképzelte, ami neki kényelmes, és ilyenkor riadó üzemmódba helyezi magát. Az ősi, ösztönösebb agyterületek veszik át az irányítást és mondjuk ki, az illetők egyszerűen bunkó módon viselkednek. Például Bayer Zsolt cikkei sem a kifinomultságukkal vagy eleganciájukkal tűnnek ki, nem törekszik a pontos megfogalmazásokra, hanem a hozzá hasonló (radikális jobboldali) felfogásúakkal egyetemben, verbális bunkókkal hadonászik.

Az indulatokra, elemi ösztönökre építő, hatalomcentrikus (azaz egoista) felfogás sosem tűrte el, hogy mások kritikusan viszonyuljanak hozzá, egyszerűen a nyers erő kultuszát gyakorolja. Attól lesz diktatúra, hogy "diktál" a társadalomnak (oktatásban, kutatásban, munkajog stb. területeken) valós párbeszéd helyett. Ők persze azt mondják, hogy vissza akarják állítani a „rendet”, de nem képesek megmondani, hogy mitől lesz az ilyen rend vonzó, hiszen egyszerűen a destruktív, harcos ösztöneik vezérlik őket.

Mindenhol megtaláljuk ezt a típust, - hiszen bennünk van

Az amerikai kormányzati „héják”, akik folyton szeretnének jól odacsapni, a különféle terrorista sejtek tagjai, az egyenruhákban menetelő különféle félkatonai szervezetek e szempontból ugyanarra a sémára épülnek. Ez az agresszív, mindent kontrollálni akaró, bajkeverő magatartás valójában az ősidőkben gyökerezik, a környezettel küzdő, nagy paleolit vadászok idején jött létre. A paleolit harcos és vadász gyakorlatilag mindnyájunkban benne van, hiszen a paleolit történetünk sok ezer éves, a modern kulturális teljesítményünk viszont legfeljebb pár ezer évre tekinthet vissza sőt, a mai életmódunk nagy részben csak az utóbbi egy-két évszázadban alakult ki. A férfiakra nyilván sokkal inkább jellemző ez a fajta szerep mint a nőkre, jobban szeretjük nézni a különféle erőszakos sportokat, vonzódunk a „nagy hadvezérek” tettei iránt (mennél több vért ontott a hadserege annál inkább), és szeretnénk „hősöket” látni ott is, ahol sokkal inkább szerencsétlen áldozatokról van szó. A hölgyek egy része számára is vonzó lehet ez a fajta magatartás, a dolog genetikai háttere iránt nem lehetnek kétségek.

A paleolit ember ellentámadása

Nem vélemény kérdés, hanem kimutatható tény, hogy a mai társadalmakban az agresszió a töredékére csökkent a régiekhez viszonyítva. Azonban a társadalmak egyre kifinomultabbá válását sokan nem képesek elfogadni, emiatt olyan mozgalmakhoz csatlakoznak, amelyek a nyersebb, ősibb ösztönökre építenek. A magyar szélsőjobb is meglovagolja az ilyen törekvéseket olyan címszóval, hogy ha nem lehetünk versenyképesek a modern világban, akkor zúzzuk szét a modernitást. (Persze általában az derül ki, hogy a legtöbben nem gondolják teljesen komolyan, mivel sok szállal kötődnek a modernitáshoz.)

Nem konzervatív, sokkal inkább ultrakonzervatív eszmékről van szó, amelyek sokkal régebbre nyúlnak vissza az ókor vagy a középkor nagy kultúrateremtő eszméinél, képviselőik gyakorlatilag paleolit ideálokban hisznek. Nem képesek elfogadni, hogy az ilyen jellegű képességeinkre, a nyers erőre általában sokkal kevésbé van már ma szükség mint régen. (Tehát most is szükség van ezekre, csak marginálisabbá váltak.) A nehéz fizikai munkát igénylő szakmák visszaszorultak, a napi munkavégzésben egyre inkább az apró részletek kidolgozása és az együttműködés válik fontossá, valamint az empatikus készségek, és mindebben a nők többnyire jobban teljesítenek. A macsóizmus (mert voltaképp arról van szó) nem képes elviselni ezt a fejleményt.

Kelet-Európára eléggé jellemző

Különféle történelmi okok miatt a keleti társadalmak elmaradottabbak e tekintetben a nyugati kultúrához képest. Ez nem jelenti azt, hogy lényeges különbség lenne a kelet- és nyugat-európai emberek között intelligencia, korrekt viselkedés, etikai érzék és hasonlók terén. Itt csak egyfajta dimenzióról, a közéletről van szó, ahol a különbség jelenleg nagyon jelentős. Tehát amikor az illető kilép a saját szűk családi, baráti vagy haveri köréből a közéletbe, akkor lesz látható ez a fajta viselkedés, addig nem. (Sőt, a nyugati kultúrában is éppígy jelen van a nyersebb, ösztönösebb magatartás, kiszorulva a fő kulturális és gazdasági centrumokból a kisebb településekre.)

A fogolydilemma c. játékot szimulálva a pszichológusok azt találták, hogy a nyugati kultúrában élők nagyrészt az együttműködést választják, az oroszok azonban ezt többnyire büntetik. Magyarország átmeneti helyzetben van, jól láthatóan áthúzódik rajtunk kelet és nyugat. Az integrációnk folyománya, hogy „a régi stílus” egyre kirívóbbnak számít és (személyes tapasztalatom szerint) a munkahelyeken egyre nagyobb teret nyer az alapvetően együttműködő magatartás (kisebb pengeváltásokkal), mint a folyamatosan konfrontálódó felfogás (időnkénti fegyverszünetekkel). Mondjuk ki nyugodtan, hogy a nyugati céges kultúrák pozitív hatásáról van szó, amelynek fő jellemzője, hogy nem bűnbakot keresünk, hanem a problémákat szeretnénk megoldani. Nem szégyen tanulni másoktól, ők is valaha meg kellett, hogy tanulják.

Ezzel szemben a macsóizmus részét képezi a homofóbia, amelynek gyakorlati jelentősége nincsen, sokkal inkább szimbolikus értelmű. Orbán is úgy tűnik, hogy a homofób irányba mozdul el, egyszerűen azért, mert ez illik bele abba a katonás, macsó világképbe, amelyet folyamatosan sulykol a társadalom irányában. Holott a legtöbb bajt, szenvedést a társadalmakban mindig a magabiztos macsóság kimondott vagy kimondatlan elvárása okozta.

Ideje lenne, hogy az ellenzék is megértse

A baloldaliak és a mérsékelt jobboldaliak törekvései sokfélék, széttartóak, hajlamosak elveszni a részletekben. Nem látják át a radikálisok mozgatórugóit, emiatt a legtöbb esetben nem tudnak méltó ellenfélként fellépni velük szemben. Ha törekednének mások gondolkodásának mélyebb megértésére, rugalmasabban kilépni a saját ideológiai kereteik közül, akkor a választók szemében is hitelesebbé tudnák tenni az elképzeléseiket. Hiteles és személyes üzenetek híján a választók inkább ösztönös módon az erő iránt fognak vonzódni, amint tették ezt nem egy esetben az utóbbi években.

A radikális jobboldaliak között sokan vannak, akik nem akarják megoldani a problémák nagy részét, láthatóan nem mutatnak együttműködést olyan globális problémákban mint a migráció vagy a környezetvédelem, nekik annál jobb "minél rosszabb", hiszen a bennük levő paleolit ember a harc során érzi jól magát.

Vannak olyan kultúrák mint a német, amelynek egyértelműen erős oldala az írásbeliség, mások mint az amerikaiak a tettekre fókuszálnak, emellett pedig léteznek olyanok, ahol a szóbeliség jól láthatóan háttérbe szorítja az előző kettőt.

A németet filozofikus nyelvnek tartják, emellett a klasszikus irodalmuk igen vaskos köteteket hozott létre és az is közismert, hogy a német ember mennyire jól ismeri és betartja a leírt szabályokat. Ezzel szemben az angolszász kultúra inkább cselekvés orientáltnak látszik, az angol nyelvben például nincsenek hosszú összetett szavak mint a németben, viszont sok egyszavas igét használnak. Az amerikai filmek is jóval mozgalmasabbak, akció dúsabbak az európainál. A különbséget a két féle kultúra között úgy írták le még a múlt században, hogy amíg a németek szerint a kísérleti patkányok sokat töprengenek a labirintusban, az amerikaiak megfigyelései szerint leginkább fel-alá rohangálnak…

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szóbeliség mondható dominánsnak az olyan latin népek esetében mint a  franciák, spanyolok vagy olaszok, ők alapvetően bőbeszédűbbek és sokat kommunikálnak. Az ún. ősi, természet közeli kultúrákról ezzel szemben a szűkszavúság sztereotípiája terjedt el (mint például az indiánokról), vannak viszont eltérő megfigyelések is: egyes nomád ázsiai népeknek alig van írott kultúrájuk, viszont szívesen mesélik újra és újra egymásnak az emberek a történeteiket. A magyar kultúrában véleményem szerint a szóbeliség sokkal dominánsabb a másik kettőnél, és erre bőven lehet találni példákat. Előrebocsátom, hogy a magyar verbalitás kultúrájának inkább az árnyoldalát látom, mert a legtöbben kritikusak vagyunk azzal a kultúrával szemben, amelyben élünk, az erősségei kevésbé feltűnőek mint a hiányosságai.

A feleltetés

Az iskolai feleltetés nem minden országban dívik: amerikai vagy osztrák iskolákban inkább jellemző a negyedévenkénti dolgozatok rendszere. Ennek az előnye, hogy mindenki tudja előre, hogy mikor fog számot adni a tudásáról, emellett az írásbeli dolgozat jóval objektívabb módon értékelhető mint a szóbeli felelet, ahol a tanár elfogultsága nagyobb szerepet játszhat. A szóbeli feleletek előnye, hogy a gyerekek jobban megtanulnak egy közönség előtt is beszélni. A régi magyar kultúrában is létezett olyan, hogy népmesei hagyomány, ahol szintén összefüggően és érdekesen kellett tudni előadni mindenki számára jól ismert történeteket.

Nagy dumás szélhámosok

A magyar kultúrában az egyik legfőbb vezetői erény, hogy az illető nagy dumás legyen. Elég csak a magyar fociedzőkre gondolni, akik percekig képesek beszélni úgy, hogy abszolút nem mondanak semmit és mindig kimagyarázzák a vereséget (győzelem esetében azonban nyoma sincs kritikus hangnemnek). A magyar menedzserek felé mintha kimondatlan elvárás lenne, hogy osszák az észt a beosztottaknak, holott nem mindig van erre szükség, sőt egy okos vezető jól tud hallgatni is és tömören kifejezni magát. A politikusok esetében is ma még sok esetben többet számít, hogyan beszél mint azt, hogy mit tesz valójában, a politika világára nálunk jellemző stílus nekem afféle marxista, kommunista csökevénynek tűnik. (Az újabb generációk, főként az üzleti életben nem véletlenül sokkal lényegre törőbben kommunikálnak.) Még a klasszikus építőipari „mesterek” esetében is jellemző, hogy a verbális teljesítményük messze meghaladja az elvégzett munka mennyiségét, különösen ha ígérgetésről van szó.

Problémák az írásbeliség terén

A magyar lakosság mintegy negyed része funkcionális analfabéta, ami azt jelenti, hogy sokan képtelenek értelmezni pár szavasnál hosszabb mondatokból álló írott szöveget. (Sok más országban sem jobb a helyzet ennél.) A leírt mondatoktól nagyon sokan félnek, például ismerek olyan vezetőt, aki semmilyen döntést nem adott írásba, nehogy valaki később felhasználhassa ellene. A szerződések és a szakmai nyelvezetek célja pedig nem a világosság és egyértelműség, hanem hogy lehetőleg ne értse meg senki az adott tolvajnyelvet csak a bennfentesek, ezzel jól levédjék magukat minden eshetőségre, és hogy a gyanútlan ügyfélre cseles módon rá lehessen húzni a vizes lepedőt.

Órákig olvassák az ítéletet

A több száz oldalas ítéletek a magyar jogrendszer abszurditásai közé tartoznak, felolvasásuk pedig még erre is rátesz egy lapáttal. A bíró valójában egyfajta kutatómunkát végez és értékeli az elé tárt bizonyítékokat, amelynek a lényegét kellene, hogy prezentálja pár percben. Ez éppolyan, hogy a kutatók is mindig készítenek egy összefoglalót a cikkük elejére a lényegi következtetéseikről. Akit pedig mélyebben érdekel, a szaktársakat (bíróság esetében ez ügyvédeket és ügyészeket jelenti), nekik lehetőségük van rá, sőt kötelességük is elmélyedni a részletekben. Viszont nincs olyan tudományos kutató, aki órákig fejtegetné, hogy egy adott esetben mit talált, egyszerűen leírja pár oldalban, hogyan dolgozott és telerakja a cikket hivatkozásokkal. A bíróknak is pontosan ezt kellene tenniük. Ez csak egy újabb példa azzal, hogy mennyire nem tudjuk jól használni és a helyén kezelni az írásbeliséget. (Az aprólékos törvényes szabályzás is már rég túlfutotta magát nálunk, a szakma művelői szerint is kiismerhetetlen és inkonzisztens labirintusokat hozott létre.)

Pletykálkodásban jók vagyunk

A klasszikus magyar teleregény a Szomszédok, ahol senki sem csinál semmit pletykálkodáson és panaszkodáson kívül. (Bár a csehszlovák Kórház a város szélén sem volt jobb ennél, ott sem dolgozott szinte senki.) A sok pletykálkodás eredménye, hogy a kimondott szavaknak nincs súlya nálunk, nem olyanok vagyunk mint a japánok, akiknél ha valaki kétszer nem teljesítette azt, amit ígért akkor már nagyon kell vigyáznia, mert a harmadik esetben elvágja magát, többé nem fogják az üzletfelek komolyan venni. Az interneten is sokan vannak olyanok, akik krónikusan mindenbe beleütik az orrukat anélkül, hogy tájékozódtak volna. (A legtöbben sajnos valamilyen mértékben hajlamosak vagyunk a megalapozatlan fecsegésre.) A céges kultúrák, a versenyszféra mintha némi javulást eredményeztek volna e téren, az állami szférában viszont még mindig nagyon gyakori lenne a mellébeszélés és a ködösítés.

Háromféle viselkedésmódból egyben vagyunk igazán jók

A fenti három viselkedésmód, a szó, az írás és a tett, egybevágnak azzal, ahogyan az emberek új ismeretekhez juthatnak: van, aki vizuálisan sajátítja el, van aki azt szereti, ha elmagyarázzák neki és vannak olyanok is, akiknek mindenképp szükségük van arra, hogy saját maguk végezzék. Úgy gondolom, hogy a magyar emberek többsége alapvetően szeret nyíltan és őszintén kommunikálni másokkal, verbalitásban kissé erősebbek vagyunk mint a két másik téren, bár ez nagyon sok országra hasonló mértékben jellemző. A sok beszéd nálunk gyakran egyfajta pótcselekvésként jelenik meg, időnként hajlamosak vagyunk túl sokat pletykálkodni, panaszkodni, magyarázkodni vagy kéretlenül és megalapozatlan módon is osztani az észt. Ez mind a hibás kommunikáció jellemzője lehet, egyoldalú, felületes és empátiahiányos esetekről van szó. Ha rajta kapjuk magunkat ilyen hibákon, akkor viszont nem lesz nehéz rajta változtatni.

Az ilyen fajta mondatok persze soha nem ránk vonatkoznak, hanem egyes ismerőseinkre, a legtöbben kikérnék maguknak, hogy a szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Viszont ha alaposabban megnézzük, akkor majdnem mindenkinél van valamilyen gyenge pont, esetleg szégyellni való dolog e tekintetben.

A szabadság viszonylag új jelenség az emberiség történetében

Az emberek évezredeken át, az utóbbi egy-kétszáz évet leszámítva mindig erőforrás hiányos társadalmakban éltek, eléggé kötött, szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyokban. A szabadság a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen fogalom volt. Habár az ókori rabszolgasággal szoktunk leginkább példálózni, (ami nem jelentett minden esetben annyira rossz életkörülményeket), de az egyértelműen kiszolgáltatott helyzetben jellemző földművesek mellett még a nemesi osztályok is általában katonáskodtak vagy az államot szolgálták az esetek nagy részében, igazán szabadnak mondható emberek ritkaságnak számítottak.

Nem voltak választási lehetőségeink

A feudális társadalmakban a legidősebb fiú általában az apja foglalkozását vitte tovább (így keletkeztek a Szabó, Kovács stb. tulajdonneveink), a kisebbek, akiknek föld sem jutott, esetleg katonának vagy szerzetesnek állhattak (némileg leegyszerűsítve persze az akkori viszonyokat). A házasságokról a legtöbb társadalomban egészen az utóbbi időkig a szülők döntöttek. (A „Megkérem a kezedet” formula eredetileg azt jelenthette, hogy „Dolgozz nekem ezentúl”). Azonban még a király és a főpapság is Isten szolgája vagy földi helytartója volt a középkorban. Igazából szabad emberek akkoriban csak a törvényen kívüliek voltak, a rablók és útonállók. A felvilágosodás mozgalma pedig a társadalmi viszonyokat igen felületesen kezelve túl hirtelen akart túl jelentős változásokat elérni, ami a destruktív mozgalmak és forradalmi anarchia számára készítette elő a talajt, a túlságosan lenyomott erők robbanásszerűen törtek elő.

A szabadság mint egyfajta teher

Először a funkciótlanná vált nemes osztály esetében merült fel az (hiszen már profi hadseregek voltak, nem kellett katonáskodniuk a király szavára) hogy mivel töltsék el az idejüket. Az unalom következtében fellépő életmód válságokról szóló irodalmi alkotások tömkelege (Cervantestől kezdve az orosz regényírókkal bezárólag), a maguknak életcélt nem találó idolokkal együtt (mint az annyira népszerű Sissy császárnénk), de említhetnék az amerikai újgazdagokról szóló regényeket is (a Nagy Gatsby), már mind ezt a fajta változást jelzik.

A régebbi korokban a szabadság egyértelműen kívánatos jóként jelent meg, a korlátait csak a 20.századi filozófusok mint Sartre kezdték el pedzeni, aki azt állította, hogy „szabadságra vagyunk kárhoztatva”, és számos olyan esetet mutatott be regényeiben, amikor jó döntésünk tulajdonképpen nincs (mert nem tudjuk felmérni a következményeket), de mivel a döntést mi hozzuk, annak felelőssége a miénk.

Amikor eladjuk a szabadságunkat

A legtöbb szónok, aki szabadságot ígért az embereknek, éppen, hogy meg akarta tőle fosztani őket teljes mértékben azzal, hogy a saját céljába állította. A tömegmanipuláció mesterei már a múlt században engedelmes nyájjá változtatták az embereket és teszik ezt mind a mai napig. A tanulságokat levonva egyetlen módon tarthatjuk meg a szabadságunkat, azzal ha egyforma távolságot tartunk akár szélsőbalos, akár szélsőjobbos, akár liberális eszmékről (vagy konzumerizmusról) van szó.

Az még rendben van és szükségszerű is, amikor az ember eladja ideje és energiája egy részét, hiszen a társadalmi munkamegosztáson alapul és mindenki valamilyen módon betagozódik ebbe, a gond az amikor elvtelenül tesszük ezt. Ha cinikusan, saját értékrendszerünket feladva és erkölcsi alapjainkat megtagadva tőlünk idegen érdekek szolgálatába állunk, akkor nem tudunk már tükörbe nézni nyugodt lelkiismerettel. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy emberekre akarunk szemetet rásózni marketingszakemberként vagy pedig „vonalas médiamunkásként” gyártjuk a központi utasításnak megfelelő sajtóterméket.

A „szabadosság” emlegetésében van némi igazság

Akik szabadosságról, a szabadságról való visszaélésről beszélnek, bizonyos esetekben nem járnak messze az igazságtól. A liberális felfogás a szabadságot mindenek fölé helyezte, nem véve figyelembe azt, hogy még nem állunk készen arra, hogy megfelelő módon éljünk vele. A ’60-as években feléledő hippimozgalmak leginkább a társadalmi anarchiát és bűnözést növelték kimutatható módon, nálunk a rendszerváltás után domináns liberalizmus szintén növelte a nihilizmust, a bűnözést és a szenvedélybetegségek terjedését (alkoholizmus és kábítószer élvezetét), amelyek az élénk közösségi élet és pozitív tartalmú szociális közeg egyfajta pótszerének mondhatóak. (A vallás lehet ugyan a „nép ópiuma”, amint Marx mondta, mégis csak sokkal kevésbé káros és pozitívabb hatású „kábítószer”- még legrosszabb esetben is.)

A gyermeknevelés egy példa a szabadságunk értelmes célokra fordítására

A szabadság egyes filozófusok szerint leginkább azt jelenti, hogy saját magunk dönthetjük el, hogy milyen célok szolgálatába állítjuk. A gyerekvállalás olyan áldozathozatal, amely rengeteg lemondást követel tőlünk, ami egyik oka lehet annak, hogy habár sokan vannak, akik szeretnének családot alapítani, de (a komoly pénzügyi támogatások ellenére) mégsem teszik ezt meg, folyton elodázzák, - valahogyan nem akarják eléggé. A gyereknevelés egyedi, semmihez nem hasonlító tapasztalatokat hoz az ember életében, emellett pedig a felmérések szerint sokan évtizedekkel később, nyugdíjhoz közeledve vagy nyugdíjas korukban válnak sokkal boldogabbá abban a szociális kapcsolatokban bővelkedő közegben, amelyet a gyerekeik biztosítanak számukra.

Még nem tudjuk tudatosan kezelni a szabadságunkat

Mivel még nem vagyunk a tudatosság olyan fokán, emiatt a legtöbb esetben jobban tesszük, ha ösztönös megérzéseinkre hallgatunk. Idő kell még ahhoz, hogy a szabadságunk adta lehetőségeket és korlátait jobban megértsük. Nem ritkán szabadságunkat az biztosítja, hogy valami mástól válunk függővé (a mai kor embere általában többféle függőségtől is szenved), ez azonban nem valódi szabadság. Rengeteg információ záporozik ránk nap mint nap, amelynek nagy része egyszerűen szemét, alacsony minőséget képvisel és az elemi ösztöneinkre hatva tereli el a figyelmünket azoktól a lehetőségektől, amelyek szabadságunk valódi, tartalmas élvezetet jelenthetnék.

A szabadság fogalmáról kiderült, hogy nagyon nagy mélységei vannak, és ugyanúgy nem abszolút értelműen pozitív fogalom mint bármi más (még egy ország, egy nemzet életében sem bír abszolút érvénnyel), hanem valószínűleg létezik egy optimuma. A hatalmi törekvéseink például nem adnak valódi szabadságot, azért sem, mert egy ponton túl mindig azzal fogok foglalkozni, hogy mi veszélyezteti a hatalmamat. A valódi szabadság mindig magában foglal kötődésekről való lemondást, elengedést, így például a másik ember szeretete azt is jelenti, hogy tiszteletben tartom a szabadságát.