A szintlépés a nagyobb hozzáadott értékű és környezetbarát, fenntartható gazdálkodást jelenti – főként a növénytermesztést értve ez alatt. Köztudott, hogy nálunk jelenleg a nagyüzemi technológiára épülő szántóföldi tömegtermelés viszi a prímet, a gazdálkodók jövedelmének nagy részét eléggé sajnálatos módon, leginkább a földalapú uniós támogatások adják. A termelési technológiáink nem túl kifinomultak és nem mondhatóak különösebben környezetbarátnak sem. Kérdés, hogy számíthatunk-e pozitív változásokra a közeljövőben?

Kert-Magyarország?

Nagyobb mértékű zöldség- és gyümölcstermelés akkor lenne várható szerintem, ha a magyar lakosság is egészségesebben táplálkozna. Zöldségfogyasztásban az utolsók között vagyunk Európában, és ha a hazai piac ennyire gyenge, akkor mire alapozzanak a termelők? Valami azért elindult, például növekszik a korszerű, számítógépesített és higiénikus üvegházak száma és összterülete. (Bár ezeket lehetőség szerint geotermikus energiával kellene fűteni.)

Gyümölcstermesztésben Szabolcs-Szatmár megye kiemelkedik már évtizedek óta, az összes gyümölcs mintegy harmad részét ott termelik meg, főként szilvából, almából és meggyből. Nekik ez a nagy bőség mégse annyira jövedelmező, részben amiatt, mert nem a termelési módszereik nem mindig a legkorszerűbbek, de még inkább az értékesítési láncok jellege miatt. Léalmából például nem lehet nagy hasznot remélni.

Hogyha nincs erős és stabil értékesítési csatorna, amely méltányos árat kínál a termelőnek, akkor a gazdálkodóknál nyilván eléggé kevés jövedelem marad. (Például a rendszerváltás idején a finneknél csak 10%-ot tett rá a piaci árus az átvételi árra, nálunk viszont akár a többszörösét is, úgy gondolom hogy most se sokkal jobb a helyzet, főként ha a termelők nem nagyon hoznak létre értékesítő szövetkezeteket.)

A bio-termék a jólétben élők luxusa?

Szerintem igen, nálunk legalábbis. Mivel a magyar lakosság a jövedelmének átlagosan több mint egy negyedét élelmiszerre költi, ezért a biotermék, amely jóval kisebb hozamot ad több munkával, mindig jóval drágább lesz, még ha a valamivel jobb minőségű is a tömegárunál, ezért a lakosság nagy része számára nem igazán megfizethető.

 A „vegyszerfrász” nálunk egy olyan fóbia, hogy miközben mérgezzük magunkat alkohollal, túltolt gyógyszerekkel, füstölő kéményekkel, dohányfüsttel, cukrokkal, kipufogógázokkal, tisztító szerekkel stb., e közben az ezeknél összehasonlíthatatlanul kisebb terhelést jelentő vegyszermaradványoktól sokkal inkább félünk (habár tudjuk, hogy az emberi viselkedés sosem volt konzekvensnek és racionálisnak mondható). Vannak, akik annyira félnek, hogy inkább nem is fogyasztanak gyümölcsöt vagy zöldséget.

A vegyszerfrász az össztársadalmi bizalmatlanság tipikus fajtája, annak kifejezése, hogy nem bízom abban, hogy mások (vegyszergyártók, kutatók, mezőgazdászok, ellenőrző hatóságok, kereskedők) rendesen végzik a munkájukat. (A bizalmatlanság egyébként az egyik legfőbb méreg a társadalomra nézve.) A kereskedelemben kapható zöldségek, gyümölcsök fogyasztásával valójában nem nagyon vannak problémák e téren, egy kicsivel problémásabb lehet ebből a szempontból a helyi kistermelés (mert az ő áruikat nem nagyon ellenőrzi senki a vegyszermaradványokra).

Az EU-n kívül termesztett árukkal szemben egyébként én magam is egy kicsit bizalmatlan vagyok (néhol használnak olyan vegyszereket, amelyet Európában már több évtizede betiltottak) és a kisgyerekek számára én is inkább a bio-terméket javasolnám. Egészséges szervezetű felnőttnek viszont abszolút luxus a bio, mivel a szervezetünk a kevés vegyszermaradmányt könnyedén kiszűri, eddig még semmilyen kimutatható előnyét nem találták a biotermékek fogyasztásának. Ez kábé ugyanaz, mint hogy a legtöbben nem isszuk a csapvizet, viszont megvesszük helyette a szinte ugyanolyan minőségű palackozott vizet.

Ma már feledésbe merült, de tény, hogy a „híres” szocialista mezőgazdaságban anno nyomták a vegyszereket ezerrel, jóval károsabbakat a maiaknál, a műtrágyahasználat is indokolatlan mértékű volt, a vizeink tele voltak nitráttal a csapvizeket is beleértve. Régen tényleg szinte minden tele volt méreggel, nehézfémekkel, akkor nem aggódtunk, most a vegyszerek kevéssé ártalmasak és jobban kontrolláltak, mégis megy a rémhírterjesztés a neten. (Ja, régen nem volt net.) Így aki akar, az mindig talál elég ürügyet, hogy mért tartson ki az egészségtelen táplálkozás mellett.

A talajaink megóvása és „zöldítés”?

A régi, szoci mezőgazdaságban agyonműveltük a talajokat, sokkal erősebb volt a talajpusztulás a mainál – nem ritkán lemosta a víz vagy elfújta a szél a termőföld felső rétegét. Viszont még ma sem eléggé környezetbarát a jelenlegi szántóföldi termelésünk, pedig nagyon sok szenet lehetne visszakötni a talajokba, szerves anyag, humusz formájában. Például a régi mezőségi talajokban egy méter vastag humuszos réteg is volt helyenként, mielőtt szántóvá alakítottuk. (Nem biztos, hogy ezeket szántóföldként kellene használnunk, még ha a termőképességük kiemelkedően jó is.) Léteznek már a talajt kevéssé bolygató, szántás nélküli eljárások is, ezek a talajnedvességet is jobban megőrzik, bár nem működhetnek egy kaptafára, mert talajtípusonként és termőhelyenként a művelési igény eltérő lehet, a termesztett növényekről nem is beszélve.

A jó talajösszetétel megóvása és a vetésforgó csökkentheti a műtrágyaigényt, - bár olyan nem létezik, hogy csak kiveszünk a földből és nem adunk vissza tápanyagokat. (További alapkövetelmény, hogy az eljárás költséghatékony és jól technológizálható is legyen.) 

A „zöldítés” olyan uniós pályázati forrás, amely a fenntartható talajművelésre vonatkozik, és a gazdálkodóktól éppen azt kívánja meg, hogy kissé rugaszkodjanak el az egysíkú, kvázi-monokultúrás szemlélettől. Ha csak a járadékvadászatot erősíti, akkor csupán látszattevékenység lesz belőle.

Jó esetben viszont azokat fogja jutalmazni, akik hosszú távon is növelik a terület biodiverzitását (pl. méhek és más porzó rovaroknak nyújtanak élőhelyet), csökkentik a vegyszer és műtrágyaigényt, óvják a talajok szerkezetét. Nagyon sok módja van ennek, ami a pályázatokban figyelembe vehető, többek között megfelelő vetésforgó, elővetemények, a nagy táblák megtörése köztes vetéssel, tájelemek beiktatása stb., - mindez nyilván némi kreativitást igényel a gazdálkodóktól.

Kíváncsi leszek, hogy az ösztönzők működnek-e és a jelenleg uralkodó felfogást megváltoztatva, környezetbarátabbá teszik-e a jelenlegi nagyüzemi növénytermesztésünket. (Az állattenyésztést most hagyjuk, az eleve jóval nagyobb környezetterhelést jelent.)

A szintlépés persze nem csak a gazdálkodókon múlik, a közeljövőben például a vízgazdálkodás javítására alighanem nagy szükség lesz, egy fontos kormányzati feladat lehet.

 -------

Egy filozófiai kérdés: Mennyiben természeti lény-e az ember?

Mindezzel kapcsolatban felmerül egy olyan filozófiai kérdés, hogy az ember mennyiben természeti lény, és a válasz nem annyira kézenfekvő, amennyire az ókonzervatív/misztifikáló felfogás szeretné látni.

Egyetlen állat sem épít négyszög alakú lakóhelyeket (viszont minden jelentősebb emberi kultúra ezt tette). Egyetlen állat kicsinyének sem tart nem hogy közel húsz évig, de egy-két évnél tovább sem, hogy felnőjön és önfenntartóvá váljon. A sort további példákkal lehetne folytatni például azzal, hogy élelmet se nagyon termelnek az állatok saját maguk számára, vagy hogy az állati ösztöneink követését sem tartjuk sok esetben célszerűnek. Az ember nem egyértelműen természeti lény, viszont a természet része vagyunk, ezért alapelvárás, hogy tiszteljük a természetet és lehetőség szerint szeressük is.

Kép forrása: www.alamy.com

Amíg az amerikaiaknál és az EU országokban történtekről nap mint nap rengeteg hír jelenik meg, az oroszokról ezzel szemben jóval kevesebbet tudunk. Sem az orosz városokat látogató magyar turisták, sem az ott tanuló, sem az ott dolgozó magyarok száma nem jelentős ahhoz képest, hogy mennyien fordulnak meg közülünk nyugaton.

Nem beszélve arról, hogy az olyan nagyvárosok mint Moszkva vagy Szentpétervár a turisták és üzletemberek számára mindig sokkal szebb képet mutatnak a jóval szegényebb és elmaradottabb vidéki kisvárosok és falvak rögvalóságánál. (Ez az USA vonatkozásában is igaz: a médiumok közvetítette nagyvárosi életmódot alapul véve szintén egy felületes, fals és sztereotip kép alakul ki sokakban az amerikai életmódról.)

A legtöbb európai számára Oroszország egy ismeretlen fekete folt a térképen, és valódi információk hiányában igen sokan titkon vagy kevésbé titkoltan rokonszenveznek velük, mintha alternatívát vagy legalább racionális ellenpontot kínálnának a „dekadens és hanyatló nyugati kultúrával” szemben. Nos, az ilyen fajta vonzalom épp annyira megalapozott mint a nyugati baloldali értelmiség rokonszenve volt Sztálin rendszere iránt: egyszerűen csak ismerethiányon és illúziókon alapult. Ajánlom, hogy nézzünk szembe mi is az ilyen illúziókkal.

Észak-Korea, Afganisztán vagy Venezuela gyakran szerepel a vezető hírekben, ezért valamennyire el tudjuk képzelni, hogy milyen lehet az élet ezekben a katasztrofális helyzetű országokban. Habár Oroszországban lehet, hogy sokkal jobb az átlagember élete mint az afrikai és latin-amerikai országok szinte bármelyikében, az oroszoknál jellemző viszonyokat egyáltalán nem ismerjük egyszerűen azért, mert a központi cenzúra (Kínához hasonlóan) rendkívül erős. Ráadásul a világ legnagyobb területével rendelkező, számunkra felfoghatatlan méretű országról van szó, amelyet nem képes ellenőrzése alatt tartani teljes mértékben egy központi hatalom, akármilyen erős is legyen.

Tény, hogy az oroszok gazdasága az ásványkincsekre (olajra, gázra, szénre, acélra) épül valamint a fegyvergyártásra, a hatalmas és gyakran tisztességtelen üzletek lehetősége vonzza a helyi maffiaszerű szerveződéseket. Az orosz állam „megoldása” erre a helyzetre az volt, hogy a központosító törekvéseket nem feladva, maga is maffia módszereket használva, teljesen átlátszatlan módon működik.

Az orosz társadalom jóléte ma leginkább az ásványkincsek világpiaci árától valamint a fegyverkezéstől függ, a természeti erőforrások kizsákmányolásán alapul ezért hosszabb távon eléggé ingatag alapokon áll. (Olyan országok mint Szaúd-Arábia, Irán vagy Oroszország nem nagyon érdekeltek a környezetvédelmi problémák megoldásában, természetesen az elit szintjét értve ez alatt, bár ugyanez elmondható a világ elitjének jelentős részére.)

A kritikám természetesen az orosz államszervezetre, az orosz elitre és az elmaradott kulturális szokásokra vonatkozik, az orosz embereket nagyon tisztelem, nem kevéssé jó képességűeknek és tehetségesnek tartom őket mint akár USA , akár az EU polgárait.

Az kevéssé közismert, hogy Putyin rendszerének eszmei megalapozásához egy orosz fasiszta ideológus (afféle Lenin-tükörkép) Iljin kultuszát élesztette fel. (Mindenkinek ajánlom Timothy Snyder: A szabadság felszámolása c. könyvét, aki mélyebben szeretné megismerni Putyin rendszerének kialakulását és mai működését.) Putyin rendszere nagyjából megdönthetetlen lesz mind addig, amíg nem kezdődik meg a harc az utódlásért. A diktatórikus jellegű rendszerek megdönthetetlensége egyébként nagyobb mértékben függ az államhatalom erősségétől mint az állampolgárok rossz közérzetétől, a társadalmi elégedetlenség különféle formái leginkább olyankor törnek elő, ha az állampolgárok a vezetés felső szintjeinek zavarodottságát érzékelik.

Putyinék látványosan támogatják a világ legelnyomóbb diktátorait, például ha nem állnak Asszad mögé, akkor valószínűleg nincs ennyire elhúzódó és véres szíriai polgárháború. (Ami persze nem csökkenti az amerikaiak felelősségét sem.) Az ukrajnai helyzet elfajulásában is erősen sárosak.

Gyakorlatilag nincsenek erkölcsi gátlásaik: államilag támogatják a doppingot és a netes hackerek seregét tartják fenn, hogy mindenfelé dezinformációt és zavart okozzanak. Egyértelműen primitív, macsó társadalomról van szó a saját farkastörvényeivel, óriási vagyoni egyenlőtlenségekkel, az általunk megszokott európai viszonyokhoz képest főként az orosz vidéken borzasztó szintű kulturális elmaradottsággal.

Az ottani viszonyok mégsem teljesen ismeretlenek számunkra: Orbán és klánja is hasonló logika mentén halad és habár lájtosan, de mégiscsak afféle mini Oroszországot szeretne megvalósítani. A putyini módszerek visszaköszönnek a hatalom centralizálásában, az EU-val való szembehelyezkedésben vagy az Ázsia-orientációban szintén, de a kis falvakban élők szegénységének megszüntetésére, kulturális elmaradottságának felszámolása irányába se nagyon tesz lépéseket a jelenlegi politikai vezetésünk.

Az a baj, hogy sokak számára olyan mértékű kisebbrendűségi érzést okoz a „nyugat” gazdasági fölénye és annyira félnek a külföld kulturális befolyásától, hogy szó szerint még az ördöggel is szövetségre lépnének. Bebeszélik maguknak, hogy saját kis világuk veszélyeztetett helyzetben van, ezt az érzésüket az egész országra kivetítik, ezzel ideologizálják meg a hatalomkoncentráló törekvéseiket (vagy a feltétlen, gusztustalan lojalitásukat a hatalom irányába). Valójában nem hisznek semmiféle tisztességes versenyben csak a tisztességtelen eszközök használatában a hatalom teljes központosítására.

A radikális jobboldaliak  azért támogatnak egy ilyen politikai irányvonalat, mert egyszerűen nem érzékelik, hogy igazából milyen is az a bezárkózó és primitív és harcias szellemiségű világ, ami felé a jelenlegi orosz út vezet. Mivel soha nem éltek ebben a hozzánk közeli, hatalmas országban és gyakorlatilag semmit sem tudnak róluk, ezért érzelmi alapon megközelítve a kérdést egyszerűen csak úgy gondolják, hogy az oroszok milyen "jó csávók" is lehetnek - és ennyi.

A kiegyenlítődés egy nagyon általános természeti jelenség, amelynek egyik speciális esete csupán a piaci kereslet-kínálat törvénye. Az mutatja, hogy mennyire egy általános törvényről van szó, hogy még az állatvilágban is találunk hasonló eseteket, például a majmok kurkászási szokásaiban is létezik ennek megfelelője: a hím majom többet kell, hogy „udvaroljon” ezen a módon, ha kevesebb a nőstény.

Az emberi társadalmakban is eléggé általános, például a gazdag és szegény országok között is létezik kiegyenlítődés: az egyes országok között a vásárlóerő paritáson mért különbségek kisebbek mint dollárban vagy euróban mérve, a frekventált helyeken pedig a lakások jóval drágábbak. Az életben szinte kivétel nélkül mindig érvényesül az a közgazdasági alaptörvény, hogy „mindennek ára van”, semmi nincs ingyen.

Úgy gondolom, hogy a demográfia és a nyugdíjrendszer esetében is bízhatunk a kiegyenlítődésben hosszabb távon. Kína például azon kevés országok közé tartozik, ahol a férfiak aránya nagyobb nőknél, ami az egykepolitika következménye. Mivel hagyományosan a fiúgyermeket tartották értékesebbnek, aki jobban tud segíteni a szüleinek, ezért sokan még pénzbüntetés árán is vállalták a második gyereket, ha az első gyerek lány volt, viszont nem lett újabb gyerek, amikor az első fiú volt. Ettől az ivararányok eltolódtak, ami azt eredményezi, hogy manapság a nők előnyben vannak, sokkal könnyebben találnak párt maguknak mint a férfiak.

A demográfia esetében sem tartom annyira aggasztónak,ha a népesség csökken sok országban, az emberiség ettől nem fog kihalni, mert a gyerekek egyre értékesebbek lesznek és egyre többet fognak a társadalmak rájuk költeni, emiatt a születések száma ismét nőni fog egy idő után, beállhat egy szintre. (A bolygót pedig a mainál kevesebb ember környezetszennyezése terhelné.)

Az egyes generációk fizetése közötti különbségek is efelé mutatnak, régebben általában az emberek fizetése folyamatosan növekedett a korral, mert kevés volt az idős munkavállaló, a munkatapasztalat nagyobb érték volt mint manapság. Ma már a fizetés 50 év felett általában csökken, sőt néha látványosan visszaesik, mert nincs annyira szükség rájuk, ami részben a digitalizáció miatt is van, hiszen a fiatalok digitális készségei jobbak, de nem csak azért, hanem mert a munkaerő piacon is a kereslet-kínálat piaci törvénye érvényesül.

A nyugdíjrendszerben az öngondoskodásnak nyilvánvaló korlátai vannak: az egyik az a pszichológiai tény, hogy az emberi agy nem tud sokféle prioritásra fókuszálni és egy huszonéves embernek nagyobb gondja is van annál, mint hogy miből fog megélni hetven évesen, alapból nem fog ezzel foglalkozni. Emiatt kell állami eszközökkel rákényszeríteni vagy legalább ösztönözni hogy tegyen félre valamilyen nyugdíjalapra.

Másik tényező a megtakarítások kiszámíthatatlansága: biztos befektetés nincs, még az állam is csődbe mehet 30-40 év alatt, a megtakarításokat elviheti a hiperinfláció, emiatt is kell valamilyen kockázatközösség. A harmadik az, hogy nem lehet kiszámítani, hogy a nyugdíjas a vagyonát mennyi ideig fogja használni. A rövidebb életűek lennének „szerencsések”, mert öt-tíz év alatt tudnák ugyanazt az összeget elkölteni (persze ha egyáltalán megérik a nyugdíjkorhatárt), míg másoknak 80 éves koruk felett már elfogyna a félretett pénz és nem lenne semmijük (vegyük figyelembe, hogy a várható élettartam egyre jobban kitolódik, a mai nyolcvanasok között is már sokan vannak, akik jól tartják magukat és aktív életet élnek).

Kell tehát mindenképp egy vagy akár többféle közös nyugdíjkassza a mai társadalmakban, ami fedezheti az idősek megélhetését, legalább a fizikai igények szintjén. Kérdéses persze, hogy ez milyen arányban legyen magán azaz biztosítás jellegű, és milyen arányban állami.

A nyugdíjrendszerek teljes összeomlása leginkább szenzációhajhászás, az idősek „éhen halása” helyett sokkal ésszerűbb arról beszélni, hogy a nyugdíjak egyre kevesebbet fognak érni: főként az utazás, ruházkodás, lakhatás az, amire kevesebb fog jutni idős korban, de az egészségügyi kiadások is követhetik a sorban. Egy idő után az élelmiszereken vagy a fűtésen is kénytelenek lehetnek spórolni egyesek. Nálunk jelenleg is éppen a nyugdíjak relatív értékvesztése tapasztalható: reálértékben nem emelkednek a gazdasági növekedés ellenére sem (a régi nyugdíjasok esetében) a kormány tudatos politikája miatt.

Egy kimutatás szerint a menedzserek leginkább abban érdekeltek, hogy az év végi jutalmakat saját maguknak utalják ki, de éppígy az állam se nagyon érdekelt abban, hogy a plusz pénzeket ne magára költse, hanem például nyugdíjakra. Főleg, ha azt a látszatot tudja kelteni, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz az idős állampolgárokért, és jelentősebb nyugdíjemelések helyett inkább csak év végi „zsebpénzeket” tud küldeni nekik. (Felmerül persze az is, hogy mennyire veszi komolyan vagy leginkább csak lenézi őket a kormány. Mindenesetre a nyugdíjasoknak nincs szinte semmilyen fajta érdekképviselete.)

A gyereknevelés költségeinek bevonása a nyugdíjakba egy teljesen hibás gondolat, mégpedig több okból: az egyik az, hogy nem tud senki olyan adminisztratív szabályzást kialakítani, amely igazságos lenne (sőt már így is túl bonyolult nálunk a nyugdíj meghatározása). Egy esetben lehetne ösztönözni a gyerekvállalásra mindenkit igazságosan, ha a nyugdíjakat teljesen eltörölnék (mint ahogy nincs is a fejletlen országok nagy részében, az időseket a család tartja el).

Másrészt amiatt sem, mivel a gyereknevelést az állam igen komoly pénzekkel támogatja és ma már a költségek nagyobb részét átvállalja Magyarországon – természetesen abban az arányban, amelyet az adott család képes ráfordítani. (Az kap több hitelt, magasabb adókedvezményt és egyéb támogatást, ahol a magasabb kereset, mert elvben jobb körülményeket képes biztosítani a gyerekneveléshez.) Ez egy érdekes kísérlet ugyan, ami nálunk zajlik, de alapból jó iránynak tűnik, emiatt a gyerektelenek újabb büntetése a nyugdíjrendszeren keresztül már abszolút nem indokolt.

Harmadrészt vannak a gyereknevelésnek olyan előnyei is, amelyek anyagilag nem mérhetőek vagy kevéssé mérhetőek. Az is ide tartozik, hogy idős korban az egyedülálló emberről nincs aki gondoskodjon, a hiányzó szociális kapcsolatok, az elmagányosodás miatt sivárabb és rövidebb életre számíthat (nem lesznek unokái például). Nem ritka eset, hogy valaki emiatt kénytelen szociális otthonba vonulni, amelynek a költségei is igen jelentősek. Aki hasznosnak érzi magát, másokról gondoskodik és róla is gondoskodnak mások, az általában tartalmasabb és hosszabb életre számíthat. (Ez ismét csak egyfajta kiegyenlítődési tendencia hosszabb távon, a gyereknevelés megérdemelt jutalma lehet, optimális esetben.)

A társadalmak elöregedésében a legnagyobb problémát abban látom, hogy a demokratikus politikai rendszerek alapjait áshatja alá. Az általános választójog ott működik jól, ahol léteznek erős középrétegek és a választók közötti vagyoni különbségek nem túlságosan nagyok. Ahol a társadalom nagyon polarizált, ott a demagógiának nagyobb tere van (lásd például az amerikai kontinens legtöbb országát). Így is a legvagyonosabbaknak nyilván jóval nagyobb befolyásuk van a politika világában mint az átlagpolgároknak (lobbik, kenőpénzek stb.), ésszerű határokon belül ez valamennyire elfogadható.

Viszont ha a kispénzű nyugdíjasok aránya nagyon nagy, az elviheti a rendszert egy olyan irányba, hogy túl sok terhet raknának a fiatalokra és a középkorúakra, amiből ők köszönik, de nem fognak kérni.  A társadalom működőképessége és a gazdasági ésszerűségek követelménye a diktatórikus államforma irányába mutathat.

A nyugdíjasok nagy része számára a jövőben a részmunkaidős állás lehet a realitás, akár átképzések árán is, bár olyan igazi időseknek való állások jelenleg még nem nagyon vannak. A másik lehetőség legalább ennyire fontos, a család ökonómiájában és a gyereknevelésben való részvétel.

Az egyes országokban a középosztályok anyagi helyzetének relatív romlása nem feltétlenül annyira rossz hír, amilyennek látszik. Egyrészt ha x generáción keresztül meg is szoktuk, hogy jobban élünk mint a szüleink, akkor sem vehetjük természetesnek, hogy minden következő generációnak jobban kell élnie az elődjénél, sőt ha belegondolunk, ez valójában egy nonszensz. De nem is minden áron akarunk jobban élni, ha nem pont ugyanazok az értékek fontosak számunkra mint a szüleinek, például az anyagi értékek nem akkora súllyal esnek latba.

A középosztály életszínvonala a fejlett országok nagy részében stagnált vagy romlott az utóbbi évtizedekben, ami nem csoda, ha egy kínai ugyanazt a munkát sokkal kevesebb pénzért elvégzi egy olaszhoz képest, de még hozzánk, magyarokhoz képest is. A gépesítés és automatizálás pedig főleg a kevésbé képzett alsó-középosztály (pl. postások, segédmunkások, bányászok stb.) munkáját tette fölöslegessé. A létbizonytalanság természetesen probléma, a nagy vagyoni különbségek növekedése nemkülönben, azonban a fogyasztó-felhalmozó társadalom esetleges meggyengülése egyáltalán nem az… Nem is tudom, hogy a „középosztály hanyatlása” valóban rossz hír-e, vagy pedig inkább egy pozitív tendencia kezdete.

Ha egy család nem engedheti meg magának, hogy 2-3 autót tartson, esetleg nem újat, hanem használt autót vesz, ha az n.-ik után nem veszi meg az n.+1-ik ruhát teljesen fölöslegesen, ha nagy ház helyett egy szerényebb lakáshoz tud csak jutni, ha nem utazik el évente háromszor külföldre, ha nem zsúfolja tele a lakását kacatokkal, amelyek rövid úton a kukában végzik, az a környezetünk szempontjából is előnyös.

Ha az újabb generációk nem akarják agyondolgozni magukat a magasabb életszínvonal érdekében (eltekintve persze attól, hogy nálunk ez sokak számára az egyetlen járható út a puszta vegetálás elkerülésére), esetleg egészségesebben akarnak élni és igényesebben táplálkozni, hogy idősebb korukban ne kelljen marokszám szedni a gyógyszereket, az is teljesen érthető. A keresetüket az emberek el tudják értelmesebb dolgokra is költeni, mint újabb tárgyakat felhalmozni a lakásukban, sőt vegyük hozzá, hogy az ún. digitális kultúra viszonylag kis költséget jelent, majdnem hogy ingyen van. (Bár a környezetünket szintén terheli.)

El kell fogadnunk, ha az újabb generációk életének ritmusa más lesz mint a mostani középgenerációé. Például ha a nők később szülnek (a 35 lesz az új 25) az sem feltétlenül baj, a lényeg, hogy lehetőség szerint vállaljanak gyereket, neveljenek gyerekeket, mert ez mégiscsak az életünk egyik értelme és lényegi része. (Ha a gazdagabb családokban kevesebb gyerek születik, az csak akkor lesz baj, ha a szegényebbekben legalább ennyivel több, hiszen ilyen esetben sokan lesznek, akik mostoha körülmények között nőnek fel.)

Igaz viszont, hogy a digitális szolgáltatások fogyasztása is egyfajta fogyasztás, ugyanolyan pótcselekvés lehet mintha fölösleges tárgyakat gyűjtünk. Viszont ma a kulturális paletta sokkal szélesebb és mindenki ki tudja választani azokat a filmeket, könyveket, zenéket stb. ami hozzá a legközelebb áll. A régi nyárspolgári magatartás, csak azért megnézni bizonyos műsorokat, mert „illik”, mert mások is ezt teszik, ez már nem annyira menő. Sőt, a digitális eszközök révén az életünk sokkal szervezettebb lehet, például kevesebb időt töltünk sorban állással, „elvben” több időnk marad értelmesebb dolgokra… Na persze a gyakorlatban ez nem egészen így van, a digitális világban könnyen el lehet veszni, ez a mai generációk nagy keresztje.

Ettől független az alap- és középfokú oktatás hozzáférhetősége, egyenletes színvonala mindenki számára, ez továbbra is állami feladat lesz, az esélyegyenlőséget ez csökkentheti a leginkább. Az egészségügy színvonala szintén az államon múlik és jól tükrözi, hogy a politikai elit mennyire tekinti értéknek az embert. A harmadik tényező e téren az a fajta szociális védőháló, amely megakadályozza azok lecsúszását, akik nem önhibájukból kerültek nehéz helyzetbe, ez megint leginkább állami feladat kell, hogy legyen. (Egyébként pedig az élet ilyen, tele van kockázatokkal, az sem jó, ha nagyon pátyolgatjuk az állampolgárt, mert elkényelmesedik a nagy langyosban.)

A növekvő vagyoni különbségekkel szemben nem tudok jó megoldást, mivel az általam ismert radikális terápiák (pl. a kommunizmus vagy a nagyon magas adókulcsok bevezetése) kudarcba fulladtak. A szigorúbb törvények helyett jó megoldás lehet az is, ha a társadalmak értékrendszerei, kimondatlan elvárásai is kifejthetnek egyfajta nyomást a leggazdagabbakra (és van, ahol ez valamennyire működik is).

Például, hogy jövedelmük egy részét áldozzák arra, hogy csökkentik az egyenlőtlenséget azáltal, hogy segítik a legszegényebbek kiemelkedését abból a közegből, ami visszahúzza őket, hogy a tehetségük érvényesülése ne pénzkérdés legyen.

Egy másfajta lehetőség a lokálpatriotizmus, elvárás a vagyonosoktól, hogy tegyenek azért a közösségért (városért, faluért) ahol élnek, segítsék a felvirágoztatását. Az, hogy helyben munkalehetőségeket hoznak létre szép dolog, de nemcsak ők „adnak munkát” másoknak, hanem számukra is sok esetben megtiszteltetés lehet, hogy szakmailag képzett és emberi oldalról is pozitívan viszonyuló munkatársakkal dolgozhatnak. A helyi közösség felemelése azzal lenne mérhető, hogy adózott jövedelmükből mennyire tudják támogatni a települési infrastruktúra fejlesztését vagy a helyi közösségi életet.

Megjegyzem, hogy egészséges társadalmak kizárják, kiközösítik maguk közül azokat, akik az alapvető írott vagy íratlan etikai normák ellen vétenek és potyautasok akarnak lenni csupán.

A különböző generációk összehasonlítása vagyoni alapon szerintem eléggé fals képet ad, sokkal többet mond, ha olyan tényezőket veszünk figyelembe mint a közösségi élet színvonala, az emberi kapcsolatok minősége, az egészségi állapotunk vagy a tehetségeink kibontakozása. Sokkal szívesebben néznék ilyen irányú felméréseket, mint a pusztán anyagi viszonyokra koncentrálókat.

Az idő nem tartozik világunkat leíró alapvető változók közé a kölcsönhatásokat leíró modern atomfizika szerint. Az egyik neves atomfizikus, Carlo Rovelli: Az idő rendje című könyvében abból a megfigyelésből indul ki, hogy az alapvető kölcsönhatásokat leíró egyenletek nem tartalmaznak időt, mindkét irányban érvényesek. A termodinamikában az entrópia törvénye az egyetlen, - a rendezetlenség folyamatosan nő, végül minden energia rendezetlen hőmozgássá alakul, tehát a folyton növekvő entrópia az, amely az időt egyirányúvá teszi.

Az entrópia törvénye miatt van az is, hogy egy bizonyos kor után a testünk egyre inkább a rendezetlenség felé halad, szaporodnak benne a hibák, amelyet öregedési folyamatként érzékelünk, egy ponton túl pedig már nem lesz működőképes többé…

Semmi sem az, aminek látszik, az entrópia sem

A dolgok felszíne a legtöbb esetben távol áll a dolgok igazi tartalmától, az entrópia esetében is így van ez, nagyon érdekes és inspiráló dolgokat rejt. Ha van egy pakli kártyánk szín és szám szerint sorba rendezve, és megkeverjük, akkor rendezetlenebb állapotba kerül és az eredeti lapsorrend visszaállása akárhány keverés után igen valószínűtlen, - ez az entrópia növekedése. Azonban a mi szemléletünk is közrejátszik abban, hogy mit tekintünk rendezettnek és rendezetlennek, mert bármely más lapsorrendre is igaz, hogy egyedi és szinte megismételhetetlen.  (Lottószámokra is gondolhatunk, ott is éppoly egyedi és valószínűtlen az eredeti 1,2,3,4,5 sorrend mint bármely más kombináció kihúzása.)

A tudatunk korlátai és a mi nézőpontunk nagyban belejátszanak abba, hogy mit tekintünk rendezettnek és rendezetlennek, és az időfelfogásunk is leginkább a szemléletünkből fakad, nem nagy túlzás azt mondani, hogy nélkülünk nem létezne idő. Ahol minden állapot egyenértékű egymással, ott az idő múlása nem mérhető, idő lényegében azért van, mert mi mérjük.

Idővel való küzdelem a kis részletekben

Ha mint tudjuk, a zseninek nem kell rend, mert „a zseni átlát a káoszon”, akkor lehet hogy amit mi rendezetlennek érzékelünk, az sok esetben (egy más szempontból nézve) rendezett, tehát nem fogott rajta az idő vasfoga? A MŰVÉSZET tipikusan olyan tevékenységünk, amely az idővel való küzdelemről szól. Ugyanis, ha van egy gondozott gyep, amely nem gyomos, egy bevakolt, festett házfal, amelynek felülete egyenletes, nem hullik róla a vakolat, arra általában azt mondjuk, hogy SZÉP gyep, SZÉP ház, de az még nem művészet. A művészet gyakori jellemzője, hogy a látszólagos rendezetlenség mögött is megmutat egy bizonyos rendet, a szenvedésben és a nyomorban is a szépséget. Emiatt is van talán az, hogy a művészetben találunk valami időtlenséget, az időtlenség élményét…

A másik, hogy az univerzum egészére érvényes az entrópia, de mennél kisebb részéről van szó, annál könnyebben rendezetté tehető. A kis részletek azok tehát, ahol az idő leginkább megállítható, vagy átmenetileg visszafordítható.

Idővel való küzdelem ideológiával és vallással

Ideológia is átveszi olykor a vallás szerepét, és képesek egyesek a vallást is ideológiaként használni (bár egyik sem túl bölcs dolog). A kereszténység nagyon jól leírja az entrópiát, mint „a bűn növekedését” a világban, és nagyon találó az a megfogalmazás is, hogy „porból vagyunk és porrá leszünk”, hiszen még a csillagokból se nagyon marad más mint por, egy bizonyos idő után.  A vallások és ideológiák a saját követőiknek mutatnak utat az idő elleni harcban: az egyik, hogy van valamiféle világ (itt a Földön vagy a túlvilágon), valamiféle paradicsomi állapot, ahol megáll az idő, nincs többé idő. Mivel ezt nagyon nehéz elképzelni, inkább abban hiszünk, hogy a közösség majd megőriz minket a jó emlékezetében a halálunk után. (Ki kell mondani, hogy az idő elleni harc voltaképp az elmúlás elleni, reménytelen küzdelmet jelenti.)

Az ideológiákban (és a vallásosság kezdetlegesebb formáiban) az is benne van, hogy toljuk át a kakit (a rendezetlenséget) másoknak. Még a liberalizmus, vagy a globalizáció sem kivétel ettől, mert kimondatlanul ugyan, de mégis csak a természettel akarja megfizettetni, az emberi biztonság, kényelem vagy mohóság árát.

A múlt és a jövő is voltaképp egy hely a térben

Valójában ezek leginkább a tudatunkban létező helyek. A múlt töredékes emlékképekből áll és mivel ezt az agyunk mindig összerakja elemeiből, emlékeink szinte soha nem felelnek meg a valóságnak teljes mértékben. A jövőt ahogyan elképzeljük az legtöbbször egy hely ahova el szeretnénk jutni, aztán van amikor sikerül, van amikor nem. Vagy nem úgy fog kinézni, például kész lesz a házam, csak nem egészen olyan, ahogyan elképzeltem. Lehet sok olyan hely is a képzelt jövőmben, ahova bár szeretnék, de nem fogok eljutni. Einstein óta tudjuk egyébként, hogy a tér és az idő összefonódik.

A folyamatszerűség átélése

Az idővel való megküzdésnek az egyik fajtája a jelen intenzív átélése, amelyre sokan törekednek mai világounkban. Úgy tűnik egyébként, hogy sokkal inkább folyamatként létezünk mint szilárd személyiségként, és például olyan tevékenységek mint a motorozás, síelés vagy a szex intenzív élményei, vagy bármi amit teljes odaadással végzünk (a flow állapotában) és közben elveszítjük az időérzékünket, mind erre utal. Mi magunk is folyton változunk, még ha ezt nem is nagyon érzékeljük, énünk nem igazán megfogható valami.

Legtöbbször mégis az idő rabságában vagyunk

Az idő nem egyformán telik a világ különféle részeiben (Einstein relativitás-elmélete alapján), a globalizáció előtt pedig nem is törekedtek az emberek, hogy az órákat (akár egy országon belül, akár az egész Földön) egységesen állítsák be (időzónák alapján persze, de mégis egységesen). Egész napos tevékenységünket viszonylag szigorú időbeosztás szerint végezzük, gyakran nézzük az óránkat.

Ezen túlmenően az egyes kultúrákban a múlt és jövő szinkronizálását is sokan fontosnak tartják, pl. nemzetállami keretek között, hogy a legtöbben hasonlóan vélekedjünk a múltról (történelem) és hasonló célokat tűzzünk ki magunk elé, olyasmiket amiket a társadalom preferál. Ez bizonyos mértékig érthető és elfogadható.

Ezzel együtt az idő bizonyos mértékig a barátunk is. Azt nem mondanám, hogy az időt tiszteletet érdemel, mert az idő sem tiszteli az embert a legkevésbé sem. Viszont némileg mégis köszönettel is tartozunk neki, mert időben lehet csak kibontakoztatni különféle képességeket, tehetségeket, sok mindent megérlel.

Nem tudjuk pontosan, mi is az idő

Van-e tudatunktól teljesen függetlenül létező idő, - ez a kérdés megosztotta a legnagyobb bölcseket és tudósokat is, manapság inkább afelé hajlunk, hogy nem nagyon. Emberi létezésünknek mindenképpen alapvető része az időben élés. Egy univerzális isteni tudat valószínűleg másként érzékeli az időt, (sőt a misztikusok beszámolnak ilyen élményekről), viszont számunkra kicselezni lehetetlenség, akárhogyan is próbálkozunk, valamennyire használni és megbarátkozni vele talán igen.

Erkölcsi tekintetben általában senki nem tökéletes, de az csak ront a helyzeten, ha az alapelvek sem tisztázottak egy társadalomban. Érdemes sorra venni, hogy milyen irányokból milyen jellegű etikai szempontú megközelítések merültek fel az utóbbi időben. Amiatt is fontosnak tartom ezt, mert az igazi konzervatív értékszemlélet és életvitel sem képzelhető el a több évezredes etikai alapelvek nélkül.

1.”Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz.” Fontos alapelv, amely az esetek nagy részében jó vezérfonal lehet, de vannak néha kivételek is. Így például lehet, hogy nekem nem való a mulatós zene, de valaki másnak inkább egy vonószenekar jön elő a rémálmaiban. Az ízlésünk és igényeink eltérnek, emiatt ennek az elvnek a követése önmagában nem elégséges.

2.Kanti etika

Akiket általában jó embereknek tartunk (a szeretet és elfogadás fontos a számukra), ők többek között a kanti etikai elvet követik. Ennek fő sarokköve, hogy „Cselekedj úgy, hogy az mások számára mintául szolgálhasson.” Így például az a táplálkozási szakértő, aki sokféle egzotikus bogyót javasol, ezt a szintet látványosan nem ugorja meg és nálam egyből ki is nullázza magát, hiszen ilyen táplálékok nagyon sok ember számára nem elérhetőek, csak egy nyugati középosztálybeli szint tudja megfizetni őket. Akkor sem hiteles, ha mindig arról beszél, hogy mit „ne” együnk, és nem mondja meg, hogy helyette mit kellene enni. Harmadrészt, a táplálkozási tanácsok nagy része nem környezetbarát, például a sok hús fogyasztása lehet akár jó is az egészségünkre, de csak felgyorsítja a környezet pusztulását.

3.Keresztény etika

Nyilvánvalóan jól használható, de csak ha nem teljes dogmatikus szigorral követjük, hiszen akkor már csak álarc, másoknak előadott színház. Nem zárhatja ki az életből a vidámságot és a spontaneitást. Az etika nem arra való, hogy fegyvert kovácsoljunk belőle és másokra sújtsunk, mert akkor önmaga ellentétébe fordulhat.

4.Csoportetika

Ez már az erkölcsi züllésnek adhat teret, ugyanis egy csoportnak lehetnek bizonyos sajátos játékszabályai, de saját etikája nyilvánvalóan nem. Ez a két szint sosem egyenrangú, valamiféle 11. parancsolat emlegetése például nyilvánvalóan teljesen abszurd. A politikusok arról beszélnek sokszor, hogy bizonyos célok érdekében megengedhető ez és az, mintegy felmentést adva a csoporttagoknak egyes társadalmi normák alól (mint például a „ne lopj”). Mindig talál önigazolást, pl. "mások is ezt csinálják", "mások gonoszak", amiket hajlamosak vagyunk elfogadni, és nem nézzük meg őket alaposan (akkor kiderülne egyből, hogy az egész puszta a demagógia.)

Ezek a magasztos célok sok esetben eléggé zavarosak, ilyen például a nagy betűs „Haza”, amely mögött sokszor csak az van, hogy az illető csupán „haza” akar menni, ami igazán fontos neki az a saját kis vacka, amelyet nem érintenek meg a világ változásai. Az ókonzervatív ember hazaszeretete mögött gyakran csak az van, hogy az állam védje meg a változásoktól – a tudomány például az ellensége, hiszen mindig arról szól, hogy mennyi változás zajlik a világunkban folyamatosan, ami benne félelmeket kelthet.

5.Önbecsapó nyájszellem

Ez leginkább arról szól, hogy ha egy adott csoporthoz csatlakoztam, és elvegyülök a tömegben, ezért nem is kell semmit tennem, biztosan a jó úton járok. Akik viszont a másik csoporthoz tartoztak, ők helyből megszívták – emberi kvalitásokról szó nincs ebben a történetben. A parancsot teljesítem, sőt túlteljesítem és ez már elegendő – na nekem mindez már a gyomorforgató cinizmus kategóriája. Társadalmunk a közélet szintjén megint ott tart, ahol a kommunista időkben, az appatártcsikokat pontosan ugyanaz a gátlástalan szervilizmus jellemzi. Szerencsére egyre kevésbé tudjuk elfogadni a sok korrupt élősködőt.

A csoportetika nem veszi észre a saját következetlenségeit sem (illetve a csoporttagok számára ezek mindig védhetők, hiszen a Közös Ügyet szolgálják és neki semmi más nem fontos). Ilyen például a kereszténység hangoztatása és közben az alapelveinek figyelmen kívül hagyása, demokrácia emlegetése és kvázi diktátorokkal való szövetség stb. Emellett pedig a saját csoporthoz tartozók gaztetteire mindig találunk erkölcsi felmentést, a csoport „összezár” az egysége érdekében még olyankor is, ha az illető nyilvánvalóan erkölcsileg lenullázta magát olyan szinten, hogy nem alkalmas egy város vezetésére. Nevetségessé tette magát, mégis védi a csoport, "nehogy már ne nekünk legyen igazunk".

6.Közéleti kommunikációs stílus etikája

Kásler kimondta, hogy megszűnt a „véleménydiktatúra”, viszont nem szól arról, hogy mi legyen helyette, ergó tipikus negatív, destruktív megnyilvánulásról van szó a miniszter részéről. Ennélfogva azt jelenti, hogy például a korrektségre való törekvés nem elvárás, tehát a primitív bunkóság zöld utat kapott. Ha nincsenek szabályok, akkor a közéletben az fog érvényesülni, aki hangosabb és gátlástalanabb, nem pedig az, akinek az érvelése megalapozottabb.

7.A természettel szembeni etika

Ez még csak nyomokban jelent meg eddig nálunk, bár egyre nagyobb támogatása van annak, hogy az állatkínzás például szigorú büntetést érdemel és a természetes környezet (fák, zöldterületek) nagyobb aránya kívánatos az esztelen betonozással szemben. Eddig csak szólam volt az, hogy a természet kizsákmányolása nem folytatható, mert magunkat tesszük vele tönkre, de ez egyre inkább kézzelfoghatóvá válik a mindennapokban is. A NER ideológusai elképedve látják, hogy az annyira lesajnált „nyugati kultúrában” a környezetvédelem vált az első számú prioritássá, valahol megint leköröztek minket.

Egyes országokban a sok ásványkincs afféle könnyen jött pénz forrásaként nagyon ártalmas tud lenni a közállapotokra: maffiaszerű szerveződések jönnek létre és az állampolgárokat is elkényelmesíti. (A hirtelen jött sok pénz, valós teljesítmény nélkül mindig erkölcsi züllést okoz.) Az olaj és más ásványkincsek birtoklása iránti vágy nem ritkán háborúkhoz vezetett, ezzel szemben a megújuló energiák mint a szél és a nap megoszlása jóval egyenletesebb, mondhatni demokratikusabb.

8.Kifinomultság és etika

Az egyszerűség lehet nagyon etikus, a nemtörődöm primitívség viszont sosem. Így például a magyar termelési struktúrák, a közlekedésünk és az életmódunk többnyire igénytelen primitívségre épül. A nagyüzemi mezőgazdaságunk alapját az EU területalapú támogatásai jelentik, a szántóföldi növénytermesztésünk úgy ahogy van, am-blokk primitív és környezetszennyező. A közlekedésünkben a mennél nagyobb autók dominálnak, afféle primitív státusszimbólumokként, a tömegközlekedés és a kerékpár a fasorban sincs. (Habár a közlekedési kultúránkban látható némi javulás.) Lehetne további példákat sorolni, az építőiparunk, a feldolgozó iparunk sem törekszik a kifinomultságra, a táplálkozásban is a teljes igénytelenség dominál a legtöbbünk esetében (kalóriabombák, gyorsétkezés stb.) Nem reklámoznám a kormány nevében az ázsiai primitívséget, hiszen láthatunk rá épp elég sok példát napjainkban.

9.Kifejezett gonoszság

Az etikai elveket teljesen félredobó viselkedés is találhat magának önigazolást, de talán néha annyi is elég lehet, hogy a világ túl unalmas és jól jön egyesek számára némi balhé. Ha a nyers erő és ravaszság dolgában vagyok jó a többiekkel szemben és a destruktív magatartás is bejön, akkor valszeg. a gonoszság lesz a nekem való terep. Kicsiben, nagyban is vannak erre bőven példák.

Ronald Reagan egykor a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte, nem tudom, hogy ez mennyire volt jogos akkoriban, de ma sem lenne túlságosan erős túlzás. Putyin és csapata tudatosan növeli a külpolitikai káoszt Európában, ebben jó szövetségesre talált Orbánban. Az orosz hackerek akciói pedig egyértelműen a gonoszság kategóriájába tartoznak. Ebben jók, ehhez értenek legjobban, másban nem nagyon versenyképesek még (a fegyverexporton kívül persze). Ez a minősítés részemről csak az orosz elit és az államigazgatás egy jelentős részére vonatkozik, mert persze mindig vannak eltérő törekvésű, együttműködést kereső emberek is az oroszoknál. Bízzunk benne, hogy a józanész előbb vagy utóbb felülkerekedik náluk is. A józanész pedig általában eljut az együttműködésig és az etikus és kulturált viselkedésig. (Az etika voltaképp ésszerűség és belátás kérdése.)

Kicsiben láthatóak nálunk reménykeltő tendenciák (például a család, a gyermekek fokozottabb védelme, a nők jogainak védelme stb.) Közéletünk azonban velejéig rohadt, lopásról, csalásról és egoizmusról szól, (még akkor is, amikor közszolgálatnak nevezi magát), miközben a társadalom nagy részét elaltatta, erkölcsi érzékét kikapcsolta a hatalom.

Orbán legutóbbi beszédeinek üzenete az önkormányzati választások után mintha azt kódolta volna, hogy „srácok, most már vegyetek vissza”, mert az elvtelen karrierizmus már neki is sok volt. Viszont a legtöbb politikus az általa létrehozott rendszer része marad, jól érzi magát a kisded játékaival és a csoportmentalitás szűklátókörűsége sem zavarja. Orbán esetében is kérdéses, hogy mennyire jogos elvárás vele szemben, hogy lépje végre túl a saját árnyékát.

Hogy a nálunk jóval nagyobb országokkal is fel tudjuk venni a versenyt, ahhoz néha kisebb-nagyobb trükkökre is szüksége volt sportolóinak. Nem egy esetben a taktika volt az, amiben újat hoztunk. Erre a legjobb példa az Aranycsapat, amelynek szövetségi kapitánya Sebes Gusztáv feltalálta a totális futballt, az addigi iszapbirkózás-szerű, statikus játékot jóval dinamikusabbá téve, amivel az ellenfeleket igen meglepte. (Az olimpiát meg is nyertük, a VB-döntőben is csak amiatt kaptunk ki, mert a csapat fáradtabb volt a németeknél, nehezebb ágra kerültünk és a mély, felázott talaj sem nekünk kedvezett.)

Az asztalitenisz, közkedveltebb nevén ping-pong esetében ázsiai dominanciáról beszélhetünk, alkatilag nekik fekszik ez a sport leginkább. Emiatt különösen nagy eredmény, hogy a ’70-es években két világbajnokságokon is aranyérmeket szereztünk. (Jónyer, Gergely és Klampár volt az akkori nagy generációnk.) Ebben az ütőnek is szerepe volt: habár azt követően, miután egy japán 5cm vastag szivaccsal bevont ütővel végigverte a mezőny, a sportszövetség a lehetőségeket bekorlátozta, mi mégis ki tudtunk találni valami újat. A frissen ragasztott ütőről ugyanis sokkal gyorsabban jöttek vissza a labdák, és Phenjanban a csapat kétszer is simán legyőzte a kínaiakat. Azután állítólag az történt, hogy a buszon ellopták az egyik ütőt és hamar rájöttek a titkokra ők is…

Tornában különféle speciális elemeknek van nagy jelentősége: a legközismertebb a „Magyar vándor”, Magyar Zoltán többszörös olimpiai bajnokunk találmánya, a lényege, hogy végigmenni a lovon oda-vissza, ami technikailag nagy felkészültséget igényel. A nyújtón Kovács Péter volt az első, aki a szert elengedve, hátra szaltó után fogott vissza – bár igazság szerint nem mindig sikerült neki. Viszont ma már, ahogy a külföldi tudósítók többsége nevezi  a „Kovax-element” sok tornász gyakorlatának részét képezi.

Más sportágakban is vannak bőven magyar találmányok, így például a japán eredetű cselgáncsban is van olyan dobás, amelynek magyar névadója van. Előfordul, hogy a trükkök nem jönnek be, így például abban az esetben, amikor pár versenyzőnk csúszós, nehezen megfogható kabátban jelent meg, a bírók észrevették és át kellett öltöztetniük.

Vívásban a párbajtőr biztosítja a legtöbb mozgásteret a sportolóknak, hiszen minden kötöttség nélkül elég egy találatot valahogy odapöttyinteni az ellenfél testének valamely részére. Kolczonay Ernő leguggolva, Fenyvesi Csaba pedig magasra felugorva vitt be találatokat, igen erős csapatunk volt akkoriban, számos érmet szereztünk. Azzal tudtommal nem próbálkoztunk, amivel egy orosz régebben, hogy megnyomott egy gombot a markolaton és a lámpa találatot jelzett az ellenfélnél…

A kajak-kenu köztudottan az egyik erősségünk, akár tömegsport is lehetne nálunk, mivel nem csak a Tiszán vagy a Duna mellékágain lehetne evezni, hanem rengeteg tó is van, amelyet főként csak horgászásra használunk. Az egyik magyar kajakos találta ki, hogy beköti magát a hajóba, ezért a lábával is erőt tud kifejteni. Az ellenfelek csak nézték és nem értették, hogyan tudja őket annyira simán, méterekkel megverni.

A doppingszerek használata mindig is az élsport árnyoldalai közé tartozott, leginkább csak sejtéseink voltak róla. A kerékpárosok azt mondják, hogy „szódavízzel nem megy”, a legnagyobb sztárok is szinte kivétel nélkül megbuktak már tiltott szerek használatával. (Én például biztos voltam benne már régen, hogy a hétszers Tour-győztes Armstrong is keményen doppingol – évekkel később derült csak ki.) Ennek ellenére a különféle szerek nem csak hogy nem fair módon előnyhöz juttatnak egyeseket másokkal szemben, hanem általában igencsak károsak az egészségre is hosszú távon. Nagy országokban rengeteg a pénz és jó a technológiai felszereltség, ezért mindig újabb szereket találnak fel, amelyeket az akkori laborvizsgálatok még nem mutatnak ki. (Ennek ellenére elég volt ránézni mondjuk egy amerikai futónőre, egyből látszott, hogy az izmait nem természetes módon növelte meg. Az egyik sokszoros bajnokuk később be is vallotta, hogyan...) Mivel e téren hátrányban vagyunk, néhány versenyzőnk (kalapácsvető és diszkoszvető) a vizeletével trükközött az olimpián, de nem jött nekik össze. A nevüket leírni nem lenne fair, mert vannak bőven mások is akár nálunk, akár az más nemzeteknél (például a volt Szovjetunió országai is élen jártak e téren), akikről ez sosem derült ki.

A sportban hasonló képességű versenyzők vagy csapatok között néha az dönt, hogy ki tud előhúzni valamilyen új fegyvert, amire a másik még nincs felkészülve. Ilyen lehet ping-pongban egy olyan stílusú játékos, akit még az ellenfél nem ismer és nincs rá felkészülve, vagy fociban egy olyan, akiről nem tudják, hogy nagy bedobása van. Ez két eset volt, amikor titkos fegyverekkel tudtuk legyőzni az ellenfelet, de sok olyan példát lehetne mondani, például a vízilabdában, amikor egy taktikai variációt csak akkor vetettünk be, amikor nagy szükség volt rá. A lapjait persze senki nem szereti előre kiteregetni…

Mivel kis ország vagyunk, kisebb merítési bázissal és szerényebb technikai lehetőségekkel, emiatt nem ritkán speciális felkészülésre, vagy akár ügyeskedésre volt szükség sok esetben a sportolóinknak, hogy versenyben tudjanak maradni az érmekért, néha odáig menően, hogy valamilyen újítással jöttünk elő (a fentieken túl számos példát lehetne hozni), ezáltal új színt tudtunk hozni egyes sportágakba.

kép forrása: Nemzeti Sport

Afrikából származunk

Gondoltuk volna, hogy azok a hosszútávfutásban verhetetlen kenyai és etióp futók, akik egymás között döntik el a sorrendet, voltaképpen ők a mi őseink? Az afrikai fennsíkon élőkről azt tartják, hogy gyerekkorukban néha azzal szórakoznak, hogy gazellákat kergetnek. A mai emberi civilizáció legrégebbi bölcsője ott ringott. A szavannákon élő elődeinknek a felegyenesedett testtartásuk előnyt jelentett, mert messzebbről látták meg a magas fűben mozgó ragadozókat és a vadászállataikat egyaránt. A szőrtelen test szintén előnyt jelent, mert az izzadás révén nagyobb hőleadást tesz lehetővé, ezzel szemben az üldözött vad erre nem képes, egy idő után a testük túlmelegszik és összecsuklanak. A hosszútávfutás mindenképp egy ránk jellemző tevékenység, kevés állat képes hozzánk hasonlóan órákon át folyamatosan futni.

Nagyobb robbanás, mint a mai tudományos-technikai forradalom

Az első nagy forradalom az emberiség életében akkor következett be, amikor (DNS vizsgálatok alapján) úgy 70.000 évvel ezelőtt egy maroknyi ember elhagyta Afrikát. Habár voltak, akik eljutottak már régebben is a mai Egyiptom területére, az átkelés Ázsiába nem onnan történt, hanem a Vörös-tengeren keresztül. Ma sem értik pontosan, hogy tudtak átjutni a legszűkebb szakaszán az akkori emberek, annak ellenére sem lehetett könnyű, hogy a jégkorszak miatt a tengerek szintje a mainál alacsonyabb volt. (Ez majdnem olyan csoda mint a Bibliában a Vörös-tenger kettéválasztása.) A legtöbben egy maroknyi embertől származunk, akik pár tízezer év alatt minden kontinenst meghódítottak. Amerikába is eljutott egy csoport a Bering-szoroson át (amely akkoriban összeérő földnyelv volt), ami megint egy kisebb fajta csoda ugyan, de megtették.

Európa őslakói nem mi vagyunk

Európa volt a legkeményebb dió őseinknek, ezt a kontinenst hódították meg legkésőbb, mert itt a neandervölgyiek éltek. Volt egy kismértékű keveredés a két emberi alfaj között, ezért lehetnek olyanok, akik neandervölgyi géneket is hordoznak, az ilyen „ősi” származásra viszont aligha lennénk büszkék. A neandervölgyi erősebb volt a mai embernél és nagyobb agytérfogattal rendelkezett, a gyerekei sokkal hamarabb értek felnőtté és kezdtek el vadászni. A homo sapiens a kifinomultabb kultúrája és a magasabb szintű csoportos együttműködése ellenére is csak akkor került fölénybe, amikor a jégkorszakok miatt a körülmények megváltoztak. Mivel őseink bőre fekete volt, az afrikaihoz képest kevesebb napsütés miatt nem termelt elég D-vitamint és gyakori volt akkoriban a súlyos angolkór. Több évezrednyi evolúcióra volt szükség bőrünk kivilágosodásához, eljutni addig, hogy Észak-Európában vörös és szőke, egészen világos bőrű emberek váltak jellemzővé.

Mezőgazdaság: kiűzetés a paradicsomból

A Vörös-tengeren átkelt őseink számára Ázsia egyes vidékei, gazdag vadállományukkal valóságos paradicsomot jelentettek. Napjaink sztártörténésze, Harari is leírja azt a folyamatot, ahogyan „kiűztük magunkat” ebből a paradicsomból a mezőgazdaság révén. A mezőgazdaság elterjedésének két fő előnye volt, a letelepedés egy adott helyen és hogy jóval nagyobb létszámú csoportokat tett lehetővé. Az árát is megfizettük: az emberek egyoldalúan, kevésbé egészségesen táplálkoztak, fertőzéseket kaptak el, emiatt az átlagos élettartamuk egy kicsit csökkent is. (A paleo diéta egészségességében tehát valóban van valami, csakhogy több milliárd ember számára nem járható út hosszabb távon, túl nagy az ökológiai lábnyoma.) A Bibliában és máshol leírt mítoszoknak legtöbbször van valamilyen tudományos alapja is, így például az „özönvíz” akkor történt, amikor úgy 7600 éve a Boszporusznál hirtelen beömlött a Földközi tenger a mai Fekete-tenger, akkoriban földművelő kultúrák által lakott medencéjébe.

Kultúrák nagyon ritkán tudták kiszorítani egymást

Aki a fentiek politikai vonatkozásait keresi, netán „migrációpárti” érveket, azok számára fontos lehet, hogy egy kultúra kiszorítása a másik által nem túl gyakran történik meg és mindig hosszú folyamat. Az látható, hogy a ma élő emberek mind valahonnan oda vándorolt törzsek leszármazottai, az emberek mozgása, népek vándorlása nem mondható kivételesnek. Egy fejletlenebb kultúra azonban sosem tudott még teljesen kiszorítani élőhelyéről egy nálánál fejlettebbet. Így például a mongolok hiába foglalták el Kínát, mégis ők asszimilálódtak, a Rómát elfoglaló germánok sem tették Rómát germánná, hanem felvették a keresztény vallást, és az Oszmán-Birodalom sok évszázadnyi terjeszkedésének nyoma a mi kontinensünkön csupán a kontinensünk határán fekvő város Isztambul, valamint kisebb muzulmán vallású területek a Balkánon. (Viszont a keresztesháborúk éppígy nem voltak képesek elterjeszteni a kereszténységet máshol.)

Az amerikai kontinens hátrányban volt

Az amerikai kontinens elég szűk kelet-nyugati irányban, különösen Közép- és Dél-Amerikában. Emiatt az állat- és növényfajok jobban ki voltak téve az éghajlati változásoknak mint Ázsiában, a nagy kultúrák (mint a maja, azték vagy inka) is könnyebben összeomlottak emiatt, nagy szárazságok idején nem volt könnyű az embereknek elköltözni és hasonló klímájú területet találni. Az indiánok nagy részének kipusztulása azonban jórészt az európaiak által behurcolt fertőző betegségeknek tudható be, ugyanis az állatokat háziasító Eurázsiában jobban elterjedtek a különféle kórokozók, viszont a lakosság egy idő után ezekkel szemben jórészt ellenállóvá vált.

A lakóhely sokkal meghatározóbb hatású az ott élő emberek kultúrájára mint a származás

Az evolúció egyrészt genetikai, másrészt kulturális értelemben is zajlik és az adott lakóhely természeti körülményeihez idomulnak az ott élő emberek képességei, szokásai az évszázadok során. Az USA például egész más Európához képest, például a természeti környezet általában mostohább, viszont nagy síkságok jellemzik és ásványkincsekben is gazdagabb, ezzel szemben sem a tengerpartjai sem szárazföldi területei nem olyan tagoltak mint Európáé. Emiatt ott élők kulturális szokásai sokban eltérnek az európaiaktól (illetve az itt élő számos kisebb-nagyobb nemzet kultúrájától), annak ellenére is, hogy az embereket pár száz évre visszamenően nagyrészt közös ősökre lehet visszavezetni. A mai magyar kultúra kialakulásában is a Kárpát-medence sajátos viszonyai és a szomszédos népek kulturális hatásai jóval nagyobb szerepet játszottak mint bármi más.

A származás kutatásából könnyűszerrel hibás következtetéseket vonhatunk le

Ha önkényes kijelöljük egy nép „származását” az emberi történelem egy adott pontjához, azzal hibát követünk el. Ilyen erővel azt is mondhatnánk, hogy mindannyian nagy vadászok leszármazottai vagyunk (Harari), ami lényegében igaz is, azonban ez a mai életmódunkban több hátrányt jelent mint előnyt. A genetikai elemzések, pl. ún. haplocsoportok kutatása is csak azt mutatja, hogy az egyik népben egyfajta haplocsoport gyakoribb, relatív többségben van másokhoz képest, ez alapján az igen kevert népeket besorolni egyfajta csoportba eléggé merész következtetés. Másrészt az is jól látható, hogy az egymás szomszédságában élő népek genetikai összetétele általában igen hasonló, már ha ennek van bármi gyakorlati jelentősége. A mi valódi rokonaink ezt figyelembe véve leginkább szlovákok, osztrákok, csehek stb. (Egyébként kulturális jellemzőket vizsgálva is hasonló eredményt kapnánk.)

A kultúrák mind folyamatosan változnak, a kulturális örökség is sokrétű, mindegyik réteg csak egy szál ebben a történetben. Genetikailag a származást vizsgálni könnyen náci vagy indiai típusú kasztrendszerhez vezet, a személyre szabott (nem anonim) genetikai vizsgálatokat leginkább csak egészségügyi célok indokolhatják. 

A Biblia és az egyes mítoszok szó szerinti értelmezése ugyancsak félrevezető, ezek a történetek szimbolikus értendőek, mivel spirituális céllal íródtak, lelkünk ápolására és épülésére.

Nem rokon-ságról, hanem csak rokon-szenvről van szó

Orbánék ultra-konzervativizmusát mutatja, hogy nem azokat a teljesítményeket tartják fontosnak, amelyet a magyarok évszázadokon át felmutattak, vagy amire képesek lennénk, inkább valamiféle erőltetett és hasznavehetetlen ősi vérségi kötelékeket keresnek különféle ázsiai népekkel. Egyértelműen érzelmi húrokon játszanak, egyszerűen csak rokonszenvesek nekik akár egyes kultúrák, akár bizonyos típusú emberek, természetesen abszolút felületes ismeretek alapján. Nem baj, ha primitív a lényeg, hogy katonás legyen és erőt felmutató – akár mint nép (hunok, egyes közép-ázsiai népek), akár mint személyiség (Putyin, Erdogan, valamint rajtuk kívül a világ összes létező zsebdiktátora). Azért haszontalan dolog ez, mert nem nagyon van tőlük mit tanulni (többet mint bárki mástól), a közép-ázsiai politikusokkal való barátkozás se nem mérhető gazdasági haszonnal, se nem lényeges politikai haszonnal nem jár, csupán szimbolikus jelentősége van, egyfajta üzengetésnek tekinthető (ami engem cseppet sem érdekel).

Puszta hobbi, nem több

Orbán egyik hobbija a foci, másik pedig – katonás mentalitású ember lévén,- a harcias viselkedést felmutató népek vagy emberek. Persze mindig sokan követik azt, amit a vezér csinál, a környezetének nagy része akár puszta karrierizmusból is majmolja. Vannak persze olyanok is, akik tényleg jól érzik magukat időnként régi kultúrákhoz életmódját idéző környezetben, ez azonban megint csak egyfajta hobbi (szabadidős tevékenység), amellyel csak nagyon kevesen képesek őszintén és hitelesen azonosulni. Játéknak jó, lehet néha félig-meddig komolyan venni, viszont kultúrát építeni ilyesmire akár Kásler akár Orbán részéről félrevezető, gyermeteg álmodozás. Folklórműsornak való leginkább, többet nem szabad belelátni, de az a baj, hogy pont a kistelepülések kevésbé jól informált lakosai között vannak sokan, akik igénylik a különféle gyermekmeséket.

A falvak megint hűségjutalmat kapnak

Az előző választás után is és most megjutalmazta Orbán különféle falufejlesztési támogatásokkal a fő választórétegét. (Újabb és újabb százmilliárdokkal támogatják meg a falvakat, bár erősen kérdéses, hogy az elvándorlást ezzel meg tudják-e állítani.) Évekkel ezelőtt már leírtam, hogy a városi és falusias kultúra napjainkra élesen kettévált az egész világon és szinte mindenhol harcol egymással, ennek jele az is, hogy az előző a progresszívabb, az utóbbi a konzervatívabb politikát támogatja. A magyar választó is szépen beleillik ebbe a sorba: olyan nagyvárosok mint Bécs, Isztambul, Párizs, London, Berlin, Los-Angeles vagy Budapest stb. mind sokkal inkább a baloldal felé húznak és az egyre kisebb településen lakók tendenciaszerűen egyre konzervatívabb felfogásúak. Mindkét életmódnak megvannak a kissé szégyellnivaló árnyoldalai, a falusiak között valszeg. többen vannak a szűklátókörűek, viszont kevésbé jellemző rájuk, hogy mondjuk virtuális állatokat etetnének.

Szükségük van egymásra

A falu népe nem felejtette el azt, hogy a rendszerváltás után a magyar politikai élet mennyire magukra hagyta őket, és az is egyértelmű, hogy a mostani kormány tett legtöbbet azért, hogy a hagyományőrzés és a falusi turizmus fellendüljön. A falu és a város jól kiegészíti egymást: valójában a turizmus csak akkor működik, ha van pénz, az emberek képesek megfizetni a helyben termelt, az üzletekben kaphatónál frissebb és jobb minőségű élelmiszereket. A falvakban lakók (és helyben dolgozók) akkor tudnak jól élni, ha a liberális városi kultúra közegében megszerezhető jövedelmek olyan szintűek, hogy jut még falusi vendéglátásra és turizmusra is. A „falusiak” tehát sokat köszönhetnek a liberális szellemiségnek (áruk, szellemi termékek és munkaerő szabad áramlását értve ez alatt). A városi lakosoknak ugyanígy szükségük van a falvakból nyerhető impulzusokra a testi és lelki egészségük érdekében, bármelyik kultúra tartós felülkerekedése a másik felett súlyos károkat okozna.

Megsorozták a sorosozókat ugyan, de éles helyzetben még most is ők nyernének

Az ellenzéki pártok fölálltak a padlóról, amelyre a tavalyi választásokat követően kerültek (mivel nem léptek fel keményen és harcosan az ilyen téren erős kormánypárt ellen), de összességében még mindig egyértelműen a Fidesz oldalára billen a mérleg (bár úgy tűnik, mintha az idő már nem annyira nekik dolgozna). A „sorosozás” nem más mint az „open society”, a nyílt társadalom tagadása, ergó zárt társadalmat szeretne látni (ahol mindenki helyét központilag előírják). A nagyobb városok lakossága többségében nem kér ebből, mert megtapasztalta a nyílt társadalmak információáramlásának és kulturális pezsgésének előnyeit. Ennyi az ellenzéki szavazók köze a Soros-féle mozgalmakhoz, semmi több. Ahol viszont nincsenek vendégmunkások és nem találkoznak külföldiekkel, a közeg sokkal belterjesebb, ott könnyebb az emberekben félelmet kelteni idegenekkel szemben. A kistelepülések lakóinak nagy többsége még úgy tűnik, hogy hisz egy gyámkodó központi kormányzatban és csak a teljes kiábrándulás lesz az, amely előbb vagy utóbb más belátásra fogja téríteni őket.

Tagadásból még soha nem épült identitás

Nem azt mondom, hogy a mostani kormányzat csak tagadásra épül, hiszen sokat tettek a családtámogatások terén és a gazdaság is fejlődik valamelyest. Azt viszont nem gondolta át senki alaposan, hogy semmiféle identitás és politikai közösség (nemzet) nem építhető tagadásra, ilyen értelemben az „illiberalizmus” fából vaskarika. Ugyanis ha tagadom a nyugati civilizáció kifinomultságát, akkor helyből a Balkánt fogom választani – a jelenlegi választáson pedig pontosan ez a balkáni mentalitás jött elő több esetben, a kampány színvonalában is, de még inkább egyes megválasztott polgármesterek erkölcsi nívóját tekintve, elsősorban a Fidesz oldalán (mivel ott többen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy mindent megengedhetnek maguknak). Ha nem kell a „polkorrekt” stílus, az valamennyire érthető, de akkor mondjuk meg, mi a kívánatos helyette, különben a Bayer-féle minősíthetetlen színvonalú megnyilvánulások szolgálhatnak mércéül sokak számára.

Megfigyelő és listázó társadalom

Az illiberális rendszer egyik veszélye az állampolgárok központi megfigyelése és listázása, amely sokkal veszélyesebb, mint ha az FB-n történik, mert nagyobb a tét annál, minthogy ránk sóznak pár kacatot. A technikai feltételek adottak az állampolgár megfigyeléséhez és Kínában úgy tűnik, már épül is egy ilyen rendszer – nálunk is a társadalom nagyobb része alighanem elfogadná. Az önkormányzati választások eredménye miatt most nem valószínű, hogy ilyesmi rövidtávon megvalósul, bár nyilván jelenleg is léteznek különféle nyilvántartások a „jó és a kevésbé jó” elvtársakról, hogy szükség esetén jól lehessen mozgósítani.

Az összeurópai trendek ellenük vannak

Az euro-szkeptikus erők visszaszorultak, Putyin és Erdogan érdeke is az lenne, hogy békülékeny, kompromisszum-kész politikát folytasson, amely talán Orbánékat is a kultúrharc abbahagyása felé tolhatja (bár az igazi harcos mentalitású ember fő célja, hogy harcolhasson, mindegy mi ellen). A fél-ázsiai mentalitásra egyre kevesebben vevők nálunk is, nagy mítoszok helyett inkább normális oktatást, egészségügyet, innovatív gazdaságot és tisztességesebb (a pénzek nagy részét nem lenyúló) vezetőket szeretnénk látni. A zöld mozgalmak európai térnyerése is „kifogta a szelet” Orbán vitorlájából, a maradi, ódivatú politikája egyre inkább lejárt lemez, igencsak megújulásra szorul.

A legtöbb ember a demokráciát választja, kivéve ha létbizonytalanságban érzi magát, és általában vannak olyan politikai erők, amelyek erre rájátszanak.

 Háromféle politikai rendszer

Léteznek anarchikus, demokratikus és diktatórikus vezetésű országok és még inkább ezek sokféle átmenetei. Az anarchiánál még a diktatúrák vagy a diktatúrák felé hajló demokráciák is általában jobbnak tűnnek, az ilyen rendszerek ott tudnak nagy tömegbázisra szert tenni, ahol az emberek félnek a létbizonytalanságtól vagy külső fenyegetésektől.

 Kelet-Európának nem való a demokrácia?

Nem értek egyet Török Gáborral abban, hogy Kelet-Európának a kvázi-demokratikus, látszat demokráciák valók, egy ilyen állításnak semmiféle elméleti alapja nincsen, főként ha figyelembe vesszük, hogy olyan kevésbé fejlett országok is jó pontszámot érnek el a demokrácia minősítésekben mint például Uruguay, Costa Rica, Chile, Botswana vagy India.

Inkább arról van szó, hogy Európa keleti országaiban a rendszerváltás után voltak olyan kaotikus időszakok, amelyek sokakban még ma is rossz érzéseket keltenek és kevesen tapasztalták még meg a demokratikus politikai kultúra előnyeit. A fenyegetettség zsigeri reflexeit sokkal könnyebb előhívni Európának ezen országaiban mint a nyugati részén. Úgy gondolom, hogy az 57.hely számunkra a lengyelek, horvátok, szerbek társaságában nagyjából reális értékelést tükröz.

 A demokratikus szellemiség

A demokrácia persze nem feltétlenül jelent ideális viszonyokat és sehol sem tökéletes: olyan jellemzői vannak többek között mint a szólásszabadság (egyben az is, hogy az állampolgári véleményeket figyelembe veszik a döntőshozók), átlátható viszonyokat, esélyegyenlőséget, jogállamot, a vezetők leválthatóságát, a hatalmi ágak elkülönültségét és viszonylagos függetlenségét stb… Viszont nem azt jelenti, hogy a döntéseknek ne lenne kötelező erejük és ne lenne erős központi irányítás, sem azt, hogy a létező konfliktusokat söpörjük a szőnyeg alá.

 Hatékonyabb és versenyképesebb döntési mechanizmus

Nagyban vagy kicsiben (például egy vállalat szintjén) egyaránt érvényes, hogy egy központból nem lehet minden döntést meghozni, mert akiket legjobban érint, ők tudják megmondani leginkább, hogy mi a jó és mi a célravezető, az ilyesmi „fentről” nem látszik. Ha egy központra bízzák a döntések meghozatalát, akkor a központ alatti hivatalnokok mind bürokratikusan fognak viselkedni és nem teszik magukat oda rendesen. A képességek nagy része egy szigorú hierarchiában nem fog tudni érvényesülni, a vezetők pedig, ha leválthatatlanok, akkor nem fognak törekedni az alkalmasságukat bizonyítani, hanem inkább a lojalitásukat a központ felé. A mai világban, ahol nagyon sok döntést kell meghozni nap mint nap, önállóan dolgozó, felelősséget felvállaló emberekre van szükség. Ez a fő oka, hogy a (főként mikro méretekben, de többnyire nagyban is) demokratikusan működő országok általában hatékonyabbak, fejlettebbek és versenyképesebbek.

Kicsiben lehet először létrehozni

A demokratikus szellemiség először kisebb léptékekben családokban, vállalatokban, településeken tud létrejönni, a társadalmak ugyanis általában alulról építkeznek. Ezek alapján gondolom úgy, hogy a demokratikus szellemiség most is terjedőben van nálunk is, a látszat ellenére. Ott kezdődik, amikor nem elég az a mondat, hogy „mert én vagyok a főnök”, hanem a döntéseket ésszerű módon meg is kell indokolni. A zavaros ügyeket és a korrupciót is egyre kevéssé tartjuk természetesnek. Ez persze még nem átütő erejű a fent említett okok miatt, a társadalom nagy része még elfogadja a gyámkodást.

 A háborús pszichózis ellene hat

A hatalmat úgy lehet legjobban összpontosítani, ha folyamatosan azt sugalljuk az embereknek, hogy háború van, amelyben vagy mi járunk jól vagy ha nem vigyázunk, akkor idegen hatalmak, ugyanis az életben az alapvető a harc. (Nem arról van szó, hogy az ilyen emberek mind gonoszok lennének, hanem az ultrakonzervatív társadalomfelfogás számára ez az etalon, hiszen régen az agresszió a mainál jóval magasabb szintű volt, az egyének és csoportok közti folytonos háborúskodás számított alapnak, amelyet néha fegyverszünetek szakítottak meg.)

A demokratikus szellemiség alapja viszont az a feltételezés, hogy alapvetően együttműködésre törekszünk és léteznek win-win szituációk, a vezetőség leginkább csak szabályozza, mederbe tereli az állampolgárok kezdeményezéseit és konfliktusait. Mindkét forgatókönyvnek van valós esélye, a világ olyan lesz, amilyennek szeretnénk látni.

A rosszabb forgatókönyv

Hogy a háborús szemlélet több esetben is győztesen kerülhet ki, az egyik oka lehet, ha azoknak az országoknak a mintái terjednek el (Oroszország, Szaúd-Arábia, stb.), amelyek nagy ásványkincsek fölött rendelkeznek, és a könnyen elérhető sok pénz miatt nincsenek a társadalmi fejlődésüknek természetes hajtóerői. Fokozódó klímaválság esetében is háborúk törhetnek ki, amely növeli a menekültek számát és a nemzetközi feszültséget. Harmadik lehetősége ennek a forgatókönyvnek, amit a Szovjetunió összeomlásakor is megtapasztalhattunk, hogy az összeomló diktatúra légüres terében anarchikus viszonyok (ún. anokráciák) jönnek létre, amelynek hatására az emberek kisebbik rosszként egy keménykezű diktátorra vágnak, és ez egy ördögi kört, a végletek közötti csapongást hozhat létre.

A kedvező forgatókönyv

Természetes állapotban a gyökerek felől terjed felfelé az egyes társadalmakban a demokratikus szellemiség mint az Kelet-Ázsia egyes országaiban annyira jól látható (de Dél-Amerikában szintén, vagy Nyugat-Európában is ez történt a múlt században), végül a demokrácia néhány kivétellel általánossá válna mindenhol, Kínát és Oroszországot is beleértve. A zöldenergiák terjedése is segítheti ezt a folyamatot, mert a hozzáférhetőségük sokkal „demokratikusabb” mint az olajé vagy a gázé, és jobban decentralizálhatóak, nem a multinacionális óriásvállalatoktól függnek. Az erőszak további, lényeges csökkenését jelentené ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása. Az is elősegíti, hogy az embert egyre nagyobb értéknek tartjuk.

Aktuálpolitikai vonatkozás

A mostani önkormányzati választások egyik tétje, hogy mennyiben fogadja el a társadalmunk egy csoport hatalomkoncentrációját és önkényes, központból hozott döntéseit, hűbéres rendszerét, kiskirályságait, vagy pedig azokra tudunk szavazni, akik józanésszel és pártszempontoktól függetlenül a legalkalmasabbnak tűnnek.

A bebetonozott hatalom egy idő után a vezetők fejébe száll, úgy gondolhatják, hogy bármit megtehetnek a társadalommal, aminek jól látható jelei vannak már most is kormánypárti oldalról (tisztelet a néhány kivételnek). A társadalmat homogenizálni törekvő, ideológiai elveket a józanész elé soroló hatalommal szemben a szavazás az egyik leghatásosabb eszköz. Nekem nem a Fidesszel van bajom, hanem bármely olyan párttal, amely a hatalom teljes centralizációjára törekszik és másokat minden eszközzel ki akar szorítani. A jól működő társadalmak ezzel szemben felhasználják az állampolgárok sokféle igényeit, eltérő törekvéseit, amelyek nagyon jól megférnek egymás mellett, sőt kiegészítik egymást.