Mindenkinek vannak ismerősei, akik szeretnek abból kiindulni, hogy mi volt régen, sokat beszélnek a múltról, ők a múlt-orientált emberek. Általánosságban azt lehetne mondani, hogy habár a folytonos változásokat hozó életünk nem nagyon kedvez a múlt-orientációnak, ezzel együtt megvan ennek is a létjogosultsága, főként a hagyományok ápolása és az értékek őrzése miatt.

A jelenlegi konzervatív kormányzat nagyon támogatja a hagyományápolást, a hagyományok újjáéledését, amelytől nem várhatjuk el, hogy meghatározó jelentőségű legyen, viszont fontos kiegészítő szerepet tölt be a jelenlegi életmódunkban. A turizmus ugyanis csak ott tud megélni, ahol erős és modern gazdaság van, amely jelentős mértékű elkölthető jövedelmet termel ki.

A múlt-orientáltság a kormánykommunikációban naponta visszaköszön, és az egyik hátránya a történelmi sérelmek folyamatos felemlegetése. Az egyik véglet (amit jövő-orientált emberek hajlamosak elkövetni), hogyha nem értjük vagy elbagatellizáljuk Trianon hatását, a másik véglet, ha mindig ezen rágódunk, nem hangsúlyozva a dolgok pozitív oldalát (több évszázadon keresztül fennállt magyar királyságok emléke, valamint hogy a "csonka-ország" legalább teljesen függetlenné vált).

A múlt-orientáltság másik hátránya, hogy rendszerint társadalmilag idejétmúlt, meghaladott sőt igen károsnak mondható feudális viszonyokat tart kívánatosnak. Ez implicit módon következik a múltorientáltságból, a nosztalgiázást is beleértve, hiszen az Orosz-birodalom kommunista rendszere valójában egy késő feudális berendezkedésű államszervezet volt, amely konzerválta az elmaradottságot.

Jelenleg is de facto hűbéri rendszer működik számos területen, emiatt működhet a korrupció és a mutyivilág, emellett az egyház-állam összefonódás is régi káros gyakorlatot idéz fel. A társadalomból mindez nem polgári, hanem paraszti reflexeket idéz elő, ahol léteznek kiváltságosok (vagyonuk származása és életmódjuk megkérdőjelezhetetlen) és létezik a pórnép ("keményen dolgozó kisemberek"), akik természetszerűleg kevésnek érzik ami nekik marad és mindig veszekedni fognak a konc maradékain. A nálunk tapasztalható verbális agresszió és általános rosszkedv ennek tulajdonítható.

A vállalkozók egy ilyen rendszerben nagyrészt úgy fogják fel, hogy a hatékonyságra nincs szükség "a paraszt hadd dolgozzon" (a mai dzsentri Magyarországon egyébként sajnálatos módon az autó mérete, életkora kódolja manapság legjobban a társadalmi státuszt azt, hogy ki mennyiben "úr" vagy "paraszt"). Következésképpen a magyar vállalatok automatizáltsága számítógépesítettsége a fasorban sincs - ami nem pénzhiányból, hanem az uralkodó felfogásból vezethető le.

A múlt roppant komor és súlyos teherként nehezedhet ránk és egy fölösleges és hamis elvárásokkal teli szerepet veszünk fel, amikor a múltból akarunk a jövőre következtetni és nem fogadjuk el, hogy a múlt nem hozható vissza amint azt sem, hogy a világunk ötven év múlva egészen máshogy fog kinézni mint most, senki sem tudja előrejelezni milyen lesz.

Nyilvánvaló, hogy ahol a múlt orientáltság túl nagy szerepet kap, onnan a jövő-orientáltak nagy része menekülni fog: az anyagiak mellett ez is egy ok, hogy sokan külföldre mennek dolgozni, például egy feudális jellegű kórházi osztályon a kezdő orvos sok éven át rengeteget dolgozik, keveset keres (hálapénzt alig kap) és szakmailag sem fejlődik.

Vannak ennek ellenére pozitív fejlemények is, a jelen-orientáltság terén elsősorban. A jelen orientált ember azt nézi, ami konkrét, kézzelfogható és ami számára feladat. Ez persze megint kétarcú: korunk nyilvánvalóan a pillanat megragadásáról szól, amelynek negatív oldala a jelenhedonizmus, azaz mennél több élvezetet kisajtolni a jelenből, elszórni a pénzt és elfecsérelni erőforrásokat esetleg állandó robotolással önkizsákmányolást folytatni. Van egy másik oldala azonban mindennek, amely leginkább a kelet-ázsiai életfilozófiából ered: élvezni tudni a jelen szépségeit, merni boldognak lenni és nem foglalkozni azzal, hogy a közfelfogás szerint milyen a boldogság vagy hogy mikor lehetek boldog.

(Mondok erre egy példát: kerékpározás közben nem valahol máshol vagyok fejben, hanem átélem a mozgást, az izmaim működését valamilyennek érzem az adott napon, a levegő talán egy kicsit hűvös, közben szép növényeket látok az út szélén, ezek mindig másmilyenek, a felbukkanó autók formájának az ötletességét értékelem, nem az áruk vagy kényelmességük érdekel stb.)

A modern vállalatok is nagyrészt a jelenről szólnak és mondjuk ki nyugodtan, hogy a multicégek kultúrája hozta magával a munkakultúrában a pozitív irányú változásokat. Személyes tapasztalatom, hogy ahol a magyar menedzsment nem teszi tönkre, ott a multi cégek kultúrája jóval demokratikusabb és a megoldandó feladatokról szól sokkal inkább mint az egymással való harcról. A munkatársak sokkal inkább szövetségesek nem pedig potenciális ellenségek, akik rád húzhatják a vizes lepedőt. Konkrétan megtörténik az, hogy a paraszti kultúrával érkező fiatal menedzsereket a rendszer fokozatosan civilizálja, visszavesznek az erőszakos macsó és hím soviniszta stílusból.

Az sem véletlen, hogy saját erőből sem az élelmiszeriparban sem a könnyűiparban és gyakorlatilag egyetlen iparágban sem vagyunk képesek magas hozzáadott értékű termelési láncokat létrehozni (sőt ez még a kereskedelemre is igaz). Kelet-európai sajátság ez, (a csehekre például nem jellemző), a magyar vállalkozások szinte egytől egyig viszonylag primitív technológiát alkalmaznak, ahol a végtermék sem túlságosan összetett.

A sokat szidott bankokban tapasztalhattuk meg azt a fajta udvarias stílust is és (egyszerűbb esetekben) kevéssé bürokratikus működést, amelyet ma már bármilyen ügyintézés esetén, például kormányablakoknál elfogadhatónak tartunk. Nagyon sokat fejlődött az ügyintézés kultúrája az "átkoshoz" képest, - az ügyintézést ma már "ügyfelek" veszik igénybe, a "kérelmező" egy szolgáltatás vesz igénybe, ezért a helyzete nem jogosít fel semmiféle packázásra.

A túlságos mértékű jelen-orientáltság egyik hátránya a kiégés, a testi-lelki egészség elhanyagolása, a jövő feláldozása a jelen érdekében. (A mai versenyszellem miatt a rendszerben kódolt a stressz, amely még jó és magas szintű munkatársi kapcsolatok esetén sem védhető ki teljesen.)

A jelennek élés másik fajta módja még a gátlástalan viselkedés, lopás és csalás, hiszen ki tudja, hogy mit hoz a holnap. A kormányzat hatása aránylag pozitív e téren, hiszen visszaszorította némileg a fekete munkát alacsonyabb adókkal, jobb adó ellenőrzéssel, azonban vannak olyan területek, ahol a korrupció egyáltalán nem csökkent, sőt.

A jövőnek élő ember nem rágódik a múlton és a jelent képes részben feláldozni a jövő érdekében. A kormányzat pozitív hatása e téren a családtervezés, a nagyobb családok elősegítése, ebben tényleg mintha lenne némi előrelépés.

A stabilitás és kiszámíthatóság is növekedett kis mértékben, bár még mindig nem eléggé a kormányzati tevékenység hatására, hiszen bizonytalan jövőre nem lehet tervezni.

A takarékosság, a pénzügyi kultúra viszont már olyan terület, ahol nincs jelentős mértékű fejlődés, habár a lakosság nagyobb része olyan alacsony életszínvonalon él, amely ezt nem is nagyon teszi lehetővé. (A pénzügyi tervezés egyébként leginkább a német és általában az észak-európai protestáns kultúra sajátossága.)

A jövőorientáltság része még a környezetvédelem és a környezet megóvása: itt az előrelépés megint nagyon csekély. Fákat vágunk ki meggondolatlanul, füstölünk, rengeteg hulladékot dobunk ki, az energiával alig takarékoskodunk.

Végül pedig a jövő-orientált ember legfőbb jellemzője, hogy valamilyen pozitív vízióval rendelkezik, hova szeretne eljutni, mit szeretne hosszú évek alatt megvalósítani. A magyar társadalomban ez megint kevéssé jellemző (vagy pedig titkoljuk és szégyellni valónak tartjuk az ilyesmit), mintha arra várnánk, hogy mások döntsék el helyettünk. Nem helyes akár a korszellemre akár a politikára fogni ennek hiányát, hiszen a feltételek máskor sem voltak jobbak, sőt sok tekintetben még nehezebbek mint manapság. (Háborúk, elnyomás, szegénység stb.)

Meg kell jegyezni, hogy egyrészt mindenki különböző mértékben lehet múlt- jelen- vagy jövő-orientált, de egyik sem "jobb" a másiknál, viszont mindegyik lehet harmonikus vagy kevésbé harmonikus. (A jövőorientáltság is lehet például fellegekben járás, megalapozatlan célok hajszolása.)

Kérdés, hogy mennyire hibáztatható a kormány a fenti problémákért, részben hibáztatható, hiszen mindenben magának vindikálja a jogot, hogy döntsön a jövőt illető kérdésekben (a tudomány, a civil szervezetek, az oktatási autonómia vagy bármiféle autonómia mindig gyanús és korlátozandó a számára).

Másrészt viszont ne csapjuk be magunkat azzal, hogy a politika annyira meghatározó lenne az életünkre, megfelelő tájékozódás és kitartó pozitív törekvések birtokában nagyrészt mi döntjük el, hogy milyen gyökerekből táplálkozunk, hogyan élvezzük a jelen pillanatot és mit alkotunk a jövőben.

A címbeli kérdésre ezzel együtt nincs válasz: jövő-orientált emberekből nálunk aránylag kevés van, vajon hol bujkálhatnak ők?

Mantegna: A halott Krisztus

Jézus története a személyessége miatt annyira élő több ezer év távlatából a mai napig, hogy mennyire emberi, emberközeli. Nem szándékom most hitbeli kérdésekkel foglalkozni, maximálisan tiszteletben tartom, hogy létezhetnek a puszta racionalitással nem megragadható, misztikus vonásai az evangéliumok néven ismertté vált történeteknek, amelyet akár a keresztény vallás szívének is nevezhetünk.

Nézzük egyszerűen csak Jézust az embert, aki nagyon karakteres vonásokkal rendelkezik - néha lelkes, máskor elcsügged, általában nyugodt, de olykor dührohamot kap. Mindeközben végig hihetetlenül SZEMÉLYES, minden alkalommal az embert magát nézi, nem a származását vagy a társadalmi státuszát. Ráadásul a története amiatt is erőteljes és megdöbbentő, mert egy olyan korban élt ő, amely a tömegemberek kora volt, a legtöbben különféle törzsek, hordák részeként tudták csak az életüket elképzelni, - ma is mintha egy ilyen irányba tartanánk.

Fontos része lehet az életünknek a politika, a hatalmi kérdések, de van ennél egy sokkal lényegibb része, ezért olykor felül kell tudunk emelkedni a hatalom kicsinyes világán. Jézus pedig kétséget nem tűrően teszi ezt, több alkalommal is.

Miközben sokan (elnézést a szóhasználatért) afféle személyi kultuszt űznek, kicsit úgy járnak, mint amikor a bölcs az égre mutat, miközben a bolondok az ujját nézik. Jézus leginkább követendő példa, ő is csak ugyanezt mondja egyébként, hogy lényegében utat mutat csak és megkér másokat is, egy szép gesztusként, hogy tartsanak vele.

A személyessége pedig nem fér össze a hatalom világával, amely minden esetben könnyen irányítható, ergó arctalan emberek tömegeit szeretné látni.

Nagypéntek a teljes szellemi elsötétülés napja, amikor az emberiesség és a humánum a mélyponton van, - az emberek teljesen a hatalmi kérdések rabjává válnak. (Ennél persze sokkal többet jelent, de most maradjunk ennél az értelmezésnél.)

Mért mondta azt Jézus, hogy "szeresd ellenségedet"? Azért, mert az akkori embernek megmondták mások, és sokan ma is ezt teszik, hogy kik az ellenség, konkrétan mely családok, nemzetségek vagy mely népek, akiket aktuálisan utálni kell. Ha viszont már magát embert nézed, nem pedig azt, hogy szerinted melyik csoportba tartozik, akkor kitörhetsz ebből a körből, mert valszeg. nem fogod tudni annyira utálni.

Kinek az arcképe van a pénzérmén? A császáré? Hát akkor nincs miről beszélni, ez őt különösebben nem érdekli.

A hatalom többször is megkísértette, sokan szerettek volna benne egy Róma ellenes lázadás vezérét látni, egy királyét. "Tegyétek el a kardotokat" - a válaszából hiányzik minden politikai ravaszkodás és kétértelműség.

Azért nem békességet hozott a világba, hanem kardot, hogy szándékosan felkavarja az állóvizet. Hiszen a családokon belül is kemény viták, veszekedések lesznek, ezt nem lehet megúszni. A teljes hitbeli egyezség az mindig képmutatás, mindig hazugságokat takar.

Róma helytartójának nem tud mit mondani: egyszerűen nem beszél vele egy nyelvet, Pilátus kérdéseire nincsenek válaszok, mert a hatalmi és politikai szempontok Jézus számára teljesen értelmetlenek és lényegtelenek.

Ez mai szemmel nézve is elképesztő.

Az egyházak, a kereszténység története azonban sajnálatos módon nagyrészt hatalmi kérdésekről szól, mondhatni mind a mai napig. Jézus követői között biztosan nagyon sokan vannak akik elmélyült, bensőséges vallásgyakorlók, ezt én maximálisan tisztelem. Viszont sokan vannak olyanok is, akik ettől teljesen függetlenül hatalmi és politikai kérdéssé teszik a kereszténységet, az efféle magatartás számomra eléggé taszító, hiszen teljesen ellentétes a kereszténység szellemiségével.

Jézus soha nem mondott olyat, hogy más vallások alacsonyabb rendűek lennének vagy harcolni kell más meggyőződésű emberek ellen. Az ilyen magatartás nekem egy primitívebb állapot irányába tett lépésnek tűnik. Keresztesháború - számomra már a szó maga is önellentmondás. Ezen a ponton pedig nincs "de", mert háború és az igazi vallásosság kizárják egymást.

Jézus mindig küzdött a dogmatikus és képmutató vallásosság ellen. A személyesség azt is jelenti, hogy fel kell vállalnunk magunkat teljesen és nem bújhatunk a vallás mögé. Ez a papokra is vonatkozik szerintem: ha rutinból ledarálják a misét és nem teszik bele a saját személyiségüket, akkor a szertartás nem csak unalmas lesz a híveknek, hanem hiteltelen is. Kicsit olyan hatást kelt az ilyen mint a lélektelen bürokratizmus. Ki kell tudni nyitni a templomok ajtajait képletes értelemben, hogy a dohos levegő kiszellőzzön és bejöjjön a fény.

Egy blogger írt olyat, hogy amikor lelkészként elhagyta a teológiai szakszavak folytonos mondogatását és megpróbálta azok köznyelvi értelmét használni, akkor mennyire színes lett számára a világ. Pont erről beszélek én is.

A vallás lehet közösségi tevékenység, de nem lehet megúszásra játszani. Tehát hogy a lehető legjobb valláshoz csatlakozom az éppen olyan mint amikor a legjobb befektetést választom, amely biztosan megtérül. Ez a fajta "hit", ha egyáltalán annak lehet nevezni, - hiába érvel mellette Pascal, ezen a ponton ő is téved, - ez nem fér össze az igazi vallásosság szellemével.

A személyességet nem lehet megúszni, nem lehet csak báránykának lenni, aki hagyja hogy engedelmesen terelgessék. Az igazi vallásosság az olyan infantilizmusok elhagyását jelenti mint a pénz feltétlen imádata és a hatalom szeretete, lényegében azt kívánja, hogy felnőj. (Ami pedig nem akkor fog megvalósulni, ha minden hibádat kiküszöbölöd, mert vannak hibáid, amelyek egyszerűen hozzád tartoznak, a személyiséged részei.)

A vallásosságnak ezért nem is az ateizmus az igazi ellentéte, hiszen az nem jelent mást mint azt, hogy az ember történetesen nem fogadja el azt a fajta, általában képmutató vallásosságot, amelyet ismer. Hiszen az ateista ember szótárában is létezik egy olyan szó, hogy lelkiismeret. (Ha nem pszichopatáról van szó persze.) A lelkiismeretesség vagy a lelkifurdalás pedig lényegileg vallásosságot takar. Ami a vallásosság igazi ellentéte az sokkal inkább a materializmus (akinek a pénz mindennél fontosabb), a törtető önzőség vagy a különféle függőségek (például a drog, alkohol vagy a szerencsejáték) rabjává válni.

Itt jön be a képbe a közösségek megtartó ereje (megelőző vagy rehabilitációs szerepe) a különféle szenvedélybetegségekkel szemben. Rossz hasonlatnak tartom, hogy a közösség akol lenne pásztorokkal. (Jézus azért használt ilyen hasonlatokat, mert a társadalom nagy része akkoriban földműves vagy pásztor volt. Minden kornak az általa jól érthető nyelven kell tudni beszélni.) A közösség sokkal inkább egy támogató és inspiráló közeg kell, hogy legyen.

A pap bácsi (esetleg lelkésznő) pedig tanácsadó, modern szóval "trainer" - nem pedig a szakember, aki azér van, hogy mindig megmondja a tutit, (melyik ajtón menjél beee...)

A mi kultúránkban mindenki keresztény olyan értelemben, hogy a kereszténységet nem nagyon tudod kikerülni, szinte a bőröd alá szivárog. Lehetsz más vallás híve, ha nagyon sok munkával, éveken át tudatosan gyakorlod, de még úgy is megmarad a keresztény "akcentusod", például az a törekvés, hogy a világot jókra és gonoszokra osszad fel (nem mindenhol van ez teljesen így, a hinduknál és buddhistáknál például kevéssé hangsúlyos).

Biztos, hogy keresztény vagy, hiszen találkozni fogsz Jézus történetével életed folyamán többször és az a felel-ősséged, hogy újra és újra válaszolj rá a saját egyéniségedből fakadóan. Ha ezt nem akarod teljesen megúszni, hanem valódi válaszokat keresel, akkor a közösségi vallásgyakorlástól függetlenül is már lényegében vallásos vagy. (A közösség nem annyira "bizonyíték", mint inkább egy segítő és megtartó közeg.)

Ezt a fajta "felel-ősségemet" gyakoroltam én is most nyilvánosan, ezeknek a válaszoknak egy részét próbáltam most megosztani. Ugyanis a blog is egyfajta közösség, ahol az emberek jó esetben inspirálhatják egymást.

A tudomány nem ideológia

Gender-tudományok, azaz társadalmi nemekkel foglalkozó kutatások valóban léteznek, azonban a tudományoknak semmi közük az ideológiához. Egyszerűen azért, mert a tudomány megközelítési módja bármilyen kérdésben teljesen nyitott, és a vitaalapot mindig csak konkrét bizonyítékok képezhetik, az ideológia ezzel szemben hitbeli kérdés és valamilyen konkrét cél elérésére akar rávenni nagy tömegeket.

Nyilvánvaló elfogultsága miatt bármilyen ideológia híve nem is törekszik az objektív, nyugodt és átgondolt vizsgálódásra. Az érzelmei és ösztönei vezetik elsősorban, hiányzik belőle az önreflexió, ezzel szemben igen hajlamos a militarizálódásra. A tudomány nem lehet ideológia egyrészt azért sem, mert a művelői (sokak feltevésével ellentétben) sokféle politikai értékrendszer hívei, másrészt mert a vitákat fekete-fehér ténybeli bizonyítékok döntik el, nem pedig különféle feltételezések és hitbeli kérdések. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a tudomány tökéletes működne és ne lennének meg adott korban a sajátos vakfoltjai.)

Mért vörös posztó a "gender"?

A gender szó, a "társadalmi nem" kérdése vörös posztó sokaknak (ki kell mondani, hogy megvezetett tömegek számára), mert nem fogadják el azt a tényt, hogy a biológiai nem szerepe a férfi és nő társadalmi viselkedésére csak bizonyos mértékig meghatározó jelentőségű. Tehát ez a kérdés számukra tabutéma, amiről nem nyitunk vitát, hiszen "pártunk és kormányunk" meg fogja határozni, hogy mi a férfi és nő feladata a társadalomban. Az MTA önállóságának megszüntetése egyébként részben ezzel is összefügg. A "gender" szó használata ezen a ponton a józan ész határait elhagyva a politikai jelszavak, szitokszavak részévé válik.

Sokat segítene az egyházaknak a genderkutatás azonban...

A nemi szerepekben bekövetkezett változások és az ezzel kapcsolatos problémák feltárása tudományos módszerekkel sokat segítene a történelmi egyházaknak is, azonban ez jelenleg egy olyan tabutéma, ami feszültségeket hozna az állammal való kapcsolatukban. (Azt lehet mondani, hogy a Fidesz a bőséges támogatások révén kilóra megvette a nagy egyházakat illetve azok jóindulatát.) Így az olyan jellegű állítások mint például "a férfiak kevésbé férfiasak és elnőiesednek" teljesen a levegőben lógnak. Az emlékezetünk köztudomásúan megbízhatatlan és szelektív, a múlt mindig jobbnak tűnik utólag mint amilyen volt valójában, így például az igazi jó asszonyverő férfiakról kevés szó esik manapság. (Pedig egyes falvakban nem volt ritka ez a szokás a részegen hazatérő férjek körében.)

A tudomány módszerei adnak csak világos támpontokat például arról, hogy milyen értelemben szorultak vissza BIZONYOS inkább férfiasnak mondott tulajdonságok. Tény viszont, hogy csökkent az utóbbi évtizedekben a nők bántalmazása és a nőkkel szembeni erőszak, teljesen független módon a vallásosság alakulásától. Ha egy olyan ára van az agresszió jelentős csökkenésének, hogy a társadalom egésze feminimebb lesz (amely napjaink egy lehetséges tendenciája), az talán még elfogadható árnak is mondható.

 Van az egyházak fején is vaj bőven

A keresztény vallás egy teljes mértékben férfi domináns társadalomban jött létre, amely főleg az Ószövetségen érezhető leginkább, az ószövetségi Isten egy zord és kiismerhetetlen, szeszélyes atya képét ölti. Az Újszövetségben már koránt sincs így, a nők sokkal kevésbé vannak alárendelt szerepben, így például Jézushoz nagyon közel álló személy volt Mária Magdolna. Az evangéliumok nem említik egy szóval sem, hogy kétes erkölcsű személy lett volna, ezt egy sokkal későbbi pápai kinyilvánításnak köszönhetjük (felmerülhetett volna ugyanis, hogy női apostoli rangot kapjon). A keresztény egyházak felelősek a boszorkányüldözésekért és bizonyos mértékig a nők sok évszázados elnyomásáért is. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnának nagyon sok módon fontos és értékes segítséget nyújtani híveiknek, a hagyományosnak nevezhető férfi és női feladatok terén, hanem hogy a modern eszméktől való elzárkózásuk nem mondható jogosnak vagy teljesen megalapozottnak.

Félnek és visszahúzódnak a csigaházba

Nem csak egyházak egyes konzervatív felfogású híveire igaz ez hanem igen sokakra, hogy hamar feladták a siker lehetőségét az ún. piaci versenyben, általában már a közoktatásban jelentős hátrányba kerülve. Ezzel önmagában nincs semmi probléma, mert a modern társadalmakba belefér mindaddig, amíg nem akarják a rendszert teljesen szétrombolni a hatalmi motívumaik érdekében. A modernitás ellenes konzervatív ideológusok sosem voltak teljesen tisztában a destruktív magatartásuk veszélyeivel: az emberi tudatosság eléggé labilis, vékony réteg választja csak el az emberben levő ösztönösségtől.

Igazuk van abban, hogy az értelmiségi elit egy jelentős része túlságosan elbizakodott, de ha ezzel ők is csupán arroganciát állítanak szembe (és rendre ezt teszik), akkor a szerintük túl liberális szellemi műhelyek megszüntetésével (CEU) vagy teljes mértékű kontrolljával (egyetemek, MTA) magát az racionalitást rombolják a műveletlenségnek, igénytelenségnek és agressziónak készítve elő a talajt. Magyarán a szellemi sötétséget propagálják, mindenféle kreativitás nélkül. (És a végén a németszilárdok osztják az észt.)

Nem attól válik valami elterjedtebbé, ha kutatjuk

Lehet a homoszexualitást szőnyeg alá söpörni, de attól még létező jelenség és bármit teszünk, sosem válik járványossá, - ez megint nem hit kérdése, hanem tudományos kérdés. A női és férfi szerepek is változáson mennek keresztül, ahogyan az életmódunk is változik, ez elkerülhetetlen. Megpróbálhatunk visszafelé haladni az időben, de ennek nem sok értelme, inkább a mai kornak megfelelő válaszokat kell megtalálni. Így például nem a "genderelmélet" vagy a "feminizmus" miatt esett vissza a születések száma. Pont ahol nagyon visszaesett például az olaszoknál vagy az oroszoknál vagy nálunk is, ott társadalmi nemekről beszélni de facto tiltott, a női egyenjogúságtól pedig nagyon messze vagyunk a mindennapokban. Ezzel szemben a francia és a skandináv nők több támogatást kapnak a gyermeknevelésben a társadalom egészétől.

Nem akarok ebbe a kérdésbe mélyebben belemenni, de lényeges pontnak tartom, hogy ha egy ifjú pár gyerekeket SZERETNE, az még semmit sem jelent, mert ezzel együtt még sok mindent mást is szeretnének. Például jó állást, karriert, szórakozni, világot látni, - aminek egy jó részét bizony fel kell áldozni. Ahelyett, hogy tabutémának nyilvánítanánk az ilyesmit, beszélni kell róla nyilvánosan, kutatásokat kell végezi és a legjobb motiváló tényezőket megtalálni, hogy eléggé fiatalon vállalják a a párok az első gyereket, lehetőleg még 30 éves koruk előtt. (Bár már maga a párválasztás sem "egyszerű ügy" sokaknak és az időpontja kitolódhat.)

 A harmadik nem nálunk nem kérdés, az egyenjogúság viszont igen

 A magyar nyelv nem ismeri a nemeket, ezért elmondható hogy nyelvi szinten nálunk nemi egyenjogúság van, emiatt nálunk úgy gondolom nem is merül fel, hogy szükséges lenne harmadik nemet bevezetni. Ettől függetlenül is van egy csomó olyan dolog ami kultúrafüggő, nem követeli meg senki hogy más országok gyakorlatát kell egy az egyben lemásolni a törvénykezés terén. Szerintem alapvetően jó irányba halad a magyar közélet, van fejlődés a nemi kérdések tekintetében csak azért nem látjuk, mert benne élünk.

A törvénykezésünk emellett elkövet pár alapvető hibát e téren, így például az alaptörvényünk szellemével és a nemzetközi joggal is ellentétes nemi megkülönböztetés a nők 40 nyugdíjprogram. Semmiféle plusz jogosultságot nem kaphat senki pusztán azért mert ő férfi, vagy mert nő (kivéve persze, ha egészségügyi kérdésről van szó). Az már más, hogyha gyerekeket nevel, ott a nők részvétele általában jelentősebb, emiatt járhat több év nyugdíjkedvezmény, - de egyébként jár is valóban.

Egy kormánynak nincs joga ahhoz, hogy bizonyos témákat csupán elvi alapon tabunak minősítsen, ha azok ártalmassága nem bizonyítható. Erre példa többek között a "genderelmélet" - amelyet kósza hírek, pletykák alapján tartanak nálunk az emberek ártalmasnak. Holott ez nem létezik, árnyékbokszolásról van szó, a kormány színjátékot játszik ezúttal is, a darab címe: Sok hűhó semmiért.

Az viszont már érdekes kérdés és lehet róla vitatkozni is, hogy milyen tulajdonságok tekinthetőek ALAPVETŐEN nőiesnek vagy férfiasnak manapság. (Pl. az agresszió nem mondható férfiasnak, mert nincs jelentős különbség e téren a nemek között, emellett számos olyan van, például hogy egy nő kiálljon magáért ami régi társadalmakban tiltott volt, ma már követelménynek mondható.)

Kulcskérdés, hogy a származásunk mennyire fontos információ és mennyire nem illetve milyen helyzetekben az és mikor nem. A régebbi, pozitivista jellegű gondolkodás nem vette figyelembe azt a körülményt, hogy az állításainknak nem csak az igazságtartalma hanem a fontossága is lényeges tényező. Manapság vált ez az igény feltűnővé, amikor információ özönben élünk és szelektálni kell az infók között. Így például vannak olyan információk, hogy tavaly hány szem borsó termett vagy mennyi kék szemű gyerek született amelyek senkit nem érdekelnek, mert egyáltalán nincs semmi jelentőségük. A rasszizmusnak, antiszemitizmusnak, hímsovinizmusnak vagy más társadalmakban akár keresztény ellenességnek is, bármilyen származási vagy nemi megkülönböztetésnek alapvetően csak speciális helyzetekben lehet jelentősége és bármiféle létjogosultsága.

Ha azt mondom, hogy X szerintem ránézésre mondjuk afrikai (vagy indiai vagy héber stb.) származású lehet - az mennyire releváns? Több tucatnyi dolgot nem ismerek arról az emberről, mert ránézésre biztosan nem fog kiderülni: milyen családban nőtt fel, milyen volt a szüleihez való viszonya, milyen anyagi körülmények között, milyen környezetben nevelkedett, kik hatottak rá és ő a saját adottságai alapján hogyan alkalmazkodott a körülményekhez. Milyen párkapcsolati élmények és traumák élték, stb, vagy hogyan viszonyul a saját származásához, - ez a sokféle tényező általában jóval többet nyom a latban az illető viselkedését tekintve amit első látásra esetleg előítéleteink alapján gondolunk róla.

A rasszista alapú megítélés tehát nem ad több információt elsőre mint hogy az illető magas vagy alacsony, kövér vagy sovány. Kivéve persze azok a helyzetek, ahol a törzsi logika érvényesül, mert ott egyből megy a beskatulyázás, hogy potenciális ellenség vagy pedig nem, és mivel a törzsi logika a mostani kormánykommunikációnak alapvető részét képezi emiatt nem meglepő, hogy sokan fogékonnyá váltak rasszista, antiszemita vagy egyéb xenofób megnyilvánulásokra.

Én magam is rasszista vagyok valamilyen mértékben, hiszen bennem is működnek az ősi, törzsi reflexek. A gyors gondolkodásnak nevezett agyi funkciónk rövid idő alatt hoz döntéseket, amelyek eléggé pontatlanok, tudatalatti folyamatok, ösztönösség jellemzi ezeket és előítéleteken alapulnak. Ez egy nyilvánvaló önvédelmi reakció. Van viszont egy másik fajta intelligenciánk is a lassú gondolkodás, amely képes a körülmények mérlegelésére. Így például ha látunk egy bolti tolvajt, akkor befolyásolni fog bennünket, hogy az illető jól öltözött-e vagy nem, az előbbi esetben könnyebben szemet hunyunk az eset fölött. A bírósági tárgyalások során viszont már sokkal jobban képesek vagyunk kiszűrni az előítéleteket (az angolszász esküdti rendszerben például) és helyes döntéseket hozni.

Az amerikaiak Obama megválasztásakor nem azt nézték, hogy milyen rasszhoz tartozik (egyébként is keverék), hanem hogy vannak-e nála jobb jelöltek az elnökségre. Az USA sikerességének egyik oka, hogy felmérések szerint képesek a legtehetségesebb vezetőt kiválasztani egy adott feladatra. Az állások betöltésekor a diszkriminációt szigorúan büntetik, például ha egy portásnak priusza van, de az nem függ össze a munkakörével, akkor ha emiatt utasítják el, beperelheti a vállalatot és a pert nagy valószínűséggel meg fogja nyerni.

Érdekes módon a magyar munkajogban is már van egy ilyen irányú elmozdulás, újabb fejlemény, hogy az erkölcsi bizonyítványok kérhetőségét már korlátozza. Az általános gyakorlat még keveset változott, bár egyre kevésbé tartható: sok helyen él egy kép a munkaadó fejében az ideális jelölt neméről, koráról, stb., nem pedig ezeket kizárva megpróbálná eldönteni, hogy ki a legalkalmasabb. Legegyszerűbb volt ismerőst felvenni: ez azonban kontraszelekcióhoz vezet, mert nagyobb eséllyel kerülhet arra alkalmatlan ember az adott állásra.

Egy ember tulajdonságai részben magyarázhatóak lehetnek a származásával, a kultúrával amiben felnőtt, de a fordított logika nem érvényes. A cigány származásúak között például valamivel több a zenei tehetség, de igen sokan közülük már csak a származásukat tekintve mondhatóak cigányok, nem cigány kultúrában élnek. Az előadó bőrszíne irrreleváns információ.

Mindenkinek van valamilyen származása és nem mondhatjuk, hogy az egyik jobb mint a másik, legfeljebb eltérő tehetségeket adhat és különféle hülyeségekre tesz fogékonnyá. Soros György globalista hülyeségekre vevő, Orbán Viktor a tipikus kelet-európai ember pedig nacionalista és xenofób őrületekre. Ha a származást túl komolyan vesszük, akkor a genetikai vizsgálatok által kasztrendszerek mocsarába juthatunk el. Régebben például gyakori volt egyes nagy vezérek "soknejűsége". Ha például kiderül valakiről, hogy régi nagy vezér agresszív és dominanciára törő génjét hordozza, az számára pozitívum? Legjobb ha elfogadjuk, hogy létezik egy ösztönösség bennünk, egy törzsi logika, amely mindig azt keresi, hogy a másik akkor most barát vagy ellenség.

Komolyan közösséget tudnánk vállalni azokkal, akik hisznek ebben? A matematika tanulásának nincs királyi útja, viszont aki komolyan hisz a rasszizmusban ő a származás "királyi útjában" hisz, tehát bármilyen rongy ember lehetek, mert a származásom kedvező, elég ha rendes jó magyar ember vagyok, a haza engedelmes jó katonája. Másokat viszont származásuk alapján ki lehet golyózni, hiszen nem az igazi magyar kultúrát képviselik: erről szól a rasszizmus, az ellenfél kiszorításáról. Ha kicsit magunkba nézünk ez eléggé szégyenletes, nemde?

(Pozitív megkülönböztetésnek már van értelme, azonban ez nem a rasszizmusból fakad, hanem olyan hátrányokból, amelyet például a cigány kultúrában élés jelent. A tanulmányi ösztöndíjak meghirdetésekor elég feltételül szabni, hogy halmozottan hátrányos családból érkezett és valószínűleg cigány származású gyerekek is igénybe fogják venni.)

Multikultiról szó nincs, az egy másik véglet: a magyar kultúra másokhoz hasonlóan nem tudja könnyen asszimilálni az olyan embereket, akik nagy számban, távoli kultúrából érkeznek, nem véletlen, hogy számos ország igencsak szigorúan kezeli a bevándorlást. A kormány üzenete azonban arról szól, hogy még inkább xenofóboknak kell lennünk, emiatt indirekt módon erősíti a rasszizmust és antiszemitizmust, általában az idegengyűlöletet. A harciasság erősítése ilyen irányú hatást vált ki, hiszen aktiválja agyunknak azt a részét, amely arról szól, hogy az illető megbízható-e, barátként jöhet számításba vagy pedig potenciális ellenség.

Zárt kis faluközösségekben még számított ez a reflex, hiszen az egész közösség megélhetése múlhatott azon, hogy ki mennyire illeszkedett be és követi a hagyomány előírásait, a modern világban viszont az ilyen paraszti hagyományból jövő reflexek már idejétmúltnak számítanak.

(Meg kell azt is jegyezni, hogy a származás jogi kategóriaként sem állja meg igazán a helyét, ennek egyik példája, amikor a cigány embert "rasszista szólamokkal" megtámadó vádlott azt mondta, hogy ő is cigány, vagy a legutóbbi eset Ókovács Szilveszter küzdelme a Porgy és Bess megrendezéséért.)

Semmi alapja mindennek, az egyébként igen sokarcú és változatos magyar kultúra erős és virágzik, "idegenek" nem fenyegetik semmilyen irányból, csupán hatalmi motivációkkal indokolt a felturbózott bevándorló-ellenesség. Ha egyszer nagyon bejött, akkor menjen ez a sláger tovább. Nem tudom, hogy mikor unjuk már meg a régi lemezt.

Nagyon fontos, hogy tudunk-e viccelni valakinek a származásán: nálunk ez még általában gonoszságnak számít. Ha a dolog már teljesen tét nélküli lenne, akkor nyugodtan lehetne viccelődni azon, hogy valaki hegedűvel született, sóher vagy épp mereven katonás, vodkavedelő stb.

Populizmusnak is szokták nevezni azt a politikát, amely egyrészt népszerűségre tör, másrészt "nép-szerű", a nép úgymond egyszerű és romlatlannak mondott (?) fiai és lányai képezik alapvető bázisát. Mindegy, hogy minek nevezzük, ez a fajta ideológia több mint száz éve is létezett már (vagy akár még annál is jóval régebben): kissé meglepő módon az USA-ban és kevésbé meglepő módon Oroszországban bontogatta szárnyait, az akkori mozgalmárok mai fülnek teljesen ismerős húrokat pengettek.

A lényeg, hogy hol a helye az ilyen gondolatoknak a közéletünkben vagy a szűkebb értelemben vett politika világában. Nem gondolom, hogy az ideológia helyének meghatározásában itt a szemeteskosár és a "belevaló ember" típusú élcelődés lenne a megfelelőbb, de abban sem hiszek, hogy különösebb csodát remélhetnénk az ilyen eszmékkel házaló politikusoktól.

Nem ördögtől való

Nagyotmondással lehet igazán népszerűséget szerezni, az egyszerűbb emberek szívéhez is úgymond eljutni, ennélfogva szélsőjobbos vagy szélsőbalos gondolatokkal lehet leginkább eredményt elérni. Leggyakrabban vágyak kifejezéséről van szó sokkal inkább mint reálpolitikáról, ezek a vágyak viszont jelentős társadalmi csoportok (például falvakban élők) létező vágyait tükrözik. Ideális esetben kell kapjon megfelelő parlamenti képviseletet az ilyen jellegű politizálás, még ha gyakran destruktív és nem mindig szalonképes módon is lép fel. Mivel azonban ezeknek a csoportoknak a társadalomban betöltött valós súlya is lényegesen elmarad a számarányuktól, a populistának vagy szélsőjobboldalinak nevezhető pártok is normál esetben csak törpepártok. Kaphatnak ugyan szerepet a kormányban, de semmiképpen sem vezető szerepet, mert sokkal többet foglalkoznak az elosztási kérdésekkel (kinek hol mit adjunk) mint a kreatív értékteremtés feltételeinek megteremtésével. Egy másik fajta irányzat a liberalizmus, amely szintén szűkebb rétegeknek való (a szabadsággal kevés ember képes megfelelő módon élni), nem véletlen, hogy a liberális pártok Európában általában törpe pártok.

Marketingtermékek

A modern tömegpártok nem ritkán árukapcsolással élnek. Maradjunk az európai kontinentális parlamenti rendszernél, amely szerintem sokpártrendszerként kifinomultabb mint az angolszász kétpártrendszer és sokkal fejlettebb mint a keleti típusú (de facto) egypártrendszer, de itt is felbukkantak egyre gyakrabban azok a politikusok (akik az USA elnöki rendszerében már régóta meghatározó jelentőségűek), akiket egy profi marketingcsapat épített fel. Azok az ún. nagy gyűjtőpártok is ide sorolhatóak, amelyek nagyon sokféle, nehezen összehangolható vagy ellentmondásos értéket képviselnek, ezáltal biztosítva egyes vezetők választóbázisát. Az ilyen jellegű árukapcsolás nem teljesen tisztességes a választókkal szemben.

Manapság a marketing annyira kifinomult, annyira folyamatosan mérik és elemzik a fogyasztókra gyakorolt hatásokat a különféle gyártók és szolgáltatók, hogy a politika is jelentős részben marketingiparrá alakult. Folyamatosan bombázzák az agyunkat a különféle reklámokkal, és a politika "egyszerű (vagy egyszeri?) fogyasztója" el is hiszi, hogy ez most majd más lesz, holott ugyanazt adják el neki mint régen, csak a csomagolása más.

Mért sikeres mégis?

Az új seprő elve miatt ezek a programok gyakran bejönnek: ez ahhoz a hatáshoz hasonlít, amit pszichológusok jól ismernek, hogyha a dolgozókat kizökkentjük a szürke rutinból, szinte bármilyen változtatás teljesítménynöveléshez vezet, legalább átmenetileg. Új emberek jönnek új ötletekkel, általában valós, létező problémákra reagálva és addig kevéssé preferált csoportoknak biztosítanak kicsivel nagyobb lehetőséget.

A másik, hogy a marketing mögött általában ott vannak azok az emberek, akik tényleges munkát is végeznek és e téren eléggé kompetensnek mondhatóak - ilyen háttérmunkásoknak köszönhető az eredmények nagy része.

Azzal nem árulok el sok újat, hogy a magyar politikában Orbán Viktort tartom a fő marketingterméknek, aki egy jó ideje már több kárt okoz mint hasznot. A kulcsfigurának vele szemben Matolcsyt és csapatát tartom, (hiszen a helyzet kulcsa ezúttal is a gazdaság), akiknek jó ideje a szükséges pénzügyi stabilitást köszönhetjük. Nem áramlik ki az országból annyi pénz mint az előző kormányok idején, ügyes piacvédelemért sem mennek a szomszédba (bár a szomszédban is gyakorolják különféle módokon). A pénzügyi egyensúly eléggé erős alapként szolgált, amire jött az összeurópai konjunktúra plusz az EU támogatások rendszere és 2014-től végre beindította a növekedést.

Látszanak a rendszer-korlátok is

Sokféle korlátot lehet találni, az egyik olyan jellegű, hogy az EU támogatások leginkább a dolgok beindításában segítenek, a fenntartásában már nem (azok amelyek nem így működnek, az élősködést segítik elő vagy segítenék elő). Tehát építünk sportlétesítményeket, kulturális létesítményeket, ami azt jelenti, hogy azokat fenn is kell tartani nem jelentéktelen tételként, az új autópályákat szintén, a felújított kastélyok, műemlékek állagmegóvása is jelentős tényező. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi gazdaságunknak sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy kitermelhesse a megfelelő pénzt ilyen célokra (miközben az egészségügy is megújulna és a nyugdíjak is legalább megőriznék a mai értéküket).

A cégekben az EU-támogatott beruházásoknak fialniuk kell egy idő után, a meggazdagodott felsőbb osztályoknak a pénzüket sikeres, versenyképes sőt exportképes cégekbe kell tudniuk befektetni. Hatékonyságban, modern technológiák bevezetésében a jelenlegi rendszer nem annyira jeleskedik, ehhez hiányzik belőle a nyitottság és a modern szemlélet. (Vagy csak én látom ennyire tragikusan a járadékvadászat kontraszelektív hatását.)

Jól látható a komoly munkaerőkorlát is: például ha több katonára van szükség, amely valamennyire jogos igény, akkor ez hogyan biztosítható, amikor már a tűzoltó és a rendőr szakma sem eléggé vonzó és a színvonaluk egyértelmű hanyatlásnak indult?

Hosszasan lehetne sorolni, hogy hány sebből vérzik a dolog, a legjelentősebb korlátok leginkább tudati jellegűek, a rendszer skatulyázó jellegű, mindenkit szeretne begyömöszölni mennél hamarabb egy szűkebb dobozba, akik pedig a "lábukkal szavaznak", nekik ez gyakran bántóbb mint az alacsony fizetés.

Nem az "isten adta nép" - máshol sem

Hosszabb távon egyik olyan rendszer sem bizonyult sikeresnek, amely csak a népszerűséget kereste és folyton dicsérte a választóit, a hiányosságokat és a gyengébb teljesítményt mindig külső tényezőkre fogva. Ez ahhoz hasonló, mintha egy gyereket vagy egy kezdő sportolót mindig csak dicsérnének, amikor valami nem sikerül, azt mindig "balsorsnak" tulajdonítjuk.

A legtöbben hajlamosak vagyunk belterjességre, konformizmusra és kényelmesen tespedve várunk, hogy érdekeinket a "kormány" majd megvédje. Az ilyen magatartásnak ára van - részben pénzben mérhető (korrupció elfogadása), részben nem mérhető: gyenge és őszintétlen, konfliktuskerülő kommunikáció, a véleményünket nem vállaljuk fel nyíltan - ez a mi kultúránkban eléggé szembetűnő.

Azonban egy olyan fajta törésvonal, hogy nyugati vagy keleti országok ma már kezdi elveszíteni a jelentőségét. Egy görög vagy egy dél-olasz fiatal nem ritkán hátrányosabb helyzetből indul mint egy cseh vagy egy magyar. Létezik viszont Európában (és máshol is) egy ennél erősebb falusi-városi törésvonal és észak-dél közötti különbség. Óriási életmódbeli különbségeket képeznek le az egymástól eltávolodott politikai nézetek, és sokan a saját belterjes buborék világukban élnek, ezek között eléggé ritka az átjárás. (Bár egyáltalán nem lehetetlen, mi több kívánatos is. Egyszerűen túl kényelmesek vagyunk és nem látjuk a fontosságát.)

Racionalitásra és érzelmekre is szükség van a politikában

A racionális beállítottságú embernek élvezetet jelent, hogy információözönben él, a világról folyton megtud valami érdekeset. Sokan vannak viszont, akik az érzelmesebb megközelítéseket jobban szeretik és a igénylik a különféle történeteket, mítoszokat, csak így kerek a világ számukra. Leginkább otthont keresnek, egy kisközösséget, ahova bevackolódhatnak. (Természetesen vannak átmentek bőven a két felfogás között.) A statikusabb felfogásúnak mondható embereknek a különféle politikusok és egyéb véleményvezérek előszeretettel adnak el különféle meséket és mondákat, vagy pedig szimbolikus jelentőségű cselekedetekkel "vásárolják meg" a jóindulatukat (pl. jól odacsap a bankoknak).

Az álmodozást általában keserű ébredés követi, ergó le kellene szokni erről. A szellemi elitnek pedig a magas lóról kellene leszállnia és kicsivel természetesebb, emberközelibb viselkedést elsajátítania. Egy bombasztikusan hangzó "politikusi" mondat a végére: a szellem embereinek és az egyszerű életmódot folytatóknak meg kellene tanulniuk jobban tisztelni egymást és a helyén tudni kezelni egymás teljesítményeit.

Fenntartható-e az erőszak csökkenésének több évszázados tendenciája?

A világban az erőszak több évszázada folyamatosan csökken, a tendencia vitathatatlan, az erőszak bármelyik formáját is vizsgáljuk - ez nem vélemény kérdése, hanem Pinker: Az erőszak Alkonya c. 800 oldalas enciklopédikus művének egyik fő konklúziója.

Hogyha azt nézzük, hogy milyen eséllyel ér valakit erőszakos támadás, akkor azt mondhatjuk, hogy még soha ilyen békés társadalomban nem éltünk, legalábbis a Föld országainak nagy többségében. Igaz viszont, hogy ez a csökkenő tendencia gyakran megtörik és az erőszak szintje időként megint megint megnövekszik.

Senki nem tudta jól előrejelezni, hogy mikor fog nőni és mikor csökkenni: a két világháború rémségeire például senki sem számított, viszont sokak várakozásával ellentétben nem tört ki a 20.században a harmadik, sőt fokozatos enyhülés vette kezdetét. A Szovjetunió összeomlása után megint sokan attól tartottak, hogy az erőegyensúly megbomlása miatt több lesz a háború, de nem ez történt. A 60-as évek végétől a "new wave" anarchiát éltető mozgalmai után a nagyvárosokban átmenetileg ismét fellángolt az erőszak (gyilkosságok, rablások, nemi erőszak stb), amely a 90-es években ismét csökkenni kezdett és ez a trend a mai napig tart.

Az a szubjektív érzés, hogy milyen rengeteg a háború és a bűntény a világban pontosan azt mutatja, hogy sokkal érzékenyebben reagálunk az erőszakos cselekedetekre, olyanokra is (pl. állatkínzásra vagy gyermekek bántalmazására), amely fölött pár évtizede még elsiklottunk.

Az erőszak változását előrejelezni azonban nem könnyebb mint megjósolni a tőzsdei árfolyamok alakulását. Ugyanis nagy önhittségre vallana egy olyan magatartás, amely a múlt tendenciáit akarná kivetíteni a jövőbeli eseményekre is.

A múltban a "fogolydilemma" sokáig áthághatatlan akadálynak tűnt

A jól ismert fogolydilemma arról szól, hogy ha nem ismerem a másik ember szándékait, akkor az együttműködést választom-e abban bízva, hogy a másik is együttműködő vagy pedig az erőszakot, attól tartva, hogy a másik úgyis támadni fog és akkor én leszek a balek. Az emberiség történelmében nagyon sokáig csak az elrettentés, a másik félelemben tartása és a megelőző csapás volt az, amit nagy többség járható útnak tartott, lényeges változás csak az utóbbi évszázadokban következett be. Még ma is nagy különbségek vannak: a nyugati kultúrában a legtöbb teszt alany az együttműködést választja, míg kelet-európaiak például az oroszok ezt a fajta magatartást leginkább büntetik: a társadalmi bizalom szintje náluk különféle okok miatt lényegesen alacsonyabb.

A "boldog aranykor" nem több mítosznál: az emberek gondolkodás nélkül kihasználták előnyös helyzetüket másokkal szemben, akár gyerekekről, akár alacsonyabb társadalmi státuszúakról volt szó. Lássuk be, hogy a régi történelmünk leginkább a rémségek kicsiny boltjához hasonlítható, kínzások és kegyetlenségek végtelen sorával - a történelemírók ezekről azért nem beszéltek, mert nem is tartották említésre méltónak, ha például egy középkori földesúr lemészárolta a szomszéd uradalom pár tucat jobbágyát.

 Valódi tudományos kutatómunka

 A társadalomtudományokat sokan lenézik, (ami szerintem főként a szélhámos marxizmus-leninizmus örökségének köszönhető), holott óriási adatgyűjtések előzik meg azt, hogy egy kutató egyáltalán felvessen valamilyen összefüggést, és még ki kell szűrni az egyéb tényezők hatását is. Végül vagy találunk egyértelmű összefüggést vagy nem.

Például a fegyverzetek fejlődésének nem volt lényeges hatása: régebben két törzs lándzsákkal vívott harcában az embereknek arányában sokkal nagyobb része veszett oda mint egy modern háborúban. Sőt, az egyre pusztítóbb hatású fegyverek kifejlesztése ellenére sem beszélünk egyre több áldozatról, például az atom- és vegyi fegyverek használata ma is tabunak számít.

Az erőforrások birtoklásának igénye vagy a gazdasági válságok sem növelik meg általában az erőszak valószínűségét az egyes országok között vagy azokon belül. Nem ritkán a nagyobb jólétben élő társadalomban a közfelfogás jóval erőszakosabb. A vallás sem olyan tényező, amely egyértelműen képes csökkenteni az erőszakot vagy a háborúskodást. (Ezek megint nem szubjektív megállapítások, hanem olyan konklúziók, amelyek adatok tonnáira támaszkodnak.)

 Macsó társadalmakban megnő az erőszak

 A magabiztosságról úgy gondolták régebben, hogy csökkenti az erőszakot, azonban ez súlyos tévedés: az alázatosság hiánya, erőnk túlbecslése miatt gyakran belemehetünk szükségtelen konfliktusokba is. Ha egy területen eltolódik az arány a fiatal férfiak irányába (amely a házasság- és a karrier kilátásaikat jelentősen korlátozza) az a helyzet mindig az erőszak legjobb táptalaja, hiszen az emberek nagyobb kockázatot fognak vállalni.

A gyújtós szerepét a különféle ideológiák töltik be: ezek alapján feljogosítva érzik magukat egyesek, hogy erőszakos eszközökkel is "igazságot szolgáltassanak". Minden ideológia egyértelműen manipulatív és destruktív. Ráadásul ezek úgy terjednek, hogy van egy "kemény mag", akik az eszméiket propagálják és a közelükben élők, a velük kapcsolatban levők egy idő után átveszik. A legtöbb ember ugyanis egyszerűen konformista, szeretne a közösségbe beilleszkedni ezért azt vallja, amit a többség felfogásának tart. A végén az egész társadalom meghülyül: komolyan senki sem hisz benne (például hogy ők felsőbbrendűek vagy hogy a kizsákmányolók minden baj forrása stb), de mindenki azt hiszi, hogy a többieknek ez a meggyőződése. Belemennek "a buli kedvéért", mint amikor egy társaságban senkinek nincs kedve inni, de mindenki vedel mások kedvéért.... A legutóbbi évszázadok tömeggyilkosságai szinte kivétel nélkül ideológiákhoz kötődnek.

A macsó értékek minden társadalomban növelik az erőszakot: az "igazi férfiak" hiánya mindezt figyelembe véve egy hamis nosztalgiát takar. A nők fokozottabb társadalmi szerepvállalása ellenben egyértelműen jó hatású és mindenhol csökkentette az erőszakos cselekmények számát. (Az is egy kutatási eredmény, hogy ahol az erőszak egyik formája nagyobb mértékű, ott rendszerint más formái is elterjedtebbek, pl. a gyilkosságok számával jól korrelál a gyermekbántalmazás vagy a nemi erőszak.)

 A fő tényezők, amelyek miatt lecsökkent az erőszak

 Az egyik fő tényező az államhatalom nagyobb szerepe, mert megtiltja az önbíráskodást és igazságot szolgáltat. Sajnálatosan vannak még olyan amerikai filmek, ahol a hagyományos "becsület kultúrája" érvényesül. A "jó" saját kezűleg kell, hogy bosszút álljon a "gonosz" felett, aki a családját bántalmazta: csak akkor igazi a happy-end, ha megfojtja vagy szitává lövi. Az USA azon államaiban, ahol még jellemző ez a felfogás, nagyságrendileg nagyobb az erőszak mint ott, ahol a büntetés teljesen egyértelműen az állam dolga. Persze arra is szükség van, hogy az állam törvényei jól működjenek és a polgárok bízzanak is az igazságszolgáltatásban - ami Európa jelentős részén már teljesül, de a világ nagy részén még távolról sem.

A másik a kereskedelem előtérbe kerülése: több lesz a várható nyereségem, ha a másikat nem legyőzni akarom, hanem üzletet kötünk. A kereskedelem világméretű fejlődése egyértelmű összefüggést mutatott a polgárháborúk és nemzetek közötti háborúk csökkenésével. A kapcsolatokat javítja, ha megtanulok a másik fejével gondolkodni, hogy mire van valójában szüksége. Jó dolog tehát a kapitalizmus és a globalizáció? Ilyen értelemben véve egyértelműen igen.

A könyvnyomtatás feltalálását követően egyre többen olvastak olyan történeteket, amelyek nyomán bele tudtak helyezkedni a bántalmazásokat elszenvedők látásmódjába (pl. Tamás bátya kunyhója), ami növelte az empátia iránti fogékonyságot. (Az arab világban viszont a könyvnyomtatás nagyon sokáig tilos volt - ami egyik oka egyes iszlám kultúrájú nemzetek mai társadalmi elmaradottságának.)

További jelentős tényező az erőszak visszaszorulásában a javuló közoktatás. A kifinomultabbá váló gondolkodás elvetette az olyan babonákra épülő cselekedeteket mint a boszorkányüldözés és felismerte a gyermekbántalmazások, állatkínzások, a rabszolgaság stb. szükségtelen voltát. Nem annyira az önuralom elsajátítása, hanem az értelem fejlesztése, a kognitív képességeink javulása játszott fő szerepet ebben a folyamatban.

 Az erőszak csökkenése progresszív jelenség

 Egyértelműen nincs benne az emberi hagyományban az erőszak alacsony vagy egyre csökkenő szintje, ez egy kimondottan progresszív fejlemény. Semmiféle társadalmi morál vagy erkölcsrendszer nem volt elég hatásos, ugyanis a csoporton kívüliekkel szemben a zárt közösségek rendszerint erőszakosan lépnek fel, a társadalmak nyitottságának növelése ami sokkal inkább kívánatos e tekintetben. A nagyon konzervatív eszmék alapján élők és főleg a harcias természetűek aggódva figyelve mindezt, jellemzően egy erőszakosabb világot szeretnének látni maguk körül. Igazán jelentős hozadéka a háborúskodásnak vagy az erőszak különféle formáinak (a verbális erőszakot is beleértve) azonban nem nagyon van, nincsenek ebben az irányban igazán kézzelfogható bizonyítékok, az ellenkező irányú tapasztalatok sokkal meggyőzőbbek.

Átmenetileg meg lehet akasztani az erőszak csökkenésének folyamatát és kis mértékben vissza is lehet fordítani demagógiával, folyamatos ideológiai ráhatással, ez azonban egyre inkább erőlködésnek hat, hiszen egy rég lejárt világot szeretnének egyesek visszahozni. Az értelem egyre táguló körökben mozog, korunk embere képes sokkal tágabb összefüggésekben gondolkozni mint őseink, az emberi értelem fejlesztése gyakorlatilag maga után vonja az erőszak folyamatos csökkenését.

A rendszerváltás után az ország eddig két fejlődési szakaszon ment át. Az első szakaszban a fő célok a csatlakozás Európa fejlettebb részéhez, a jogállamiság, szabad utazás és véleményszabadság votak (1986-ban még elfogadta a társadalom a rendőrök erőszakos fellépését, 2006-ban már nem). Különféle kormányok alatt ez az átmenet 2002-re 12 év alatt zárult le, bár sajnos még további 8 év telt el az irányváltásig.

A második szakasz lényege a közbiztonság megerősítése, a törvények és jogszabályok jobb betartatása, a piacvédelem és nemzetközi érdekvédelem erősítése valamint a hagyományőrzés reneszánsza. 2018-ra ez a konszolidációs szakasz is lezárult és át tudnánk lépni a következőbe, amelynek alapvetően egyetlen fő akadálya van jelenleg, bár az eléggé jelentős. A harmadik szakasz a fejlett országokra jellemző vállalkozásfejlesztéseket, a bizalom és együttműködés kultúrájában való szintlépést, az oktatási rendszer korszerűsítését foglalja magába többek között valamint a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást és a környezettudatos felfogás elterjedését (bár ez inkább már a negyedik szintet jellemzi).

A jelenlegi ésszerű cél Spanyolország illetve más dél-európai országok szintjének elérése egy-két évtizeden belül, amely reális abból a szempontból is, hogy a csehek már közel vannak hozzá, másrészt az Európai Unió is jelentős anyagi támogatást nyújt ehhez.

Lényege az ilyen folyamatoknak, hogy az egyik szint politikusainak felfogása nem alkalmas a rákövetkező szinten, mert másfajta feladatokat kell megoldani. (Erre példa a történelmünkből Deák Ferenc, akinek élete fő műve a kiegyezés előkészítése volt, utána már a magyar parlamentben nem tudott jelentőset alkotni.) A sikeres felzárkózás és a szintugrás kivétel nélkül minden országban többféle kormány munkájának eredménye volt, viszont ahol évtizedekig ugyanaz a politikai vezetés működött az minden esetben kudarchoz vezetett (Putyin, Lukasenko, Castro stb. rendszerei).

Botorság lenne azt képzelni, hogy egyedül a mi országunkra másféle törvények vonatkoznának, ki kell mondani nyíltan, hogy az ország fejlődésének a legfőbb akadálya a jelenlegi kormányfő személye, valamint az ő politikájára épült NER rendszere. (Amikor a kormányzat azzal kezdi a mondatot, hogy Magyarország vagy magyar emberek, már akkor csúsztat t.képp hazudik, mert azt sugallja, hogy mi különlegesek vagyunk mindenben - mennyire könnyű ezzel a hazugsággal érzelmileg azonosulni.)

A fejlődésünk hiányosságai nyilvánvalóak: exportunk jelenlegi volumene az itt levő multiknak köszönhető viszont erős magyar vállalatok, amelyek a nemzetközi ligában is labdába rúghatnak, gyakorlatilag nem léteznek. A mezőgazdaságunk és élelmiszeriparunk a jó adottságok ellenére sem exportál annyit, amennyi élelmiszert behozunk. (Gyakorlatilag az alacsony hozzáadott értékű, termőföldigényes gabonatermesztés a fő erősségünk, a többi területen már leköröztek bennünket.) Az építőipar és a turizmus szárnyal, azonban nincsenek meggyőző gazdasági alapok, amelyekre ezek épülhetnének, tehát bármikor kipukkadhatnak. Az óriási pénzbeáramlás, a "könnyű pénzek" erkölcsileg romboló hatásúak, leginkább a korrupciót növelik.

Léteznek viszonylagos jómódban élő országok, amelyek társadalma fejletlen maradt, mint például Kazahsztán vagy Szaúd-Arábia, ilyen szempontból a magyar társadalomról sem lehet túl sok jót mondani. Van viszont nálunk egy borzasztóan nagyképű és arrogáns, bolsevik stílusban kommunikáló "élcsapat", (nem véletlen, hogy a kormányfő Lenint idézte akkor is, amikor a néppárti frakciónak levelet írt), amely kellőképp zárt csoport lévén magának is bebeszélte már, hogy egyedül ők képesek a magyar társadalom vezetésére és hiteles képviseletére.

A reális forgatókönyv 2018-ban egy koalíciós kormányzás lett volna, amelyet a Fidesz machiavellizmusa hiúsított meg (ez a felfogás már sehol nem szalonképes tőlünk nyugatra), a választási rendszer megváltoztatásával és a folytonos demagógiával operálva sikerrel mozgósították a kevéssé tájékozott választók jelentős csoportjait.

A "biztonság" és a "megvédeni" fogalmak folyamatos hangoztatása mindeddig bevált és még szinte senki nem gondolkodott el azon, hogy ez mennyire ártalmas gyakorlat (kivéve a külföldön munkát vállalókat, akik egészen más perspektívában látják az eseményeket és ennek megfelelően a Fidesz népszerűsége alacsony a körükben). A biztonság folytonos hajszolása megöli a vállalkozószellemet, amely az EU átlagától messze elmarad nálunk. Emellett a bizalmatlanság erősítése más csoportokkal szemben felerősítette a rasszizmust és a befelé fordulást: a törzsi logikát követve fontosabb, az illető "megbízhatósága" mint az alkalmassága az adott feladatra.

Ráadásul az alaptörvényünk (egy olyan saláta, amellyel nem is tudom, hogyan tud boldogulni az alkotmánybíróság, ha a jogalkotói szándékot keresi a zavaros megfogalmazásokban), tartalmaz egy kitételt arról, hogy a társadalom 49%-a meg kell, hogy védje az 51%-át. A nők védelméről van szó, amely egyrészt ellentétben áll a nemi alapú megkülönböztetés alkotmányos alapelvével, másrészt nem indokolható, harmadrészt egy középkori lovagi vagy annál régebbi törzsi eszményt tükröz. Természetesen indokolt a családok védelme vagy a gyermekét nevelő nő védelme, de például egy nyugdíjas nő semmivel nincs hátrányosabb helyzetben egy nyugdíjas férfinél, akinek az egészségi állapota ugyanabban az életkorban nagy valószínűséggel rosszabb. Az a szomorú, hogy a zavaros megfogalmazásokon senki nem akad fenn ma már és elfogadjuk az olyan beszédeket, amely mondjuk egy egyetemi vizsgán helyből elégtelennek minősülnének. A nők nagy részének egyáltalán nem arra van szüksége, hogy "megvédjék", hiszen meg tudja védeni magát, sokkal inkább megfelelő támogatásra a céljai eléréséhez.

Azt a fajta gyermeteg mítoszt erősíti folyton a kormány kommunikációja, hogy Magyarország teljesen egyedül van, de képes hősies módon harcolni az egész világ ellen, sőt mi fújjuk a passzátszlet a kontinensen. Gonosz emberek (főként zsidó pénzemberek) összeesküdtek ellenünk és a vesztünket akarják - ezért az egyetlen megoldás a a háborús logikán alapuló parancsuralmi rendszer és hogy a vezérkar majd kitalál mindent, az apparátus pedig végrehajtja. Az eredmény jól látható: elhülyített fanatikusok tömege és túltengő bürokrácia.

A tömegek boldogan követik az ilyesmit, hiszen a tömegben fel lehet oldódni és nem kell gondolkozni, nagyon sok esetet lehet mondani, amikor a tömeg lenullázza a tagok intelligenciáját. A tömegmentalitás sodorta az embereket boldogan az I. világháborúba, diktátorok utasítására meneteltek és vonultak fel emberek százezrei május elsejéken, és az is közismert, hogy amit nagyon sokan gondolnak igaznak az egy ponton túl már gyanús, nem több mint leegyszerűsített igazság azaz demagógia.

A populizmus alapja mindenhol a tömegek hatalmának erősítése: nem annyira felemelni akarja az állampolgárokat és megerősíteni, mint amennyire velük szemben másokat rosszabb helyzetbe hozni. A Brexit esetében is sokan vannak, akik nem azt nézik, hogy nekik hogyan lehetne jobb, hanem azon vannak, hogy mások is süllyedjenek le az ő szintjükre és a társadalmi státuszuk ezáltal tudjon relatív módon emelkedni (érezhessék magukat valakinek). A rasszizmus lényege sem más mint ürügyet találni arra, hogy másokat kizárhassunk a versenyből.

A legfőbb probléma a rendszer rugalmatlansága, politikai múmiákkal (Kövér), inkompetens miniszterekkel (Kásler), a kormányfő hatalmára nem veszélyes, kevéssé tehetséges kontraszelektált politikusokkal, - az ellenzéket leradírozó és karaktergyilkosságtól sem visszariadó bebetonozott hatalommal.

Tehát nem csak az 1. szint gondolkodásmódja tartott nálunk túl sokáig 2002 után, hanem 2. szint politizálása is túlfutotta magát és az egyetlen, ami a kormányzati ideológia alapját képezi és amire rá is játszik a kormányzat az a nyugati civilizáció összeomlása, ennek megfelelően a destruktív eszközöktől sem riad vissza. A saját mérsékeltebb irányzatát is megtagadva a tudomány, az oktatás, a média területén meglehetőségen túlterjeszkedett a jelenlegi hatalom. Az EU ennek megfelelően egyre erősebb jelzéseket ad, azzal arányban, amilyen mértékben az előző szinten létrejött jogállamiságot bontja le a kormány - illetve aki az egész politika alapját meghatározza és a kohézióját biztosítja, a kormányfő személye.

A régióban a politikai irányvonal nagyjából hasonló, de mindenféle faxni nélkül. A bevándorló ellenesség és a muszlim bevándorlás korlátozása mindenhol jellemző, kvótaszerű betelepítés sehol nincs, az oroszokkal mások is törekednek a jó kapcsolatra, piacvédelmi intézkedéseket szintén hoznak csehek, lengyelek és szlovákok, emellett a gazdasági fejlődésük többnyire gyorsabb is a miénknél. Semmi szükségük nincs a Brüsszel-ellenes propagandára, ez nálunk sem több mint porhintés a kormány túlhatalmának igazolására.

1. Biztos, hogy a műanyaggal kellene a legtöbbet foglalkoznunk?

 A műanyag környezetszennyezés a legfeltűnőbb és a legfájóbb ugyan, azt azonban túlzás állítani, hogy károsabb lenne mint az összes többi együttesen. (Az emocionális töltet ez esetben nagyobbnak tűnik mint a valós veszély.) Megfigyelhető, hogy ha túl sokat foglalkozunk a műanyagokkal, az elveszi a figyelmet több más területről, ahol szintén fontos feladataink vannak. A műanyagokkal kapcsolatban az alábbiakat gondolom: 1. Minden tiszteletem azoké, akik zéró csomagolással, a saját edényeikbe vásárolnak, én viszont úgy gondolom, hogy ez egy kicsit túl körülményessé tesz sok mindent. 2. Ha kerülöm a műanyagot teljes mértékben, az nem segít azon, ha több milliárd ember fegyelmezetlenül eldobálja. 3. Nem vásárolok sem műanyag palackot sem zacskót, ha el tudom kerülni, és sok esetben elkerülhető. 4. A műanyag hulladékkal gondosan járok el, szelektíven gyűjtöm és másodlagos célra is felhasználom (pl. a zacskót szemetes zsáknak, ezért nem kell külön szemetes zsákot vásárolni.) 5. A műanyag csomagolás sok esetben kevésbé környezetterhelő mint a papír, az üveg vagy a textil: a papírhoz sok fát kell kivágni és nagy a vízlábnyoma, az üveget 20 alkalommal kell felhasználni, hogy annyira környezetbarát legyen mint a műanyag, a textilt még ennél is többször. 6. Hajlandó vagyok többet fizetni a csomagolásért, ha a kormányok a jelenlegi, nem környezetbarát műanyagok használatát betiltják és organikus, lebomló műanyagok használatát írják elő (ezt tartom a legjobb megoldásnak középtávon). 7. Hajlandó vagyok részt venni személyesen is az eldobált műanyag hulladék gyűjtésében.

 2. A kényelem társadalmának véget kell vetni fokozatosan

 A modern társadalmakra a kényelem igénye még a fogyasztás hajszolásánál is nagyobb mértékben jellemző. Például össze-vissza szállítgatunk sok mindent (ami a csomagolóanyag szükségletet is megnöveli), mert kényelmesebb a szupermarketből megvenni egyszerre mindent, mint a zöldségeket a helyi termelőktől, a kenyeret a pékségből, stb. Sokan nem tudnak vagy nem is akarnak erre időt szánni, ráadásul a helyi termék nem is mindig olcsóbb. A készételt is kényelmesebb megvenni vagy étteremből rendelni (nem csak a gyors éttermeket értve ez alatt) mint főzni, holott az utóbbi esetben kevesebb veszteség keletkezik, emiatt inkább környezetbarát és még általában egészségesebb is, hiszen friss ételt fogyasztunk, adalékanyagok nélkül.

Igenis Skandinávia a mérce majdnem mindenben, abban is, hogy át kell szokni biciklire, településen belüli utakra nem nagyon szabad autót használni, ne legyen ciki tömegközlekedéssel utazni sem - a társadalmi normáknak sokat kell még változni. Itt megint a mozgás egészségessége is szerepet játszik a környezetvédelem mellett. Nem igaz, hogy az elektromos autó olyan nagy előrelépést jelent: rengeteg sok olyan fémet használ fel, amely korlátozott mértékben áll rendelkezésre, például a jó vezetőképességű rézből is egyre nagyobb hiány van, emellett az áram termelése sem mindig környezetbarát.

A "zéró növekedés" mozgalma szerintem tévúton jár: meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy a legfejlettebb országok gazdaságai kis mértékben zsugorodhatnak is a környezetvédelmi szemlélet terjedésének következtében, például a szállítás és a globális kereskedelem csökkenése miatt. (Még mindig jobb, ha emiatt zsugorodnak, mintha folyamatos természeti katasztrófák hatására esnének össze.)

Az étrend átalakítása sem kényelmes: a szokások miatt legtöbbünknek némi gondot jelent úgy lecsökkentenie a húsfogyasztását, hogy a tejtermékek fogyasztása is csökkenjen, emellett továbbra is kiegyensúlyozott maradjon a fehérje ellátás és a szénhidrát se kerüljön túlsúlyba. Nem kényelmes, de nem megoldhatatlan, és nyilván fokozatosan történhet. A hús nagyon tápláló, a hús fogyasztása egyszerű - de nem feltétlenül szükséges, bár ezen a ponton az egyéni igények eltérhetnek. (A biotermék viszont ebből a szempontból nem jelentős előrelépés, mert az előállítása nem elég termelékeny. Inkább a tömegtermelést kell egyre jobban közelíteni a biogazdálkodáshoz.)

Emellett egyéb dolgokról is le kell tudni mondani, például hatalmas ruhatár sem tartható fenn a környezet károsítása nélkül. A jelenleginél is többen kellene, hogy turkálókból vásároljanak, alig használt ruhákat nem szabadna kidobni semmi esetre sem, éppúgy mint élelmiszert sem a jelenlegi szinten. (Egy része már a földeken marad, mert nem elég mutatós, hogy eladják, egy részét az üzletek semmisítik meg és a vásárlók is sokat pazarolnak el.) Láttam egy olyan feliratot, hogy ha egy élelmiszer szavatossága éppen lejárt az nem azt jelenti, hogy a fogyasztása halálos.

 3. A világ legfejlettebb országa az utolsók között van, de mi sem dicsekedhetünk

 Az USA esetében a karbon lábnyom mutatja meg (többek között persze), hogy mennyire barbár országról van szó, hiszen az energiapazarlás egy átlagos amerikai háztartásban óriási: amiből sok van és olcsó, azzal a legtöbben nem takarékoskodnak. (Kivételt képez pl. Kalifornia, ahol már kénytelenek alkalmazkodni a vízhiányhoz.) Szerencsére mi a németeket igyekszünk követni sok mindenben: energiabarát lakóházak, megújuló energiaforrások (pl. napelemek) elterjedése leginkább ennek köszönhető. Mostanra jutottunk el oda, hogy megtérülhet egy napelem vagy egy szélkerék - annak persze, aki megengedheti, a középosztálytól felfelé. Hogy a rezsicsökkentés kinek járjon vagy a benzin adójának szintje milyen legyen, mindez sokkal inkább politikai kérdés mint a környezetvédelmi racionalitás függvénye. (Bizonyos társadalmi csoportokat igyekszik megvédeni az ilyen költségek megnövekedésétől a jelenlegi kormányunk - vitatható, hogy jól teszi vagy nem.)

Kíváncsi vagyok, hogy valóban életbe lép-e az építési engedélyek szigorú szabályokhoz való kötése - és a szabályok betartatása néhány éven belül. A zéró energiafelhasználású épület technikai megvalósítása egy dolog - a társadalmi közeg fogadókészsége ettől eltérhet. A legtöbb lakóépület jelenleg gyengén szigetelt és sokan azzal fűtenek, amivel tudnak, nem számít nekik, hogy milyen mérgező a környezetre nézve. A környezetbarát otthonok terjedése lényeges szintugrást jelentene a mai állapotokhoz képest.

Ha nincsenek komoly pénzügyi ösztönzők, akár állami támogatások formájában, akkor nem nagyon fog változni semmi.

 4. Mindezzel a feladat még félig sincs megoldva

 Leginkább amiatt, mert a fejlődő országokból származik a környezetszennyezés egyre nagyobb része, és eléggé nehéznek tűnik rákényszeríteni őket a környezetet megóvó intézkedésekre. A helyzetet némileg javíthatja, hogyha a fejlettek esetében a szaldó pozitív: például több fát ültetünk folyamatosan mint amennyit kivágunk. (Bár ennek a hatását is csak évtizedek múlva érezhetnénk.)

Például a fák kivágását meg kellene szigorítani, bizonyos korú és méretű egészséges fákat nem szabadna kivágni (még magántulajdonban sem), csak ha ez valóban indokolt. Jelenleg még az a barbár gyakorlat, hogy területrendezés címszó alatt mindent letarolunk, sivár betonrengeteget hozva létre a "kaotikus" természet helyén.

A víz is gyaníthatóan egyre nagyobb kincs lesz országunkban, kevesebb vizet használó ipari és mezőgazdasági termelés irányába kellene haladnunk.

A sort pedig lehetne folytatni tovább, például hogy milyen lépéseket tehetünk a biodiverzitás megőrzéséért. Például ha a rovarok fajszáma csökken, a madaraké is csökkenni fog. Ha nincs elég virágos növény, csak beton vagy gyepszőnyeg, akkor a méhállomány pusztul stb.

 Mindenki pontozhatja magát, hogy melyik téren tudott eredményt elérni:

1.Műanyagok minimálisra korlátozása, 2.főzés készétel helyett, 3. környezetbarát étrend, 4.bicikli autó helyett 5.energiatakarékos otthon, 6.kevesebb textil (és használt ruhák vásárlása), 7.fák ültetése és biodiverzitás növelése 8.komposztálás, 9.idényszerű helyi termékek előnyben részesítése.

Szokás beszélni manapság a modern országokban is kettészakadt társadalmakról, amelyek mögött nagyon eltérő életmódok is lehetnek, például egy számítógépes programozó aligha tudja magát jól megértetni azzal, aki kecskéket tenyészt egy tanyán. A világ számos országában okoz feszültségeket ez az alaphelyzet: a britek egy része számára azért nem elfogadható a Brexit, mert az túl engedékeny az EU irányában, másoknak viszont már így is túl kemény. Hogy mi lesz ebből a jövőben arról lehet olyan sejtésünk, hogy egy nagy káosz és egyre élesebb konfliktusok, amelyre a parlamentáris demokráciák is rámehetnek (a britek jártak az élen szinte mindenben az elmúlt évszázadokban). Érdemes viszont megpróbálni alaposabban megérteni a szélsőséges típusokat, mert manapság ezek viszik a prímet a mérsékeltebb felfogásúakat háttérbe szorítva. Utóbbiak mindenképpen kommunikációs hátrányban vannak, mert aki nem elég harsány, annak hangját könnyen elnyomja manapság a közéleti zaj.

Az első csoport: modernizmus hívei

Általában a politikai baloldalhoz szokták őket sorolni mostanában, eléggé jól elboldogulnak napjaink információ özönében, nyitottak a változásokra és az újdonságokra. Hisznek a tudományban és hagyományos értelemben véve kevéssé vallásosnak mondhatóak. Általában jól képzettek, idegen nyelveket beszélnek és munkakörük is gyakran kommunikatív jellegű.

A humanizmus híveinek mondhatóak, de ezt néha kissé mechanikusan képviselik és nem mindig ismerik fel az eszme korlátait. A baloldal feltűnő politikai naivitása, hogy majd a modernizálás, a tudomány, az új technológiák bevezetése megoldja a problémákat, a "nyugati kultúrkör" iránti feltételek nélküli elkötelezettség hívei, kevés reálpolitikai érzékkel. A virtuális valóság rabjai is lehetnek és túlságosan individualisták, zömmel nagyvárosok lakói, ahol nem nagyon vannak stabil kisközösségek.

A második csoport: az ókonzervatívok

Régebben egyszerűen maradiaknak hívták őket, de napjaink információözöne is érthető módon sokakat visszahúzódásra késztet, mivel úgy érzik, hogy nem sok esélyük van a kiélezett versenyben (amiben az oktatás gyenge színvonala és a növekvő vagyoni különbségek erősen belejátszanak). Még pár évtizede egy viszonylag szűk csoport volt, manapság egyre többen osztják ezt a felfogást, jellemző tehát a jobboldali radikalizmus terjedése. Olyan világot próbálnak felépíteni, amely számukra ismerősebb, megszokottabb közeg, és ahol a szabályokat számukra kedvező módon tudják alakítani. Inkább defenzív, rendpárti felfogás jellemző rájuk. Ingerszegényebb környezetet részesítve előnyben, falvakban és kisvárosokban élnek nagyobb számban. Kevésbé racionálisak mint az előző csoport, ösztönösebb és érzelmesebb beállítódásúak pozitív és negatív értelemben véve egyaránt. Ebből következően:

Nem nagyon tudnak egymással kommunikálni

A modernisták a szigorú racionalitás hívei, nem nagyon szeretik a szimbólumok használatát és a homályos megfogalmazásokat sem. Az ókonzervatívok történetekben, mítoszokban képzelik el a valóságot és ezeket az alapvető elveiket és mítoszaikat semmilyen érvelés nem képes megingatni. Nekik voltaképp mindez "szentségtörés", mert szilárdan hiszik, hogy a "lényegben" úgyis nekik van igazuk. A baloldalnak fel kell adnia a más felfogásúak minden áron való racionális meggyőzésének kísérletét, hiszen a hitek nem racionális alapon nyugszanak, másrészt pedig nem mindig annak van igaza, aki hatásosabban érvel egy vitában vagy több érvet tud felhozni. (Ugyanis nehéz megítélni a vitában az egyes tényezők, szempontok valódi súlyát, inkább az idő tudja eldönteni.) Harmadrészt nem ugyanabban a világban élnek az emberek, a helyzetük és nézőpontjaik abszolút eltérhetnek, sokkal nagyobb empátiára van szükség.

A közeledés nem történhet szavakban

Akik nem csak egyféle életmódot ismernek, hanem például a nagyváros és falu világában is abszolút otthon tudnak lenni, a hagyományokat, a természetet is tisztelik nem csak a modern technikát, ők könnyebben tudnak kapcsolódni olyanokhoz, akiknek a felfogása eltér az övéktől. Az egymás iránti alapvető tisztelet és elismerés bármely esetben alapvető ahhoz, hogy feladják az emberek a csoportos védekező reakcióikat. Meg kell ismernem a másik világát jobban, hogy ne ítélkezzek róla túl könnyen és elhamarkodottan. Néha sajnos az ideológiai agymosás olyan szintű, annyira erős indulatokat mozgat meg az emberek között, hogy a kölcsönös sértettség és neheztelés miatt az egyébként baráti kapcsolatok teljesen megszakadhatnak.

A tehetségesség és ami mögötte van

A tehetség borzasztó csalóka dolog, van egy olyan optikai illúzió a belterjesnek mondható közösségekben, hogy mennyire sok tehetség van közöttünk. Például megtörténik, hogy egy iskola legjobbjai el vannak szállva saját maguktól, összehasonlítási alap híján csak később derül ki, hogy csak egy apró kis tóban voltak ők viszonylag nagy halak. A kisebb-nagyobb közösségek tagjainak végül is igazuk van, hogy mennyi tehetséges embert látnak maguk között, csak azt felejtik el, hogy a tehetség mennyire nem minden. Ha nem kerül megfelelő közegbe, ha a jellemhibáit nem tudja legyőzni, ha nem elég szorgalmas, ha túlságosan szétszórja erőforrásait vagy ha nincs elég szerencséje, akkor sosem lesz igazán sikeres. A tehetségek nagy része ilyen okok miatt nem tud teljesen kibontakozni, a mítoszgyártás pedig úgy szól, hogy mi magyarok nagyon jók vagyunk, csak mások nem hagynak minket érvényesülni: a "háttérhatalmak", a nyugati tőke, gonosz politikusok stb. miatt kényszerülünk másodhegedűs szerepbe. Ha pedig megvan az alaptétel, utána már könnyűszerrel gyártunk mítoszokat arról, hogy például a szocialista nagyipar milyen jó volt (nem volt olyan jó) vagy a népünk milyen különleges (ez igaz, csakhogy mindegyik népre igaz valamilyen módon).

Nem csak nálunk probléma mindez

A közéleti diskurzusunk borzasztó belterjes, mintha a problémák csak nálunk lennének súlyosak: pedig egyik kelet-európai országban sincsenek komoly világmárkák és magas szintű saját technológia sem. A demográfiai trendek Európa-szerte mindenhol kérdéseket vetnek fel, amelyekre mindenki különféle megoldásokat keres, a környezetvédelem vagy a közoktatás fejlesztése terén szintúgy, de a fokozódó verbális agresszió is szinte mindenütt problémát jelent. Egymás tapasztalatainak felhasználása általában hasznosabb lehet mint minden áron saját megoldásokon agyalni, legalábbis nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a mi általunk kitalált út lesz a legjobb. A legtöbb sikeres országban a finnektől Koreán át a japánokig leginkább másoktól igyekeztek tanulni és mások bevált módszereit törekedtek átvenni. Mi viszont sajnos egy befelé fordulásra, zárkózottságra hajlamos ország vagyunk, ahol tartja magát az a hiedelem, hogy ami máshol bevált az nálunk nem fog működni. Ahogy régebben az EU szakértők mondták: a magyarok nem kérnek tanácsokat, ők mindent úgyis jobban tudnak. (Meg is lehet nézni nálunk az egészségügy, az oktatás vagy a nyugdíjrendszer állapotát.)

A harmadik-féle felfogás a nihilistáké

A régi török világra emlékeztet a modern "janicsárok" nagy számú jelenléte, amely a társadalmunkat három osztatúvá teszi. (Természetesen most szigorúan vett közéleti szempontból vizsgálva, magánéletükben ők is lehetnek ugyanolyan rendes emberek mint bárki más.) Nem azokra vonatkozik ez a jelző, akik a létminimumon vegetálnak, teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságban másoktól. Leginkább értelmiségiekről van szó, képzett emberekről, arról amit "az írástudók árulásának" neveztek, amikor egyesek eladják magukat a hatalomnak mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül. Bemagyarázzák maguknak, hogy ők hozzák létre a társadalom egységét, holott inkább szétzilálják azt. Nincsen semmilyen meggyőződésük, hanem azt szolgálják mindenféle elvek nélkül, aki a pénzt adja. Strómanok, jól megfizetett köztisztviselők, egyéb állami hivatalnokok, önkormányzati képviselők, lekenyerezett bírók, ügyészek, "vonalas" médiamunkások, szakmájukban semmire nem becsült álszakértők és áltudósok, komisszárok állami cégeknél, a korrupció támogatói stb.

Mindig azt nézik, hogy a "hatalom" mit vár el tőlük, milyen központi utasítás szellemében kell tevékenykedniük és mi a napi parancs. Nem ritkán túl is teljesítik a központi parancsot, nehogy akár gyanú is felmerüljön a hűségüket illetően. A NER rendszeréről van szó voltaképpen, mindent támadnak, amely nem NER-kompatibilis és potenciálisan veszélyt jelenthet. Mivel ők nem gondolkodnak csak utasításokat teljesítenek, ezért a rendszer szempontjából minden gondolkodó értelmiségi egy kicsit gyanús. A bürokrata beidegződések egyébként is erősek nálunk, nagyon sokak legfőbb motivációja munkahelyükön a félelem, a magyar menedzserek is gyakran passzívak és inkább pozíciójuk védelme az elsődleges számukra a cég valódi érdekével és fejlődésével szemben.

Hűbéri rendszer

Lázár János eltávolításával a rendszer példát statuált azzal, hogyan járnak azok, akik engedik az ellenzék megerősödését a saját területükön. (Úgy tűnik, hogy a kormány számára ellenzék = ellenség a háborús logika alapján. De semmiképpen sem partner.) A Tállai-félék ebből tanulva minden eszközt felhasználnak, hogy a hűbér-birtokon ne léphessen fel NER-konkurens politikai erő. A vezetés által statuált példa a hierarchia alacsonyabb, helyi szintjein is mérvadó, ezért a legpiszkosabb eszközöktől sem riadnak vissza a sejhajukat féltve, a potenciális versenytárs tönkretétele érdekében. Az apparátus mögé bújva, a kormányzat jelszavai mögé bújva a mai janicsárok az arc nélküli ember újabb típusát testesítik meg. EZ már valóban a régiónkban egyfajta hungarikumnak mondható, habár büszkék nem lehetünk rá. Azonban mindazok támogatni fogják, akik abban hisznek, hogy háború zajlik a szuverenitásunkért, és ebben a háborúban a piszkos eszközök is megengedettek. Ők a történelem órán vagy nem figyeltek, vagy igyekeztek elfelejteni a tanultakat. Vagy pedig még mindig középkori szellemiségben, a "mindenki mindenki ellensége" elvet tartják mérvadónak. (És persze "a nőket meg kell védeni" romantikus, hazug lovagi mítoszt.)

Túl naiv és túl gyanakodó szélsőségek

A baloldali liberálisok kifinomultabbak, de hajlamosabbak a fellegekben járni, a radikális jobboldaliak primitívebbek, de inkább reálpolitikusok. Az előbbiek túlzott naivitásra, az utóbbiak paranoiára hajlamosak. (Csurka Istvánról a '90-es évek elején azt tartották, szerintem joggal, hogy amennyire jó drámaíró volt, annyira paranoiás politikai nézetei voltak.) A baloldal esetében olykor kérdőjeles vagy kevéssé meggyőző a nemzeti érdekvédelem, a jobboldal viszont nem hisz a pozitív összegű játszmákban, emiatt destruktív lehet (ha a másik 51%-ot kap a közös haszonból, az már nekik elvi veszteség, mert a másikat jobban megerősíti). A megoldás a kettő közötti arany középút, amelyen sajnos eléggé kevesen járnak manapság. Ezzel szemben mindkét szélsőség meg van győződve a saját igazságának egyedüli létjogosultságáról, más szóval, hogy a másik oldal teljesen hülye. Ezt az alapállást kellene először feladni az előrelépéshez és elfogadni, hogy szituációtól is függ az egyes oldalak igazsága.

A kormány a szavakban jobboldali radikális, fű alatt viszont nem ritkán mérsékelten jobbos intézkedéseket is behoz, amely sokat lendítenek a gazdaság helyzetén. Ezzel együtt nyilvánvalóan nagyon rossz példákkal jár elöl, főként etikai vonatkozásban, amely hosszabb távon okozhatja a legnagyobb károkat a társadalom életében.

Venezuela példáján láthatjuk, hogy mennyire csalóka képet mutathat egy ország gazdaságának állapota: az egyik évben még látszólag minden rendben van, utána hirtelen zuhanó repülésbe válthat át...a termelés visszaesik, káosz, munkanélküliség és éhezés köszönhet be. A gazdaságilag legfejlettebb országokban a nagy visszaesések szinte kizárólag háborúk és gazdasági világválság esetében következnek be, más országokban azonban számos egyéb ok lehet a háttérben.

Az összehasonlításokhoz erre a célra általában az egy főre jutó GDP-t szokták használni, mivel eléggé jól jellemzi egy adott gazdaság teljesítményének alakulását egy bizonyos időszakban.

 1.Háborúk és gazdasági válságok hatásai

 A két világháború nem csak a vesztes, hanem a győztes országok gazdaságát is kivéreztette, közel hasonló mértékben. (A profi boxban az a mondás járja, hogy egy címmérkőzésen legtöbbször a győztes is nagy verést kap.) Az első világháború után a legfejlettebb országokat tekintve a franciáknak 8, a briteknek 10, a németeknek 12 év kellett a háború előtti szint eléréséhez. A második világháború után a nagyobb pusztítások miatt 10-16 évre is szükség volt egyes országoknak ahhoz, hogy elérjék az utolsó békeév szintjét. Egy érdekes jelenség a háborús konjunktúra hatása: a brit gazdaságot az első világháborúban annyira felpörgette, hogy az 1917-es szintet csak 1929-ben (!) tudták megint elérni. Hasonlóképp az USA az 1944-es szintet csak 1961-re tudta megint elérni.

Szintén a háborús konjunktúra volt az egyik oka az USA gazdasági túlpörgésének, amely az 1929-es tetőponthoz képest négy év alatt több mint 30%-ot (!) csökkent, és csak 1940-ben érte el ezt a szintet újra. Egyik más fejlett országban sem okozott a gazdasági válság ekkora visszaesést és általában rövidebb ideig is tartott, a világháborúban vesztes németeket is beleértve.

Léteznek tehát a fejlett országok között is kiegyenlítő mechanizmusok, bár egy háború 10-15 éves törést is okozhat a gazdaság fejlődésében és a győztes mindig az lehet csak, aki kimarad belőle. (Valószínűleg ezért nem támadta meg egymást sosem az USA és a Szovjetunió.)

 2.Venezuela nem először omlik össze

 Az ásványkincsek olyanok mint a lottó ötös: több átkot mint áldást hozhatnak magukkal egy ország életébe. Amikor az olaj ára felment a '70-es években, a venezuelai gazdaság hirtelen egész Dél-Amerikát lekörözni látszott. Nagyon jól ment nekik egészen 1978-ig, onnan hirtelen zuhanni kezdtek és 7 év alatt 25%-ot buktak. Évtizedeken át stagnáltak azért, hogy 2003-ban egy még sokkal mélyebb gödörbe kerüljenek, a csúcshoz képest 60%-os szintre. Chavez alatt hirtelen elkezdtek gyorsan fejlődni, megközelítve a 70-es éveket , de Maduro uralma óta ismét zuhanórepülésben vannak és ismét a mélypont felé közelednek. Számos tanulság adódik mindebből.

1.Azon országok gazdasága nagyon sebezhető, amelyek egy adott ásványkincsre épülnek, főleg olyankor, amikor az ásványkincsek, energiahordozók ára hirtelen visszaesik. Nem véletlen, hogy a sokak számára tartós jólétet nyújtó országok közül nagyon sok semmilyen komoly természeti erőforrással nem rendelkezik (pl. Dánia, Hollandia, Szingapúr, Ausztria), vagy pedig az ásványkincsek szerepe nem meghatározó (pl. Németország, USA).

2.Úgy tűnik, hogy sok esetben egy vezető személyéhez kötődik a jólét megteremtése és fenntartása (ami általában nem teljesen igaz, bár lehetséges pl. hogy a korrupciót és lopást képes szabályozott keretek között tartani egy karizmatikus vezető). Számomra azonban az egy személyre épülő rendszerek nem igazi rendszerek: csak azt nevezném annak, amely stabil intézményeken nyugszik, és nem boríthatja fel a működését, ha megváltozik az államelnök személye.

3.A balos rendszerek többnyire nagyobb csődöt képesek előidézni, mert hajlamosak osztogatni boldog-boldogtalannak és egy idő után sok lesz a rendszerben a potyautas. Csökkentik a vagyoni különbségeket, de túl optimisták a gazdaság kedvező pillanatnyi állapotát alapul véve.

 3.A volt szocialista tábor összeomlása 1990-ben

 A volt KGST nem egyik napról a másikra omlott össze, hanem ezt egy jelentős stagnálás előzte meg. 1970-re már ez a modell lényegében kifulladt, 1990-ig ha összehasonlítjuk a mi fejlődésünket az osztrákokéval, az éves átlagunk 1,5%, amely fele csupán az osztrákokénak. Ráadásul mi még jól is álltunk a "birodalmon" belül, hiszen Lengyelország már a 80-as években összeomlott, Romániát pedig egy őrült diktátor tette tönkre. A magyar visszaesés nem volt különösen drámai ebben a társaságban és a fellendüléssel együtt is pontosan a cseh-szlovák mintát követte, bár egy generáció sokként érte meg a gazdaság 20%-os zuhanását az 1990-es évek elején, az 1973-as évek szintjére.

12 évet vesztettünk el, hiszen 2001-ben értük el ismét a régi szintet, nem tudom mennyire vigasztaló, hogy tőlünk délre és keletre mindenki még sokkal rosszabbul járt nálunk. A városi legendáktól kezdve az egyszemélyi bűnbak keresésen át komoly elemzők is sok mindent feltártak már a mögöttes okokról. Ezért nem is mennék a részletekbe, csupán egy aspektusát emelném ki, a baloldali politizálás naivitásait. Annál is inkább, mert 2006 és 2013 között egy újabb viszonylag súlyos visszaesés és stagnálás következett be (elvesztettünk újabb 7 évet - amelyben szerintem nagyobb részt Medgyessy és Gyurcsány, kisebb részben a 2010-es Orbán-kormány tehető felelőssé).A naiv gazdaságpolitika túlságosan bízik abban, hogy más országoknak érdekében áll, hogy valamiféle emberbaráti okból nekünk segítséget nyújtson. Holott ez csak akkor következik be, ha ezeknek (az általában fejlettebb nyugati országoknak) érdekükben áll, és legtöbbször nem puszta nagyvonalúságból, hanem az érdekeik mentén fognak segíteni.

Az 1918-as Károlyi kormány idejében a naivitás abban állt, hogy túlságosan bíztak az antant jóindulatában. A rendszerváltáskor hasonlóképp "elvártuk", hogy az EU majd keblére ölel minket és a beáramló tőke mindent megold. (Nem hinném, hogy Antall József őszintén hitt volna ebben, de nem volt előtte többféle versenyképes koncepció, amiből dolgozhatott volna, emellett majdnem akkora volt a zűrzavar akkoriban, legalábbis gazdasági téren mint 1918-ban a vesztes háború után.) Gyurcsány és Medgyessy politikája inkább szervilisnek mint karakteresnek volt nevezhető és a pénzek mindenfelé elfolytak.

(Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a mostani kormány koncepcióját teljesen helyesnek tartom vagy hogy egy túlságosan jobbos irányvonal ne lenne éppúgy veszélyes mint az olykor naivnak mondható baloldali. Ugyanis a szélsőjobb csúsztatása abban áll, hogy ha mindenki a saját érdekét nézi, akkor az erősebb kutya fog győzni és nem jöhetnek létre mindenki számára kedvező win-win szituációk - amelyekre a nyugati kultúra épül már évszázadok óta.)

 4.Oroszország esete

 A volt Szovjetunióból kivált Oroszország bukása a leglátványosabb, mivel a GDP 1990 és 1998 között 42%.ot (!) esett vissza, 2006-ra érték el az eredeti szintet, tehát 16 évet veszítettek el.

Létezik erre egy újabb fogalom az anokrácia, amely a felbomlott diktatúrákat követő tökéletlen demokráciákat jelöli, az ilyen országokban anarchikus viszonyok uralkodnak, a rendfenntartás, a törvények és jogszabályok betartatása nagyon gyengén működik. Ez következett be kisebb mértékben nálunk is, drasztikusabb szinten pedig Jelcin Oroszországában, amelyhez képest Putyin szinte megváltás volt. (Itt nem is a vezető személye a fontos, hiszen a keleti blokk számos más országában sem sikerült pár év alatt hatékonyan működő liberális demokráciát létrehozni, emiatt nőtt meg az igény egy erőskezű vezető iránt.)

Ráadásul a válság óta az orosz gazdaság alig fejlődik, 2009 óta lényegében stagnál ami azt mutatja, hogy mennyire az olaj- és gáz világpiaci árától függnek.

Az orosz gazdaság teljesítménye Texaséval vethető össze, habár a 144 milliós (csökkenő lakosságú) Oroszország GDP-je meg sem közelíti a közel 30 milliós Texasét. A texasiak is gazdagok olajban, viszont náluk ugyanennyire fontos húzóerőt jelentenek a csúcstechnológiás iparágak, űrhajózás vagy például a filmgyártás. (Habár az USA déli államában az életszínvonal viszonylag magas és a korrupció meg sem közelíti az orosz szintet, nekik is éppúgy megvannak a saját komoly problémáik.)

 5.Argentína

 Nagy nekilendülések és felívelések után erős visszaesések jellemzik, 1974-ben például nagyon gazdag országnak tűnt, 1990-re már a GDP 23%-át elveszíti. Megint egy gyorsabb fejlődés után 2003-ra ugyanoda esik vissza. Újabb gyors ütemű fejlődést követően 2012 óta gyakorlatilag stagnálnak. Tipikus latin-amerikai ország, nincsenek stabil intézmények, az egyes kormányok különféle irányba rángatják a politikát. A populizmusnak, a demagóg ígérgetéseknek jelentős tere van, a szerencsésebb kormányok esetében ezek egy darabig be is jönnek.

A jobboldali dominanciának megfelelően a jövedelmi különbségek egyes régiók között igen nagyok: gyakorlatilag Buanos Airest elhagyva az ország belseje felé a jómód eltűnik, csupán déli irányban jellemzőek még gazdaságilag fejlett területek (a tendencia ugyanaz csak pont fordított irányú mint az északi féltekén).

 6.Görögország

 Görögország államadóssága már az 1980-as években, Papandreu idejében nagyon magas szinteket ért el, ők pedig egész Európát becsapták amikor a mutatók kozmetikázásával csatlakoztak az euró övezethez, és szerintem nagyon hatékony PR-t csináltak a saját politikájuknak elérve, hogy éveken át folyamatosan reflektorfényben maradjanak. (Ez persze meglehetősen szubjektív, elismerve hogy sok görög polgár fizette meg keményen a hibás gazdaságpolitika árát.) Jelenleg a 2004-es szintjükön vannak, ami a 25%-t meghaladó visszaesés ellenére számukra valószínűleg a jelenlegi realitás, hiszen a régiós összehasonlítás általában megbízható és a dél-olasz, a bolgár vagy a török gazdasági teljesítmény és életszínvonal mutatja meg leginkább az ő valós helyüket (nem pedig mondjuk Németországé). Inkább a 2004 utáni szint nevezhető irreálisnak, amikor a gazdaság felpumpálása érdekében felelőtlenül szórták a pénzt a politikusaik. Jó hír viszont, hogy a görög gazdaság stabilizálódni látszik.

 7.A legnagyobb gazdasági bukás: Irán

 A legfejletlenebb és legszegényebb, polgárháborúkkal sújtott országoktól eltekintve a múlt század negatív rekordere valószínűleg Irán. 1976 és 1988 között a gazdaság teljesítménye 51%-kal esett vissza, igaz viszont hogy az Irak elleni kivéreztető háború hatása is benne volt ebben. Csak 2006-ban érték el az eredeti magas szintet, tehát 30 évet veszítettek. A '70-es évek olajválságai idején szerintem ők is mint más olajhatalmak, nagyon erősnek érezték magukat, és ez is visszaütött, leginkább azonban az ókonzervatív irányba fordult iráni forradalom nyomta rá a bélyegét a gazdaságra.

A fundamentalista iszlám állam legfőbb vezetője (Komeini ajatollah) ideje nagy részét egy könyvtárszobában töltötte vagy gyújtó hatású beszédekben jelölte ki a helyes ideológiai útvonalat. Egy-két éven belül minden épeszű befektető elmenekült az országból, az USA-t egyébként is ősellenségnek választották, ami hiba volt mert növelte az ország egyébként is jelentős elszigeteltségét. (Nota bene: elszigetelt országnak lenni "ab ovo" gazdasági bukta!) Nem nagy túlzás azt mondani, hogy szinte a középkorba estek vissza pár évtizedre, a törvénykezést tekintve mindenképpen.

Mégsem jelenthetjük ki, hogy csak hátrányok származtak mindebből, valószínűleg vannak előnyei is (pl. az iráni kultúra is profitálhatott a helyzetből, ráadásul a diktatúra felpuhulásával a tudományos életük is fellendült az utóbbi években), éppúgy mint Kuba esete sem fekete-fehér, hiszen a gazdasági krach és az ezt követő alkalmazkodás a világon az ökológiai értelemben vett legfenntarthatóbb országgá tette őket.

Fenti példák alapján, azokban az országokban ahol nincsenek erős, diverzifikált gazdasági alapok és szilárd, a hatalommegosztás formáin alapuló intézményi háttér, ott a politikai és gazdasági kultúra is általában fejletlenebb marad és a gazdaság is hektikusan működik: az egyik pillanatban még erősnek tűnő gazdaságok hirtelen lejtőre kerülhetnek és csak nagy sokára állnak ismét talpra.