A magyar társadalom egyik gyenge pontja az, hogy nem nagyon vannak nálunk pozitív mintái az önmagunkért való kiállásnak, a konfliktusok aktív felvállalásának. E téren szerintem jelentősek a hiányosságaink. Nyilván ez nem csak ránk jellemző, hanem az európai országok jó részére, de például egy holland keményebben, határozottabban és nyíltabban felvállalja a véleményét, vagy például a csehekről is azt mondták, hogy a betelepedő multi cégek alkalmazottjaiként sem fogadtak el annyira szó nélkül mindent, mint ahogyan a magyarok tették. Mondhatni, velünk nem kellett annyira kesztyűs kézzel bánni.
Nyilván történelmi, kulturális okokra vezethető vissza mindez, hiszen a jobbágy nem nyithatta ki a száját büntetlenül, a kevésbé polgárosodott területeken nem nagyon terjedtek el az olyan viselkedésminták, hogyan lehet saját magunkért kulturáltan és határozottan kiállnunk. A szocialistának/kommunistának nevezett rendszerek antidemokratikus és félfeudális viszonyai ezt a helyzetet tovább konzerválták.
Így jutottunk el oda, hogy Európa keleti felén, ahol az emberek többségéből hiányzik az egészséges mértékű agresszivitás (amit asszertív viselkedésnek is neveznek), és nem hisznek abban, hogy egymással összefogva képesek az érdekeikért hatékonyan kiállni ott az állam, a politikai vezetés vállalta át tőlük ezt a szerepet. Az oroszoknál, lengyeleknél és nálunk is – ezt most mindenféle minősítés és kritikai él nélkül kell érteni,- az állampolgárokért harcosan kiálló, szimbolikusan „őket megvédő” és fölöttük valamennyire atyáskodó vezetők, kormányok kerültek tartósan hatalomra. Egyszerűen ilyen vezetők iránt volt a legnagyobb társadalmi igény. Az egészséges szintű agresszió hiánya pedig nem valami elvont fejtegetés akar lenni, hanem számomra és sokunk számára mindennapos tapasztalat is.
A sporthasonlatok nagyon szemléletesek egyrészt mert a sport kicsiben lemodellezi az egész társadalmat, másrészt a teljesítmények vagy azok hiánya mindenki számára nyilvánvaló. A magyar focisták keménységben, fizikai állóképességben köztudottan nem veszik fel a versenyt az európai középmezőnnyel sem, és a párharcokban rendre alulmaradnak. Idegen pályán általában félnek az ellenféltől és hajlamosak hamar bepánikolni. Azok a játékosok, akik napjaink gladiátorjátékában nem képesek felvenni a tempót, a kevésbé tiszta játékban jobban bíznak és különféle kis alattomos szabálytalanságokat követnek el. (Nem csak nálunk, sokfelé máshol is, de nem mindenhol egyformán jellemző ez: például az olaszokra igen, a spanyolokra vagy angolokra kevésbé.)
A sporthoz ilyen vonatkozásban hasonló tapasztalatokat szerezhetünk a munkahelyeken is, ahol sajnos eléggé kevesen vannak olyanok, akik nyíltan felvállalják a konfliktusokat másokkal (és persze megvan az ehhez szükséges felkészültségük és tájékozottságuk is). A legtöbben nem egyenes módon, hanem mások háta mögött panaszkodnak vagy próbálják kerülő úton eljuttatni a kritikát azokhoz, akikkel problémájuk van. (Az illető sejtheti ugyan a másik viselkedéséből, hogy mi lehet most vele a gáz, azt viszont nem, hogy a másiknak mi fáj a legjobban és hogy mennyire.) Vannak ugyan kivételek is szerencsére, de az sokkal gyakoribb, hogy az elkerülhetetlenül felbukkanó konfliktusokat sokan egyből presztízscsataként fogják fel, személyesnek veszik. Ahelyett, hogy igyekeznének tanulni a problémából és egy másfajta nézőpontból, gyakori reakció, amikor barát-ellenség viszonylatban fogják fel a dolgot, és igyekeznek az illetőt a háta mögött jól besározni. Védekeznek és kifogásokat keresnek, mert egyszerűen ezt szokták meg és nem nagyon vannak pozitív minták előttük.
Ennek következtében a dolgozók többsége magában morog és ha kezd besokallni, akkor inkább lelép a munkahelyről, de a saját kis egyéni szabadságáért nem nagyon küzd (tisztelet a kivételnek). A nagy fluktuáció oka ma már nem annyira a fizetés, hanem a munkahelyi klíma, amelyet leginkább a főnök-beosztott viszonyok határoznak meg. A dolgozók a számukra kellemetlen történéseket inkább magukba fojtják, az önkényeskedést és nagyképűséget zokszó nélkül eltűrik – egy darabig persze. Ahol megfordultam a legtöbb cégnél egy-két üdítő kivétel volt csak ez alól, aki „tökösen” viselkedett, mégis kulturált módon.
A legtöbb családban is probléma van e téren: l. például „Anyuka ne szóljon bele!” – a konfliktusok ésszerű rendezésének hiánya a családon belüli együttműködést is gátolja. Pedig ahol emberek élnek egymás közelében, ott eltérő felfogások és részben eltérő érdekek vannak, a konfliktusok és időnkénti veszekedések elkerülhetetlenek. Nem egy tökéletes világban élünk, nem mindig tudjuk megfelelően kifejezni magunkat, néha elkerülhetetlenül igazságtalanok vagyunk vagy túllövünk a célon, de mindezeknek néha még bele kell férnie, nem szabad sem túlságosan türelmetlennek lennünk, sem a másikkal szemben haragot őriznünk, akár családról, akár munkahelyről van szó.
Van ennek egy olyan vonatkozása is, hogyha nincs bennünk asszertivitás, egészséges aktivitás, hanem mindig a biztosra megyünk és védekező alapállásúak vagyunk, az erősen a vállalkozó kedv rovására fog menni. Ez pedig kimutatható, hogy vállalkozások terén rosszul állunk, felmérések szerint az EU-ban az egyik legkevésbé vállalkozó kedvű nemzet vagyunk. Az erős magyar középvállalatok hiánya nem új jelenség, de továbbra is megoldatlan probléma. Ezen a téren még a lengyelek is leköröznek bennünket, főként ha leszámítjuk azokat a cégeinket, amelyek képesek a maguk lábán megélni EU pénzek és állami összeköttetések nélkül.
Hogyha mindennek kulturális oka van, és az idősebbek azt szokták meg, hogy a véleményüket nem mondhatják el nyíltan, a mai középgeneráció pedig a gulyáskommunizmus atyáskodó légkörében nőtt fel, akkor abban lehet bízni, hogy a húszas- harmincas éveinkben járó fiatalabbak agresszívabban és határozottabban kiállnak az érdekeikért. Nekem valóban úgy tűnik, hogy náluk már van előrelépés e téren, a városokban legalábbis. Például ők mintha már többségükben nem annyira pártszimpátia alapján döntenének, hanem alapevően apolitikus beállítottságúak és inkább az egyes kormányok konkrét intézkedéseit nézik, amikor kimennek tüntetni, a saját érdekeikért. Emellett a munkahelyeken is a fiatalok között találkoztam olyanokkal, akikben megvolt ez a fajta gátlástalanság akár jó, akár nem ennyire jó értelemben véve, mondhatni nem voltak szívbajosak, hanem egyből felemelték a hangjukat.
Igaz viszont az is, hogy a dinamikusabb fiatalok nagyobb része inkább külföldre megy, mintsem hogy a magyar cégeknek az egyéni teljesítményeket gyakran háttérbe szorító, kispályás viszonyai között próbáljon előre jutni. Remélem, hogy visszajönnek majd az ottani tapasztalatokkal, hogy megújítsák a magyar céges kultúrát. Ami egyébként így is szemmel láthatóan fejlődik, leginkább az itt jelenlevő multiknak köszönhetően: a modern cégeknél már nem az a cél, hogy a „felelőst” megszégyenítsék, sokkal inkább a hibák okait akarják kiküszöbölni, a személyes státusznál fontosabb a hatékony problémamegoldás. A kultúrájuk alapvetően demokratikusabb és a hierarchia egy kicsit kevésbé fontos mint a „hagyományos” kultúrájú vállalatoknál. Csak sajnálni lehet, hogy a legtöbb mai politikusnak hiányzik az ez irányú, modern céges tapasztalata, és nem akarja elsajátítani mindazt, amit az e téren kifinomultabb nyugati vállalati kultúrából érdemes lenne megtanulni. (Akármilyen ellenszenvesek lehetnek a multi cégek sokaknak, vannak bizonyos pozitívumaik, amit el kell ismerni és meg kell tőlük tanulni.)
Vannak viszont sokan, akik inkább elbújnak mások háta mögé és egy csoporttól várják azt, hogy megadja számukra a hiányzó önbizalmat, agressziójukat is leginkább egy csoport nevében fejezik ki – nem ritkán igen indulatos módon, amit nem neveznék egészséges akaratnyilvánításnak. Ez számomra azért visszás, mert minden csoport csak bizonyos célok érdekében létezik, a tagok nem várhatják el tőle, hogy életük összes problémáját meg fogja helyettük oldani. Nagymértékű passzivitást, bátortalanságot sugall nekem az ilyen magatartás, az ilyen esetek a csoporthoz tartozásnak nem a pozitív oldalait mutatják meg. A csoport iránti lojalitás egyéni kifejezése általában hangos szokott lenni, emellett durva és agresszív – bár ebből nem következik, hogy mintaadó is kell, hogy legyen.
Ha viszont nem szavakról van szó, hanem inkább tettekről, akkor szerintem egyértelműen a tutyi-mutyi oldalon vagyunk. Például erős tömegtüntetések gyakrabban előfordulnak a környező országokban, és egy taxisblokád vagy a 2006 forró ősze csak nálunk volt „nagy kaland”, sok felé máshol az ilyen események eléggé átlagosnak mondhatóak. Nem olyan nagy baj persze, hogy a tüntetők nálunk többnyire nem szoktak randalírozni, sőt. Viszont a konfliktusokat nem lehet elmismásolni sem társadalmi, sem egyéni szinten. Létezik egészséges mértékű agresszió, és az akaratunkat kulturált módon is lehet képviselni, ez is tanulható, elsajátítható, még ha nem is mindenki számára egyformán könnyű.
