Az idő nem tartozik világunkat leíró alapvető változók közé a kölcsönhatásokat leíró modern atomfizika szerint. Az egyik neves atomfizikus, Carlo Rovelli: Az idő rendje című könyvében abból a megfigyelésből indul ki, hogy az alapvető kölcsönhatásokat leíró egyenletek nem tartalmaznak időt, mindkét irányban érvényesek. A termodinamikában az entrópia törvénye az egyetlen, - a rendezetlenség folyamatosan nő, végül minden energia rendezetlen hőmozgássá alakul, tehát a folyton növekvő entrópia az, amely az időt egyirányúvá teszi.
Az entrópia törvénye miatt van az is, hogy egy bizonyos kor után a testünk egyre inkább a rendezetlenség felé halad, szaporodnak benne a hibák, amelyet öregedési folyamatként érzékelünk, egy ponton túl pedig már nem lesz működőképes többé…
Semmi sem az, aminek látszik, az entrópia sem
A dolgok felszíne a legtöbb esetben távol áll a dolgok igazi tartalmától, az entrópia esetében is így van ez, nagyon érdekes és inspiráló dolgokat rejt. Ha van egy pakli kártyánk szín és szám szerint sorba rendezve, és megkeverjük, akkor rendezetlenebb állapotba kerül és az eredeti lapsorrend visszaállása akárhány keverés után igen valószínűtlen, - ez az entrópia növekedése. Azonban a mi szemléletünk is közrejátszik abban, hogy mit tekintünk rendezettnek és rendezetlennek, mert bármely más lapsorrendre is igaz, hogy egyedi és szinte megismételhetetlen. (Lottószámokra is gondolhatunk, ott is éppoly egyedi és valószínűtlen az eredeti 1,2,3,4,5 sorrend mint bármely más kombináció kihúzása.)
A tudatunk korlátai és a mi nézőpontunk nagyban belejátszanak abba, hogy mit tekintünk rendezettnek és rendezetlennek, és az időfelfogásunk is leginkább a szemléletünkből fakad, nem nagy túlzás azt mondani, hogy nélkülünk nem létezne idő. Ahol minden állapot egyenértékű egymással, ott az idő múlása nem mérhető, idő lényegében azért van, mert mi mérjük.
Idővel való küzdelem a kis részletekben
Ha mint tudjuk, a zseninek nem kell rend, mert „a zseni átlát a káoszon”, akkor lehet hogy amit mi rendezetlennek érzékelünk, az sok esetben (egy más szempontból nézve) rendezett, tehát nem fogott rajta az idő vasfoga? A MŰVÉSZET tipikusan olyan tevékenységünk, amely az idővel való küzdelemről szól. Ugyanis, ha van egy gondozott gyep, amely nem gyomos, egy bevakolt, festett házfal, amelynek felülete egyenletes, nem hullik róla a vakolat, arra általában azt mondjuk, hogy SZÉP gyep, SZÉP ház, de az még nem művészet. A művészet gyakori jellemzője, hogy a látszólagos rendezetlenség mögött is megmutat egy bizonyos rendet, a szenvedésben és a nyomorban is a szépséget. Emiatt is van talán az, hogy a művészetben találunk valami időtlenséget, az időtlenség élményét…
A másik, hogy az univerzum egészére érvényes az entrópia, de mennél kisebb részéről van szó, annál könnyebben rendezetté tehető. A kis részletek azok tehát, ahol az idő leginkább megállítható, vagy átmenetileg visszafordítható.
Idővel való küzdelem ideológiával és vallással
Ideológia is átveszi olykor a vallás szerepét, és képesek egyesek a vallást is ideológiaként használni (bár egyik sem túl bölcs dolog). A kereszténység nagyon jól leírja az entrópiát, mint „a bűn növekedését” a világban, és nagyon találó az a megfogalmazás is, hogy „porból vagyunk és porrá leszünk”, hiszen még a csillagokból se nagyon marad más mint por, egy bizonyos idő után. A vallások és ideológiák a saját követőiknek mutatnak utat az idő elleni harcban: az egyik, hogy van valamiféle világ (itt a Földön vagy a túlvilágon), valamiféle paradicsomi állapot, ahol megáll az idő, nincs többé idő. Mivel ezt nagyon nehéz elképzelni, inkább abban hiszünk, hogy a közösség majd megőriz minket a jó emlékezetében a halálunk után. (Ki kell mondani, hogy az idő elleni harc voltaképp az elmúlás elleni, reménytelen küzdelmet jelenti.)
Az ideológiákban (és a vallásosság kezdetlegesebb formáiban) az is benne van, hogy toljuk át a kakit (a rendezetlenséget) másoknak. Még a liberalizmus, vagy a globalizáció sem kivétel ettől, mert kimondatlanul ugyan, de mégis csak a természettel akarja megfizettetni, az emberi biztonság, kényelem vagy mohóság árát.
A múlt és a jövő is voltaképp egy hely a térben
Valójában ezek leginkább a tudatunkban létező helyek. A múlt töredékes emlékképekből áll és mivel ezt az agyunk mindig összerakja elemeiből, emlékeink szinte soha nem felelnek meg a valóságnak teljes mértékben. A jövőt ahogyan elképzeljük az legtöbbször egy hely ahova el szeretnénk jutni, aztán van amikor sikerül, van amikor nem. Vagy nem úgy fog kinézni, például kész lesz a házam, csak nem egészen olyan, ahogyan elképzeltem. Lehet sok olyan hely is a képzelt jövőmben, ahova bár szeretnék, de nem fogok eljutni. Einstein óta tudjuk egyébként, hogy a tér és az idő összefonódik.
A folyamatszerűség átélése
Az idővel való megküzdésnek az egyik fajtája a jelen intenzív átélése, amelyre sokan törekednek mai világounkban. Úgy tűnik egyébként, hogy sokkal inkább folyamatként létezünk mint szilárd személyiségként, és például olyan tevékenységek mint a motorozás, síelés vagy a szex intenzív élményei, vagy bármi amit teljes odaadással végzünk (a flow állapotában) és közben elveszítjük az időérzékünket, mind erre utal. Mi magunk is folyton változunk, még ha ezt nem is nagyon érzékeljük, énünk nem igazán megfogható valami.
Legtöbbször mégis az idő rabságában vagyunk
Az idő nem egyformán telik a világ különféle részeiben (Einstein relativitás-elmélete alapján), a globalizáció előtt pedig nem is törekedtek az emberek, hogy az órákat (akár egy országon belül, akár az egész Földön) egységesen állítsák be (időzónák alapján persze, de mégis egységesen). Egész napos tevékenységünket viszonylag szigorú időbeosztás szerint végezzük, gyakran nézzük az óránkat.
Ezen túlmenően az egyes kultúrákban a múlt és jövő szinkronizálását is sokan fontosnak tartják, pl. nemzetállami keretek között, hogy a legtöbben hasonlóan vélekedjünk a múltról (történelem) és hasonló célokat tűzzünk ki magunk elé, olyasmiket amiket a társadalom preferál. Ez bizonyos mértékig érthető és elfogadható.
Ezzel együtt az idő bizonyos mértékig a barátunk is. Azt nem mondanám, hogy az időt tiszteletet érdemel, mert az idő sem tiszteli az embert a legkevésbé sem. Viszont némileg mégis köszönettel is tartozunk neki, mert időben lehet csak kibontakoztatni különféle képességeket, tehetségeket, sok mindent megérlel.
Nem tudjuk pontosan, mi is az idő
Van-e tudatunktól teljesen függetlenül létező idő, - ez a kérdés megosztotta a legnagyobb bölcseket és tudósokat is, manapság inkább afelé hajlunk, hogy nem nagyon. Emberi létezésünknek mindenképpen alapvető része az időben élés. Egy univerzális isteni tudat valószínűleg másként érzékeli az időt, (sőt a misztikusok beszámolnak ilyen élményekről), viszont számunkra kicselezni lehetetlenség, akárhogyan is próbálkozunk, valamennyire használni és megbarátkozni vele talán igen.