Az egyes országokban a középosztályok anyagi helyzetének relatív romlása nem feltétlenül annyira rossz hír, amilyennek látszik. Egyrészt ha x generáción keresztül meg is szoktuk, hogy jobban élünk mint a szüleink, akkor sem vehetjük természetesnek, hogy minden következő generációnak jobban kell élnie az elődjénél, sőt ha belegondolunk, ez valójában egy nonszensz. De nem is minden áron akarunk jobban élni, ha nem pont ugyanazok az értékek fontosak számunkra mint a szüleinek, például az anyagi értékek nem akkora súllyal esnek latba.

A középosztály életszínvonala a fejlett országok nagy részében stagnált vagy romlott az utóbbi évtizedekben, ami nem csoda, ha egy kínai ugyanazt a munkát sokkal kevesebb pénzért elvégzi egy olaszhoz képest, de még hozzánk, magyarokhoz képest is. A gépesítés és automatizálás pedig főleg a kevésbé képzett alsó-középosztály (pl. postások, segédmunkások, bányászok stb.) munkáját tette fölöslegessé. A létbizonytalanság természetesen probléma, a nagy vagyoni különbségek növekedése nemkülönben, azonban a fogyasztó-felhalmozó társadalom esetleges meggyengülése egyáltalán nem az… Nem is tudom, hogy a „középosztály hanyatlása” valóban rossz hír-e, vagy pedig inkább egy pozitív tendencia kezdete.

Ha egy család nem engedheti meg magának, hogy 2-3 autót tartson, esetleg nem újat, hanem használt autót vesz, ha az n.-ik után nem veszi meg az n.+1-ik ruhát teljesen fölöslegesen, ha nagy ház helyett egy szerényebb lakáshoz tud csak jutni, ha nem utazik el évente háromszor külföldre, ha nem zsúfolja tele a lakását kacatokkal, amelyek rövid úton a kukában végzik, az a környezetünk szempontjából is előnyös.

Ha az újabb generációk nem akarják agyondolgozni magukat a magasabb életszínvonal érdekében (eltekintve persze attól, hogy nálunk ez sokak számára az egyetlen járható út a puszta vegetálás elkerülésére), esetleg egészségesebben akarnak élni és igényesebben táplálkozni, hogy idősebb korukban ne kelljen marokszám szedni a gyógyszereket, az is teljesen érthető. A keresetüket az emberek el tudják értelmesebb dolgokra is költeni, mint újabb tárgyakat felhalmozni a lakásukban, sőt vegyük hozzá, hogy az ún. digitális kultúra viszonylag kis költséget jelent, majdnem hogy ingyen van. (Bár a környezetünket szintén terheli.)

El kell fogadnunk, ha az újabb generációk életének ritmusa más lesz mint a mostani középgenerációé. Például ha a nők később szülnek (a 35 lesz az új 25) az sem feltétlenül baj, a lényeg, hogy lehetőség szerint vállaljanak gyereket, neveljenek gyerekeket, mert ez mégiscsak az életünk egyik értelme és lényegi része. (Ha a gazdagabb családokban kevesebb gyerek születik, az csak akkor lesz baj, ha a szegényebbekben legalább ennyivel több, hiszen ilyen esetben sokan lesznek, akik mostoha körülmények között nőnek fel.)

Igaz viszont, hogy a digitális szolgáltatások fogyasztása is egyfajta fogyasztás, ugyanolyan pótcselekvés lehet mintha fölösleges tárgyakat gyűjtünk. Viszont ma a kulturális paletta sokkal szélesebb és mindenki ki tudja választani azokat a filmeket, könyveket, zenéket stb. ami hozzá a legközelebb áll. A régi nyárspolgári magatartás, csak azért megnézni bizonyos műsorokat, mert „illik”, mert mások is ezt teszik, ez már nem annyira menő. Sőt, a digitális eszközök révén az életünk sokkal szervezettebb lehet, például kevesebb időt töltünk sorban állással, „elvben” több időnk marad értelmesebb dolgokra… Na persze a gyakorlatban ez nem egészen így van, a digitális világban könnyen el lehet veszni, ez a mai generációk nagy keresztje.

Ettől független az alap- és középfokú oktatás hozzáférhetősége, egyenletes színvonala mindenki számára, ez továbbra is állami feladat lesz, az esélyegyenlőséget ez csökkentheti a leginkább. Az egészségügy színvonala szintén az államon múlik és jól tükrözi, hogy a politikai elit mennyire tekinti értéknek az embert. A harmadik tényező e téren az a fajta szociális védőháló, amely megakadályozza azok lecsúszását, akik nem önhibájukból kerültek nehéz helyzetbe, ez megint leginkább állami feladat kell, hogy legyen. (Egyébként pedig az élet ilyen, tele van kockázatokkal, az sem jó, ha nagyon pátyolgatjuk az állampolgárt, mert elkényelmesedik a nagy langyosban.)

A növekvő vagyoni különbségekkel szemben nem tudok jó megoldást, mivel az általam ismert radikális terápiák (pl. a kommunizmus vagy a nagyon magas adókulcsok bevezetése) kudarcba fulladtak. A szigorúbb törvények helyett jó megoldás lehet az is, ha a társadalmak értékrendszerei, kimondatlan elvárásai is kifejthetnek egyfajta nyomást a leggazdagabbakra (és van, ahol ez valamennyire működik is).

Például, hogy jövedelmük egy részét áldozzák arra, hogy csökkentik az egyenlőtlenséget azáltal, hogy segítik a legszegényebbek kiemelkedését abból a közegből, ami visszahúzza őket, hogy a tehetségük érvényesülése ne pénzkérdés legyen.

Egy másfajta lehetőség a lokálpatriotizmus, elvárás a vagyonosoktól, hogy tegyenek azért a közösségért (városért, faluért) ahol élnek, segítsék a felvirágoztatását. Az, hogy helyben munkalehetőségeket hoznak létre szép dolog, de nemcsak ők „adnak munkát” másoknak, hanem számukra is sok esetben megtiszteltetés lehet, hogy szakmailag képzett és emberi oldalról is pozitívan viszonyuló munkatársakkal dolgozhatnak. A helyi közösség felemelése azzal lenne mérhető, hogy adózott jövedelmükből mennyire tudják támogatni a települési infrastruktúra fejlesztését vagy a helyi közösségi életet.

Megjegyzem, hogy egészséges társadalmak kizárják, kiközösítik maguk közül azokat, akik az alapvető írott vagy íratlan etikai normák ellen vétenek és potyautasok akarnak lenni csupán.

A különböző generációk összehasonlítása vagyoni alapon szerintem eléggé fals képet ad, sokkal többet mond, ha olyan tényezőket veszünk figyelembe mint a közösségi élet színvonala, az emberi kapcsolatok minősége, az egészségi állapotunk vagy a tehetségeink kibontakozása. Sokkal szívesebben néznék ilyen irányú felméréseket, mint a pusztán anyagi viszonyokra koncentrálókat.