Egy tapasztalt, profi politikus mint Orbán nagyon jól fel tudja mérni, hogyan gondolkodhatnak más politikusok valamint a választópolgárok. Ebből érdemes tanulni: nem állítom, hogy mindig képesek vagyunk pontosan meghatározni hogyan gondolkodnak mások, viszont fogalmat alkothatunk egyes felfogások fő jellemzőiről. A „másképp gondolkodók”, az én esetemben a NER-t, a NER médiát jelentik, akiknek a műsorai bevallom, hogy számomra teljesen nézhetetlenek és hallgathatatlanok. Viszont a saját magamból megfogalmazott ítéletek kivetítése helyett inkább próbálom megérteni, hogyan gondolkodhatnak tőlem eltérő felfogású emberek, "milyen rugóra jár az agyuk."

"Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája"

A rendszer egyik főidelógusának szavai rávilágítanak egy fontos gondolkodásbeli jellemzőre.Ha ismerős kapja meg a pozíciót, az számukra nem korrupció, hanem természetes dolog. Egy alapvetően bizalmatlan társadalomra az a jellemző, hogy akik megkapják a kulcspozíciókat azok ismerősök kell, hogy legyenek, a legjobb ha rokon vagy a rokonom ismerőse. Emiatt kell a pályázatokat is előre „lezsírozni” – igaz, hogy a társadalom megfizeti ennek az árát, hiszen nincs valódi verseny és az egyes projektek kétszer vagy háromszor többe fognak kerülni. A vezetők alapadottságként elfogadják, hogy a helyzet meglehetősen zavaros és a jogszabályok, jogszabályok megfelelő alkalmazása sem segít ezen (Európának ezen a fertályán), ezért ki kell szűrni, hogy valamiféle "zsidók" (meghatározhatatlan jelentésű szóként használva, mindig valamiféle számunkra ismeretlen gyanús, ravasz, feltehetően külföldi érdekeket szolgáló személyt jelöl) kerüljenek helyzetbe. Tiszta játékszabályokat, valódi versenyt nem ismernek és nem is érdekli őket az ilyen.

A legkisebb rossz elve: A társadalom múltbeli tapasztalatainak hatását nem szabad alábecsülni

Európa keleti felén ugyanis a választó nem várható a legnagyobb jó, hanem a legkisebb rossz alapján hozza meg a döntését: a legalkalmasabb helyett a szerinte legkevésbé alkalmatlan politikusra szavaz. A leginkább kerülendő "rossz" pedig mindenhol a közelmúltbeli tapasztalatokból adódik: nálunk ilyen az anokrácia, a demokráciának egy meglehetősen anarchikus formája, amelyet az egykori kommunista tömb országai először megtapasztalhattak. Nem az a fajta tapasztalat rögzült a fejekben, hogy a '70-es és '80-as években az Orosz Birodalom tartományai elvesztették az esélyét a nyugathoz való felzárkózásnak és a rendszer egyre inkább fenntarthatatlanabbá vált, amelynek egy várható következménye volt az összeomlás. Hanem az, hogy a zavaros helyzetben (amelyben a kommunizmus képmutató "etikája" került alkalmazásra) a naiv dilettantizmust a spekulánsok és különféle bűnszövetkezetek használták ki. Ennél pedig nyilvánvalóan bármiféle puha diktatúra jobb is és működőképesebb is.

Az inga-elv érvényesül: mennél inkább kilengett az inga egy irányba (és nálunk ez a 20.században sokszor megtörtént), annál inkább jelentkezik a vágy, hogy az ellenkezője majd jobb lesz. A tanulási folyamat lassú, a franciáknak is száz év volt megtanulni azt, hogy a rossz ellentéte nem a jó, hanem sok esetben egy másik rossz.

Ezen kívül egyes országok még ennél sokkal erősebb tapasztalatokat is szereztek: nyilvánvaló, hogy a románok nem szeretnének látni egy új Ceausescut, a szerbek sem egy új Milosevicset, a szlovákok, szlovének vagy a baltiak pedig egyáltalán örülnek az önálló kisállami létüknek. Ezekben az országokban a demagógia nem kaphat nagy szerepet mint a cseheknél sem, ahol a mérsékelt politika mindig bevált, a szélsőségeseket ők is elutasítják. Kicsit távolabbra tekintve a spanyolok sem vágyják vissza Franco-t, a görögök sem a különféle szélsőjobbos vagy szélső balos vezetőket, sőt a németeknek is jobban megéri az export és a gazdasági befolyás kiterjesztése mint a nagyhatalmi ambíciók (Hitler). Az oroszoknál, a lengyeleknél és nálunk azonban nincsenek ilyen erős tapasztalatok illetve a múlt ködébe vesznek, sőt a különféle puha diktatúrák vagy korlátozott demokráciák még aránylag működőképesnek is bizonyultak (Kádári és Horthysta nosztalgiák kultusza). Ilyen előzményekre vezethető vissza az, hogy más országokban jelenleg uralkodó felfogás mért tér el annyira a nálunk jellemzőtől.

Érzelem-vezérelt kultúrák

További jellemzője a NER felfogásnak és a rendszer tömegbázisának, hogy mindenképpen érzelem-vezéreltebb, ösztönösebb jellegű, hiszen amelynek befolyásától leginkább tart és amellyel szemben magát meghatározza az angolszász és észak-európai kultúra. A jelenleg dominánsnak mondható és látványos eredményeket produkáló "nyugat", a kelet-ázsiai konfuciánus kultúrával együtt nagyon racionális és kevéssé vallásos (a vallást lényegében magánügynek tekinti). A vallásgyakorlás nem a ráción alapuló, hanem mindenképp érzelem-vezérelt emberi tevékenységek közé sorolandó, attól függetlenül, hogy az értékét lebecsülnénk.

Nálunk is a hagyományos vallásosság érzelem-vezérelt jellege domborodik ki, nyilvános módon, tehát nem választva el a közügyektől. Ez is érzelmekkel telítetté teszi ezt a fajta gondolkodást, mondhatni zavarossá és fogalmilag pontatlanná, ahol különféle dolgok összemosódnak. Az a paradox helyzet alakul ki, hogy olykor a hagyományos vallást nem gyakorlók figyelmeztetik a hívőket arra, hogy a keresztény vallást önkényesen használják fel. (Ez amiatt van, hogy a racionalitás individuális jellegű, a vallás pedig alapvetően közösségi tevékenység.) Másik ilyen paradoxon, hogy a rendszer kárvallottjai (falvakban tengődők, akik lényegében csak aprópénzhez jutnak), néha hevesen védik a NER-t azokkal szemben, akik jól jártak (mert pl. multi cégek jól kereső alkalmazottjai). Itt is a nacionalizmus pótlék szerepe domborodik ki azok esetében, akiknek az életkörülményei eléggé sivárak és kilátástalannak tűnnek.

Mások sem tudtak egyből késsel-villával enni

Természetesen minden országban léteznek sokféle módon gondolkodók, kérdés hogy mért van nálunk egy bizonyos fajta gondolkodásnak legalábbis relatív többsége minden mással szemben. (A relatív többségből a machiavellista hatalmi technikákkal lehetett eljutni 2/3-os többséghez.)

Ehhez megint azt kell megérteni, hogyan gondolkodnak mások. A délnémet átvette az észak-német sikerességének receptjét (pl. a hosszú távú pénzügyi tervezést), az osztrák és az észak-olasz a délnémetet a saját regionális sajátosságaikra átültetve. Amikor mi a németeket irigyeljük és kisebbrendűségi érzéseink lehetnek (Schmidt Máriának vagy más NER értelmiségieknek láthatóan vannak is), akkor elfelejtjük, hogy mindenki tanult valakitől egyszer kultúrát, leginkább angoloktól, az angol arisztokráciák egy csoportjától még pár száz évvel ezelőtt, de az új gondolatok és eljárások nagy része mind egy kis területen, a London-Amszterdam-Párizs háromszögben született évszázadokon keresztül. Mások tapasztalatainak, kiforrott eljárásainak felhasználása jólétet eredményezett, de sehol sem döntötte romba a helyi kultúrát.

Amit helyi magyar sajátosságnak gondolunk az sok esetben nem más mint visszalépés a múltba vagy egyszerűen balkáni és kelet-európai sajátosság. (Pl. macsó értékrend, más vélemények el nem fogadása, hatalomközpontú szemlélet.)

A falusias kultúrára jellemző nálunk és máshol is, hogy befelé forduló és olykor szélsőséges módon konzervatív. Azonban ez egyáltalán nem törvényszerű hogy mindig így legyen, hiszen az internet, a közlekedés és a társadalmi mobilitás lehetővé teszi a belterjesség meghaladását. A hagyományápolás és az idegenforgalom szép dolgok, azonban megvannak a sajátos korlátai, ami miatt igazi jólétet sosem eredményeztek (l. Görögország, Horvátország, Olaszország esetét). Többek között fejlett mezőgazdasági kultúrára, kisiparra és sokféle szolgáltatásra is szükség van vidéken az igazi fejlődéshez.

A NER-kompatibilis felfogás elterjedtségének jól látható eredményei

Hosszasan lehetne sorolni, csak néhány nyilvánvaló példát emelnék ki. Az egyik nyilvánvalóan a hatalom korrupt voltának a tolerálása és a vezérkultusz elfogadása (ami egyfajta parancsuralmi rendszerben való hitet is feltételez, ahol nem kell gondolkodni, hanem az egyszemélyi vezető leosztja a lapokat és a társadalom szépen végrehajtja). A "Mire készül Brüsszel" jelmondatok logikailag teljesen hibásak, hiszen úgy kezeli az EU-t, mintha egyszemélyi vezető (egy Orbán-ellenlábas) irányítaná, holott a legtöbb esetben épp az a fő baj az EU esetében, hogy nem nagyon lehet egységes akaratról beszélni. (Illetve ahol lenne, azt Orbán utasítására Szijjártó rendre megvétózza.)

Az is a sajátossága, hogy csont nélkül átmennek Orbán olyan mondatai, hogy "a magyarok ezt vagy azt akarják", sőt még az utca járókelőit megkérdezve is ilyen buta általánosításokat lehet hallani. Még ha a magyarok többsége per pillanat hajlamos is azokat elfogadni, amit a kormányfő mond, ez akkor is távol van a társadalom egészétől. (A választók kábé fele nem a Fideszre szavazott a legutóbbi választáson.) Tőlünk nyugatra az ilyen mondatok elképzelhetetlenek, ott nem ez a cél és a társadalom egész légköre sem olyan, hogy lenyomjam a másik embert, sokkal inkább az együttműködést keresik mint azt, hogy a másik mért lehet a vetélytársam. A mai kor jellemzője emellett, hogy a fizikai erőszakot és a kényszerítést a verbális agresszió váltotta fel a közéletben - ami egy bizonyos szempontból előrelepésnek is mondható, bár esetenként ez is tehet tönkre életeket.

Van még persze olyan is, hogy a hatalom logikája

A saját szándékaimat elrejtem, titkosítom. Azokat az információkat hangsúlyozom, amelyek engem igazolnak, a többit elbagatellizálom. A hatalom is akkor biztos ha totális, akkor érzi magát a vezetőség biztonságban. Emiatt mindent kontrollálni kell, az oktatástól a tudományon át a bíróságokig bezárólag. Az ellenséget folyamatosan keresni kell, a biztonságérzetet csak ez tudja megerősíteni. Az egoista, hatalom-centrikus vezetés mindig a harcot és a konfrontációt fogja keresni.

Elhitetni, hogy a világ működése alapvetően egyszerű

Ha egyszerűen működik, akkor mindenki bele tud szólni (vagy akár még "pofázni" is), a tudásától és képzettségétől teljesen függetlenül - lényegében erről szól a populizmus. A brüsszeli bürokraták pedig mindent túlbonyolítanak. Ellenérv ezzel szemben, hogy többnyire jogszabályokról van szó: mutasson valaki olyan nem jogászt, aki érti és értelmezni is tudja a magyar jogszabályokat: elég annak egy speciális területét venni, azt hiszem nincs olyan. A politika is jogokról és kötelességekről szól ezért szükségszerűen bonyolult, de igaz ez a gazdaságpolitikai kérdésekre, ha itt bármibe belemegyünk legyen az globalizáció vagy pénzügyi egyensúly mindig nagyon bonyolódik és árnyalódik a kép. A világunk ilyen manapság, nagyon specializált szakemberek tudnak csak eligazodni egyes kérdésekben, részterületeken - a populizmus pedig tagadja ezt és a múltba fordul, amikor a világ még nem volt ilyen.

Egy hibát szerintem valóban elkövet a tudományos és szakértő elit: hajlamosak belterjessé válni és csak egymásnak írogatni cikkeket. Nem törekednek arra, hogy a munkájukat időnként nép-szerűsítsék, olyan egyszerű konklúziókra jutva, amelyet még az a bizonyos "Mari néni" is megérthet.

Az a bizonyos arany középút lehet a cél

Általában el lehet mondani, hogy a szélsőséges gyakorlatok bármilyen irányban hibásak szoktak lenni. Például a bíróságok teljes függetlensége ugyanúgy gyakorlatilag lehetetlen és életszerűtlen, mint amennyire nagy hiba a politikai elvárások érvényesítése. A bíró tevékenysége azért jó példa, mert lényege a különféle jellegű érvek mérlegelése. Ehhez szükség van orientációra, időnkénti vitára és bírálatra is, hogy a körülményekhez képest igazságos ítéletet hozhasson. Ha nem kap orientációt (pl. precedensek alapján vagy a legfelső bírói fórumoktól), akkor sok lesz az önkényesnek mondható vitatható ítélet. (Azt is el kell fogadni azonban, hogy nem mindig lehetséges igazságos döntést hozni, vannak esetek, amikor nem állnak rendelkezésre egyértelmű bizonyítékok vagy a törvényi szabályozás sem egyértelmű.) Viszont az a bírói vezető, aki politikai szempontok alapján dönt, azzal a saját szakmáját értékeli le - egészséges társadalmak jellemzője, hogy az emberek elhiszik, hogy a munkájuk ugyanolyan fontos és értékes mint másoké, ennek nyomán a konfliktusokat is egyenes gerinccel bátran felvállalják.

Valójában nem ünneplünk semmit ezen a napon, a nemzetközi munkásmozgalom ünnepeként indult és az országok túlnyomó részében még ma is ünnep és munkaszüneti nap annak ellenére, hogy nemzetközi munkásmozgalomról már nem nagyon lehet beszélni. Nálunk és más volt szocialista országokban is hivatalosan a "munka ünnepe", mégsem ünnepli senki a munkát ezen a munkaszüneti napon.

Érdekes módon május 1. az EU-hoz való csatlakozásunk ünnepe is, ergó azt is lehetne mondani, hogy a sokszor lejáratódott, nem túl szalonképes nemzetköziség ünnepe. A nemzetköziség szocialista eszméjét különféle hazug mozgalmak többször szembefordították a nemzetállammal, mintha egymást teljesen kizáró fogalmakról lenne szó. Ma ismét a nemzetállamok egyfajta reneszánszát éljük, azonban nem lehet azt mondani gyakorlatilag semmire, hogy olyan abszolút értéket képviselne, amellyel kapcsolatban ne lehetne túlzásokba esni, a nemzetállam sem kivétel ez alól. (A mértéktartó megemlékezések nagyon elegánsak és felemelőek tudnak lenni, azonban a nagy magyarkodás már hamis pátosz érzetét keltheti.)

A Föld bolygón szükség van nemzetek közötti együttműködésre, szövetségi rendszerekre és közös szervezetekre, még akkor is, ha ez időnként beleütközik egyes nemzetállamok érdekeibe és konfliktusokat szül. A nemzetek fölötti szerveződések ugyanis megelőzhetik vagy tompíthatják még nagyobb, államközi konfliktusokat.

Mindez persze borzasztó unalmasan hangzik, sokkal izgalmasabbnak tűnik az olyan, szükségszerűen bürokratikus nemzetközi monstrumoknak mint az EU-nak ellenálló kis országok esete. Ez olyan mint egy mai akciófilm a magányos meg nem értett hőssel, aki az egész világgal küzd egyedül a maga igazáért. A politikai marketing is leggyakrabban erre épít és ennek megfelelő vezetői imázsokat igyekszik kialakítani. Nálunk is népszerű az EU-val keményen szembeszálló, harcos kormány, amely az igazság bajnoka is sok esetben. (Elűzi a gonosz bevándorlókat és segít az olyan szerencsétlen kiközösített országocskákon mint Oroszország, Kína vagy netán Venezuela - a filmklisék nyelvére fordítva valahogy így néz ki a dolog.)

A Fidesz kommunikációja lényegében arra megy ki, amelyet saját magukkal is próbálnak elhitetni, hogy a teljes hatalomkoncentráció (fasiszta vagy kommunista rendszereket idéző megvalósítása) szükséges ahhoz, hogy képviselni tudjuk a nemzeti érdekeinket a világban. Ez tényleg a múltat idéző gyakorlat, ma már senki sem így gondolkodik a modernnek mondható országok vezetésében.

Ennek a fajta politikai iránynak az elfogadása egy tanyaközpontból szemlélt világnak felel meg, ahonnan nézve a Föld teljesen lapos. Jöjjön ide valaki és bizonyítsa be az ellenkezőjét (arra nem gondol persze, hogy neki kellene kimozdulnia néha, hogy másként is szemlélhetné a világot).

A reálpolitika világa kicsit más: a komolyan, nem csak szavakban elszigetődő országok mind rosszul járnak (főleg ha nincs olajuk vagy más értékes ásványkincsük). Nem véletlen, hogy a balkáni országok egytől egyig pályáznak az EU-ba. A történelmi példák pedig azt mutatják, hogy a nagy birodalmakkal szembeszálló, még az USA-nak is hadat üzenő Magyarország hosszabb távon rosszabbul járt az olyan okosan lavírozókhoz képest mint Románia.

A nemzetköziség rosszul hangzó, de létjogosultságát el nem vesztő elvét a bal oldali pártok képviselik a leghitelesebben. Amíg a nemzeti kormányok megalakítása az esetek nagyobb részében a jobbközép nemzeti kormányok vezetésével történik manapság (legtöbb esetben koalícióval más pártokkal), az államok fölötti szervezetekben mint az EU, ugyanilyen logika alapján a baloldali pártok kellene, hogy nagyobb szerepet kapjanak. Ennek ellenére a mérsékelt jobboldaliakra való szavazás is jó lehet, bár a javaslataik kevésbé ambíciózusak és mindig először azt az elvet néznik, hogy nem sérülhet-e véletlenül a Nemzetek Európájának elve (lényegében a mostani status quo).

Most persze sokan arra gondolnak, hogy a balosok juj, miket fognak művelni, a nagy ipari lobbiknak fognak kedvezni és az illegális bevándorlásnak. Az Európai Parlamentnek azonban nincsen meg az ehhez szükséges törvényalkotó jogosultsága, sőt még az EU-ban elfogadott törvények is ritkán kényszerítő erejűek az egyes tagországokra nézve. Egyrészt az EU alapvetően konszenzusos alapon működik, másrészt pedig a legfontosabb döntéseihez de facto az egyes országok parlamentjeinek vagy kormányainak hozzájárulása is szükséges.

A messze legrosszabb választás EU-szkeptkikus pártokat küldeni a parlamentbe, mert elég nehezen hihető, hogy ezek a pártok az EU megreformálását tudnák elérni annak lényegi szétverése nélkül. A Jobbik a legutóbbi EU választáskor az asztalra csapó ököllel kampányolt, azt ígérve, hogy keményen ellenőrizni fogja az EU bürokraták működését. Ez az ígéret abszolút semmilyen eredménnyel nem járt, eltekintve Morvai Krisztina hisztérikus kirohanásaitól, amelyet nem értett senki az EU parlamentben (a hisztis hangnem miatt).

Most a jobbra tolódott Fidesszel az a helyzet, hogyha nem egy néppárt frakciójaként ülnek benn a képviselőik, márpedig ez könnyen megtörténhet, akkor ez lényegében olyan mintha a fideszes képviselőket teljesen fölöslegesen küldtük volna ki, nem sok vizet fognak zavarni. (Remélve azt is, hogy a mérsékeltebbé vált Jobbik is elfogadásra lel a néppárti, többségében kereszténydemokrata frakcióban.)

A Fidesz egész szellemisége egyébként manapság nem EU-kompatibilis, - titkos szerződések gyakorlata, nyílt kampány az EU ellen, az EU törekvések megvétózása (pl. közös gazdaságpolitika Kínával szemben vagy közös bevándorláspolitika), Oroszország és Kína trójai falovává válni stb. Számomra nem tűnik valószínűnek, hogy az EU szavazás után hirtelen mérsékeltebbé válik és EU-konformabbá a Fidesz politikája, amely a Néppárba való visszatérésüket eredményezhetné.

Nagy valószínűséggel továbbra is a mérsékelt jobboldali, kereszténydemokrata jellegű pártok fogják jelenteni az új Európa Parlament súlypontját is, tehát maradhat a stabilitás és a fontolva haladás politikája.

Kivéve persze, ha tömegek fellázadnak mint a britek a Brexit esetében: az EU-szkeptikus szemlélet megerősödésével az 1/3-osnál erősebb, blokkoló kisebbség jöhetne létre, amely kaotikus, széteső kontinens képét vetíti előre ugyanúgy, mint ahogy az Egyesült Királyságot is a gazdasági és politikai szétesés fenyegeti.

A munka egyébként a szláv eredetű "muka" kín szóból ered. Dolgozni mindig fáradságos, általában háládatlan és semmi látványos nincs benne - emiatt valóban megérdemel egy ünnepnapot. A politikában is a munka izzadságszagú megállapodások kidolgozását és elérését jelenti, - amiben egyébként az EU különféle bizottságaiban dolgozó képviselőink is keményen részt vesznek, bár erről nem szokás beszélni. Nem csoda, hogy dolgozni nem akar senki, leginkább arra az 1%-ra vagy annál is kevesebbre szeretünk mutogatni, akiknek már a pénz fialja a pénzt.

Ettől függetlenül a sok munka nem megúszható, akár fizikai akár (manapság már egyre gyakrabban) szellemi jellegű, a különféle destruktív mozgalmak (akár vörös, fehér, barna vagy egyéb színezetűek) által ajánlott könnyebb utak eddig még mindig csak katasztrófákhoz vezettek.

Az ideológiák úgy keletkeznek, hogy jön egy kis elszánt csoport mindenféle vad eszmékkel és a körülöttük, velük kapcsolatban levők egy idő után elfogadják (belemennek a buliba), mert annyira gyakran hallják. Ez a fertőzés láncreakció módjára terjed tovább úgy, hogy a legtöbben nem gondolják komolyan az egészet csak azért mondogatják, mert úgy gondolják, hogy mások hisznek benne, hogy ez a közvélekedés. A csoport kedvéért belemennek a buliba.

Ez pont olyan, mint amikor egy rossz partiban valaki kitalálja, hogy igyunk féktelenül, igazából senkinek sincs hozzá kedve, de mindenki azt hiszi, hogy a többieknek van. Az eredmény egy olyan kollektív lerészegedés, amit senki nem akart.

Legutóbb Rétvári Bence tette le a „hűségesküt” a Vezetésnek, pontról pontra felmondva és konkrét példákkal is illusztrálva a kormányideológia téziseit. Nem tudom eldönteni, hogy egy szektásnak is nevezhető információs buborékról van-e szó (tehát komolyan gondolja) vagy pedig csupán szervilitásról, a rendszerbe való betagozódás bizonyításáról.

Az információs buborékban való létezés szinte mindannyiunkra jellemző majdnem hogy kivétel nélkül, kimutatható és mérhető módon (a közösségi média kezeli is ezt a jelenséget, mindenkinek a saját ízlése szerinti eseményeket tálalja), a NER világa csupán az átlagosnál szektásabb, kirívó példája ennek a jelenségnek.

A konformitásra törekvés is emberi sajátság, de amikor bizonyos eszmék fanatikus hangoztatása történik afféle nyilvános hitvallás folyamatában az már nagyon gáz, ott tényleg kilóg a lóláb. Rétvári nyilatkozatát pedig érdemes ízekre szedni, mert a kis apró részletekben ott rejlik a sok kis szarvacska.

„Szent II. János Pál pápa” – maradhatnánk talán abban, hogy a „szent” vagy a „boldog” valójában egyházi szakkifejezések, és nem a nagy nyilvánosságra tartoznak? Ne egy „hivatal” állapítsa már meg, hogy valaki szent ember volt-e vagy nem, - én ismerem a pápa életét valamennyire és másokra gyakorolt hatását is, és ezek alapján úgy látom, hogy nyugodtan nevezhetjük "szent embernek", de az ilyesmi legyen inkább egyéni megítélés kérdése.

„Katolikus templomok lerombolása Németországban” – ez egy durva csúsztatás, mintha jönne egy láthatatlan háttérhatalom és ledózerolja a templomokat, hogy a helyükön bevásárlóközpontok épüljenek. Tudomásul kell venni, hogy Németországban miként a világ nagy részén a hagyományos értelemben vett vallásosság  csökkenőben van, a falvak (sajnálatos módon) kiürülnek és a templomok funkciótlanná válnak. Nálunk is egyre nagyobb a lelkészhiány, aminek nem örül senki, de mégis jellemző tendencia. Kivétel képez térségünkben Románia, ott épül a sok templom – ők kábé annyira vallásos nemzet lehetnek mint amennyire a sok stadion építése nyomán mi sportnemzet... de éppen az egészségügyi ellátás színvonala sem a kórházak számától függ.

Számos példát lehet említeni kereszténységgel kapcsolatban pro-kontra, kitegyék-e a kereszteket a közhivatalban vagy nem, Mikulásnak nevezzék e a „Télapót” vagy nem (ki hogy akarja, mért ne lehessen többféleképpen), kontextusából kiragadott eseteket csak úgy előrángatni, ez a fajta demagógia simán elmegy nálunk csont nélkül.

„Brüsszeli birodalom” – nem az inkább a probléma, hogy NEM birodalom? Az USA, KÍNA és Oroszország birodalmakra jellemző külpolitikát és gazdaságpolitikát is folytatnak. Az EU soha nem egységes sajnos, ezekkel az országokkal szemben, emiatt a világpolitikai súlya kisebb mint amilyen lehetne. Nem lehetne IDŐNKÉNT, bizonyos esetekben birodalomként működni, amely egységes fellépést jelent? Nincs sem közös hadsereg, sem közös határőrség, a legtöbb törvény a tagállamokra nem kényszerítő erejű, simán ki lehet bújni alóluk. Az egységes fellépés hiánya emiatt Európa a világpolitikában gyakorlatilag nem tényező. Magyarország méretű vagy akár ötször ekkora országok is csak akkor lehetnének jelentős tényezők, ha közös fellépéseket támogatnának, az Orbán-kormány pedig látványosan ennek az ellenkezőjét teszi, az európai együttműködés maradványait is szétveri.

„Genderizmus” – ez a szélsőjobb vesszőparipája, egyszerűen annak el nem fogadása, hogy a családok és a nemek közötti munkamegosztás folyton változott, mindig más volt 500, 200 vagy 100 éves időtávra visszatekintve. Genderizmus leginkább ultra jobbos fejekben létezik, de senki se tudná pontosan megmondani, mi is az.

„Liberális” – ez már megint nem nagyon megfogható, kit nevezhetünk annak. Orbánékhoz képest Európa 90%-a kisebb vagy nagyobb mértékben liberálisABB felfogású, de a keresztény néppártokat liberálisnak nevezni (márpedig ők függesztették fel Orbánék frakciótagságát) elég meredek állítás. „A” liberálisok – egy kis létszámú párttól eltekintve ez nem létező kategória, azonban a szélsőjobbnak sosem a fogalmi pontosság volt az erőssége.

„Az ellenzék” ezt vagy azt csinálja – amikor a fideszesek így fogalmaznak, az annyira durva, hogy afölött megint nem szabad elsiklani. Ugyanis nincs semmi közös a magyar politikai pártokban, mind mást tart fontosnak a DK-tól a Jobbikig. Egyetlen közös bennük, hogy próbálnak tenni valamit a Fidesz demokráciát romboló hatalomközpontosító törekvéseivel szemben, azonban összefogásra nem nagyon képesek (a lengyelekkel ellentétben). Ez megint egy nagyon durva, hogy aki a Fideszen kívül van (tehát ellenzéki), az mind biztosan tévedésben él, ők lehetnek csupán az Igazság tudói, ami pont úgy hangzik mint egy vallásos szekta tanítása.

„Liberális intolerancia” – ebben talán van valami. Igen, létezik a campusok vagy értelmiségi körök, baloldali médiumok hasonlóan belterjes véleménybuborékja és arrogáns mindentudó fellépése. Tessék velük vitatkozni, de ne úgy, hogy a saját mondókátokat szimplán pufogtatni és mindig ugyanazt hajtogatni, hanem valódi párbeszédet folytatni. Rendesen felkészülni és a TUDOMÁNYOS adatoknak is utána nézni, mert jelenleg a szélsőjobb tudományos felkészültsége nagyon gyatra. A tudomány fórumai nyilvánosak, még az olykor dogmatikus nézeteken is lehet változtatni. Ehhez azonban nem a feltétlen hatalomátvételre, hanem kompromisszumokra való törekvésre is szükség van.

"A bevándorlók hozzák magukkal a konfliktusokat a szülőföldjeikről" – néha igen, de általában nem hozzák, miért is hoznák, amikor az itteni életkörülményeik teljesen mások. Viselkedési hiányosságaikat azokat esetleg igen, pl. a nők molesztálása előfordul vagy máskor előrántják a késeket sajnos. (Lehet hogy Rétvári erre gondolt.)

Jelenleg a felszólalásaik színvonala miatt leginkább csak megmosolyogják a fideszeseket az EU fórumain. Én is csupán nevetni tudok Rétvárinak azon a mondatán, hogy „a Nagy-Britanniát elüldöző, migránsokat behívó brüsszeli politika” – hiszen a britekhez nem az EU-n át mennek a migránsok, hanem repülővel és hajón Pakisztánból vagy más volt gyarmatokból. A Brexit (nem biztos, hogy a mellette kampányolók ezt felfogták volna) pontosan a muzulmán és hindu migránsok preferálása az EU-ból érkező lengyel és magyar (keresztény) bevándorlókkal szemben.

„Populistának bélyegezve” – politológusok neveznek így hasonló sajátossággal jellemezhető rendszereket, Putyintól Trumpig bezárólag, ebben semmi megbélyegző nincs. Tessék jobb elnevezést találni, az hogy „illiberális” az nem jelző, hiszen az inkvizíció is az volt, az iráni muzulmán diktatúra is, Észak-Korea is az és Hitler is illiberális volt.

Az egész interjú feszültséget gerjesztő, harcos beállítottságú, mondhatni orbanizmusból jelesre vizsgázik. A dolog ott dől el, hogy amikor egy konfliktussal szembesülünk, például a bevándorlással kapcsolatos problémákkal, akkor a levont következtetések felfogástól függően gyakran ellentétesek lesznek. A különféle felfogások ellentétes irányba fordulnak: a keményvonalas irányzat a feszültséget rendcsinálással és harccal akarja orvosolni, a pacifistábbak pedig éppen az erőszak eszkalációját, a harcot akarják mindenáron elkerülni. Úgy gondolom, hogy általában az utóbbi a szerencsésebb megoldás, bár lehetnek helyzetek, amikor a keménységre és némi erődemonstrációra is szükség van. Ezt nagyon jól leképezi a „rendpártiság” kb. 15%-os európai aránya, ebből a sorból kilóg Magyarország, afféle Mordor földjének tűnhetünk külföldi szemmel, a kormánypropaganda folytonos agymosásának köszönhetően.

Nem vagyunk Mordor földje szerencsére, (legalábbis egyelőre) a kormány számos területen elfogadható vagy jó teljesítményt nyújt: a gazdaságpolitika nálam 10 pontból legalább 7 (jobb mint az elődjei többsége), a családtámogatások is pozitívnak tűnnek, olyanok mint a hagyományápolás, piacvédelem nálam szintén rendben vannak. (Az előző kormányokhoz képest mérve mondható ez, bár egy holland vagy dán kormányhoz viszonyítva már nem biztos, hogy ennyire kedvező lenne az értékelés.)

Azonban a félelem tükröződik sokszor a bírósági tárgyalások kényes ügyei során, a médiamunkások vagy a köztisztviselők megszólalásaiban.

A csoportmentalitás úgy érvényesül, hogy amikor egy információs buborékban élve a tagok folyton győzködik egymást, egy idő után már képesek elhinni azt, hogy csak ők látnak jól és rajtuk kívül mindenki más téved. Intellektuális teljesítmény ezen a ponton már nem mérhető, bekövetkezik a kollektív agyhalál. A "kommunikáció" fő célja az marad, hogy a tagok a hűségüket folyton bizonygassák, legyenek politikusok, médiamunkások vagy akár a tudományosság fényében tetszelgő „szakértők”. Ily módon az elnyert pozíciójukat nem fenyegetheti veszély, hiszen megbízható káderek. A forgatókönyvek nem nagyon mások mint amilyenek az "átkosban" voltak annak idején.

A kérdés úgy pontosítható, hogy milyen körülmények között érdemes mindenképp a biztonságra törekedni vagy pedig inkább az ésszerűnek tűnő kockázatvállalás irányába elmozdulni?

Nagyon szubjektív, hogy mit nevezhetünk ésszerű kockázatvállalásnak nyilvánvaló, ha bármit teszünk az életben az kockázattal jár. Ha kilépünk az ajtón az utcára, ott már olyan baleset érhet minket, amely nem tőlük függ. Ha közlekedünk, akkor nekünk mehet egy nem teljesen tiszta tudatállapotú autós. A közintézményekben járva fertőzéseket kaphatunk el vagy ha ismeretlen emberekkel lépünk kapcsolatba, esetleg becsaphatnak minket.

Vannak olyanok, akik a kockázatok minimalizálásának a hívei, a rend megszállottjai. Például idősebb korban már az ember egyre kevésbé szereti, ha megzavarják a kis nyugalmát, és hajlamos egyre konzervatívabban gondolkodni. Emiatt nem meglepő, hogy Európában a lakosság öregedésével párhuzamosan jobbra tolódás történt és megnövekedett a szélsőjobboldali (rendpárti) mozgalmak népszerűsége.

Az élet alapvetően rendetlen, kiszámíthatatlan és zavaró tényező: a fa ága letörhet, ezért egyszerűbb kivágni és a köztereket lebetonozni és a kutyákat is kitiltani mert piszkítanak, a túlságosan nagy rend tehát már egy teljesen kocka és élettelen világ. (Meg kell említeni a másik végletet is: ahol 20 év körüli magányos férfiak vannak jelen nagy számban, ott hajlamosak leginkább az ésszerűtlen mértékű kockázatvállalásra és a bűnözésre.)

A biztonság túlhangsúlyozása csökkentheti a vállalkozókedvet (amely nálunk nem véletlenül az egyik legalacsonyabb az Unióban), hiszen egy vállalkozás könnyen tönkremehet, viszont ha valaki nem saját kútfőből cselekszik, hanem mások utasítását hajtja végre, neki első látásra legalábbis semmi kockázata nincs.

A múltbeli módszerekhez való feltétlen ragaszkodás a modernizációt, az új eljárások bevezetését vezeti vissza, a hiányosságaink e téren is közismerten nagyok.

Sőt, nem léteznének extrém sportok vagy hegymászás sem kockázatvállalás nélkül: aki nem vállal kockázatot az nem fogja megismerni a teljesítőképességének a határait sem.

Azonban mindenhol létezik az a réteg, amely általában 10-15% körüli ultrajobb szavazóbázist jelent, olyanokat akik alapjában véve semmiféle kockázatot nem akarnak vállalni és félnek minden változástól. Az Unióban a magyar politikai rendszer szinte egyedülálló sajátossága az a kusza érdekképviselet, ahol a szélső jobbra tolódott Fidesz (egy öregedő, egyre konzervatívabb gondolkodású vezetővel az élen) foglyul ejtette a mérsékelteket is, "gyűjtőpártként" helyet cserélve a valaha jobb szélen levő Jobbikkal.

A bevándorlás ebben a vonatkozásban egy központi téma, ahol a "rend", a jelenlegi státusz fenntartása azt jelenti, hogy ne érkezzenek bevándorlók hozzánk távoli kultúrából (főleg ne iszlám országokból). Ebben a kérdésben a volt szocialista országokban nagyjából egységesek, de egyik ország politikusai sem hangsúlyozzák ezt a témát annyira mint Orbán, aki szinte egy új "vasfüggönyt" szeretne felépíteni Észak-Afrikával és Nyugat-Ázsiával szemben. (Mivel tengeri határokról van szó, ez a vasfüggőny képletesen értendő, annyira nehezen átjárható határokat jelent mint ami a szocialista tömböt Nyugat-Európától elválasztotta.)

A bevándorlás terén eléggé szigorú szabályozásra van szükség, ezt ma már gyakorlatilag senki nem vitatja, azonban a viták erről kétféle stílusban folyhatnak: lehetnek észérvekre épülők vagy inkább zsigeriek és indulatosak - őszintén szólva engem az utóbbi nem nagyon érdekel. A "Jobb félni mint megijedni" egy paraszti társadalomban született, az akkori életkörülményeknek megfelelő mondás volt, azonban mai világunkban inkább a polgári mentalitás lenne irányt adó ("Demokratának lenni annyit jelent mint nem félni" - Bibó).

Nem szokásom a politikai vitaműsorok és interjúk követése, véletlenül láttam az ATV 04/23-i műsorát, ahol Rónai Egon interjúvolt meg két biztonságpolitikai szakértőt Földi Lászlót és Tarjáni Pétert a Sri-Lankai robbantás sorozattal kapcsolatban.

Számomra Tarjáni volt az, akinek a megszólalása (a riporterrel együtt) szinte teljes mértékben a helyzetértékeléshez méltó adekvát higgadtságot tükrözte anélkül, hogy elbagatellizálná a problémát. Földi László szavai kifejezett zsigeri indulatokat váltottak ki belőlem és a páromból is (konkrét feszültséget a hasban). Habár voltak igen csak megfontolandó érvei Földinek is, (például sok mindent átvenni abból a szigorított jogalkalmazásból és biztonságpolitikából, amit az USA bevezetett 2001 után), több esetben a kormány vonalát tükröző "ehte" zavarkeltő demagóg képét mutatta a számomra. Ilyen mondatok voltak például, hogy az "Iszlám államot nem kellett volna megsemmisíteni" (mert föld alatt élnek tovább), nem kell beavatkozni azokba a konfliktusokba (hagy öljék egymást?), az Iszlám Államot a NATO hozta létre (biztos volt benne valamennyi szerepe, mint ahogy az Oszmán birodalomnak is, amely még a könyvnyomtatást is tiltotta, tartósítva az elmaradottságot a térségben), vagy hogy ami nekem orbánizmusnak tűnik: "Az iszlám vallás egy az egyben gonosz, és háború zajlik jelenleg."

A fenti tételek ennyire durva megfogalmazása (némi igazságtartalmuk ellenére) szinte a kocsmai szintű politizálás létjogosultságát veti fel a számomra. Ugyanis egy valami egyértelmű a terroristák szándékaival kapcsolatban: háborús állapotokat szeretnének előidézni, ahol szabad a rablás és fosztogatás és hogy az emberek féljenek. Nyugat-Európában és az USA-ban ezt a célt nem sikerült elérnie eddig még egyik terror hálózatnak sem: a Vörös Brigádoktól kezdve az ETA-n át az Al-kaidáig, az Iszlám Állammal bezárólag mindegyik csak össznépi ellenszenvet váltott ki és mind megszűnt egytől egyig. Sajnos mindig újak jönnek létre időnként (szerintem nem igaz a "terror franchise" elmélet, hiszen már a palesztin öngyilkos merénylők módszerei is hasonlóak voltak, sőt a 19.században is léteztek már "aszasszinok", nem nagyon van ezek között valódi kapcsolat, bár tanulhattak egymás példáiból).

Félelmet ezek a mozgalmak szinte egyáltalán nem tudtak kiváltani nyugaton, csak olyan társadalmakban, ott tudnak riogatni iszlám bevándorlókkal a politikusok, ahol ilyenek egyáltalán nincsenek. Sőt jönnek rendre az olyan hosszú nyelvű "szakértők", akik jó pénzért támogatják egy az egyben a kormány kissé demagóg politikáját és addig mondogatják az erős mondataikat, amíg ők is kezdenek hinni benne.

Nyilvánvalóan ahol nő a népsűrűség, mert bevándorlók jelennek meg, ott megnőhet a valószínűsége az erőszakos bűnözés vagy néhány esetben a terrorizmus bizonyos formáinak. Egy adott társadalom azonban mindig maga dönti el, amikor egyes pártokra szavaz, hogy milyen szintű kockázatot vállal. Az egyes országok között nagy különbségek lehetnek, de mi nem fogjuk tudni megmondani a németeknek, hogy mi a helyes. (Például a török bevándorlás a németeknél jelenleg sikertörténetnek tűnik és a briteknél a gyarmatokról érkező muszlimok generációi is valószínűleg jól be tudtak illeszkedni.) Egy biztos: zéró bevándorlás lehetséges ugyan, de a mai világban egy "vasfüggöny" teljesen életszerűtlennek és ésszerűtlennek is tűnik, sőt a kormányunk is igyekszik számára elfogadható kategóriákba eső bevándorlókat vagy külföldi munkavállalókat beengedni az országba.

A kockázatok becslése pedig olyan természetű szokott lenni, hogy mindig a látványosabb esetekre vonatkozóan irracionálisan magas: emiatt tűnik veszélyesebbnek a repülés az autózással szemben, vagy a bűnözés az elhízással és a mozgáshiánnyal szemben, vagy akár annak elfogadása ha folyamatosan füstölve lassan mérgezzük magunkat és a környezetünket.

Én magam nem vagyok bevándorláspárti és nem is támogatom semmiképpen a tömeges bevándorlást, azonban azt a félelemkeltést, ami nálunk folyik és amely növeli (az egyébként a terrorizmus által is kívánatos célnak tartott) feszültséget, hogy ebből politikai tőkét kovácsoljon, azzal már semmiféleképpen nem tudok egyetérteni. Értelmiségi ember szégyellje magát, ha kifordulva önmagából nem a racionalitásra hanem zsigeri ösztönökre kíván hatni. Ez az egyik fajta árulás, amelyet a mai értelmiség manapság leggyakrabban elkövet saját magával szemben.

Mindenkinek vannak ismerősei, akik szeretnek abból kiindulni, hogy mi volt régen, sokat beszélnek a múltról, ők a múlt-orientált emberek. Általánosságban azt lehetne mondani, hogy habár a folytonos változásokat hozó életünk nem nagyon kedvez a múlt-orientációnak, ezzel együtt megvan ennek is a létjogosultsága, főként a hagyományok ápolása és az értékek őrzése miatt.

A jelenlegi konzervatív kormányzat nagyon támogatja a hagyományápolást, a hagyományok újjáéledését, amelytől nem várhatjuk el, hogy meghatározó jelentőségű legyen, viszont fontos kiegészítő szerepet tölt be a jelenlegi életmódunkban. A turizmus ugyanis csak ott tud megélni, ahol erős és modern gazdaság van, amely jelentős mértékű elkölthető jövedelmet termel ki.

A múlt-orientáltság a kormánykommunikációban naponta visszaköszön, és az egyik hátránya a történelmi sérelmek folyamatos felemlegetése. Az egyik véglet (amit jövő-orientált emberek hajlamosak elkövetni), hogyha nem értjük vagy elbagatellizáljuk Trianon hatását, a másik véglet, ha mindig ezen rágódunk, nem hangsúlyozva a dolgok pozitív oldalát (több évszázadon keresztül fennállt magyar királyságok emléke, valamint hogy a "csonka-ország" legalább teljesen függetlenné vált).

A múlt-orientáltság másik hátránya, hogy rendszerint társadalmilag idejétmúlt, meghaladott sőt igen károsnak mondható feudális viszonyokat tart kívánatosnak. Ez implicit módon következik a múltorientáltságból, a nosztalgiázást is beleértve, hiszen az Orosz-birodalom kommunista rendszere valójában egy késő feudális berendezkedésű államszervezet volt, amely konzerválta az elmaradottságot.

Jelenleg is de facto hűbéri rendszer működik számos területen, emiatt működhet a korrupció és a mutyivilág, emellett az egyház-állam összefonódás is régi káros gyakorlatot idéz fel. A társadalomból mindez nem polgári, hanem paraszti reflexeket idéz elő, ahol léteznek kiváltságosok (vagyonuk származása és életmódjuk megkérdőjelezhetetlen) és létezik a pórnép ("keményen dolgozó kisemberek"), akik természetszerűleg kevésnek érzik ami nekik marad és mindig veszekedni fognak a konc maradékain. A nálunk tapasztalható verbális agresszió és általános rosszkedv ennek tulajdonítható.

A vállalkozók egy ilyen rendszerben nagyrészt úgy fogják fel, hogy a hatékonyságra nincs szükség "a paraszt hadd dolgozzon" (a mai dzsentri Magyarországon egyébként sajnálatos módon az autó mérete, életkora kódolja manapság legjobban a társadalmi státuszt azt, hogy ki mennyiben "úr" vagy "paraszt"). Következésképpen a magyar vállalatok automatizáltsága számítógépesítettsége a fasorban sincs - ami nem pénzhiányból, hanem az uralkodó felfogásból vezethető le.

A múlt roppant komor és súlyos teherként nehezedhet ránk és egy fölösleges és hamis elvárásokkal teli szerepet veszünk fel, amikor a múltból akarunk a jövőre következtetni és nem fogadjuk el, hogy a múlt nem hozható vissza amint azt sem, hogy a világunk ötven év múlva egészen máshogy fog kinézni mint most, senki sem tudja előrejelezni milyen lesz.

Nyilvánvaló, hogy ahol a múlt orientáltság túl nagy szerepet kap, onnan a jövő-orientáltak nagy része menekülni fog: az anyagiak mellett ez is egy ok, hogy sokan külföldre mennek dolgozni, például egy feudális jellegű kórházi osztályon a kezdő orvos sok éven át rengeteget dolgozik, keveset keres (hálapénzt alig kap) és szakmailag sem fejlődik.

Vannak ennek ellenére pozitív fejlemények is, a jelen-orientáltság terén elsősorban. A jelen orientált ember azt nézi, ami konkrét, kézzelfogható és ami számára feladat. Ez persze megint kétarcú: korunk nyilvánvalóan a pillanat megragadásáról szól, amelynek negatív oldala a jelenhedonizmus, azaz mennél több élvezetet kisajtolni a jelenből, elszórni a pénzt és elfecsérelni erőforrásokat esetleg állandó robotolással önkizsákmányolást folytatni. Van egy másik oldala azonban mindennek, amely leginkább a kelet-ázsiai életfilozófiából ered: élvezni tudni a jelen szépségeit, merni boldognak lenni és nem foglalkozni azzal, hogy a közfelfogás szerint milyen a boldogság vagy hogy mikor lehetek boldog.

(Mondok erre egy példát: kerékpározás közben nem valahol máshol vagyok fejben, hanem átélem a mozgást, az izmaim működését valamilyennek érzem az adott napon, a levegő talán egy kicsit hűvös, közben szép növényeket látok az út szélén, ezek mindig másmilyenek, a felbukkanó autók formájának az ötletességét értékelem, nem az áruk vagy kényelmességük érdekel stb.)

A modern vállalatok is nagyrészt a jelenről szólnak és mondjuk ki nyugodtan, hogy a multicégek kultúrája hozta magával a munkakultúrában a pozitív irányú változásokat. Személyes tapasztalatom, hogy ahol a magyar menedzsment nem teszi tönkre, ott a multi cégek kultúrája jóval demokratikusabb és a megoldandó feladatokról szól sokkal inkább mint az egymással való harcról. A munkatársak sokkal inkább szövetségesek nem pedig potenciális ellenségek, akik rád húzhatják a vizes lepedőt. Konkrétan megtörténik az, hogy a paraszti kultúrával érkező fiatal menedzsereket a rendszer fokozatosan civilizálja, visszavesznek az erőszakos macsó és hím soviniszta stílusból.

Az sem véletlen, hogy saját erőből sem az élelmiszeriparban sem a könnyűiparban és gyakorlatilag egyetlen iparágban sem vagyunk képesek magas hozzáadott értékű termelési láncokat létrehozni (sőt ez még a kereskedelemre is igaz). Kelet-európai sajátság ez, (a csehekre például nem jellemző), a magyar vállalkozások szinte egytől egyig viszonylag primitív technológiát alkalmaznak, ahol a végtermék sem túlságosan összetett.

A sokat szidott bankokban tapasztalhattuk meg azt a fajta udvarias stílust is és (egyszerűbb esetekben) kevéssé bürokratikus működést, amelyet ma már bármilyen ügyintézés esetén, például kormányablakoknál elfogadhatónak tartunk. Nagyon sokat fejlődött az ügyintézés kultúrája az "átkoshoz" képest, - az ügyintézést ma már "ügyfelek" veszik igénybe, a "kérelmező" egy szolgáltatás vesz igénybe, ezért a helyzete nem jogosít fel semmiféle packázásra.

A túlságos mértékű jelen-orientáltság egyik hátránya a kiégés, a testi-lelki egészség elhanyagolása, a jövő feláldozása a jelen érdekében. (A mai versenyszellem miatt a rendszerben kódolt a stressz, amely még jó és magas szintű munkatársi kapcsolatok esetén sem védhető ki teljesen.)

A jelennek élés másik fajta módja még a gátlástalan viselkedés, lopás és csalás, hiszen ki tudja, hogy mit hoz a holnap. A kormányzat hatása aránylag pozitív e téren, hiszen visszaszorította némileg a fekete munkát alacsonyabb adókkal, jobb adó ellenőrzéssel, azonban vannak olyan területek, ahol a korrupció egyáltalán nem csökkent, sőt.

A jövőnek élő ember nem rágódik a múlton és a jelent képes részben feláldozni a jövő érdekében. A kormányzat pozitív hatása e téren a családtervezés, a nagyobb családok elősegítése, ebben tényleg mintha lenne némi előrelépés.

A stabilitás és kiszámíthatóság is növekedett kis mértékben, bár még mindig nem eléggé a kormányzati tevékenység hatására, hiszen bizonytalan jövőre nem lehet tervezni.

A takarékosság, a pénzügyi kultúra viszont már olyan terület, ahol nincs jelentős mértékű fejlődés, habár a lakosság nagyobb része olyan alacsony életszínvonalon él, amely ezt nem is nagyon teszi lehetővé. (A pénzügyi tervezés egyébként leginkább a német és általában az észak-európai protestáns kultúra sajátossága.)

A jövőorientáltság része még a környezetvédelem és a környezet megóvása: itt az előrelépés megint nagyon csekély. Fákat vágunk ki meggondolatlanul, füstölünk, rengeteg hulladékot dobunk ki, az energiával alig takarékoskodunk.

Végül pedig a jövő-orientált ember legfőbb jellemzője, hogy valamilyen pozitív vízióval rendelkezik, hova szeretne eljutni, mit szeretne hosszú évek alatt megvalósítani. A magyar társadalomban ez megint kevéssé jellemző (vagy pedig titkoljuk és szégyellni valónak tartjuk az ilyesmit), mintha arra várnánk, hogy mások döntsék el helyettünk. Nem helyes akár a korszellemre akár a politikára fogni ennek hiányát, hiszen a feltételek máskor sem voltak jobbak, sőt sok tekintetben még nehezebbek mint manapság. (Háborúk, elnyomás, szegénység stb.)

Meg kell jegyezni, hogy egyrészt mindenki különböző mértékben lehet múlt- jelen- vagy jövő-orientált, de egyik sem "jobb" a másiknál, viszont mindegyik lehet harmonikus vagy kevésbé harmonikus. (A jövőorientáltság is lehet például fellegekben járás, megalapozatlan célok hajszolása.)

Kérdés, hogy mennyire hibáztatható a kormány a fenti problémákért, részben hibáztatható, hiszen mindenben magának vindikálja a jogot, hogy döntsön a jövőt illető kérdésekben (a tudomány, a civil szervezetek, az oktatási autonómia vagy bármiféle autonómia mindig gyanús és korlátozandó a számára).

Másrészt viszont ne csapjuk be magunkat azzal, hogy a politika annyira meghatározó lenne az életünkre, megfelelő tájékozódás és kitartó pozitív törekvések birtokában nagyrészt mi döntjük el, hogy milyen gyökerekből táplálkozunk, hogyan élvezzük a jelen pillanatot és mit alkotunk a jövőben.

A címbeli kérdésre ezzel együtt nincs válasz: jövő-orientált emberekből nálunk aránylag kevés van, vajon hol bujkálhatnak ők?

Mantegna: A halott Krisztus

Jézus története a személyessége miatt annyira élő több ezer év távlatából a mai napig, hogy mennyire emberi, emberközeli. Nem szándékom most hitbeli kérdésekkel foglalkozni, maximálisan tiszteletben tartom, hogy létezhetnek a puszta racionalitással nem megragadható, misztikus vonásai az evangéliumok néven ismertté vált történeteknek, amelyet akár a keresztény vallás szívének is nevezhetünk.

Nézzük egyszerűen csak Jézust az embert, aki nagyon karakteres vonásokkal rendelkezik - néha lelkes, máskor elcsügged, általában nyugodt, de olykor dührohamot kap. Mindeközben végig hihetetlenül SZEMÉLYES, minden alkalommal az embert magát nézi, nem a származását vagy a társadalmi státuszát. Ráadásul a története amiatt is erőteljes és megdöbbentő, mert egy olyan korban élt ő, amely a tömegemberek kora volt, a legtöbben különféle törzsek, hordák részeként tudták csak az életüket elképzelni, - ma is mintha egy ilyen irányba tartanánk.

Fontos része lehet az életünknek a politika, a hatalmi kérdések, de van ennél egy sokkal lényegibb része, ezért olykor felül kell tudunk emelkedni a hatalom kicsinyes világán. Jézus pedig kétséget nem tűrően teszi ezt, több alkalommal is.

Miközben sokan (elnézést a szóhasználatért) afféle személyi kultuszt űznek, kicsit úgy járnak, mint amikor a bölcs az égre mutat, miközben a bolondok az ujját nézik. Jézus leginkább követendő példa, ő is csak ugyanezt mondja egyébként, hogy lényegében utat mutat csak és megkér másokat is, egy szép gesztusként, hogy tartsanak vele.

A személyessége pedig nem fér össze a hatalom világával, amely minden esetben könnyen irányítható, ergó arctalan emberek tömegeit szeretné látni.

Nagypéntek a teljes szellemi elsötétülés napja, amikor az emberiesség és a humánum a mélyponton van, - az emberek teljesen a hatalmi kérdések rabjává válnak. (Ennél persze sokkal többet jelent, de most maradjunk ennél az értelmezésnél.)

Mért mondta azt Jézus, hogy "szeresd ellenségedet"? Azért, mert az akkori embernek megmondták mások, és sokan ma is ezt teszik, hogy kik az ellenség, konkrétan mely családok, nemzetségek vagy mely népek, akiket aktuálisan utálni kell. Ha viszont már magát embert nézed, nem pedig azt, hogy szerinted melyik csoportba tartozik, akkor kitörhetsz ebből a körből, mert valszeg. nem fogod tudni annyira utálni.

Kinek az arcképe van a pénzérmén? A császáré? Hát akkor nincs miről beszélni, ez őt különösebben nem érdekli.

A hatalom többször is megkísértette, sokan szerettek volna benne egy Róma ellenes lázadás vezérét látni, egy királyét. "Tegyétek el a kardotokat" - a válaszából hiányzik minden politikai ravaszkodás és kétértelműség.

Azért nem békességet hozott a világba, hanem kardot, hogy szándékosan felkavarja az állóvizet. Hiszen a családokon belül is kemény viták, veszekedések lesznek, ezt nem lehet megúszni. A teljes hitbeli egyezség az mindig képmutatás, mindig hazugságokat takar.

Róma helytartójának nem tud mit mondani: egyszerűen nem beszél vele egy nyelvet, Pilátus kérdéseire nincsenek válaszok, mert a hatalmi és politikai szempontok Jézus számára teljesen értelmetlenek és lényegtelenek.

Ez mai szemmel nézve is elképesztő.

Az egyházak, a kereszténység története azonban sajnálatos módon nagyrészt hatalmi kérdésekről szól, mondhatni mind a mai napig. Jézus követői között biztosan nagyon sokan vannak akik elmélyült, bensőséges vallásgyakorlók, ezt én maximálisan tisztelem. Viszont sokan vannak olyanok is, akik ettől teljesen függetlenül hatalmi és politikai kérdéssé teszik a kereszténységet, az efféle magatartás számomra eléggé taszító, hiszen teljesen ellentétes a kereszténység szellemiségével.

Jézus soha nem mondott olyat, hogy más vallások alacsonyabb rendűek lennének vagy harcolni kell más meggyőződésű emberek ellen. Az ilyen magatartás nekem egy primitívebb állapot irányába tett lépésnek tűnik. Keresztesháború - számomra már a szó maga is önellentmondás. Ezen a ponton pedig nincs "de", mert háború és az igazi vallásosság kizárják egymást.

Jézus mindig küzdött a dogmatikus és képmutató vallásosság ellen. A személyesség azt is jelenti, hogy fel kell vállalnunk magunkat teljesen és nem bújhatunk a vallás mögé. Ez a papokra is vonatkozik szerintem: ha rutinból ledarálják a misét és nem teszik bele a saját személyiségüket, akkor a szertartás nem csak unalmas lesz a híveknek, hanem hiteltelen is. Kicsit olyan hatást kelt az ilyen mint a lélektelen bürokratizmus. Ki kell tudni nyitni a templomok ajtajait képletes értelemben, hogy a dohos levegő kiszellőzzön és bejöjjön a fény.

Egy blogger írt olyat, hogy amikor lelkészként elhagyta a teológiai szakszavak folytonos mondogatását és megpróbálta azok köznyelvi értelmét használni, akkor mennyire színes lett számára a világ. Pont erről beszélek én is.

A vallás lehet közösségi tevékenység, de nem lehet megúszásra játszani. Tehát hogy a lehető legjobb valláshoz csatlakozom az éppen olyan mint amikor a legjobb befektetést választom, amely biztosan megtérül. Ez a fajta "hit", ha egyáltalán annak lehet nevezni, - hiába érvel mellette Pascal, ezen a ponton ő is téved, - ez nem fér össze az igazi vallásosság szellemével.

A személyességet nem lehet megúszni, nem lehet csak báránykának lenni, aki hagyja hogy engedelmesen terelgessék. Az igazi vallásosság az olyan infantilizmusok elhagyását jelenti mint a pénz feltétlen imádata és a hatalom szeretete, lényegében azt kívánja, hogy felnőj. (Ami pedig nem akkor fog megvalósulni, ha minden hibádat kiküszöbölöd, mert vannak hibáid, amelyek egyszerűen hozzád tartoznak, a személyiséged részei.)

A vallásosságnak ezért nem is az ateizmus az igazi ellentéte, hiszen az nem jelent mást mint azt, hogy az ember történetesen nem fogadja el azt a fajta, általában képmutató vallásosságot, amelyet ismer. Hiszen az ateista ember szótárában is létezik egy olyan szó, hogy lelkiismeret. (Ha nem pszichopatáról van szó persze.) A lelkiismeretesség vagy a lelkifurdalás pedig lényegileg vallásosságot takar. Ami a vallásosság igazi ellentéte az sokkal inkább a materializmus (akinek a pénz mindennél fontosabb), a törtető önzőség vagy a különféle függőségek (például a drog, alkohol vagy a szerencsejáték) rabjává válni.

Itt jön be a képbe a közösségek megtartó ereje (megelőző vagy rehabilitációs szerepe) a különféle szenvedélybetegségekkel szemben. Rossz hasonlatnak tartom, hogy a közösség akol lenne pásztorokkal. (Jézus azért használt ilyen hasonlatokat, mert a társadalom nagy része akkoriban földműves vagy pásztor volt. Minden kornak az általa jól érthető nyelven kell tudni beszélni.) A közösség sokkal inkább egy támogató és inspiráló közeg kell, hogy legyen.

A pap bácsi (esetleg lelkésznő) pedig tanácsadó, modern szóval "trainer" - nem pedig a szakember, aki azér van, hogy mindig megmondja a tutit, (melyik ajtón menjél beee...)

A mi kultúránkban mindenki keresztény olyan értelemben, hogy a kereszténységet nem nagyon tudod kikerülni, szinte a bőröd alá szivárog. Lehetsz más vallás híve, ha nagyon sok munkával, éveken át tudatosan gyakorlod, de még úgy is megmarad a keresztény "akcentusod", például az a törekvés, hogy a világot jókra és gonoszokra osszad fel (nem mindenhol van ez teljesen így, a hinduknál és buddhistáknál például kevéssé hangsúlyos).

Biztos, hogy keresztény vagy, hiszen találkozni fogsz Jézus történetével életed folyamán többször és az a felel-ősséged, hogy újra és újra válaszolj rá a saját egyéniségedből fakadóan. Ha ezt nem akarod teljesen megúszni, hanem valódi válaszokat keresel, akkor a közösségi vallásgyakorlástól függetlenül is már lényegében vallásos vagy. (A közösség nem annyira "bizonyíték", mint inkább egy segítő és megtartó közeg.)

Ezt a fajta "felel-ősségemet" gyakoroltam én is most nyilvánosan, ezeknek a válaszoknak egy részét próbáltam most megosztani. Ugyanis a blog is egyfajta közösség, ahol az emberek jó esetben inspirálhatják egymást.

A tudomány nem ideológia

Gender-tudományok, azaz társadalmi nemekkel foglalkozó kutatások valóban léteznek, azonban a tudományoknak semmi közük az ideológiához. Egyszerűen azért, mert a tudomány megközelítési módja bármilyen kérdésben teljesen nyitott, és a vitaalapot mindig csak konkrét bizonyítékok képezhetik, az ideológia ezzel szemben hitbeli kérdés és valamilyen konkrét cél elérésére akar rávenni nagy tömegeket.

Nyilvánvaló elfogultsága miatt bármilyen ideológia híve nem is törekszik az objektív, nyugodt és átgondolt vizsgálódásra. Az érzelmei és ösztönei vezetik elsősorban, hiányzik belőle az önreflexió, ezzel szemben igen hajlamos a militarizálódásra. A tudomány nem lehet ideológia egyrészt azért sem, mert a művelői (sokak feltevésével ellentétben) sokféle politikai értékrendszer hívei, másrészt mert a vitákat fekete-fehér ténybeli bizonyítékok döntik el, nem pedig különféle feltételezések és hitbeli kérdések. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a tudomány tökéletes működne és ne lennének meg adott korban a sajátos vakfoltjai.)

Mért vörös posztó a "gender"?

A gender szó, a "társadalmi nem" kérdése vörös posztó sokaknak (ki kell mondani, hogy megvezetett tömegek számára), mert nem fogadják el azt a tényt, hogy a biológiai nem szerepe a férfi és nő társadalmi viselkedésére csak bizonyos mértékig meghatározó jelentőségű. Tehát ez a kérdés számukra tabutéma, amiről nem nyitunk vitát, hiszen "pártunk és kormányunk" meg fogja határozni, hogy mi a férfi és nő feladata a társadalomban. Az MTA önállóságának megszüntetése egyébként részben ezzel is összefügg. A "gender" szó használata ezen a ponton a józan ész határait elhagyva a politikai jelszavak, szitokszavak részévé válik.

Sokat segítene az egyházaknak a genderkutatás azonban...

A nemi szerepekben bekövetkezett változások és az ezzel kapcsolatos problémák feltárása tudományos módszerekkel sokat segítene a történelmi egyházaknak is, azonban ez jelenleg egy olyan tabutéma, ami feszültségeket hozna az állammal való kapcsolatukban. (Azt lehet mondani, hogy a Fidesz a bőséges támogatások révén kilóra megvette a nagy egyházakat illetve azok jóindulatát.) Így az olyan jellegű állítások mint például "a férfiak kevésbé férfiasak és elnőiesednek" teljesen a levegőben lógnak. Az emlékezetünk köztudomásúan megbízhatatlan és szelektív, a múlt mindig jobbnak tűnik utólag mint amilyen volt valójában, így például az igazi jó asszonyverő férfiakról kevés szó esik manapság. (Pedig egyes falvakban nem volt ritka ez a szokás a részegen hazatérő férjek körében.)

A tudomány módszerei adnak csak világos támpontokat például arról, hogy milyen értelemben szorultak vissza BIZONYOS inkább férfiasnak mondott tulajdonságok. Tény viszont, hogy csökkent az utóbbi évtizedekben a nők bántalmazása és a nőkkel szembeni erőszak, teljesen független módon a vallásosság alakulásától. Ha egy olyan ára van az agresszió jelentős csökkenésének, hogy a társadalom egésze feminimebb lesz (amely napjaink egy lehetséges tendenciája), az talán még elfogadható árnak is mondható.

 Van az egyházak fején is vaj bőven

A keresztény vallás egy teljes mértékben férfi domináns társadalomban jött létre, amely főleg az Ószövetségen érezhető leginkább, az ószövetségi Isten egy zord és kiismerhetetlen, szeszélyes atya képét ölti. Az Újszövetségben már koránt sincs így, a nők sokkal kevésbé vannak alárendelt szerepben, így például Jézushoz nagyon közel álló személy volt Mária Magdolna. Az evangéliumok nem említik egy szóval sem, hogy kétes erkölcsű személy lett volna, ezt egy sokkal későbbi pápai kinyilvánításnak köszönhetjük (felmerülhetett volna ugyanis, hogy női apostoli rangot kapjon). A keresztény egyházak felelősek a boszorkányüldözésekért és bizonyos mértékig a nők sok évszázados elnyomásáért is. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnának nagyon sok módon fontos és értékes segítséget nyújtani híveiknek, a hagyományosnak nevezhető férfi és női feladatok terén, hanem hogy a modern eszméktől való elzárkózásuk nem mondható jogosnak vagy teljesen megalapozottnak.

Félnek és visszahúzódnak a csigaházba

Nem csak egyházak egyes konzervatív felfogású híveire igaz ez hanem igen sokakra, hogy hamar feladták a siker lehetőségét az ún. piaci versenyben, általában már a közoktatásban jelentős hátrányba kerülve. Ezzel önmagában nincs semmi probléma, mert a modern társadalmakba belefér mindaddig, amíg nem akarják a rendszert teljesen szétrombolni a hatalmi motívumaik érdekében. A modernitás ellenes konzervatív ideológusok sosem voltak teljesen tisztában a destruktív magatartásuk veszélyeivel: az emberi tudatosság eléggé labilis, vékony réteg választja csak el az emberben levő ösztönösségtől.

Igazuk van abban, hogy az értelmiségi elit egy jelentős része túlságosan elbizakodott, de ha ezzel ők is csupán arroganciát állítanak szembe (és rendre ezt teszik), akkor a szerintük túl liberális szellemi műhelyek megszüntetésével (CEU) vagy teljes mértékű kontrolljával (egyetemek, MTA) magát az racionalitást rombolják a műveletlenségnek, igénytelenségnek és agressziónak készítve elő a talajt. Magyarán a szellemi sötétséget propagálják, mindenféle kreativitás nélkül. (És a végén a németszilárdok osztják az észt.)

Nem attól válik valami elterjedtebbé, ha kutatjuk

Lehet a homoszexualitást szőnyeg alá söpörni, de attól még létező jelenség és bármit teszünk, sosem válik járványossá, - ez megint nem hit kérdése, hanem tudományos kérdés. A női és férfi szerepek is változáson mennek keresztül, ahogyan az életmódunk is változik, ez elkerülhetetlen. Megpróbálhatunk visszafelé haladni az időben, de ennek nem sok értelme, inkább a mai kornak megfelelő válaszokat kell megtalálni. Így például nem a "genderelmélet" vagy a "feminizmus" miatt esett vissza a születések száma. Pont ahol nagyon visszaesett például az olaszoknál vagy az oroszoknál vagy nálunk is, ott társadalmi nemekről beszélni de facto tiltott, a női egyenjogúságtól pedig nagyon messze vagyunk a mindennapokban. Ezzel szemben a francia és a skandináv nők több támogatást kapnak a gyermeknevelésben a társadalom egészétől.

Nem akarok ebbe a kérdésbe mélyebben belemenni, de lényeges pontnak tartom, hogy ha egy ifjú pár gyerekeket SZERETNE, az még semmit sem jelent, mert ezzel együtt még sok mindent mást is szeretnének. Például jó állást, karriert, szórakozni, világot látni, - aminek egy jó részét bizony fel kell áldozni. Ahelyett, hogy tabutémának nyilvánítanánk az ilyesmit, beszélni kell róla nyilvánosan, kutatásokat kell végezi és a legjobb motiváló tényezőket megtalálni, hogy eléggé fiatalon vállalják a a párok az első gyereket, lehetőleg még 30 éves koruk előtt. (Bár már maga a párválasztás sem "egyszerű ügy" sokaknak és az időpontja kitolódhat.)

 A harmadik nem nálunk nem kérdés, az egyenjogúság viszont igen

 A magyar nyelv nem ismeri a nemeket, ezért elmondható hogy nyelvi szinten nálunk nemi egyenjogúság van, emiatt nálunk úgy gondolom nem is merül fel, hogy szükséges lenne harmadik nemet bevezetni. Ettől függetlenül is van egy csomó olyan dolog ami kultúrafüggő, nem követeli meg senki hogy más országok gyakorlatát kell egy az egyben lemásolni a törvénykezés terén. Szerintem alapvetően jó irányba halad a magyar közélet, van fejlődés a nemi kérdések tekintetében csak azért nem látjuk, mert benne élünk.

A törvénykezésünk emellett elkövet pár alapvető hibát e téren, így például az alaptörvényünk szellemével és a nemzetközi joggal is ellentétes nemi megkülönböztetés a nők 40 nyugdíjprogram. Semmiféle plusz jogosultságot nem kaphat senki pusztán azért mert ő férfi, vagy mert nő (kivéve persze, ha egészségügyi kérdésről van szó). Az már más, hogyha gyerekeket nevel, ott a nők részvétele általában jelentősebb, emiatt járhat több év nyugdíjkedvezmény, - de egyébként jár is valóban.

Egy kormánynak nincs joga ahhoz, hogy bizonyos témákat csupán elvi alapon tabunak minősítsen, ha azok ártalmassága nem bizonyítható. Erre példa többek között a "genderelmélet" - amelyet kósza hírek, pletykák alapján tartanak nálunk az emberek ártalmasnak. Holott ez nem létezik, árnyékbokszolásról van szó, a kormány színjátékot játszik ezúttal is, a darab címe: Sok hűhó semmiért.

Az viszont már érdekes kérdés és lehet róla vitatkozni is, hogy milyen tulajdonságok tekinthetőek ALAPVETŐEN nőiesnek vagy férfiasnak manapság. (Pl. az agresszió nem mondható férfiasnak, mert nincs jelentős különbség e téren a nemek között, emellett számos olyan van, például hogy egy nő kiálljon magáért ami régi társadalmakban tiltott volt, ma már követelménynek mondható.)

Kulcskérdés, hogy a származásunk mennyire fontos információ és mennyire nem illetve milyen helyzetekben az és mikor nem. A régebbi, pozitivista jellegű gondolkodás nem vette figyelembe azt a körülményt, hogy az állításainknak nem csak az igazságtartalma hanem a fontossága is lényeges tényező. Manapság vált ez az igény feltűnővé, amikor információ özönben élünk és szelektálni kell az infók között. Így például vannak olyan információk, hogy tavaly hány szem borsó termett vagy mennyi kék szemű gyerek született amelyek senkit nem érdekelnek, mert egyáltalán nincs semmi jelentőségük. A rasszizmusnak, antiszemitizmusnak, hímsovinizmusnak vagy más társadalmakban akár keresztény ellenességnek is, bármilyen származási vagy nemi megkülönböztetésnek alapvetően csak speciális helyzetekben lehet jelentősége és bármiféle létjogosultsága.

Ha azt mondom, hogy X szerintem ránézésre mondjuk afrikai (vagy indiai vagy héber stb.) származású lehet - az mennyire releváns? Több tucatnyi dolgot nem ismerek arról az emberről, mert ránézésre biztosan nem fog kiderülni: milyen családban nőtt fel, milyen volt a szüleihez való viszonya, milyen anyagi körülmények között, milyen környezetben nevelkedett, kik hatottak rá és ő a saját adottságai alapján hogyan alkalmazkodott a körülményekhez. Milyen párkapcsolati élmények és traumák élték, stb, vagy hogyan viszonyul a saját származásához, - ez a sokféle tényező általában jóval többet nyom a latban az illető viselkedését tekintve amit első látásra esetleg előítéleteink alapján gondolunk róla.

A rasszista alapú megítélés tehát nem ad több információt elsőre mint hogy az illető magas vagy alacsony, kövér vagy sovány. Kivéve persze azok a helyzetek, ahol a törzsi logika érvényesül, mert ott egyből megy a beskatulyázás, hogy potenciális ellenség vagy pedig nem, és mivel a törzsi logika a mostani kormánykommunikációnak alapvető részét képezi emiatt nem meglepő, hogy sokan fogékonnyá váltak rasszista, antiszemita vagy egyéb xenofób megnyilvánulásokra.

Én magam is rasszista vagyok valamilyen mértékben, hiszen bennem is működnek az ősi, törzsi reflexek. A gyors gondolkodásnak nevezett agyi funkciónk rövid idő alatt hoz döntéseket, amelyek eléggé pontatlanok, tudatalatti folyamatok, ösztönösség jellemzi ezeket és előítéleteken alapulnak. Ez egy nyilvánvaló önvédelmi reakció. Van viszont egy másik fajta intelligenciánk is a lassú gondolkodás, amely képes a körülmények mérlegelésére. Így például ha látunk egy bolti tolvajt, akkor befolyásolni fog bennünket, hogy az illető jól öltözött-e vagy nem, az előbbi esetben könnyebben szemet hunyunk az eset fölött. A bírósági tárgyalások során viszont már sokkal jobban képesek vagyunk kiszűrni az előítéleteket (az angolszász esküdti rendszerben például) és helyes döntéseket hozni.

Az amerikaiak Obama megválasztásakor nem azt nézték, hogy milyen rasszhoz tartozik (egyébként is keverék), hanem hogy vannak-e nála jobb jelöltek az elnökségre. Az USA sikerességének egyik oka, hogy felmérések szerint képesek a legtehetségesebb vezetőt kiválasztani egy adott feladatra. Az állások betöltésekor a diszkriminációt szigorúan büntetik, például ha egy portásnak priusza van, de az nem függ össze a munkakörével, akkor ha emiatt utasítják el, beperelheti a vállalatot és a pert nagy valószínűséggel meg fogja nyerni.

Érdekes módon a magyar munkajogban is már van egy ilyen irányú elmozdulás, újabb fejlemény, hogy az erkölcsi bizonyítványok kérhetőségét már korlátozza. Az általános gyakorlat még keveset változott, bár egyre kevésbé tartható: sok helyen él egy kép a munkaadó fejében az ideális jelölt neméről, koráról, stb., nem pedig ezeket kizárva megpróbálná eldönteni, hogy ki a legalkalmasabb. Legegyszerűbb volt ismerőst felvenni: ez azonban kontraszelekcióhoz vezet, mert nagyobb eséllyel kerülhet arra alkalmatlan ember az adott állásra.

Egy ember tulajdonságai részben magyarázhatóak lehetnek a származásával, a kultúrával amiben felnőtt, de a fordított logika nem érvényes. A cigány származásúak között például valamivel több a zenei tehetség, de igen sokan közülük már csak a származásukat tekintve mondhatóak cigányok, nem cigány kultúrában élnek. Az előadó bőrszíne irrreleváns információ.

Mindenkinek van valamilyen származása és nem mondhatjuk, hogy az egyik jobb mint a másik, legfeljebb eltérő tehetségeket adhat és különféle hülyeségekre tesz fogékonnyá. Soros György globalista hülyeségekre vevő, Orbán Viktor a tipikus kelet-európai ember pedig nacionalista és xenofób őrületekre. Ha a származást túl komolyan vesszük, akkor a genetikai vizsgálatok által kasztrendszerek mocsarába juthatunk el. Régebben például gyakori volt egyes nagy vezérek "soknejűsége". Ha például kiderül valakiről, hogy régi nagy vezér agresszív és dominanciára törő génjét hordozza, az számára pozitívum? Legjobb ha elfogadjuk, hogy létezik egy ösztönösség bennünk, egy törzsi logika, amely mindig azt keresi, hogy a másik akkor most barát vagy ellenség.

Komolyan közösséget tudnánk vállalni azokkal, akik hisznek ebben? A matematika tanulásának nincs királyi útja, viszont aki komolyan hisz a rasszizmusban ő a származás "királyi útjában" hisz, tehát bármilyen rongy ember lehetek, mert a származásom kedvező, elég ha rendes jó magyar ember vagyok, a haza engedelmes jó katonája. Másokat viszont származásuk alapján ki lehet golyózni, hiszen nem az igazi magyar kultúrát képviselik: erről szól a rasszizmus, az ellenfél kiszorításáról. Ha kicsit magunkba nézünk ez eléggé szégyenletes, nemde?

(Pozitív megkülönböztetésnek már van értelme, azonban ez nem a rasszizmusból fakad, hanem olyan hátrányokból, amelyet például a cigány kultúrában élés jelent. A tanulmányi ösztöndíjak meghirdetésekor elég feltételül szabni, hogy halmozottan hátrányos családból érkezett és valószínűleg cigány származású gyerekek is igénybe fogják venni.)

Multikultiról szó nincs, az egy másik véglet: a magyar kultúra másokhoz hasonlóan nem tudja könnyen asszimilálni az olyan embereket, akik nagy számban, távoli kultúrából érkeznek, nem véletlen, hogy számos ország igencsak szigorúan kezeli a bevándorlást. A kormány üzenete azonban arról szól, hogy még inkább xenofóboknak kell lennünk, emiatt indirekt módon erősíti a rasszizmust és antiszemitizmust, általában az idegengyűlöletet. A harciasság erősítése ilyen irányú hatást vált ki, hiszen aktiválja agyunknak azt a részét, amely arról szól, hogy az illető megbízható-e, barátként jöhet számításba vagy pedig potenciális ellenség.

Zárt kis faluközösségekben még számított ez a reflex, hiszen az egész közösség megélhetése múlhatott azon, hogy ki mennyire illeszkedett be és követi a hagyomány előírásait, a modern világban viszont az ilyen paraszti hagyományból jövő reflexek már idejétmúltnak számítanak.

(Meg kell azt is jegyezni, hogy a származás jogi kategóriaként sem állja meg igazán a helyét, ennek egyik példája, amikor a cigány embert "rasszista szólamokkal" megtámadó vádlott azt mondta, hogy ő is cigány, vagy a legutóbbi eset Ókovács Szilveszter küzdelme a Porgy és Bess megrendezéséért.)

Semmi alapja mindennek, az egyébként igen sokarcú és változatos magyar kultúra erős és virágzik, "idegenek" nem fenyegetik semmilyen irányból, csupán hatalmi motivációkkal indokolt a felturbózott bevándorló-ellenesség. Ha egyszer nagyon bejött, akkor menjen ez a sláger tovább. Nem tudom, hogy mikor unjuk már meg a régi lemezt.

Nagyon fontos, hogy tudunk-e viccelni valakinek a származásán: nálunk ez még általában gonoszságnak számít. Ha a dolog már teljesen tét nélküli lenne, akkor nyugodtan lehetne viccelődni azon, hogy valaki hegedűvel született, sóher vagy épp mereven katonás, vodkavedelő stb.

Populizmusnak is szokták nevezni azt a politikát, amely egyrészt népszerűségre tör, másrészt "nép-szerű", a nép úgymond egyszerű és romlatlannak mondott (?) fiai és lányai képezik alapvető bázisát. Mindegy, hogy minek nevezzük, ez a fajta ideológia több mint száz éve is létezett már (vagy akár még annál is jóval régebben): kissé meglepő módon az USA-ban és kevésbé meglepő módon Oroszországban bontogatta szárnyait, az akkori mozgalmárok mai fülnek teljesen ismerős húrokat pengettek.

A lényeg, hogy hol a helye az ilyen gondolatoknak a közéletünkben vagy a szűkebb értelemben vett politika világában. Nem gondolom, hogy az ideológia helyének meghatározásában itt a szemeteskosár és a "belevaló ember" típusú élcelődés lenne a megfelelőbb, de abban sem hiszek, hogy különösebb csodát remélhetnénk az ilyen eszmékkel házaló politikusoktól.

Nem ördögtől való

Nagyotmondással lehet igazán népszerűséget szerezni, az egyszerűbb emberek szívéhez is úgymond eljutni, ennélfogva szélsőjobbos vagy szélsőbalos gondolatokkal lehet leginkább eredményt elérni. Leggyakrabban vágyak kifejezéséről van szó sokkal inkább mint reálpolitikáról, ezek a vágyak viszont jelentős társadalmi csoportok (például falvakban élők) létező vágyait tükrözik. Ideális esetben kell kapjon megfelelő parlamenti képviseletet az ilyen jellegű politizálás, még ha gyakran destruktív és nem mindig szalonképes módon is lép fel. Mivel azonban ezeknek a csoportoknak a társadalomban betöltött valós súlya is lényegesen elmarad a számarányuktól, a populistának vagy szélsőjobboldalinak nevezhető pártok is normál esetben csak törpepártok. Kaphatnak ugyan szerepet a kormányban, de semmiképpen sem vezető szerepet, mert sokkal többet foglalkoznak az elosztási kérdésekkel (kinek hol mit adjunk) mint a kreatív értékteremtés feltételeinek megteremtésével. Egy másik fajta irányzat a liberalizmus, amely szintén szűkebb rétegeknek való (a szabadsággal kevés ember képes megfelelő módon élni), nem véletlen, hogy a liberális pártok Európában általában törpe pártok.

Marketingtermékek

A modern tömegpártok nem ritkán árukapcsolással élnek. Maradjunk az európai kontinentális parlamenti rendszernél, amely szerintem sokpártrendszerként kifinomultabb mint az angolszász kétpártrendszer és sokkal fejlettebb mint a keleti típusú (de facto) egypártrendszer, de itt is felbukkantak egyre gyakrabban azok a politikusok (akik az USA elnöki rendszerében már régóta meghatározó jelentőségűek), akiket egy profi marketingcsapat épített fel. Azok az ún. nagy gyűjtőpártok is ide sorolhatóak, amelyek nagyon sokféle, nehezen összehangolható vagy ellentmondásos értéket képviselnek, ezáltal biztosítva egyes vezetők választóbázisát. Az ilyen jellegű árukapcsolás nem teljesen tisztességes a választókkal szemben.

Manapság a marketing annyira kifinomult, annyira folyamatosan mérik és elemzik a fogyasztókra gyakorolt hatásokat a különféle gyártók és szolgáltatók, hogy a politika is jelentős részben marketingiparrá alakult. Folyamatosan bombázzák az agyunkat a különféle reklámokkal, és a politika "egyszerű (vagy egyszeri?) fogyasztója" el is hiszi, hogy ez most majd más lesz, holott ugyanazt adják el neki mint régen, csak a csomagolása más.

Mért sikeres mégis?

Az új seprő elve miatt ezek a programok gyakran bejönnek: ez ahhoz a hatáshoz hasonlít, amit pszichológusok jól ismernek, hogyha a dolgozókat kizökkentjük a szürke rutinból, szinte bármilyen változtatás teljesítménynöveléshez vezet, legalább átmenetileg. Új emberek jönnek új ötletekkel, általában valós, létező problémákra reagálva és addig kevéssé preferált csoportoknak biztosítanak kicsivel nagyobb lehetőséget.

A másik, hogy a marketing mögött általában ott vannak azok az emberek, akik tényleges munkát is végeznek és e téren eléggé kompetensnek mondhatóak - ilyen háttérmunkásoknak köszönhető az eredmények nagy része.

Azzal nem árulok el sok újat, hogy a magyar politikában Orbán Viktort tartom a fő marketingterméknek, aki egy jó ideje már több kárt okoz mint hasznot. A kulcsfigurának vele szemben Matolcsyt és csapatát tartom, (hiszen a helyzet kulcsa ezúttal is a gazdaság), akiknek jó ideje a szükséges pénzügyi stabilitást köszönhetjük. Nem áramlik ki az országból annyi pénz mint az előző kormányok idején, ügyes piacvédelemért sem mennek a szomszédba (bár a szomszédban is gyakorolják különféle módokon). A pénzügyi egyensúly eléggé erős alapként szolgált, amire jött az összeurópai konjunktúra plusz az EU támogatások rendszere és 2014-től végre beindította a növekedést.

Látszanak a rendszer-korlátok is

Sokféle korlátot lehet találni, az egyik olyan jellegű, hogy az EU támogatások leginkább a dolgok beindításában segítenek, a fenntartásában már nem (azok amelyek nem így működnek, az élősködést segítik elő vagy segítenék elő). Tehát építünk sportlétesítményeket, kulturális létesítményeket, ami azt jelenti, hogy azokat fenn is kell tartani nem jelentéktelen tételként, az új autópályákat szintén, a felújított kastélyok, műemlékek állagmegóvása is jelentős tényező. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi gazdaságunknak sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy kitermelhesse a megfelelő pénzt ilyen célokra (miközben az egészségügy is megújulna és a nyugdíjak is legalább megőriznék a mai értéküket).

A cégekben az EU-támogatott beruházásoknak fialniuk kell egy idő után, a meggazdagodott felsőbb osztályoknak a pénzüket sikeres, versenyképes sőt exportképes cégekbe kell tudniuk befektetni. Hatékonyságban, modern technológiák bevezetésében a jelenlegi rendszer nem annyira jeleskedik, ehhez hiányzik belőle a nyitottság és a modern szemlélet. (Vagy csak én látom ennyire tragikusan a járadékvadászat kontraszelektív hatását.)

Jól látható a komoly munkaerőkorlát is: például ha több katonára van szükség, amely valamennyire jogos igény, akkor ez hogyan biztosítható, amikor már a tűzoltó és a rendőr szakma sem eléggé vonzó és a színvonaluk egyértelmű hanyatlásnak indult?

Hosszasan lehetne sorolni, hogy hány sebből vérzik a dolog, a legjelentősebb korlátok leginkább tudati jellegűek, a rendszer skatulyázó jellegű, mindenkit szeretne begyömöszölni mennél hamarabb egy szűkebb dobozba, akik pedig a "lábukkal szavaznak", nekik ez gyakran bántóbb mint az alacsony fizetés.

Nem az "isten adta nép" - máshol sem

Hosszabb távon egyik olyan rendszer sem bizonyult sikeresnek, amely csak a népszerűséget kereste és folyton dicsérte a választóit, a hiányosságokat és a gyengébb teljesítményt mindig külső tényezőkre fogva. Ez ahhoz hasonló, mintha egy gyereket vagy egy kezdő sportolót mindig csak dicsérnének, amikor valami nem sikerül, azt mindig "balsorsnak" tulajdonítjuk.

A legtöbben hajlamosak vagyunk belterjességre, konformizmusra és kényelmesen tespedve várunk, hogy érdekeinket a "kormány" majd megvédje. Az ilyen magatartásnak ára van - részben pénzben mérhető (korrupció elfogadása), részben nem mérhető: gyenge és őszintétlen, konfliktuskerülő kommunikáció, a véleményünket nem vállaljuk fel nyíltan - ez a mi kultúránkban eléggé szembetűnő.

Azonban egy olyan fajta törésvonal, hogy nyugati vagy keleti országok ma már kezdi elveszíteni a jelentőségét. Egy görög vagy egy dél-olasz fiatal nem ritkán hátrányosabb helyzetből indul mint egy cseh vagy egy magyar. Létezik viszont Európában (és máshol is) egy ennél erősebb falusi-városi törésvonal és észak-dél közötti különbség. Óriási életmódbeli különbségeket képeznek le az egymástól eltávolodott politikai nézetek, és sokan a saját belterjes buborék világukban élnek, ezek között eléggé ritka az átjárás. (Bár egyáltalán nem lehetetlen, mi több kívánatos is. Egyszerűen túl kényelmesek vagyunk és nem látjuk a fontosságát.)

Racionalitásra és érzelmekre is szükség van a politikában

A racionális beállítottságú embernek élvezetet jelent, hogy információözönben él, a világról folyton megtud valami érdekeset. Sokan vannak viszont, akik az érzelmesebb megközelítéseket jobban szeretik és a igénylik a különféle történeteket, mítoszokat, csak így kerek a világ számukra. Leginkább otthont keresnek, egy kisközösséget, ahova bevackolódhatnak. (Természetesen vannak átmentek bőven a két felfogás között.) A statikusabb felfogásúnak mondható embereknek a különféle politikusok és egyéb véleményvezérek előszeretettel adnak el különféle meséket és mondákat, vagy pedig szimbolikus jelentőségű cselekedetekkel "vásárolják meg" a jóindulatukat (pl. jól odacsap a bankoknak).

Az álmodozást általában keserű ébredés követi, ergó le kellene szokni erről. A szellemi elitnek pedig a magas lóról kellene leszállnia és kicsivel természetesebb, emberközelibb viselkedést elsajátítania. Egy bombasztikusan hangzó "politikusi" mondat a végére: a szellem embereinek és az egyszerű életmódot folytatóknak meg kellene tanulniuk jobban tisztelni egymást és a helyén tudni kezelni egymás teljesítményeit.

Fenntartható-e az erőszak csökkenésének több évszázados tendenciája?

A világban az erőszak több évszázada folyamatosan csökken, a tendencia vitathatatlan, az erőszak bármelyik formáját is vizsgáljuk - ez nem vélemény kérdése, hanem Pinker: Az erőszak Alkonya c. 800 oldalas enciklopédikus művének egyik fő konklúziója.

Hogyha azt nézzük, hogy milyen eséllyel ér valakit erőszakos támadás, akkor azt mondhatjuk, hogy még soha ilyen békés társadalomban nem éltünk, legalábbis a Föld országainak nagy többségében. Igaz viszont, hogy ez a csökkenő tendencia gyakran megtörik és az erőszak szintje időként megint megint megnövekszik.

Senki nem tudta jól előrejelezni, hogy mikor fog nőni és mikor csökkenni: a két világháború rémségeire például senki sem számított, viszont sokak várakozásával ellentétben nem tört ki a 20.században a harmadik, sőt fokozatos enyhülés vette kezdetét. A Szovjetunió összeomlása után megint sokan attól tartottak, hogy az erőegyensúly megbomlása miatt több lesz a háború, de nem ez történt. A 60-as évek végétől a "new wave" anarchiát éltető mozgalmai után a nagyvárosokban átmenetileg ismét fellángolt az erőszak (gyilkosságok, rablások, nemi erőszak stb), amely a 90-es években ismét csökkenni kezdett és ez a trend a mai napig tart.

Az a szubjektív érzés, hogy milyen rengeteg a háború és a bűntény a világban pontosan azt mutatja, hogy sokkal érzékenyebben reagálunk az erőszakos cselekedetekre, olyanokra is (pl. állatkínzásra vagy gyermekek bántalmazására), amely fölött pár évtizede még elsiklottunk.

Az erőszak változását előrejelezni azonban nem könnyebb mint megjósolni a tőzsdei árfolyamok alakulását. Ugyanis nagy önhittségre vallana egy olyan magatartás, amely a múlt tendenciáit akarná kivetíteni a jövőbeli eseményekre is.

A múltban a "fogolydilemma" sokáig áthághatatlan akadálynak tűnt

A jól ismert fogolydilemma arról szól, hogy ha nem ismerem a másik ember szándékait, akkor az együttműködést választom-e abban bízva, hogy a másik is együttműködő vagy pedig az erőszakot, attól tartva, hogy a másik úgyis támadni fog és akkor én leszek a balek. Az emberiség történelmében nagyon sokáig csak az elrettentés, a másik félelemben tartása és a megelőző csapás volt az, amit nagy többség járható útnak tartott, lényeges változás csak az utóbbi évszázadokban következett be. Még ma is nagy különbségek vannak: a nyugati kultúrában a legtöbb teszt alany az együttműködést választja, míg kelet-európaiak például az oroszok ezt a fajta magatartást leginkább büntetik: a társadalmi bizalom szintje náluk különféle okok miatt lényegesen alacsonyabb.

A "boldog aranykor" nem több mítosznál: az emberek gondolkodás nélkül kihasználták előnyös helyzetüket másokkal szemben, akár gyerekekről, akár alacsonyabb társadalmi státuszúakról volt szó. Lássuk be, hogy a régi történelmünk leginkább a rémségek kicsiny boltjához hasonlítható, kínzások és kegyetlenségek végtelen sorával - a történelemírók ezekről azért nem beszéltek, mert nem is tartották említésre méltónak, ha például egy középkori földesúr lemészárolta a szomszéd uradalom pár tucat jobbágyát.

 Valódi tudományos kutatómunka

 A társadalomtudományokat sokan lenézik, (ami szerintem főként a szélhámos marxizmus-leninizmus örökségének köszönhető), holott óriási adatgyűjtések előzik meg azt, hogy egy kutató egyáltalán felvessen valamilyen összefüggést, és még ki kell szűrni az egyéb tényezők hatását is. Végül vagy találunk egyértelmű összefüggést vagy nem.

Például a fegyverzetek fejlődésének nem volt lényeges hatása: régebben két törzs lándzsákkal vívott harcában az embereknek arányában sokkal nagyobb része veszett oda mint egy modern háborúban. Sőt, az egyre pusztítóbb hatású fegyverek kifejlesztése ellenére sem beszélünk egyre több áldozatról, például az atom- és vegyi fegyverek használata ma is tabunak számít.

Az erőforrások birtoklásának igénye vagy a gazdasági válságok sem növelik meg általában az erőszak valószínűségét az egyes országok között vagy azokon belül. Nem ritkán a nagyobb jólétben élő társadalomban a közfelfogás jóval erőszakosabb. A vallás sem olyan tényező, amely egyértelműen képes csökkenteni az erőszakot vagy a háborúskodást. (Ezek megint nem szubjektív megállapítások, hanem olyan konklúziók, amelyek adatok tonnáira támaszkodnak.)

 Macsó társadalmakban megnő az erőszak

 A magabiztosságról úgy gondolták régebben, hogy csökkenti az erőszakot, azonban ez súlyos tévedés: az alázatosság hiánya, erőnk túlbecslése miatt gyakran belemehetünk szükségtelen konfliktusokba is. Ha egy területen eltolódik az arány a fiatal férfiak irányába (amely a házasság- és a karrier kilátásaikat jelentősen korlátozza) az a helyzet mindig az erőszak legjobb táptalaja, hiszen az emberek nagyobb kockázatot fognak vállalni.

A gyújtós szerepét a különféle ideológiák töltik be: ezek alapján feljogosítva érzik magukat egyesek, hogy erőszakos eszközökkel is "igazságot szolgáltassanak". Minden ideológia egyértelműen manipulatív és destruktív. Ráadásul ezek úgy terjednek, hogy van egy "kemény mag", akik az eszméiket propagálják és a közelükben élők, a velük kapcsolatban levők egy idő után átveszik. A legtöbb ember ugyanis egyszerűen konformista, szeretne a közösségbe beilleszkedni ezért azt vallja, amit a többség felfogásának tart. A végén az egész társadalom meghülyül: komolyan senki sem hisz benne (például hogy ők felsőbbrendűek vagy hogy a kizsákmányolók minden baj forrása stb), de mindenki azt hiszi, hogy a többieknek ez a meggyőződése. Belemennek "a buli kedvéért", mint amikor egy társaságban senkinek nincs kedve inni, de mindenki vedel mások kedvéért.... A legutóbbi évszázadok tömeggyilkosságai szinte kivétel nélkül ideológiákhoz kötődnek.

A macsó értékek minden társadalomban növelik az erőszakot: az "igazi férfiak" hiánya mindezt figyelembe véve egy hamis nosztalgiát takar. A nők fokozottabb társadalmi szerepvállalása ellenben egyértelműen jó hatású és mindenhol csökkentette az erőszakos cselekmények számát. (Az is egy kutatási eredmény, hogy ahol az erőszak egyik formája nagyobb mértékű, ott rendszerint más formái is elterjedtebbek, pl. a gyilkosságok számával jól korrelál a gyermekbántalmazás vagy a nemi erőszak.)

 A fő tényezők, amelyek miatt lecsökkent az erőszak

 Az egyik fő tényező az államhatalom nagyobb szerepe, mert megtiltja az önbíráskodást és igazságot szolgáltat. Sajnálatosan vannak még olyan amerikai filmek, ahol a hagyományos "becsület kultúrája" érvényesül. A "jó" saját kezűleg kell, hogy bosszút álljon a "gonosz" felett, aki a családját bántalmazta: csak akkor igazi a happy-end, ha megfojtja vagy szitává lövi. Az USA azon államaiban, ahol még jellemző ez a felfogás, nagyságrendileg nagyobb az erőszak mint ott, ahol a büntetés teljesen egyértelműen az állam dolga. Persze arra is szükség van, hogy az állam törvényei jól működjenek és a polgárok bízzanak is az igazságszolgáltatásban - ami Európa jelentős részén már teljesül, de a világ nagy részén még távolról sem.

A másik a kereskedelem előtérbe kerülése: több lesz a várható nyereségem, ha a másikat nem legyőzni akarom, hanem üzletet kötünk. A kereskedelem világméretű fejlődése egyértelmű összefüggést mutatott a polgárháborúk és nemzetek közötti háborúk csökkenésével. A kapcsolatokat javítja, ha megtanulok a másik fejével gondolkodni, hogy mire van valójában szüksége. Jó dolog tehát a kapitalizmus és a globalizáció? Ilyen értelemben véve egyértelműen igen.

A könyvnyomtatás feltalálását követően egyre többen olvastak olyan történeteket, amelyek nyomán bele tudtak helyezkedni a bántalmazásokat elszenvedők látásmódjába (pl. Tamás bátya kunyhója), ami növelte az empátia iránti fogékonyságot. (Az arab világban viszont a könyvnyomtatás nagyon sokáig tilos volt - ami egyik oka egyes iszlám kultúrájú nemzetek mai társadalmi elmaradottságának.)

További jelentős tényező az erőszak visszaszorulásában a javuló közoktatás. A kifinomultabbá váló gondolkodás elvetette az olyan babonákra épülő cselekedeteket mint a boszorkányüldözés és felismerte a gyermekbántalmazások, állatkínzások, a rabszolgaság stb. szükségtelen voltát. Nem annyira az önuralom elsajátítása, hanem az értelem fejlesztése, a kognitív képességeink javulása játszott fő szerepet ebben a folyamatban.

 Az erőszak csökkenése progresszív jelenség

 Egyértelműen nincs benne az emberi hagyományban az erőszak alacsony vagy egyre csökkenő szintje, ez egy kimondottan progresszív fejlemény. Semmiféle társadalmi morál vagy erkölcsrendszer nem volt elég hatásos, ugyanis a csoporton kívüliekkel szemben a zárt közösségek rendszerint erőszakosan lépnek fel, a társadalmak nyitottságának növelése ami sokkal inkább kívánatos e tekintetben. A nagyon konzervatív eszmék alapján élők és főleg a harcias természetűek aggódva figyelve mindezt, jellemzően egy erőszakosabb világot szeretnének látni maguk körül. Igazán jelentős hozadéka a háborúskodásnak vagy az erőszak különféle formáinak (a verbális erőszakot is beleértve) azonban nem nagyon van, nincsenek ebben az irányban igazán kézzelfogható bizonyítékok, az ellenkező irányú tapasztalatok sokkal meggyőzőbbek.

Átmenetileg meg lehet akasztani az erőszak csökkenésének folyamatát és kis mértékben vissza is lehet fordítani demagógiával, folyamatos ideológiai ráhatással, ez azonban egyre inkább erőlködésnek hat, hiszen egy rég lejárt világot szeretnének egyesek visszahozni. Az értelem egyre táguló körökben mozog, korunk embere képes sokkal tágabb összefüggésekben gondolkozni mint őseink, az emberi értelem fejlesztése gyakorlatilag maga után vonja az erőszak folyamatos csökkenését.