A legjobb elemzések is általában úgy beszélnek rólunk, mintha országunk a Holdon lenne, ami nálunk történik az mind csakis ránk jellemző és nem lennének más, hasonló problémákkal küzdő országok. A magyarok mentalitásáról gyakran beszélünk jó vagy rossz értelemben egyaránt, tapasztalataink alapján teljesen másnak tűnik mint például a román vagy az orosz, de teljesen más a hollandhoz és osztrákhoz képest is: a különféle értékelemzések általában azt hozzák ki, hogy valamiféle átmentet képezünk Nyugat- és Kelet-Európa vagy éppen észak és dél között. Ezen kívül minthogy alapvetően a katolikus kultúrkörbe tartozunk, valószínűsíthető, hogy leginkább a mediterrán országok vagy a visegrádiak lehetnek hozzánk hasonlóak. (Latin-Amerika azonban a katolikus vallás ellenére is teljesen más világ.)

Létezik egy olyan elemzés az egyes országokra jellemző kultúrával kapcsolatban, amelyet részletesen kidolgoztak és az egyes országokba beruházó cégek, az utazó üzletemberek vagy a marketingesek időnként a gyakorlatban is felhasználnak. A Hofstede-féle kulturális dimenziókról van szó, amelyek annak ellenére, hogy különféle felmérések eredményeinek átlagolásával készülnek, tehát az országokon belül vagy egyes emberek között a különbségek igen jelentősek, mégis sokatmondóak lehetnek többek között az egyes országok gazdasági fejlettségével és fejlődési lehetőségeivel kapcsolatban is. (Azzal a feltételezéssel természetesen, hogy a kulturális sajátosságok változása igen lassú folyamat.)

A 6-féle kulturális dimenzió, amelyet eléggé sok országban felmértek, elég nehezen fordítható le szakszerűen, az első a PDI, amely azzal kapcsolatos, hogy a társadalom mennyire fogadja el az autoritást, a nagy vagyoni különbségeket vagy pedig azt igényli, hogy a politikai és gazdasági hatalom megoszlása széleskörű legyen. Magyarország esetében ez a szám viszonylag alacsony, 100-as skálán 46, amely azt jelzi, hogy nem szeretjük, ha a hatalom bármilyen formában kevesek kezében összpontosul. Európa keleti felében kiemelkedőek vagyunk e téren, viszont nálunk egy szinttel jobbak e téren az osztrákok, angolszász országok és a skandinávok.

A második mérőszám az individualizmus mértéke a kollektivizmussal szemben (IDV): az érték nálunk 80, amely alapján kifejezetten individualista ország vagyunk, azaz leginkább csak a saját és a családunk érdekeit tartjuk szem előtt, más irányú kapcsolataink sokkal lazábbak. (Az előzővel együtt: hiába nem tűrjük az autoritást, ha nem szívesen fogunk össze másokkal, akkor a politikai akciók nem fognak eredményre vezetni.) E téren Nyugat-Európához sokkal jobban hasonlítunk mint a kelethez és alig valamivel vagyunk az USA szintje alatt.

A harmadik mérőszám az UAI, amely azt jelzi, hogy a társadalom mennyire fogadja el az új gondolatokat és mennyire nyitott, vagy pedig a szigorú normákat igényli. Ez a szám nálunk magas 82, ergó nem vagyunk túlságosan nyitottak, ami nem túl jó ómen, hiszen a skandinávok, kelet-ázsia, az angolszászok esetében, azaz a fejlett és gyorsan fejlődő országokban mindenhol messze 50% alatti.

A negyedik a MAS, mennyire a maszkulin vagy feminin értékek dominálnak. A férfias értékeket a siker, az anyagiak, hősiesség, a kemény kiállás jelentik, a nőiesek ezzel szemben az együttműködést, szerénységet, a gyengékkel való törődést és az élet minőségét. A közéletünkben naponta tapasztaltak alapján nem nehéz megtippelni, hogy nálunk a maszkulinitás értéke ismét kiugróan magas 88, amely régiós átlagban nem mondható rossznak, azonban a nyugati kultúrkör értékrendje általában sokkal femininebb, Skandináviáról nem is beszélve. Ez megint csak elgondolkoztató hosszú távra nézve.

Az LTO index azt fejezi ki, hogy egy ország inkább a hagyományaiban él vagy gyakorlatiasan igyekszik ötvözni az új eredményeket, e téren az 58%-os érték közepes, tehát a hagyományok tisztelete még nem teszi a társadalmat túl merevvé.

Végül van egy IND nevű mutató, amely azt jelzi, hogy a társadalom mennyire engedi meg az élet élvezetét vagy pedig a szigorú társadalmi normákkal igyekszik teljesen leszabályozni az életünket. Inkább az utóbbi felé hajlunk (31-es érték), a boldogságfelmérések is afelé mutatnak, hogy nálunk a korlátozó társadalom a jellemző, az angolszásszal, skandinávval és latin-amerikaival szemben, ahol az életélvezet jobban elfogadott és boldognak lenni nem bűnös kihágás.

Egyetlen országhoz hasonlítunk csak igazán

A Hofstede mutatók alapján minden országtól különbözünk számos tekintetben, csak egyetlen olyan országot találtam, ahol a megegyezés nagy mértékű sőt az értékrendszer gyakorlatilag azonos és ez Olaszország. (Kipróbálható ezen a weboldalon.) Az értékek sorrendben (magyar-olasz) 46-50, 80-76, 88-70, 86-82, 58-61 és 31-30. A kis különbségek valamennyire az olaszok javára billentik a mérleget (ha lehet ilyet mondani persze), azonban itt figyelembe kell venni azt, hogy még őnáluk nem volt kommunizmus és töretlenül tudtak fejlődni, ezért az igen tágra nyílt olló az életszínvonalban csak az utóbbi évtizedekben kezdett zárulni, mivel ők több mint húsz éve gyakorlatilag stagnálnak, nálunk viszont a gazdasági növekedés aránylag jelentős.

Érdekes, hogy a magyar társadalom még maszkulinabb is mint a macsónak mondott olasz, ami nem meglepő a gender szakok betiltásának fényében (igaz, hogy az olaszoknál sincs ilyen) - bár ez a mutató nem pontosan azt fejezi ki, hogy mennyire szeretné a társadalom a nőket a fakanál mellett tudni. Ha megnézzük a két ország vezető politikusait, akkor jelentős hasonlóságokat találunk, mondjuk Berlusconi és a Orbán karaktere között.

Számos más tekintetben szintén párhuzamokat találunk az olaszokkal, ilyen például a bürokrácia mértéke vagy a korrupciós index hasonlósága, de ide tartozhat még akár labdarúgás politikai vonatkozásai és kiemelt támogatása is (vagy a labdarúgók alattomos szabálytalanságai mindkét ligában).

Az összehasonlítást tovább tudjuk finomítani, ha tekintetbe vesszük, hogy egységes Olaszország gyakorlatilag nincs, sokkal inkább egy magasan fejlett észak és az EU átlaga alatt levő déli régió, amelyek között a különbség csak növekedett az utóbbi években. Az olaszoknál a fejlett észak népsűrűsége magas és az ország lakosságának nagyobb részét teszi ki mint nálunk a fejlettnek mondható Észak-Nyugat Dunántúl plusz Budapest. Ezek alapján országunk nagy részének értékrendje valószínűleg Közép-Olaszországéhoz lehet hasonló.

A fentiek alapján arra lehet következtetni, hogy nálunk is egy idő után az olaszokéhoz hasonló hosszabb stagnálás jelezhető előre, tekintetbe véve azt, hogy a FIDESZ politikája egyértelműen rossz irányba mutat: fogadjuk el a hatalom centralizációját, a férfias és kimondottan harcias mentalitás a menő, a társadalom pedig a központi propaganda hatása alatt egyre zártabb és minden újdonságot gyanakodva fogad. Ez viszont semmi hasonlóságot nem mutat a kelet-ázsiai úttal, leginkább Olaszország középső részére emlékeztet.

A minden problémát erőből megoldani kívánó kormányunk mintha nem lenne teljesen ura a helyzetnek, a parlamentben és a pesti utcákon, egyéb városokban történtek azt mutatják, hogy a társadalom meneteltetése mostanában kissé megbicsaklott.

A tüntetések nagyrészt szimbolikus intézkedésekről szólnak

Az 1990-es taxisblokádot nem önmagában a benzin árának emelése, hanem az intézkedés arrogáns stílusa váltotta ki (semmiféle magyarázat nem történt az Antall-kormány részéről). Egyébként kísértetiesen hasonló utolsó szikra vezetett ahhoz a francia "sárga mellényes" tüntetéssorozathoz, amely lényegesen brutálisabb volt a nálunk szokásos megmozdulásoknál.

A vizitdíj elleni tömeges szavazást sem önmagában a 300 forint váltotta ki, hanem a Gyurcsány-kormány reformoknak nevezett megszorításai valamint inkompetens ügyetlenkedése az egészségügy terén és egyéb területeken.

A mostani "rabszolgatörvény" is elképzelhető, hogy bizonyos ágazatokban előnyt jelenthet a dolgozóknak. Sőt ha például a kormány egy kicsit ügyesebb és nem emeli fel egyből drasztikusan az elrendelhető túlórák számát, esetleg engedélyezi a szabadságok mondjuk felének átvitelét a következő évre, akkor körülbelül ugyanazt érthette volna el amit ezzel a törvényjavaslattal.

Így viszont a dolog szimbolikus üzenete olyasmi, hogy "dolgozzatok még többet", érthető felháborodást váltott ki sokakból, afféle utolsó csepp volt abban a pohárban, amely a kormány arroganciája miatt volt már annyira tele.

A hiányzó termelékenység

A magyar termelékenység szintje köztudottan alacsony és az utóbbi időben gyakorlatilag stagnál olyannyira, hogy a régióban mindenki megelőzött már minket. A magyar kormány nem nagyon érti, hogy mitől függ és hogyan javítható a termelékenység: főként automatizálással, gépesítéssel, jobb munkaszervezéssel, a szellemi tőke fejlesztésével stb.

A dolgozók sem értik azt az alap összefüggést, hogy ha a munkájuk hozzáadott értéke alacsony, (illetve a teljes termelési lánc gyengén teljesít összességében), akkor kétszer annyi munkával is csak fele annyit fognak keresni mint egy osztrák vagy egy német. Országok közötti összehasonlításban a ledolgozott munkaórák száma a termelékenységhez képest tendenciaszerűen fordított arányban áll, úgy tűnik sok országban a több munkaórával próbálják pótolni a gyenge termelékenységet. (Európában például a görögök dolgoznak a legtöbbet.)

Az ázsiai országok többségére különösen jellemző ez, többek között Pakisztán, Malajzia, Indonézia, Szingapúr vannak a görbe fölött, nálunk viszont a többség továbbra is Európa közepén szeretne maradni, nem pedig a kormány által hirdetett, eléggé kíméletlen "ázsiai útra" lépni. (Az USA is felfelé lóg ki e tekintetben, ezek szerint nálunk is egyféle amerikanizált társadalom lenne a cél, a bevándorlást leszámítva?)

A magyar vállalkozók nagy része éppúgy képzésekre szorulna, mint ahogy a dolgozók jó része is képességfejlesztő vagy átképző tanfolyamokon vehetne részt. A munkaidő hosszának növelésével a dolgozók teljesítménye egyértelműen csökken, a munkájuk kevésbé hatékony és a fáradság miatt egyre több a hiba, a lehetséges balesetek száma.

Családellenes törvényről van szó

A kormány pontosan meghatározza a társadalom számára, hogy mit tekint helyes vallásnak, mit jelent a hazaszeretet és miben áll a család fogalma. Csak közben elfeledkezik arról, hogy a családok alapítása nem elsősorban anyagi tényezőkön múlik: ha így lenne, akkor nem a legszegényebb családokban születne a legtöbb gyerek. Akármennyi pénzt is pumpál a családtámogatásokba, ha nem veszi észre, hogy a nőknek több segítségre, támogatásra van szükségük. A támogatás jelenthet például több bölcsődei férőhelyet, de mindenekelőtt az apa az, akinek jelenléte és segítsége a legtöbbet számít. Ha az apák túlóráznak és távol vannak a családjuktól, az nem fogja a nőket arra ösztönözni, hogy mennél több gyermeket szüljenek.

Megjegyzem persze, hogy a "rabszolgatörvény" leginkább az alsó-közép osztályt sújtja, - a felsőbb osztályokban a gyerekek száma még növekedhet is, azonban mivel ők a társadalom kisebb részét adják csak, ezért össztársadalmilag a népességet csökkentő intézkedésről van szó. Ezt bizonyítandó, nézzük csak meg a termelékenységi számokat azokban az országokban, ahol a munkaidő hosszú: Szingapúr és Hong-Kong esetében 1,2-es érték, Dél-Koreában ennél is kevesebb és habár Malajziában ugyan 2 körüli, de ott is csökkenő trendet mutat. (Itt persze az urbanizáció mértéke is szerepet játszik.)

Erőből tolt feudális társadalom

A feudális társadalmakhoz nagyon hasonló jellegzetességet találunk: úriszékeket idéző közigazgatási bíróságok jönnek létre, emellett mindenfelé olyan hivatalnokokat, rezsimszolgákat látunk, akik vakon próbálnak hinni az egyetlen helyes irányvonalban. A kormányközeli médiumok manapság háryjánosok gyülekezetéből állnak, ahol azon megy verseny, hogy ki tud nagyobbat lódítani - a tények kevésbé fontosak, fő a rezsimhűség folytonos bizonyítása, hiszen a végső igazság úgyis nálunk van és a balliberális mételyt ütni-vágni kell. (Bayer és a hozzá hasonló eszementek legalábbis nyíltan hirdetik ezt.) Kissé sarkítottan azt is mondhatjuk, hogy egy diktatórikus jellegű keresztény fundamentalizmus kiépülésétől jelenleg csak az EU tagság véd meg minket.

Egyfajta "harmadik jobbágyság" kialakulása is megfigyelhető: a legalsó rétegek kiszolgáltatottá váltak az államtól (közmunka) valamint a helyi potentátoktól (egyéb munkalehetőségek), nem sok esélyük van megfelelő képzettség megszerzésével kitörni a visszahúzó közegből.

"Romlatlan" falvak és "erkölcstelen" nagyvárosok

Az Orbán-rendszer egyik fő bázisát a falvak jelentik: azok a falvak, amelyeket a rendszerváltás utáni kormányok hagytak teljesen lepusztulni, most azt a régi igazságot erősítik meg, hogy egy rossz főnök is jobb annál mint ha egyáltalán nincs főnök, ha teljesen magukra vannak hagyatva. Emellett a pénzszórás megerősítette a kormány bázisát a falvak mellett számos kisebb és nagyobb városban is, ezért amíg a pénzeső tart és amíg a kormány kilóra megvehet szinte bárkit, addig eléggé nehéz lesz áttörést elérni. Kissé megingott ugyan, de még mindig erős a belterjes, elvakult társaság hatalma, amely mint egyfajta szekta, a legfőbb igazság birtokosaként semmiféle egyezségre nem hajlandó olyanokkal, akiknek értékrendje kicsit is eltér az övétől (legyen szó akár parlamenti képviselőkről is).

A tömegtiltakozás kiszélesedése esetén a velejéig korrupt, idejét múlt rendszernek nem maradna sok ideje. Amíg ez nem történik meg, addig még fennmaradhat a teljesen fantáziátlan, belterjes irányvonal tolása, primitív harcias retorikával - amely a magyar társadalom többségét ugyan hidegen hagyja, de egyelőre még asszisztál hozzá.

A forradalom szavunknak legalább kétféle jelentéstartalma van, az egyik elméleti jellegű: ugrásszerű minőségi változást jelöl. A másik sokkal inkább gyakorlati tapasztalatokon alapul: káosz, anarchia. Az ipari forradalom mint az életünket megkönnyítő találmányok sorozata inkább az előbbinek, a kaotikus társadalmi forradalmak viszont legtöbbször az utóbbi kategóriának felelnek meg.

Kérdés, hogy ha a konzervatív gondolkodás radikális irányzata elítéli a forradalmakat (mint hagyományosan baloldali törekvéseket), akkor mért szeretne forradalmi változásokat látni Európában és szerte a világon? A radikális (kvázi marxista alapokon álló) baloldaliak közös nevezőn vannak velük abban, hogy szintén rendszertagadó mozgalmak hívei.

Szétesési folyamatok a kontinensünkön

Az ezredforduló után folyamatos főként jobbratolódás figyelhető meg: a baloldali pártok támogatottsága egyre gyengül és a szélsőjobb térnyerésével a centrista és mérsékelt konzervatívok egyre inkább a baloldalra szorulnak. Ezzel együtt megerősödtek a szélső balos mozgalmak is Dél-Európában. Már csak a legstabilabb, legfejlettebb polgári demokráciák képesek úgy-ahogy ellenállni ennek a folyamatnak. Kérdés az is, hogy a folyamatok megállnak-e nemzetállami szinten, vagy a szétesés tovább folytatódik a jelenlegi államhatárokon belül: Olaszországban például nem egyes nemzeti kisebbségek hanem régiók követlenek egyre nagyobb önállóságot maguknak. A jelenlegi tendenciákat előre vetítve pár éven belül széteshet, formálissá válhat az Európai Unió. A nemzetállamokká, kisebb régiókra való szétesés után pedig megint visszajön a kis államok marakodása. (A két világháború ma már a történelemkönyvek lapjaira tartozik, írott malaszt maradt, túl régen történt ahhoz, hogy tanulságokkal szolgáljon a mai nemzedékeknek.)

Harari alapvető tévedése

Harari napjaink sztártörténésze és legmenőbb társadalomfilozófusa, akinek könyveit úgy veszik mint a cukrot, mert minden kérdésben megmondja a frankót. Holott közismert, hogy még a legnagyobb koponyák is követnek el tévedéseket lényeges pontokon. Az egyik, nihilista jellegű tétele arról szól, hogy az emberiség nagy vívmányai csupán kollektív mítoszépítésről szólnak. Szerinte ezek a mítoszok egyrészt biztosították a szükséges társadalmi kohéziót, másrészt hatásukra emberek tömegei önként és dalolva vállalták, hogy mások kizsákmányolják őket. Harari itt téved egy ponton: ezek nem arról szóltak valójában, hanem az együttműködés megtanulásáról. Ha képesek piramisokat építeni, akkor képesek együttműködni hatalmas öntözőrendszerek létrehozásakor is. Ha a vezetők képesek megszervezni az építkezést, akkor képesek lesznek a hadseregeket irányítani is és logisztikájukat is biztosítani. Nem a "bikaisten" védte meg a parasztokat, mint ők gondolták, hanem az a rengeteg tudás és tapasztalat, amelyet az istenség "előállítása" és fenntartása közben szereztek. A végeredményt tekintve viszont a dolog lényegében ugyanaz.

Hitek és ideológiák

Harari nem érti, hogy mit is jelent a hit valójában. Az amerikai alapítóatyák valójában nem posztulálták, hogy "minden ember egyenlő", hanem hipotézisként tették fel: Mi lenne, ha kipróbálnánk, hogy minden embert egyenlőnek tekintünk? Tekintetbe véve, hogy minden ember alapvető szükségletei ugyanazok (pl. légzés, táplálkozás, társadalmi kapcsolatok stb.), MI LENNE HA feltennék, hogy ALAPVETŐEN egyenlőek vagyunk? És ez eléggé jól működött is hosszabb távon (olyan eszmékkel kiegészítve mint például a gazdasági verseny). A HIT alapvetően azt jelenti, hogy HITELT ADNI valakinek, valaki szavainak. Ha nem adok hitelt senkinek, ha nem kockáztatok soha semmit, akkor az fog történni, hogy a dolgok mindig változatlanok maradnak. (Ez egyébként pont úgy hangzik, mint egy ultrakonzervatív, abszolút rendpárti eszmerendszer alapgondolata.)

Ideológiává akkor válik valamilyen gondolat- és hitrendszer, amikor minden más eszmét ki akar szorítani. (Minden -izmusra igaz ez, még a humanizmusra is ha mereven, automatikusan alkalmazzák.) Egyeduralomra törve mint a végső igazság letéteményese, a valóságot meg akarja erőszakolni és ennek érdekében militarizálódik. Harari könyveinek egyes gondolatai szerintem a nihilizmusuk miatt alkalmasak lehetnek arra, hogy ideológiai fegyvert kovácsoljanak belőlük. (Emiatt olvasta Orbán és nem másért.)

Klasszikus történetek: Alapítvány trilógia, Csillagok háborúja és Gyűrűk Ura

Én magam legalább három olyan közismert nagy eposzról tudok, amikor a globális szövetségi rendszerek szétesve és kaotikussá válva egy nagy birodalomnak (ill. voltaképpen a gonoszság terjedésének) készítik elő a talajt. Az egyik ilyen Asimov Alapítvány trilógiája, a másik pedig a még ennél is közismertebb film eposz, a Csillagok háborúja. Hasonló sémára épül Gyűrűk Ura filmtrilógia (ill. az alapjául szolgáló regényfolyam) is, a kiindulópont ugyanaz mint most az Európai Unió esetében: egy gyenge, egyre döntésképtelenebb szövetségi rendszer, amely kisebb konfliktusokat sem tud kezelni, mert a vezetők között nincs egyetértés az alapvető kérdésekben és nincs is olyan algoritmus, amely mentén egyezségre tudnának jutni. Az eredmény káosz, amelybe betör a gonosz Birodalom, amiről persze tudható, hogy minden esetben visszavág. Ilyen birodalmat megtestesítő gátlástalan, nihilista, machiavellista és militarizált vezetésű nagy méretű állam egyébként a közelünkben is létezik, Oroszországnak hívják. Kisebb államok populistái pedig buzgón igyekeznek a putyinizmus sikeres (vagy annak tűnő) receptjeit lemásolni és a saját országukra adaptálni.

Így harcolj a multik ellen

A gonosz multik ellen nem szavakban kell harcolni, hanem tettekkel: ha tényleg komolyan gondoljuk a dolgot, akkor egyszerűen ne vásároljunk semmit, amit multinacionális cégek állítanak elő. Autókkal például már gondban lehetünk: a választék ezáltal nagyon le fog csökkenni, egyszerűbb ha nem veszünk semmilyen autót. Vegyünk mindenből no-name márkákat (kínai koppintásokat, ezek ugyanis még nem multik). Szigorúan véve semmilyen cikket nem vehetünk aminek neve van, csupán olyat, amelyet kisipari módszerekkel helyben termeltek. Vagy vehetjük állami vállalatok termékeit - bár elég nehéz dolgunk lesz, mert ilyenek az iparban nem nagyon működnek.

Banktól se kérj sose kölcsön, inkább csak rokonoktól vagy ismerősöktől - ha tudsz persze. Ily módon az összes "multi" kiéheztethető és rövid távon tönkremegy.

A globalizmus elleni küzdelem előbb-utóbb elvezet a kvázi-önellátó faluközösségekhez, amely a jelenlegi civilizációnk végét jelentené, és valami új kezdetét. (A legnagyobb problémát a változás gyorsasága jelentené: egy meglehetősen zűrzavaros és fájdalmas átmeneti korszakot hozna el.)

A nagy harc közepette a környezetünk tönkremegy

A populista, szélsőjobbos beütésű rezsimek a legkevésbé hajlamosak a környezetvédelmi együttműködésre, például az USA, Oroszország, Lengyelország a szenet vagy a kőolajat nyomják és gátat szabnak a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének. A szélsőjobb nem híve az alternatív energiáknak és nem mondanak le az óriási autókról sem - harcias egójuk nem engedi, hogy biciklire pattanjanak vagy a tömegközlekedést vegyék igénybe a munkába járáshoz. A nacionalizmus pedig annyira védi a saját (vagy annak gondolt) érdekeket, hogy borít mindenféle nemzetközi megegyezést, emiatt nem fognak csökkenni a szén-dioxid kvóták, a globális felmelegedés pedig pár évtizeden belül katasztrófához vezet.

Egyetlen reményünk az marad a szélsőjobb totális hatalomátvétele eseten: ha az egész globális civilizáció borul egy-két évtizeden belül. Igaz, hogy sokakat fenyegetne éhhalállal vagy a puszta vegetálás szintjével, és visszaesnénk pár évezredet a kis falvak szintjére, viszont mivel gyakorlatilag senkinek nem lenne semmije (néhány kiválasztotton kívül persze), a környezetünk talán túlélné.

Mégis zajlanak csendes forradalmak

A legtöbb forradalom éppen hogy nem látványos módon zajlik, hanem kisebb lépésekben. Kevesen tudják például azt, hogy a brit alkotmányossági forradalom, amelyből a modern parlamentáris rendszerek megszülettek 1689-ben következett be. Okos emberek összeülve levonták a megfelelő tanulságokat és a világ legjobban működő rendszerét hozták létre. (Annyira így van ez, hogy az egykori angol gyarmatok mindegyike jobb helyzetben van mint a nem angolok által gyarmatosított szomszédjaik. Ennyit jelentett a brit parlamentáris és jogrendszer átvétele.)

Ma is számos forradalom zajlik, nem látványos módon - bár egyikben sem vagyunk élenjárók. Ilyen például az oktatás forradalma, ahol a lexikális tudás sulykolását felváltja a gondolkodás és a tudás megszerzésének képessége. A pszichológia forradalma: a mai pszichológia annyiban hasonlít például Freud tudományához mint egy mai autó a Ford T-modelljéhez, az önismeret új távlatait nyitja meg. Az egészségügy forradalma: egyre kifinomultabb és személyre szabott módszerek, amelyek nem ritkán a beteg aktív részvételét is igénylik.

A szélsőjobb nem vesz részt ezekben

A szélsőjobb hívei általában nem hisznek az új felfogások hatásosságában és gyanakodva fogadják a legújabb tudományos megközelítéseket. Ez még önmagában jelenthet nagyon is gerinces magatartást is: számomra teljesen hitelesek azok, akik valódi hagyományos értékeket ápolnak és azok letisztult változataihoz szeretnének visszatérni. Ezzel szemben nagyon sokan vannak köztük militarista hőzöngők, akiket semmilyen belső fejlődési törekvés és közösségépítési vágy nem motivál, csupán valamiféle "könnyű zsákmány" reménye. A militarizmus fő ismertetőjele, hogy folyamatosan másokat okolunk és hibáztatunk a problémáért - a hiba sosem bennünk van.

Magyarországon időnként felcsillan annak az esélye, hogy egy kielégítően működő hibrid-rendszer (kvázi puha diktatúra) irányába menjünk el, de rendre visszatér a kemény vonal és sajnos egyre hangosabb a háborús logika egyirányú utcájába belefutott szerencsétlenek nagy tömege.

Tudta Ön, hogy a fogmosás utáni bizsergető érzés növeli az elégedettségérzetet, de nem függ össze a fogkrém tisztító hatásával? Agyunk éppúgy a tisztasághoz kapcsolja mint azt, hogy a sampon erősen habzik, habár ez utóbbi sem elengedhetetlen feltétele a tisztító hatásnak.

Charles Duhigg: A szokás hatalma című könyvében az életünkben jelenlévő rengeteg szokáshurokra mutat példákat, pozitív és negatív értelműekre egyaránt.

Agyunk úgy fejlődött, hogy takarékos üzemmódban végzi tevékenysége nagy részét: a szokások olyan tevékenységek, amelyek során nem kell gondolkodnunk, a tevékenységet az agy ősibb, primitívebb részei automata módon végzik. (Ezt mutatja az is, hogy állatkísérletekben könnyedén lehetett szokásokat kialakítani és a kísérletek jól reprodukálhatóak is voltak.) A kialakult és rögzült szokásokat általában nem tudjuk elfelejteni, közismert példái ennek a biciklizés vagy az a kitolatás a garázsból. A szokáshurok három részből áll: kell egy kiváltó jel, amelyet egy beidegződött rutin követ és végül egy azonnali, jól érzékelhető jutalom.

A nassolás, a dohányzás vagy a játékszenvedély negatív szokások, az étteremben a vendég kiszolgálása vagy a munkahelyen egy mindennapos feladat elvégzése viszont pozitív példák, - azonban mindegyikre jellemző, hogy általában egyszerű rutinokra épülnek.

A marketingesek rájöttek, hogy bármilyen jó terméket akarnak is eladni, nem fog sikerülni, ha nem kapcsolódik egy meglévő szokáshoz és nem kínálja az azonnali megelégedettség érzését. Emiatt még egy nagyon hatásos szagtalanító spray-t sem tudtak eladni, amíg rá nem jöttek, hogy pozitív megerősítést, például jó illatot kell hozzá kapcsolni.

Én magam a reklámok többségét nem tartom különösen manipulatívnak, hiszen ha valaki alapvetően rossz termékeket ad el, az a legtöbb esetben kiderül. Az értékesítőknek egyszerűen tekintettel kell lenniük arra, hogy agyunk hogyan dolgozza fel az információkat. Igaz viszont az is, hogy például egyes gyors éttermek könnyen alakítanak ki olyan szokáshurkokat (logo+illatok -> rendelés -> azonnali megelégedettség a kalóriabombáktól), amelyek révén egészségtelen ételek rendszeres fogyasztására szoktathatnak rá minket. Emiatt szükséges időnként tudatosítanunk a szokásainkat és felülvizsgálnunk azokat.

Lényeges pont az is, hogy sokkal egyszerűbb már meglévő szokásokra építeni mint teljesen újakat kialakítani. (Pl. nassolás esetére zöldségeket és gyümölcsöket elöl hagyni édességek és chipsek helyett.)

Csupán az akaraterőnkre támaszkodni általában hiú reménynek bizonyul: amint nehézségeink támadnak és nyomás alatt érezzük magunkat az akaraterőnk összeomolhat és visszatérhetünk a régi káros szokásokhoz, szenvedélyekhez. A legtöbb rossz szokás azonban átalakítható egy jobbá - a névtelen alkoholisták klubjába járók tudnak arról tanúskodni, ahogyan a pohárhoz nyúlás rutinját átalakítva a csoport támogató hatása és az őszinte eszmecsere hozza meg számukra a feszültség feloldását.

Ha pedig új szokást szeretnénk kialakítani, például rendszeresen futni, akkor ajánlatos egy bizonyos jelhez kötni (például időponthoz), a rutint megtervezni és egy elérhető célt kitűzni, amelynek teljesítésekor elégedettek vagyunk.

Munkahelyi kultúra is megváltoztatható a szokásokon keresztül, például a bürokrácia és a fásultság megszüntethető azáltal, ha apró dolgokban önállóságot biztosítunk a dolgozóknak.

Az egyes közösségek szokásai is jellemzőek és a közösségi nyomás, amelynek hatására a tagok megtesznek különféle dolgokat, szintén részletesen tanulmányozott terület.

Mindezek mellett azonban adja magát a dolog, hogy Duhigg könyvének tételeit megpróbáljuk alkalmazni a mai magyar politika világára is. Világosan látszik, hogy azok a pártok voltak sikeresek, amelyek a nálunk jellemző szokásokat kisebb változtatásokkal felhasználták a saját céljaikra. Ezek a szokások országonként eltérőek, például nálunk nem jellemző az mint ami a franciáknál rendszeresnek mondható, hogy megszorítások esetén tömegek vonulnak az utcára a randalírozástól sem riadva vissza, mialatt a társadalom nagy része még szolidáris is velük szemben.

A rendszerváltás utáni pártok általában nem törekedtek a már kialakult szokásokra építeni, hanem naivan azt gondolták, hogy teljesen újakat lehet kialakítani. Emiatt a társadalom jelentős része teljesen passzív maradt és nem vett részt a politika formálásában, hanem azt az elvont, megfoghatatlan elveket hirdető (naiv vagy képmutató) politikusokra bízta.

A politikai marketing eszközeit először a Gyurcsány kormány próbálta felhasználni oly módon, hogy az intézkedések hangzatos bejelentését követően nem sokkal valamilyen nagyberuházás (például autópálya) került átadásra vagy az életszínvonalunk érezhetően emelkedett. (Közalkalmazotti béremelés, áfacsökkentés, 13.havi nyugdíj, szocpol támogatások stb.) Mindez azonban gazdaságilag megalapozatlan és kaotikusnak mondható kormányzáson alapult, emiatt pár év múlva az államcsőd elkerülése érdekében a juttatások fedezetét valamilyen más úton be kellett hajtani az állampolgárokon.

A 2010 utáni Orbán kormány elkerülte ezt a fajta csapdát és egészen más szokásainkra épített: a rendszeres panaszkodásainkra és elégedetlenség érzésére a nálunk szerencsésebb vagy kedvezőbb helyzetben levőkkel szemben. Nyugat-ellenességre, multi-ellenességre (magyarán olyan gazdagokra, akik nem közülünk valók, de belőlünk húznak hasznot), valamint a történelem igazságtalanságainak hangoztatására.

Mindezt nyilvános közéleti szokásokká alakította: a kiváltó jel mindig valamilyen igazságtalannak tartott dolog volt (például az EU nem tiszteli a szuverenitásunkat vagy a multik "extraprofitot" realizálnak), a rutin egyrészt szájkarate kormányzati részről másrészt állampolgári akciók (békemenetek, konzultációk stb.), a jutalom pedig a megkönnyebbülés, hogy már megint sikerült megvédeni az emberek érdekeit és a családokat.

Ezeket a szokásokat a kormánynak egyre inkább, egyre jobb eredményekkel sikerült bejáratnia, a kiváltó célpont mindig más: az EU, liberálisok, zsidó pénzemberek (Soros), menekültek stb., és ez a jövőben is változhat. A rutin azonban lényegileg ugyanaz: az állampolgár hallgassa meg a kormány kirohanásait vagy nézze meg a a közmédiumokban, óriásplakáton, végül vegyen benne aktívan részt (töltse ki a konzultációs kérdőívet és szavazzon a kormánypártra), amely a látszólagos (valójában erősen manipulált) aktív részvétel révén növeli az elégedettség érzését. Ez a fajta szokás egy másfajta szokáshurok kialakulását gátolja meg: az állampolgárok önálló szerveződéséét és a tiltakozását, amely más országokban már a korrupció lényegesen alacsonyabb szintjénél is létrejön.

Mivel a szokás automatizált folyamat lévén nem igényel semmilyen gondolkodást, emiatt az értelmiségi magatartás egyértelműen zavaró tényezővé vált a kormányzat számára. Számos közismert véleményvezér (pl. Bayer, Schmidt, Lánczi) olyan példával járnak elöl, amelynek lényege az értelmiségi szerep teljes feladása a hatalom mennél tökéletesebb kiszolgálása érdekében. Az ilyen jellegű politikai és közéleti szokások gyakorlásakor a gondolkodás helyét átveszi a hit: kritikátlanul és vakon hinni abban, hogy amit a kormány tesz az úgy helyes, ahogy van, és elfogadni például a konzultációs kérdőív teljesen zagyva és értelmetlen kérdéseit éppúgy mint az EU megbontására irányuló törekvéseket vagy "keleti szövetségeseink" érdekében menedékjogot adni köztörvényes bűnözőknek.

A kormány biztosította "védelem" árát az állampolgárok megfizetik, ezt azonban elfedi a jelenlegi pénzbőség és a kedvező gazdasági körülmények (amiben szerepet játszik az is, hogy a kormány gazdaságpolitikája sikeresebb az elődeinél).

Az agresszív politikai közegben az ellenzéki pártok az utóbbi időben képtelenek voltak hatékony és átütő erejű alternatív közéleti szokásokat meghonosítani, ezért a rendszer átalakulását leginkább csak a benne csalódott tömegek hozhatják el.

A kiábrándultság bekövetkezése azonban borítékolható egy a realitásoktól távol, üvegbúra alatt élő társadalomban, amely leszakadó alsó rétegekre valamint agyonpátyolgatott, nagyrészt versenyképtelen, önálló és összehangolt cselekvésekre képtelen közép- és felsőbb osztályokra tagozódik.

Szerencsésnek tartom, ha a női hatalom mellett szóló érveket nem csak feministák hangoztatják, hanem esetenként a férfi nem egy képviselője, aki alapvetően tiszteli és szereti is a hölgyeket. Számos jel mutat a nők folyamatos felértékelődésére: gondoljunk csak arra, hogy száz éve még demokráciákban sem kaptak mindenütt választójogot, manapság viszont az emancipáció a legtöbb országban teljesnek mondható, sőt születések számának visszaesése miatt nem ritkán pozitív diszkriminációt is élveznek a férfiakkal szemben. Kapásból hét olyan tényezőt találtam, ami afféle mutat, hogy a hölgyek egyre inkább irányító szerepbe kerülhetnek a fejlett országokban, persze ezek a tényezők némileg szubjektívek, vitathatók és érdemes is rajtuk vitatkozni.

1.A munkaerő piacnak jobban megfelelő készségekkel rendelkeznek

A férfi és nő intelligencia szintje átlagban hasonlónak mondható, amit a gyakorlati tapasztalatok is igazolnak, inkább a két nem erősségei között tudunk eltéréseket találni (habár az általánosításokkal óvatosan kell bánni, mert mindez nagyon személyfüggő). Az egyes nemekre jellemző társalgási témák is megmutatják, hogy a férfi a fizikai világból származó foglalkozik leginkább, a nő pedig emberekkel, azaz sokkal inkább kapcsolatorientált. Az utóbbi típusú szakmák a kevésbé gépesíthetőek: így például az orvosi diagnosztika jól automatizálható, azonban az ápolónő gondoskodó figyelmét mindig igényelni fogják a betegek. A tanár személyiségének hatása szintén nem pótolható az órákon - nem véletlenül ez is egy nők átal dominált pálya.

A nehéz fizikai munkák egyre inkább visszaszorulnak és a tipikus férfi szakmák hosszabb távon maradnak az elvont gondolkodást igénylők (mint például a számítógépes programozó vagy a kutató) vagy a megfelelő térlátást igénylő mérnöki, karbantartó és szakmunkás foglalkozások (jó térlátáshoz régen a főként a vadászathoz volt szükség, ami ez nem jelenti azt, hogy adott esetben hölgyekből ne lehetnének jó mérnökök).

A férfiak jobb tájékozódó képességét fölöslegessé tette a GPS és pár évtizeden belül sofőrökre se nagyon lesz szükség. A hölgyeknek viszont az alapvetően jobb kommunikációs készségeik miatt a nyelvtanulás is könnyebben megy.

Számos munkahelyen a feladatok sűrűn váltakoznak és a figyelem megosztását igénylik, amiben a hölgyek általában jobbak (hiszen a gyermeknevelés során is egyfajta "multitasking"-ra van szükség - pontosabban a figyelem fókuszának rugalmas változtatására.)

Ezen felül a mai tipikus magyar munkahelyeken a precizitás fontosabb mint a találékonyság és a kreativitás, és erre a képességre is általában a hölgyek szocializálódnak jobban. (Emiatt nagy átlagot tekintve a női munkatársaimmal elégedettebb vagyok mint a srácokkal.)

További tényező a hölgyek javára, hogy számos kézi összeszerelő munkaműveletet ma még nem éri meg automatizálni, de ezek között is egyre gyakoribbak a miniatürizálás miatt a kifejezetten kis kezeket igénylő munkakörök, ráadásul a hölgyek monotóniatűrése is jobbnak mondható.

2.Jobban viselik az öregedést

Nem csak arról van szó, hogy a nők genetikailag előnyben vannak az öregedés terén, orvoshoz is gyakrabban járnak kisebb panaszokkal (elég megnézni, hogy a várótermekben milyen a megoszlás a két nem között).

A "nénisedés" vagy "bácsisodás" a figyelem beszűkülését, lelassulást, a kognitív képességek romlását jelenti, - ami nem feltétlenül életkorhoz kötött, hiszen vannak jó néhányan, akik 80 év felett is megőrzik a szellemi frissességüket és nyitottságukat. Egy "néni" mégis aktívabban részt tud venni a családi munkamegosztásban mint egy "bácsi", mert nagyobb gyakorlata van a főzésben, a takarításban vagy akár az unokák öltöztetésében. A jövő a világon mindenfelé elöregedő társadalmak képét mutatja, amely a nők fokozódó dominanciáját hozza magával.

Emellett már ma is jellemző, hogy a családi kassza sok helyen a nők kezében van (a stabilitást képviselőiként kevésbé kockázatos pénzügyi döntéseket hoznak), és a vásárlások többségét is ők döntik el, nem pedig az általában kevésbé igényes férfiak.

3.A szexizmus visszaszorulása

A szexizmus vagy a szexista megjegyzések ma már kevésbé elfogadottabbak mint régen. Nemrég egy tárgyalás után én is tettem egy helytelenítő megjegyzést arra, hogy az egyik munkatársam a hölgy tárgyalópartnereket ha csak magunk között is, de a megjelenésük alapján értékelte. Nem arról van szó, hogy finom módon ne jelezzük a hölgy munkatársak felé ha a megjelenésük vonzó, sokkal inkább attól, hogy ennek nincs jelentősége a mindennapi együttműködésben, emellett az alkalmi szexuális kapcsolatok is mára szinte teljesen eltűntek a legtöbb munkahelyen.

A szexuális diszkrimináció teljes megszüntetése, az "azonos munkakörben azonos bért" elve sérülhet egyrészt oly módon, hogy sok férfi vezető a hagyományos macsó beidegződéseik, előítéleteik alapján jobban szeret (bizonyos munkakörben) férfiakkal dolgozni és a női munkaerőt kimondatlanul kevésbé értékesnek tartják.

Másrészt viszont a bérkülönbségek valójában nem olyan nagyok, amilyennek látszanak, ugyanis a férfiak mobilisabbak: a nagyobb fizetésért többet utaznak, albérletbe költöznek vagy több túlórát vállalnak mint a nők, akiknek általában a családi szempontok is ugyanilyen fontosak. Fiatal korban kisebb még a különbség a nők és férfiak keresete között (nagyon sok a magasan képzett női dolgozó), a gyerekvállalással a nők szakmailag hátrányba kerülnek, viszont tapasztalatom szerint ahogyan a gyerekek egyre nagyobbak lesznek, negyvenes éveiben már képesek utolérni vagy megközelíteni a férfiakat a keresetek és a pozíció terén.

4.Elnőiesedő társadalmak?

Az agresszió csökkenése nagyjából világméretű tendencia a civilizáltnak mondható országokban, ma is valamivel kevésbé agresszívak vagyunk a munkahelyeken, a közlekedésben vagy épp családon belül mint pár évtizeddel ezelőtt. Az is lehetséges, hogy különféle környezetszennyező hormonhatású anyagok (pl. műanyag flakonokból származók) szintén erősítik ezt a tendenciát, de inkább arról van szó, hogy a férfias versengés helyett az egyre kifinomultabb együttműködés vált fontosabbá az egyes csoportokon belül és a csoportok között.

Ezzel szemben van egy természetesnek mondható visszacsapása is mindennek: a macsó férfiideál újbóli előtérbe került belterjes vagy befelé fordulásra hajlamos közösségekben, főként Európa keleti felén, az USA-nak a tengerpartoktól távolabbi, főként kisvárosi területein vagy egyes muzulmán államokban. Az ókonzervatív macsó felfogás szerint a nők helye otthon van a fakanál mellett és mennél több gyereket kell szülniük. Paradox módon még ez a felfogás is erősítheti a nők szerepét a társadalmon belül, amennyiben a nőknek több támogatást biztosít és leértékeli a macsó ideálnak (pl. kor, szexuális orientáció vagy netán kifinomult gondolkodásuk miatt) nem megfelelő férfiakat.

Az "igazi férfi" ideálját én magam nem sírnám vissza, mert sokan csak úgy tudták ezt teljesíteni (régebben), hogy jól berúgtak és utána elverték az egész családot. A macsó férfiakat visszasíró nők hajlamosak elfeledkezni a családon belüli erőszaknak a mainál magasabb arányáról.

5.Békét hoznak a politika világába

A férfiak kitalálták és jól el tudják adni azt, hogy megvédik a nőket azoktól a veszélyektől, amelyeket valójában ők idéztek elő. Szítják a különféle konfliktusokat országok között vagy egyes rasszok, etnikumok között, néha háborúkat is robbantanak ki, hogy utána a rend megteremtőiként és őrzőiként léphessenek fel. Ez ma még nagyon jól működik Európának azon a részén, ahol mi élünk vagy tőlünk keletre, Ázsia számos országában hasonlóképpen.

Ezzel szemben Latin-Amerikában vagy Afrika egyes részein már lejáratta magát, és ezekben (az alapvetően konzervatívnak mondható) régiókban nem ritkán női miniszterelnökök veszik át a terepet. Nem olyan politikusokról van szó, akik túl akarják licitálni a férfiakat harciasságban, sokkal inkább a társadalmi béke híveiről. A politika, a közélet többé-kevésbé mindig harcokról is fog szólni, emiatt inkább férfi terepnek mondható, de ezzel együtt is a jövőben várhatóan jelentősebb lesz a női politikusok száma a mainál. A skandinávoknál ma is ez jellemző, de például a briteknek is egy Theresa May kellett, aki képes figyelembe venni és összehangolni a Brexit során rendkívül sok különféle, lényegesen eltérő érdeket és szempontot.

6.Környezetvédelem

A férfi társadalom ösztönösen a természet meghódítására, leigázására törekszik, azonban ha agyonbányásszuk a bolygót, kizsákmányoljuk a talajt, mindent feldogozunk és átalakítunk, azzal láthatóan a saját életterünket fogjuk megszüntetni rövid időn belül. Itt az ideje bevallani a kudarcunkat és átadni a terepet a nőknek vagy az erő politikája helyett nőiesebb megközelítéseket választani: harmóniára törekedni nagyban és kicsiben egyaránt. Dübörgő és mindent letaroló ipar helyett tisztelni a környezetünket és visszaállítani a természet egyensúlyát. Bármilyen leleményes mérnöki megoldás is csak csökkentheti az okozott károkat és elodázhatja a katasztrófát, de a felborult egyensúlyi állapotot nem képes visszaállítani és az életünket hosszú távon fenntarthatóvá tenni.

7.Kudarcos férfiak tömkelege

A férfiak két ok miatt is kudarcosabbak, az egyik genetikai jellegű: képességeik eloszlása szélsőségesebb mint a nőké (pl. az IQ normál eloszlás görbe is valamivel laposabb). A férfiak alap-programozottsága is a nagyobb kockázatvállalás irányába hat, emiatt nem csak az elmegyógyintézetek, hanem a börtönök és hajléktalanszállók lakói között is sokkal több a férfi mint a nő.

Másrészt van egy szocializációs oka is: ha a férfi nem érzi sikeresnek magát a munkájában és a pénzkeresés terén, az számára sokkal nagyobb csapás mint egy nőnek, aki visszavonulhat a családon belül a háztartás vagy a gyermeknevelés területére egyaránt. Emiatt számos férfi számára kifejezetten nagy csapás lehet, ha mesterségesen egyenlő bért akarunk a nőknek adni, hiszen nem fogja többé úgy érezni, hogy ő a család anyagi alapjainak fő megteremtője és fenntartója. (Úgy gondolom, hogy el kell fogadnunk némi asszimmetriát a családon belül, ami nem jelenti azt, hogy a férfi ne vegyen részt aktívan a háztartási munkákban.)

Válás esetén a közfelfogás miatt (és a női bírók nagyobb száma miatt is) a vagyonmegosztást tekintve legtöbbször a férfi kerül sokkal hátrányosabb helyzetbe annak ellenére is, hogy a válóperek nagyobb részét a nők kezdeményezik.

A sikeresség hiánya amiatt is van az, hogy a mai társadalmi étosz - amelynek egyik szélsőséges példája az "amerikai álom" modellje,- leginkább a feltűnő, "menő" sikerességet ismeri csak el, ezért egy sikeres esetre könnyen juthat legalább tíz sikertelen (vagy akár több száz is, lásd a tehetségkutató műsorokat). A kudarcos élet pótszere lehet megfelelő lelki támogatás hiányában az alkohol vagy a drog: sokkal több férfi kerül az elvonókra vagy a névtelen alkoholisták közé mint nő. (A problémáikkal is inkább egyedül birkózgatunk és később kérünk segítséget másoktól mint a nők, akik a legjobb barátnőjükkel egyből kibeszélik.)

+1 ok:

Minket férfiakat is anya szült és már életünk első éveiben mind megtapasztaltuk a nő gyengéd hatalmát. A legtöbbünkben ma is ott van legbelül az a kisgyerek, aki az anyukájának szeretne megfelelni. Amikor az "ideálisnak tűnő" hölgyünk lábai elé letesszük életünk egyik fő művét és neki az nem kell vagy nem értékeli, akkor előjön bennünk ez a dacos kisgyerek és borzasztó nagy hisztit csinál. Pedig a hölgynek lehet, hogy épp nem ilyen kacatokra van szüksége, hanem csak némi figyelemre és hogy az életét egy időre egy kis időre könnyebbnek érezze. Hát ez a helyzet: minden értetek van és akkor is van hatalmatok felettünk, amikor látszólag nincsen.

A nagy csatákról is mint oly mindenről, leginkább csak felületes ismeretekkel rendelkezünk, a valóságban nem is úgy zajlottak, ahogyan a legtöbben elképzeljük. A mélyebb ismeretekhez a csatákat szinte atomjaira kell tudni bontanunk, ezt pedig szívós és alapos munkával olyan történészek képesek elvégezni, mint John Keegan: A csata arca című hadtörténeti alapmű szerzője. Az atomokra bontás nem mást jelent mint rekonstruálni az eseményeket a közkatonák szemszögéből, hiszen végső soron a két fél katonái közötti összecsapások döntik el a csaták végkimenetelét. (Ehhez persze alaposan ismerni kell többek között a két fél által használt fegyvereket illetve ezek hatását egymással szemben, a katonák felkészültségét és morálját, amelyek semmivel sem kevésbé fontosak a hadvezetés döntéseinél és az egyes hadmozdulatoknál.)

A szerző három csatát elemez alaposabban, amelyben angolok küzdöttek: Agincourt (1415), Waterloo (1815) és az I. világháborús Somme-i csata (1916).

Agincourt: egy példa, amikor a hadsereg ledarálja saját magát

Az Agincourt-i csata során az angolok nagy vereséget mértek a nagy túlerőben levő franciákra, amely megszilárdította uralmukat francia földön.

Kevéssé ismert azonban, hogy az éhezéstől és hidegtől holtfáradt angol sereg mindenképpen el akarta kerülni a csatát és csak kényszerből harcolt.

Az sem köztudott, hogy a francia vereség fő oka a katasztrofális hadvezetés: egy viszonylag szűk területen oszlopban támadott az angolokra a gyalogság, és saját seregüket lényegében ledarálták. A helyzet ahhoz volt hasonló, mint amikor az előrenyomuló tömeg az elől levőket falhoz nyomja, csak ebben az esetben a falat az angol íjászok és gyalogság jelentették.

A franciák egységei közötti együttműködés annyira rossz volt, hogy a lovasságot szinte be sem vetették. (A páncélos lovagok is lóról leszállva mozogtak lassan előre.)

Foglyokat persze nem amiatt ejtettek az angolok, mert humánusak voltak, hanem mert a lovagokért váltságdíjat reméltek.

Nagyon sok esetet lehet mondani, amikor a hadvezetés azt sem tudja, hogy mi történik elől a küzdő felek között, és csak azt észleli, amikor az ellenség már a hadseregének nagy részét ledarálta. (Kapásból a II. magyar hadsereg doni katasztrófája juthat az eszünkbe.)

Waterloo: A brit katonák nem hősies küzdelemnek érezték

A mai Belgium területen levő Waterloo-i csatát azért nem valamelyik más belga faluról nevezték el, mert ez volt az egyetlen, amelynek a britek könnyen ki tudták mondani a nevét. Valójában nem nevezhető döntő csatának, hiszen ha Napóleon le is győzi Wellington seregét, akkor később a megtizedelt seregének még a poroszokkal vagy esetleg az oroszok és osztrákok frissebb seregeivel kellett volna szembenéznie, a szövetségesek túlereje több mint háromszoros volt.

Habár utólag sokan igyekeztek az eseményeket hősiesnek beállítani, maga Wellington, amikor kérdezték róla, annyit mondott csak, hogy "hagyja békén a waterlooi csatát". Egy hosszú menetelés végén, élelmük utolsó morzsáit fogyasztó, előző éjjel az esőben a földön alvó holtfáradt katonái egy egész nap során tartó vérfürdőben vettek részt, amelynek végén még a sebesültek nagy részére is a biztos halál várt (nem volt senki, aki ellássa őket napokon keresztül, ezért egyszerűen a kiszáradásba haltak bele). A katonák szemszögéből az események teljesen kaotikusak voltak: a lőporfüsttől nem láttak szinte semmit, utólag lehetett csak a tisztek kikérdezésével a mozaikokat összerakva sikerült rekonstruálni a csata pontos menetét. (Valószínűleg francia szemszögből is hasonló kép rajzolódott volna ki.)

A csata tipikus epizódja volt, amikor több alkalommal is a híres francia lovasság rájuk támadt, az angolok kifelé fordított szuronyos négyszög alakzatot vettek fel. A francia lovasok nem tudtak mit kezdeni velük csak rájuk vicsorogtak és elvágtattak közöttük, majd visszavonultak. (Ez arra példa, hogy minden bevált taktikai húzásnak kifejleszthető az ellenszere, ami időben rendre meg is történik.)

Érdekes, hogy a lovasok és a velük szemben több vonalban, alakzatban álló gyalogság összecsapásából az jöhetett volna ki, hogy a lovasok többségét a gyalogosok lelövik, azonban ez nem történt meg, amiből arra következtetünk, hogy nagyon sok katona nem is akart pontosan célozni az ellenségre. Egyes történészek szerint a csaták nagy részében a katonák többsége szándékosan nem céloz emberre, sőt nekem van egy olyan gyanúm is, hogy a lovakat is sokan sajnálták. (Erre utaló példa, hogy amikor az I. világháború kezdetén egy gyanútlan osztrák-magyar huszárezred pontosan az oroszok gyakorló lőterén keresztül támadt és ott legéppuskázták őket, az orosz géppuska kezelők egyike utána elbőgte magát - valószínűleg a lovakat sajnálta jobban, nem az embereket.)

A csata végső, közismert epizódja során a francia gárdisták oszlopban nyomulnak előre, és őket a velük szemben alakzatban álló angolok folyamatosan lövik, majd megfutamodásra kényszerítik. (A dörgő fegyverek és az elesők jajgatása válthatta ki a megfelelő pszichés hatást.) Gyanítható, hogy az oszlop formációban való támadást csupán azért vezették be a franciák, mert ennél bonyolultabbakat a katonák nem nagyon tudták megtanulni, az egyes fegyveres egységek együttműködése pedig még Napóleon irányítása alatt is igen gyatra volt.

A megérkező porosz sereg csak a végső kegyelemdöfést adta meg. Az angolok pedig nem tudták még a csata végén, hogy a francia sereg megsemmisült, újabb csatákra számítottak.

Somme-i csata: kiképzés nélküli újoncok a német géppuskákkal szemben

Az I. világháború kitörésének okait a történészek már régóta elemzik, hiszen egyik országnak sem voltak lényeges területi követelései másokkal szemben, leginkább attól féltek, hogy a másik idővel túlságosan megerősödik.

Nagyon érdekes, hogyan tudtak brit önkénteseket toborozni nagy számban olyan háborúba, amihez olyan sok közük nem volt. Az első hullám nagy részét munkanélküliek alkották, akik anyagi kényszerből vonultak be, de ezt követően jellemzően egész társaságok, cimborák vonultak be együtt, - valószínűleg mert mai szóval mondva jó bulinak tűnhetett a dolog. Ez az őrület annyira divatossá vált, hogy messze többen jelentkeztek, mint amire a hadügy számított. Olyannyira, hogy hónapokon keresztül még puskát sem tudtak nekik adni a kiképzésükhöz, sokan csak a behajózáskor kapták meg a fegyverüket.

A csata úgy kezdődött, hogy brit tüzérség a német állásokat egy héten át lőtte, azonban hiába lőttek ki másfél millió gránátot, ezek a mélyre ásott német állásokban csak kevés kárt tettek és a szögesdrót akadályok megbontására sem voltak alkalmasak.

A támadásnak már az első napján 21 ezer brit katona esett el a németek géppuskatüzétől teljesen értelmetlenül, mert alig történt előrenyomulás. Csak néhányan voltak a tisztek közül akik felismerték, hogy az adott helyzetben nincs értelme a katonáikat kivezényelni. Végül a több hónapnyi harc után a két oldalon elesett vagy megsebesült katonák száma az egymilliót is meghaladta, de ezzel is csupán az egyike az világháború legpusztítóbb ütközeteinek. (A lövészárkokat emiatt sokan az I. világháború Auschwitzénak nevezik.)

Akkoriban a háborús arcvonalak már annyira bonyolultak voltak, hogy néhány tábornok feladta az ütközetek folyamatos követését, sőt volt olyan német főparancsnok is, aki megtervezte a hadmozdulatokat majd a csata napján elment horgászni mert gondolta, hogy aznap már úgyse tehet semmit.

A katonák a borzasztó hangzavarban csak a legegyszerűbb, egy szavas parancsokat képesek megérteni. Fő motivációjuk a csata során a félelem: menekülés közben lemészárolja őket az ellenség, elveszítik a becsületüket vagy hadbíróság elé kerülnek, csupán emiatt nem rohannak el a csatatérről.

Sokakban annyira dolgozik ilyenkor az adrenalin és annyira lecsökken a józan ítélőképesség, hogy gyakran az önmagukat megadó, fegyvertelen ellenséget is lemészárolják. A csatának ezek a jellemzői részleteiben szintén egyes tisztekkel vagy egyszerű közkatonákkal végzett utólagos interjúk során váltak feltárhatóvá.

A csaták gyakran kaotikus események, a nagy részük értelmetlen véráldozat

A legtöbb csata a benne küzdő katonák számára teljesen kaotikus esemény (sőt volt olyan eset is, hogy még a német hadvezetés sem ismerte fel, hogy épp lezajlott egy csata). A hibákat a hadvezetés általában többször is megismétli, például a briteknek a Dardanelláknál (Gallipoli) szintén kivitelezhetetlen, súlyos véráldozatokkal járó támadást vezényeltek.

Néha hajszálon függ, hogy melyik oldal győz a csatában. Szingapúrnál a japán tábornok azt hitte, hogy a brit főparancsnok azért akar vele találkozni, hogy megadásra szólítsa fel a hosszú menetelések és harcok során kimerült hadseregét, holott a britek nagyobb létszámú serege került már ekkora teljesen szétesett állapotba és adta meg magát. A falklandi háborúban a brit katonák is teljesen kimerültek már, amikor az argentin helyőrség megadta magát.

Sztálingrád vagy éppen Kurszk a pokol legmélyebb bugyrait mutatta meg a katonák számára, elsősorban a józan szakmai megfontolásokat felülíró, teljesen inkompetens főparancsnok (Hitler) döntései miatt.

Csak madártávlatból hősies tettek

Távolról ugyan a hősiesség nagyszerű példáinak tűnnek, de manapság már rengeteg film és irodalmi alkotás mutatja be a háborúk és a csataterek különféle borzalmait. Az olyan filmeket mint a 300 és a Trója pedig jobb ha elfelejtjük, mert a hősiesség hazug módon romantikus, giccses ábrázolásán alapulnak. (Amit ábrázolnak és ahogyan teszik az már az ókorban sem volt igaz, nem hogy a gépiesített háborúk idejében.)

Manapság nincsenek országok közötti nyílt háborúk, a helyi konfliktusok és a polgárháborúk ezzel szemben eléggé gyakoriak, amelyekben profi zsoldosok mellett nem ritkán naiv fiatal önkéntesek lövöldöznek egymásra (főként hitbéli indíttatásból), és tapasztalják meg a csatáknak az általuk elképzelthez képest teljesen más, rettenetes arcát. A felelősség leginkább azoké a politikusoké és egyéb demagógoké, akik folyamatosan szítják az indulatokat és egyszer csak egy óvatlanul kiszabadítják a szellemet a palackból, a kisebb helyi konfliktusok olykor elfajulhatnak. Nekik könnyű, nem a saját bőrüket viszik a vásárra és nem is nagyon érdekli őket, hogy mi történik az egyes csatatereken.

A háború egy dologban legalább hasznos: szembesíti a társadalmat önmagával

Az örök klasszikus író Orwell az egyik regényében (Légszomj) bemutatja, hogyan rántotta le a leplet a háború a társadalom képmutatásairól:

"Különös, mit művelt az emberekkel a háború... Mintha elkapott volna minket egy hatalmas gépezet. Az ember nem a szabad akaratából cselekedett, ugyanakkor esze ágában sem volt ebből kitörnie. Ha ez így lett volna, egyetlen háború sem tarthatna három hónapnál tovább. A hadsereg egyszerűen összecsomagolna és hazamenne. Mért vonultam be? És mért vonult be másik egymillió hülye még a kötelező katonai szolgálat előtt? Részben a móka kedvéért, részben pedig "Anglia az én Angliám", az "uralkodj Britannia" és a többi maszlag miatt. (...) Ugyanakkor senkinek eszébe se jutott megszökni. Ha egyszer elkapott a gépezet, azt tett veled, amit akart. (...) Nem voltam egyedül. A háború tele volt elvarratlan szálakkal és befejezetlen történetekkel. Komplett hadseregek rohadtak a frontokon, amelyeknek már a nevére sem emlékezett senki. (...) A katonák a németeket rendes fickókat tartották, a franciákat meg utálták mint a bűnt. Minden altiszt úgy tekintett a vezérkarra mint értelmi fogyatékosok gyülekezetére. A kétkedés hulláma söpört végig Anglián. (....) Mi lennék most, ha nem lett volna háború? Nem tudom, de valami más, ami most vagyok. Akivel történetesen nem végzett a háború, azt jó eséllyel elgondolkodtatta. Az után a kimondhatatlan zűrzavar után már nem lehetett úgy tekinteni a társadalomra, mint valami örök, megkérdőjelezhetetlen dologra, mint egy piramisra. Már tudtuk, hogy csak egy kupleráj."

A társadalomtudományokban sokan kételkednek, ennek ellenére mégis eléggé jól képesek megmagyarázni és előrejelezni egyes országok helyzetének változását. Az országok fejlődését többféle oldalról közelítik meg: egyesek szerint földrajzi tényezők, mások szerint kulturális jellemzők a meghatározók, azonban ezek hibája, hogy nagyjából determinisztikusak, nem nagyon lehet rajtuk változtatni. Acemoglu és Robinson "Miért buknak el a nemzetek?" című klasszikussá vált könyve ezzel szemben a az intézményrendszerek közti különbségekkel magyarázza, hogy mért kerültek egyes nemzetek (pl. USA vs. Mexikó, Észak- vs. Dél-Korea, Argentína vs. Ausztrália) teljesen eltérő fejlődési pályára. A rosszul működő intézményeken az előbb említett tényezőkkel ellentétben lehetséges javítani.

Erős államra van szükség

Mivel az intézményeket az állam működteti, ezért gyenge állam esetén, kaotikus helyzetben az állampolgárok nem várhatnak el megfelelő szintű szolgáltatásokat. Ez jellemző még ma is egyes afrikai vagy közép-amerikai országokra, amelyek szinte még a startvonalon topognak emiatt.

A rendszerváltáskor a magyar közgazdász társadalom úgy tűnik teljesen félreértette a liberalizmus elvét és az egyébként is széteső politikai és gazdasági környezetben az államhatalmat és az állam intézményeit tovább gyengítette, "úgyis jól működik majd minden a piac hatására" elv szerint. Voltak nyilván sokan, akik cinikusan rájátszottak erre, mert így tudtak tulajdont szerezni vagy pozíciókba kerülni. A gyenge intézmények egyik közismert példája, hogy azt nyilván nem akarta senki, hogy a rendőrök továbbra is megverhessenek bárkit mint ami Kádár idején előfordult, viszont oda jutottunk, hogy az elkövetőket már jobban védte a jogrendszer mint a sértetteket. Jól működő jogrendszerről nem beszélhettünk.

Ennek következtében teljesen érthető, hogy az Orbán-rendszer mért sikeresebb az elődjénél: az állam megerősítése növelte a jogrendszer és egyéb állami intézmények működésének hatékonyságát. Hasonlóan magyarázható az is, hogy például Pinochet rendszere vagy más keménykezű diktatúrák mért voltak képesek jelentős gazdasági fejlődést biztosítani (ügyelve persze arra, hogy ne nyúljanak bele túl direkt módon a gazdaságba).

A kizsákmányoló intézményrendszer viszont kemény korlátot jelent

Az alap, a bevett norma a legtöbb országban az elitek részéről a kizsákmányolás volt, ezért például az összes spanyol kultúrájú gyarmaton jelentős mértékű az egyenlőtlenség mind a mai napig. A briteknél ezzel szemben az 1689-es alkotmányos forradalom adott egy más fajta kulturális mintát, illetve a gyarmatok többségén a sajátos körülmények se nagyon tették lehetővé a kizsákmányolást. Számos országban hatalommegosztás jött létre, politikai pluralizmus és egy befogadóbb intézményrendszer, amely díjazta az innovációt és elfogadható oktatást biztosított az állampolgárainak.

A legtöbb országban ezzel szemben ma is egy olyan szűk hatalmi elit tartja kezében a hatalmat, ahova nem nagyon lehet bekerülni. A törvényeket a saját szája íze szerint módosítja, hogy mennél nagyobb haszna legyen, mennél inkább kizsákmányolhassa a társadalom nagy részét.

Ilyen közegben nincs az a gazdaságpolitika, amely hosszú távon működőképes lenne, a fejlődési szakaszokat erős visszaesések követik, legjobb példa erre Latin-Amerika.

Kína esélyei is erősen kérdőjelesek

A Szovjetunió gazdasági intézményrendszerei pocsékul működtek, viszont tolták bele a rengeteg pénzt a nehéziparba, jó ideig volt bőven munkaerő utánpótlás emiatt a rendszer gyorsan fejlődött. Ez persze csak egy ideig működhetett így, a '70-es években már stagnálni kezdett majd jött a váratlan hanyatlása. Kína gazdasági intézményrendszere ugyan jóval rugalmasabb mint a szovjeteké volt, Kelet-Kínában az oktatási rendszer is világszínvonalú (Szingapúrral, Dél-Koreával együtt), de már látszanak a korlátaik és a visszaesés jelei, ami abból fakad, hogy a hatalommegosztás nem elég széleskörű, hiányzik a politikai pluralizmus.

Nálunk a történelmi előzmények nem túlságosan kedvezőek

A Habsburgok többnyire haladásellenesek voltak, féltek mindenféle változástól. A vasúthálózat fejlesztése is lassan haladt a birodalomban éppúgy mint a cári Oroszországban, ahol szintén jobban szerették a lóvontatású áruszállítást. Az elitek általában attól tartanak, hogy minden változás a hatalmukat veszélyezteti, ezért többnyire akadályozni igyekeznek a fejlődést, kérdés persze hogy van-e ehhez elegendő hatalmuk.

Magyarország Lengyelországgal együtt még egy fokkal konzervatívabb volt az osztrák uralkodóknál is, mert amikor máshol a jobbágyok már egyre több jogot kaptak, nálunk a röghöz kötés volt a cél, a második jobbágyság jött létre. (Manapság még a "harmadik jobbágyság" kialakulása is valós veszély nálunk: megfelelő oktatás, egészségügyi ellátás és elfogadható munkalehetőségek nélkül a helyi kiskirályoknak és az államhatalomnak kiszolgáltatott, nem mobilis, vegetáló régetek jönnek létre.)

Az előjelek se nagyon biztatóak a jövőre nézve

A tulajdon biztonsága és a jogbiztonság olyan intézmények, amelyek működése alapvető jelentőségű, de sokak szerint mindkettő csorbát szenved nálunk. Az oktatási rendszerünk a nagy tömegek számára gyenge szolgáltatást nyújt és lassan többet foglalkozik már kulturális identitással és nemzetinek mondott ideológia sulykolásával mint korszerű, jól használható ismeretek átadásával. A szűk elitnek nem áll az érdekében az innováció, a technológiai fejlesztések elősegítése, sokkal inkább az elért status-quot szeretné megtartani. Leginkább szeretnék a piacot felosztani egymás között, mindent előre lezsírozni. A politikai rendszer abszolút hatalom kiépítésére törekszik, amely kizsákmányoló jellegűnek tűnik hiszen a fő szempont, hogy miből mennyi pénzt lehet rövid idő alatt kiszedni és nincs olyan ellensúly velük szemben, ami ennek gátat vethetne. Mindez afelé mutat, hogy a gazdaság fejlődése pár év alatt kifulladhat és megnövekednek a jövedelmi különbségek az egyes társadalmi rétegek között. Ennél is nagyobb gond, hogy az átjárás is megszűnik a jövedelmi csoportok között, sokan kilátástalan helyzetbe kerülnek, mások pedig valós teljesítmények nélkül is pozíciókhoz jutnak.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a társadalomtudományok elég jó közelítésekkel meg tudják adni azon tényezők többségét, amitől egyes társadalmak sikeresebbek másoknál (általában ezek a tényezők mérhetőek és számszerűsíthetőek is). Hiába hirdetnek az orbanisták alternatív, keleti fejlődési utakat a nyugati kultúrával szemben, ilyenek nem léteznek. A sikeresség receptje alapvető szinten nagyon hasonló minden ország esetében már évszázadok óta, például jól jellemezhető erős, hatékony és nem kizsákmányolásra törekvő intézmények működésével.

Nincs pozitív összefüggés világméretekben a vallásosság mértéke és az erkölcsösség között. Számos afrikai és ázsiai országban a lakosság közel 100%-a vallásosnak mondja magát (feltételezhetően gyakorolja a vallását) - azonban ezek kivétel nélkül elmaradott, szegény országok. A legkevésbé vallásosak között olyanok vannak mint Kína (7%), Észak-Ázsia valamint Észak-Európa (20-30%), Anglia, Ausztrália, Németország (30-34%), a 20-as listán összesen 15 gazdag, fejlett országot látunk.

A bűnözési ráta úgy tűnik, hogy nem negatív, hanem inkább enyhén pozitív összefüggésben van a vallásosság mértékével, hiszen a legkevésbé vallásos országok többnyire éppen azok, ahol a bűnözés is alacsony szintű. (Skandinávia, Kína, Japán, Ausztrália és még Közép-Kelet Európa is ide tartozik, ahol az emberek többségéről elmondható, hogy szintén nem vallásos.) A fejlett országok között az USA toronymagasan a legvallásosabb (56%), - viszont a bűnözés terén is az élmezőnybe tartozik. Oroszország bűnügyi statisztikái is hírhedten rosszak, holott a lakosság 70%-a vallásos. Megjegyzem, a vallásosság mindkét országban nagyrészt a kereszténység különféle irányzatait takarja.

Ebből nyilvánvalóan azt a következtetés vonható le, hogy a vallás, - függetlenül attól, hogy melyik vallásról is van szó,- tömegméretekben nem képes visszaszorítani az emberek közötti agressziót, ezért feltételezhető, hogy a legtöbb ember nem is az etikai tanításai miatt gyakorolja. Ha így lenne, akkor a sok ezer éves világvallások gyakorlása jobbá tenné az embereket, azonban ilyen következtetéseket nem nagyon tudunk levonni. Sokkal valószínűbb, hogy a legtöbb ember számára a vallás nem a magas szintű erkölcsi normák követéséről, nem a jó tettek általi üdvözülésről szól, hanem valami másról.

Azt is eszembe juttatja, amit régen egy katolikus pap mondott, hogy kétféle faluban volt lelkipásztor, az egyik falu nem volt különösebben vallásos, de nem nagyon történtek bűnesetek, a másik viszont mélyen vallásos volt, de a búcsúkon mindig volt valami balhé, bicskáztak rendesen. A vallás gyakorlása egyesek számára felmentést is adhat a rossz tetteikkel szemben, hogy "majd meggyónom", "jó keresztény ember vagyok", stb. A legtöbben ismerünk olyanokat, akik a rendesen járnak vasárnaponként templomba, de meglehetősen képmutató módon teszik ezt, mert ugyanolyan aljas, szemét emberek maradtak.

Azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy a legtöbb esetben a vallás nem annyira az etikáról szól vagy az egyébként is "megfoghatatlan és kifürkészhetetlen" Istenben való hitről - van ott fenn a magasban, de mi közöm hozzá? Igyekeznünk kell jónak lenni, csúszni-mászni előtte, hátha akkor nem bánt, sőt segít is a sorsunk alakulásában? Ez éppen hogy etikailag sántít. A primitív vallásosság egy gonosz, büntető istenről szól, akinek nem lehet a szándékát kifürkészni - valójában egy képmutató, a vallásosság eredeti szellemével ellentétes magatartást indukál. (A pszichológusok kimutatták, hogy sokak számára a kisgyerekkori apa képe az, amilyennek megismerték, aki mintául szolgál ahhoz, amilyennek Istent elképzelik. A kisgyerek tudatába nagyon erősen bevésődhet egy folyton távollévő, kiszámíthatatlan, agresszív apa képe, - akinek kedveskedni kell, ki kell engesztelni ha dühös.)

Ha a vallásosság primitív szintje nem az etikai normák alázatos követéséről, hanem egy elképzelt nem túlságosan jóindulatú "fő hatalom" befolyásolási, megvesztegetési kísérletéről szól, akkor mi lehet a lényegi pozitív tartalma? A tömegvallások lényegileg közösségről, közösségi életről szólnak. A közösség az, amely látható és megfogható, bizonyos feltételekkel elfogadja az embert, lényegében védelmet biztosít számára, feloldódhatom benne és (a nehezen elképzelhető túlvilággal szemben) legalább megőriz minket a jó emlékezetében. A közösség az, amely kézzelfoghatóvá, átélhetővé teszi, azaz mintegy "lemodellezi" a vallási tanításokat.

Nem véletlen az, hogy a legtöbb tömegvallás a saját közösségeinek tagjaival szemben elfogadó csak, viszont kifejezetten agresszív más csoportokkal szemben. Szerepe a kulturális evolúcióban teljesen világos, amikor a közösségünk tagjaival szemben az agressziót a minimálisra korlátozza és olyan ideológiai alapot biztosít, ami segíti nagy tömegek együttműködését közös célok (pl. nagy építkezések) érdekében. Másrészt viszont lehatárolni igyekszik az adott közösséget más csoportosulásokkal szemben, és nem riad vissza az agresszív, hatalmi megnyilvánulásoktól sem. Habár minden jelentős vallásban megtalálható az a fajta olyan humánus, empatikus tanítás, amelyek lényege, hogy ne kívánd másnak azt, amit nem szeretnéd ha veled tennének, ez a tanítás más közösségek tagjaival szemben gyakran felfüggesztődik. Az Újszövetség szeretet-istene ilyenkor elfelejtődik és előkerül az Ószövetség szigorú, büntető istene.

A kereszténységre és az iszlámra is jellemző, hogy Isten mellett kell legyen Gonosz is, aki minden baj forrása (hiszen a világban oly sok a szenvedés, aminek Isten nem lehet az oka, hiszen ő jó.) Mi viszont nem lehetünk a Gonosz, hiszen mi jók vagyunk, ergó csak más közösségek tagjai: eretnekek, más vallást gyakorlók (pl. zsidók) vagy épp migránsok, ők csak gonosz emberek lehetnek, akik miatt a világ olyan rossz, amilyennek látjuk.

A vallásosság primitív szintje egy viszonylag régi, kevésbé fejlett tudatszintet képvisel, amely csak adott közösségeken belül volt képes csökkenteni az agressziót, másokkal szemben alapvetően bizalmatlan maradt. Ha megnézzük az emberi bizalom világtérképét, ennek magas szintje eléggé jól korrelál az alacsony szintű vallásossággal: tehát például a skandinávok általában megbíznak egymásban, a vallásosnak mondható törökök és irániak viszont sokkal kevésbé. (Az USA e tekintetben kivételnek mondható.) Az állampolgári bizalom szintje pedig éppen az, ami nagyon jó összefüggést mutat a gazdaság fejlettségével és fejlődésének sebességével. Ahol nincs magas szintű üzleti bizalom ott minden nehézkesen halad, nagy a bürokrácia, a pozíciók betöltésénél az számít, hogy ki kinek az ismerőse nem pedig az alkalmasság. A tömegvallások pedig láthatóan nem járulnak hozzá megfelelő mértékben az általános bizalom légkörének javításához.

Az emberiség evolúciós fejlődésében hatalmas ugrás volt, hogy az emberek elkezdtek bízni egymásban. Még a felvilágosodás olyan nagy gondolkodói mint Immanuel Kant is azt hitték, hogy a primitív vallásosságra szükség van, mert a mennyei büntetéstől való félelem az a fő tényező, ami segít kordában tartani a tömegeket. Az akkori nagy gondolkodók is többnyire szobatudósok voltak és nem gondoltak rá, hogy jó lenne gyakorlati próbáknak is alávetni azt, amit leírnak.

Az egymásba vetett bizalom sikerességére a matematikai játékelméletek adnak magyarázatot. Mérő László egyik könyvében leírja, hogy egyszerű számítógépes algoritmusokat szerkesztettek és teszteltek egymással szemben a hosszú távú sikeresség szempontjából. Sok tranzakció után az az algoritmus gyűjtötte be a legtöbb zsetont, amely alapvetően bizalomra épült és csak akkor vágott vissza, ha a másik visszaélt ezzel. Az történt, hogy az utóbbi évszázadokban egyes közösségek valahogyan felismerték, hogy mennyivel jobb az általános bizalom légkörében élni, és nem lakatolják le a biciklit akkor sem, ha hébe-hóba ellopnak egyet. (Nem kell szögesdrót kerítést építeni a ház köré, vad házőrző kutyákat tartani, mindent folyton kulcsra zárni.)

A gyanakodás és ravaszkodás helyett az agyi kapacitásunkat kreatívabb módon is lehet használni, az etikus életvitel egyszerűen jobban megéri hosszabb távon. Olyan elv is megjelenhet emögött, hogy a vallástalan ember jobban elfogadja a tudomány szigorúbb logikáját és nem korlátozzák különféle vallásos dogmák, jobban elhiszi hogy a sorsa a saját kezében van és képes lehet a folytonos önfejlesztésére. Nem kell a nyájszellemhez igazodnia, hanem szabadabban kibontakoztathatja kreatív képességeit.

Sajnos nálunk a politika visszafordítani igyekszik az idő kerekét: a primitív vallásosság harcias szellemét hozza vissza és az általános bizalmatlanság légkörét terjeszti...

Belátható, hogy valójában nem is az ateizmus az, amely a vallás szellemiségével szöges ellentétben áll. Hiszen az ateista csak azt a fajta istenképet tagadja, amit megismert - mindenféle Istent nem képes tagadni, hiszen a legtöbben nem ismerték meg nálunk például a buddhizmust (amely t.képp nem is beszél semmilyen istenről, mégis vallás). Tehát az ateista a vallásossághoz kötődő, általa megismert gyakorlatokat és még inkább az érzelmeket, vagy a vallást képviselő személyeket (az ő mentalitásukat) utasítja el. Nem kell, hogy azt gondolja, hogy a vallások lényegét képező felebaráti szeretetet ne lenne alapvetően fontos az együttélésünkben, egyszerűen csak nem hiszi el azt az istenképet, amit tanítanak neki.

Az igazán vallástalan ember nem is az ateista, sokkal inkább az önző és materiális értékeket valló típus - függetlenül attól, hogy esetleg képmutatóan gyakorolja a vallást. Tehát aki törtető, csak a pénzt hajtja, csak az élet élvezeteinek él, és eltéveszti szem elől a spirituális elveket, "eladja a lelkét" különféle célok szolgálatára, - ez az, ami a vallásosság alapértékeivel szöges ellentétben áll.

A vallásosságot a leírtak ellenére az emberi kultúra egyik alapvető részének tartom, aminek egyik oka a közösségképző vonása. Ezen túlmenően sokat segíthet a nélkülözőkön, súlyos betegeken, az elesetteken, a névtelen alkoholistákon stb. Megakadályozhatja azt, hogy az emberek különféle tudatmódosító szerekhez nyúljanak. Rengeteg egyéb pozitívumot írhatnánk még a vallás kulturális hatásairól, emellett a vallás rendszeres és mélyen átélt (!) gyakorlásának nyilvánvalóan számtalan pozitív hozadéka van. Én magam is úgy gondolom, hogy a vallások gyakorlása egy máshogyan nehezen pótolható lelki igényünket fejezi ki.

Az ateista ember valójában ugyanolyan vallásos lehet a lelke mélyén mint a vallását gyakorló, amennyiben erős pozitív értéktudata van. Ha hisz abban, hogy végső soron az emberi jóság, szeretet, gondoskodás és hasonló magas szintű értékek azok amelyek igazán számítanak és élete során ezeket a magas szintű erkölcsi elveket igyekszik őszintén követni, akkor végeredményben ő is vallásos, sőt mondhatni, hogy tisztábban vallásos mint a vallási dogmákat mereven követő egyének. Hiszen aki vallásos ember, ő úgy hiszi hogy ezeknek a korszakokon és politikai rendszereken átívelő, legmagasabb szintű értékeinknek a végső forrása nem lehet más mint Isten maga.

Előre bocsátom, hogy alapvetően támogatom a kormány jelenlegi családtámogatási rendszerét, még ha nem is vagyok róla meggyőződve, hogy minden részletében optimálisnak mondható, de kivetni valót nem nagyon találok benne. A jelenlegi kérdőívet viszont enyhén fogalmazva is nem kellően átgondoltnak tartom, olyannyira nem, hogy szelet vethet és vihart arathat.

A szándék jól látszik: a kérdések úgy épülnek egymásra, hogy egy sajátságos hangulatot teremtsenek meg (mint például egy koncerten az egymás után következő számok vagy zenekarok sorrendje is egy adott hangulatot akar erősíteni) és ne legyen késztetés az objektív átgondolásukra. Csalárd módon összeállított kérdőív a családról, amely "mindent visz", - ez még rendben is lenne talán, azonban itt már leginkább az erőlködés jeleit látom. Világméretű tendenciákat lehet ugyan tompítani, de bajos teljesen szembe menni velük.

Ha egyenként alaposabban megnézzük a kérdéseket, akkor könnyű meglátni a gyengeségeiket. Ezek alapján nem nehéz olyan alternatív kérdőíveket is szerkeszteni, amelyek ugyanezeket a kérdéseket máshogy, más oldalról nézve teszik fel. Erre egy példa az alábbi.

1. helyett: A demográfiai változást hozó programok időigényesek, legalább 20-25 év szükséges a most születő újabb generációk teljes értékű munkavállalásához, és ez bizonyos generációktól áldozatokat követel.

Egyetért ön azzal, hogy a kedvezőtlen demográfiai folyamatok miatt a nyugdíjak mértéke a fizetésekhez képest csökkenjen, a nyugdíjba lépéskor a szorzószám 15 év múlva már csak 50% legyen?

Igen - nem

Mit választana inkább?

A, 65 évesen nyugdíjba menni az akkori fizetésem 50%-val:

B, 70 évesen nyugdíjba menni az akkori fizetésem 75%-val?

2.helyett: Megoldható-e Ön szerint annak nagy valószínűséggel helyes eldöntése központi kormányzati szinten, hogy pontosan kik érdemesek a kibővített családtámogatásokra?

A,Igen, mert feltétlenül megbízom a kormányban.

B,Nem, mert egy központból nem lehet minden esetben a polgárok többségére nézve helyes és igazságos törvényeket hozni.

3.helyett: MENNYI támogatás lenne méltányos Ön szerint a fiatal házaspárok családtámogatásához?

A, A jelenlegi egy összegű 100ezer Ft megfelelő.

B, 5-10 millió Ft közötti összeggel.

C, Az összegszerűség igazságtalan és visszaélésekre adhat lehetőséget. Fizetésük 10-15 százaléka egy éven keresztül.

4.helyett: A kormány családtámogatási programjának kibővítése évente további x milliárd forinttal terheli a költségvetést.

Honnan csoportosítson át forrásokat a kormány Ön szerint? (Egy választ jelöljön meg.)

A,A munkát terhelő adók csökkentésének elhalasztásából

B.Egészségügyi támogatások csökkentéséből

C.Közüzemi díjak emeléséből

D,Cégeket terhelő egyéb adókból

5.helyett: Tudja-e Ön, hogy mit jelent a főállású anyaság intézménye?

Nem a jelenlegi, hanem egy új javaslat szerint: "a főállású szülő és házastársa sok gyereket nemz és nevel, és ezért az értékes, de nehéz tevékenységért cserébe a társadalomtól egész életen át juttatást kap".

Feltételezi-e Ön, hogy a főállású szülőkhöz kerülő gyerekek nagy többsége megfelelő, szerető közegbe fog kerülni?

igen-nem

Feltételezi-e Ön, hogy az intézmény bevezetése sorozatos visszaélésekre adhat lehetőséget?

igen-nem

8.helyett: Egyetért-e Ön azzal, hogy gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak MÉG JOBBAN KELL VÉDENIE mint jelenleg?

A,Igen, mert a FIDESZ/KDNP kormánynak nyolc év alatt sem sikerült elérnie, hogy megfelelő védelmet kapjon.

B,Nem, mert a kérdés tartalma homályos.

8.helyett lehet még: Úgy gondolja Ön, hogy

A,Egy gyermeknek mindent meg kell kapnia, ami csak lehetséges, legjobb tejben-vajban füröszteni.

B,Nem baj, ha néha nem kap meg mindent, egyes nem alapvető dolgokat ki kell érdemelni.

9.helyett:

Képes-e Ön szerint a társadalom biztosítani a gyermekek anyához és apához való jogát? (Nyilvánvalóan arra megy ki a játék, hogy a homoszexuális párok ne vállalhassanak gyereket, azonban a kérdés félreérthető.)

A,Törekedni kell erre, de biztosítani lehetetlenség.

B,Mindenáron érvényt kell ennek szerezni, ha törik, ha szakad. (Pl. a gyerek utólag perelhesse be a szülőt, aki válópert adott be, az őt ért károkért.)

C,A legfontosabb, hogy szerető családi közegben nőjön fel.

Úgy gondolom, hogy a kérdőív még jelentős vitákat fog kiváltani, mert a kormány kissé túlbonyolította olyan megfogalmazásokkal, amelyek esetenként még a saját szavazótáborának sem fognak tetszeni.

Az Orbán rendszerről még kiderülhet az is, hogy országunk valaha volt legjobb rendszere, - ez még a jövő zenéje és ítélete lehet, - ismereteim alapján viszont inkább az ellenkezőjére tudok következtetni. Nem azért érvelek ellene, mert meggyőződéses ellendrukker vagyok, akinek savanyú a szőlő vagy egy széplélek, aki félti a liberalizmust. Sokkal inkább arról van szó mint minden demagógia esetében: érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel, de nehéz megfogni azokat a pontokat, ahol a józan ész területét elhagyva, a földi realitástól elrugaszkodva átléptük a sötétség határát.

Persze lehetséges, legyen úgy, hogy túlságosan kritikus és szőrszálhasogató vagyok és a rendszer hosszú távon mégiscsak jó lesz, ami valóban nem lehetetlen olyan esetekben, ha drasztikus változások következnek be a társadalmi vagy természeti környezetünkben. A jelenlegi viszonyok alapján viszont a sikeresség kritériumainak ez a rendszer nem fog tudni megfeleli, semmivel sem tűnik életképesebbnek hosszabb távon mint a Kádár-rendszer, társadalmunk és gazdaságunk nem fejlődőképesebb Argentína szintjénél és a látványos szárnyalása is csak egy nagyra fújt lufi.

Van-e a rendszernek stabil értékrendszere?

Azokkal értek egyet, akik szerint mindegy, milyen kategóriába soroljuk be a NER jelenlegi rendszerét (autoriter, feudális jellegű, hibrid rendszer stb.), az viszont inkább érdekes lehet, hogy milyen értékekre épül. Az a helyzet ezen a téren, hogy amint Orbán vagy a Fidesz-KDNP véleményvezérei beszélni kezdenek, akkor annyira erős az érzelmi hatás, hogy egyeseknél az agy racionális, kritikus gondolkodásért felelős része könnyen leállhat és átsiklunk olyan pontokon, amelyek nem magától értetődőek. Ilyen értékpreferenciák többek között: a népesebb ország a kevésbé népessel szemben, a nagyobb ország a kisebbel szemben, a romlatlan falusi a civilizációval fertőzött városival szemben, a macsó az érzékennyel szemben, a harciasság ("török eredet") a fejlett kultúrával szemben (finnek vagy bármilyen európai nép). Számunkra ezek bevett és természetes értékeknek tűnhetnek vagy a tradicionális törzsi társadalmaknak is éppúgy, azonban például a hollandok vagy dánok nagy része alighanem másként vélekedik ezekről.

A kormány számos értéke (pl. családok, nemzeti összefogás, közösségek erősítése) nagyon is vonzó, ott válik ideológiává, amikor mindenféle eszközt felhasznál, hogy embereszményt csináljon belőle, népet akar nevelni, etalon állampolgárokat faragni. Ez pedig emlékeztethet minket már a kommunista és a náci embereszményre egyaránt. Ugyanis olyan, hogy normális, etalon ember nem létezik csak plakátokon és giccses festményeken.

Hogy ezek az állítások egyáltalán nem túlzóak, az alábbi példákkal szeretném megmutatni.

Mért visszatetsző a falusi turizmus ERŐLTETÉSE?

Ha a kormánytámogatásokról hallok, akkor a szívem egyik fele repes, mert én magam is nagyon szeretem egyes kis falvak hangulatát, természetközeliségét, becsülöm a helyi termékeket és különféle népszokásokat (falunapok és hasonló rendezvények). Azért vagyok e tekintetben skizofrén, mert a saját példámat nem általánosíthatom: nagyon sok ember van, akinek egyáltalán nincs pénze nyaralni, vagy lenne de nem szeret annyira turistáskodni, vagy inkább külföldre megy, sőt a kisgyerekes családok a Balatont vagy gyógyfürdőket részesítik előnyben és sokakat egyáltalán nem érdekelnek a falvak. Van persze egy felső-középosztály, amelynek tagjai beugranak az országúti cirkálóikba és egy-két havonta eltöltenek valahol egy hosszú hétvégét (leggyakrabban Wellness hotelben kötnek ki), vagy olyan nyugdíjasok tömege, akik inkább buszos körtúrán vesznek részt, nem egyszer kis falvakat is meglátogatva.

Nem működik az, hogy te állampolgár itt a SZÉP kártya, menj üdülni, punktum, ez a hazafias kötelességed, különben is milyen szép és jó a vidék. Arról van szó, hogy sokan sokfélék vagyunk, az ízlésünk nagyban eltér. Van egy limit a külföldiek esetében is: lehet egy-két évig felkapott a magyar falvak látogatása, de a horvátoknak, olaszoknak vagy osztrákoknak többnyire vonzóbb üdülőhelyei vannak. A kecsketejet és kecskesajtot, kézműves termékeket máshol is meg tudja venni aki ezt igényli, nem kell falura menni ahhoz. (Valójában elég komoly giccs, ha most falusiaskodunk egy kicsit, de nincs igazi affinitásunk iránta, nem is érdekel minket az életmód valódi tartalma.)

Hiába nyomják milliárdokkal Tokajt és környékét, nem valószínű, hogy sokan akár évente többször is felkeresik, borvidékek és szép fekvésű falvak máshol is vannak, az egész egy nagyon szűk rétegízlést elégít csak ki. Mondjuk ki: sznobságról van szó nem többről, és az egész falusi turizmus erőltetése is sznobság. Divatos, felkapott dolog, amely külsőségekben nyilvánul meg csupán. Ez abból is jól látható, ahogy abban a pillanatban, amikor tömegek csődülnek egy adott helyre az egyből elveszti a varázsát, a tömegturizmus a sáskajáráshoz hasonló.

Voltunk például egy zarándokhelyen nemrég, ahol például luxusszállót és éttermet építettek, konferenciatermet stb.-t, teljesen tönkretéve a hely hangulatát, és ez aligha egyedi eset.

A Balaton esetében sem lehet cél, hogy még tovább erősítsük a tömegturizmust, hiszen a víz minősége és a part tisztasága már így is sokszor kívánni valót hagy maga után.

Emellett pedig a mély szegénységet a falusi turizmus aligha szünteti meg, leginkább egy szűk rétegnek kedvez és én magam nem hiszem, hogy a képződött jövedelmek annyira leszivárognának a helyi társadalom tagjaihoz.

Arról nem is beszélve, hogy jön egy kisebb gazdasági válság és az első költség, amit az emberek megtakarítanak a turizmus lesz... Volt már rá példa 2009 után, amikor egy év alatt kábé felére esett vissza a belföldi turizmus szintje.

Értelmetlen számokkal dobálóznak

Tipikus esetekben a hivatal afféle tervutasításra kiizzad bizonyos számokat, amelyeket Orbán elmondhat a beszédében hogy az elég konkrétnak tűnjön, de ha jól megnézzük, a számok nem eléggé megfoghatóak. A GDP 16%-a legyen a turizmus? Mit értünk pontosan turisztikai bevétel alatt? Az idei év GDP-jében vagy az aktuális évében? Ha viszont azt mondaná, hogy van 100 milliárdunk e célra, amit ha belenyomunk, akkor három év múlva 150 milliárdot kapunk, az már nagyon is számon kérhető lenne, hogy mire költötték és hol volt jövedelmező. Szó sincs erről: az államilag biztosított (jórészt EU támogatásból származó) milliárdok elköltésének jelentős része egyszerűen szélhámosság. Mennél inkább politika közeli cégről van szó, annál valószínűbb, hogy a milliárdokat benyelik, valós és társadalmilag fontos produktum (jól jövedelmező szálláshely, vendéglátó egység vagy akár kilátó) nélkül.

Családok, vallás és szomszéd országokban élő magyarok: a sok pénz aligha oldja meg a problémákat

A kormány nyomja a rengeteg pénzt ezekre a területekre, de számomra éppoly erőltetettnek tűnik a dolog mint a falusi turizmus esetében.

A nagycsalád élete fantasztikus, csodálatos, és megértem, hogy az állam átvállalja a gyermeknevelés költségeinek jelentős részét. A felső osztályoknak és a középosztály egy részének ez jó lehet, de a szegényebbek kevés támogatást kapnak, emiatt az népesség számának növelését nem nagyon várnám ettől. Másik kérdés, hogy ez a fajta családmodell mennyire való a legtöbb embernek (nagyon sokak számára egyáltalán nem), és nem lesz-e belőle egy olyan külsőség, hogy a nagy ház egyik felében a férj, a másik felében a feleség él (színleg) együtt, és nem válhatnak el, mert bukják a CSOK-ot? Megpróbálhatjuk ugyan a régi korok társadalmát visszahozni, de nem fog sikerülni, mert az életünk túlságosan is sokat változott.

A vallásosság is egy magas szintű emberi tevékenység - ha szívből jön, és nem külsőségekben nyilvánul meg. Iskoláskorú gyerekek számára közösségképző erőként mindenképp jelentősnek tartom, egyébként viszont csak nyomokban tartalmaz természetességet, az egyházaink legtöbbször szertartásosnak és életidegennek tűnnek (bár ez nyilván szubjektív), a mai ember problémáira a régi szövegek kántálása nem mindig fog tudni értelmes válaszokat adni. (Ugyanis a megfogalmazás régebbi korok emberének nyelvén történt.)

A külföldön élő honfitársaink nagyon jelentős támogatást kapnak, ami nem lenne baj, ha nem történnének olyan szintű visszaélések mint Gyurcsányék idején a szocpollal. Ezeknek a pénzeknek vajon megfelelően ellenőrzik-e a felhasználását, és tényleg a magyar kisebbségek valós problémáinak megoldására fordítják? Vannak kétségeim e téren, sokan másokhoz hasonlóan.

Hatalom, pénz, irigység - teljesítmények nélkül

A kormány politikája nagyon jól találkozik a marxisták nagy részének felfogásával, akik számára a fő mozgató erő az emberi irigység és a hatalomvágy. (Ők rejtett támogatói lehetnek a rendszernek végső soron, ami például a mostani MSZP néhány politikusáról is könnyen elképzelhető.) Pénzszivattyúkról beszélnek a globális kapitalizmus kritikusai, holott Orbánék nagyon is hatékonyan szivattyúzzák a pénzt az EU felől, bankoktól, multiktól. Alighanem komolyan hisznek abban (mint a marxisták), hogy a harc önmagában elegendő, komoly értékteremtő tevékenységre nincs szükség. Mindenki érdemes a támogatásra, aki megfelelő katonája a társadalomnak és teljesíti a kiadott parancsot vagy irányelveket - függetlenül attól, hogy az illető mit tud, miben tehetséges.

A könnyen jött sok pénz általában korrumpálja az embereket (erkölcsi züllést értve ez alatt). A támogatások nem arra lennének, hogy sokan megéljenek, hanem hogy egy kis lökést adjanak az üzletmenetnek, meggyorsítsák az egyébként is létező kreatív tevékenységek kibontakozását. (A kreativitás nem az lenne, hogyan lehet még több pénzt ellopni.) Az államnak inkább katalizálnia kellene a létező értékteremtő trendeket, nem pedig megszabnia az irányukat. Ha nincsenek ilyenek az egy feneketlen kút, a sikert nem lehet előidézni felülről, csupán állami eszközökkel sem Kelet-Németországban sem Dél-Olaszországban.

Van egy határvonal a között, amikor a kormány támogatja a társadalom különféle értékteremtő törekvéseit és a között, amikor a nevelő szándékkal a saját értékeit rá akarja kényszeríteni az emberekre. Nem igaz ugyanis, amit a kormány állítani szokott a nemzetközi fórumokon, sőt súlyos csúsztatás, hogy "mi magyarok" ezt és ezt valljuk. Legfeljebb a kormánypárti szavazók, azaz a szavazók kevesebb mint felének a nevében beszélhet, - én viszont kikérem magamnak, hogy a nevemben ilyeneket mondjanak.

Nem lehet általánosítani, az emberek szerencsére nagyon sokfélék és nagyon unalmas is lenne egy uniformizált társadalomban élni, egy adott ideológia elvárásai szerint - amely minden esetben egyes "népvezetők", dema-gogoszok fő hatalmi törekvéseit szolgálja.