A nemzeti ünnepeink érzelem teli, idealizált felfogása teljesen érthető igényeket elégít ki - egy ünnep ugyanis nem lehet más mint fennkölt, mindig az egységről, a közösségről, az összefogás erejéről szól. Ha viszont meg akarjuk érteni az események menetét és megfelelő tanulságokat levonni, akkor érdemes egy racionálisabb elemzést is lefolytatni.

Tipikus forradalom, amely mondhatni Moszkvából indult

1956 éppúgy "Moszkvából eredeztethető", mint ahogy 1948 is Bécsből, legtöbbször a birodalom központjában kell történnie valaminek ahhoz, hogy a provinciákban lázadás törhessen ki. Sztálin 1953-as halálát követően Hruscsov igyekezett megszilárdítani a hatalmát és kereste a sztálinizmustól eltérő, új irányvonalat. A magyar kommunista vezetés változásai is tükrözték a szovjet kommunisták irányváltásait és torzsalkodásait: 1953-ban Nagy Imre került hatalomra új, (nota bene humanista !) politikával, azonban 1955-ben ismét visszajött a népnyúzó Rákosi klikk. Hruscsov később kiszivárogtatott beszéde Sztálin bűneiről az 1956-os pártkongresszuson nagy csapás volt azoknak, akik még hittek a kommunizmus erkölcsi felsőbbrendűségében és meglehetős zavart okozhatott a vezetőség körében. (Ezt a beszédet akár úgy is lehetett értelmezni, hogy a kegyetlen bűnök elkövetői hasonló büntetést érdemelnek.)

A forradalom marxista jellegű definícióit jó lesz elfelejteni

A forradalmak nagyon egyszerű jelenségek: mindig akkor törnek ki, amikor egy ország vezetésében eluralkodik a káosz, a tömegek ezt érzékelik és az utcára vonulnak, az államhatalom pedig átmenetileg megsemmisül. Általában semmiféle ideológia nincs mögötte, semmi különösebb szervezettség, csupán annak a kifejezése, hogy valamiféle elfogadható, normális vezetőséget szeretnének látni az állampolgárok. (Nyilván vannak mögötte jelentős társadalmi feszültségek és egy új helyzet lehetőséget nyújt komoly átalakításokra is.) Mindig a fiatalok azok, akiknek a legkevesebb a vesztenivalójuk, sem család sem karrier nincs még mögöttük, ezért ők "tesztelik" az államhatalmat. Ez történt október 23-án nálunk a pesti egyetemisták vezetésével és ez történt Párizsban 1968-ban is, amikor viszont De Gaulle és kormánya elég erős volt ahhoz, hogy kezelje a helyzetet, a társadalom többsége pedig nem támogatta az egyetemistákat. Utóbbiból nem lett valódi forradalom, de hasonló megállapítások tehetők a pekingi 1989-es pekingi Tienanmen téri eseményekre is.

Viszont '48-hoz hasonlóan, sokkal fontosabb nekünk, hogy '56-ban szabadságharc volt mint az események forradalmi jellege.

Mért épp nálunk tört ki?

A Birodalom szatellit államainak többsége örült hogy egyáltalán létezik (Csehszlovákia) vagy hogy megkapta egész Erdélyt (Románia), akiknek a fő gondja az volt, hogyan adja el baráti nemzetiségi politikának a magyarok fokozatos kiszorítását a különféle pozíciókból. Lengyelország azonban hozzánk hasonlóan szintén nem úgy érezte, hogy a szovjetek "felszabadították" volna, Poznanban hatalmas felkelés tört ki a magyar forradalomnál pár hónappal korábban, amit azonban a hatalom tudott kezelni (erőszak alkalmazással, béremelésekkel, személycserékkel). Az NDK-ban pedig már 1953-ban kitört egy országos méretű felkelés, amelyet kegyetlenül elfojtottak.

Nálunk volt a leggyengébb a központi hatalom és Budapest volt akkoriban is az ország leginkább tájékozottnak mondható és a szervilitásba bele nem törődő része (a magyar falu akkoriban is sokkal pesszimistább volt).

Naivak voltak-e a forradalmárok Nagy Imrével az élen?

Létezett bizonyos szintű naivitás, amit én nem ítélnék el túl szigorúan abból kifolyólag, mert az esemény akkorát szólt a nemzetközi politikában, hogy nagyon sokat javított országunk nemzetközi megítélésén. Emellett pedig ugyanilyen mértékben rontotta a szovjetekét illetve leplezte le a Birodalom erőszakos természetét. Az, hogy mennyire budapesti esemény volt jól látni abból, hogy a határainkon belül már javában cirkáltak új orosz páncélos hadosztályok (az orosz csapatösszevonás beletelt egy pár napba), mikor november 2.-án kikiáltottuk a függetlenségünket.

Városi legendák kaptak szájra akkor (és tartják magukat még valamennyire) az USA lehetséges beavatkozásáról, amely nem volt opció, hiszen nem akartak volna újabb világháborút sem csatatérré változtatni az országunkat. A szuezi válság megoldása ettől teljesen független esemény és a hidegháború befejezése irányába tett egyik fontos lépés. Egyszerűen kedvezőtlenek voltak a földrajzi adottságaink, az oroszok nem hátrálhattak meg ebben a helyzetben - amit a kortársak persze rosszul mértek fel.

Nagy Imre sem volt egyáltalán reálpolitikus, de a mai vezetésünk nem emiatt ítélné el, hanem amiatt, mert kommunista volt. Nem lehetett más akkoriban mint kommunista, ha politikával akart foglalkozni, viszont kevéssé közismert, hogy mindig a humánum oldalán állt (a padlássöpréseket is fékezni igyekezett a KB-ban, azonban annyira belső használatú mozgalmi nyelven tette ezt a színfalak mögött, hogy a közvélemény nem érzékelt belőle semmit). 

Mire lehet következtetni két hét eseményeiből?

Két hét eseményeiből messzemenő tanulságokat levonni annyira nehéz mintha egy házasság mézesheteiből próbálnánk megítélni, hogy mennyire lesz sikeres és tartós. A forradalmárok pedig mind a "mézeshetek" lázában égtek, egy közös ellenség iránti összefogás összekovácsolta a nemzetet, mindenki segített mindenkinek, ezért lett a közhangulat annyira fennkölt.

Azért egy kommunista-szocialista vezetésű forradalom volt, mert a jobboldalt és a többi pártot annyira szétverte a rendszer és annyira megfélemlítették a tagságot, hogy nem volt senki más porondon. A többi pártnak kellett volna egy pár év, hogy újjászervezzék magukat, bár így is megjelentek már november 2.-án.

A jugoszláv stílusú szocialista rendszer irányába való elmozdulás nem volt túl valószínű (feltéve persze, hogy valami csoda folytán az oroszok feladták volna Magyarországot). Pár évig lehetett volna egy olyan jellegű irányvonal Nagy Imre vezetésével, azonban nálunk nem volt olyan szintű orosz barátság sem hagyományosan erős baloldal mint Tito Jugoszláviájában. Sokkal valószínűbb lett volna egy osztrák típusú rendszer, jobbközép nemzeti kormány vezetésével. (A stabil fejlődés megalapozására az ilyen kormányzat tűnik a legalkalmasabbnak.)

A forradalom győzelme esetén biztosan bekövetkezett volna a rendszerváltáskor felszínre került marakodás a népnemzetiek és a modernisták között, mert ha nincs egy közös ellenség, akkor a belső ellentétek törvényszerűen a felszínre jönnek. (Az Orbán rendszer is úgy akar nemzetet kovácsolni, hogy mindig egy közös ellenség képét mutatja fel, amivel főként a Fideszt támogatók közötti érdek ellentéteket tudja leginkább a szőnyeg alá söpörni.)

Kapitalista fejlődés jöhetett volna, de nem volt rá esély

Nem volt esély a Birodalommal való egyezkedésre egy pillanatra sem, bár ezt a felkelők nem tudhatták akkoriban (talán túlságosan bíztak Hruscsov jóindulatában), ezért nem is következhetett az európai normáknak megfelelő kapitalista fejlődés, maradt egy félázsiai jellegű rezsim. Politikailag Ausztria és Jugoszlávia profitált a legtöbbet a ebből a helyzetből, mert mindkét ország meg tudta erősíteni a semlegességét, és lekerült a napirendről, hogy bármelyik ország is akár önként akár kényszerből a szovjetek csatlós állama legyen.

A magyar önkormányzatiság viszont sikerrel vizsgázott: a kisebb-nagyobb településeken mindenütt olyan vezetőség jött létre, akit mindenki el tudott fogadni és amely elejét vette a káosz és az erőszak eluralkodásának.

Az is fontos, hogy az antiszemiták nem rúgtak labdába annak ellenére sem, hogy a sztálinista vezetésben a zsidó származásúak domináltak, a magyar társadalom láthatóan tanult a háború alatt bekövetkezett eseményekből. 

Sokszoros veszteség

Sokan életüket vesztették, mások hosszú évekre börtönbe kerültek (általában 1963-ban szabadultak), ezen kívül az önállóan gondolkodó embereket a rendszer igyekezett megfélemlíteni vagy feketelistára tenni mint nem megbízható egyéneket. A legnagyobb csapás talán a közel 200 ezer, zömében dinamikus és tehetséges ember elveszítése, akik kivándoroltak az országból, - ők sem akadályozták tovább a kézi vezérléseken alapuló, szabadságjogokat nem nagyon ismerő rendszer működését - ez azonban már valamennyire a mai viszonyainkra is emlékeztethet.

Nem Magyarország az egyetlen, amelynek mostoha sors jutott Európa újabb kori történelmében. A 20.században valóban sok csapást kellett elszenvednünk, ez azonban nem csak rólunk mondható el, sőt előtte évszázadokon át a béke és nyugalom szigetének számítottunk. A Habsburgok uralma alatt mindig képesek voltunk kiharcolni olyan fokú autonómiát, amiről mások (például a lengyelek, csehek vagy a szerbek) legfeljebb csak álmodhattak. Sőt még azt is elmondhatjuk, hogy Trianonhoz hasonló csapást is átéltek rajtunk kívül mások is.

1. Ország valódi határok nélkül: Lengyelország

Lengyelország nem mondhatja el azt magáról amit mi, hogy sok évszázadon át stabil határokkal rendelkezett volna, sőt a természetes határvonalak hiánya miatt az ország körvonalai folyton változtak. A 15-17.században még hatalmas lengyel-litván közös államot 1795-ben elfoglalták és felosztották az oroszok és a németek (poroszok) egymás között, az ezt követő több mint egy évszázadon át legfeljebb némi korlátozott autonómiát kapott az oroszoktól Varsó és környéke. A lengyelek felkeléseit a cári rendszer mindig véresen megtorolta olyannyira, hogy Lengyelország évtizedekre teljesen el is tűnt a térképekről. A mai Lengyelország határait a II. világháborúban győztes oroszok szabták meg - a németek rovására. Igaz viszont, hogy a II. világháborúban a lengyelek szenvedték talán a legtöbbet az oroszok, beloruszok és ukránok után a harci cselekmények súlyosságát és az áldozatok számát figyelembe véve. Sztálin először hátba támadta őket majd értelmiségüket a katyni erdőben kivégeztette, és pár évvel később a varsói felkelésnek sem nyújtott segítséget... a súlyos történelmi tapasztalatok miatt nagyon nehezen képzelhető el bármiféle orosz-lengyel szövetség, főként a kemény vonalas Putyin részvételével.

2. A II. világháború legnagyobb győztese és egyben fő vesztese is: Szovjet-Oroszország

Már a szovjethatalom megszületésekor tomboló polgárháború áldozatainak számát is közel 10 millióra teszik, (aki nagyobbrészt éhínségek és járványok áldozatai voltak), és ez a szám jóval felülmúlja az első világháborúban orosz áldozatainak számát is (amely 3 millió körüli). A II. világháború még ennél is sokkal súlyosabb csapás volt, a becslések 20 és 27 millió közötti áldozatról szólnak, ami egy elborzasztó szám. Ezen belül a német hadifogságba esett szovjet katonák száma 5 millió volt, akiknek fele éhen halt, mert a németek nem tudták ellátni élelemmel, a másik felét Sztálin végeztette ki vagy kényszermunka táborokba küldte. (Visszavonulni szigorúan tilos volt a szovjet katonák számára a háború első éveiben, ezért a németek eleinte egész hadseregeket kerítettek be.) A katonai győzelem csak megerősítette Sztálint, akinek rendszere egy tipikus ázsiai típusú despotizmus volt. A hagyományos ázsiai felfogás annyira közösség centrikus, hogy eljuthat oda, ahol az egyén élete már nem jelent különösebb értéket, és mindenki feláldozható, akiről nem lehet tudni biztosan, hogy eléggé megbízható. Sztálin alatt mintegy 6 millió ukrán paraszt halt éhen (mert ellenálltak a kolhozok létrehozásának) és 20 millió társadalmi stabilitásra veszélyesnek nyilvánított személy a gulágokban végezte.

3.Egy ország, amelynek az önálló államiság lett a végzete: Szerbia

Szerbia 1496-tól évszázadokon keresztül az óriási Oszmán Birodalom egy kis tartománya volt, és csak a 19.században jutottak el az autonómiáig, 1878-ban lettek függetlenek. Kevéssé közismert, hogy az I. világháború áldozatai között viszonylagosan a szerbek voltak a legtöbben: a lakosság mintegy 20%-a veszett oda, míg a hadviselő felek többségében ez a szám 5-7,5% között alakult. (A románok és törökök esetében volt még ez az arány ennél nagyobb.) A szerb-horvát vezetésű Jugoszlávia aránylag jól prosperált, és bár a 2.világháború nem kerülte el, de a háború után egy viszonylagos jólétet biztosító, független kommunista államként működött. Annál nagyobb csapásnak bizonyult a szerbek számára az államszövetség felbomlása a '90-es években: a külföldön maradt szerb nemzeti kisebbség arányát tekintve a helyzet hasonló a mi trianoni tragédiánkhoz. Az anyaországban 6 millióan élnek, ehhez képest Horvátországban élő szerbek: kezdetben 500 ezer, amely 200 ezer alá csökkent, Bosznia-Hercegovinában még mindig több mint 1 millió szerb van, Koszovóban 140 ezer és Montenegróban is mintegy 180 ezer. (Ha néha elvonatkoztatunk attól az egyetlen szemponttól, hogy hozzájuk csatolták a Vajdaságot, azzal még nem követünk el "hazaárulást".) Mivel a kivándorlást már Jugoszláviában sem korlátozták, ezért óriási szerb diaszpóra jött létre számos nyugat-európai országban, számukat nemrég 2,3 millióra becsülték.

A '90-es években tomboló szerb nacionalizmus egy időre szalonképtelenné tette őket az európai együttműködés számára, nem történtek külföldi beruházások, ezért most a szerb GDP egy főre vetítve csupán 6 ezer EUR és vásárlóerő paritáson 14ezer, nálunk viszont a nominális 14 ezer, a PPP-ben kifejezve 27 ezer, tehát mintegy kétszer gazdagabbak vagyunk náluk.

4.A történelem áldozata majd tettese: Németország

A kora újkori történelem egyik legnagyobb áldozatának Németország mondható. A 30. éves háború sokkal nagyobb népességcsökkenést okozott náluk mint nálunk a török hódítás. (A hódoltság alatt a népességcsökkenés inkább elmaradt népességrobbanásban jelentkezett, ennél nagyobb kárt okozott viszont nálunk a településszerkezet és az etnikai arányok megváltozása). Egyes német területeken a lakosság 1/3-a,vagy akár a 2/3-a is áldozatul eshetett a vallásháború pusztításainak. A következő évszázadban a spanyol örökösödési háború, a 7 éves háború, majd később a napóleoni háborúk fő ütközetei nagyrészt német, porosz területeken zajlottak. Csupán a 19.század második felétől az egyesült Németország jutott el oda, hogy "imperialista" módon lépjen fel a térségben. Ezzel együtt is csak a II. világháború az, amely egyértelműen az ő hibájuknak mondható, azonban Hitler olyan leckét adott nekik, amelyre még ma is emlékeznek és reflexből mindig az ellenkezőjét teszik mindannak, amin a náci harmadik birodalom alapult.

5.Az esélytelenek nyugalmával: a csehek

Csehország 1620-tól egészen 1918-ig a Habsburg birodalom egyik önállóságától megfosztott tartománya volt. 1938-ban a németek szállták meg, 1968-ban pedig az oroszok Csehszlovákiát. Nem csoda, hogy a körülmények hatására mindenféle birodalmi és nagyhatalmi ambíciójukat feladták már sok évszázaddal ezelőtt. Vallási identitásuk sincs, mivel a két legnagyobb európai vallás, a katolicizmus és a protestantizmus közé ékelődtek be, és valószínűleg az orosz ortodoxia sem lehet túl szimpatikus számukra, emiatt leginkább ateisták. A cseh mentalitásban nyoma sincs semmilyen harciasságnak, alapvetően békés felfogásuk hosszú távon kifizetődőnek bizonyult. A volt kommunista országok közül náluk a legfejlettebb a gazdaság, a legmagasabb az életszínvonal és ami ennél is fontosabb: kicsik a jövedelmi különbségek (a skandinávok szintjén vannak e téren).

Európa nyugati részén (angoloknál, a Németalföldön, franciáknál, svédeknél, olaszoknál) az egész országokat csatatérré változtató, kivéreztető háborúk már sokkal hamarabb lezajlottak mint a középső és keleti részén, ahol az utóbbi évszázadokban is nagy területekre terjedtek ki háborús konfliktusok. A folytonos instabilitás az egyik fő oka a keleti területek elmaradottságának a nyugatiakhoz képest. A sikeres stratégia mégsem az, hogy benne ragadunk a múltban és valamiféle nehezen megfogható történelmi igazságtételt emlegetünk, hiszen az ilyen politika csak növeli az instabilitást régiónkban.

Magyarországhoz képest sokkal kevesebb önálló állami létet tapasztaltak meg a Balkán egyes országai, és például Litvánia nálunk jóval nagyobb területi veszteségeket szenvedett el. Országunk területi fekvése sokkal kedvezőbb mint például Bulgáriáé, akik Törökország szomszédságában vannak a Balkán keleti részén vagy a balti államoknál és a lengyeleknél, akik mind Oroszország szomszédai.

A legnagyobb problémát az jelenti, hogy az országok ritkán tanulnak egymás példájából és olykor még a saját történelmükből sem mindig helyes következtetéseket vonnak le. Néha elkerülhetetlen a szakadékba rohanás, például egy Ceausescu vagy Mussolini rendszere, amely több generációt is képes volt immunissá tenni a demagóg diktátorokkal szemben.

Úgy gondolom, hogy az ellentét nagyon is valós és fontos is a kétféle felfogás között, amelynek egyike humanistának nevezhető (liberális, emberi jogokra fókuszáló, a rációban és tudományban hisz inkább), a másik ezzel szemben sokkal inkább közösségcentrikus (nép-nemzeti, hagyománykövető, kisközösségi életet élő, érzelmesebbnek mondható). A polarizáció elég éles földrajzi értelemben is, a politikai térképek (választási eredmények) elég világosan tükrözik, hogy mennyire különböző értékrendszerekről van szó.

A humanizmus nyomulása zajlik a kertek alatt

Úgy tűnhet, hogy a közösségi összefogás abszolút fölényben van az egyéni törekvésekkel szemben, de ez a gyakorlatban mégsem így van. A (modern) humanizmus az egyén képességeire, adottságainak kiteljesítésére fókuszál, illetve igyekszik az ennek útjában álló akadályokat eltávolítani (ez lenne a liberalizmus eredeti célja, még nem dogmatikus formájában). A "Nyugati Kultúra" jelentős részében (néhány ázsiai országgal együtt) ez az értékrend dominánssá válva igen fejlett munkamegosztást és gazdasági jólélet eredményezett. Például ha magas szintű oktatást biztosítunk és segítjük a szabad versenyt, akkor az egyéni teljesítmények magasabb szintjéből a társadalom egésze is profitálni fog. Ennek a felfogásnak a térnyerése mára ugyan lelassult de nem állt meg mégsem, olyan esetekből látható, amikor csökken a diszkrimináció (például nem kerül hátrányba valaki amiatt, mert történetesen homoszexuális) vagy a merev szabályozásokat enyhítő törvényeket hoznak, esetleg a globális kapcsolatokat javító megállapodások jönnek létre.

A közösségcentrikusak is erősen jönnek fel

A másik felfogás a közösség egészének jogait preferálja az egyéni jogokkal szemben, és legtöbbször nemzetállami szinten szerveződik meg. A nemzeti szintű érdekvédelemre mindenhol szükség van és a gazdaság számára is megfelelő stabilitást, rendezettségeit biztosít ez a keret (a gazdaság fejlődését szinte minden országban piacvédő, nemzeti identitást erősítő konzervatív kormányok alapozták meg). Az ember közösségi lény, a legtöbben igényeljük is az áttekinthető közösségeket, emellett a hagyományban (abban ami jól bevált) ösztönösen jobban bízunk mint a modern, új dolgok többségében. A konzervatív értékeik fenyegetettségét érzők szembefordulnak a modern humanizmus (a pluralista társadalom) alapjának vélt jelenségekkel: tagadják a demokratikus szellemiségét, az általános emberi jogok érvényességét és a kapcsolatok bővülésével szemben (globalizáció) bezárkózáspártiak. A vezérelvű autokratikus rendszerek jelzik leginkább ennek a "keleti szellemiségű" jelenségnek az előretörését főként Európa keleti felén és Ázsia egyes országaiban.

A humanizmus nem olyan szép, amilyennek látszik (éppúgy mint nem tud felvilágosítani másokat egy olyan ember, aki belülről sötét)

A humanizmus szépen hangzó szó hiszen számára "az ember a legfontosabb", de éppúgy kritizálható mint bármilyen más mereven alkalmazott, dogmatikus világnézet. Fellegekben járó naivitásról van szó, mert a "világbéke" nem lehetséges, a '68-asok "make peace not war" jelszava is puszta idealizmus. Azt szokták mondani, hogy aki az egész emberiséget szereti, az nem fogja szeretni az egyes embert a maga valóságában, legfeljebb szavakban, elméleti síkon. (Ez az ún. polkorrektség, nyugati campusokon domináns vitastílus). Az embert szabad lénynek tekinti, de nem képes a szabadság fogalmának mélyebb értelmezésére. A liberálisokra jellemző negatív értelmezés (szabadnak lenni valamitől) nihilizmust eredményez és a felelősség vállalásának hiányát, szemben a pozitív értelmezéssel (szabadnak lenni valamilyen céllal), amikor a szabadságom abban áll, hogy megválaszthatom az elköteleződésem irányát. A modern humanizmusra való hivatkozás gazdasági anarchiát hozott valamint a "szabad verseny" jelszava alatt az erőfölénnyel való visszaélést, miközben a "szép lelkek" a tolerancia fontosságáról és hasonló elvekről beszéltek a közmédiumokban. (Mintha az agresszió és az érdekeinkért való kiállás megkerülhető dolog lenne.)

A közösségközpontúság sötét oldalai legalább ilyen feltűnőek

A szépen hangzó közösségközpontú gondolkodásnak (közösség alatt a családot, a helyi vallási közösséget és a nemzetet is értve, azaz "isten-haza-család" hármasságát) ugyanígy súlyos árnyoldalai vannak. Az emberek nagy része az önállóságát és a voltaképpeni szabadságát feladva a vélt közösségi célok érdekében hamarosan a nyáj könnyen manipulálható tagja lesz. Mivel az akol meleg az ő számára teljesen elegendő és nem törekszik a folyamatos önképzésre, ezért szellemileg ellustul, és ha akár még ha tudományos doktori címet is szerzett is egykor, akkor is könnyen lesüllyed a szellemi tespedés és igénytelenség szintjére. Az alapvető félelmekre építő ideológusok és politikusok mindig könnyedén manipulálni tudták az önálló gondolkodás igényéről lemondott emberek csoportjait (hiszen az emberek azt gondolják, hogy "a vezetőség úgyis jobban tud mindent"), a harcias ösztönök felkeltése révén tudtak létrejönni és terjeszkedni kommunista és fasiszta diktatúrák. A közösség ideológusai időnként cinikus, máskor pedig leginkább érzelem vezérelt emberek, akiknek sem a fogalmi pontosság sem a mély értelműség nem tartozik az erényeik közé. A hódítás például számukra dicsőséges, de mitől lenne az, amikor a nagy hódítók szinte semmi pozitívat nem hagytak maguk után, csupán pusztítást. (Éppen hogy a nem látványos építőmunka vitte előre a világot.)

Más-más hülyeségek rabjaivá válnak

Mindkét véglet könnyen válik különféle szenvedélyek rabjává, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal, amelyre az ideológiai elvei csak hellyel-közzel alkalmazhatóak: a konzervatív alkoholizál, a humanista inkább drogozik. Az egyik a virtuális valóság rabja, a másikat a politika fanatizálja és veszi el a józan eszét. A modern ember a fogyasztást hajlamos fetisizálni, a hagyományőrző pedig hajlamos egy giccses, hamis képet építeni (azért hamis, mert a modernitás nélkül nem létezne). Az előbbi személytelen, rideg világban él, az utóbbi pedig csak sógor-koma viszonylatokban gondolkodik. A hagyományos vallásosság azzal "biztatja" a pógárt, hogy senki vagy, egy bűnös lélek, aki csak Isten irgalmában reménykedhet. Ezzel szemben a modernek azt a hitet terjesztik, hogy az ember korlátok nélkül a természet fölött álló lény. A környezetet az egyik műanyag csomagolással, a másik szénerőművekkel teszi tönkre, viszont mindkettő imád autót vezetni vagy motorokon száguldozni.

Melyiknek áll a zászló és melyik fog győzni hosszabb távon?

A fentiek alapján könnyen belátható, bármelyik felfogás abszolút győzelme és dominanciája teljes katasztrófát okozna. Csak abban lehet bízni, hogy mindkettő csak részlegesen tud felülkerekedni és valami új alakulhat ki eközben. Vannak természetesen a két szélsőséges felfogás között álló értelmes emberek is bőven, és habár az lehet a sejtésünk, hogy az ő józan felfogásuk lehet a meghatározó, sajnos az ő közéleti aktivitásuk általában eléggé csekélynek mondható és nem is eléggé dinamikus. A társadalmi és gazdasági polarizáció, a szélsőségek kiéleződése olyan szintre jutott, hogy csak azok segíthetnek rajtunk, ami mindkettőtől egyformán távol állnak. Szerencsére a dialektikus filozófia alaptételével szemben a világunk a jelenségek szintjén nem két pólusú, hanem általában rendre megjelenik egy olyan is, amely mindkettőt tagadja: pl. pozitív-negatív vs. töltésnélküliség.

Vannak-e olyan emberek, olyan generációk amelyek magatartása egyik fenti kategóriával sem azonosítható?

Igen, nekem is van olyan ismerősöm, aki nem rabja sem a technikának sem a hagyománynak teljes egészében, valahogy a kettőt ötvözni képes a maga módján. Reményre adhat okot, hogy a mai fiatal generációk kevéssé fogyasztáscentrikusak viszont hidegen hagyja őket a mozgósító széndékú populista politikai demagógia is. Egyszerűség, spontán viselkedés, realitás, józanság, arányérzék és kreativitás - ilyen tulajdonságok segíthetnek rajtunk a jövőben. A panaszkodó ember azért negatív, mert a problémáiért másokat hibáztat, nem a megoldást keresi, hanem lelki szemetesládának használja azokat, akik valamiért meghallgatják. Vele szemben viszont a pozitív, életigendő személyiség nem gondolja, hogy a világnak akár ilyennek (modernnek, humanistábbnak stb.) akár olyannak (hagyományosnak, közösség központúbbnak stb.) kellene lennie, hanem kreatív módon abból építkezik, amit éppen talál. Sajnos ma még a kisebbséget alkotják az ilyen emberek, akiknek nem a mások elleni küzdelem tölti ki az életét vagy annak a megindoklása, hogy mit miért nem lehet megoldani, hanem az érdekli szenvedélyesen, hogy milyen problémákra (kihívásokra) milyen válasz adható.

Hataloméhség a köbön

A humanizmus a természetet tekinti főként vég nélkül és büntetlenül kizsákmányolhatónak, a közösségközpontúak pedig a valós értékteremtés nélküli elosztás ügyében veszekednek másokkal, de mindkettő hatalomról és egóról szól végső soron. Mindkettő akkor érzi jól magát, ha érezteti a fölényét más embercsoportokkal szemben. Különféle pénzszivattyúkat működtet mindkettő, cél a nagyobb gazdaság és hatalom, tekintet nélkül arra, hogy kik és mikor fizetik meg később ezek árát - már pedig valakiken biztosan behajtják. A pénzzel önmagában semmi baj nincs, csupán a könnyen megszerezhető sok pénz az, ami mérgező hatású az egyes társadalmak életében, és ezen a téren mindenki csak körbe mutogat a másikra. Ilyen könnyű pénz (valójában pénzszivattyú) az olaj, és egyéb fosszilis energiahordozók kitermelése, a hulladékokkal való felelőtlen gazdálkodás, egyes pénzügyi szervezetek működése (nagybankok, tőzsdecápák), a kiterjedt és társadalmilag elfogadott korrupció, az adócsalás stb. Emiatt végül mindkettő saját ellentétébe fordul és a saját karikatúráját mutatja: olyan "közösségeket", amelyeket hataloméhes emberek meneteltetnek, vagy éppenséggel olyan "humanistákat", akik csak látszat segítséget nyújtanak a nélkülözőknek, legbelül viszont erkölcsileg felsőbbrendűnek érzik magukat másoknál.

Az óra mindenesetre ketyeg

Régi közhely, hogy kicsinyes hatalmi veszekedésekkel vagyunk elfoglalva miközben a természeti környezetünk tönkremegy. Sajnos olyannyira így van ez, hogy a mostani legfiatalabb generációk már megélhetik azt, hogy a század vége felé (vagy már a közepén) a globális felmelegedés miatt az ökoszisztémák összeomlanak: alig lesz táplálék és tiszta víz, hőség és pusztító viharok szedik áldozataikat. A politikusok taktikázása és iszapbirkózása foglalja le a figyelmünket ahelyett, hogy a felmelegedés megállításával, a szennyező anyagok teljes újrafelhasználásával, az élőhelyek megóvásával foglalkoznánk inkább. Arra kellene megoldást találni, hogy a gazdaság erőforrásait ilyen célokra lehessen fordítani, semmint hogy a Marsra akarjunk eljutni (A Föld bolygó is lassan hasonlítani fog rá) vagy újabb autósztrádákat, felhőkarcolókat és szuper fegyvereket létrehozni. A gazdasági növekedés legfőbb mérőszáma a fenntarthatóság, a fenntartható élet visszaállítása kellene, hogy legyen. Minden országban növekedni kellene azok számának, (és folyamatosan követni kellene az alakulását), akiknek a széndioxid-lábnyoma 1 alá csökkent (tehát nem használ el évente "egy egész Földet") vagy legalábbis ez a mutató évről-évre jelentős mértékű csökkenést kell, hogy mutasson, amellett hogy a viselkedésünk összességében is egyre inkább környezetbarátnak lehessen mondható.

(kép forrása: http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_order=&na_start=2383&na_step=30&t=9150123)

Mivel valaha mélyebben foglalkoztam a magyar mezőgazdasággal, érdemesnek tartom megnézni, hogy mennyire megalapozott a nosztalgiázásunk a régi "téesz-világ" iránt és mi volt emögött a kissé kiábrándító valóság.

A hanyatlás legfőbb oka

Az alábbi ábra megmutatja, hogy miben rejlik a legfőbb, a politikától független fő oka a magyar mezőgazdaság hanyatlásának: az élelmiszerek világpiaci ára folyamatosan csökkenő trendet mutat, ami csak 2000 után változott meg.

(kép forrása: http://farminstitute.org.au/ag-forum/a_new_soft_commodity_super-cycle_with_higher_agricultural_prices)

A 20.század második felében ugyanis az élelmiszertermelés a modern termelési technológiák elterjedésének következtében gyorsabban bővült mint a fizetőképes kereslet. A csökkenő jövedelmezőség miatt a falvak egyre kevesebb embert képesek eltartani legalábbis azzal a mezőgazdasági tömegtermeléssel, amely nálunk a szoci-komcsi rendszerben jellemző volt, kivéve persze, ha a politika támogatást ad az emberek helyben tartásához (amint az EU-ban a mai napig jellemző).

Ami a csövön kifért

A '60-as és '70-es években megtörtént nálunk a mezőgazdaság gépesítése és a technológiai fejlesztése, és a falvak népe hálás volt Kádár Jánosnak azért, hogy hogy például (az amerikai minták alapján bevezetett) hibrid kukorica termesztése a régi gazdálkodásnál mennyivel könnyebb munkát jelentett és jövedelmezőbb is volt.

Az óriási termelési volumen azért volt sokáig fenntartható, mert a nagy Szovjetunió a jó klimatikus és talajviszonyok ellenére sem volt képes a mezőgazdasági önellátásra, a szervezetlen működés és az érdekeltségi rendszer hiányosságai miatt. A terményt olykor nem tudták teljes egészében betakarítani a földekről és megfelelően tárolni, ezért rendszeresen gabonát vásároltak még "a nagy ellenségtől", az USA-tól is. (Ma viszont már Oroszország jelentős gabonaexportőrnek számít a világpiacon.)

Párhuzamot lehet vonni a 18.század második felétől a 19.század elejéig tartó időszakkal, amikor a Habsburgok sokat háborúztak, és a hadsereg ellátásából jelentős hasznot húztunk, a mai kastélyaink nagy része akkoriban épült. (Amikor ennek vége volt, az 1820-as években lett nyitott a magyar nemesség a reformokra, mondhatni kényszerűségből.) A Kádár-rendszer esetében is lényegében arról volt szó, hogy egy nagy hadsereget tartó birodalom igényeit kellett kielégítenünk, ráadásul előnyt jelentett a relatíve olcsónak mondható orosz olaj és nyersanyagimport is, lényegében ezen alapult az egész magyar gazdaság.

A minőség nem számított csak a mennyiség, ezért a búzából is csak a nagy termésátlag volt a fő szempont, és hogy valamilyen kenyeret lehessen sütni belőle.

Nem volt éppen fenntartható és környezetbarát

Kép forrása: https://agroforum.hu/agrarhirek/novenytermesztes/az-oszi-buza-tapanyag-utanpotlasa-kulonos-tekintettel-a-kornyezetkimelo-nitrogenellatasra/

A terméshozamok a '80-as évek elejétől már gyakorlatilag nem növekedtek, és ezt is csak igen magas műtrágyaadagokkal lehetett fenntartani. Aki ismeri a hozamgörbét tudja, hogy egy szint fölött a növények már egyre kisebb hatékonysággal használják fel a plusz tápanyagokat, és ezek jelentős része amellett, hogy kidobott pénz jelent, a vizekbe fog bekerülni. A talajainkat annyira agyonműveltük akkoriban a nehézgépekkel, hogy lecsökkentettük a szerves anyag tartalmát és roncsoltuk a szerkezetét, emiatt fokozódott a talajerózió és időnként a szél is elfújta (defláció).

Jóval több és a mainál durvább vegyszereket használtunk, sőt a munkavédelmi szabályok betartását is elhanyagoltuk (triviális példa, hogy a permetezést végzők például nem tejet ittak a munka után hanem alkoholt): ennek egészségkárosító hatása azonban csak évtizedek múlva jelentkezett. Nem készült még felmérés arról, hogy a szocialista nagyipar és mezőgazdaság mennyi áldozatot követelt, annak ellenére, hogy az átlagéletkor visszaesése elég szembetűnő.

Az állattartó telepek hígtrágya kezelésére is kevés gondot fordítottak akkoriban, emiatt is nőtt az ivóvizeink nitráttartalma. Sertéshúsból több mint kétszer annyit termeltünk mint amennyit elfogyasztottunk, azonban ezek jelentős részét hatalmas betonbunkerekben, nem költséghatékony módon tettük, az állatok gyarapodása lassú volt a természetellenes környezetben.

Távolról sem volt világhírű

Kukorica termelésünk ugyan nemzetközileg kiemelkedő szintű volt, a mezőgazdaságunk más ágazataira viszont már nem volt elmondható ugyanez. A tőlünk északra és nyugatra fekvő országokhoz képest nálunk kevesebb a csapadék és kevésbé egyenletesen oszlik meg, a levegő páratartalma is alacsonynak mondható a Kárpát-Medencében. Emiatt búzából a hozamaink alacsonyabbak voltak, ami még inkább érvényes ez a cukorrépára (amely az egyik fő oka volt, ha nem is az egyetlen a gyáraink bezárásának).

A földjeink jelentős része vagy homokpuszta (pl. Kunság) vagy szikes terület (pl. Hortobágy), viszont a trianoni békeszerződés megkötésekor a szomszéd országok elérték azt, hogy kiváló minőségű földeket kapjanak (Csallóköz, Bácska, Bánát).

A "keleti-táboron" belül számított csak az élelmiszer termelésünk jónak, a nagy táblák gépesített művelése miatt a tömegtermelés nálunk eléggé jól működött, míg más országokban élelmiszerhiányok is előfordultak.

Ami miatt működőképes volt: téesz melléküzemek és a háztáji

A '80-as években a téeszek és állami gazdaságok az "agrárolló" és a "romló cserearányok" miatt egyre inkább állami támogatásra szorultak. A téeszek nyereségességét ekkoriban már a melléküzemágak biztosították, amelyek manufakturális kisüzemek voltak nagyon sokféle termékkel: a seprűgyártástól a villanymotorok tekercseléséig. Ezeket a melléküzemágakat is magával rántotta a szocialista nagyipar és kereskedelmi láncok összeomlása.

A másik a nagyüzemeket jól kiegészítő háztáji gazdaságok rendszere volt, a "második gazdaság" volt az, amely a lakosság 3/4-e számára akkoriban magasabb életszínvonalat tett lehetővé: fusizás, maszekolás, géemkázás, egyéb mellékjövedelmek. A viszonylag magas életszínvonalnak az volt az ára, hogy a '80-as évek közepén a magyarok dolgoztak majdnem a legtöbbet európai viszonylatban. Másrészt az első gazdaság rovására ment: az emberek nem tették oda magukat a munkahelyen, mert az otthoni munkavégzésre tartalékoltak, és néha a munkahelyük eszközeit használták (kisebb, de rendszeresnek mondható lopások felett is szemet hunytak).

A rendszerváltáskor már a közgazdászok figyelmeztettek, (és Antall József is utalt rá a taxisblokád alatti ún. "pizsamás interjújában"), hogy ez a "kaparj kurta neked is jut" jellegű rendszer sehol nem működik tartósan, a "félemberes" kisüzemek helyett a specializálódott, piacon versenyképes vállalkozások általában kiszorítják a többieket.

Nem voltak valódi termelőszövetkezetek

A termelőszövetkezetek a gyakorlatban inkább szocialista kolhozok voltak mint valódi szövetkezetek, mert a tagságnak nem volt valódi beleszólása a döntésekbe: a téeszek vezetősége, a "zöld bárók" kiváltságos réteg volt. A régi feudális reflexek működtek, a viszonyrendszer a helyi kiskirályok és az egyszerű dolgozók között a régi időket idézte a téeszekben, az állami gazdaságokban pedig még inkább.

(Egyébként a hozamokkal is kicsit manipuláltak, mivel ez presztízskérdés volt a vezetőség számára, a rendszerváltás után viszont már divat lett alábecsülni a termésátlagokat, hátha több támogatást tudnak kiharcolni.)

Annyira hozzászoktunk ehhez, hogy a rendszerváltás után az emberek képtelenek voltak élni a lehetőséggel és valódi termelő és értékesítő szövetkezeteket létrehozni. Igaz viszont, hogy egy csapásra elveszítettük a legfőbb piacunkat, mert a Szovjetunió hirtelen fizetésképtelenné vált, és az addigra már erősen eladósodott magyar állam nem tudta a helyzetet tovább finanszírozni.

A lengyelekkel való összehasonlításban mára oda jutottunk, hogy amíg náluk virágzó mezőgazdaság van az EU csatlakozás óta, kiemelkedő többek között az alma és a tejtermelésük, addig mi az EU támogatások nélkül csak vegetálnánk - amit gyakorlatilag a mezőgazdasági minisztériumban is elismernek. A lengyeleknek Hruscsov szerint "úgy állt a szocializmus mint a tehénnek a gatya", ezzel szemben sokkal jobban alkalmazkodni tudott a mezőgazdaságuk (és a gazdaságuk általánosságban is) a piaci viszonyokhoz mint a miénk.

Két dolog van a nosztalgia mögött

Az egyik, hogy az emberek a fiatalságukra általában szívesen emlékeznek vissza, vagy ha az előző rendszerben még nem is éltünk, képesek vagyunk hinni abban, hogy régen minden szebb és jobb volt mint manapság.

Igaz, hogy falvak valóban pusztulásnak indultak a rendszerváltás után, azonban ez világtendenciának mondható (kivéve azokon a helyeken, ahol fellendült a speciális helyi termelés és az idegenforgalom). Az akkori körülmények voltak inkább kivételesnek mondhatóak, mivel egy nagy hadsereget fenntartó világbirodalom mezőgazdasági szállítójaként kedvező helyzetben voltunk.

A nosztalgia másik fő oka a kollektivizmus iránti vágy, az a nyájszellem, amibe a magyar emberek közül sokan visszavágynak (az önálló felelősségvállalástól félve), és erre a vágyott ideára emlékeztetheti őket a mezőgazdaság kollektivizált rendszere.

Egy adott kor fő problémái általában nem szembetűnőek és könnyen elsiklunk felettük, hiszen sok esetben épp amiatt lehetnek a legsúlyosabb problémák, mert nem látjuk őket világosan, ennélfogva nem is teszünk ellenük semmit.

A déd- és nagyszüleink generációjával összehasonlítva a legfeltűnőbb különbség, hogy a mi életünk (az alsó-középosztálytól felfelé legalábbis) mennyivel kényelmesebb mint az övék volt. Ez még az arisztokráciára esetében is érvényes bizonyos tekintetben: a Habsburg császárok kastélyait télen alig fűtötték, a mai ember számára szinte elviselhetetlennek tűnik a tél átvészelése fűtetlen szobában. (Bár a világ nem minden részén van ez így: Dél-Amerika nagy részén vagy Japánban most is nagyon keveset fűtenek.) A mosás és takarítás a nagypolgárság szobáiban egy seregnyi ember munkájának összehangolását kívánta több napon keresztül. A paraszti gazdaságban pedig mondhatni katonás rendben folyt a munka, a gyerekektől az idősekig mindenkinek megvolt a feladata napkeltétől egészen napnyugtáig.

Nem túlzás azt mondani, hogy a kényelem egyre nagyobb mértéke, mára megszokott szintje okozza korunkban a legnagyobb környezetvédelmi problémákat. Kényelmes például az üzletekben megvenni, amiről úgy gondoljuk hogy szükségünk van, miközben ezeknek a termékeknek az előállítása, csomagolása és szállítása során rengeteg környezetszennyező anyag képződik.

Vegyük például a kőolajból készült műanyag nejlonzacskókat: higiénikusak, vízállóak, előnyük még az átlátszóság és az olcsóság (azaz a könnyű hozzáférhetőség), amit nem mondhatunk el a szintén környezetszennyező technológiával készülő papírtasakokról vagy vászonszatyrokról, a természetes anyagokból készült műanyag zacskók pedig jelenleg nem olcsók. Még ha be is tiltjuk, - és úgy tűnik, a betiltásukra szükség van a fegyelmezetlen hulladékkezelésünk miatt,- akkor is marad egy csomó élelmiszer és egyéb háztartási cikk, amely valószínűleg még egy jó darabig továbbra is a mostanihoz hasonló műanyag csomagolást fog kapni, és valszeg. maradnak még a műanyag szemetes zsákok is.

Még nagyobb környezetvédelmi problémát okoznak a műanyag flakonok, de egyelőre senki nem akarja visszahozni az üveget, amely súlya miatt növeli a szállítási költségeket és a használata olykor balesetveszélyes is lehet.

Egyszerűen nincs olyan megoldás a környezetvédelmi problémákra, ahol ne kelljen beáldoznunk a kényelmünk egy részét.

Mindenekelőtt a közlekedés és szállítás az, amely nagy energiapazarló és környezetszennyező, hiszen (a legkényelmesebb módja legalábbis) óriási energiasűrűséget igényel, amellyel leginkább a gázolaj vagy benzin rendelkezik. A környezetünk megóvása érdekében már alighanem le kell szoknunk arról a közeljövőben, hogy oda utazunk ahova és amikor csak akarunk, autónként egy emberrel, vagy hogy évente többször átrepülünk távoli országokba.

A lakás fűtése gázzal nagyon kényelmes ugyan, de nagyon környezetszennyező is, mert nem megújuló energiáról van szó, - fával fűteni nyilván kevésbé kényelmes dolog. (A jól leszigetelt házak elvben olcsón kifűthetőek megújuló forrásból termelt árammal is.)

A főzés megint egy olyan dolog, amely nem annyira kényelmes ahhoz képest, hogy készételeket is vehetünk, bár sok előre feldolgozott étel nem csak környezetszennyezőbb, hanem egészségünkre is káros lehet. Hosszú távon alighanem luxusnak mondható az is, ha nem idényszerű, vagy importált zöldséget és gyümölcsöt fogyasztunk. (A rengeteg kidobott élelmiszerről nem is beszélve.) Az öntözhető területek is zsugorodni fognak, mert a vízbázisok is csökkennek a világ nagy részén, emiatt nem fogunk tudni rendszeresen ekkora mennyiségű élelmiszert előállítani mint ma tesszük. (Őseinkhez hasonlóan a táplálkozásunk is szükségszerűen az évszakoktól fog függeni, nem lesz egyforma az év egészében.)

A legtöbbünkre az a jellemző, hogy hibásan gondolkodunk ugyan, de ettől függetlenül az ösztönös megérzéseink még lehetnek helyesek. Az a radikalizálódás, amely a nyugati világban jelenleg zajlik, lényegét tekintve ösztönösnek mondható és bizonyos válaszokat is kínál elkényelmesedésünkre és az erre visszavezethető környezeti problémákra. Számos mozgalom visszatérést hirdet régebbi korok szokásaihoz: helyi termeléshez, régi mesterségek és életmódok felelevenítéséhez, vagy időnként a régi állítólagos "lovasnemzet" aszketikus életstílusát követi hellyel-közzel. A radikalizálódott csoportok növekvő agressziót mutatnak, amely részben egyfajta lázadásként is felfogható az elkényelmesedéssel szemben. Úgy gondolom, hogy sokak számára ez is jelentheti a jövő útját (bár nyilván nem mindenkinek, lesznek akiknek éppen az előremenekülés, a technikai és technológiai fejlesztések jelenthetik a megoldást). A radikalizmus számomra akkor hiteles, amikor megelégszik azzal, hogy vonzó alternatívákat kínáljon sokak számára és nem ragaszkodik a hatalom olyan külsődleges szimbólumaihoz mint például a gépjárművek (nagy motor, hatalmas autók), a különféle fegyverek vagy mások megfélemlítése céljából szervezett tömegdemonstrációk.

Kérdéses, hogyan lehet mérni, hogy egy társadalom tagjai mennyire fittek. Ennek egyik módja Fibit készülékek használata, amelyek a napi lépésszámot, aktivitást, nyugalmi pulzust és az alvás hosszát mérik többek között, amiből adatbázis állítható össze. Egy ilyen felmérés alapján Magyarország nincs az élmezőnyben a 25. helyével (habár ez még mindig az erős középmezőny, mivel 30-nál több országra terjedt ki a felmérés). Az élmezőnyt "természetesen" észak-európai országok adják, bár mondhatjuk, hogy az ott élők kevesebb és kevésbé megterhelő munkát végeznek, emiatt is több idejük van sportolni.

Ha viszont körülnézünk, akkor nálunk a legtöbb helyen a tömegsport kevésbé elterjedtnek mondható, például a tavainkat is legtöbbször csak horgászásra használjuk, az evezés meglehetősen ritka. Úgy sejtem, hogy a grillparti vagy az alkoholizálás gyakoribb szabadidős tevékenység nálunk mint a kocogás, nem vagyunk épp egy sportos nemzet.

Kerékpározásban viszont jól állunk: Hollandia után Dániával együtt a másodikok vagyunk Európában, habár az én közvetlen tapasztalataim ezt a helyezést nem nagyon igazolják, nem beszélve arról, hogy legtöbben csak "séta tempóval" biciklizünk és nem aktív sportolásra használjuk.

A járványszerű elhízottság is a kényelmességet, a fittség hiányát jelzi: a cukor vagy egyes szénhidrátok túlzott fogyasztása is a szervezet számára "kényelmesnek" mondható, hiszen gyorsan emészthető, és energialöketet is ad.

Ha a modern társadalmak fogyasztói szokásai mögé nézünk, akkor olyan alapmotívumokat fedezhetünk fel mint a kényelem, a biztonság és az időmegtakarítás. Ezek közül a nagyobb biztonság is egyfajta kényelmi érzést jelent, viszont az időmegtakarítás az, ami legtöbbször a rövidebbet húzza (a rengeteg tárgy utáni szaladgálás, pakolgatása, rendszerezése, takarítása stb. nagyon sok időt vehet el, nem beszélve a plusz munkaórákról, amelyekre szükség van a tárgyak megszerzésére).

A túlzott kényelmességről, a testi és szellemi értelemben vett elkényelmesedésről úgy gondolom, hogy egyaránt beszélgetnünk kell, mert a dolog főként rajtunk múlik. Még akkor is, ha sokan rossz körülmények között élnek és tizen sok órát dolgoznak is naponta, a kényelmesség a legtöbbünkre mégis jellemző valamilyen módon, életünk jelentős részében. Általában vannak választási lehetőségeink és nem másokat kell hibáztatnunk a környezetünk tönkretételéért.

A számítógép vagy az okos telefon virtuális világa, az internet is olyan eszköz, amelynek nem megfelelő használata, túlzásba vitele rendkívül elkényelmesíthet minket.

A kényelmesség érzete is állhat az olyan emberekkel szembeni félelem mögött, akiknek nem volt gyerekszobája, sem árama, meleg vize vagy egyéb kényelmi eszközei, amelyek használata számunkra már természetesnek tűnik. Pedig nem biztos, hogy az.

A formális logikával szemben, amikor egy hamis állítás ellentéte szükségszerűen igaz, a gyakorlatban inkább jellemző eset, hogy amit hamisnak tartunk, annak tagadása egy újabb hamis helyzetet hoz létre.

Ilyen ellentétpárok lehetnek a politikai közgondolkodásban többek között:

-kommunizmus vagy fasizmus (múlt század 30-as éveiben)

-liberalizmus vagy rendpártiság (ill. fasizmus)

-amerikai érdekzóna vagy orosz érdekszféra

Az eb ott van elhantolva, hogy a gondolkodás síkja ilyen esetekben nem változik, megmarad dogmatizmusa és radikalizmusa. A dogmatizmus merev eszmerendszerhez való kötődést, a gondolkodás rugalmatlanságát jelenti, a radikalizmus pedig azt, hogy durva eszközökkel dolgozik, mondjuk baltával szike helyett, huszárvágásszerű megoldásokban hisz - mindkettőről többször is bebizonyosodott, hogy habár nagyon vonzóak a gondolkodásunk számára az egyszerűségük miatt, mégis zsákutcákba viszik a társadalmakat. Egyébként ezt éli a magyar társadalom már évtizedek óta újra és újra, és a tanulságok levonása sosem teljes mértékű.

Az a hiedelem tehát, hogyha valami nem túlságosan jól működött, akkor az ellentéte majd jó lesz, a gondolkodásunk kényelmességét (illetve voltaképpen a hiányát) jelzi. Például ha minden menedékkérőt befogadunk, ez hibás, akkor ha mindegyiket elutasítjuk, az biztosan helyes döntés lesz.

A másik ok, amiért a formális logika nem teljesül, hogy az emberi tudat nem képes kezelni egy helyzet nemlegességét, tehát nem tudunk nem gondolni a fehér elefántra. Hogyha embereket megvádolnak azzal, hogy mondjuk molesztáltak valakit és a vád hamisnak bizonyul, az nyilvánvalóan nem ugyanaz a helyzet, mintha meg sem vádolták volna őket. A vád alól felmentést sok esetben gyengébbnek érezzük (nem zörög a haraszt... valami mégiscsak lehetett benne...), ahhoz képest mintha nem is emeltek volna vádat ellenük. Nagyon törekednünk kell a racionálisnak maradni ahhoz, hogy úgy lássuk, hogy a megvádolt illetők tiszták az adott viszonylatban, punktum. Gyakran hajlamosak vagyunk olyan előítéleteket gyártani, hogy ők talán rendesek, de abban a sportágban vagy az olyan művészek között ez a fajta bűntett mégiscsak gyakori lehet, - akkor is képesek vagyunk ilyesmi következtetéseket levonni, ha semmilyen megalapozottnak mondható információval nem rendelkezünk.

Amit a klasszikus matematikai logika nem képes kezelni az a tény, hogy nem vagyunk annyira racionálisan gondolkodó lények, amennyire gondoljuk, különféle értékszempontok és félelmek nagy befolyással vannak a döntéseinkre - még akkor is, amikor ennek nem vagyunk tudatában. (A pszichológia rengeteg esetben bizonyította ezt már be: a választásokon leadott szavazatoktól kezdve az állásinterjún a jelölt megítélése - az utólagos indoklásaink gyakran nem vágnak egybe a döntésünk kimutatható, valódi motívumaival. Pl. nem tudatos motívum lehetett, hogy a politikus erőt sugárzott vagy hogy a jelölt ugyanabba az iskolába járt mint mi).

Nem kizárható persze, hogy születhet olyan matematikai logika, ahol a különféle értéksíkok is szerepet játszanak (ennek egyik kezdeménye a Maslow-piramis), és az igaz-hamis megítélések a különféle síkokon egyidejűleg folynak, végül pedig valamilyen (nem csak digitális igen-nem, hanem valamilyen erősségű analóg módon is) összegződnek egy bizonyos döntés irányában.

A különféle csoportpszichológiákkal is foglalkoznunk kell: egy csoporthoz tartozás ösztönös vágya gyakran felül írja a racionalitás és a józan ész elemi szabályait is - ez a mai közbeszédben igen feltűnő. Akár mert magányosnak vallom magam, akár mert jobban tudom érdekeimet érvényesíteni az adott csoportban, feltétel nélkül elfogadom az adott csoport őrültségeit. Amikor azt mondom, hogy a felsőbb szempontok miatt megbocsátható bűn mondjuk a sajtószabadság korlátozása, akkor arról adok bizonyságot, hogy a közelmúlt történelmét soha nem akartam mélyebben megismerni vagy pedig az ilyen irányú tudásomat "elfelejtettem" (talán mert a kognitív disszonanciát fel kellett oldanom). Sok millió embert vertek át évtizedeken át különféle diktátorok és mozgalmárok azzal a fal szöveggel, hogy "a cél szentesíti az eszközt" - holott sokkal inkább az történik, hogy a rossz eszköz még a helyes célt is bemocskolja. Ha egy nagy csoporthoz tartozom, akkor védettebbnek érezhetem magam, de ez önmagában gyenge mentség arra, ha nem törekszem saját, önálló vélemény kialakítására. Ha az emberek nagy többsége feladja a racionális gondolkodás igényét (vagy gondolatai nyílt kimondásának, kifejezésének igényét), ott szellemi szolgaságra ítéli magát a társadalom.

Amit még a klasszikus logika nem tud kezelni, az emberi agy információfeldolgozó képessége és affinitása (szűrése) az irányban, hogy mit tart fontosnak és mit nem. Ahol az információ mennyisége nagyon nagy, ott az ingerküszöbünk várhatóan meg fog emelkedni (ez elvben mérhető), és erős hatású szavak vagy képek lesznek csak ezt a szintet áttörni. Egyébként erre építenek a mai professzionális demagógok: az igazság (vagy annak a jó közelítése) sosem annyira egyszerű, hogy jelszavakban kifejezhető lenne emiatt gyakran elsikkad, viszont egy-két erős hatású mondat mindig nagyon hatásos tud lenni, főleg ha valamilyen fenyegetettséget, katasztrófa veszélyét idézi fel. Sajnos manapság legtöbbször nem az dönt, hogy kinek jobbak az érvei, hanem hogy ki ordít hangosabban. (Az ingerküszöb elve miatt emeltem ki dőlt betűvel a cikk pár mondatát, nem pedig azért, mert logikailag annyira indokoltnak tartottam volna.)

Természetesen "alternatív igazságok" nem léteznek (legfeljebb a fizikában elméletileg lehetséges "alternatív univerzumokban"), maximum részigazságok bizonyos szempontok alapján. Különféle szintű igazságok valóban létezhetnek és mindig lehet egy "magasabb szint", amely felülírhatja a másikat, azonban ennek a helyes megítélése rendkívül nehéz, inkább az önkényes kijelölése a jellemző (pl. a "nemzet" az első vagy az "emberi jogok" felülírnak mindig mindent egyesek számára - ami nyilvánvalóan hiba).

Korunk egyes tudományos ágaira (pl. a közgazdaságtanra) jellemző jelenség, hogy nagyon kifinomultak lehetnek ugyan, de közben a fellegekben járnak és szem elől vesztenek alapvető összefüggéseket.

Például a Fidesz kormány még sok évvel ezelőtt olyan közgazdaságtani alap összefüggéseket alkalmazott, amelyekről elődei elfeledkeztek. Többek között:

-Az erős gazdaság egyik alapja, hogy az országból ne áramoljon ki a pénz.

-A pénzügyi stabilitásra szükség van a költségvetési egyensúly érdekében és a befektetők bizalmának visszaszerzése miatt is.

-A külföldi tőke bevonása átmenetileg segíthet, de a gazdasági fellendülést és a versenyképesség növelését önmagában sehol nem oldotta még meg.

-Az állami cégek privatizációja külföldi cégeknek rövid távon javítja inkább a költségvetés helyzetét, hosszabb távon viszont már egyáltalán nem.

Emiatt a 2010 utáni kormányzás egy fokkal sikeresebb gazdasági téren mint az elődei, de nagy léptekkel halad afelé, hogy egy hamis helyzet teljes tagadásával egy újabb hamis állapotba kerüljünk (erős magyar cégek hiánya, felpumpált, de versenyképtelen kormányközeli vállalkozások - azért nevezem hamisnak, mert folyamatos tévedésben vagyunk). Ugyanis az EGYSZERŰSÉG, ami gazdaságilag egy adott helyzetben kívánatos volt, átcsapott egy idő után PRIMITÍVSÉGBE. Ilyen primitívség vagy demagógia, hogy létezik sajátos "magyar" megoldás a népességcsökkenésre (és fel tudjuk találni a meleg vizet anélkül, hogy megvizsgálnánk mások tapasztalatait) vagy pedig létezik "ránk szabott" alternatív közgazdaságtan. Kedves Matolcsy Úr és társai eddig még sosem hivatkoznak komolyan vehető alternatív közgazdasági elméletekre, tehát amikor a közgazdaságtan megújításáról beszélnek akkor vagy ők akarják feltalálni az egész tudományt az alapoktól a tetőig vagy pedig nem vallják be, hogy sok pénzen nem csinálnak semmit. (Ha jóhiszeműek akarunk lenni, akkor még van egy harmadik lehetőség is, hogy magas szintű munkát végeznek ugyan, de az eredményeket titokban tartják - ez azonban számomra eléggé indokolatlannak tűnik. Na jó, van még egy olyan lehetőség is még, hogy egy klasszikus, konzervatív közgazdaságtan talaján állnak, csak szavakban többnek nevezik mint ami.)

Az információhiány is eredményez sok esetben hamis döntéseket - sokakat azonban nem zavar, hogy nincs elég információjuk, magyarán nem értenek ahhoz, amiben a véleményüket kifejtik, mert "Az igazság" birtokában vannak (olyan dogmarendszernek, amely alapján mindenről ítélkezni lehet). Így például biztosak benne, hogy a homoszexualitás járványos, a biogazdálkodás minden problémát megold az élelmiszerellátásban vagy a pénzügyi hatalmasságok felelősek minden gazdasági problémáért. Az a szomorú, hogy kormánytagok is nyilatkoznak olyan kérdésekben (pl. nyelvrokonság, eredményes oktatási rendszer vagy a halálbüntetés), amelyről halvány gőzük sincs. Az, hogy valaki "véleményvezér-kos" a közéletünkben (és megmondhatja a birkáknak, hogy merre van az előre), szerinte feljogosítja őt arra, hogy olyan kérdésekben is kinyilvánítja a véleményét, amelyekhez egyáltalán nem ért.

A demokráciával való visszaélésnek mondanám azt, hogy mindenki össze-vissza beszél - a VÉLEMÉNY igazából senkit sem szabadna, hogy érdekeljen bármely témában, KIVÉVE, ha jelentős tudás áll mögötte. Felejtsük el azt egyszer és mindenkorra, hogy létezhetnek egyszerű, mindig érvényes szabályok olyasmiben mint az abortusz vagy a vegyszerek használata, és nem azok véleménye mérvadó, akik már évek óta foglalkoznak az adott szakterülettel.

Az ALAPVETŐ HIBA, amit a kormányoldal ma elkövet, nem egyszerűen az "illiberalizmus", hanem (még számukra sem teljesen tudatos ez), a FELVILÁGOSODÁS teljes mértékű tagadása. A felvilágosodás ellentéte, tagadása nem más mint a hagyomány talaján való maradás. A szélsőséges konzervativizmus az abszolút hagyományra való hivatkozás, elfeledkezve arról, hogy jó (előrevivő, sikeres) és rossz (akadályozó) hagyományaink egyaránt vannak. A felvilágosodás egy velejéig baloldali mozgalom és belőle származtatható többek között a marxizmus is, ellen ideológusai szinte minden esetben a hagyomány képviselő, és azt állítják, hogy a mozgalom úgy ahogy van rossz.

Egyrészt a kritikák nagy része jogos, a felvilágosodás valóban naiv, bizonyos értelemben sekélyesnek mondható törekvéseket takar. Ha lényegét abban látjuk, hogy "szabadság, egyenlőség, testvériség" hármasságát hirdette, akkor ezek közül mindegyik fogalmat ízekre lehet szedni. (Például mi az, hogy az emberek egyenlőek - legfeljebb a kommunizmus hirdetett ilyet,- legfeljebb esélyegyenlőségről lehet szó.)

Az ilyen kritika azonban nem jelenti azt, hogy a törekvések teljesen hibásak és bizonyos megszorításokkal ne lehetnek értelmesek. Sőt: a testvériség elve a rasszizmussal szembeni erő, az egyenlőség lehet például a nemi diszkriminációval szembeni fellépés elvi alapja. Évszázadok alatt bontakozott ki a felvilágosodás ideáinak kifejtése és eredményezett egy igazságosabb, élhetőbb (liberális jellegű) polgári társadalmat. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga a mozgalom neve "felvilágosodás" ne legyen túlságosan nagyzoló és félrevezető, saját magát tartva a tudás és a helyes törekvések fő forrásának. Az is egyértelmű, hogy a "szabadság, egyenlőség és testvériség" mindegyikét simán túlzásba lehet vinni, erre bőven láttunk példákat.

AMIKOR viszont a kormányunk egyszerűen KILÖVI a felvilágosodás értékeit, akkor a hűbéri Magyarországot hozza fel etalonnak, a dogmatikus vallásossággal és teljes 18.századi elzárkózással (extra Hungária non est vita), akkor mindez ELSÖTÉTÜLÉST hoz magával, amelynek nyilvánvaló példái nap mint nap szinte kiütik a szemünket a közéletünkben. Ami a médiumokban zajlik az legtöbbször tökéletes sötétség, nem más, köszönhetően országunk jelenlegi politikai elitjének.

A paradoxonok valójában nem feloldhatatlan ellentmondások, csak a logikánk aktuális korlátaira világítanak rá minden korban. Így például egy olyan állítás, hogy "Miden krétai hazudik, mondta a krétai" - amely formális logikában talán paradoxon. Információelméletileg azonban eldönthető: egy hamis állításról van szó, ugyanis egyfajta hamis állításból nem következtethetünk az igazságra, tagadásával számos újabb hamis állítást fogalmazhatunk meg. Tehát ott, ahol folyamatosan hazudnak (a legtöbb diktatúra például ilyen), ott nem létezik valódi kommunikáció, és mivel a helyzet érvénytelen (a rádiót például élből kikapcsoljuk az első mondat után) emiatt fel sem merül, hogy bármi is igaz lehet.

Egyetlen társadalmi rendszer sem lehet tökéletes, de a rossz képzettársításokkal terhes, "embertelen kapitalizmus" rendszere nagyon sok olyan LEHETŐSÉGET rejt, ami régebbi korokban nem létezett. Vegyük észre, hogy lényegében spontán jött létre és életképesebbnek bizonyult az olyan, íróasztal mellett született agyrémeknél mint a kommunizmus és a fasizmus. Ezzel együtt egy társadalom kiegyensúlyozott működéséhez szocialista, patrióta, környezetvédő és egyéb elvek alkalmazására éppúgy szükség van.

1.A "piac" nagyon demokratikus dolog

A piac a többség értékítéletét, szabad döntéseit tükrözi adott termékek és szolgáltatások viszonylatában. Működhet kicsiben és nagyban egyaránt: aki a nagy multik termékeivel szemben a közvetlen és személyes kapcsolaton alapuló vásárlást részesíti előnyben, ő is ki fog menni a helyi piacra. Emiatt elmondható, hogy szinte mindenki valamilyen módon a piacgazdaság híve, mindenki szereti, ha van választása.

2.Tőkés vagy vállalkozó?

A gonosz tőkéről, akit csak a profit érdekel sok szó esik, ritkábban van szó mint vállalkozókról, pedig a kettő sok esetben ugyanazt jelenti. Vegyük észre, hogy milyen fantasztikus szó a "vállalkozni": az ember ilyenkor sok mindent kockára tesz a siker érdekében. Az is köztudott, hogy a legtöbb vállalkozás egy-két év alatt befuccsol és nem termel nyereséget. A vállalkozás mindig egy kicsit ugrás az ismeretlenbe, amikor az ember csak a saját belső értékeiben bízhat és eltávolodik mindattól, ami jól ismert és megszokott. A siker pedig éppen attól értékes, hogy nem előre garantálható.

Sajnos országunk vezetése kevésre értékeli a vállalkozó szellemet: az üzenet a médiában éjjel-nappal arról szól, hogy ne kockáztass semmit, fő a biztonság, mi mindent előre lezsírozunk, leosztjuk a lapokat. Sőt a rejtett üzenet még ennél is tovább megy: önállóságra nincs szükség, mi mindenkiről gondoskodunk. Nem is kell gondolkozni, tehetségeinket kifejleszteni, mert a vezérkar majd mindent kitalál és elég a parancsokat fegyelmezetten, megbízhatóan végrehajtani. Ilyen sikertörténeteket látunk ma nap mint nap, ami nem a kapitalista, hanem az azt megelőző rendszerek (feudális vagy katona államok) jellemzője - a dolog primitívsége nagyon elkeserítő.

3.A befektetés is a bizalomról szól

Sokan nem vesznek részt személyesen az üzletben, csak befektetik a pénzüket (legyen szó akár magánszemélyről, akár egy bankról): ha meggondoljuk az ilyen lépés mindig a bizalomról is szól. Amelyik vállalatban valamennyire megbízom, ott fogom a pénzemet befektetni, az pedig sokat jelent az embernek vagy egy csapatnak, ha megbíznak benne az üzletfelek.

Az egyes országok fejlettsége és fejlődésének mértéke szorosan összefügg a társadalmi bizalom szintjével. Ahol az emberek megbíznak egymásban, ott gyorsabbak az üzletkötések és átláthatóbbak, kisebb a bürokrácia. Ahol nincs magas szintű társadalmi bizalom (nem csak a családtagokban és haverokban hanem általánosságban), vagy pedig tudatosan rombolják, ott minden egyre nehézkesebben fog működni és a gazdaság alapját képező vállalkozások fejlődése is lelassul.

4.Mi is az a "tőke"?

Az a bizonyos "gonosz tőke" mi is valójában? Gondoljunk a szőlőtőkére, évtizedek hosszú munkájával válhat egyre termőképesebbé. A pénztőke is a termőképesség mértékét fejezi ki, amely általában hosszú évtizedek, akár több generáció munkájának eredménye (sőt szimbolikusan még az arany is ezt fejezi ki, hiszen egy nagyon nehezen összegyűjthető fém, amely nem oxidálódik). A tőke ráadásul kötelezettséget is jelent: hiszen a világunk a kölcsönhatásra épül és ha birtoklunk valamit, az a bizonyos dolog is birtokolni fog minket. (Pl. aki valaha is kertészkedett az tudja, hogy miről beszélek.) Ez esetben a jó közérzetemhez tartozik, hogy a tőkét ne hanyagoljam el, legalább megőrizzem vagy ha lehet még gyarapítsam is.

5.Sokan azt hiszik, hogy nem versenyképesek

Aki még nem tapasztalta meg a kapitalizmus világos logikáját a gyakorlatban, valószínűleg úgy hiszi, hogy mindez humbug, főleg ha gyerekkora óta mindenki azt sugallja neki, hogy ő egy született "lúzer". Aki nem látott még soha tisztességes versenyt, az nem is fog benne hinni, hogy egyáltalán létezhet ilyesmi.

Ezzel szemben manapság gyakorlatilag mindenkinek vannak olyan képességei vagy kifejleszthet olyanokat, amelyek versenyképessé teszik, legalábbis olyan szinten, hogy egy versenyképes csapat része legyen - a jól teljesítő csapatokban a résztvevők között elosztható nyereség is nagyobb. A kapitalizmus valójában az emberiség örökös, soha meg nem nyerhető háborúja a nyomor ellen, és a modern háborúkra az jellemző, hogy a "frontvonalban harcoló" csapatoknál mindig sokkal nagyobb a támogató egységek száma. (Valójában a gazdasági szintű verseny csökkenti is a háborúkká fajuló politikai versengést, hiszen mindenkinek túlságosan sok a vesztenivalója.)

6.A sokat szidott GDP az ÉRTÉKteremtést méri

Semmi sem jellemezhető egy-két mutatóval, pl. az egészségünk sem a vérnyomásunkkal vagy a vércukor szinttel, a GDP azért működik viszonylagosan jól és nincs nála jobb jelenleg, mert egy társadalom értékteremtését méri. A piac értékítéletét tükrözve persze, ami persze éppannyira torz gazdaságilag, amennyire a demokrácia is torz a politikában. Ahol az értékteremtés magas szintű egy főre vetítve, azok általában a gazdag államok.

7.A márka minőségi garanciát jelent

Képmutató módon szidjuk a multikat, miközben szeretünk "márkás" termékeket vásárolni. Az ismert márka nem biztosan jobb a másiknál, de jobban bízhatok benne, hogy nem fog kudarcot vallani. A modern kapitalizmus lényege ugyanis a viszonylag magas szintű minőségbiztosítás a termelés során. (Ez az "összeszerelő üzem" lényege is, emiatt jóval több mint egy Ikea-bútor összerakása.) A kapitalizmus minőségről is szól: a minőség persze csak ahhoz képest magas szintű, hogy az adott termék vagy szolgáltatás mennyire könnyen megfizethető, ill. mennyire könnyen elérhető.

Nem véletlen, hogy egy ismert márka önmagában maga is egy szellemi építmény, egy termék, amelynek valóságos értéke van.

8.A teljesítmény elv érvényesülése

A kapitalista logikában nem a származás, a kapcsolatok, hanem a nyújtott teljesítmény a meghatározó. Az is teljesen érdektelen, hogy ki mennyit dolgozik, csak a kimenet az érdekes, hogy mások ezt hogyan honorálják. Ez az elv nagyon elősegíti a specializálódást egy adott területen, a részletekben való elmélyedést és magabiztosság megszerzését, a szakmai rutin pedig hosszabb távú előnyt biztosít számomra másokkal szemben. 

9.Javítja az együttműködést és a csapatmunkát

A legtöbb munkahelyen teljesen idegen emberekkel kell tudni együtt dolgozni, általában egy csapat részeként. A kapitalista rendszerben a munkamegosztás jóval bonyolultabb és kifinomultabb mint a régebbi évezredekben bármikor és bárhol. A munkahelyek többségében a munkavégzés szerencsére nem vagy csak részben mechanikus jellegű, és különféle stílusú, eltérő adottságú emberekhez kell tudni alkalmazkodni, valamint közösen egyes problémákra megoldást találni. A munkahely a legtöbbünknek fontos szociális közeg is, aminek hiányát megérzik például azok, akik korábban nyugdíjba mennek. (Több ismerősöm valódi válságként élte meg, hogy ideje nagy részét otthon töltötte és egy kicsit le is értékelődött a társadalom szemében.)

10.Nem csak az anyagiakról, hanem a jó hírnévről is szól

A legtöbben szeretnénk valamilyen sikert megélni, és erre a munkánk során általában van is valamilyen lehetőségünk: hiszen valahonnan indultam, és megélem, hogy eljutottam valahova. Más kérdés, hogy a kisebb sikereket értékelni tudjuk-e valóban, vagy önmagunk helyett mindig olyanokhoz viszonyítunk, akik nálunk sikeresebbek.

A legtöbb vállalkozó számára a jó hírnév egy idő után fontosabb lehet a pénznél, hiszen szinte mindannyian vágyunk egy adott közösség elismerésére. Emiatt a kapitalista rendszer végső soron mégsem teljesen anyagias, amit az is mutat, hogy vagyonos emberek sok esetben jótékonykodnak, alapítványokat hoznak létre vagy művészeket támogatnak. (Lehet azt mondani, hogy ha ők nem lennének annyira gazdagok, nem lenne annyi szegény ember - dehogynem! Ja igen, és ha az állam ezt adó formájában szedné be és úgy osztanál el, akkor mennyit nyelne el a bürokrácia.)

Lehetne még további érveket is felhozni a kapitalizmus mellett, mint például a polgár alapvető függetlenségét és racionális gondolkodását, a rendszer dinamizmusát valamint az elért hihetetlen gazdagságát és kifinomultságát. Valójában amit kizsákmányolásnak szoktak nevezni, abban is van egy olyan rejtett elv, hogy lényegében kényszerű (vagy időnként önkéntes) áldozathozatal későbbi generációk javára, hiszen a fejlett társadalmak dolgozói általában kevesebb és kevésbé megerőltető munkát végeznek, jóval magasabb fizetésért hasonló munkakörökben is, mint a kevésbé fejlett országok dolgozói. (A dolog egyfajta generációs szamárlétraként is felfogható.)

Nagyon sok ellenérvet is fel lehet hozni persze a kapitalista rendszerekkel szemben, de ezek részben abból is fakadnak, hogy ami van az sosem lehet elég jó, vagy egyeseknek túl unalmas és kellene valamilyen balhé. Legalább egy teljesen másfajta rendszert is meg kell élni vagy legalábbis alaposabban megismerni, hogy értékelni tudjuk azt, ami jelenleg van. (Egyéb esetben némely ún. kapitalizmus kritika olyan mint az elkényeztetett gyerek nyafogása, hogy kevés a tejben a kakaó.)

Jogos kritikának tűnnek ezzel szemben (és egyúttal megoldandó problémáknak) többek között a túlzott elkényelmesedés, a környezet pusztítása vagy a stabil kisközösség élet hiánya.

A mai kapitalista rendszerek továbbfejlesztése azonban biztosan nem egy valamilyen színű pártközpontban kreált mesterkélt valóságok alapján, inkább a gyakorlatban működőképesnek bizonyult életmódok fokozatos elterjedése révén jöhet létre.

A Sargentini jelentés EU-s elfogadása után amint várható volt, rendesen egymásnak estek nálunk a jobboldalinak és a baloldalinak mondott felfogásúak. Mivel a jobboldali és a baloldali értékek jól kiegészítik egymást, ezért talán nem vádaskodni kellene egymással szemben, mint inkább elismerni a sajátunktól teljesen eltérő felfogás pozitívumait.

Én magam sem vagyok elfogulatlan e kérdésben, mivel valamivel közelebb állnak hozzám olyan, NÁLUNK jelenleg inkább baloldalinak számító értékek mint az egyéni szabadságeszmény, a teljesítményelvűség, az esélyegyenlőség és a modernitás, viszont számos ismerősömre inkább a hagyományos közösségközpontú, család- és nemzetcentrikus felfogás a jellemző. Teljesen megértem azokat féltik a hagyományosnak mondható közösségi értékeket, mivel számomra is nagyon fontos a család, és egyáltalán nem közömbös a kulturális hagyományok ápolása sem.

Csupán azzal nem értek egyet, hogy a "jobberek" a hagyományt jól féltik-e és attól féltik-e, akiktől kellene. Inkább úgy látom, hogy megint a magyar kormány ösztönös indulatokra építő, tudatos politikai manipulációjáról van szó.

Nem a bal- vagy jobboldali felfogás okozza a problémákat, hanem a radikalizmus

Feltűnő kellene, hogy legyen, hogy mennyire szimmetrikus nálunk (és az ún. "nyugati kultúrkör" legtöbb országában) a jobb- és baloldali felfogásúak aránya. A legutóbbi választáson közel 50-50% volt az arány, a jobboldal győzelme leginkább a választási kampánynak, nagyobb szervezettségének és gátlástalanságának volt köszönhető, a választási rendszer torzító hatásáról nem is beszélve.

Lényeges előrelépést hozhatna, ha egymás szapulása helyett önkritikát tudnánk gyakorolni, meglátni saját felfogásunk árnyoldalait. Így például a modernitásban hívő baloldalnak érdemes alaposan elemeznie többek között az ezredforduló körül domináló neoliberalizmus okozta problémákat: nihilizmust, elmagányosodást, falvak sorvadását, függőségekbe és virtuális valóságokba menekülést. Ugyanígy a hagyományt követő jobboldal is beláthatja, hogy a minden újtól irtózó, a megszokások csigaházába visszahúzódó közösségek nem stabilitást hanem stagnálást és hanyatlást okoznak hosszabb távon. A nyájszellem eluralkodása lehet ugyan kényelmes, de még sehol nem segítette a fejlődést. A bajokat tehát nem maguk az egyes eltérő nézetek, hanem ezek szélsőséges, fanatikus alkalmazása okozza.

Történelmi példák szerint a radikális politikusok szinte kivétel nélkül csak bajt okoztak és súlyosbították a polgárháborús vagy háborús szenvedéseket Európa csaknem minden országában: Dózsa, Cromwell, Robespierre, Lenin, Mussolini, Hitler, Szálasi, Franco, Milosevics, hogy csak néhány közismert negatív példát említsünk.

A rendszer akkor jó, ha nem egy embertől függ

A több száz vagy pár ezer évvel ezelőtt élt emberek egyes kutatások alapján intelligencia terén nem maradtak el tőlük, sőt, csupán a lehetőségeik voltak jóval korlátozottabbak voltak és kevesebben engedhették meg maguknak az elméjük pallérozását. A legnagyobb magyar királyok uralkodása ma is tiszteletet vált ki, zsenialitásuk leginkább abban rejlett, ahogyan hosszú távon működőképes rendszereket hoztak létre vagy szilárdítottak meg. Közülük I. István, Könyves Kálmán és Károly Róbert számomra egyértelműen újító felfogásúnak tűnnek (mondhatnánk akár azt is, hogy "baloldaliak", ha ez a szó nem lenne irritáló oly sokak számára), mások viszont mint I. László és IV. Béla inkább megszilárdították azt, amit elődeik már egyszer kidolgoztak. Az egyik legnagyobb, kevéssé közismert Árpád-házi királyunkat III. Bélát mindkét csoportba be lehetne sorolni.

Az viszont sose lehet jól megalapozott rendszer, amely az uralkodó kiesése vagy legyengülése esetén kártyavárként omlik össze, amint Mátyás halála után vagy II. József halála után történt. Sem a Horthy- sem a Kádár-rendszer nem funkcionált eléggé jól már akkor, amikor az első számú vezetőn feltűnővé váltak a szellemi hanyatlás jelei. Orbánék egyik hibája is az egyszemélyes vezető totális előtérbe helyezése, miközben olyan tehetséges politikusokat járattak le mint Lázár vagy Vona, és velük szemben olyan szánalmas figurák juthattak közéleti szerephez mint Szijjártó vagy Németh Szilárd.

A politikai rendszerépítés egyik kiemelkedő példája Charles De Gaulle, aki kulcsszerepet vállalt annak a III. Francia Köztársaságnak megalakításában, amely mind a mai napig működőképes maradt, még olyan esetekben is, amikor a kormányfő és az államelnök eltérő pártszövetséghez tartozott.

Egyes "jobberek" szorongásukat azzal csökkentik, hogy megszemélyesítik a "gonoszt"

Nagyon nehéz azzal szembenézni, hogy a modern társadalmak működési mechanizmusai önmagukban is veszélyt jelentenek a hagyományos értékekre. Ráadásul meglehetősen rafinált módon történik ez: például a kormányunk által "hagyományosnak" vagy "kívánatosnak" mondott családmodell a mai viszonyok között sokak számára igencsak megterhelő lehet. Bánki György pszichológus szerint a férfi és a nő egyaránt túl sok követelménynek kell, hogy megfeleljen, ami egy idő után a kapcsolatuk rovására mehet. Régen az élet egyszerűbb mederben folyt, ráadásul a nagycsalád és a közösség több támogatást nyújtott a férfinak és nőnek egyaránt. Emellett még a technológia fejlődése és a digitalizáció is nyilvánvalóan veszélyeztetheti a közösségi élet intimitását.

Egy ilyen helyzetben cseppet sem segít az, ha megszemélyesítjük a "gonoszt": akár "háttér hatalomnak", akár Soros Györgynek, akár Európai Uniónak nevezzük azt, aki szerintünk a vesztünkre tör. A helyzet sajnos nem olyan egyszerű, amilyennek sokan szeretnék látni, persze egy információbuborékban élni nyilvánvalóan nagyon kényelmes, - mindaddig amíg a pocsolya ki nem szárad vagy a lufi ki nem durran.

A vádhoz már a megalapozott gyanú is elég

Azt sem értik sokan, hogy a képviselőknek pártállástól függetlenül kutya kötelességük volt fellépni a demokrácia (és az EU egységének) védelmében, nem csak abban esetben, ha a vádpontokat MINDEN TEKINTETBEN megalapozottnak látták, hanem akkor is, amikor ERŐS GYANÚ támadt ezekkel kapcsolatban. Ha egy országban diktatúra épül, akkor később megkérdezhetik őket, hogy mért hagyták, mért nem tettetek valamit ellene. Tehát sokak számára tisztán lelkiismereti kérdés is volt, hogy a vizsgálatra szavazzanak.

A jelentés elfogadása pedig nem feltétlenül vonja maga után azt, hogy elítélik országunkat vagy a politikai vezetését, viszont Orbán kénytelen lesz kinyilatkoztatások helyett vitatkozni másokkal arról, hogy hol vannak a demokrácia és a tisztességes politizálás határai. A párbeszédben mindig benne van az előrelépés lehetősége, kérdés csak az, hogy mennyiben hajlandó kompromisszumokra egy olyan vezető, akinek egyik fő adottsága, hogy arrogáns és hataloméhes mentalitásával a társadalom jelentős részét militarizálni képes.

Habár hazánkban rövid időszakoktól eltekintve nem volt jellemző az önkényuralom, ez semmilyen garanciát nem arra, hogy ilyen nem is lesz a közeljövőben.

A családot és a nemzetet (esetleg a kereszténységet), különféle közösségeket féltők pedig nem értik azt, hogy mások félelmei is lehetnek éppannyira jogosak, amikor a demokráciát és az egyéni szabadságjogokat féltik.

Az igazi konzervativizmus nem a paleolit kultúrából építkezik

Teljesen el tudom fogadni, hogy sokak számára fontos lehet elődeink lovas-nyilazós harcias aszketizmusa, azt viszont hibának tartom, ha az ilyesmit a kultúránkban központi jelentőségűnek tartjuk. A jelenlegi európai kultúra csak annyiban van válságban mint régebben bármikor: a változások folyamatosak és erősek az egész világban, és ez az inkább ami a konzervatívabb felfogásúakat zavarja. Ennek a nagy képnek a része, hogy létezik egy erős migrációs nyomás (valamint igények is a gazdagabb országok részéről), amit helyesen kell tudni kezelni és szabályozni. A gazdaságra pedig már régóta az jellemző, hogy működése ciklikus és átlag tíz-tizenkét évenként szinte törvényszerű módon visszaeséseken, kisebb-nagyobb válságokon esik át.

A klasszikus konzervatív műveltségű emberek (a magyar értelmiség jelentős része) egyáltalán nem tud azonosulni a lovas-nyilazós harciassággal, sokkal inkább régi korok kiemelkedő személyiségei és az általuk képviselt etikai alapelvek lehetnek fontosak a számukra. A kifinomultság nem nagyon fér össze a harciassággal, viszont ez másik irányban is működik: szintén Bánki Györgyre hivatkozva mondom, hogy a stressz és a félelem erős átélése szintén egy visszahúzódó jellegű konzervativizmusba menekülést erősítheti fel az egyénekben. Nyugodt, félelemmentes légkör megteremtése és a műveltség fejlesztése nem lenne túlságosan kedvező mindazok számára, akik a jövő egyedüli útját a jobboldali radikális politikában látják.

A mérsékelt konzervatív felfogásnak viszont van egy olyan lényeges előnye a baloldallal szemben, hogy mivel a modernitás előtti értékekből építkezik, alázatosabb látásmódjával nem támogatja a természet kifosztását, sem tönkretételét. (A bármilyen színű radikálisok ezzel szemben csak abban versenyeznek, hogy ki hogyan részesedjen a természet kizsákmányolásából.)

Az ellentétek nem oldhatóak fel - legalábbis a jelenlegi megközelítéssel

Az mindig szituációtól is függ, hogy adott esetben baloldali (modernitáspárti) vagy inkább jobboldali (konzervatívabb) álláspontot foglalunk el másokhoz képest. A két álláspont általában teljesen más alapról építkezik, ennélfogva nagyon messze van egymástól, és legtöbbször reménytelen is egy vitában egymás meggyőzése (mindig lehet valamilyen érvet akár a hajánál fogva is előrángatni, ha nagyon akarjuk). Ilyenkor csak papíron, elvben számít az a legjobban, hogy ki érvel okosabban és képes jobban kizárni az érzelmeit - bár nyilvánvalóan törekednünk kell erre.

Az igazi előrelépés az lenne, ha beismernénk a félelmeinket és egyéb negatív érzelmeinket, amit az adott helyzet kiváltott, nem pedig támadásba átmenve másokat hibáztatnánk, elszalasztva azt a lehetőséget, hogy megpróbáljuk a (velünk a legtöbb esetben egyenrangúnak mondható) másik nézőpontjába belehelyezkedni. Ezt azok tudják megtenni legjobban, akik többféle életmódban (például urbanizált vagy falusias környezetben) is otthonosan mozognak és mindegyikben jól érzik magukat.

A valószínű válasz nemleges, hiszen nagyon ritka eset, hogy valakit meg tudjanak védeni a saját hibás törekvéseivel szemben. Sőt, erre mifelénk sokan fordítva szeretnék beállítani a dolgot: Kelet-Európa akarja megvédeni Nyugat-Európát attól, hogy bevándorlók befogadásával szakadékba rohanjon.

Valójában Kelet-Európának (a volt szocialista országokat értve ez alatt) távolról sincs elegendő súlya és befolyása ahhoz, hogy lényegesen változtasson a migrációs trendeken. 1992 és 2017 között az öt legnagyobb nyugat-európai ország lakossága 25 millióval nőtt, ugyanezen időszak alatt Kelet öt legnagyobb országa összesen 14 millióval fogyott. (Az arány 295:269-ről 320:255-re változott.) Nyilvánvalóan a régóta tartó migráció hatására miatt nőtt meg a Nyugat lakossága, ahol a természetes fogyás már régebb óta jellemző mint keleten. Emellett még az állampolgároknak általában úgy 5-10%-át tették ki a vendégmunkások 2015-ben, akik a volt szocialista országok nagy részében csak 0-2% közötti arányt képeztek, tovább nyitva ezt az ollót. Nyugat-Európa gazdasági ereje jelenleg sokszorosa a Keletének ami köztudomású, ráadásul a legnépesebb és legfejletlenebb kelet-európai országok integrációja túl nagy falat lett volna az EU számára, ezért Kelet egy része hivatalosan is "tömbön kívüli" maradt és nagyrészt az orosz érdekszféra része.

Az EU túl bürokratikus és "túl demokratikus"

Amiért a Nyugat sem tudja rákényszeríteni akaratát a keleti félre, annak (gazdasági érdekeltségektől függetlenül) az a fők oka, amiért az EU szervezetét egyébként sokan vádolják is, hogy nehézkesen és bürokratikusan működik. Emiatt bármilyen elmarasztaló jelentés is szülessen egy országgal (jelen esetben Magyarországgal vagy Lengyelországgal kapcsolatban), annak a gyakorlatban nagyon nehéz érvényt szerezni. Az EU szellemiségét a konszenzusos döntések jellemzik, például a legtöbb kérdésben egyes országok vétójoggal rendelkeznek. Az EU alapítóiban nem merült fel annak idején, hogy kellően hatalomorientált és machiavellista politikusok könnyedén visszaélnek ezzel az elvvel és képesek a számukra kedvezőtlen döntéseket különféle módon megtorpedózni vagy akár a szervezet mechanizmusait a működőképesség határáig akadályozni. Tehát ha valaki elég sokat "pattog és kekeckedik", azzal szemben valószínűleg nem fognak szankciókat alkalmazni, hiszen mindig vannak fontosabb kérdések is napirenden (pl. brexit tárgyalások, a valutaunióval kapcsolatos kérdések, pénzügyi válsághelyzetek, környezetvédelmi kérdések, külpolitikai és gazdaságfejlesztési problémák stb.)

Ez a fajta szervezet tehát csak úgy működik megfelelően, ha mindegyik tagja egyrészt elfogadja a játékszabályokat, másrészt kompromisszumkészséget tanúsít - nem pedig kihasználni igyekszik a maga számára a rendszer gyengeségeit.

Valójában nem a migrációról van szó, hanem mélyebb, rendszer szintű kérdésekről

A migráció kérdése csak az egyik sarkalatos pont, ahol a lakosság NAGY TÖBBSÉGÉBEN eltérő a kérdés megítélése a volt nyugati és keleti tömb között (az utóbbiba a volt NDK-t is beleértve, a tömeges migráció elleni tiltakozás nem véletlenül Chemnitzben robbant ki.) A világnézeti különbség ennél sokkal mélyebb, úgy szokták mondani, hogy a kapitalista rendszer győztesei és vesztesei között húzódik, de szerintem ez pontatlan, én úgy határoznám meg, hogy a versenyben gondolkozók és a versenyképességükben nem hívő emberek között. Focinyelven szólva keleten sokkal többen vannak, akik úgy vélik, hogy nem képesek labdába rúgni: nagyobb a gazdaságilag elmaradott területek aránya, a kisnyugdíjasok és a falvakban tartós munkanélküliek, közmunkából élők száma. Az persze nem igaz, hogy ők többségükben ne lennének alkalmasak piacilag versenyképes értékteremtésre, azonban a volt szocialista térfélen mindig sokkal többen voltak olyanok, akik nem annyira saját képességeikben, hanem állambácsi segítségében bíztak és máshogyan szocializálódtak (kapcsolati tőkére építenek a számukra túl elvont és gyanús "versenyképesség" helyett).

A kapitalizmus-ellenesség egyes országokban a nemzeti identitás részévé vált

Nagy történelmi hagyományokkal rendelkező országok mint Magyarország vagy Lengyelország hajlamosak identitásukat a múltból eredeztetni, amely egy erősen konzervatív szemléletet hoz be a politikába. (Szlovákiára, Csehországra, Romániára ez az elemzés emiatt jórészt nem is érvényes.) Ha ezek az országok a régmúlt dicsőségére vágynak, akkor szembe kell nézniük azzal, hogy jelenleg milyen nagy hátrányban vannak a Nyugattal szemben gazdasági téren, ezért rokonszenves lehet számukra minden olyan gondolat, ami a nyugati eredetű gazdasági és szabályrendszerek lényegi részét, a kapitalizmust megkérdőjelezi és meg akarja dönteni. Egy erősen ösztönös és érzelmi alapú beállítódásról van szó, amely egy vágyott nemzeti összefogással harcolva a Nyugat ellen, a legagyafúrtabb és eszementebb érveket is előrángatva törekszik mindannak a kizárása, amelyben a Nyugat fölényét érzi: ilyen a demokratikus politikai kultúra, nemzetközi nagyvállalatok működése, bankrendszer, integráció, emancipáció, munkaerő szabad áramlása stb. Akik fenyegetőnek érzik ezeket a saját kis világukra, egy idő után abban kezdenek hinni, hogy ezek az intézmények vagy valójában nem is léteznek vagy velejéig romlottak (az ördög művei). Mindezt a népszerűségvadász (azaz populista) kormánypropaganda remekül meglovagolja és rendesen szítja is ezt a fajta közhangulatot.

Félig igazu(n)k van, csak túlzásokban esnek (esünk)

A kapitalizmuskritikák jogosak, mert ezek az intézmények valóban nem tökéletesek, és van rajtuk javítani való bőven, bár nem úgy tűnik, hogy bármelyik is megszüntethető a közeljövőben. A kistermelés aránya növelhető és növelendő (például az élelmiszerek előállításában), a demokrácia is időnként korrupt vagy képmutató tud lenni, a migrációt (a munkaerő áramlását és a kultúrák keveredését) ésszerű keretek között kell tartani. A túlzásokra példa az általános félelem mindenféle vegyszertől (közben esetleg orvosságok szedése nyakló nélkül) és általános bizalmatlanság a nagyipar termékeivel szemben (holott a tömegtermelésre szükség van akkor, ha sok embert akarunk ellátni megfizethető áron). Az összeesküvés elméletek is kirívó példái mindennek: például hogy a sóhoz kálium-kloridot adnak "bizonyos célokkal". Akik ilyeneket terjesztenek, nem tudják, hogy (függetlenül attól, hogy ez az állítás mennyire igaz vagy sem), sok élelmiszerünknek van magas káliumtartalma (a burgonyától a banánon át a görögdinnyéig), valamint a túl sok nátrium is káros (szakértők nem véletlenül nem javasolják az élelmiszerek sózását), és hogy nagyon sokféle cég árul különféle eredetű kősót tehát van választási lehetőségük. Nem beszélve arról, hogy léteznek fogyasztóvédelmi és népegészségügyi felületi szervek. Pont hogy egy diktatúrában állhatna elő olyan helyzet, ahol a vezetőség utasításokban meghatározhatja az állami gyártócégek számára az élelmiszerek összetételét, és a kontrollt elfojtva mindezt még titokban is tudná tartani.

A radikálisok alapvető tévedésben vannak

A lényeg, hogy a közhangulattal ellentétben pontosan nem a "radikálisan forradalmi szintű", hanem a kis lépésekben történő változások vezethetnének ahhoz, hogy olyan fontos területeken mint jövedelemelosztás, az egészségügyi helyzet vagy éppen a környezetünk védelme érzékelhető javulást élhessünk meg. Kelet-Európa jelenlegi "forradalmárai" nem képesek többre mint hogy maximum a rendszer szétverésével a kontinenst két évszázaddal vessék vissza. Az, ha valaki Orbán szemléletét korszerűnek tartja nem feltétlenül pozitív: például annak idején a Római Birodalom polgáraként nem törekedtem volna arra, hogy a birodalom mennél hamarabb szétessen és több évszázados nihilt, káoszt hagyjon maga után... Azt persze szerencsére senki nem tudja, hogy mi lesz Európa sorsa közeljövőben, mindenki csak találgat.

A patetikus hősködés is egy tipikus félrevezető humbug: nem hősökre van ugyanis szükség. Szerbiának sem ért semmit hősies szembeszállása a NATO-val a nemzetiségi, területi kérdésekben, - az országot évtizedekre képesek visszavetni az ilyen kétes értékű "hősködések".

A populisták nem találtak ki semmi újat

Valójában nincs semmi új a nap alatt: mindig is léteztek konzervatív (jobboldali) felfogásúak és a fejlődésben hívők (balosok), mindig voltak a hagyományban hívők, diktatúrát akarók, liberálisabb felfogásúak, egyenlőségpártiak stb. Éppúgy mint aránylag becsületesek, szélhámosok, alázatosak és nagyképű törtetők is. A történelemben minden ismétlődik csak "pepitában", újabb és újabb változatokban, most nálunk éppen a fasizmus irányába mozdult el a rendszer, nem csak a felső vezetés szintjén, hanem számos "polgártársunk" elvárásai és beállítódásai is nagyjából egy ilyen szemléletet tükröznek. Egy ilyen esetben szinte az általános csalódottság és kiábrándulás (annak beismerése, hogy tévúton jártunk) lehet csak az egyetlen gyógyszere annak, amikor a realitásoktól teljesen elszakadva egy jó ideje illúziók világában élünk.

Szükség van a távolságtartó elemzésekre

Ez az elemzés egyébként szándékoltan távolságtartó, épp annyira mint a tudomány is. (Mivel a tudomány képviselői láthatóan félnek a véleményüket kimondani politikailag érzékeny kérdésekben, emiatt szükséges a tudományos megközelítésekkel hobbi szinten foglalkozók közéleti szerepvállalása.) Aki távolságtartó a saját nemzetével, arra rá lehet sütni, hogy mivel nem a saját hazájának a közvetlen érdekét tartja leginkább szem előtt, ennélfogva "nemzetáruló". A tudomány mint távolságtartó tevékenység, amely ráadásul más országok kutatóival való együttműködésre épül, ennélfogva nem lehet más, mint "nemzetáruló".

Íme egy példa arra, hogy egyetlen eszme abszolutizálása és (némi demagógiával fűszerezett) felületes használata hogyan lőheti ki a racionalitásunk alapját képező tudományt, és hogyan vezethet el a szélhámosságok és őrültségek természetessé válásához.

A tanár "leadja az anyagot", majd a következő órán számon kéri véletlenszerűen az egyik tanulótól, hogy mire emlékszik és érti-e az összefüggéseket, végül leosztályozza a feleletet - ez az eljárás a hagyományos tanítási felfogásnak egy fontos részét képezi és köztudottan rengeteg stressz forrása.

A felelés mint számonkérési módszer előnyeként szokták felhozni, hogy igényli a folyamatos foglalkozást a tananyaggal, emellett pedig a gyerekek gyakorolják a beszédet sok ember előtt.

A modernnek mondható oktatási rendszerek (mint például az osztrák) ma már ritkán alkalmazzák a feleltetést, a folytonos stressz helyett a tanulóknak inkább egy előre kijelölt időpontban és legtöbbször írásban kell számot adniuk a tudásukról. Az írásbeli dolgozat során a tanulónak több ideje van átgondolni a válaszokat, ezért egyes feladatok sokkal inkább az ismeretek alkalmazásáról szólhatnak mint a lexikális tudásról. Ráadásul az írásbeli dolgozat értékelése sokkal kevésbé szubjektív és az eredménye utólag visszakövethető, míg a szóbeli felelet esetén sokat számít, hogy mennyire szimpatikus a tanár szemében a tanuló stílusa. Sokak életének egyik kudarcélménye, hogy nem voltak szimpatikusak a tanárnak és hiába tudták jól a tananyagot, mégis gyengébb érdemjegyet kaptak. (Elsősorban a humán tárgyak értékeléséről van persze szó, ahol nem túl jó hatást kelt, ha valaki nyökögve beszél még ha a lényeget illetően jól is ad elő azzal szemben, ha valaki folyamatosan szövegelve az üres általánosságok szintjén marad.)

A modern iskolákban leginkább a projektmunkák azok, amikor a tanuló az általa önállóan összegyűjtött ismeretek alapján kiselőadást tarthat a többiek számára.

Mivel a felelés nem más mint a tananyag mechanikus visszaadása, ennélfogva mindenképpen egy normatív értékrendszert közvetít. Annak ellenére így van ez, hogy a tanultak nagy része a egy-két évtized alatt elavul, és mire a tanuló kikerül az iskolapadból, részben már érvényét veszti (például egyes történelmi események megítélése vagy magyarázata teljesen eltérő lehet). A normatív értékrendszer nagyon jól megfelel egyfajta konzervatív értelmiségi felfogásnak, amely a társadalom szabályrendszerének pontos betartásán alapul, ezért a pontos felelet (és a kifogástalan, kötelességszerű napi felkészülés a tananyagból) alapvetően alkalmazotti és szabálykövető felfogást tükröz. Ezzel együtt fontos részét képezi a társadalom életének, hiszen tanárok, jogászok, ügyvédek, orvosok, hivatalnokok munkájának jelentős részét a szabályrendszerek egyszerű de pontos és példaszerű követése jelenti - a tanuló feleltetése tulajdonképpen ennek egyfajta előképét jelenti. Ami hiányzik a feleltetésekből az a kreativitás és a tanultak gyakorlati alkalmazása. (Nem véletlen, hogy a PISA teszteken rendre gyengén szerepelünk.) Az egyéni érdeklődésből fakadó önképzés követelménye és az önfejlesztés élménye is elsikkad a "kijelölt napi penzum" letudása során.

Emellett van benne egy olyan rejtett elem, hogy erre mifelénk aki jól beszél és jól adja magát elő, az kerül előnybe másokkal szemben, a valós tudásától teljesen függetlenül. Európának ezen a részén még mindig működik az, hogy "dumáld ki magad fiam", sok szöveggel képesek vagyunk elködösíteni a lényeget: igaz ez a jog és a politika világában egyaránt. Nem ritka esetben az kerül főnöki székbe, aki a legjobban tud beszélni. A feleltetéseknek van egy olyan "feelingje", hogy nyilvánosan azt mondom amit kell, nem is kell őszintének lennem, fő jól hangozzon. Privátban majd elmondom annak, akiben megbízom, az igazi véleményemet. (Az iskolában a feleltetéskor ugyanis általában elsikkad az érvelés, az egyéni vélemények kifejtése.)

Másrészt viszont vannak olyan szakmák, ahol a kreativitás nagyobb szerepet kap mint az egyszerű normakövetés, és sokkal kevésbé konzervatív, liberálisabbnak nevezhető megközelítéseket igényel: elsődleges értékteremtő területekről van szó mint művészi alkotások létrehozása, színvonalas tájékoztatás vagy az üzleti vállalkozások. (Nem véletlenül nincs összefüggés a tanulmányi eredmények és a karrier között ilyen területeken.) De még az alkalmazotti foglalkozások esetében is számos olyan helyzet van, ahol a megoldást és előrelépést a kreativitás jelentheti, ha nem akarunk teljesen belesüllyedni a bürokrácia mocsarába.

El kell ismerni, hogy az iskolának mindenképpen van egy fegyelmező funkciója, azonban az is köztudott, hogy a magyar iskolarendszer túlságosan is stresszes, megterhelő közeg diákoknak és szülőknek egyaránt. Ahhoz hasonló ez, hogy sok edző az ifjúsági sportolóitól már maximális eredményt vár ahelyett, hogy igyekeznének felépíteni és megalapozni őket, - nem véletlen, hogy az utánpótlási eredményeink általában sokkal jobbak mint a felnőtt korosztályoké és sok tehetséges fiatal (főként a labdarúgásban) nem váltja be a reményeket. Az egyetemi oktatásunk színvonalát és eredményességét tekintve még regionális szinten sem mondható különösen jónak, mert pont az a fajta megalapozás hiányzik, ahol olyan tényezők mint az elemzőképesség, az egyéni kreativitás és rendszerszemlélet kerülnének előtérbe a tananyag mechanikus számonkérésével szemben.

Amíg a feleltetés és a vizsgaanyag "betöltése" a memóriába, aminek a vizsgák után való gyors törlése egy idő után egyszerű rutinná válik még egyetemi szinten is (a törlés annál könnyebb, mert a megtanultak nem kötődnek igazából semmihez), létezik mégis egy olyan terület, ahol ez rutin nem működik, ez pedig a nyelvtanulás.

A diplomák jó része ugyanis nem több mint egyfajta "diliflepni", mert nem az illető szakmai tudását méri, hanem azt bizonyítja csupán, hogy az illető IQ-ja elér egy bizonyos szintet, hiszen képes memorizálni eléggé bonyolult szövegeket, ábrákat vagy képleteket. A nyelvtudás viszont egészen más, ott bliccelés, alibizés vagy a puszta memorizálás nem elég, hanem össze kell tudni rakni a nyelvet valamilyen szinten (szókészlettel, szabályrendszerrel együtt) és különféle szituációkban használni, még a szerénynek mondható középfok esetében is, ami a legtöbbünk számára sok száz vagy több ezer munkaórában mérhető rendszeres elfoglaltságot jelent. Átlagos egyetemi hallgató ezt hajlamos elhanyagolni a saját kis közegében emiatt fontos, hogy lehetőleg már középiskolában jussanak el mennél többen a középfok szintjéig.

Manapság a középfok követelményei általában nem túl magasak, és egyik fajta készség (pl. gyengébb nyelvtani tudás) valamennyire kompenzálható egy másikkal (pl. jobb beszédkészséggel). Habár a konzervatívabb értelmiségi szakmákban ritkábban van szükség nyelvismeretre, ma már aki egy kicsit is igényes, nyitott és tájékozott szeretne lenni, annak illene ismernie legalább egy nagy európai nyelvet. (A középfok szintje általában nem is elég egy idegennyelvű szakmai előadás megértéséhez.) A versenyszférában nagyon nagy hátrányt jelent ma már a nyelvtudás hiánya, másrészt egy idegen nyelvet hobbiszerűen gyakorolva is kimutatható különféle kognitív képességek javulása.

Úgy gondolom, hogy a hagyományos értelemben vett feleltetések fölött már eljárt az idő, ma már nem a tudás számonkérésének korszerű módját képviselik. Annak idején iskolapadban szinte mindegyik feleletet hallgatva volt egyfajta hiányérzetem, ami abból fakadhatott, hogy még a legjobb feleletek is csupán mechanikus visszaadásai (az egyébként sem tökéletes) tananyagoknak, különösebb kreativitás nélkül. A tanárok számára láthatóan unalmas, a diákok számára kimondottan stresszes, emellett eléggé életszerűtlen szituációkról van szó, egy poroszos stílusú iskolarendszerben. Annak ellenére, hogy nem kis részben a feleltetéseknek betudhatóan a magyar értelmiség lexikális tudása és műveltsége jóval nagyobb mint mondjuk az angolszászoké, a végkimenet mégis az, hogy a szakmai teljesítmények terén már általában mi bizonyulunk a gyengébbnek.

Úgy látom, - oktatási szakértők majd megcáfolnak, ha nem így van,- hogy jelenlegi oktatási rendszerünk egy fajta normatív, biztonságra törekvő alkalmazotti magatartásra szocializál, emiatt sokak számára kudarcélmények forrása, emellett az egysíkúsága miatt számos egyéni tehetséget és potenciált teljesen kihasználatlanul hagy.