Nagyon ritka eset az, amikor egyik ember képes megváltoztatni a másik hitét és olyankor sem a puszta szavak döntenek - ez is arra mutat, hogy a hit nem a racionalitás szférájába tartozó jelenség. A Téveszmék c. blog egyébként nagyszerű cikke a hitről e téren kiegészítésre szorul, mert a hitet teljesen racionális döntésként kezeli.

 Érzelmi töltetet hordoz

 Ezzel szemben bármiben is hiszünk, a mögött rendszerint van egy erős érzelmi töltet. Mielőtt még lebecsülnénk az érzelmeink szerepét el kell ismernünk, hogy azok a mindennapi tetteinkben fontos szerepet játszanak, mert egyfajta súlyt adnak a gondolatainknak. Ezt mutatja az a tapasztalat is, hogy azok az emberek, akiknek az érzelmekért felelős agyterületük sérült, annak ellenére hogy intellektuális képességeik teljesen megmaradtak mégis elvesztették a döntésképességüket. (Akit  mélyebben érdekel "Az érzelmek logikája", olvasson Mérő Lászlót.)

 Létrejötte nem teljesen tudatos

 A hiteink létrejötte mintegy megelőzi a tudatos gondolkodást, nagyrészt tudattalan módon történik tehát, és később meghatározza a figyelmünk orientációját és szelektivitását is. A hitrendszer szűrőként működik a világ és köztem, arról szól, hogy mit tartok fontosnak, mire fogok figyelni. Mivel amiben az ember hisz annak csak a kifejeződését látjuk, ezért nem vagyok benne biztos, hogy könnyen meg tudjuk fogalmazni a lényegét - vagy még inkább, hogy egyáltalán törekedünk arra, hogy megfogalmazzuk (!), ami az egyik oka lehet annak, hogy olyan nehezen változtatjuk meg. (A másik oka, hogy sokat invesztáltunk a hitünkbe.)

Erre egy példa, hogy aki a török-magyar nyelvrokonságot vallja a finn-magyar nyelvrokonsággal szemben, az tudományos tényekkel azért nehezen meggyőzhető az ellenkezőjéről, mert a hite mögött nyilvánvalóan erős értékválasztások és érzések vannak. Először is kézenfekvő egy olyan feltételezés, hogy "egy nyelvet beszélni valakivel" a hétköznapokban egyfajta rokonságot, közelséget jelent (és ebből általánosítva nem foglalkozik azzal, hogy a népek szintjén ez esetleg teljesen másként van). Másrészt pedig aki ebben hisz, valójában nem is a nyelvrokonságot tartja fontosnak, hanem azt a képet, amelyet a magyar népről, a magyarságról gondol (harcias, küzdőképes, bátor stb.) Lehet, hogy az ő belső természetéhez közel áll ez a habitus vagy pedig a nemzeti önmeghatározás elve számára a fontos, amely a magyarság különlegességét, egyedülálló voltát e téren is jobban kifejezné.

A hit külső megjelenítése az is, hogy amit a pszichológia kimutatott, hogy Istent általában a szüleink mintájára képzeljük el. Tehát az a kiszámíthatatlan, haragvó Isten képe, amely a régi társadalmakban jellemző volt leginkább az apa képét jeleníti meg és nagyítja fel, azét az apáét, aki általában távol volt és nem nagyon ereszkedett le a gyerek szintjére, ha igen akkor is csak ritkán használva kedves szavakat. Egy példa arra, hogyan alapozódnak meg (2-3 éves korban) a személyes hiteink, teljesen tudattalan módon.

A hit valami olyasmi, hogy vannak belső jellemzőink, amelyek alapján egyedileg eltérhet, hogy ki milyen világban érzi magát jól és ami ehhez legközelebb áll, ami számára ezt legjobban reprezentálja a külvilágban, abban fog hinni, azt fogja választani. Az elme feladata pedig e téren nem több és nem kevesebb mint hogy megkeresse azokat a pontokat, bizonyítékokat, amelyek a hitünket erősítik és megvédjen az ellenérvekkel szemben (bizonyítsa be, hogy azok mind hazugságok vagy komolytalanok).

A hit sokszor valójában "negatív", tehát azért hiszek valamiben (ha ezt annak lehet nevezni egyáltalán), mert megvédhet azoktól a hitektől, amelyek esetleg nekem nem tetsző körülményeket hoznának létre. A politika világa rendszerint ilyen negatív hitekkel operál azaz félelmekre épít, emiatt jellemző a politikai viták negatív, másokat nem tisztelő és sok verbális erőszakot alkalmazó hangvétele.

 A hit alapján történő választás nem annyira digitális mint inkább analóg jellegű

Amikor a választásainkat digitális vagy-vagy alapon írjuk le, akkor elkövetünk legalább két alapvető hibát. Az egyik lehetőség annak figyelmen kívül hagyása, amikor nem választunk: például mert egyszerűen azt gondoljuk, hogy nincs elég információnk dönteni és másokra bízzuk a választást, akik jobban értenek az adott kérdéshez. (Később olyanokat fogunk megkérdezni, akiknek "hiszünk".) A másik tényező amelyet nem szabad elhanyagolni, hogy mekkora súlyt rendelünk a választáshoz, mennyire tartjuk fontosnak. (Ha egyáltalán nem fontos nekünk, akkor nem kell dönteni sem. Nem véletlen, hogy a kérdőívek is legtöbbször egy skálán kérnek válaszokat.)

A dolog a prioritásokról szól - a pozitivizmus által teljesen elhanyagolt, de az információs társadalomban mindinkább kibontakozó jelenségről, hogy nincs idő és energia mindennel foglalkozni, mindenkinek megvannak a saját fontossági sorrendjei. Például fontos nekem a szórakozás/kikapcsolódás de a közösségi-politikai aktivitás is, amiben per pillanat jobban hiszek az fogja eldönteni, hogy filmet fogok-e nézni vagy pedig kimegyek a többiekkel aláírást gyűjteni. A választásokon is ha nagyon bizonytalan vagyok, akkor valszeg. nem fogok szavazni ha viszont csak egy kicsit vagyok bizonytalan, akkor az fogja eldönteni, hogy leadom-e a voksomat, hogy fogom-e tudni teljesíteni az aznapra tervezett, akár időjárás által is befolyásolt egyéb tevékenységeimet (van ahol az időjárás előrejelzéseket is figyelembe veszik a közvéleménykutatók a részvétel előzetes becslésénél). Vannak tehát nagyon lanyha hitek és nagyon erősek is, a mérésükre a szavaknál a mindennapi tettek az alkalmasabbak és a súlyok idővel változhatnak.

 A hit sok esetben valóban csak pótlék

 Teljesen egyetértek azzal, hogy a hit a tudásunk réseit tölti ki és ahol van tudás ott már nem lesz szükség hitre. Tényleg úgy tűnik, hogy a hit és a racionalitás nagy mértékben egymással szemben álló jelenségek. Vallásos emberekkel néha előfordul, hogy megtapasztalnak valami olyasmit, amiben sokáig csak hittek, és ilyenkor úgy nyilatkoznak, hogy teljesen fölösleges már "hinniük", hiszen megtapasztalták. Az ilyen "hívőkkel" akik már nem annyira hívők mint inkább "tudók" az a fő gond, hogy az egyéni tapasztalatok teljesen szubjektívek, amelyeket sem ellenőrizni sem teljes mértékben átadni másoknak nem lehetséges. Egzisztenciális és sok érzékszervre vonatkozó tapasztalatokról van szó ilyenkor, sokkal inkább mint csupán elme játékokról, valamilyen szinten tehát ezek valósak. (Amelyeket persze nyilvánvalóan csak azzal hozhatnak összefüggésbe, amiben előzőleg hittek, akár Jézus akár Buddha volt, akármi más.)

A filozófusok sok esetben alábecsülik egyrészt a nem tudatos, sokszor érzelmi alapú folyamatok jelentőségét a racionalitással szemben - illetve nehezen kezelik a kettő viszonyát (pontosabban azt, hogy nem vagyunk annyira racionális lények mint amennyire gondoljuk). Másrészt alábecsülik a személyes tapasztalatok erejét is.

 A hit sok esetben egy "rossz befektetés"

 Ha valami mellett döntünk és éveken, évtizedeken keresztül abban hiszünk, akkor ez egyfajta szellemi befektetés és akármilyen butaság volt, (örökmozgók, lapos Föld, globális összeesküvés stb.) mégsem fogjuk hirtelen félredobni és a nulláról kezdeni. Súlyosan csalódni kell ahhoz egy "mozgalomban", felismerve azt, hogy a hitemre építve az "elvtársak" folyamatosan manipuláltak és kihasználtak, hogy teljesen kiábránduljak az éveken át építgetett álomvilágomból, és bevalljam a személyes kudarcomat.

Pedig mindannyian nagyon sok olyan dologban hiszünk, amelyek nagyon behatárolt esetben teljesülnek csak, - az ilyen spéci körülmények lehetnek kis világok (pl. a falu határán belül) még gyakrabban nem létező mesevilágok, a realitáshoz nem sok közük van.

Az a fajta evolúciós előny, hogy az ember előítéleteket fogalmazzon meg a saját hitvilágára építve, ahelyett hogy nyitottsággal közelítene a dolgokhoz, évezredeken át evolúciós előnnyel járt, a modern társadalmakban már (egy ésszerű határon túl) nyilvánvalóan hátrány az egyénre és közösségre nézve is. A vallási és egyéb hitbeli fanatizmusok kora lejárt, nyilvánvalóan csak terhet jelentenek a ma embere számára. Ennélfogva ha hitünk darabokra törik - köszönjük meg, hogy felébredtünk egy álomvilágból és új esélyeket kaptunk.

Hiszen a hitrendszerek mind olyan kis tákolmányaink, amelyek teljesnek akarják mutatni a saját valóságomat vagy valóságunkat, ennek érdekében minden más szempontot azonnal félresöpörnek. Az ultrajobberek például a klímaváltozást, (a klíma csak akkor és úgy változhat, ahogyan ők meghatározzák), a balliberálisok pedig például az ember közösségi lény voltát. A hit mindig a nagy egésszel foglalkozik, a nagy képbe nem illő kis részleteket nem képes kezelni, azokba pedig óhatatlanul "belebújik az ördög".

 A hit valójában nem spekuláció, ez voltaképp a pozitív oldala

 Pascal és mások is a hitet néha összetévesztik a spekulációval. Hogyha azért csatlakozom egy bizonyos valláshoz, mert úgy látom, hogy ők vezetnek el a mennyországhoz, akkor ez nem vallásos hit hanem képmutató spekuláció, ami a szöges ellentéte a valódi vallásos hitnek. (Ismét kidomborodik a hit és a racionalitás alapvető ellentéte, de ezúttal a hit javára.) A valódi vallásosság ugyanis a bizonytalanság felvállalása, egy mélységesen emberi gesztus: úgy letenni a garast valami mellett, úgy vállalni fel a felelősséget (már megint a súly!) és elköteleződni, hogy semmiféle garancia nincs amellett, hogy valóban jó döntést hoztam-e.

A saját belső értékeinknek a felvállalásáról és pozitív kinyilvánításáról van szó - ez a hit pozitív oldala. Azért is feltétlenül pozitív, mert leginkább csak egy horgony egy háborgó tengeren, másrészt pedig nem valami vagy valakik ellen irányul, hanem csupán annak közlése, hogy "ez a saját utam". Hitre főleg akkor van szükség, amikor nagy a sötétség, nehéz helyzeteken tud minket a személyes hitünk (belső lényegi önmeghatározásunk) átsegíteni.

 Vallás-e a tudomány, ha hiszünk benne?

Nem a tudományban kell hinni, hanem a tudományos megközelítésben, a tudományos módszerben. Rám ez annyira jellemző, hogy bárki bármit állít azt alapvetően légből kapottnak tartom addig, amíg nem támasztja alá tudományos jellegű érvekkel (vagy pedig elismeri, hogy szubjektív tapasztalatokról van szó, amelyek nem általánosíthatóak). Ez persze nem mindig lehetséges, és a bizonyítékok sem mindig egyértelműek, viszont amit közbeszédben hallani az 90%-ban különféle kevésbé megalapozott feltételezéseken, saját kis hitrendszereken alapul. "Lényegileg" persze igazak lehetnek az ilyen állítások, általában dekódolható belőlük valamiféle mögöttes közlési szándék, érzelmi töltet a kommunikáció folyamatában, ami méltányolandó és sokkal inkább közös pontot jelent mint a szavak pontos értelmezése. Engem ezzel együtt zavarnak az ilyen pontatlanságok, amelyek olykor a falusi pletykák szintjére viszik le az egyes közléseket (hiszen a net is sokszor úgy működik mint egy globális falu).

Egyébként az igazi vallásosság is teljesen különbözik a dogmatikus hittől: a buddhizmus egyes ágai ezt külön kihangsúlyozzák és a voltaképpeni fő cél a tanítvány megszabadítása a különféle dogmáktól, hogy képes legyen közvetlenül átélni az adott pillanatot. Sőt az evangéliumokban is találhatunk figyelmeztetéseket arra, hogy ne essünk áldozatul mindenféle dogmáknak és a tanításokat semmiképp se szó szerint értelmezzük.

Mégis naponta beleesünk az ilyen hitbeli csapdákba, néhány kivétellel szinte mindannyian. A saját kis hitvilágunkban élünk és azt védelmezzük botor módon éppúgy, ahogy a béka is jól elvan a kis langyos pocsolyájában egészen addig amíg az ki nem szárad.