Ha létezik egy ilyen koncepció az alighanem éppolyan titkos mint a külügyi, a költségvetési vagy a pénzügyi (l. az MNB nem publikus alapítványait).

Úgy gondolom, hogy az általános elveken (és nagy lózungokon) túlmenően kell, hogy legyen Orbánéknak részletes elképzelése arról, hogy mit szeretnének tenni a közeljövőben bevándorlásügyben. Ez éppúgy feltételezhető, mint az hogy a jelentősebb ellenzéki pártok is rendelkeznek vitaképes programmal e téren, sőt vállalják is a nyílt vitát a harsány és erőteljes kormánypropagandával, hogy több szavazót legyenek képesek a maguk oldalára állítani. (Mintha kerülnék a konfrontációt és nem nagyon beszélnek erről a fontos kérdésről, - ami számomra őszintén szólva csalódást keltő.)

Magyarország számára több okból is ajánlatos lenne aktív, tervszerű és szelektív bevándorláspolitika folytatása, hiszen a népesség csökkenése a legjobb családpolitikai intézkedésekkel is legfeljebb csak mérsékelhető, de nem megállítható. A népességcsökkenés önmagában nem lenne baj viszont nem lenne szerencsés egy olyan helyzetben, amikor az európai országok jó részében a népesség növekedni tudna vagy legalább szinten maradna, ami eléggé valószínűnek látszik. Ennél is nagyobb gondot jelent közép- és hosszabb távon, hogy egy korosodó társadalomban az aktívak számának csökkenésével párhuzamosan a nyugdíjak is csökkenni fognak és a szociális ellátások jelenleg sem túl magas szintje is romolhat.

Természetesen vannak olyan forgatókönyvek, ahol a jelenleginél kevesebb munkavállalóra lesz szükség: az egyik ilyen a gazdasági válság, amely inkább átmenetileg okoz tömeges munkanélküliséget. A másik az automatizálás, amely leginkább az ipar bizonyos ágazataiban csökkenti a munkaerő szükségletet, azonban a dinamikusan bővülő szolgáltatások nagy része (ápolás, takarítás, vendéglátás stb.) személyes kapcsolatokon alapul és emiatt kevésbé automatizálható, nem beszélve új ágazatok (pl. számítástechnika) jelentős munkaerő igényéről.

A kérdés a közeljövőben nem csak úgy fog felmerülni, hogy ellen tudunk-e állni valamiféle "migráns áradatnak", hanem arról is fog szólni, hogy vajon eléggé vonzó-e az országunk, hogy idejöjjenek mások. Ráadásul az egészséges éppen hogy a folytonos, kisebb mértékű migráció lenne, amely (mint történelmi példákon látni fogjuk) sokkal jobban kezelhető mint ha rövid időn belül nagy tömegek özönlenének be. Az is nyilvánvaló, hogy nem a "gazdag bevándorlók" jelentik a megoldást, hanem sokkal inkább a különféle területeken jól képzett emberek. (Sőt, a gazdag bevándorlók között nagyobb eséllyel vannak terrorista hálózatok által pénzelt ügynökök mint a szükséges szakmai igények alapján toborzottak között. Aki úgy gondolja, hogy a bürokratikus eszközök elégségesek, nézze meg ezt a kis rövidfilmet.)

Ha az országunk nem eléggé vonzó, akkor egy negatív spirálba kerülhetünk: a relatív elszegényedésünk a környezethez képest még kevésbé vonzóvá tehet minket és még kevésbé fogja vonzani a jól képzett szakembereket. Nem biztos, hogy annyira meg tudjuk válogatni, hogy ki jöjjön hozzánk, és nemsokára már az ukrán munkavállalókat is alighanem csábítgatnunk kell, hogy átjöjjenek pár száz kilométer távolságból. Azonban ha Európán túlra tekintünk, még akkor is vannak a muzulmánok mellett igen jelentős számban mások is (más vallású arabok, dél- és kelet-ázsiaiak stb.) akik megfelelő képzettségű tagjai átmeneti, esetleg végleges letelepedési engedélyt kaphatnának nálunk.

Természetesen adódik a kérdés, hogy nem jobb lenne-e a inkább magyar fiatalokat megtartani? Erre olyasmi válasz adható, hogy  a migráció egyes történelmi korszakok jellemzője, így  a 19.század óta tartó modern korban is felerősödtek a népességmozgások, ráadásul az EU alapelvei közé tartozik a szabad munkaerőáramlás. A fiatalok visszacsábítása persze mindenképpen helyes cél és egy sikeres programmal növelhető lenne a magyar vállalkozások aránya - azonban még ez sem lenne elengedő középtávon a népességfogyás megállításához. Meg kell érteni, hogy a világban kulturális, életmódbeli lépcsők vannak és majdnem mindenki szeretne eggyel feljebb lépni. A legjobb munkalehetőségeket a nagy tudás- és technológiai központok kínálják (amelyek egyike Nyugat-Európában egy pár száz kilométer átmérőjű terület), ezt követik a másodlagos központok, amelyek egyike a mi régiónkban található.

Ezzel együtt a nagy népességmozgásokat mindenképpen fékezni szükséges, emiatt a kerítésre a határon valószínűleg szükség lesz mindaddig, amíg menekülthullámokkal fenyegető háborús viszonyok vannak Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában vagy esetleg a Balkánon - hacsak közben az Európai Unió nem épít ki egy olyan rendszert, amely feleslegessé teszi ezt a nem túl elegáns sőt virtuális környezetszennyezést okozó megoldást.

Az a szlogen, hogy "nem leszünk bevándorlóország" számomra eléggé értelmetlennek tűnik. Nem értem, hogy mit jelent és hogy hol vannak ilyen országok a világon: hacsak nem az USA, Kanada és Ausztrália azok, korunkban a bevándorlás legfőbb célországai. Észak-Korea semmiképpen nem az vagy Kuba sem, ellenben még a "homogénnak" mondott (és nem mellesleg elöregedőben lévő és évtizedek óta gazdaságilag stagnáló) Japánban is létezik bevándorlás valamilyen mértékben.

A gettósodás természetesen probléma lehet minden bevándorló célországban, látogatásra nem javasolt, azaz ún. "no-go zónákat" (habár nem tisztázott, hogy ki által kiknek és milyen okokból nem javasolt külvárosi területekről van szó) éppen a nagy számban beözönlő bevándorlók homogén csoportjai hozzák létre. A kormányok nem megfelelő szintű oktatás- és szociálpolitikája felerősítheti a gettósodást nyugaton és keleten egyaránt, mint azt nálunk a rossz helyzetben levő aprófalvas cigány közösségek nagy száma mutatja.

A történelmi példák alapján azt is mondhatjuk, hogy nagyon is bevándorlóország vagyunk, a 18. század óta mindenképpen. Az oszmán-török hódoltság után lecsökkent nálunk a népsűrűség (illetve nem tudott eléggé növekedni) Európa más részeihez képest, emiatt sokan telepedtek le nálunk a környező országokból. Tény, hogy a hirtelen, nagyarányú betelepítések minden esetben jelentős politikai konfliktusokhoz vezettek: Délvidéken a szerbek, Erdélyben a románok többségbe kerülése megelőlegezte Trianont, de nem volt problémamentes a németek és a zsidók nagy arányú betelepülése sem. A kérdés persze úgy is felmerül, hogy a rossz történelmi tapasztalatok valós vagy inkább megalapozatlan félelmeket váltanak ki ma belőlünk.

A bevándorlók közül a németek és a zsidók tettek a legtöbbet országunk polgárosodásáért és kulturális fellendüléséért, azonban a hirtelen nagy népességmozgások mindkét esetben súrlódásokhoz vezettek és megnehezítették az asszimilációt. A magyarországi németek gazdasági és kulturális hozadéka elvitathatatlan, azonban két alkalommal 1848-ban és 1944-ben a szerepük egy kissé megkérdőjeleződött. (A második világháború után sokan közülük kitelepítések áldozataivá váltak vagy kényszermunkatáborokba kerültek.)

A zsidó származásúak esetében egy politikailag kényesnek tűnő kérdésről van szó, amelyről meg kell tanulnunk nyíltan és kulturáltan beszélgetni: a zsidótörvények szerintem alapvetően a Trianon utáni belső "menekültválság" valamint a világgazdasági válságra adott reakcióknak tekinthetőek, később pedig a háborús helyzet paranoid logikájának részeként indultak meg a deportálások. Azt se hallgassuk el, hogy Weiss Mannfréd Közép-Európa egyik legnagyobb ipari üzemét hozta létre Csepelen, de arról is beszéljünk, hogy milyen nehéz és időigényes feladat volt egy "röghöz kötött" földművelő kultúrából származó magyar népesség kulturális felzárkóztatása a kor követelményeihez. (Amely ma sem tökéletes európai mércével mérve: l. például a pénzügyi kultúránk hiányosságait.)

A múlt század nyolcvanas éveinek végén főleg erdélyi magyarok érkeztek hozzánk nagy számban, amely sokat segített a rendszerváltás utáni talpra állásunkban, - annak ellenére, hogy ez esetben is voltak kulturális súrlódások az azonos nyelv ellenére is a nagy földrajzi távolságoknak betudhatóan. (Ennek egyik tünete volt a "románozás" velük szemben.) Mellettük Kárpátaljáról és a Vajdaságból is sokan érkeztek, főleg a múlt század végén.

A 20.század végétől a magyar társadalom külső utánpótlása megállt, a kifelé vándorlás maradt csupán jelentős. Ennek eredménye, hogy társadalmunk egyre inkább megfagyott, megdermedt. Orbánék inkább csak meglovagolják és kihasználják ezt a tendenciát - nevezhetjük új konzervativizmusnak,- amelynek szélsőséges formája a liberalizmushoz másik végleteként ugyan, de hasonlóan súlyos társadalmi károkat képes okozni. Mostani kísérletük mintha arról szólna, hogy évtizedekre befagyasszanak nálunk minden társadalmi mobilitást és korunk szintjéhez képest kvázi-feudális viszonyokat valósítsanak meg.

A nagy népességmozgások, egykori "bevándorlóország" voltunk eredménye mindenképpen kétarcú: a keletkező feszültségek mellett ne feledjük el a szerb közösség által létrehozott Szentendrét, a vecsési káposztát, a német származású Erkelt, Gárdonyi vagy a zsidó származású Karinthyt és Radnótit... a példákat órákon keresztül sorolhatnánk.

Éppúgy mint azt, hogy a magyar emigráció mit adott a világnak: többek között világhírű tudósokat vagy a Clevelandi Szimfonikus Zenekart...

Van persze a társadalmunknak egy olyan része, akiknek ez a fajta polgári értékrend semmit sem jelent. Emberek jelentős csoportjairól elmondható, hogy az életmódjukból, életkörülményeikből adódóan gyanakvóak mindenféle migrációval szemben: általában falusiak, kevésbé műveltek és az idősebb generációhoz tartoznak. Ez a réteg szinte minden országban jelentős számú, ők akik jellemzően félnek minden bizonytalanságtól és általában a változásoktól. Valójában nem csak róluk, hanem a legtöbbünkről szintén elmondható, hogy jobban szeretnénk teljesen homogén kulturális közegben élni, sőt léteznek kimondott rasszista kulturális reflexeink - azonban ezeket a beidegződéseket a nagy számú kedvező tapasztalat (pl. együtt dolgozni más országokból jött emberekkel) semlegesíteni voltak képesek. Kutatási eredmények is alátámasztják, hogy az ösztönös előítéleteket agyunk legfejlettebb részének működése, a józan megfontolás képes időnként felülírni.

Ezzel együtt nem szabad elhallgatni, hogy egyes falvakban létező szó ma is a "gyüttment" - azokat nevezik így, akiknek nem ott születtek, hanem máshonnan települtek be. A magyar falvak egy részében (fixálódott kulturális mintaként) valós jelenség az idegengyűlölet még a máshonnan odaköltözött magyarokkal szemben is. "Migránst" ők legfeljebb televízióban látnak - hiszen ilyen helyekre munkalehetőségek hiányában nem nagyon látogatnak külföldi munkavállalók.

Vannak persze fiatalok is, akik jól érzik magukat egy hagyományápoló falusias közegben, igazából nem félnek semmitől és habár a bevándorlás kérdése számukra teljesen indifferens, ennek ellenére egy erős, demagóg propaganda időnként hatással lehet rájuk. Vannak még rajtuk kívül azok, akiket vagy félelemben tart a kormány mániákussá vált mantrázása vagy pedig úgy érzik, hogy ők most "hatással lehetnek a történelem menetére", holott csak a demagógia áldozatai. Nekem az a véleményem, hogy a bevándorlással szemben valós opció a teljes elzárkózás és a szegénység is. Menetelhetünk akármilyen bátran, hogy "nem leszünk gyarmat", de ez a fajta színház senkit se fog érdekelni.

Erős Magyarország bevándorlás teljes korlátozásával: számomra délibábnak, illúziónak tűnik. Fejlettebb országokban a politikai viták nem annyira általános elvekről mint inkább konkrét tényekről szólnak: adókulcsok mértékéről, törvények szigorításáról vagy enyhítéséről és a bevándorláspolitika lényegi tartalmáról (honnan fogadjunk be akár menekülteket akár munkavállalókat és milyen számban).

Ugyanis az, hogy "NEM" önmagában még nem program, hiszen valaminek a tagadása még nem jelent semmilyen állítást. Sőt, ebben az országban már hozzászoktunk, hogy amit nagyon mondanak, az mindig gyanús, sőt nem ritkán pont az ellenkezője szokott bejönni. Mint a régi szocialista viccben, amikor a róka futva menekül az erdőből, mert betiltották a homoszexualitást. (Igen, ismerem őket: ma tiltják, holnap eltűrik, holnapután pedig már kötelezővé teszik...)

Miben hasonlít egymáshoz a Horthy-, a Kádár- és az Orbán-rendszer?

Mindhárom valamilyen mértékben a feudalizmust hozza vissza.

A Horthy-korszak Magyarországa Trianon sokkja miatt vált befelé fordulóvá, a nagybirtokos arisztokrácia uralma és nagy vagyoni különbségek jellemezték. A Kádár-rendszer nem szerves fejlődés eredményeként jött létre, hanem egy félázsiai birodalmi központ kényszerítette ránk és a politikailag megbízható pártfunkcionáriusok, iskolaigazgatók, vállalatvezetők képezték az alapját. A hűbéri viszonyok kialakulása gyorsan újjáéledt az Orbán-rendszerben is, mivel a feudális minták és reflexek még mindig nagyon elevenen élnek a társadalmunk jelentős részében, ezért a legnagyobb természetességgel alkalmazhatóak.

Az ilyen rendszerek rendkívül stabilak, pontosabban annak tűnnek: Horthy rendszerének nacionalizmusa növelte a társadalmi feszültségeket és a világháború katasztrófájába sodorta az országot. Kádár öröksége az orosz-birodalom létén alapult és amikor a berlini fal ledőlése után kiderült, hogy sem az iparcikkeinkre sem mezőgazdasági terményeinkre nincs már jelentős kereslet, a gazdaságunk is összecsuklott. Az Orbán-rendszer még az elődjeinél is idejétmúltabb, merevebb és kontraszelektívebb struktúrákon alapul, emiatt borítékolható a néhány éven belüli bukása.

2010-ben a gazdasági és pénzügyi válság hatása alatt jó néhányan úgy gondolták, hogy a kapitalizmus a végét járja, az Európai Unió is haldoklik, a számításuk azonban nem jött be. Az ország "megmentésének" igényével fellépő radikálisan jobboldali kormányzat hangzatos szólamai között nem volt semmi több, mint hogy ösztönös visszavágyódás a számukra ismerősebb uram-bátyám világba, ahol általuk jól ismert, primitívebb játékszabályok érvényesülnek, és a társadalom jó részével is sikerült elhitetniük, hogy ez a legjobb megoldás. A "Nemzetek Európája" elv mögött nincs semmi: bomlasszuk szét az Uniót, hogy hagyjanak végre minket békén.

Ha körülnézünk a világban azt látjuk, hogy a kimondottan piacellenes, zárt és populista rendszerek kevésbé sikeresek a szomszédaikhoz képest. Dél-Amerikában Argentína vagy Venezuela példa erre, Európában pedig Belorusszia és Oroszország - erős és diverzifikált gazdaság egyik országban sem alakult ki, fejlődésük bizonyos nyersanyagok és energiahordozók keresletétől függően igen hektikus, jelentős visszaesésekkel. Ennek fő okait a bezárkózáspárti, merev politikai rendszerek jelentik, amelyek nem képes a megújulásra olyan kvázi-diktátorok uralma alatt mint Putyin és Lukasenka.

Ezzel szemben az Európai Unió ismét egy gazdaságilag dinamikusan fejlődő térséggé vált: a kilépő briteket gazdasági és politikai válság fenyegeti és a messze lemaradt nyugat-balkáni országok legfőbb vágya az, hogy bekerüljenek. Habár vannak dinamikusabb és gyorsabban fejlődő részei a világnak (USA, Kelet-Ázsia), azokban a térségekben az emberek általában jóval többet dolgoznak, szociális biztonságuk minimális és a törvények is kevéssé védik a munkavállalót, ráadásul a társadalmi különbségek is jelentősek.

Térségünkben Szlovákia, Szlovénia és Csehország azok, amelyek leginkább feljebb tudtak lépni és lassan elérik a spanyol, portugál és olasz szintet. Ezzel szemben a radikális jobboldal vezette Lengyelország és Magyarország felzárkózása lassabb és várhatóan tovább fog tartani. Ezzel együtt a legtöbb közepesen fejlett európai országban a vagyoni különbségeket jelző GINI index viszonylag alacsony vagy csökkenő, az egyetlen kivétel Magyarország, ahol 2009 óta a gazdagok és szegények közötti különbség látványosan nőtt. (Jelenleg messze magasabb a csehek, szlovénok, szlovákok és a skandinávok szintjénél.)

Ellenérvként felhozható, hogy habár a GDP növekedése nálunk kevéssé meggyőző volt a régión belüli más országokhoz képest, de a magyar kormány legalább elérte, hogy a megtermelt jövedelem nagyobb része maradjon az országon belül. Ennek csupán egy szépséghibája van, hogy az EU-támogatásokból és különadókból befolyó bevételek visszaosztása erősen jövedelemarányos volt: a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező "új arisztokrácia" nyerte a legtöbbet, a felső középosztály is igen sokat, viszont az alsó rétegeknek legfeljebb csak morzsák jutottak. A legkiszolgáltatottabbak szinte csak a közmunka jutott, amely jelen formájában igen gyakran nem több mint a feudális függés újraéledése.

Az alsóbb jövedelemkategóriákba tartozók valószínűleg nem felejtették még el a számukra kedvezőtlen egykulcsos adó bevezetését, a régiós szinten sokáig alacsonyan tartott minimálbért és a kormány által társadalmi normává tett arrogáns, lekezelő hanghordozást. Ez a hangvétel a demokratikus felfogással szemben egy kimondottan feudális mentalitást jelenít meg, amely egyébként a magyar vállalkozói kultúrában sajnos egyáltalán nem ismeretlen jelenség.

A magyar kormány csak egyetlen módon tehette elfogadhatóvá az arrogáns fellépést: el kellett hitetnie a társadalom nagy részével, hogy folyamatosan háborús viszonyok állnak fenn. Egy jó darabig eladható volt a Brüsszel- és multiellenes hadjárat és amikor ez kifulladni látszott, akkor a kormány "szerencséjére" jött a menekültválság és a terrorizmus kiváltotta menekültpara. Az abszolút biztonság hangoztatása arra szolgált, hogy kevesebb szó essen az erősen kontraszelektált új magyar elit színrelépéséről valamint hogy elfedje az olyan folyamatokat, amelyek a hanyatlás és pangás jeleit mutatják.

Kérdés, hogy a kormány milyen hatással van a keresletek és az életszínvonal alakulására. Közvetlen hatása inkább rövidtávúnak mondható: a minimálbér és a közszféra bérviszonyain keresztül képes leginkább szabályozni a bérszínvonalat és természetesen még az adórendszer révén is. Az utóbbi években hirtelen megemelkedett bérek viszont leginkább a piaci konjunktúra alakulásának és (kisebb mértékben) a demográfiai folyamatoknak köszönhetőek. Hosszabb távú lehetőségeket azonban a gazdaság alapjai határozzák meg és komoly gazdasági szakértők nem állítanak olyat, hogy bármi is lényegesen megváltozott volna az utóbbi időkben.

Sőt, ami gazdaságfejlesztésnek látszik, annak szakérő summázata az, hogy "dagasztjuk a semmit", az EU pénzek jelentős része kamupályázat (soha meg nem térülő, értelmetlen beruházás), az építkezések jelentős részének hasznossága is kérdéses. Az ellopható pénzek nagysága mellett az autóipar helyzete van még a magyar gazdaságra a legnagyobb befolyással.

Miközben sok szó esik az "összeszerelő" (valójában bérfeldolgoztató) multicégek alacsony (valójában közepes) bérszintjéről, elfelejtjük azt a tényt, hogy ők csupán (a valódi összeszerelő, gyakran manufakturális szintű) magyar vállalkozások bérszintjéhez igazodnak. Mért fizetnének sokkal többet, amikor az általuk kínált munkakörülmények jobbak és az állások biztonsága is nagyobb mértékű ezeknél? Ha a termelékenységi szintünket nem növeljük, már pedig évek óta nem voltunk rá képesek, akkor mi fogja visszatartani a multicégeket, hogy a termelésüket átvigyék a Balkánra, Ukrajnába vagy Törökországba (amely már ma is a legnagyobb konkurenciánk)?

Előbb tehát erős és jól szervezett magyar vállalatokat kellene látni, mielőtt a multicégek megszüntetésére törekednénk. A munkaerő szintjét a képzettsége erősen meghatározza: a mai magyar oktatás azonban engedelmes bürokratákat nevel sokkal inkább mint vállalkozó kedvű és nyitott gondolkodású fiatalokat. Egészségügyi rendszerünk szintén akadálya annak, hogy eljussunk egy magasabb fejlődési szintre, sőt inkább a feudális viszonyok számos példáját reprezentálja.

Az államigazgatás színvonala gyenge, a jogszabályok rendszere szintén visszalépés, állítólag nincs benne koncepció pedig dehogynem: személyesen X és Y követelményeire szabják, a jogértelmezés pedig olykor kimondottan parodisztikus. A jogállam ugyanis nem csupán egy szólam, mert ami helyette létrejöhet az nem más mint a feudális önkény, amikor a politikai szempontok is szerepet játszanak az elbírálásban. A vezető kormánytagok testesítik meg és teszik általános normává a kontraszelekció elvét, hogy hülye is lehetsz, ha politikai lojalitásod tökéletes.

Mindezek eredője az, hogy egy-két jó év után a magyar gazdaság ismét falnak ütközhet.

Nap mint nap újabb példáit látjuk annak, hogy a kormánypárt és a NER mennyire a saját belterjes elvei mentén gondolkodó csoport, nem véve figyelembe azt, hogy a világ közben halad előre és a tudomány is fejlődik. Például a mezőgazdasági miniszter "sajátos" logikát használ, amikor a gyors éttermi kaják egészségtelen voltáról arra következtet, hogy a lacikonyha egészséges (pedig nem az, amikor túl sok vörös húst és igen kevés zöldséget kínál). A fideszes polgármesterben fel sem merül az, hogy másokról pszichológiai profilt készíteni a személyiségi jogok megsértése amellett, hogy az önismeretre mindannyiunknak szüksége van, a pszichológia és a pszichiátria pedig nem összekeverendő fogalmak.

A NER rendszere azt a régi elvet próbálja megvalósítani, hogyha valamit elég sokan és elég sokáig mondanak az igaz lesz. Valójában viszont a szólamok egyre rémesebben és egyre kevésbé hihetően hangzanak.

A NER támogatói igen balszerencsések, mert országunk sajnos nem a Balkán egy eldugott zugában (mint Albánia) vagy a nagy Ázsiai hegyláncok melletti pusztaságokon terül el (mint Mongólia vagy Kazahsztán), hanem Európában viszonylag központi, forgalmas részén. Sajnos a totális elzárkózás nem fog működni belorusz módra, és habár a vezetőink egyetlen hatalmas falut szeretnének látni, ez aligha lehetséges. Az olyan európai normák mint a a szociális piacgazdaság, liberalizmus és a mérsékelt konzervativizmus mindenképp hatással lesznek a gondolkodásunkra.

Miután ennyit szidtam a kormányt úgy tűnhet, hogy mindenképp a bukását akarom, de nem: tőlem maradhatnának, ha képesek lennének konszolidált, mérsékelt és európai normáknak megfelelő stílusra váltani. Sőt azt se bánnám, ha a durva stílus ellenére kedvező irányú változások történnének. Én magam azonban nem látok ilyen jeleket sajnos. Nem szabad rágörcsölni arra, hogy a kormány mennél előbb megbukjon, viszont célszerűnek tartanám azt, amely a normális politikai kultúrában elvárható: jöjjenek új emberek, új ötletekkel. Ugyanis mennél később jön a változás valószínűleg annál nagyobb megrázkódtatást okoz és elsöpörhet számos olyan eredményt, amely a kormánynak tulajdonítható (pl. családtámogatások, adócsökkentések, határon túliak támogatása, helyi kulturális és nemzeti hagyományok ápolása stb.)

Örök tanulság, ha valamit tagadunk destruktív módon megszüntetni, nem pedig meghaladni igyekszünk azzal régi, idejétmúlt társadalmi viszonyokat éleszthetünk fel ismét.

Magyarország megszerezte első aranyérmét a téli olimpiák történetében, amely elsősorban a kínai apától és magyar anyától született testvérpárnak, Liu Shaolin Sándornak és Liu Shaoangnak köszönhető. A siker igazi csapatmunka volt, jelentős szerepet vállalt benne a gyorskorcsolya váltó két magyar tagja (Burján Csaba és Knoch Viktor), a kínai edző és nem utolsó sorban az a magyar találmány, amellyel a korcsolyát ezredmilliméteres pontossággal lehet az adott viszonyokhoz beállítani.

Számos példát lehet felsorolni arra, amikor egy-egy ország a sportsikereit bevándorlóknak köszönhette. A holland fociban a 80-as évek végén már feltűntek fekete-afrikai származású tehetségek, közülük kiemelkedett két nagy sztár, Gullit és Rijkaard az Európa-bajnokságot nyert csapatból. A látványos focival 2000-ben EB-t nyert francia válogatottban is részben fekete bőrű játékosok vitték a prímet, sőt az algériai bevándorló családban született Zinadine Zidane két fejes gólja a VB döntőben a brazilok ellen nem csak győzelmet ért, hanem szimbolikus tettként javította az arab bevándorlók megítélését. A félelmetes német foci az ezredforduló körül mély hullámvölgybe került, amiből részben a bevándorlók beillesztése jelentette a kiutat: a világbajnok csapatban az afrikai Boateng, a török Özil, az iráni Khedira és a lengyel származású Klose szerepeltek többek között. (Eközben pedig megjegyzem, a holland foci hanyatlásnak indult a futball-akadémiai rendszernek köszönhetően.)

Mindebből persze nem lehet olyan következtetést levonni, hogy a tömeges bevándorlás jó megoldás lenne számunkra azzal együtt, hogy a nagy befogadó országként számon tartott USA, Ausztrália és Kanada bevándorláspolitikája (talán még a brit is ide sorolható) egyaránt sikeres, bár teljesen másként működik. Az USA-ban a bűnözés területén nem bevándorlók okozzák a legnagyobb problémát, hanem sokkal inkább az Afrikából behurcolt (tehát nem saját jószántukból érkezett) feketék leszármazottai, akik közül viszonylag keveseknek sikerül a gettók jelentette kulturális hátrány ledolgozni.

Tény és igaz, hogy a bevándorlók lenyomják a béreket, ez a hatás közgazdaságilag mérhető, viszont éppenséggel Trump alsó-középosztálybeli szavazótáborának nagy része nem emiatt munkanélküli: ugyanis a bevándorlók a nagyvárosokban települnek le (jellemzően szolgáltatásokban dolgoznak), nem pedig a lepusztult iparvidékeken. Az USA-ban is és máshol is az olyan vidékeken jellemző az erős bevándorló ellenesség, ahol egyáltalán nincsenek jelen (éppúgy mint a környező országokban is azokon a részeken van erős magyarellenesség, ahol nem élnek magyarok). A gazdasági problémák helyett sokkal inkább kulturális, felfogásbeli kérdésekről van szó, hiszen az egyszeri vidéki brit szavazó is a "bevándorlás ellen" szavazott, amikor a brexit mellett tette le a voksát, ezzel azt választva, hogy kelet-európai vendégmunkások helyett indiaiakat és pakisztániakat szeretnének látni... hát ők tudják.

Ne köntörfalazzunk: tény, hogy a bevándorlás növeli a bűnözést. Azon a területen, ahol több ember él, ráadásul sűrűbben egymás mellett, a bűnözés nagy valószínűséggel nőni fog. Ráadásul aligha nyugdíjas korúak jönnek át, akikre a bűnelkövetés nem túlságosan jellemző, a legmobolisabb réteget mindenhol a fiatal férfiak jelentik, akiknél a meggondolatlan kockázatokat vállaló, társadalmi normákat sértő tettek gyakrabban fordulnak elő. Azonban a vállaltatok a világ minden részén fenn akarják tartani a termelés színvonalát, ennek az ára pedig a mi esetünkben, hogy ukrán, szerb és macedón munkavállalók jöjjenek be. Ugyanis ez számukra hasonló szintet lépést jelent mint azoknak a honfitársainknak, akik a németeknél vagy az osztrákoknál vállalnak munkát. Jelenleg EU-n kívüli szomszédaink igen lepusztult, kiszolgáltatott helyzetben vannak, a háborús események és más tényezők késleltették csatlakozásukat az EU-hoz. (Emiatt Szerbiával, Ukrajnával szinte fel lehet törölni a padlót, amíg nem csatlakoznak az EU-hoz, később majd visszanyomnak - ugyanúgy, ahogyan azt is mi tettük...)

Mondjuk ki nyíltan: a gazdasági fejlődés és az árak alacsonyan tartása jelenleg nagy létszámú munkaerő nélkül nem megy, tehát szembe kell néznünk azzal, hogy a világ legtöbb országában, ahol jól akarnak élni, szükségesnek látják a bevándorlók vagy legalábbis vendégmunkások alkalmazását. Ennek ára, hogy a bűnözés bizonyos formái megszaporodnak. Másrészről a zéró bűnözés csak ott lehetséges, ahol vagy nincsenek emberek, vagy pedig egy diktatúra totális kontrollt gyakorol a társadalom felett...

Jelenleg nincsenek olyan jelentős politikai erők Magyarországon, akik támogatnák a bevándorlást. A kerítést a határon a legtöbb párt továbbra is fenntartaná. (Levezettem egy másik cikkemben, hogy bizonyos országok számára földrajzilag nem volt megoldás vagy politikailag volt túl kényes kérdés a kerítés, de ha mi nem állítjuk fel a határzárat, akkor az osztrákok vagy esetleg a horvátok tették volna meg.) Az ellenzék győzelme esetén a Jobbik nélkül nem lehetne kormányt alakítani, az ő szavazóik pedig keményen bevándorlás ellenesek. Azt is mondjuk ki nyíltan, hogy nem Európát akarjuk megvédeni az iszlám veszélytől (akik ilyeneket mondanak, azok szeretnek túlagyalni dolgokat és hajlamosak némi fanatizmusra), inkább a kelet-európai munkavállalók érdekeit védjük nyugaton a potenciális konkurenciával szemben.

Nyugat-Európát nem rázta meg a terrorizmus, mert az emberek többsége még mindig úgy látja, hogy a terrorista sejtek a bevándorlók nagyon kis részét alkotják és a terrorizmus olyan táptalajai mint a gettósodás és a munkanélküliség kezelhető jelenségek. Tény viszont, hogy egyre inkább korlátozzák már a németek is és az osztrákok is a menekültek tartós befogadását és szigorítják a családegyesítésekkel járó bevándorlást, hiszen a letelepedni akaróknak csak egy kis töredéke alkalmas valóban arra, hogy beilleszkedjen. (Ennek megítélésére pedig a sokat szidott piacgazdaság, a piac maga a legalkalmasabb.)

Azt is mondjuk ki nyíltan, - létezik ebben a tárgyban szakértői vélemény is, hogy Orbánék jelenlegi bevándorláspolitikája biztonsági kockázatot jelent Európára. Ha azokat fogadjuk be, akiknek pénzük van, akkor nagy valószínűséggel lesznek köztük maffiózók. Ez az egyik oka, hogy a magyar diplomáciát nem vonják be ma már az EU és NATO legfőbb biztonságpolitikai döntéseibe. Emellett Orbán amikor összemossa a menekültek, alkalmi munkavállalók és bevándorlók kategóriáit, akkor jelentős csúsztatásokat követ el. Abban alapvetően igaza van, hogy a menekültek nagy tömegeit nem elsősorban Európában kell elhelyezni. Viszont annak ellenére, hogy a nálunk levő menekülttáboroktól jelentős mértékű volt a félelem egyesek részéről, bűnelkövetések az ott élők részéről a magyar lakossággal szemben nem történtek - inkább a magyar hatóságok bánásmódja a menekültekkel szemben volt olyan, ami helyenként súrolta ezt a határt.

Helyes döntés volt-e a táborok megszüntetése: ezt nem tudom megítélni, előbb vagy utóbb meg kellett lépni, viszont semmiféle pozitív, támogató gesztust nem tett még Orbán a menekültprobléma rendezésére. Mondjuk ki: Orbánék fejében a menekültek és a vaddisznók a hasonlóan káros kategóriába esnek, hasonlóan kártékonyak, a fő különbséget csupán az jelenti, hogy emberre nem lövünk... Ha nyíltan beszélünk tabuk nélkül, akkor ki kell mondani, hogy Orbán Viktort nyilvánvaló részigazságai elismerése ellenére is, az antihumánus elvei miatt elrettentő példaként emlegetik a világon.

Igen, óriási probléma a nagy népszaporulat, sok százmillió, jobb életmódra vágyó ember Afrika és Nyugat-Ázsia egyes részein, Orbán viszont azzal hogy nemet mond, a problémát csak odébb tolja... holott nagyon sok eszközünk van arra (nem véletlenül sok civil szervezet foglalkozik ezzel), hogy a nagy többségnek helyben tudjunk segíteni, néhány kiemelkedő tehetségnek pedig befogadó országokban tegyünk lehetővé az előrejutást. Azzal a reménnyel, hogy közülük sokan visszatérnek és meghonosítanak helyben számos eljárást vagy kulturális mintát, amely segít a helyi társadalmakon. (Mi is legfőképpen abban bízhatunk, hogy a külföldön dolgozó magyarok hazahozzák a tudást és a szemléletmódjukat.)

A nálunk levő legnagyobb etnikum, a cigányság helyzetének értékelése ebből a szempontból is joggal felvetődő kérdés. Vajon a közmunka rendszere és egyéb intézkedések segítették a magyar társadalom közel egy tizedét alkotó réteg élethelyzetének javulását? Ebből a szempontból a választások jelzésértékűek lehetnek: ahol a cigányság jelentős számban van helyen, vajon tud-e nőni lényegesen a kormánypárti szavazatok száma az előző választásokhoz képest, vagy pedig továbbra is a Jobbik és a baloldal fogja kapni a legtöbb szavazatot? Úgy gondolom, hogy viszonylag kevés pozitívumról beszélhetünk, főként az oktatás területe az, ahol a jelenlegi rendszer nem volt képes jelentős eredményeket elérni az elmaradottság csökkentésében és a felzárkózásban.

Summa summárum: Orbánék nem tabuk nélkül beszélnek a migrációról, hanem gátlástalan demagógiával. Azon rétegek részére, akiknek nem tudnak vagy nem akarnak semmit sem ígérni, (pl. kisnyugdíjasok) a legfőbb üzenetük, hogy lehetne ennél sokkal rosszabb, de amíg ők vannak nem engedik. A modern eszközöket használó populizmus, amelynek nincsenek hagyományai a kontinentális európai kultúrában, (sokkal inkább amerikai, dél-amerikai, brit, orosz gyökerei vannak,) célzott kommunikációt folytat olyan esetekben, amikor egyes rétegeknek nem tud adni semmit, nekik szimbolikus gesztusokat tesz azt mondva, amit hallani szeretnének. A magyar kormánypropaganda is erről szól: valós ígéreteket a középosztálytól felfelé a leggazdagabb rétegeknek tud tenni (a jobboldal hagyományos törzsbázisa nem véletlenül Pest-megyében és a budai kerületekben van), a többieknek átmeneti osztogatás (alamizsna) és szavak jutnak.

Egy dolgot még meg lehet figyelni: a túl sok politikában töltött idő alighanem beszűkítette a Fidesz vezetőségének gondolkodását. Emiatt számomra úgy tűnik, hogy csak primitív megoldásokat képesek kidolgozni, amely az oktatás, egészségügy kifinomult rendszerében vagy olyan kényes területeken mint a bevándorláspolitika és a nemzetközi kapcsolatok erősen visszaütnek. A kormánypárt víziói hosszabb távon oda vezethetnek, hogy Magyarország nem válhat soha Európa műhelyévé, ahol új, érdekes dolgok készülnek, inkább csak kissé elzárt hátsó udvara: szép virágos és "gyöngyös-bokrétás", ahol lehet ugyan napozni és grillezni, de semmi több.

A háborúk eszkalációja nagyon hasonló forgatókönyveket követ, a történések szereplői egyre borzasztóbb dolgokat követnek el egymással szemben. Az események sajátos logikájának megértését többek között az alábbi szempontok is segíthetik:

1.Nem hétköznapi gondolkodásmódról van szó, hanem egy olyan egyirányú utcáról, amelybe a belépés a drogosokhoz hasonlóan módosult tudatállapotokat hoz létre. Emiatt van az, hogy a "totális háború" egyáltalán nem kivételes eset a történelemben a korlátozott háborúhoz képest.

2.A bosszúállás során az ember nem az arányosságra törekszik, sokkal inkább a tomboló egó veszi át az irányítást.

3.A hadvezetés igen gyakran nem képes megfelelően kontrollálni a történéseket a felkorbácsolt indulatok miatt (vagy pedig két rossz közül választhat, erős nyomás alatt).

4.Az emberek túlnyomó többsége egymáshoz nagyon hasonló (kultúrától függetlenül), pszichikailag labilis és mindenféle galádságra vehető rá.

5.A modern háborúk a népesség arányához képest nem pusztítóbbak a régieknél, viszont az eszközökkel a pusztítás személytelenebbé vált.

6.A totális háborús vereség a katarzis lehetőségét nyújtja, így lehettek olykor a vesztesekből hosszabb távon győztesek.

7.Az erőszak eszkalációja mikroméretekben is hasonló logikákat követ mint a pusztító háborúk esetében.

Olykor döbbenten állunk a legvadabb háborús pusztítások képei előtt, aminek egyik oka, hogy nem vagyunk képesek a katonák és parancsnokaik szemével látni és fejével gondolkodni, holott éppúgy lehetséges ez, ahogyan egy mesterdetektív is képes egy pszichopata gyilkos fejével gondolkodni, ha ez elősegíti a tettes leleplezését. Mivel azonban a pusztítással való foglalkozás semmiképpen nem mondható egészséges szemléletnek, emiatt mindenképpen szükséges az eseményektől némi távolságtartás és elkerülni azt is, hogy a számunkra szimpatikusabb fél tetteire önigazolásokat keressünk.

A hét tenger bloggerének hadtörténeti írása sok szempontból nagyon jó, bár kissé elfogult, és látszólag költői kérdéseket tesz fel olyankor is, amikor a történtekre egészen kézenfekvő válaszaink vannak. Ennek illusztrálására olyan példákat választottam, amelyek eléggé tipikusnak mondhatóak.

1.A "totális háború" sajnos egyáltalán nem kivételes a történelemben

Az úgynevezett "totális háború" például távolról sem modern találmány, Jared Diamond-ot idézve a modern háborúk nagyon sok áldozatot szedtek ugyan, de a lakosság számához képest összehasonlíthatatlanul kevesebbet mint a régi törzsi háborúk. Az európai történelemben is számos példa van erre, lehetne akár harmincéves háborút is példaként felhozni, ahol az áldozatok nagy száma arányában legalább akkora volt mint a világháborúké és egyes területek elnéptelenedéséhez vezetett. Nem túlzás azt mondani, hogy a lakosság teljes kifosztása és városok felgyújtása régen bevett gyakorlatnak számított és inkább a "lovagias bánásmód" tekinthető kivételnek, csak az amerikai polgárháború során illetve a 20.században születtek meg az olyan jellegű konvenciók, amelyek például a hadifoglyokkal szembeni bánásmódra vonatkoztak.

A háborúk eszkalációjának azonban vannak olyan fokozatai, amelyek során ezeket az elveket a felek nem tartják már be. A háború szerencsés esetben lehet hideg fejjel végrehajtott gyors erőfelmérés, amikor egyfajta szükséges rosszként a térben és időben "korlátozott konfliktus" szintjén marad, amint azonban egyre nagyobb tömegek vonódnak be, akkor a háborús logika egy idő után drogokhoz hasonló hatást fejt ki, nem egy csapásra teszi függővé az embereket, hanem fokozatosan alakítja át a gondolkodást. (Így például a háborús logika felerősödésének során jelentek meg egyre inkább a "belső ellenségek" is zsidók, örmények, tuszik stb. képében, végül igen sokan közülük a háborús tömegpszichózisok áldozataivá váltak.)

2.Az arányosság elve nem reális elvárás a háború eszkalációja során

Az eszkaláció része a bosszú: habár a tízparancsolat az arányos büntetés elvét vallja, ez azonban gyakorlatban ritkán érvényesül, a megtorlás a legtöbb esetben jóval nagyobb mértékű mint az okozott kár. Érdekes módon a háborús agresszorok ezt mindig tudták és fejet hajtva sosem vitatták, valamennyire "elfogadták" a németek, hogy Coventry bombázásáért Drezda földig rombolását kapták, a szívósan és fanatikusan harcoló japánok sem állították sosem, hogy a rájuk ledobott atombombákért őket nem terheli valamilyen szintű felelősség. Annak ellenére mondom ezt, hogy hadászati szempontból mindkét esetben teljesen szükségtelen, ártatlan civilek százezreinek halálával járó, értelmetlen pusztításokról beszélünk (amelyben a szövetségesek felelőssége a nagyobb mértékű).

A lengyel tisztikar kivégzése Katynnál szintén bosszúnak tekinthető a Vörös-hadsereg közel húsz évvel azelőtti Varsó melletti megalázó vereségéért - de mivel ott nem az agresszoron álltak bosszút, hanem saját hazájukat védő embereken, ezért nagyobb nemzetközi felháborodást váltott ki mint az előbbiek.

Az egymással szembeni gyűlölet a háborúskodások során egy fontos hatóerő, nem ritkán különféle felnagyított rémhírek is táplálják (pl. hogy a másik fél apácákat erőszakol meg). Az 1. világháborúban például 1915-16 során többek között azért sem volt esély a békekötésre, mert a harcoló felek már annyira gyűlölték egymást.

3.Amikor már a szellemet kiengedték a palackból, igen nehéz kordában tartani

Kérdéses, hogy bizonyos esetekben mennyiben voltak képesek szabályozni a hadvezérek a katonáik viselkedését és megvoltak-e erre a megfelelő eszközeik. Amikor a tábornokok a harci szellemet akarják növelni, akkor nem vezet-e ellentmondásra, ha megbüntetik azokat, akiknél a harci szellem túlfut. Lényeges, hogy ők is és katonáik is folyamatos nyomás alatt voltak a folyamatos életveszély légkörében, amelynek mindenképpen komoly megterhelést jelent az emberi pszihére.

Két példa arra, hogy a hadvezérek mennyire nem képesek szabályozni a katonáik viselkedését. Dzsingisz például hiába utasította a vezéreit, hogy az elfoglalt városok lakosait kíméljék meg, mégis gyakori volt, hogy a város felgyújtották és a lakosságot felkoncolták.

A Szingapúrért folytatott csatában a japán előrenyomulás folyamatos volt, kis veszteségekkel, a számbelileg nagyobb brit és nemzetközösségi csapatokkal szemben. Egyik esetben a dzsungelből géppuskák álltak lesben és a kerékpáros japán katonák között nagy pusztítást végeztek. A feldühödött japánok ezért bosszúból a foglyul ejtett brit hadifoglyokat lefejezték. A japán főparancsnokot emiatt (és más hasonló esetek miatt) a háború után a britek bíróság elé állították és kivégezték. Kérdés azonban, hogy meg tudta-e volna gátolni a japán főparancsnok a brit foglyok lefejezését anélkül, hogy beleütközött volna abba az elvbe, hogy a harci szellemet folyamatosan fenn kell tartani hónapokon át, igen nehéz körülmények között? (Erre én nem tudnék egyértelmű igent mondani.)

4.Az emberi psziché igen labilis és nagyon kontextusfüggően működik

Sok jel utal arra, hogy az ember idegrendszere úgy van összerakva, hogy az agresszió indokolatlan túlfutása elkerülhetetlen, bizonyos körülmények között nem működnek megfelelő pszichikai gátak. Ezt mutatja az a jelenség, hogy emberek teljesen függetlenül attól, hogy melyik oldalon harcolnak, általában nagyon hasonlóan viselkednek. Maga a helyzet az, amely kihozza belőlük a kegyetlenséget, amit modern kísérletekkel is demonstrálni lehetett. Az egyik az ún. kaliforniai börtönkísérlet, ahol az elvárásoknak próbáltak "csupán" megfelelni, a másik közismert eset Milgram kísérlete, amikor a felelősséget nem vállalva a legtöbben képesek vagyunk a másik embert erős áramütésekkel kínozni ("a főnök úgyis tudja, mit csinál" alapon). Ráadásul a testi reakcióinkkal nem annyira a tudatosnak mondható agykérgünk áll direkt kapcsolatban mint inkább az evolúciósan jóval régebbi, érzelmi központunk (kisemlősagy) és ösztönös részünk (hüllőagy).

5.A modern háború személytelen

Szintén a háborús pusztítás mértékét növeli a modern háborúkban a harci eszközök személytelenné válása: az ellenséggel a katonák nem nagyon találkoznak, modern haditechnikai eszközökkel távolból lehet úgy csapást mérni, hogy közben csak célpontok léteznek, nem pedig emberek. Egy ilyen helyzet hatalmasra képes növelni adott esetben egy pilóta egóját vagy a harckocsiparancsnok egóját, aki megteszi, hogy lő mindenre ami mozog, csak azért mert megteheti. Az egó korlátlanul tombolhat bizonyos helyzetekben. Az első öböl háborúban azonban az amerikai pilóták egy menekülő konvojt lőttek szitává: ez akkora felháborodást keltett, hogy a hadműveletet azonnal leállították. Elképzelhető, hogy ez az esemény a történelem menetét is megváltoztatta: ha elfoglalják Bagdadot és megdöntik Szaddam Husszein hatalmát, akkor nem került volna sor a második öbölháborúra.

6.Volt amikor a vesztesekből győztesekből lettek (és fordítva)

Az a mondás, hogy "a történelmet mindig a győztesek írják", csak korlátozottan igaz: el kell telnie bizonyos időnek a tisztánlátáshoz, például az 1.világháború esetében ehhez közel száz évre volt szükség. Ma már az akkori események értékelése jóval kiegyensúlyozottabb, pszichológiai és demográfiai ismeretek alkalmazása tehetné talán még teljesebbé. (A történésznek ma már ajánlatos más tudományágakat is ismernie és interdiszciplináris szemléletet is elsajátítania.)

A 2.világháború értékelése még változhat és változóban is van például annyiban, hogy bizonyos szempontból az első folytatásának tűnik. Egyelőre azonban az események fő kiváltójának a legtöbben a két kontinensen egymástól függetlenül kialakult, totálisan mozgósító (fasiszta) államokat tartják. A német és a japán katonáknak is a saját felsőbbrendűségüket szuggerálták folytonosan, ebből a nézőpontból pedig bármilyen gaztettre képesek voltak: koreai nők megerőszakolására, orosz templomok lerombolására, stb. Hitlert egyértelműen megszállta a pusztítás démona és még akkor is harcolt, amikor a győzelemre semmilyen kilátás nem volt, jóval megnövelve ezáltal mindkét oldalon az ártatlan áldozatok számát. A rendszer pedig úgy volt megalkotva, hogy egyetlen őrült diktátor is teljes mértékben a kezében tarthatta.

Érdekes módon viszont a háborúkat kirobbantó, totálisan legyőzött és megszállt országok hosszabb távon mégis a háború "nyerteseivé váltak", mert levonták a megfelelő konzekvenciákat. A megtisztulást, a katarzist az hozta meg számukra, hogy elfogadták a totális vereség tényét, nem keresve maguk számára semmilyen mentséget vagy kibúvót. Ha megnézzük a következő évtizedek gazdasági fejlődési ütemét, Japán és Németország kimagaslanak a mezőnyből (mivel a háborús versengés szellemét gazdasági versennyé tudták konvertálni), ezzel szemben Sztálin megerősített hatalma közel annyi áldozatot és szenvedést követelt a nagy Szovjetunióban mint amennyit a világháború. A franciák hiába küzdöttek gyarmataik megtartásáért, az angol gazdaság pedig évtizedeken át hanyatlott a gyarmatok leválása miatt. A győztesek közül egyedül az USA erősödött meg, azonban elbizakodottságuk folytán könnyelműen belesétáltak a vietnami, iraki és afganisztáni csapdahelyzetekbe.

7.Az ábra kicsiben is hasonló

Az eszkaláció törvényei természetesen nem csak a nagy háborúkra, hanem mindenféle konfliktusra érvényesek, mert mindig vannak olyanok, akik jól képesek másokat manipulálni, egy fókuszra irányítva fanatizálni az emberi gondolkodást. Ha aktuálpolitikai vonatkozásokat keresünk, akkor a múlt század végén nálunk a nemzeti gondolkodás szükségképpen háttérbe kellett, hogy szoruljon az európai gazdasági- és jogrendszer, valamint az uniós csatlakozás követelményei miatt, amelyen jobb- és baloldali kormányok egyaránt folyamatosan dolgoztak. A csatlakozás megtörténte után a jobboldalnak egy radikális része úgy érezte, hogy túl sokat kellett feladniuk és túl sok sérelmet szenvedtek el, emiatt 2010 óta egyfajta bosszú hadjáratot folytatnak a "liberalizmus" és általában a más véleményűek ellen, miközben a háborús logika mentén alakítják át az intézményeket és a jogi szabályozást. Ez egy teljesen érthető magatartás, semmiféle meglepetést nem okoz senkinek, de akik nem kerülnek a hatása alá ők pontosan érzékelik, hogy milyen veszélyes és a közfelfogás eltorzítása miatt mekkora károkat képes okozni hosszabb távon. Egy egyre inkább paranoiássá váló egyszemélyi vezető leváltása pedig nehézségekbe ütközik, különösen akkor, amikor a vezető pár saját gondolkodásának foglya marad. (Pl. mindenről ugyanaz jut az eszükbe mint a viccbeli Mórickának, ők mindenhol illegális bevándorlókat látnak.)

A háborúk korrekt értékelése tehát folyamatszemléletet kell, hogy jelentsen, amely során meg kell kísérelni átvenni a szereplők megváltozott látásmódját, nem azért, hogy igazolásokat keressünk a számukra, hanem hogy le tudjuk vonni a megfelelő tanulságokat.

Ennek fényében egyes történéseket más fényben láthatunk, például a hősiesség számomra nem annyira az ellenfél megsemmisítésére történő egoizmusban mint sokkal inkább az önfeláldozó bajtársiasság egyes formáiban nyilvánul meg.

Ennek ellenére a háborúk iránt nem ritkán perverz vonzalmat érzünk, amely leginkább a paleolit társadalomból hozott genetikai örökség folyománya. Na meg azért, mert jellemző ránk, hogy ha valami felháborít, akkor hajlamosak vagyunk erősen túllőni a célon. Ezzel együtt az agresszió (és valamilyen formában a háborúskodás is) életünk része, elfojtása természetellenes dolog és a kifejezésének a megfelelő formái azok, amelyek leginkább rajtunk múlnak.

A kormánypárti ideológia folyamatos zárótüze úgy tűnik eredményesnek bizonyul: elegendő állampolgárt képes folyamatosan mobilizálni hatalmának fenntartása és további centralizációja céljára. Az a párt, amelynek már a neve sem igaz (se nem fiatal, se nem demokrata), folyamatosan a józan észnek ellentmondó dolgokat követ el: én már a "békemenet" kapcsán sem értettem, hogy mért a saját fővárosunkban tiltakozunk valamiféle láthatatlan "külföldi gyarmatosítók" ellen. Az sem érthető számomra, hogy az úgynevezett "nemzeti konzultációkkal" mért hárítja a kormány a felelősségét, hogyan lenne képes megítélni az állampolgár egy kormány lehetőségeit és politikai mozgásterét bármilyen, nemzetközi kapcsolatokat érintő kérdésben. (Nyilvánvalóan sehogyan, csupán példákat láttunk arra, ahogyan már kérdésfeltevéssel is lehet hazudni.) A nagy trükk azonban éppen ebben áll: azt hazudni a mezei állampolgárnak, hogy ő is fontos nekünk és úgy tenni mintha lenne beleszólása abba, ami történik. Ideológiai agytrösztök régóta bevált receptje, hogy érezze magát nagynak az állampolgár a nyomorúságos életkörülményei ellenére is, mintha valamilyen fontos történelmi tett részese lenne.

Mindeközben a társadalmunkban pozitív fejleményekről nem nagyon beszélhetünk. A családok és a kisközösségek szintjén ugyan látszanak valamiféle fejlődés jelei, összességében azonban a legtöbben úgy érzik, mintha nem jó irányba mennének a dolgok, azzal együtt, hogy az érzések szintjén marad ez az egész és sokan hajlamosak vagyunk elfogadni még a korrupciót is. (Amint már régebben is leírtam: akik nagyon meg akarják védeni a társadalmat minden külső hatástól, azokról feltételezhető, hogy nagyon sok "védelmi pénzt" akarnak majd beszedni, és már ott is vagyunk a maffiaszerű szerveződéseknél.) A korrupciót sokan azért fogadják el, mert a politikusok és üzleti köreik számukra egy külön kasztba, külön osztályba tartoznak. Igen, nincs mit tenni, "úri huncutság" ugyan, de hát ők mégiscsak ismerősök számunkra, akik vigyáznak ránk, és legalább nem "idegenek..."

A függetlenség a NER ideológiában azt jelenti, hogy senkinek semmi köze hozzá, hogy itt nálunk mi történik. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy amit én teszek az csak az én dolgom, a társadalom hagyjon békén - ugyanígy számunkra sem mérvadóak az Európai Unió vagy az ENSZ fő irányelvei.

A kormány egyik víziója, hogy mindenki dolgozzon mint a kisangyal. Ez szép és fontos cél viszont a motivációja számomra nem ennyire tiszta: mintha a (nem teljesen tudatosan, inkább ösztönösen) feudális felfogású elit az embereket dolgoztatni szeretné. Ugyanis az már nem annyira fontos a kormány számára, hogy az emberek értelmes, termelékeny munkát végezzenek, ennek megfelelően nem is emelkedett a termelékenység nálunk az utóbbi években. A tömegessé vált közmunka például egyáltalán nem hatékony, emellett nagyon sok a manufakturális, rosszul szervezett és szükségtelenül bürokratikus munka. Ha a hatékonyság növelése lenne az elsődleges cél, akkor a kormányzat fontosabbnak tartaná a magas szintű továbbképzéseket, a cégek jobb gépesítését ill. az automatizáltság növelését valamint a vezetők szemléletét formáló tanfolyamokon a korszerű eljárások megismertetését.

Ha a termelékenység nem növekszik, akkor a munkabérek se növelhetőek jelentősen: valóban több éven keresztül alig növekedtek, különösen az alacsonyabb szintű munkakörökben, viszont az utóbbi időkben már az európai konjunktúra alakulása kereslet/kínálat alapon erősen bérfelhajtó hatású volt, ami segítette a kormányt abban, hogy a választások előtt több mézet tegyen arra a bizonyos madzagra.

Közben a magyar gazdaság szerkezete alapvetően nem nagyon változott: a motorját továbbra is a bérfeldolgozó vállalatok jelentik. (Sokan helytelenül "összeszerelő üzemeknek" nevezik a nálunk levő nemzetközi gyártócégeket, ami két szempontból sem állja meg a helyét, egyrészt mert az összeszerelés mellett másféle technológiai folyamatokat is végeznek, másrészt mert a lényegüket inkább a magas szintű logisztika és minőségbiztosítás képezik. Viszont tevékenységük bérfeldolgozás jellegű, mert a munkaerőn kívül mindent a know-how-t, a tőkét, a berendezéseket, az alapanyagok beszerzését és a termékek értékesítést is a külföldi anyavállalat biztosítja.) A multik beszállítói között sok magyar KKV is van, amelyek többsége viszont valóban nem több mint manufakturális összeszerelő üzem. Nem nagyon vannak olyan szintű erős magyar KKV-k mint például az osztrákoknál vagy Észak-Olaszországban, ahol nem elsősorban autóipari, hanem sokféle irányultságú, speciális gyártó és szolgáltató cégekről lehet beszélni. Erős gazdasági alapok nálunk nem nagyon látszanak - emiatt a gazdaságunk működése folyamatosan külső forrásokra van utalva (EU támogatások és külföldi beruházások fűtik).

A munkahelyeken magas szintű egyéni teljesítményekre lenne szükség - ami szintén a magas bérek növelésének egyik alapfeltétele. Legalábbis a teljesítmény-központú társadalmakban így lenne. A tömegmédiumokból viszont inkább az jön le, hogy a bevett rutin is elegendő, fejlődésre nincs szükség, ergó mintha egy középszerű, lapos, szürke országban élnénk. Ahogyan a kormányfő is mondta: "nem akarunk sokszínűek lenni" - ami több szempontból sem igaz, mert egyrészt honnan veszi a bátorságot, hogy mindenki nevében beszéljen, másrészt azért sem, mert a társadalmunk eleve nagyon sokszínű többféle értelemben is, nagyon sokféle tehetséggel megáldva. Viszont a hatalmat az ilyesmi általában nem érdekli, leginkább egyforma embereket szeretne látni mindenütt, mert az jobban kezelhető. Ilyen szempontból tehát vannak "jó magyar emberek" és vannak a szerintünk rosszak: őket vagy kizárjuk az országból vagy pedig nem fognak labdába rúgni, sőt a nagyon rosszakat bezárjuk a börtönbe - egyszerű, mint a faék.

Az ember pedig olyan, hogyha nem tréningeljük magunkat folyamatosan izgalmas feladatokkal, akkor hajlamosak vagyunk egyre inkább elhülyülni - szakmától és képzettségtől függetlenül. Gondolkodásunk fejlesztésének követelménye nemhogy a szakmai gyakorlatban, hanem már az oktatási rendszerünkben sem teljesül megfelelően. Ha például a Shanghai-rendszerű matematikaoktatást bevezetnénk, amely alapfokú tömegképzésben a világ jelenlegi legjobb, kristálytiszta logikára építő oktatása, akkor nálunk pár év alatt kaotikus állapotok jönnének létre, legalábbis az ország a jelenlegi eszközökkel kormányozhatatlanná válna. Ilyen szintű fogalmi pontosságigény mellett a kormányszóvivő csak az első mondatát tudná elmondani, utána vagy ízekre szednék a riporterek vagy otthagynák. A többség már fennakadna azon is, hogy a kormány mért nem csupán végrehajtó hatalmat testesíti meg és a parlament mért nem folytat valódi törvényhozó munkát, definíció szerint. Olyanok mint a facebook-os trollok pedig a kutyát sem érdekelnék. Nem véletlen, hogy Kínában is csak részben terjedt el ez a fajta képzés, amely teljesen alkalmatlan alázatos, kötelességtisztelő alattvalók kinevelésére. Oktatási rendszerünk alapjában véve olyan mint az életünk: magolós, bürokratikus, a diákok pedig rafkós feladatokat kapnak kevés támogatással, a nevelő hatás főként abban áll, nehogy túl sok sikerélményük legyen...

Miközben közéletünk olyan nagy területei mint állami oktatás, egészségügy, médiumok és a sport nálunk tartós mélyrepülésben vannak, mégis létezik nálunk egy szűk értelmiségi réteg, amely folyamatosan képes arra, hogy európai élvonalba tartozó, világszerte jegyzett teljesítményekkel rukkoljon elő. Komolyzenei előadóink között évente újabb tehetségek bukkannak fel és jutnak a művészet csúcsaira. Egyes filmeseinkre és regényíróinkra is elmondható, hogy a kifinomult európai kultúra elismert mesterei, de éppígy említhető lehetne akár a világzene is, amely magyar népi és populáris motívumokat ötvöz. Egyes kutatási területeken még mindig jegyzettek a magyar tudósok a viszonylag szűkös erőforrások ellenére is, és néhány igen sikeres vállalatunk vezetőire is büszkék lehetünk. Az imént felsoroltak jelentik a magyar értelmiség igazi magját, rájuk kíváncsi a világ, nem pedig azokra, akik a kormánypolitika igen primitív mondanivalóit adják elő nap mint nap, igen kétes szerepet töltve be a közéletünkben. A multikulti budapesti belváros szintén népszerű, ha nem is illik abba a képbe, amelyet politikai elitünk látni szeretne.

Amikor a közvéleményben azt próbáljuk bebeszélni magunkat, hogy jobbak vagyunk mint a "polkorrekt nyugati konzumidióták", akkor saját magunkat csapjuk be. Az általánosító közhelyek például olyan példákon is megbuknak, hogy a németek a termelésük szintjéhez képest egyáltalán nem fogyasztanak sokat, sőt inkább az okozza a gondot, hogy túl takarékosak. Másrészt az általunk leginkább fogyasztott "szellemi tartalmak" (valóságshow-k, vetélkedők, szappanoperák stb.) semmivel sem színvonalasabbak mint az annyira leszólt nyugati tömegkultúra. Bevándorolóktól és terroristáktól való félelmünk pedig időként eltúlzottnak mondható, amely azokban az országokban illetve területeken (pl. az USA középső államaiban vagy a nagy kelet-európai síkságokon) a jellemző leginkább, ahol az alapjában véve mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan, pesszimista paraszti kultúra maradványai érezhetőek.

A választások után valószínűleg megint előkerülnek majd a keményebb eszközök a társadalom katonás meneteltetésére, kivétel nélkül mindenkinek be kell állni a sorba és megtanulni egyszerre lépni. A jelenlegi ellenzék politikusai ugyan átlagban valószínűleg nem kevésbé tehetségesek mint a kormánypárté viszont kevesen vannak köztük, akik megfelelő magabiztosságot mutatnának és képesek lennének az ideológiai ellentéteket félre téve egymással összefogni. Legalábbis eddig még nem voltak képesek a bizonytalan szavazókat a saját kormányzási képességeikről eléggé meggyőzni.

Elismerem, hogy az egészségügy működéséhez nem értek és tipikusan a kívülálló kibic szemével nézem, mindenesetre a rendszer működésében számos olyan elem van, amely eléggé logikátlannak tűnik. Úgy gondolom, hogy amiről szó van az nem elsősorban pénzkérdés, mivel a magyar egészségügyre költött pénz a GDP-hez képest legalábbis egyáltalán nem kevés, különösen ha beleszámítjuk a hálapénzt és a lakosság gyógyszer-vásárlásait. Az orvosok száma (ma még) európai viszonylatban nem mondható túlságosan alacsonynak. (Ezeket a megállapításokat egyébként szakértői véleményből kölcsönöztem.) Tökéletesen működő egészségügy a világon sehol nincs, számomra viszont a mi rendszerünk kimondottan keszekuszának tűnik, és csak remélni tudom, hogy egyszer jön majd egy olyan kormány, amelyik valamennyire rendbe tudja tenni. A legfeltűnőbb problémák valszeg némi naivitástól sem mentesen, számomra az alábbiak. (Nyilvánvalóan az orvos- és nővérhiány tűnik a legsúlyosabb problémának, azonban nem függetlenek ezektől.)

1.Mért lehet orvost választani a kórházi kezeléseket illetően?

Ha fogorvoshoz megyünk, akkor választhatjuk azt, akihez körzetileg tartozunk, és ilyenkor a kezelések egy része például egy fogtömés számunkra ingyenes (a TB fizeti), de ha valaki mást szeretnénk, akkor keményen a zsebünkbe kell nyúlnunk. Mért nem működik ez ugyanígy a kórházak esetében? Elvileg valamilyen nagyobb ellátókörzethez tartozunk és számomra igazságosabb lenne, ha a véletlenen múlna, hogy az adott kórházban éppen kit jelölnek ki (a kompetens dokik közül) számunkra kezeléseket végző vagy operáló orvosnak. Sokfelé van ilyen rendszer a világon, számomra abszurdan hangzik az, hogy az orvos szerint "X, Y az én betegem" - állami intézményekről lévén szó. A jelenlegi rendszer a hálapénzt éppúgy fenntartja, mint az orvosbárók hatalmát.

Ugyanis amikor mindig a "legjobb" orvost keressük hálapénz fejében, akkor egy igazságtalan rendszert támogatunk, ahol a jövedelmek megoszlása piramis-szerű és a fiatal orvosokat arra ösztönzi, hogy mennél hamarabb lépjenek le, mert nagyon sok munkával is csak nagyon kevés pénzt fognak keresni. Én magam egyébként nem nagyon hiszek abban, hogy speciális műtétektől eltekintve valóban akkora nagy a jelentősége az operáló orvos személyének (bár nyilván vannak ezt cáfoló esetek is). A tiszta játék alighanem az állami és magán szektor teljes szétválasztása lehetne, egy kétszintű egészségügy, hogy aki igényes és megteheti, az menjen magánklinikára és ne összeköttetések révén szerezzen előnyt.

2.Mért nincsenek szabvány eljárások?

A brit egészségügyben az orvosok egy adott menetrendből, kotta alapján játszanak. Nálunk ezzel szemben teljesen eltérő kezelést kap a beteg attól függően, hogy hova kerül. Ha például a daganatos betegségek kemoterápiás kezeléséről van szó, egyes helyeken előfordulhat, hogy a terápia a múlt század '80-as éveinek a szintjén van, amely nem ritkán többet árt mint amennyit használ. (Részletesebben most nem mennék bele: akit érdekel, hogy milyen tévutakon járt a daganatos betegségek kezelése, az utána nézhet egy indiai szerző átfogó igényű könyvében.) Mindig lesznek nagyon speciális, drága eljárások, amelyeket a TB esetleg nem tud megtéríteni, viszont nem lehetetlen egy egyenletes és tűrhető szintű átlagos színvonal biztosítása. Az orvosok túlságosan nagy "kreativitása" (önfejűsége) tehát az én szememben inkább hátrány mint előny.

Ezzel összefügg, hogy koncentrálni lehetne bizonyos kezeléseket nagyobb klinikákon és kisebb vidéki kórházakat (ahol gyakorlatilag alig van orvos) be kellene zárni vagy átminősíteni egy alacsonyabb kategóriába. Az intézmények száma vagy a kórházi ágyak száma ugyanis nem függ össze az egyes országokban az egészségügy színvonalával.

3.Mért van tömegnyomor a legtöbb rendelésen?

Nagy ütemben halad EU forrásokból a kórházak és rendelők felújítása, felszereltségének javítása, azonban a várakozó tömeg a folyosókon az továbbra is megszokott látvány. A bankfiókokban és postán kulturáltan lehet várakozni, ezzel szemben a rendelők néha úgy néznek ki, mintha segélyosztásra váró munkanélküliekről lenne szó, az emberek egymást kerülgetik. Éppen az, hogy a legtöbben dolgozunk vagy sok elintézni valónk van, az időnk drága: az öt perces rutin vizsgálathoz gyakran mégis órákig kell várakozni. (A bürokrácia sem látszik csökkenni e tekintetben.) Ez persze csak a jéghegy csúcsa: egyes rendelőkben és kórházakban a betegekkel szembeni megalázó hangnem igen gyakori, és az étkeztetés is gyakran egyfajta időutazásnak hat (nem a 21.századba előre, hanem visszafelé.)

4. Létezik-e valódi és rendszeres költség-felülvizsgálat az egyes intézményekben?

Megtörtént-e annak a felismerése, hogy a használatos eszközök egyre jobbak, ezért a vizsgálatok időigénye csökkent? Egy vérminta elemzése sokkal gyorsabbá vált az automatákon, ennélfogva kisebb költségű kell, hogy legyen mint régebben. Az orvostársadalom természetesen nem fogja elismerni, hogy jóval hatékonyabb mint akár csak tíz évvel ezelőtt, és csak abban érdekelt, hogy mennél több (olykor fölösleges) vizsgálatot is felírjon. Mért kell egy ultrahangos vizsgálatra olykor hónapokat is várni, holott tőlünk nyugatra háziorvos is elvégzi már? A CT felvételeket pedig akár mesterséges intelligencia is képes már elemezni, - valóságos forradalom zajlik a diagnosztika és a kezelések területén az utóbbi évtizedekben. Úgy gondolom, hogy az orvostársadalom egy része leginkább a folytonos ködösítésben érdekelt és nyilvánvalóan egy sajátos feudális kasztrendszerben működik erre mifelénk.

5.Mért a gyógyszergyártó cégeket szidjuk a legjobban?

Nem mintha nem lenne igazság ebben, és eléggé indokoltnak is tűnt a jelenlegi kormány kemény fellépése pár évvel ezelőtt a gyógyszergyártókkal szemben (illetve a drága, TB-támogatott gyógyszerekkel szemben). A nagy cégeknél végzett kutatások ugyanis nem garantálják a ráfordított töméntelen pénz ellenére sem, hogy mindig nagyon sikeres új gyógyszerek kerüljenek piacra, és amikor ez nem sikerül, olyan esetekben előfordulnak különféle trükkök a költségek felszámítására, például hogy a gyártó a ugyanazt a régi szert lényegtelen változtatásokkal "újracsomagolva" dobja piacra, magasabb áron.

A nagy gyártók szidása azonban eléggé faramuci egy olyan országban, ahol túl sok orvosságot szedünk nyakra-főre, indokolatlan mértékben. Ráadásul gyakran elvetjük a sulykot, mert jelenlegi ismereteink szerint igenis létezik például olyan, hogy "rossz koleszterin" - még akkor is, ha a szerek nagy része nem eléggé hatásos ellene. Nem ritkán nem a gyártó, hanem a gyógyszertár a sáros, amikor a legegyszerűbb szerek ára is indokolatlanul magas, másrészt vegyük figyelembe azt is, hogy egy csomó orvosság nem drágább mint más országokban, csak a fizetésünk alacsonyabb az európai átlagnál.

6.Egy konzervatív kormány mért nem támogatja jobban a hagyományos orvoslást?

Akit érdekel, hogyan használható fel manapság a hagyományos orvoslás több évszázados szemlélete, az talál egy nagyon hiteles és igen jól megírt könyvet ebben a témában. A dolog lényege, hogy a hagyományos orvoslás jól kiegészíti a modern gyógyászatot, mivel egy sok éves tapasztalattal rendelkező orvos viszonylag kevés eszközzel és műszerrel is képes sok mindent megállapítani a hozzá forduló betegről. Semmi esetben sem az akut, sürgős beavatkozást kívánó esetekről van szó, hanem különféle nem életveszélyes, de krónikus nyavalyákról.

Mivel a mai szakorvosok leginkább egy-egy szervet vagy szervrendszert vizsgálnak, nem pedig a beteget teljes egészében, ezért a hagyományos szemléletre is szükség van. Ez ugyan időigényesebb, de emberközpontúbb és kevésbé rutinszerű ezért "elvben" a betegeket jól ismerő háziorvosok vagy utókezelést végző orvosok, nővérekkel szorosan együttműködve képesek lennének rá. Idős orvosok a tapasztalataik birtokában kimondottan alkalmasak erre a feladatra. A hagyományos felfogásban egyébként a beteg három legfontosabb orvosa hosszabb távon: diéta doktor, nyugalom doktor és öröm doktor.

7.Mért gondoljuk, hogy kizárólag csak az orvosok felelőssége minket meggyógyítani?

Mért úgy gondoljuk, hogy csupán egy gépezet vagyunk, amely ha elromlik, akkor az orvosoknak rendbe kell tenniük, és az állam biztosítsa ehhez a feltételeket? Nyilvánvalóan nekünk is van némi felelősségünk a saját egészségi állapotunk alakulásában. Rengeteg forrás van az interneten, amiből tájékozódhatunk arról, hogy milyen életmód használ számunkra, ismerve a családban és a rokonságban előfordult súlyosabb problémákat. Persze meg kell tanulni a tartalmakat okosan szűrni, nem mindeféle azonnali és teljes gyógyulást ígérő, kamu gyógymódokra azonnal ráugrani. Nem a szűrővizsgálatok és kezelések helyettesítéséről van szó mint inkább a feltárt hajlamok alapján megelőzésről, vagy pedig kiegészítő utókezelésekről, erre a célra ott vannak például a természetgyógyászat sokféle eszközei, léteznek okleveles természetgyógyászok is, és nem mindig az használ leginkább, ami sokba kerül. Szerintem mindenki egy kicsit saját magának is az orvosa hosszabb távon.

Nyilvánvalóan óriási szervezési feladatokról van szó az egészségügy kapcsán, és a feladatok biztosan nagyon összetettek. Nem látom egyébként a valódi humán erőforrás gazdálkodást, hiszen a rendszerben szinte mindenki alacsonyabb szintű munkát végez, mint amire a képességei és végzettsége alkalmassá tennék: a gyógyszerész nálunk leginkább csak egy igen magas szintű, precíz munkát végző, de végső soron mégiscsak raktáros és árukiadó, a "körzeti orvos" (inkább nevében csak háziorvos) futószalagon írja a recepteket, és a képzett szakorvosok nagy része is inkább segédfeladatokat lát el. Ráadásul a rendszer az egészségügyben dolgozók legnagyobb részének is igen stresszes, megterhelő a napi feladatok ellátása, ami a betegekkel való kapcsolatra is rányomja a bélyegét.

Úgy tűnik, hogy a magyar egészségügy rendszerében, ahol tipikusan állami intézményekről van szó, a költségpazarlás eléggé jelentős a megfelelő érdekeltség hiányában (jobb szervezéssel és megtakarításokkal több forrás lenne az orvosok és nővérek fizetésének emelésére). Jelenleg számomra néha olyan benyomást tesz a meglehetősen bürokratikus egészségügyi rendszerünk, mintha sajnálatos módon, az egyik kimondatlan központi cél a gyengék, kevéssé életrevalóak kiszelektálása lenne. Nyilván az állításaim egy része túl erősnek tűnik és nem biztos, hogy teljesen megállja a helyét, azonban számomra egy kicsit hiányzik a humánum a rendszer mai működéséből. Persze ellenpéldákról is hallani időnként, jól szervezett intézményekről, a pozitív meglepetések nem kis része pedig azoknak a dolgozóknak (orvosoknak és nővéreknek) köszönhető, akik a feladataikat nem bürokratikusan, hanem hivatásszerűen látják el.

Elég közismert dolog, hogy a magyar történelem során a kommunikáció jellemzően alacsony szintű volt. Már ez a szavunk a "kommunikácó" is sokaknak idegenül csenghet, kissé nehézkes a használata, és nem jut eszembe kapásból a nyelvünkön jól hangzó szinonimája. Eszmecsere, gondolatcsere, beszélgetés, közlés - ilyen szavakkal lehetne helyettesíteni többek között, bizonyos esetekben. Az igazi eszmecsere sokféle módon és több szinten is torzult nálunk, többnyire nem megfelelő szintűnek vagy fejleszthetőnek mondható.

Az elmúltnyócév, negyven év, százötvenév...

A pártállam idején sok mindenről nem lehetett nyíltan beszélni csak a kommunizmus homályos értelmű terminológiáit használva, pártgyűlések stílusában. Közéleti kommunikációnk már akkoriban is zavaros volt, tele rejtett, a bennfenteseknek szóló utalásokkal. Sajnos azóta sem lett sokkal tisztább és pontosabb. A rendszerváltást követően a közéleti politizálásban megmaradt a mellébeszélés, a sumákolás, kényes témák kerülése (pl. a cigánysággal kapcsolatos problémák érintése) és egyfajta elitista, liberális dogmatizmus.

Orbánék 2010 után látszólag egy sokkal inkább szókimondó stílust hoztak be, azonban a kormánykommunikáció mint minden ideológia tele van nettó hazugságokkal, ráadásul egyre szemérmetlenebb módon. Az ideológiáknak csupán látszólagos célja, hogy egyes problémákra gyakorlati megoldásokat találjanak, kommunikációjuk sokkal inkább a hatalomvágy elkendőzésére szolgál, az emberek többsége pedig fogékony ezekre, mert van egy olyan hajlamunk, hogy tetteinket utólag mintegy "megideolagizáljuk", azaz ésszerű magyarázattal támogassuk meg az ösztönös, kevéssé tudatos döntéseinket.

A valódi kommunikáció mindig egy esély

Amíg a kommunikáció kétirányú és egyenrangú felek között zajlik, addig bármennyire is eltérő felfogásról van szó, mindig van esély a valódi gondolatcserére feltéve, hogy igyekszünk pontosan fogalmazni. Ismeretlenekkel néha őszintébbek és nyíltabbak tudunk lenni, egymás véleményét tiszteletben tartva, ezzel szemben a közeli ismerősöknél már gond, ha a miénkhez képest teljesen más álláspontot képviselnek, ráadásul fanatikusan teszik ezt. A fanatizálódás megterhelően hat az emberi kapcsolatokra, egy érzékeny téma, amit kerülgetni kell a beszélgetések során.

Az egyirányú kommunikáció a dominánsabb

A kormányzati kommunikáció és általában véve a politikai elit (illetve a politika szolgálatába állt elit) nagy mértékben felelős ezért a helyzetért. A legnagyobb hazugságuk a túlzás, amely olyan mértékű, hogy elérte már azt, amit az ókori görögök "hübrisz"-nek neveztek, amelyet a mai kor emberének "önmaguktól elszállt nagy arcok" - ként lehetne lefordítani. A túlzás úgy jött létre, hogy egy fontos igazságot, amely azonban mégis csak egy részigazság: "harcolni a nemzeti érdekeinkkért", végletekig abszolutizálva, egy katonásan irányítható társadalmat igyekeznek megszervezni.

A hatalom kommunikációja nálunk csak látszólag kétirányú: a vezetőség az állampolgárt a saját kis játszmáiban sakkbábuként kezelve ("békemenetek", "konzultációk") olyan dolgokért teszi felelőssé, amihez nem ért, mert nem is érthet. Közvélemény kutatások is elegendőek lennének, különféle intézetek egymástól független felmérései mind elég jó tájékoztatást adnak arról, hogy Európában mit gondol a fő kérdésekről az állampolgárok többsége. A konzultációkra csupán a mozgósítás miatt van szükség, ennek a fajta kommunikációnak a lényege, hogy keressünk ellenséget ott is, ahol nincs. Egyébként pedig tojnak az állampolgár véleményére az oktatás, az egészségügy, az EU támogatások szétosztása és az életünk más, meghatározó területeivel kapcsolatban.

A konzervatív kommunikáció-felfogás kis léptékekben működik igazán jól

A magyar állampolgárok megoszlása a jobboldal-baloldal (konzervatív-újító) skálán az európai átlaghoz hasonló, hogy a politikában nem így képződik le, azt a pártstruktúra torzulásai és az aránytalan választási rendszer okozzák. A relatív többség enyhén konzervatív, ami azt jelenti, hogy inkább azt választjuk ami már egyszer jól bevált, de nyitottak és fogékonyak vagyunk az újdonságokra is. A baloldali ehhez képest inkább újdonságkereső, a radikális jobboldali pedig gyanakodva tekint mindenre, amit nem ismer.

A kisebb közösségekben a jobboldal kommunikációja sok esetben pozitív hatásúnak, gyümölcsözőnek mondható. Az egyházi iskolák például számos esetben jól működő közösségi életet biztosítanak a tanulóknak: az állami iskolák bürokratizmusával szemben sokkal inkább egyfajta közös szellemiséget képviselnek és valósítanak meg. Hasonlóan pozitív példaként hozható fel, hogy egyes falvakban, kisebb városokban a hagyományápolás köré szerveződhet élénk közösségi élet, - általában a helyi hagyományokat jól ismerő és jó szervezőképességű, kiemelkedő személyek vezetésével. Arról pedig nem tudom, hogy vannak-e kutatási eredmények, mennyire javult a családon belüli kommunikáció, mennyivel lett nyíltabb és őszintébb az utóbbi pár évtizedben. Úgy gondolom, hogy van némi előrelépés, de leginkább kíváncsi lennék hogy honnan hova jutottunk el (és hova nem) néhány évtized során.

Nagyobb léptékben, urbanizált környezetben ahol az emberek nem ismerik egymást ott a konzervatív felfogás már nem működik, a kommunikációval kapcsolatos modern ismeretek alkalmazására is szükség van.

A cégek alapvető érdeke a jó csapatmunka

A magyar cégeknek egyre csökken az olcsó munkaerőből fakadó helyzeti előnye, mivel a gazdaság fejlődése felszívta az egyébként is elöregedő társadalmunkból azt a szabad munkaerőt, amely itthon szeretné megkeresni a megélhetésre valót. A nagy multicégekhez képest a kisebb, magyar tulajdonú beszállítók vannak sokkal inkább veszélyben, mert nem tudják a béremelkedésből fakadó többletköltségeiket továbbhárítani. Emellett még a nyersanyagok, például egyes fémek áremelkedése is csökkentheti a nyereségüket illetve ronthatja az EU támogatások révén is megnövelt beruházásaik megtérülését. Leginkább a rugalmas és jól szervezett csapatmunka segítheti a termelékenységük növelését és a nemzetközi versenyképességük megőrzését. Igen sok kommunikációs tréningre van szükség a gördülőképesebb működés érdekében, például a konferenciák, megbeszélések, telefon és e-mailezés megfelelő alkalmazására. Multi cégeknél az ilyen technikákat már többé-kevésbé tudatosan alkalmazzák, kisebb cégeknél azonban súlyos hiányosságok vannak: folyamatos státuszharcok és a kommunikációs kultúra egyéb hiányosságai jelentős versenyhátrányt jelentenek.

Önsorsrontó mantrák, a Himnuszt is beleértve

Puzsér Róbert "Sznobjektív" című műsorában rendszeresen foglalkozik azokkal a különféle kulturális "remekművekben" gyakran használt mondatokkal, amelyek az állandó ismételgetés során egyfajta mantrákká válva képesek a bőrünk alá mászva, negatív programokként működni. A popzenei élet egyik ekletáns példája ennek, a magyar slágerlista vagy Dal műsorának popszámai is leginkább két kategóriába esnek: a semmitmondó üresség vagy a depresszió népszerűsítésének esetei. A kortárs magyar irodalom vagy a magyar filmek többsége szintén a kommunikáció csődjéről és depresszióba menekült emberekről szól, megoldási utak bemutatása nélkül.

Himnuszunk szintén kimondott pesszimizmust képvisel: én is már évek óta amellett vagyok, hogy le kellene cserélni. A zenéjére ez éppúgy érvényes mint Kölcsey versére: az Erkel Ferenc által komponált dallam nem más mint a Joseph Haydn által írt német himnusz kesergő változata. Valójában azt sugallja, hogy elcseszett németek vagyunk itt a Balkánon. (Tényleg igaz, hogy valamiért mindig a németekhez mérjük magunkat, holott nagyon sok európai nép van még...) Ezzel szemben Vörösmarty Szózat című verse (a "rendületlenül" szóval a középpontban), illetve az Egressy Béni által komponált magyaros tánc sokkal pozitívabb jelentéseket hordoz, az igazi himnuszunk ez kellene, hogy legyen.

Falusias társadalmak jellemző problémájáról van szó

Alapvető kommunikációs problémák nagyon sok országban jellemzőek, ha nem is ennyire súlyosak mint nálunk. A lengyelek például azt mondhatják, hogy ők a legtöbbet fejlődött ország a berlini fal lerombolása óta, a szlovákok vagy egyes balti államok az önálló állami létükre és euróövezeti tagságukra lehetnek büszkék, a csehek és a szlovénok a társadalmi egyenlőtlenségek alacsony szintjével és viszonylag magas életszínvonalukkal dicsekedhetnek. Nálunk nem nagyon van olyan sikertényező ami más országokra ne lenne jellemző, talán emiatt lett annyira népszerű az orbanista izolációs politika nemzeti függetlenségként való eladása.

A kommunikációhiány és a bezárkózó bizalmatlanság egyébként a falusias, paraszti társadalmak sajátossága. Generációkon át öröklődő, mára már funkciótlanná vált beidegződésekről van szó - a paraszt ugyanis joggal pesszimista, hiszen ha kár éri, akkor a vesztesége nehezen pótolható terményben és állatállományban egyaránt. A magyar társadalom nagyon sokáig mezőgazdasági jellegű volt, és a paraszt vagy akár a helyi földesúr hiába lesz városi polgár, a gondolkodás megváltozása hosszabb időt igényel. (A helyzetet nem javította zsidók tömeges deportálása vagy németek kitelepítése sem.) A polgárosodás, a független, autonóm személyiségek kifejlődése sajnos többször elakadt és visszafordult nálunk, a mai politikai vezetésünknek pedig mintha már kevésbé állna az érdekében ennek szorgalmazása, mint amennyire a paraszti életmódból hozott ösztönökre való építés.

Az USA belső államaiban azért vannak hasonló tendenciák mint nálunk, mert ott is jellemzően földművelők és marhapásztorok utódai élnek (a cow-boy ugyanis csak a western filmek mitikus figurája, a valósághoz nem sok köze van), a kulturális pezsgés és az innoviáció sokkal inkább a partvidéki, bevándorló kultúrák által befolyásolt területekre jellemző. (Már látom, ahogyan a "bevándorló" szó sokak számára szemet szúr: holott nem propagálom az USA, egyébként az utóbbi időkben egyre inkább megszigorított bevándorlási politikáját, mert van nagyon sok más ország, amelyeknek a tapasztalatai sokkal mérvadóbbak lehetnek a számunkra. A kényes témát tehát nem kerülöm el, de törekszem a pontos megfogalmazásokra.) Emellett még a vesszőparipám, hogy kisgyerekkorban a skandináv típusú szocializáció sokkal inkább nyitottabbá tesz mint a nálunk jellemző három éves gyes vagy ha az anyuka háztartásbeli marad mint ami az USA egyes államaiban jellemző.

A kommunikációs fölény az igazi hatalom

Teljesen nyilvánvaló, hogy amíg a vas- és acél korában a háborúkat géppuskák és harckocsik döntötték el, az információs társadalom korában a csatákat nagyrészt kommunikációs területen (médiumokban, interneten) vívják. Aki az információt uralja, (netán összezavarja és meghamisítja) azé a hatalom - a magyar machiavellisták szövetsége pedig nagyon is tudatában van ennek. Ütik a fejünket óriásplakátokkal, közmédiumokban óránként elhangzó hamisan egyszerűsítő politikai reklámokkal, kiszorítva az ellenzéket és a más véleményűeket az ilyen felületekről. A neten piranják egész kis hadosztályai állnak lesben, hogy rávessék magukat valamilyen "nagyvadra" és lerántsák magukhoz a sárba. Lehet szó akár egy úszóedzőnek a negyven évvel ezelőtti, nem eltusolt botrányáról vagy közszereplők régi homályos "zaklatási" ügyeiről, nagyon sok féle példát lehetne mondani, ahol a karaktergyilkosság jól működik. A csordamentalitás a közvetlen demokrácia karikatúrájaként úgy működik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Magukat szakértőnek nevező nagy dumások nyomják le kommunikációs felületen a valódi szakértőket, és magukat tájékozottnak hívő fél- vagy negyed műveltek osztják az észt és hülyéznek le mindenkit, aki nem osztja az ő egyszerű igazságaikat.

A számító "politizálás" mellőzése, az őszinteség és nyíltság ugyan sebezhetővé teszi az embert, én magam mégis törekszem rá (egy ésszerű szintig), mert ez az egyetlen lehetőség a valódi kommunikációra. Odafigyelni a másik emberre időigényes dolog, de az egyetlen lehetősége annak, hogy korunk "mátrixából" ki tudjunk lépni.

A fasizmus alapját a megrögzött rendpártiság képezi, azonban ahogyan a puskaporhoz is több összetevő kell hogy robbanjon, akkor lesz valaki fasiszta, ha ellentmondást nem tűrően agresszív módon másokra is rá akarja erőltetni a kompromisszumok nélküli rendpártiságát.

A "fasiszta" sokáig szitokszónak számított és sokak számára most még ma is az, ezért ha valakit ilyen jelzővel ítélnek, mennél jogosabbnak tűnik is ez a megállapítás az illető megnyilvánulásaira, annál jobban felháborodik és annál nagyobb elánnal igyekszik bizonyítani, hogy nem ő, hanem a másik a fasiszta. ("Aki mondja másnak, az mondja magának, bee." - típusú gyerekes érveléssel.)

Nos létezik például olyasmi hogy anarchista szélsőség, amely a fasizmus voltaképpeni ellenpontja, és szintén sok kárt tud okozni. Akit ez a fajta viselkedés per pillanat zavar, annak lehetősége van, hogy kielemezze milyen az anarchista viselkedésmód (vagy köznyelvileg "libsi",) de mivel ez számomra jelenleg sokkal kisebb veszélynek tűnik, ezért most nem szeretnék foglalkozni vele. Ugyanúgy a kommunizmussal sem, amely más kiindulópontról indulva képes ugyanoda eljutni mint a fasizmus. Még csak nem is becézném, hogy "náci", de azt sem tartom eléggé pontosnak, hogy diktatórikus az ilyen személy, legjobb, ha kimondjuk, hogy léteznek manapság és sajnos eléggé elterjedtek az olyan megnyilvánulások amelyeket - anélkül, hogy ezzel bárkit meg akarunk bélyegezni,- legjobb nyíltan fasisztának nevezni. Leginkább egyfajta járványnak tűnik, amely utánzással, konformizmussal terjed és amelyre a magyar társadalom még nem immunis. Bizonyos fajta morálról és viselkedésről van szó, amire sokan közülünk hajlamosak adott helyzetekben.

A fasizmus a szélsőségességig vitt rendpártiság és a rend féltése mindentől - ami élő. Ugyanis a természetben csak a kő, az ásványok a teljesen mozdulatlanok, ami élő az mind rejt magában némi bizonytalanságot. Fasizmus azt jelenti, hogy ösztönösen kerülni mindent, ami nem teljesen szabályos és tökéletes, tehát mindent ami élő, mert az veszélyt jelenthet. A BIZTONSÁG az egyetlen abszolút és megkérdőjelezhetetlen alapelv: kicsiben ez úgy érvényesül, hogy a fa nem jó, mert rádőlhet a házra, a kutya piszkít, a gyerekek pedig hangoskodnak és rendetlenek. Legjobb ezért ha mindent lebetonozunk, mindenhova lakatokat szerelünk, mindent körülkerítünk és minden sarokra állítunk egy rendőrt, aki a renitens és gyanús egyéneket kiszűri.

Ezzel eljutottam a lényegi mondanivalóhoz, hogy a dolog nem úgy működik, hogy minden a politika hibája, hanem vannak emberek gyarló tulajdonságokkal (irigységgel, félelemmel vagyunk tele mindannyian), és ha a körülményeink egy kissé szerencsétlenül alakultak (például nem volt gyerekszobánk, de egyáltalán szerető családi légkör sem), akkor miniatűr kis diktátorokká, ellentmondást nem tűrő és intoleránsan rendpárti fasisztákká válhatunk. Voltaképpen egy pótcselekvésről van szó, hiszen a biztonság sosem elég nagy, mindig lehet találni valamilyen veszélyt, lehet valamitől félni, ami az általunk elképzelt tökéletes rendet felboríthatja. Mivel azonban nem annyira alapvető személyiségvonásról, mint amennyire inkább egyfajta járványról van szó vagy divatos felfogásról, ezért fokozatosan ki lehet belőle gyógyulni és túl lehet rajta lépni.

Az egyik tünete ennek a betegségnek a mániás Amerika-ellenesség. Igen jó képességű és logikusan gondolkodó értelmiségiek között sem kevésbé gyakori, hogy még ha táplálkozásról beszélsz is vele, akkor is mindjárt előhoz valamilyen példát, amelynek lényege, hogy az USA nagy cégei igen gonoszak. Holott az ő táplálkozása teljesen más mint az amerikaiaké, ezért nem mondhatja azt, hogy az amcsik miatt vannak egészségügyi problémái. Pedig a szövegéből, amely közismert városi legendákra épül ("orvos mondta!") pontosan ez jön le. Ez körülbelül olyan, hogy a Nap is befolyásolja ugyan az árapályt, de a Hold sokkal nagyobb mértékben, mert hiába sokkal kisebb az utóbbi (a magyar elit) az előbbinél (az amerikai vezetésnél), sokkalta közelebb van hozzánk, emiatt a szerepe is jóval meghatározóbb. Amerikát viszont "divatos" utálni manapság.

A fasizmusnak legalább három formája létezik: egyik ilyen a betegesen rendmániás gondolkodás egyéni szinten, a másodikat pedig a kormányzati kommunikáció szócsöveként működő médiumok jelentik, amelyet megfertőzött ez a métely és habár egyáltalán nem hisznek a lózungokban, cinikus módon azért emlegetik naponta százszor a menekülteket, mert ezt egy nagyon hatásos és bevált eszköznek tartják. Ugyanis ha a Habony-művek az abnormális viselkedést teszi szabállyá, akkor az könnyen elterjedtté válhat, ez pedig a harmadik forma, a konformitás. Sokan vagyunk ugyanis, akik társadalmi elfogadásra vágyunk és követjük a néhány nagy dumás szélhámos által meghatározott csordaszellemet. (Van benne valami: Egy ügyvéd talán több megbízást kaphat, az árusnak talán több vevője lesz egy adott közösségen belül - de a legtöbbünk megítélésében egy fikarcnyit sem számít.) A nyájmeleg mindenképpen nagyon kényelmes és egyszerű. A három formája tehát az őrültség határesete, a tudatos manipuláció valamint a cinkosság.

A fanatikus fasiszta a szürkés-barnás árnyalatokat szereti csupán és mindent igyekszik kizárni, ami az élet sokszínűségét bizonyítja (nem véletlenül az LGBT mozgalmak színe a szivárvány): például a homoszexualitást, az eltérő szexuális orientációt járványnak tartja - és mivel érzelmei dominálnak, semmilyen kutatási eredmény nem fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. Az egyszerű megoldásokban hisz: a gyereknek csupán jól kell viselkednie, nekünk is csak parancsot teljesítő jó hazafiaknak kell lennünk, a bűnözőket ki kell végezni vagy ha nem, akkor legalább jól le kell sittelni, a nőnek a konyhában a helye, a más bőrszínű és kultúrájú emberek nem illenek bele a képbe, stb. Biztonságos csak az lehet, ami már több évszázada is jól bevált, ilyen például az uram-bátyám kapcsolatok hűbéri rendszere, az erőkultusz (egyik formája a keleti diktatúrákkal való rokonszenvezés), szigorú kényszerítés és büntetések, vagy jobb híján az alkoholizálás. Ez a fajta tökéletesen biztonságos társadalom azonban a legnagyobb boldogtalanság forrása minden olyan állampolgárnak, aki a nemzeti szabványtól egy kicsit is eltér.

Világképük a kommunistákhoz és nihilista anarchistákhoz hasonlóan szürke és kopár, emellett irtózatosan felületes, mert a külsőségekre épít (származás, megjelenés, biológiai nem stb.) Az agyhalál egy formájáról van szó, amelynek egyik jellemzője az indulatosan érzelmi alapállás, - tehát az emberi agy ősibb, kevésbé komplikált funkcióira épít (a kisemlősagyra). Feltűnő emiatt a logikailag inkonzisztens érvelésmódja, átgázolni mindenen az ő "alapvető", "nagy" igazságának az érdekében. Abszolút humortalan és mivel nem finomkodik, leginkább primitíven fejezi ki magát, alpári módon trágár.

Vegyük észre, hogy a közmédiánk nagy része akár tudatosan vagy ösztönösen, ma már pontosan ezt a fajta szerepet játssza, ami szerintem már minden jó ízlésű embert elszomorít (ha nem egyenesen bosszantó a számára). A közmédiumokban egy olyan játék dívik, hogy ki tud felelőtlen módon épületesebb marhaságokat mondani anélkül, hogy a közvélemény lehurrogná, ki tud a legmesszebb elmenni? Van mögötte egy olyan kis gonosz manónak a lázadása, aki mer fityiszt mutatni, vagy akár a pucér popóját is a nyugati nagyhatalmaknak. Vajon meddig tudunk még elmenni? - gondolják. Sokáig lehetséges: egy Haiti vagy Észak-Korea is képes volt teljesen elszigetelni magát, teljesen önsorsrontó módon. A régi kabarétréfát idézve: "Hagyjanak nyugodtan vizelni!" (Zabálni, inni, böfögni,...) Igen, a világ hagyni fogja: ha ezt akartátok, tessék.

Az is nagyon feltűnő, hogy gyanús neki minden, ami szellemileg kifinomult: a modern tudománynak egy jelentős része, a nyugati "dekadens" módon toleráns kultúra, a "zsidók" (amely egy fantom, egy beazonosíthatatlan "háttérhatalom").

Egyébként ha a fasizmus hívei képesek lennének egy kissé gondolatgazdagabban vagy szabatosan kifejezni magukat, sőt elég lenne törekedniük erre, akkor olyasmit mondanának, hogy ők nem hívei a túlságosan hidegen racionális, bonyolult rendszereknek, hanem sokkal inkább a szellemivel szemben az érzelmi fejlődésnek és a társas kapcsolatoknak nagyobb teret adó kisközösségi, családias légkörnek. Ezzel azonban el kellene fogadniuk a világ sokszínűségét, amiben ők is egy szín csupán és lemondani a paranoid módon agresszív fellépésről (mindenki az ellenségünk, akit nem ismerünk). Egy igen bátor és az emberi tömegkultúrában kissé szokatlan lépést kellene ehhez tenni: elkezdeni nem félni.

A magyar történelemben a félelem légkörének sok előzménye van ugyan, de magának a fasizmusnak nem nagyon: Horthy Miklós például egyértelműen nem volt fasiszta, sőt ő maga is fellépett a szélsőségek ellen - egészen idős koráig, amikor már nem volt képes kontrollálni az eseményeket, amikor már a háborús őrület vette át a terepet. A magyar elittel szemben az úgynevezett "kisemberek" körében viszont sokkal népszerűbb volt a fasizmus a múlt század harmincas éveiben, emiatt nem lehetett bevezetni a falvakban a titkos választást. Ráadásul sok mindent rá tudtunk kenni a német megszállásra, szőnyeg alá tudtuk söpörni a problémát. Velünk szemben más országok mint például a németek, spanyolok, olaszok és japánok már rég túljutottak ezen a fajta járványon és immunissá váltak vele szemben. Nem beszélhetünk semmiképpen sem szégyenpadról: a különféle országokban és nálunk is jelentős gondolkodók, írók és más közéleti személyek váltak átmenetileg a fasiszta (vagy éppen a kommunista) szellemi járványok áldozataivá.

A fasiszta megnyilvánulások manapság nálunk nem annyira pártspecifikusak mint máshol, jobban összemosódnak az egyes pártpreferenciákon belül. Az elvileg mérsékelt, jobbközép kormánypártoknak éppen a legjobban mozgósítható kemény magjára a legjellemzőbb a kvázi-fasiszta felfogás, ezt a magot pedig mindig egyben lehet tartani, amíg külső veszélyeket lehet felidézni. (Diktátorok kis kézikönyvében leírtak szerint.) Komoly és felkészült értelmiségiek közül ma már kevesen támogatják a kormánypolitikát, a NER értelmiségi holdudvara eléggé kiürült. A magyar értelmiségiek szavazata viszont nagyon keveset nyom a latban a választások során. Egy-egy szavazat gyakorlatilag semmit sem számít, sokkal inkább az, hogy a karakteres véleményeket képviselő, higgadt értelmiségieket mennyien tudják elfogadni a bizonytalanok és az ingadozók véleményvezérnek. Azaz mikor fogunk tudni visszatérni végre a világos és józan gondolatok világába...

A filozófia és úgy általában véve a rendszerben való gondolkodás az ókori görögökkel kezdődött. Ennek egyik fő oka abban ragadható meg, hogy mély, elfogulatlanul racionális gondolkodásra csak szabad emberek képesek. Akik mások hatalma miatt rettegnek vagy a mások feletti hatalmukat féltik folyamatosan, azok képtelenek többre mint a gondolatok harci eszközként való használatára mások törekvéseivel szemben, különféle ideológiák gyártásával keresve utólagos indokokat fényesnek egyáltalán nem mondható tetteikre. (Mivel az utóbbi fajta "gondolkodás" vált jellemzővé napjainkban és sokak agyi kapacitását teljesen leköti emiatt nem meglepő, hogy egyáltalán nem népszerű manapság a filozófia.) Csak szabad emberek társadalmából voltak képesek kiemelkedni olyan zsenik mint többek között Platón és Arisztotelész, akik több mint két évezredre meghatározták a nyugati civilizáció gondolkodásának fő irányait.

A régi görögök felfedezték a paradoxonokat, a feloldhatatlan ellentmondásokat is, amelyek mindig az adott kor jellemző gondolkodási korlátait fejezik ki. Ilyen híres paradoxon: "Minden krétai hazudik - mondta a krétai.", amely számomra a formális logika és a gyakorlat igazságkritériumai közötti különbséget mutatja. Amíg a formális logikában egy hamis állítás ellentéte igaz (emiatt a példamondat önellentmondásra vezet), a gyakorlatban egy hamis állítás - pl. "Országunk az EU gyarmata kell, hogy legyen."- tagadásával nem csak az igazságot, hanem további hamis állítások tömkelegét is létrehozhatjuk. Erre a fajta logikára építenek a mai demagogoszok, amikor egy nyilvánvalóan elfogadhatatlan állítás megkérdőjelezésével indítják beszédeiket...

Ezért gondolhatjuk ma, hogy a fenti mondat eldönthető módon hamisnak tekinthető, mert amikor folyton hazudozunk a közéletben mint a példabeli krétaiak, akkor a mondatok értelmezése lehetetlen, megszűnik a valódi kommunikáció minden formája. Ráadásul nem csak a politikusokra igaz ez hanem a legtöbbünkre szintén, hogy hazudós krétaiak vagyunk, mert nem ritkán úgy szeretjük beállítani a dolgokat, hogy magunkat kedvezőbb fényben tüntessük fel a valóságosnál. (Terjedelmi okokból leegyszerűsítéssel egyenlőséget téve a "hamis" és a "hazug" fogalma közé.) Elmondható, hogy a mai kor emberére a régi görögökkel ellentétben, az igazságra való törekvés sajnálatos módon kevéssé jellemző...

René Descartes híres mondata: "Gondolkodom, tehát vagyok." - látszólag megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik, annak ellenére, hogy buddhista mesterek vagy általában a keleti hagyomány talaján állók nem értenek vele egyet. Ha jobban megnézzük ezt a mondatot, könnyen kétségeink támadhatnak már a gondolkodás fogalmának értelmezésében is. Például azért, mert távolról sem "vegytiszta" folyamat, hanem igen gyakran csupán különféle érzések, tudattalan döntések megindoklása pszichológiailag is kimutatható módon. A létezés fogalmának meghatározásával még inkább gondjaink lehetnek, hiszen a gyakorlatban ez nem annyira digitális (vagy-vagy) mint amennyire intenzitási kategória. Gondoljunk arra, hogy egy hétfő reggel, amikor munkába indulunk, akkor valóban létezünk-e vagy pedig inkább úgy érezzük magunkat, mint Schrödinger macskája, amelyik egy időben élő is és nem is?

Descartes racionalizmusa egyértelműen sokat segített a modern tudományos gondolkodás megalapozásában, azonban a fenti tételmondat számomra leginkább egy igen határozott állásfoglalásnak és egyfajta program meghirdetésének tűnik. A mai polarizálódott társadalmunkban az elvont gondolkodás síkján két véglet létezik: az egyik véglet nem tart igényt saját gondolatok és következtetések megfogalmazására, csak a csordaszellem után megy. A másik véglet pedig az elefántcsonttornyába zárkózó, "szektás molyolással" foglalkozó értelmiségi, amely elveszítve a mindennapi kapcsolatot a hétköznapi valóságban élő emberekkel kevéssé törekszik a gondolatainak emberközelivé tételére. (A távolság áthidalása nyilván nem könnyű, de egyáltalán nem lehetetlen feladat.)

Immanuel Kant a filozófusok képzeletbeli válogatottjából semmiképpen sem hagyható ki. Az általa megalapozott kritikai gondolkodás, amely végső soron a filozófia lényegét képezi valóban alapvető jelentőségű kellene, hogy legyen, hiszen elménk erősen torzítja az általunk észlelt valóság értelmezését. Sőt, az általunk használt szűrők torzítása a mai pszichológusok szerint még annál is súlyosabb mint Kant feltételezte. Ennek ellenére az önkritika manapság sajnálatos módon egyáltalán nem divatos, semmilyen formában.

Annak a levezetése is megállja a helyét, hogy a társadalmilag erkölcsös viselkedés forrása nem feltétlenül egy külső hatalomtól való félelem kell, hogy legyen, hanem belülről is fakadhat. »Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen«. Amennyiben úgy cselekszem, hogy az mások számára is példaként szolgáljon, akkor a társadalom nagyon is működőképes - ezt a gyakorlat is visszaigazolta már egyes országokban (kettesekben kevésbé).

Mindamellett a felvilágosodás gondolkodóinak alapvető tévedése volt, hogy túlbecsülték a racionalitás jelentőségét az emberben levő ösztönös késztetésekkel és az érzelmi oldalunkkal szemben (az "ember" fogalmába saját magukat is beleértve!). A "felvilágosítás" ha egyáltalában véve működőképes, akkor is csak mint nagyon lassú, generációkon keresztül tartó folyamatként beszélhetünk róla, amely nem annyira észosztásról mint együtt haladásról szól és az időnkénti visszaesésekkel is számolni kell.

G.W. Hegel a maga korának kiemelkedő hatású gondolkodója volt, számos filozófushoz hasonlóan a rendszere kevésbé, sokkal inkább egyes gondolatai vagy érvelési módja az, amelyet manapság is alkalmaznak. Például a dialektika elve a gyakorlatban nem nagyon érvényesül, legalábbis Európa keleti felében nem, ahol az ellentétek harcát nem követi a "szintézis", hanem megmarad az ide-oda csapongás, a társadalom folyamatosan a szélsőségek között vergődik. Az hogy a filozófusok a világ jelenségei mögött végső soron értelmet tételeznek fel, egyfajta rejtett módon vallásos, istenkereső tevékenységként is felfogható. Ez a fajta istenkereső magatartás Hegel esetében egyértelmű, azonban az ő tanításait sajátos módon alkalmazó Karl Marx esetében is igaz, aki az anyagot tette meg egyfajta istennek, miközben nyilvánvaló vallásos hevület fűtötte a "gonosszal" szemben. A következmények katasztrofálisnak bizonyultak - bár a kommunizmus rémségeit távolról sem szeretném Marx nyakába varrni. A harcos materializmus és a bigott vallásosság közötti kapcsolatot jól mutatja, hogy sok esetben a buzgó katolikusokból lettek a fanatikus kommunisták és fordítva.

A látszat ellenére mégsem szeretném lebecsülni a klasszikus filozófia hatalmas, általában igen nehéz és kitartó munkával megközelíthető gondolati építményeit, az emberi logika csúcsteljesítményeit. Leginkább csak reflektálni szeretnék néhány közismert gondolatra, szubjektivitástól egyáltalán nem mentes módon. Éppen ez a filozófia lényege a gondolati reflexió, hogy mit mondanak nekünk, nekem a mai embernek a nagy elődök egyes gondolatai. Wittgenstein-nel értek egyet, aki egyik írásának konklúziójaként leszögezte, hogy amit leírt azt tekintsék csupán egyfajta létrának, amelynek segítségével el lehet jutni valahonnan valahova, utána már nincs rá szükségünk. A filozófusok egyes gondolatait én is leginkább sajátos eszköznek tekintem, amelyekhez viszonyulhatunk a ránk jellemző módon és semmiképpen sem dogmáknak, amelyeket követnünk kellene. (Ennek a szellemében írtam én is ezt a cikket, a gondolatok saját kútfőből származnak, bár nem gondolom, hogy különösebben eredetiek lennének, és csak egy fajta megközelítésnek tartom őket.)

Korunkra jellemző paradoxon egyébként a Schrödinger macskája típusú gondolatkísérlet. Ennek a paradoxonnak létezhet egy olyan értelmezése, hogy a mai kor embere, a tudomány eszközei révén abszolút mindent tudni akar, minden pillanatról számot akar adni, korlátlan hatalmat gyakorolva az anyagvilág mögött. Hatalmunk korlátai azonban legalább kétfélék: a kaotikus jelenségek gyakorlati korlátot képeznek, a kvantummechanika pedig a mikroméretekben abszolút elméleti korlátokat is megmutatott. Érdekes lenne olyan modelleket alkotni, ahol a világon minden, az elektronok pályája is pontosan kiszámítható lenne. Milyen lenne egy ilyen világ és vajon hogy tudnánk elviselni azt, hogy minden esemény pontosan előre kiszámítható?

A fentiekkel összefüggésben a múlt században történt még egy lényeges filozófiai fordulat, egy olyan típusú korlát a világ megismerésében, amelyet a klasszikusok nem láthattak előre teljes mélységében. (Eltekintve most attól a fordulattól, hogy a tudomány vette át a vezető szerepet a valóság megismerésében.) Az Arisztotelész által megalapozott pozitivista felfogás a 20. század közepéig domináns volt, utána a korlátai egyre nyilvánvalóbbá váltak. Az információs társadalom kibontakozása óta olyan információözönben élünk, amikor az általunk az adott pillanatban fontosnak tartott dolgok könnyen kiszorítják a kevésbé fontosnak tűnőket. Emiatt az "igazság" érték helyett manapság már hírértékről, ingerküszöbről beszélünk, az általános zajból mindenki a neki jobban tetsző "alternatív igazságot" szűri ki, sajnálatos módon. A személyre szabott virtuális világokban egy-egy "celeb" képes a figyelmünket elrabolni sokkal lényegesebb dolgok rovására csak azáltal, hogy olyan értékeket szimbolizál számunkra, amelyeknek mi nem is vagyunk a tudatában (csak az ő image-ét létrehozó és futtató marketingcsapat).

Ma még senki nem látja, hogy mennyire veszélyesek ezek a tendenciák és hogyan szoríthatóak korlátok közé az újfajta őrületek. Talán a filozófia klasszikusainak egyes gondolatai is alkalmasak erre a célra: időnként ki kell lépnünk a "mátrixból" (nota bene: ez már tipikus modern filozófiai kategória!), ha el akarunk gondolkozni életünk értelmén és saját gondolataink kritikus vizsgálata is segíthet, hogy ne veszítsük el a talajt a lábunk alól.

A kérdés minta költői lenne, mégsem egyszerű a válasz tekintetbe véve, hogy erkölcsi tökéletesség nem létezik és az egyes hibák felnagyíthatóak. Ezért úgy is lehet fogalmazni, hogy a jelenlegi kormány tevékenységének vajon a füstje vagy a lángja a nagyobb?

A NER és az őket támogatók szerint az amit mi korrupciónak vagy a joggal való visszaélésnek látunk az egyrészt a dolog felnagyítása az ellenzék részéről, másrészt csupán melléktermék azaz füst, hiszen egy régi mondás szerint "ahol faragnak, ott hull a forgács". Akik viszont nem tudnak azonosulni a NER gondolatvilágával, azok szerint az orbáni rendszernek éppen a lényegét képezi a korrupció, önkény és a kontraszelekció. (Emellett te sem örülnél, ha te lennél a forgács a nagy faragásban.)

A kérdést mindenképpen fel kell tenni, hogy milyen társadalmat épít vagy lesz képes építeni a jelenlegi politikai elit (a mi közreműködésünkkel) azzal együtt, hogy a válasz nem tudható legfeljebb sejthető. Még az is előfordulhat, hogy a politika zajos színháza mellett kevésbé módon mégis végbemegy mikroméretekben számunkra kevésbé látványos módon, valamilyen irányú érdemi fejlődés és javulás.

Szembe kell nézni azzal, hogy a Kádár-rendszerre egyáltalán nem volt jellemző semmiféle magas szintű erkölcsiség. Enyhítő körülményként szóba jöhet, hogy egy nagy birodalom némi autonómiát élvező kis provinciája voltunk, emiatt a dörzsöltség és ügyeskedés volt akkoriban a legcélravezetőbb taktika.

A NER hívei is hasonló logikával állnak elő manapság, szerintük a fejlett nyugat, az EU (régebben az amerikai karvalytőke) kiszipolyoz minket, és mi afféle Robin Hood-ként csak visszavesszük amit elvettek tőlünk, akár különadók révén, akár EU pénzek haveri cégeknek juttatásával, akár a külföldiek kiszorításával egyes területekről. Ugyanezt szebben úgy lehetne mondani, hogy a legtöbb nyereség a nagy innovációs, ipari és pénzügyi központokban csapódik le nem pedig nálunk, ezért ki kell harcolnunk, hogy hozzánk is visszacsorogjon valamennyi.

A legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy valamilyen szintű harcra akár robin-hoodi értelemben is szükség van feltéve, hogy nem ölt aránytalanul nagy méreteket, és ha nem gondoljuk fontosabbnak az értékteremtő képességeink fejlesztésénél. Ugyanis amikor már csak a javak elosztása fölötti veszekedéssel foglalkozunk (mint tette ezt a Horthy-rendszerbeli parlament az újabb és újabb zsidótörvényekkel), akkor már nagy bajban leszünk.

Az erkölcsi alapokat mindenképpen fontosnak tartom és habár ezek egyik társadalomban sem tökéletesek, nálunk a romlás kifejezett jeleire igen sok intő példa utal.

1.Egyre inkább szétválik a jog és erkölcs. Ami papíron jogszerű az nem biztos, hogy erkölcsös is. Például az jogszerű hogy a kormány migrációval kapcsolatos politikájának támogatásra szólít fel. Az viszont erkölcsi alapelveket (és mindenféle jó ízlést sért), hogy a közrádióban óránként elhangzik ugyanaz a primitív hangvételű "sorosozás", mivel a haveri cégeknek kell a reklámbevétel. Pár hónappal ezelőtt ugyanezt láttuk az óriásplakátok esetében.

2.A nacionalizmust egyes konzervatív kormányok nagyon jól tudták használni a választások során. A külső veszélyre való hivatkozás, amelytől az erős kormányunk megvéd, ezt a kártyát sokan kijátszották már. Margaret Thatchernek a falklandi győzelem szilárdította meg a hatalmát, a fiatalabb Bushnak pedig a gyenge kormányzását feledtette és újraválasztásához vezetett, amikor odacsapott a terroristákat támogató Afganisztánnak. Nálunk is egyértelmű, hogy amennyire képes a kormány a külső fenyegetettséget elhitetni, olyan mértékben lesz biztos a választási győzelme.

3.Az állampolgárok tájékozatlanságával való visszaélés. Ilyen például amikor a költségvetés kis hiányáról beszélnek elhallgatva azt, hogy pozitív egyenlegű költségvetés kellene, hogy legyen egy ennyire kedvező gazdasági helyzetben. A kormánynak ugyanakkor nem nagyon érdeke az államadósság látványos csökkentése, inkább elkölt minden többletforrást a haveri cégek támogatására. A statisztika ott is hamis, hogy a bérek látványosan emelkednek ugyan, de ez azért van, mert volt honnan, a bázis nagyon alacsony (az egyik legalacsonyabb az egész EU-ban). Ezt is kifejezetten választási fogásnak tartom, mert a kormány nem nagyon törekedett régebben arra, hogy az alsóbb osztályok bérszintjét közelítse az átlaghoz.

4.A katonás nevelés megint olyan terület, amihez konzervatív kormányunk (pl. az oktatás és a gazdaság fejlesztésével szemben) igen jól ért. A közoktatás körülbelül abban merül ki, hogy a tanulók jól viselkedjenek az órán, magolják be a kötelező tananyagot, katonás testedzést kapjanak minden nap, lőgyakorlatokat végezzenek és tanulják meg, mi az ami "normális" a társadalom számára. A náci rendszerek sajátossága ez a fajta, az egyéniséget kiölő és a csoportérdeknek teljesen alárendelő katonás mentalitás.

5.Tudvalevő, hogy a hirtelen jött sok pénz erkölcsi károkat okoz. Akik nem kitartó és izzadságos munkával, lépésről lépésre gazdagodtak meg, hanem jó helyen állva felkapta őket valamilyen áramlat, őket rendszerint egyfajta "keszonbetegség" szállja meg. Úgy is mondhatnánk, hogy el lesznek szállva maguktól, arányérzékük súlyos kárt szenved. Egy ilyen kiváltságos magyar tőkésosztály épül most viharos gyorsasággal, és ezt nem irigységből mondom. Inkább rossz érzéseim vannak, fantáziám (szerencsére) túl szegényes ahhoz, hogy a következményekbe bele tudjak gondolni...

6.A Fidesz vezetői jogász szakkollégiumból indultak, ezért Orbánék ma is általában ügyelnek a jogi formalitások betartására. Eközben pedig a joggal való visszaélés eseteit valósítják meg, például a választási rendszer átalakításával, a közbeszerzések szabályozásával vagy a médiatörvénnyel - a jog a hatalomkoncentráció eszközévé vált. A jog alkalmazása is mindig elnézőbb a kormányoldal irányában mint az ellenzék felé.

7.A kormányok jellemzően nem javulnak, hanem idővel egyre gyengébb munkát végeznek. A kormányzati színvonal romlása megfigyelhető gyakorlatilag minden hosszú ideig hatalmon lévő államfő, kormányfő esetében, nem csak Putyin vagy Erdogan jó példák erre, hanem az elhasználódás a nyugat-európai politikusokra is jellemző, amelynek Merkel a legutóbbi példája. Elképesztő, hogyan lehet a társadalom többségével elhitetni, ráadásul ahol létezik jó néhány parlamenti párt is, hogy a kormánnyal szemben egy ellenzéki koalíció biztos rosszabb lesz? Holott egyre fogynak az ötletek, ugyanazt mantrázzák már jó ideje és számos területen (pl. oktatás, egészségügy) egyre nagyobb kudarcok követik egymást.

8.Rossz hírünk a világban nem az ellenzék bűne, hanem egyértelműen egy személy, Orbán Viktor saját magáról kialakított image-ének köszönhető. Negatív példaként említik sokfelé, a destruktív, intoleráns viselkedés és a zsarnoki tendenciák bajnokaként. Igaz, hogy a sajtó a legtöbb országban liberális, de az is, hogy Orbán érdemeit korrekt módon szintén el szokták ismerni. Viszont már megint az van, hogy mindenki rossz irányba megy, csak mi tudjuk, merre kell menni az autópályán...

9.A legtöbbünkre jellemző bizonyos mértékű előítéletesség és paranoiás viselkedés azzal szemben, amit nem ismerünk: ódzkodunk a génmódosított élelmiszerektől, vegyipari termékektől és nem szimpatikus a legtöbbünknek néhány pénzügyi vagy ipari óriásvállalat sem. Információnk kevés és hézagos, ezzel szemben erősen érzelmi lények vagyunk, akik a saját kis köreiket is védeni igyekeznek, teljesen érthető módon. Viszont nem feltétlenül harcias módon vagy fanatizált stílusban. Az már kimondott visszaélés a politikusok oldaláról, amikor a paranoiát állami szintre emeljük. A helyes politika sokkal inkább az általános bizalom szintjének növelésére törekszik, nem pedig a folytonos harcról szól és ellenségek kereséséről ott, ahol nincsenek.

10.Az értelmiség nagy csoportjaiból pont az hiányzik, amely elvileg a legfőbb jellemzőjük kellene, hogy legyen: a racionalitás, az értelem. Ami van helyette a különféle kifacsart logikákat követő lövészárokmentalitás. A "birtokon belüli" értelmiségre a leginkább igaz mindez, foggal-körömmel és minden létező eszközzel védik az ő saját mély, alapvetőnek gondolt igazságaikat. A pszichológusok utólagos racionalizálásnak és önigazolásnak nevezik, de mindenképpen a józan ész és az etikai érzék teljes halála ez. Időnként mintha az ébredés jeleit mutatná az értelmiségünk - már rég itt az ideje, hogy azt mondják, elég ebből a gyalázatos színházból. Különben a magyar humán értelmiség mintha nem is létezne, legfeljebb saját maga paródiájaként a közvélemény számára.

11.Éppúgy mint a fociakadémiáink a gyenge képességű labdarúgókat, úgy ontja a kultúránk is a gyenge minőségű tömegtermékeket. Erre jó példa a hazai popzenei ipar: valahol összemixelnek egy dalt, írnak hozzá egy teljesen értelmetlen költői vagy pedig iszonyú primitív szöveget, ez igaz a popzenénk 90%-ára, és azzal tudják még feldobni, ha ismert, jó hangú előadóval énekeltetik el. Vannak persze ellenpéldák is arra, amikor az állami szerepvállalás hozadéka a kultúrában pozitív (pl. hagyományápolás), de nem olyan esetekben, amikor nagy pénzekről van szó.

Én ilyennek látom a jelenlegi erkölcsi állapotokat, a korrupció és a bürokratizmus legnyilvánvalóbb példáiról nem is beszélve és a környezetvédelem terén elkövetett bűnöket sem említve. Mindez persze egyoldalú, másik oldalról hiteles személyek által, észérvekkel valószínűleg támadható. Lenne, viszont ritka jelenség. Például a kormányt támogató közgazdász, MNB szakértő leírja azt a közhelyet, hogy a közgazdaságtan megújulására van szükség. Közben pedig nyilvánvalóan fingja sincs az egészről, hogy milyen irányokban és milyen részeredmények vannak: ezt úgy nevezném, hogy nagy dumás szélhámos - ami már etalonná vált manapság. Ugyanezt mondanám a menekültügyben végítéletet prófétákról - világvégét prédikáló szektavezetők sokfelé léteznek, engem cseppet sem érdekelnek, és nem is értem, hogy mért kapnak kormánytámogatást. Hol itt az erkölcs? Én nagyítóval sem találom.

Persze az is lehet, hogy az utókor a mi kicsinyes vitáinkat az utókor teljesen más szemmel fogja már nézni pár évtized múlva. Mi azt kérdezzük, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás - ők meg azt mondják majd, hogy a hüllő... Ennél valószínűbbnek tartom viszont, hogy megállapítják, itt és itt tévedtünk el és sodródtunk bele egy újabb fajta össztársadalmi összképmutatásba, amely mögött teljes mértékű erkölcsi nihil van.