Amikor Horvátországban jártunk az autópályán feltűnt, hogy nyoma sincs olyan mértékű sebességkorlátozásnak mint nálunk sem az alagutakban sem a hegyi utakon. A tengerparti hegyi utak szélén a kisebb szakadékokat csupán egyszerű útkövek szegélyezték, sem szalagkorlátot nem használtak, sem veszélyre figyelmeztető táblákat. Nem volt ilyesmire szükség, egyszerűen mert megszokták, alkalmazkodtak a veszélyhez. Nagy volt a forgalom ugyan, de összetört kocsit egyet sem láttam.

Ehhez hasonló példa, hogy alpesi magashegyi falvakban sincs arányában több baleset mint nálunk a túrázók között egy napos hétvégén a Mátrában, mert az ott élők hozzászoktak a hegyi életmód veszélyeihez.

Azt pedig már a legnagyobbjaink közül és többen leírták évszázadokkal ezelőtt, már szinte közhelynek mondható, hogy a Kárpátok által védett síkságokon hajlamosak vagyunk az elkényelmesedésre.

A Kárpátok általi védettség alátámasztható olyan statisztikákkal, amelyeket főként biztosítótársaságok szoktak alaposan tanulmányozni, hogy mely régiókban milyen természeti katasztrófák szoktak előfordulni, és hol milyen valószínűséggel következnek be. Érdemes ezeket egyenként is megnézni, a lenti térképeken mennél sötétebb a szín, annál gyakoribb az adott természeti csapás.

Európa északi és észak-nyugati részét például gyakran sújtják "trópusi" viharok, pár nappal ezelőtt is orkán erejű szélvihar csapott le Hollandia, Belgium és Németország egyes részeire. Nálunk ezekhez hasonló mértékű orkánok és áradást okozó esőzések gyakorlatilag nem fordulnak elő.

A földrészünkön a másik legnagyobb károkat okozó elemi csapás az árvíz, e tekintetben országunk jó része közepes vagy annál veszélyeztetettebb. Mivel azonban az árvizek levonulására van időnk készülni és nagyon sok a sík területünk, ahova szükség esetén le tudjuk vezetni, ezért az okozott károk jóval kisebbek mint a magas hegyek közelében. Manapság gyakorlatilag az árvíz az egyetlen, amely komoly veszélyt jelent, azonban ez Európa más országaiban is legalább akkora probléma vagy még nagyobb mint nálunk, főként amikor a magas hegységekből hirtelen zúdul le sok csapadék.

Erős földrengések veszélye nálunk szinte elhanyagolható, ezek a Balkán félszigeten és Olaszországban fordulnak elő leginkább. Vulkánok, földcsuszamlások is náluk jellemzőek, nem pedig minálunk.

Erdőtüzektől leginkább ott lehet tartani, ahol nagyon sok a gyúlékony fa, főként fenyőerdő: elsősorban Európa déli államaiban.

A hőhullám az egyetlen, amelynek veszélye nálunk az átlagosnál jóval nagyobb.

Az 1980-2008-as időszakra vonatkozó felmérés szerint Egész Európát tekintve az alábbi országokban történtek a legnagyobb katasztrófák: spanyol, francia, orosz, ukrán, német, albán, macedón, moldovai, olasz, portugál, brit - a személyi és anyagi károkat egyaránt figyelembe véve.

Európának a természeti katasztrófák szempontjából legbiztonságosabb országai Skandinávia egyes részei, Németország déli része, Svájc és - legfőképpen -  Magyarország.

Az egész Földet vizsgálva, például a 2012-es év jellemzőnek mondható, amikor országunk szokás szerint a biztonság kis szigete volt, a legtöbb súlyos természeti csapás pedig az USA-ban valamint Ázsia déli és keleti részein fordult elő.

Annak, hogy nálunk nincsenek jelentős természeti csapások, több  feltételezhető következménye is van. Az egyik, talán kutatásokkal később alátámasztható nem légből kapott feltételezés, hogy a fentiek összefüggésbe hozhatóak azzal a ténnyel, hogy a magyar emberek többsége egyáltalán nem edzett, sőt hajlamosak vagyunk a kényelmességre. Ennek hatását a látványsportokban is tapasztaljuk, például az összes balkáni ország leköröz már minket labdajátékokban, annak ellenére, hogy náluk kevesebb a rendelkezésre álló pénz mint nálunk. Nem csak labdarúgásra igaz ez, hanem minden csapatsportra még a vízilabdát is beleértve, amelynek egykor mi voltunk a tanítómesterei.

Másik ilyen, hogy jobban kötődünk a lakóhelyünkhöz mint a legtöbb európai polgár és nincs bennünk annyi vállalkozókedv. Tény, hogy a valódi, - tehát nem kényszerből létrejött - vállalkozások száma és jelentősége még régiós szinten is alacsonynak mondható. A gazdaságunk fejlődése is csupán annak köszönhető, hogy a világszinten kiemelkedő hagyományokkal rendelkező és elsőrangúan szervezett német gazdaság beszállítói lehetünk, - nem pedig a magyar vállalkozásoknak. Az "elkényelmesedett nyugati civilizáció" (Nyugat-Európát és USA-t értve ez alatt) tehát egy minden alapot nélkülöző mítosz. Egyszerűen mert nem engedhetik meg maguknak, hogy elkényelmesedjenek.

A harmadik, legsűlyosabb következmény, hogy nálunk a kis hír is nagy hír. Ahogyan egy faluban, ahol nem történik semmi, már az is téma lehet, ha a szomszéd kakasát elkapta a róka, mi is egy nagy falu vagyunk, egy kicsit megélénkül a szél és a meteorológia is vörös riasztást ad ki. Leesik pár centi hó és a híradók azzal vannak tele, hogy kis gyerekek vigyázzatok, mert csúszik az út. (Egyébként pedig az esést meg lehet tanulni, és a megcsúszott autót is lehet helyesen kormányozni.) Az ingerküszöbünk túlságosan alacsony, és a média mesterségesen alacsonyan tartja. Máshol naponta több száz menekült vagy bevándorló bukkan fel, nálunk meg már az is vezető hír tud lenni, ha egy játékrepülővel landoltak nyolcan.

A lényeg, hogy van egy olyan HIBÁNK, a túlzott biztonságra való törekvés, amelynek a magyar emberek óriási többsége nincs tudatában. Nem az a baj, hogy nem önt el a tenger minket pár évente mint Hollandiát nemrég, hanem hogy túlságosan óvatosak vagyunk mindenben, és még a hideg vizet is megfújjuk. Ha nem tudunk egy hibáról, akkor pedig nem is fogunk tudni javítani rajta.

A skandinávok, svájciak és németek egyik taktikája a túlzott biztonság ellen a bevándorlók befogadása: a svájci állampolgárok viszonylag nagy része például albán származású. Sietek leszögezni, hogy nekünk ez aligha járható út, mert a történelmi tapasztalataink mások és a gazdaságunk teherbíró képessége is sokkal kisebb. (Ezekben a "befogadó államokban" sem egyértelműen a társadalom amerikanizálása lenne a helyes cél.)

Viszont nem szabad, hogy betojjunk attól, ha évente akár ezer, más vallású személy dolgozni szeretne nálunk.

A migráció helyett azonban van sok más lehetőség, de csak abban az esetben ha TUDJUK, ha tudatosítjuk, hogy a túlzott biztonságra való törekvés hiba, sőt luxus, amely hosszabb távon hanyatlásra vezet. Az oktatás és a tömegsport egyaránt olyan területek, ahol az ilyen hibák ellensúlyozhatóak. A dánok, svédek és a németek pontosan ezt teszik, és mit ad isten: nagyon versenyképesek minden tekintetben. NEM a migráció miatt, hanem az oktatás miatt és az egészséges, edzett életmódra nevelés miatt. (Mellesleg feltételezem, hogy a skandinávoknál a hideg éghajlat jobban segíti a csapatmunkát és a tiszta gondolkodást mint a nálunk uralkodó éghajlati viszonyok, főként a hőhullámok.) A másik esély nálunk a külföldön munkát vállalók visszailleszkedése és kezdeményező szerepe (vállalkozások létrehozása) - ők bizony tudják, hogy mi a biztonságról való lemondás, és mi a valódi kockázatvállalás.

Összefoglalásképpen: a magyar népet 20.században nem annyira a földrajzi és éghajlati viszonyok mint sokkal inkább a történelem viharai kényszerítették rá a találékonyságának és alkalmazkodóképességének fejlesztésére. A múlt század vége óta azonban a "biztonságra törekvés" hamis álcája mögött egyre jobban látszanak a szellemi és fizikai tespedés jelei, amelyet országunk egyetlen gyakorinak mondható természeti csapása, a politikai elit tesz igazán súlyossá.

Az ilyen kérdésre lehet olyan választ is adni, hogy aligha lesz így, mert amíg ember él a Földön, addig mindig háborúzni fog. A háborúk után pedig nem jöhet más mint újabb háborúk. Itt van ráadásul Palesztína, az iraki kurdok esete, Észak-Korea, Kelet-Ukrajna, Szíria vagy éppen Afrika számos országa, ahol állig felfegyverzett hadseregek várnak bevetésre. Ezzel együtt érdekes módon a legutóbbi években nem volt egyetlen államok közötti háború sem, "csak" polgárháborúk, amelyek szintén borzasztóak, de mégsem annyira pusztítóak mint a reguláris hadseregek bevetésével járók.

A múlt század vége óta érvényesülő tendencia, hogy a háborúk száma csökken és egyre kisebb területeket érint. Ez a tendencia persze nagyon törékeny és távolról sem egyenletes, azonban sok évszázados távlatban még inkább kirajzolódik a háborúskodások csökkenése. A középkori Európában például a háborúság teljesen megszokott volt, a kisebb-nagyobb csetepatékat rövid békés időszakok szakították meg. Manapság ezzel szemben a fejlett országokban legalábbis, az üzleti kapcsolatok, a kereskedelem és a munkamegosztás összetettsége nem fér össze a háborúval. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy a globalizáció pozitív folyománya a béke elterjedése a Földön.

Habár az ipari forradalom következtében a gépesített háborúk rengeteg áldozatot szedtek, mai vezető társadalomtudósok (pl. Jared Diamond) kimutatásai szerint az az elesetteknek az országok lakosságához viszonyított aránya így is messze elmaradt mondjuk egy hagyományos, afrikai törzsi háborútól, amelyet lándzsákkal és késekkel vívtak meg. A tömegpusztító fegyverek kifejlesztése pedig olyan paradox helyzetet idézett elő, hogy ezeket gyakorlatilag nem lehet bevetni, elrettentésre alkalmasak a leginkább. Tehát ha a SZU és az USA egymás ellen bevetette volna az atombombát, rövid úton annyira tönkretették volna egymást, hogy ezzel legfeljebb más, a konfliktusoktól távol maradt országok dominanciáját segítették volna elő.

Malthus elmélete szerint a háborúk fő funkciója a népesség számának kordában tartása, a túlnépesedés megakadályozása. Úgy tűnik, hogy főleg azokon a területeken robban ki leginkább, ahol bizonyos erőforrások (élelem, víz, termőföld) szűkössé kezdenek válni a lakosság növekvő számához képest. Én szinte biztos vagyok benne, hogy a szűkösség ÉRZETE már önmagában is - nincs mindenből elegendő mindenki számára,- mindenképp növeli a harci kedvet, a harciasságot. A nagy európai háborúk kirobbanása mögött minden esetben egy olyan gondolat, egy olyan érzet húzódott meg rejtett módon, hogy túlnépesedtünk és csak mások rovására tudjuk igényeinket kielégíteni. Ehhez képest teljesen másodlagosnak tűnnek a vallási, ideológiai, nemzeti stb. ellentétek, ezek sokkal mintha inkább ürügyül szolgáltak volna a felgyűlt feszültségek levezetésére. (Egy ilyen szempontú elemzésre persze csak olyan történészek lesznek képesek, akik a pszichológia és a biológia területén is járatosak, és ismerik például a patkányok agressziójával kapcsolatos kísérletek eredményeit, az állatok hormon háztartásának változását is beleértve.)

A második világháború utáni gazdasági fejlődés képes volt megcáfolni kontinensünkön a harcias ideológiák alaptételeit, - legalábbis jelenleg így tűnik. Azért mondom, hogy legalábbis, mert az emberi agresszió jelentős mértékben a természettel szemben érvényesül, amelynek már most kezdjük érezni a katasztrofális hatásait. Nem tudom, hogy idejében sikerül-e megállítani azt a folyamatot, amely az egész bolygót az ember egoizmusának rendeli alá, saját életfeltételeinket téve tönkre? Hogyha nem válik alapvetővé és általánossá a természet feltétlen tisztelete, akkor a nem túl távoli jövőben ismét felerősödik a küzdelem az erőforrásokért, a különféle háborúk megint mindennapossá válhatnak...

Mivel az ember biológiailag keveset változott pár évszázad alatt és a harcias ösztöneink szinte változatlanok, ezért a háborúk akkor szűnhetnek meg, ha a funkcióit más tevékenységek képesek átvenni. Számomra többek között az alábbiak merülnek fel:

1.Népességszabályzás: úgy gondolom, hogy ma erre az oktatás, képzés és a megfelelő gyermeknevelést lehetővé tevő életkörülmények biztosítása sokkal alkalmasabb eszközök. (A radikális jobboldal felfogása e téren ellentmondásos, mert azt szeretné, hogy a világon a népesség mindenhol nagyon lecsökkenjen, csak nálunk növekedjen. Másik ellentmondás, hogy úgy legyünk többen, hogy közben egyre csökkenjen az ő társadalmi normáiknak nem megfelelő emberek száma.)

2.Más kultúrák megismerése, keveredés embercsoportok között. Számos háború, pl. Nagy Sándor hódításai kapcsán előnyös hatásként szokták emlegetni különféle népek kulturális és biológiai keveredését. Manapság leginkább a turizmus és a külföldi munkavállalás tölt be ehhez hasonló szerepet: nyitott és mobilis népességű országokban a lakosság nagy része eljut más országokba rövidebb vagy hosszabb időre, és megismer más kultúrákat. A középkorban ez egyáltalán nem volt jellemző, amit az is mutat, hogy pletykák nyomán az amerikai indiánokat eleinte egyetlen nagy lábon álló lényekként vagy egyszemű szörnyetegekként ábrázolták. Sajnos Európa keleti felén így nálunk is az emberek többsége még Budapestre sem jut el, nemhogy külföldi országokba, ezért egyesek a "migránsokat" afféle gonosz és torz figurának képzelik a propaganda hatására...

3.Erőfelmérés és vetélkedés más népekkel. Van egy igényünk annak a bizonyítására, hogy jobbak vagyunk másoknál, ami manapság szimbolikus értelemben a különféle nagy sporteseményeken (VB, EB, olimpia) történhet meg. A sportágak közül leginkább a futball az, amely az erőszakosság, gyorsaság és finesz legjobb ötvözetét adja napjainkban. Emellett azonban igen sok piszkos trükkre, olykor alibi taktikázásra (tili-tolira) vagy netán bundázásra is lehetőséget ad - a magyar focisták sajnos a játék ezen, kevésbé szimpatikus elemeit sajátították el a legjobban. Egyértelműen látható, hogy a sport nálunk évtizedek óta hanyatlik, egy-két tucat kiemelkedő egyéniség képes csak az eredmények szállítására. (Ezzel szemben a képernyős csapatsportokban a helyezések romlanak és egyre távolabb kerülünk az európai élvonaltól, a labdarúgás pedig a ráköltött óriási pénzek ellenére is pont ugyanott áll mint régebben.) Mindez egyértelműen abból fakad, hogy a mai magyar társadalmi közeg egyszerűen nem kedvez sem a tehetséggondozásnak, sem a teljesítmény folytonos fejlesztésének, az érvényesülés a kapcsolatokon és a "jó helyezkedésen" vagy a "mutyizáson" múlik, sokkal inkább mint az elvégzett munka mennyiségén és minőségén.

4.Gazdasági verseny is betöltheti a háborúk bizonyos funkcióit, a mai seregek tábornokai a nagyvállalatok igazgatói, a csapatmunka szintje és az alkalmazott stratégia a világpiaci pozíciók javítását vagy rontását vonja maga után, a pillanatnyi állásokat a tőzsdéken mérik. Feladataikra alkalmas, precízen végrehajtó, jól felkészített "katonákra" van szükség a mai kisebb és nagyobb vállalatok sikeres működéséhez egyaránt. Ez a kép, az ilyesfajta képek a modern vállalatokról azonban egyáltalán nem azok, amelyek manapság a magyar polgárok nagy részének fejében akárcsak felmerülnének, sőt a sikeres cég mindig gyanús, sokan csak a jogtalan előnyökkel szerzett sikerekben hisznek és mindenben azt keresik.

Habár a sikeres országokban a fenti stratégiák mind működnek, és a háborúk egyes funkcióit jól helyettesítik, minálunk ez kevésbé jellemző. Nálunk ezért két másik formája marad a harciasságnak, az egyik a baromfiudvar, ahol mindig odacsíphetek a másiknak, tehát apró kis torzsalkodásokban éljük ki magunkat. A másik pedig a közös ellenség, ellenségek pfújolása, a gonoszokkal szemben érzett "erkölcsi fölényünk" kifejezése. Egyes politikusaink sikeresen rájátszanak az ilyen irányú ösztönökre, az igazságok és a hazugságok olyan ötvözetét hozva létre, amely sugallja, hogy eláraszthatnak minket olyan primitív népek, akiknek valójában nem szándéka ide jönni, emellett az eseményeknek egyszemélyi irányítóját feltételezzük, akkor is ha nem irányítja azokat és olyan szándékokat tulajdonítanunk neki, amelyek valójában nincsenek.

Mivel nagy mértékben ösztönös viselkedésre épít ezért elég, ha az állítások csak részben igazak, így ami nem igaz belőle a legtöbben azt is el fogják hinni és nem fogják ellenőrizni. A lakosság nagyobb részének nem csak bármely távoli országból jött ember gyanús, hanem a külföld am-blokk veszélyt jelent, mivel sokan pozíciókat féltenek és pozícióharcokban hisznek, nem pedig teljesítményekben. A bennük levő harciasságot a politikai vezetés nagyon jól képes a neki megfelelő mederbe terelni, olyannyira, hogy sokan már eljutottak a háborús logika világába, ahol minden dolog jelentőségét az adja meg, hogy barátunk-e vagy inkább rejtett, civil ruhába bújt ellenség? (Nem véletlen, hogy akik belementek ebbe az egyirányú utcába, mindenhol ellenséget keresnek, ellenség mindaz, aki a hatalmamat, a kis egoista törekvéseimet veszélyezteti, így például a "civil szervezet" is egyfajta álcázott ügynök.) A nálunk jellemző közéleti gondolkodás, a médiumokban, de olykor akár egy baráti társaságban vagy egy lakógyűlésen is lényegében pont olyan mint ami a totális háborúban álló országokban szokásos.

Egy olyan cinikus politikai elitünk van, amely nagyon a múltban él és nem látja be, hogy a háborúskodások kora lényegében lejárt. Még most is folyton az ellenséget keresi ott is ahol nincs, (elfelejtve azt, hogy a bolha csípése fáj ugyan, mégsem érdemes elefántot csinálni belőle), az ifjúság nevelésében is a katonai mentalitást igyekezve érvényesíteni.

Manapság a harciasságot sokféleképpen lehet kiélni. Aki végképp nem fér a bőrébe, elmehet zsoldoskatonának egy háborús övezetbe, mások egyszerűen kiélik különféle videojátékokkal, míg a magyar lakosság többségének rendszeres adrenalinlöketét különféle láthatatlan, feltételezett ellenségek folytonos verbális csépelése biztosítja.

Egy 2.világháborús vicc szerint a tanár bácsi magyarázza a térképet: gyerekek, ez itt Németország, ezt a Brit Birodalom, ez Oroszország és ez itt Amerika. Egyik kisfiú jelentkezik: - Tessék mondani, Hitler bácsinak nincs térképe?

Hitler alapvető tévedése volt, hogy az ország teljes mértékű militarizálásával megszerezheti a hatalmat Európa fölött, hiszen a mai történészek szerint már az angliai csatában is esélytelen volt, nem csak a britek hatalmas gazdasági ereje miatt, hanem az erős brit flotta miatt is, amely mindenképp meghiúsította volna az inváziót. Olyan esetekben, amikor Hitler és Sztálin parancsai felülírták tábornokaik döntését, az rendre olyan ésszerűtlen hadműveletekhez vezetett, amely rendkívüli mértékben megnövelte a háború áldozatainak számát.

A térkép alapos tanulmányozásának elmaradása beleértve az erőviszonyokat, az egyes erősségeket és gyengeségeket is, sok esetben vezetett hibás katonai vagy diplomáciai döntésekhez kicsiben és nagyban egyaránt. Többször előfordult, hogy egész hadseregek tévedtek el általuk nem ismert terepen, emellett csaták kimenetelét döntötte el az, hogy ki használta ki jobban a terepviszonyokat. Magasabb szinten a állami vezetők célkitűzései mindig irreálisnak bizonyultak, amikor nem alkalmazták körültekintően a geopolitikát.

A magyar történelemben számos példát találunk ilyesmire és persze utólag könnyű okosnak lenni, mindamellett az esetek nagyon tanulságosak. Amikor a katasztrofálisnak bizonyult döntések sorát elemezzük, azt azért tesszük, hogy levonhassuk a tanulságokat és ne fordulhassanak megint elő hasonló esetek, sem kicsiben sem nagyban.

A rossz hadvezetés egyik példája a trencséni csata, ahol viszonylag jól felszerelt és túlerőben levő kuruc sereg szenvedett súlyos vereséget a terepviszonyok nem ismerete miatt. (Az ellenséges lovasság üldözése közben egy mocsáron kellett átkelniük, ez zavarodottságot okozott, ezért az ellenség megtámadta a lovasságunkat, majd a gyalogságot is szétverte.) Ez a csata végül döntőnek bizonyult az események további alakulására nézve.

A második magyar hadsereg pusztulása Voronyezsnél szintén nagyon tanulságos: a magyar hadsereg létszámához képest nagyon széles arcvonalon oszlott el, felszereltsége pedig nem felelt meg az orosz tél viszonyainak. A magyar vezérkar nem csak a ruházat és ellátmány javításának szükségességét nem vette komolyan, hanem az orosz csapat-összevonásokat sem, annak ellenére, hogy a katonák kaptak híreket erről egyes falvakból. Számomra ez tipikus példája annak, amikor a vezérkar és a harcoló alakulatok között nincs megfelelő kommunikáció, az információk nem jutnak felfelé a hierarchiában. Úgy tűnik, hogy mindent felülírtak a harci szlogenek és a hit a "verhetetlen" német szövetséges csapatokban - ez pedig tipikus helyzete annak, amikor a központi ideológia vak követése az egyetlen elvárt magatartás, és a vezetőség nem igényel folyamatos visszajelzéseket. A döntések során a józan, gyakorlatias döntéseket háttérbe szorítják az elvi megfontolások.

Hasonlókat lehet mondani Szálasi kormányára, amely szintén a vak fanatizmusban hitt a józan ésszel szemben. Az orosz csapatok nem csak túlerőben voltak a német-magyar csapatokhoz képest, hanem harci tapasztalatban is felülmúlták a mieinket. Budapest körülzárása után több város ostromában már előzőleg részt vett, a mieinknél tapasztaltabb ellenséges erőkkel kerültünk szembe.

Egyébként az egész Horthy-korszakról elmondható, hogy csak formálisan volt független az ország, mert nagyjából afféle Kis-Németországként írható le ami nálunk történt. A bel- és külpolitikában egyaránt többé-kevésbé a német vonalat követtük, annak ellenére, hogy nem volt ilyen irányú külső kényszer, legfeljebb némi nyomásgyakorlás.

Kérdéses, hogy a magyar történelem során mennyiben segített volna a geopolitika jobb alkalmazása. Az Oszmán-Birodalommal szemben a magyar királyok valószínűleg sokkal inkább a keresztény összefogásban bízhattak mint a saját erőforrásainkban. A lőfegyverek elterjedése akkoriban kezdte háttérbe szorítani a nálunk alapvetőnek számító lovas harcmodort, ezért nyílt csatában már aligha volt esélyünk a kor egyik legerősebb hadseregével szemben. Így váltunk végül 150 éven keresztül ütközőállammá...

A Habsburg-birodalommal folytatott küzdelem a függetlenségért számomra ennél ellentmondásosabb. Rákócziék főként abban bíztak, hogy a spanyol örökösödési háborúban a Habsburgok vereséget szenvednek és a birodalom meggyengül - azonban ez nem következett be. Ezzel együtt kialakult egy hamis mítosz, hogy a kurucok a mieink és a labancok az ellenség, holott a kép ennél sokkal összetettebb, a labancokhoz nem ritkán magyarok is csatlakoztak. A kuruc, függetlenségpárti törekvések leginkább az Alföldön és főként a református vallásúak körében voltak a legkifejezettebbek. Ezzel szemben az ország nagy része katolikus volt éppúgy Ausztria, akik hagyományosan a szövetségeseink voltak a déli és keleti, más vallású országok törekvéseivel szemben. (A vallás egyik funkciója még ma is az eléggé sajnálatos módon, hogy politikai identitást és irányultságot képezze le egyes közösségek számára.) Főként a dunántúli főurak (pl. Eszterházy, Festetics) voltak azok, akik ezer szállal kötődtek a császári udvarhoz, nem beszélve arról, hogy a modernitás, az előrevivő kulturális hatások akkoriban már nyugatról, Bécsen keresztül érkeztek. Mivel a katolikus és a református vallásúak egymással nem is házasodhattak, emiatt az egyik családi hagyomány a teljes függetlenséget és bezárkózást támogatta, a másiknak (a katolikusok egy részének) érdekében állt egyfajta kiegyezés és kompromisszumos politika a Habsburgokkal.

Ez a két fajta hagyomány nagyon hasznos lehet politikailag, ha váltakozva használjuk, (a Mandiner bloggere is ilyen irányban tette le a voksát) azonban néha összeütközésbe kerülhet, mint Széchenyi és Kossuth vitája is mutatja. Széchenyi a józan kompromisszumokon alapuló autonómiát (részleges függetlenséget) próbálta elérni, Kossuth azonban nála jóval radikálisabb volt. Pedig ha ránézünk a térképre, akkor látható, hogy egy nagy birodalom amíg fennáll, addig nem fogja megengedni, hogy a fővárosától 50 km-re levő területek elszakadjanak, sőt mindent meg fog tenni, hogy ezeket a területeket megtartsa.

A geopolitikai realitás a részleges függetlenség (autonómia) lehetett csupán, és valóban a szatmári-síkon a fegyverletételkor is már jelentős engedményeket kaptunk. (Pl. A magyar rendek meg kellett, hogy koronázzák a Habsburg-uralkodót, amely egyfajta alkupozíciót jelentett, míg a cseheknek ilyen joguk nem volt.) Érdekes kérdés, hogy 1848 vége és 1849 közepe között, amikor kiderült, hogy a Habsburgok ismét visszaszerezték az irányítást a birodalom fölött, volt-e reális esélye a békekötésnek mindkét oldalon, vagy pedig a közvélemény már annyira militarizálódott, hogy a vezetők sem tudták volna irányítani? Mivel akkor már csak igen provinciális szemléletű emberek gondolhatták azt, hogy győzhetünk, emiatt ha 1849-ben jó helyzetből békét kötünk, talán már akkor létrejön egy kiegyezés, nem csupán 1867-ben, - amely egyébként szintén reális kompromisszumokat tartalmazva ugyan, de a gyakorlatban sokkal inkább csak széles körű autonómiát jelentett mint függetlenséget. (Az összes lényeges döntést Bécsben hozták, a budapesti parlament döntései csak a magyar belpolitikára nézve voltak igazán mérvadóak. A teljes függetlenség egyébként nehezen értelmezhető, és nem minden esetben biztosít nagyobb jólétet a polgárai számára mint egy alárendelt helyzet. Ne feledjük például, hogy az első nagy reformokat nálunk Mária Terézia kormányzása hozta, és a magyar vármegyék többsége a 18. században  és a 19. század elején is nagyon konzervatív, bezárkózáspárti volt.

Az 1956-os forradalmárok józan ítélőképességét szintén a háborús körülmények bénították meg: az USA beavatkozása például teljesen irreális elvárás volt. Semleges országon keresztül kellett volna csapatokat küldeniük csak azért, hogy kirobbanjon egy újabb véres háború. (Ráadásul magyar területek pusztultak volna leginkább.) Emellett, mivel az USA a nagyhatalmak közül a legnagyobb kiterjedésű hajózható tengerparttal rendelkezik, ezért várhatóan a tengereken keresztül elérhető támaszpontok létesítésére fog törekedni (nem véletlen, hogy legerősebb fegyverneme a tengerészgyalogság), illetve tengeren át könnyen elérhető területeken befolyásra szert tenni.

Oroszország ezzel szemben tipikus szárazföldi nagyhatalom. A térkép azt sugallja, hogy Moszkva mint egy hatalmas pók szövögeti hálóját, és igyekszik erősíteni a befolyását. A gyakorlat is azt bizonyítja, hogy Putyin a nemzetközi politika titkos, kiismerhetetlen sz@rkavarója, az amerikaiakhoz sok tekintetben hasonló, csak kevésbé nyílt nagyhatalmi politikát folytat.

Az Orbán-rendszer másolja Putyinét, ugyanolyan destruktív a külpolitikában, de számos tekintetben a belpolitikában is - jelenleg Orbán nyilatkozatai alapján ítél meg minket más országok közvéleménye, és ez a megítélés semmiképp nem ad büszkeségre okot. Európa térképén jelenleg nincs semmilyen birodalom, amely ellen küzdeni kellene, csupán kis nemzetállamok vannak, amelyek az EU-ban is csak a függetlenségük egy kis részéről mondtak le, - amellett, hogy az egész EU csak egységes blokként jelentene tényezőt a világpolitika más nagy játékosaival szemben. Orbán azonban mindent megtesz, hogy ezt az egységet rombolja, sőt még a V4-es csoport egységéért sem áll ki, egy ideje már egyfajta Kis-Oroszország képét kezdjük ölteni, amit én nem neveznék függetlenségnek.

A térképre nézve nyugati irányban talán Németországtól lehetne tartani: politikai értelemben semmiképpen, mert annyira decentralizált, inkább gazdasági értelemben. A magyar gazdaság fejlődését jelenleg a német gazdaság határozza meg, a magyar GDP alakulása párhuzamos a németekével - százalékos értelemben sokkal nagyobb ugyan, de abszolút értékben a növekedés nem éri el a németekét (egy főre vetítve sem), akkora a fejlettségbeli lemaradásunk. Reális cél lehet a magyar gazdaság függetlenítése, azonban számomra kevésbé hihető, hogy Mészáros Lőrincz és társai valóban zseniális üzletemberek: bár tévedhetek ebben, de valószínűbbnek tartom, hogy éppúgy nem ismerik a megszerzett cégek korszerű irányításának módját, éppúgy mint dél-amerikai társaik sem. Emiatt nem sok esélyt látok abban, hogy erős és nemzetközileg versenyképes magyar nagy- és középvállalatok tucatjai jönnének létre nálunk pár év alatt, amely a gazdaságunk függetlenségét biztosítaná.

Továbbá a térképre nézve az is sejthető, hogy Oroszország valóban egy potenciálisan erős partner lehet a jövőre nézve is (és a legtöbb ország valóban keresi a gazdasági kapcsolatokat), azonban ez nem mondható el Törökországról vagy egyes közép-ázsiai országokról, ahol az Orbán-rendszer leginkább csak szimpátia alapon létesít kapcsolatokat, gazdaságilag viszont aligha fogunk tudni náluk labdába rúgni.

Összességében azt lehet mondani, hogy Orbánék politikája a hagyományaink közül a geopolitikát figyelembe nem vevő, belterjes kurucos mentalitást jelenti meg egyoldalúan, habár a szavakban sokkal inkább mint a tettek szintjén. Azonban a szavak is nagyon ártalmasak tudnak lenni, amikor demagóg és szükségtelen "nemzeti konzultációk" révén erősítik a harcias mentalitást a józan helyzetértékelés valamint a nyitott gondolkodás rovására. Nem tudom, hány történelmi példát hozzak még fel arra, hogy milyen ártalmas is tud ez lenni.

Nem könnyű eldönteni, hogy vajon a mostani kormányzó elit vagy az előző volt-e a destruktívabb felfogású. A negatív gondolkodás sajátossága, hogy elutasít valamit és ezzel tudattalanul még rosszabb helyzetet idéz elő. Az elutasítás pedig érzelmi alapú, mert nem érti: a magyar elit világnézettől függetlenül nem azért "féltudású", mert tudása nem elég mély, hanem azért, mert ex-katedra kinyilatkoztat anélkül, hogy egyes területek valódi szakértőivel beszélne, vagy olvasna tőlük. A fogalmakkal való dobálódzás túlságosan elvont és élettelen, az értelmetlen fogalmi háborút mielőbb be kell szüntetni, inkább konkrét példákra, történetekre és hasonlatokra van szükség, amelyek a jelenségeket kézzelfoghatóbbá tennék. A hasonlatok és analógiák például jól használhatóak olyan elvont dolgok, mint a a gazdaság működésének leírására.

Amikor megtanultuk levadászni a "bölényt" és a "mamutokat" tenyészteni

Nem kérdéses, hogy az ember sok szempontól hasonlít a vadászó őseihez, és bár közben volt egy több ezer éves, földművelésre épülő korszak, a mai ember aligha képes az ősi rokonságot letagadni. Ennek egyik példája lehet, hogy az emberiség pár száz év alatt bemutatott látványos fejlődése is csak annak köszönhető, hogy képessé vált újfajta "nagyvadak" elejtésére. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az ipari forradalom "bölénycsordái" a szénmezők, majd egy-két évszázaddal később már a kőolaj és a földgáz lelőhelyek voltak. Az anyagi bőség egyes országokban egyszerűen csak annak köszönhető, hogy dúskálnak a "bölényekben" és könnyebben "telezabálják" magukat, például egyes arab országok lakói vagy az oroszok, akik ezt leginkább megtehetik. Hosszabb távon persze visszaüt mindez: a vadászható bölények idővel elfogyhatnak, vagy ami ennél is nagyobb probléma, hogy a vadászat miatt a természeti környezet mai egyensúlya borul fel végzetes módon.

A következő lépés a tudományos-technikai forradalom volt, ahhoz hasonló mintha őseink megtanultak volna mamutokat tenyészteni, ráadásul sokféle céllal és mindenféle méretben, sokféle változatban. Ennek a fajta tevékenységnek is megvannak a nagy központjai, egyszerűen mert jól felkészült szakemberek magas szintű csapatmunkáját igényli: Nyugat-Európában egy széles sáv Észak-Olaszországtól Dél-Skandináviáig, az USA nyugati partvidéke és Dél-Texas, Kelet-Ázsiában Japán, Kína és Korea partvidéki területei. Léteznek még nagy kikötővárosok mint London, New-York, Szingapúr, Hong-Kong, Hamburg stb. amelyek lényegében a különféle "nagyvadak" kereskedelmének központjai. A hálózatok fejlődésének a logikája olyan, hogy államhatároktól abszolút függetlenül, az igen kifinomult és sokrétű csapatmunkát igénylő mamuttenyésztéséhez és kereskedelemhez szükséges szellemi tőke folyamatosan koncentrálódik (az emberek ugyanis egymást inspirálják), és az igazi "nagyvadak" ma már mind a csúcstechnikai termékek, jelentős hardverrel és szoftveres támogatással. Ráadásul a fejlesztés sokkal inkább önfenntartó folyamat és egyre kevésbé támaszkodik a "vadászatra", a Föld kirablására.

A fenti ábra azt mutatja, hogy a fejlődési központoktól távolabb fekvő országok, városok vagy falvak sokkal kevésbé részesednek a "mamutok húsából" vagy más részeiből, és általában kétféle stratégiát követnek. Vagy részt kapnak a nagyvadak feldolgozásából- puszta végrehajtóként, bérmunkával,- vagy pedig különféle apróvadakra mennek rá. Akármennyire is szeretnénk tudás intenzív gazdaságot létrehozni, ki kell mondani, hogy pár évtizeden belül semmi esélye annak, hogy high-tech fejlesztő központok jöjjenek létre nálunk komoly volumenben. Az egyes országok vezetése viszonylag keveset tud tenni ez ügyben, a hálózatok fejlődésének sajátságos logikája miatt a területek közti különbségek országon belül is inkább növekednek mint csökkennek, Dél-Olaszország, Kelet-Németország, vagy Magyarország déli és keleti része egyaránt annak a példái, ahogyan egyes területek a politikai szándékoktól függetlenül egyre inkább lemaradnak.

Minden ország esetében, nálunk is az apróvadak vadászatával több jövedelmet lehet szerezni mint ha csak részt veszünk a nagyvadak feldolgozásában, bár ez utóbbira is nyilván szükség van, elég ha megnézzük azokat az országokat, amelyek ebből is kimaradnak. A mezőgazdaság is csupán apróvad ma már, mert egyszerűen nincs benne annyi pénz (a tömegtermelésben legalábbis) mint akár negyven-ötven évvel ezelőtt. A magyar mezőgazdaság a közhiedelemmel ellentétben a gabona vagy a bor tömegtermelésében nem annyira jelentős tényező (a területek nem nagyok, az időjárásunk pedig túlságosan változatos), ezért nálunk inkább helyi termékek, specialitások lehetnek azok, amelyek magas értéket képviselnek. De például a kézműves sörünkre vagy a magyar borra (úgy általában) a kutya sem lesz kíváncsi, a politika akárhogy is erőlteti. Az élelmiszerek mellett például speciális számítástechnikai szolgáltatások vagy a turizmus egyes formái lehetnek szintén kitörési pontok, de nyilván lehet találni még sok apróbb piaci rést - egyes kisebb országok mint Ausztria a példamutatóak téren, a gazdaságuk nagyon diverzifikált.

Az a fajta közbeszéd, hogy a központok "élősködnek" és "kizsákmányolják" a perifériás területeket számomra nagyon visszás, mert sokaknak önigazolásul szolgál arra, hogy mért kell nekünk folyamatosan szembemenni "Brüsszellel" vagy mért jogos az, ahogyan a görögök az eurózónát folyamatosan zsarolják. A kapott támogatásokat egyébként be lehet fektetni úgy is mint ahogy a németek, japánok vagy a koreaiak tették a II. világháború után, de úgy is, ahogyan görögök tették - elmulatni és lényeges fejlesztések helyett buborékokat fújni. A kritika és irigység annyiban jogos, hogy a nagy technológiai fejlesztőközpontok közelében lakók 90%-a ugyanúgy nem konyít a "nagyvadak elejtéséhez" mint a legtöbben nálunk sem, csak azért élnek jól, mert jobban a tűz közelében vannak. Az élet ilyen szempontból olyan mint a a régi törzsközösségekben, ahol ha volt pár ügyes vadász, akkor az egész törzsnek több jutott.

A GDP felfogható úgy is mint egy egészségügyi indikátor

Az egyes területek vagy országok gazdasági teljesítményének legjobb mérőszáma, ha tetszik ha nem még mindig a GDP, amely alapvetően ÉRTÉKelőállítást mér, ennélfogva sokkal inkább a gazdaságok FEJLETTSÉGÉT és fejlődését méri mint hogy mennyire "nagyok", mennyire "növekednek". A krumpli ugyanis kőbaltával is megtermelhető, és hiába ehet belőle mindenki tonnaszámra (mint mondjuk a volt NDK-ban), attól a gazdaság még nem lesz fejlett. Egy mérőszám persze nyilvánvalóan félrevezető és a GDP önmagában olyan, mintha az orvos az egészségi állapotunkat a pulzussal mérné - az egyenetlen pulzus az beteges gazdaság, a lassú pulzus viszont a sportolóé, aki versenyképes stb. Azt is persze meg kell nézni, hogyan oszlik meg a GDP a társadalmakon belül, a GINI index mondjuk olyan mint a vérnyomás, a társadalmi feszültségeket fejezi ki.

Persze minden hasonlat valahol sántít, az orvosi jellegű analógiákat nem is akarom tovább szaporítani és a GDP is időnként köztudottan téves képet mutat, például lehet irreálisan magas (mint Írország esetében, a sok multi cég székhelye miatt hibás a statisztika), vagy buborékgazdaságok is lehetnek mögötte (pl. manapság a maláj építőipar, de talán a magyar építőipar is rosszul hasznosuló beruházások tömegét hozza létre mostanában). Akárhány mutatószámot is választunk, a leírás sosem lesz teljesen pontos, így például az országok boldogsága valamennyire összefügg, de nem egyenesen arányos a GDP-vel. A világ gyakorlatilag legmagasabb GDP-jű országa az USA a boldogságfelmérésekben lemarad, mert az emberek egy része túlterhelt, más része létbizonytalanságban él, az egészségügy és az oktatás gyenge színvonalú. (Tehát sok mindenben hasonlóak hozzánk.) Közép-Amerikában ezzel szemben az állampolgárok hangulatát mérő "boldogságindex" sokkal magasabb a GDP-hez képest.

Habár az egyértelmű, hogy nem mindig a GDP növelése jelenti az igazi előrelépést, ezzel együtt a "nulla növekedés" és a "fogyasztás visszafogása" számomra teljesen ésszerűtlen, méghozza két okból. Az egyik a fent vázolt ok, hogy a periféria mindig kevéssé részesedik az eredményből a fejlődés centrumaihoz képest, és még ha egy Közép-Magyarországon élő értelmiséginek talán már elege van, hogy mindig csak a pénzt kell hajtani a magasabb társadalmi státusz miatt, az ország nagyobb részén mégis csak a szegénység és létbizonytalanság a jellemző, és nekik egy kicsivel több pénz is már sokat jelent. A másik ok az élet dinamikus jellege: a fejlődés megállítása szükségszerűen hanyatlást jelent, a társadalmak fejlődése nem minden áron gyors kell, hogy legyen, nem is feltétlen GDP-ben kifejezhető fogyasztáscentrikus életmód (amely valójában sokkal inkább felhalmozáscentrikus), viszont mindenképpen folyamatokként értelmezhető.

Az embereknek általában szükségük van bizonyos célokra amit elérhetnek, a legtöbbünk (szerencsére) nem éri be azzal, hogy kimegy a stégre, ahol kolbászt eszik, sört iszik és nagyokat böfög. A negatív gondolkodásnak ez a fajtája, amely mostanában leginkább a szélsőjobbra jellemző, valami ilyesféle ideált mutat fel: szellemi igénytelenségben vegetáló tömegek képét festi fel. A negatív gondolkodás általában nem célravezető, sokkal többet ér ha egy képet helyettesíteni tudunk egy másikkal, például a pénz folytonos "termelése" helyett javaslunk valami jobbat. Dohányzásról sem lehet leszokni csupán a negatív gondolkodással, tehát ha próbálok nem gondolni rá annál többet segít, hogy elképzelem azokat a pozitív helyzeteket, amelyek átélésében már nem fog zavarni.

A multik és a reklámok által manipulált böcsületes "kisember" képe egyébként meglehetősen primitív és hamis. Többek között azért, mert a globalizációt mi magunk hozzuk létre: gyakran "márkás" terméket vásárlunk nem pedig bizonytalan minőséget, a legmenőbbnek tartott filmeket nézzük stb. ezáltal sznobságtól nem mentesen, jellemzően az adott területen működő 0,1%-ra adjuk a "voksunkat" (pénzt fizetünk vagy reklámfelületet biztosítunk), aztán csodálkozunk, hogy a 0,1% gazdagodik messze a legjobban. Saját döntésünk következménye köszön vissza, pedig lehetőségeink mindig vannak, például vásárolhatunk helyi termelőktől is mint a svájciak teszik.

Számomra kétféle tanulsága van mindennek, az egyik hogy a bölényvadászattal mielőbb fel kell hagyni, mamutok és apróvadak tenyésztése viszont mehet. (Még akkor is, ha a "mamuttenyésztés" nem veszélytelen, például számtalan ipari katasztrófát láttunk már emiatt.) A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a fosszilis energiaforrásokat békén kell hagyni, megújulókat használni egyre nagyobb arányban, naperőműveket a Szaharába, az energiatárolást javítani. A szén-dioxidot és egyéb üvegházhatású gázokat megkötni: elsősorban élő növényzet formájában, másodsorban a talajban (szervesanyag-visszapótlással), harmadrészt visszajuttatni a föld alá. (Viszont ha az óceán nyeli el, akkor elsavasodik és az élővilága pusztul.) A műanyagok és egyéb lassan lebomló hulladékok természetbe kerülését meg kell akadályozni.

A másik tanulság pártállástól függetlenül, hogy ne írogassunk országos napilapokba elismert "szakértőként" sem teljesen felelőtlen módon: anélkül, hogy láttunk volna, hogyan működik egy "összeszerelő üzem" (a meghatározás egyébként pontatlan), vagy láttuk volna mit jelent a gyakorlatban a közmunka, de legalább olvastunk volna róla komoly szakértői véleményeket. Ne szidjuk a multikat, amikor gőzünk sincs, hogyan működik egy high-tech központ és meg sem fordult a fejünkben, mi mindent lehetne tőlük tanulni. Legtöbbször érzelmi alapon hozunk ítéleteket, szidjuk a multikat és az EU-t, csak mert számunkra nem szimpatikusak. A rendszerváltás előtt és azóta is jellemző a magyar humán értelmiség nagyobb részére, hogy közéleti tevékenysége egyáltalán nem segíti a tisztánlátást, - és akkor még finoman fogalmaztam. A keletkezett zűrzavarban a mai "pragmatikus" vezetőink jót nevetnek a markukba, sőt mi több, ma már nyilvánosan is röhögnek rajtunk.

Szerintem majdnem mindannyian feltesszük magunknak a fenti kérdést, "Ó, Uram istenem...", amikor nap mint nap a hülyeség újabb formáival találkozunk. Persze mások hülyeségét mindig sokkal könnyebb észrevenni mint a sajátunkat.

Umberto Eco, nagy műveltségű olasz író egyik regényében az alábbi embertípusokat különbözteti meg: vannak az idióták, a hülyék, a buták és a bolondok, több embertípus nincs.

Mai közéletünkre lefordítva az idióták azok lennének, akik számára a gondolkodás fárasztó és nem képesek többre, mint mások véleményét elfogadni, a nyájszellemet követni. A hülyék azok, akiknek érzékük van arra, hogy egy adott helyzetben hogyan tudják magukat kínos helyzetbe hozni és nevetségessé tenni. Egész iparág épült már erre, a kertévék és a bulvársajtó abból él szinte, hogyan tudnak a különféle "celebek" a legváltozatosabb módon hülyét csinálni magukból. Az együgyű pógároknak valamiért jól esik azt látni, mondjuk a zsibabsztó napi munka után, hogy a (tehetségüket nem bizonyított, de valamilyen okból kifolyólag felkapottá vált) marketing termékek még náluk is sötétebbek. A buták azok, akik hosszú tekervényes gondolatmenetet fogadnak el, amelyek ugyan tetszetősek, de van bennük pár "apró" logikai hiba, csúsztatás mert a vége az lesz, hogy 2x2=5. (Léteznek ilyen típusú matematikai álbizonyítások is.) A demagógok jól megélnek a túlbonyolított agyalmányaikból. Végül a bolondok a negyedik típus, akik valamilyen eszme fanatikusává válnak. Ugyanazt mondják mint a magnószalag, nem meggyőzhetőek. Egy fanatikusan vallásos vagy egy szélsőséges balos- vagy jobbos felfogású csak akkor fogja figyelembe venni azt, amit mondasz neki, ha egyébként tisztelitek egymást, ha van közöttetek más alapokon álló kapcsolat, különben újra meg újra felteszi a régi lemezt. Sajnálatos módon gyakorlatilag mindenki beleesik időnként minimum az egyik fajta hibába, teljesen normális ember gyakorlatilag nem létezik.

Felvetődik a kérdés, hogy van-e valamiféle tendencia az emberi történelemben, az értelem javára a hülyeségekkel szemben?

Bár léteznek különféle mítoszok valamiféle boldog "aranykorról", tudományos bizonyítékokkal ezek nem támaszthatóak alá. A vadászó-gyűjtögető ember agytérfogata nagyobb volt a mai emberénél, és bár az agytérfogat és az intelligencia között nem nagyon van összefüggés, elképzelhető hogy régebben a zsákmányszerzés és mindennapi túlélés sokkal nagyobb agymunkát igényelt a későbbi, elkényelmesedett életmódunkhoz képest. Az is feltűnő, hogy az ókorban az emberek viszonylag kis létszámú csoportja milyen fantasztikus gondolkodókat volt képes kitermelni, akik a kor szintjéhez képest zseniális meglátásaikkal egész tudományágakat alapoztak meg. Az európai középkort ezzel szemben többek között azért nevezzük sötétnek, mert a vallási fanatizmus sok évszázadon át jobban áthatotta a mindennapi életet, és nem csak az átlagember, hanem még az akkori vezetők egy része is mai szemmel igen csak gyerekesnek tűnik. Akkoriban az arab kultúra sokkal felvilágosultabb volt: az arab uralom alatt álló Észak-Afrikát, Nyugat-Ázsiát és Dél-Spanyolországot foglalta magába, egy vallásilag és kulturálisan heterogén közeg, ahol az értelmiség számára egy közös nyelv (mint előtte a görög, később a latin, a francia majd az angol) nagyban segítette a kommunikációt: A civilizáció Európába a mohamedán vallás dominálta arab nyelv közvetítésével érkezett meg ismét.

A felvilágosodás és a racionalizmus egy új esélyt, egy új fejlődési fokot jelentett az emberiség számára. Azonban az értelmiségre is kiterjedő önhittség és anyagiasság miatt a racionalitás a legvadabb eszmék szolgálatába állt - a 20. századi történelem nagyrészt ennek a különféle példáit mutatja. A század vége felé az életidegen ideológiákból való fokozatos kiábrándulás és a magasabb szintű iskolázottság megint reményt adott nekünk, amely egészen a digitalizáció korának eljöveteléig tartott. Manapság a különféle kütyük használata az IQ csökkenését jelzi előre: nem csak fogalmi gondolkodás készségét értve alatta, hanem például a tájékozódásét is, - amely a GPS használata miatt elsorvasztja a férfi nemnek az önfeláldozó harciasság melletti másik jellegzetes készségét is. (Ehhez jönnek még olyanik mint a férfi-női bérkülönbségek kiegyenlítése és a genetikai manipuláció, amelyek a férfiakat egyre inkább fukciótlanná tehetik a társadalom életében.)

A növekvő társadalmi különbségek szintén a hülyeség terjedését segítik

Az USA-ban több társadalmi csoport is eléggé lecsúszott helyzetben van, vagyona nem gyarapszik vagy csökken és nem nagyon vannak kilátásai az előrelépésre: az egyik ilyen a középső államokban élő "vörösnyakúak" rétege, akik segélyből és alkalmi munkákból élnek, fegyvert hordanak, horgásznak és vadásznak (nyilván sokat vannak a napon, onnan kapták a nevüket), adót nem fizetnek és Trump elnök bigott hívei. Másik ilyen a főként a déli államokban a bűnözésből élő feketék nagy tömege. Mindkét csoportra jellemző, hogy erősen alkoholizál és drogozik, abszolút iskolázatlan, műveletlen és a saját kis körein kívül nem nagyon érintkezik másokkal. Akik ilyen családokba születnek, gyakran már a startnál feladják: az állami oktatási rendszer gyengesége miatt már az elején lemaradnak, és leginkább olyan alacsony szintű melót kaphatnak, amit bevándorlók náluk kevesebb pénzért és jobb minőségben végeznek el. Nyugat-Európában is vannak bőven munkanélküliek, drogosok, akik segélyből tengődnek és nem akarnak vagy nem tudnak a napi taposómalomban részt venni, nálunk több tucatnyi kistelepülés lakói élnek a puszta vegetálás szintjén.

Az igazi nagy feladat világszerte, hogyan lehet ezeket az embereket is bevonni, az ő készségeiket is hasznosítani. (Ugyanis az IQ-val mérhető készségeken kívül van sok egyéb, amelyet a mai társadalmak nem nagyon fizetnek meg.) Amíg ez nem valósul meg, vagy pedig úgy érzik az ilyen emberek, hogy kihasználják őket és az életük reménytelen, addig mindenféle hülye ideológiákhoz fognak csatlakozni, laposföld hívőkhöz, oltás-ellenesekhez, chem-trail hívőkhöz - ami nem azt jelenti, hogy ők ennyire idióták lennének, sokkal inkább egyfajta dac és ellenállás kifejezése mindez. Nem tartom igaznak, hogy a Facebook és általában a digitalizáció az, amely növeli a társadalom megosztottságát: az emberek e nélkül is a saját csoportjaikat keresik és a hozzájuk hasonló értékeket vallókkal tartják a barátságot. A társadalmak szétszakítottsága nem a digitalizáció miatt alakult ki.

A rendszerváltás utáni magyar társadalomban is megvannak a hülyeségek tipikus formái

A rendszerváltás után történtek értelmezése erősen vitatható: nincs elég információ és rálátás, a korszak még nem eléggé feldolgozott. (Én például biztos vagyok benne, hogy a gazdaság szétveréséért nagyobb felelősség terheli az 1990 előtti kormányokat mint a rendszerváltás utániakat, ezt majd a jövő történészei jobban meg fogják tudni ítélni.)

Ettől eltekintve is az értelmiséget erősen megosztja a tisztánlátás hiánya, mert mindenki a saját vesszőparipáit hajtogatja és az értelmes eszmecsere nagyon ritka. A különféle vélemények között sokszor nincs akkora különbség tartalmilag mint formálisan: a szóhasználatban és eltérő hangsúlyokon hajlamosak vagyunk fennakadni, ezáltal azt érjük el, hogy a hatalom tökéletesen kihasználja mindezt és manipulálva egymással szembefordítja a különféle értelmiségi csoportokat. A humán értelmiségre jellemző egyfajta távolságtartás és gőg, az empátia hiánya és annak fel nem ismerése, hogy mindenkinek megvan úgymond a saját magához való esze, tehát leginkább azt mondja, amit saját érdekében állónak tart, amivel a saját helyzetét javíthatja. És mivel manapság az állami befolyás számos területen igen megerősödött, egyre többen váltak függővé az államtól egzisztenciálisan, emiatt sokan követik az állami politika fő vonalát, a NER ideológiáját.

A politikai véleménynek csak azokban a közösségekben nincs jelentősége, amelyek nem függenek sem állami irányítástól sem állami megrendelésektől. Például a világpiacra dolgozó gyártó vállalatoknál mások politikai véleménye gyakorlatilag senkit nem érdekel, mert nem jelent hasznos információt. Közismert, hogy csak az államtól független egzisztenciák nagy száma biztosíthat polgárosodást és valódi demokráciát. Nálunk azonban a kapitalizmus tagadása nem annak fejlesztését, hanem lényegében feudális hűbéri rendszer visszaállítását jelenti: például a Fidesz-közeli új milliárdos elit létrejöttében a kisebb probléma a vagyonszerzésük igazságtalan volta, mint amennyire az, hogy - a rendszerváltás utáni szoci vállalkozókhoz hasonlóan,- vagyonukat leginkább az összeköttetéseiknek köszönhetik, ezért ha megváltozik a széljárás, akkor a cégeik (amelyek világpiacon kevéssé versenyképesek) könnyen összeomolhatnak. Ráadásul a hirtelen jött sok pénz erkölcsileg káros hatású az emberekre és csökkenti a társadalmi felelősségérzetüket.

A józan racionalitás terjedését többek között az alábbi lépésekkel lehetne elősegíteni:

1.Az oktatási rendszer megreformálása (gyakorlatias, különféle készségeket elismerő oktatás)

2.Élethosszig tartó tanulás és személyiségfejlesztés

3.A demagóg politika mozgalmak támogatásától való elfordulás, józan vitakultúra

4.Kommunikáció és közösségi élet javítása, mások eredményeinek és gondolatainak elismerése

5.Környezetvédelem: zéró kibocsátás elérése (szén-dioxid, műanyagok stb.), takarékosság és újrafelhasználás. Melegedő bolygón, kaotikus életmód mellett lehetetlenné fog válni a józan, "hideg fejjel történő" történő gondolkodás.

6.Természetes életmód és természetközeliség

7.Érzelmi intelligencia fejlesztése

Európának vannak olyan értékei, amelyek semmilyen más kontinensre nem jellemzőek, de számunkra annyira természetesek, hogy észre sem vesszük:

-Sok kisebb-nagyobb nemzetállam folyamatos versengése

-A keresztény vallás különféle irányzatai élnek egymás mellett

-A humanizmus, amelyet az ókori görögök hagytak ránk

-A fentiekkel összefüggésben kulturális gazdagság és kifinomultság

A fentiek közül számomra nem a kereszténység a legmarkánsabb vonás (egyrészt nem európai eredetű, másrészt az amerikai kontinensre éppígy jellemző, harmadrészt az ateizmus is teljesen elfogadott Európában), kontinensünkre ennél jellemzőbbnek tartom a humanizmust. Ugyanis bárhol járunk a világon, egyik kontinensre sem jellemző ilyen mértékben az emberközpontú felfogás, az egyén életének ilyen szintű védelme és támogatása. Habár a humanizmus nem íróasztal mellett kitalált ideológia mint amennyire egy felfogásmód és egy tendencia, többféle eszmét ötvöz magában: a patrióta hagyományápolás mellett a szocializmus és liberalizmus egyensúlyát valósítja meg demokratikus rendszerekben. (Kizárva a kommunizmus, a szélsőséges nacionalizmus és az önkényuralom bármilyen formáját.)

Ezen a ponton úgy tűnhet, hogy unalmas szócséplésről van szó, hiszen ilyesmi mint a humanizmus kit érdekel manapság? Valóban, a régi indiai monda szerint, amikor egy ember megkérdezte az isteneket, hogy mért van ennyi háborúskodás, azt a választ kapta, hogy háborúk nélkül az élet unalmas lenne. Az EU egész szervezete, amely mi más lehetne mint bürokratikus - meglehetősen unalmasnak tűnik az egyszerű állampolgár szemével. Viszont ha megpróbálnánk mondjuk Oroszországban élni, aligha találnánk meg az udvariasságnak és a tiszteletnek az európaihoz hasonló szintjét. Az USA-ban alig lehet beszélni szociális hálóról, kíméletlenebb a verseny és több az erőszakos bűntett, ezért sok tekintetben szintén "barbárnak" tűnhetne. De például a fejlett Japánban és Dél-Koreában is, az egyén teljesen alárendelődik a munkahelyének. A legtöbb ázsiai, afrikai, latin-amerikai országban pedig még ezeknél is rosszabb a legtöbb állampolgár helyzete, ilyen széles középosztály mint Európában, máshol nem nagyon létezik. (Lehet Európát hibáztatni, de annak ellenére, hogy az európai gyarmatosítók viselkedése más földrészeken távolról sem volt humánus, a legtöbb társadalom fejlődésében az európai kultúra hatása mégis inkább pozitívnak mint negatívnak mondható.)

Megjegyzem, hogy az Európai Egyesült Államok bizonyos értelemben már létrejött, az euróövezet államaira nézve az egységes külpolitikát kivéve szinte minden tekintetben érvényes. Sőt, ami az USA tagállamaira nem jellemző, hogy nálunk a hátrányos régiók több támogatást kapnak a központi költségvetésből, hogy az embereket helyben tartsák, emellett a szabad munkaerőáramlás, a főbb törvények harmonizációja az egyes államok között ugyanúgy megvalósult mint az amerikaiaknál.

A humanizmus kapcsán felmerülő, egyik igen provokatív kérdés a halálbüntetés (amely Oroszországban már megszűnt, azonban az USA egyes tagállamaiban létezik éppúgy mint Kínában és világ számos országában): legyünk-e annyira humánusak, hogy még a legsúlyosabb bűntettek elkövetőit sem végezzük ki? A választ ezúttal is szakértőkre, a kriminalisztika szakértőire bíznám, és úgy tűnik, hogy gyakorlati tapasztalatok alapján jelenleg nincs szükség erre a büntetésnemre. Én a magam részéről nem tudom eldönteni, hogy lehetnek-e olyan helyzetek, olyan országok, amikor halálbüntetésre mégiscsak szükség van, viszont léteznek érvek, amelyekkel indokolható az, hogy az Európai országok már teljes mértékben mellőzik.

Az egyik érv a tévedés lehetősége, száz esetből lenne biztosan egy-kettő, amikor tévedésből végeznének ki embereket. Ha valaki azt mondja erre, hogy a közösség érdeke mégis többet számít mint egy-két ártatlan ember sorsa, ez számomra veszélyes vágány (és alapjában véve antihumánus), ezzel az érveléssel egyes diktátorok már visszaéltek.

Másik ok, hogy a korunkra jellemző az információforrások megőrzése. A fogvatartott személytől van lehetőség olyan információ szerzésére, amely később még hasznosnak bizonyulhat.

Sőt, az életellenes bűntettet elkövetők egy részénél fennállhat olyan pszichiátriai kórkép, amely a mai technikával olyan, agyszerkezetre vonatkozó kutatásokra adhat lehetőséget, hogy feltárhatja az ilyen jellegű hajlamok előfordulását. Emellett a társadalmi háttérrel foglalkozó kutatók számára is fontosak lehetnek az elítéltektől származó adatok.

Ráadásul létezhet az ember javíthatóságába vetett optimista hit: még a legelvetemültebb gonosztevő is megbánhatja tettét és jó útra térhet.

A humanizmus elterjedésének egyik jele, hogy amíg száz évvel ezelőtt is egyes országokban gyakoriak voltak a nyilvános kivégzések, ma már az európai bűnüldözés fókuszában nem annyira a bosszúról és példák statuálásáról van szó mint a megelőzés és (enyhébb bűntettek esetén) a jóvátétel lehetőségeiről. A magyar gyakorlat éppen szembemegy az európai normákkal, amikor növeljük a letöltendő büntetés mértékét, míg máshol a cél a börtönbüntetések minimális szintre csökkentése.

Megjegyzem egyébként, hogy nem csak a kriminalisztika az egyetlen, ahol foglalkozni kellene az emberi élet gondatlanságból elkövetett megrövidítésével, hanem ilyen például a magyar egészségügy is. (Ez azonban kevésbé látványos probléma, ezért a politikában nem hoz annyit a konyhára mint mondjuk a "három csapás" törvény.)

A humanizmusnak azonban csak egyik felszíni jelensége az elítéltekkel, fogvatartottakkal való bánásmód, amely egy nagyobb trendbe illeszkedik bele. Leginkább olyan szabályokról van itt szó, hogy az erőfölénnyel nem élek vissza: sem a nőket nem kényszerítjük, sem a gyereket nem verjük, emberségesen bánunk egymással - alapból tisztelem a másik embert. Ennek a felfogásnak a tágabb értelmezése valósul meg akkor, amikor kiterjed minden élet tiszteletére: az állatokat nem kínozzuk, alapvető igényeiket igyekszünk kielégíteni (törekedve arra, hogy még a házisertés se legyen depressziós), sőt az egész természeti környezetet (a növényeket is) gondozzuk, ápoljuk. A humanizmus mindenképpen offenzívában van: a szegényebb országokban ez még az életszínvonal és életminőség tekintetében a 0-ról az 1-re jutást, nálunk 1-ről a 2-re jutást jelenti, de vannak, akiknek már minimum 3-as szint jelenti a mércét. Nem arról van szó, hogy Kínában a bánásmód antihumánus, bár innen nézve annak tűnhet, de ők ottani állapotokhoz képest egy alacsony szintről jutnak egy magasabbra, a fejlődési tendencia náluk is jól kivehető.

A humanizmus érvényesülése alapján vajon hol vannak Európa határai? Oroszország mondjuk félig európai, Churchill híres cetlijét alapul véve náluk Európa-Ázsia aránya 50-50, a Balkánon 60-40, nálunk talán 70-30 lehet az arány. Nyugat-Európa egyes országai is csak közelítik a 100%-ot, a szélsőséges politikai mozgalmak szavazatszerzése megmutatja, hogy az antihumánus felfogások milyen mértékű támogatással bírnak. A humanizmust próbára tevő, egyik kulturális hatás a migráció: a szélső jobbos mozgalmaknak igazuk van abban, hogy amint a Titanic mentőcsónakjaira sem fért fel mindenki, Európát is elsüllyesztheti (gazdasági fejlődés és társadalmi stabilitás vonatkozásában) évi több millió migráns befogadása. Európa számos országában eddig is túl optimisták voltak e tekintetben, ezért mindig szigorúan meg kell vizsgálni, hogy mennyien jöhetnek, milyen feltételekkel és milyen módon illeszthetőek be.

A migrációtól eltekintve is azonban a mi régiónkban kevésbé érvényesül az európai humanizmus mint tőlünk nyugatra: és ennek van egy olyan olvasata, hogy a mi nemzeti identitásunk a miénk, nem pedig a fejlett észak-nyugaté, ezért állunk sokkal kritikusabban a humanista felfogáshoz. (Ennek ellenére törvényesítjük például az állatvédelmet, bár nem verjük nagy dobra.) Nem fogadjuk el a humanizmust teljes mértékben, és emögött lehet kisebbrendűségi érzés, lehet politikai hatalomvágy is, de olykor jogos kritika is. A mi kritikánk arról szól, hogy humanizmus néha csak üres buborék, álságos magatartás amely elemi szinteken: a családok, kisközösségek szintjén a gyakorlatban nem valósul meg. A családközpontú felfogás és a családtámogatások elvben erről szólnának, és valójában az nem is lenne akkora baj, ha országunk lakossága pár évtized alatt 8 millióra csökkenne, sőt ez a környezet védelme szempontjából még előnyös is, ennél nagyobb probléma, ha olyan családokban születnek gyermekek, ahol nincsenek meg a megfelelő anyagi és tudati feltételei a gyermeknevelésnek. Úgy gondolom, hogy habár a kormány és a politikai elit nagy része sok tekintetben antihumánus, de a patrióta humanizmus mindenképpen jellemző ránk.

Az utóbbi években a humanizmus kritikája máshol is előkerült, szélsőséges politikai vezetők részéről (pl. Trump, Le Pen), de Európában idén mégsem következett be a radikálisok áttörése: az osztrákokat leszámítva nem kerültek kormányra, azzal együtt, hogy nálunk és a lengyeleknél egy ideje már kvázi szélsőjobbos kormány van uralmon.

Felmerül a kérdés, hogy nálunk vagy a lengyeleknél a humanizmus mért van dekonjunktúrában a Balkánhoz képest. Az ok, hogy a románoknál volt egy Ceausescu, a szerbeknél egy Milosevics, véres háborúk zajlottak a balkáni népek között nem olyan régen, a miliatarizmus teljesen diszkreditálódott. Nálunk viszont még a második világháborús pusztításokért is a németekre hárítjuk a felelősséget, és a lengyelek pedig még nálunk is nagyobb mértékben a történelem áldozatainak vallhatják magukat.

A következő években valószínűleg a menekültválság mellett az USA politikai megosztottsága, a nacionalizmusok és az észak-koreai atomfenyegetés jelentenek majd jelentőst kihívást a humanista felfogással szemben. Talán ennél is nagyobb kihívás az éghajlatváltozás és a környezetpusztítás, amely tovább súlyosbíthatja a menekültkérdést és a megosztottságot. A humanizmus offenzívája tovább kell, hogy tartson a környezetvédelem terén: ha csak az emberi kényelem kiterjesztéséről szól, (akár még a teljes automatizálásra törekvéssel, mesterséges intelligencia elterjedésével), akkor elbukik. Ezzel szemben viszont, ha az anyagiak helyett a szellemi értékekre koncentrál, és a tárgyi környezetet is bizonyos értelemben tiszteletben tartja (nem pazarlunk, nem szemetelünk, mindent újrahasznosítunk), akkor maradhat csak fenn. Ez azonban csak a fejlett országokra igaz, a legfejletlenebbek esetében más problémák vannak: Afrika és Ázsia népességének szaporodását alighanem meg kellene fékezni, és ha ez elkerülhetetlen, akkor mindenképp humánus formában történjen.

Vajon mennyiben erősítették meg vagy cáfolták az előítéleteinket a nagyvárosainkról a médiumokban 2017-ben megjelent hírek? Mennyire támasztják alá az olyan véleményeket, hogy az Alföldön sokfelé lassú a munkatempó, a Dunántúlon az emberek udvariasak vagy Pesten kell a legjobban vigyázni arra, hogy szélhámosok ne verjenek át? A legtöbbünknek vannak különféle, meglehetősen szubjektív benyomásai, amelyek befolyásolják, hogy milyen városban szeretnénk élni a leginkább és hol a legkevésbé Magyarországon belül. (Feltéve persze, hogy városban szeretnénk élni nem pedig valamilyen kistelepülésen, esetleg tanyán.)

Debrecen: a Kelet Bástyája

Debrecen, a nyakas "kálvinista Róma" hagyományosan híres volt arról, hogy kevésbé mérvadóak számára az európai normák, mint inkább ők szeretnék meghatározni az európaiság tartalmát. Ez olyan apróságokon mérhető le, mint például a KRESZ értelmezése: az autós nem lassít le a zebra előtt, hogy átengedje a gyalogost, vagy hogy az autósok nem segítik egymást sávváltáskor, mint ahogyan országunk középső és nyugati részein általában szokás. A fideszes fellegvár dinamikusan fejlődik az ezredforduló óta, új sportlétesítmények épültek és egyetemét nemzetközileg is jegyzik, ráadásul ma is több támogatást kap a város mint vagy öt másik megye együttesen. A "keleti tempó" azonban sok mindenben megmutatkozott az idei évben: az egyik Putyin díszdoktori címe, amely elég nehezen indokolható, és védhető - igazából a Ceausescu időket idézi fel, körülbelül annyi tudományos munkássággal dicsekedhet az orosz "erős ember" mint a román diktátor. (A véleménynyilvánítás az egyetem dolgozói részére mindenesetre tabutéma.) A debreceni TV-ben szintén tudományos és magas röptű eszmefuttatást hallottunk arról, hogy a szép nők mennyivel sikeresebbek mint a "rusnyák", emellett az év végén Kósa Lajos keményen ellenezte a Soros-alapítvány által támogatott szervezetek városbeli működését, hiszen a céljuk nem lehet más, mint menekültek betelepítése... Az összkép: egy tipikusan belterjes kultúrájú város, amely nem annyira országunk keleti bástyája mint inkább a kelet bástyája országunk területén.

Pécs: balkáni stílus

Pécs mint hazánk legdélebbre fekvő nagyvárosa már régóta a botrányoktól hangos, ami ott történik arra általában kevésbé jellemző a kulturáltság, beleértve a vízmű elfoglalásának módját vagy a radarbázis elleni tiltakozást. Ha nincsenek különösebb elvárásaink és elfogadjuk, hogy a pécsi egyetemre is a szexuális szabadosság a jellemző, akkor is feltűnő lehet, hogy az Európa kulturális fővárosa rendezvénysorozat sem volt képes megállítani a város hanyatlását. A legfőbb pozitívum a várossal kapcsolatban a Kodály Hangversenyterem működése. Érdekes módon a városvezetés inkompetenciája csak most vált nyilvánvalóvá a fideszes vezetés számára, amikor több mint 7 milliárd forint adósságot sikerült felhalmoznia. Nem meglepő módon ez a város is megtagadja minden Soros által támogatott szervezet működését. Tipikus balkáni város Magyarországon, annak minden hátrányával - esetleg előnyeivel is, ez utóbbit egyelőre nem látom.

Miskolc: ahol megállt az idő

Miskolc városközpontja szépen kiépült az utóbbi időkben, azonban elég pár száz méterrel odébb menni, és máris vagy harminc évet megyünk vissza az időben, a tipikus szocreál betonépítmények, lepusztult állapotban. A hajdani acélvárost már elérte ugyan az iparosodás új hulláma, - az acélmű nem működik és a levegő is tisztább ezáltal,- azonban ez még nem nagyon látszik a városon. Mivel a nagy lakótelepek inkább baloldali bázisnak számítanak, emiatt a város kevés állami forrásban részesül. Itt még a hőszigetelés és a fűtés korszerűsítése is megoldatlan problémának számít. A pénzesőből alig jut a városnak, ahol a lakosság többsége balszerencséjére nem tartozik a Fidesz törzsszavazói közé.

Győr: a legdinamikusabban fejlődő nagyváros

Győrt láthatóan húzza magával az EU élmezőnyébe tartozó Bécs és Pozsony. A magyar GDP jelentős részét adó Audi-gyárban a fizetések Magyarországon belül a legmagasabbnak számítanak, és nem meglepő, hogy az Észak-Dunántúl az egyik olyan terület Magyarországon, ahol rengeteg új ház épül és a lakosság száma növekszik. (Főleg az országon belüli migrációból következően.) Habár ez a trend a következő években, akár évtizedekben is meg fog maradni, az átlagjövedelem a régióban még mindig messze elmarad a budapesti és környező területekétől.

Szeged: ellenzéki kirakatváros?

Ennek a városnak a fejlődésében szerepet játszott a háborús zónából ide özönlött sok délszláv menekült, - emiatt optimistán, alighanem túl optimistán is kezelik a menekültkérdést. (Ez valószínűleg szerepet játszott a városvezető Botka László népszerűségének gyors erodálódásában.) Mindenesetre egy kevésbé konzervatív, baloldal által dominált város - jelenleg. Az év elején még úgy tűnt, hogy a kormány némileg meglepő módon hajlik egyfajta kiegyezésre, amikor Orbán személyesen is felkereste Botkát, később viszont beindult a támadás a jogász Szabó Bálint vezetésével a polgármester ellen. Az egyik vád a kisemmizett építőipari alvállalkozók esete: a Szeviép vezetői csődbűntett vádjával bíróság elé kerültek, - ez egy eléggé szokványos pernek számít az építőiparban, a politikai szál azonban nehezen bizonyítható. Mars téri kistermelők eltávolítása, szabálytalan EU támogatások, ingyenes parkolóbérletek juttatása is előkerült. A Fidesz-kormány láthatóan érezteti a hatalmát, hiszen manapság szinte minden politikus befenyíthető, kisebb korrupciógyanús ügyletekkel.... Ezzel együtt Szeged egy élhető és fejlődő városnak tűnik, tudományegyetemét jegyzik, európai lézerközpont épül és kulturális programjai is sokrétűek.

Pesti agglomeráció: dől a lé

Budapest és környéke az EU átlagszintje fölött van, ami a közterek, utak, házak, autók állapotából is azonnal látszik. A kormány egy csellel kivette Pest-megyét Budapest alól, és mivel már önálló közigazgatási egység, ezért továbbra is jogosult az EU-támogatásokra. A legtöbb EU támogatás ide kerül, a leggazdagabb vidék részesedése meghaladja bármely más országrészét. Ráadásul nagy a kontraszt a megyén belül a Pest-környéki és a keleti Cegléd környéki területek között és nem valószínű, hogy ez a közeljövőben csökkenni fog. A Pest környékén épülő házak száma messze a legtöbb és szerencsésnek mondhatod magad, ha itt laksz (feltéve persze, hogy nem albérletben.)

Kevésbé barátságos, nagyképű rongyrázó stílus dívik arrafelé, a lakosság alapvetően konzervatív felfogású és láthatóan büszke magyarságára, bár számomra ez nem minden esetben hiteles, mert inkább a német kultúra hatásait érzem. (Nem véletlen, hogy gyakoriak a német nyelvű településnevek, ezek a legtöbb helyen természetesebbnek tűnnek mint a rovásírás.) Tény az is, hogy a Pest-környéki lakosság gazdasági érzéke átlag fölötti, bár olykor "űberkreatív" - én még nem felejtettem el a vecsési számlagyár esetét...

Budapest: Még mindig "bűnös város"?

Pozsonyhoz vagy Varsóhoz képest Budapest építészetileg messze lemaradt, amelyben a volt baloldali városvezetés éppúgy sáros mint a mostani, amelyet - annak ellenére, hogy fideszes,- még mindig "büntiben tart" a jelenlegi kormány. Buda jelentős része az elit magánépületek számára van fenntartva, a pesti oldal inkább az, ahol új középületek létesítésére nagyobb a lehetőség - lenne. A parkfejlesztések mindenesetre nagy vitákat váltanak ki, eddig inkább a zöldterületek zsugorodása látható mint fejlesztése és megóvása, a városmag is leginkább a romkocsmáiról híres. A tömegközlekedés fejlődése (BKK) eléggé lassú, felemás módon történik, olykor a működés határain egyensúlyozva. Az egyetlen motiváló erő fővárosunk fejlesztésére az elkölthető (és ellopható) sok EU támogatás lehet - egyébként a más fővárosokhoz hasonlóan sokszínű és "multikulti" Budapest mindig vörös posztó fog maradni a kormány szemében. A kulturális sokféleség persze a szervezetek széles skáláját is magában foglalja, beleértve a "pesti srácokat", akik szerint a Soros-alapítvány által szervezett, társadalmi toleranciát elősegíti tanfolyamokból bűnös szándékokra lehet következtetni. Ma már ennyire nem tudjuk egymástól szétválasztani a dolgokat, szomorú, hogy ide jutottunk...

A nagyvárosok listáját persze tovább folytatni a hagyományosan "katonás", kormánykoncepcióba illő, újraiparosodó Székesfehérvárral vagy a Mercedes-gyárral a fejlődésbe bevont Kecskeméttel... a gazdasági adottságok a leginkább meghatározóak a lakóhely kiválasztásában, egyéb tényezők értékelése már meglehetősen szubjektív, az építészek között is vitatéma, hogy a trendek mennyiben jó irányba haladnak.

Teljesen egyértelmű, hogy sem a többpártrendszer létrejötte, sem Orbánék húsz évvel későbbi "fülkeforradalma" nem volt képes nálunk arra, ami a legfontosabb lenne: a rosszkedv rendszerének leváltására. A boldogságfelmérések mindig azt hozzák ki, hogy jelentősen hátul kullogunk, sokkal hátrébb mint azt a GDP vagy az életkörülményeink indokolnák, a kelet-európai átlagnál is gyengébben, valahol a Balkán átlagos szintjén. (Régebben kikértük magunknak, ha a Balkánhoz hasonlítottak minket, azonban be kell ismerni, hogy ha a gazdaság terén nem is, de az értékrendszer és életfelfogás tekintetében sajnos sok mindenben jobban hasonlítunk hozzájuk mint a többi "visegrádi" országhoz.)

A jelenség annyira nem új keletű, hogy már a '80-as években leírták Hankissék, mennyi pesszimizmus sugárzik a médiumokból: például a magyar filmek többségét már akkoriban is tömény depresszió jellemezte, szemben az amerikaiakkal, ahol általában kötelező volt a happy-end, vagy az egyszerű életörömöt és öniróniát sugárzó csehekkel. (Háromféle megközelítés: a magyar a folytonos önsajnálat és pokoljárás stációit mutatta meg, az amerikaiaknál elvárás volt valamiféle megoldás bemutatása még ott is, ahol ez kevéssé hitelesnek tűnt, a csehek pedig képtelenek teljesen komolyan venni a történelem sorscsapásait. Mi a 75. helyen vagyunk a boldogságrangsorban, az amcsik a 14.-ek, a csehek a 23.-ak.)

A legfeltűnőbb különbség már vagy 30-40 éve az éles hangulati kontraszt Nyugat- és Kelet-Európa nagyvárosi lakossága között: az előbbire nyugodt, udvarias és jól öltözött emberek, az utóbbira mogorva és a szürke ruhákban járó "pógárok" a legjellemzőbbek. A szürke különféle árnyalatai és a sötét színek a tömegbe való beolvadást, a feltűnés elkerülésének igényét mutatják nálunk, tőlünk keletre talán még ennél is jobban. Ha valaki Nyugat-Európa felől jön hozzánk, a panaszkodás és a depresszió légköre számára nyomasztó tud lenni.

A politikai és kulturális elitünk valójában nagy mértékben felelős mindezért, sőt szerintem ebben sokkal inkább sárosak, mint az ország gazdasági helyzetének alakulásában. A gazdaság és a jólét ugyanis csak egy bizonyos mértékig meghatározó: amint a legalapvetőbb fizikai igényeink teljesülnek, egyre inkább szubjektív tényezők lesznek a fontosak a boldogságunk szempontjából, mindenekelőtt a szociális kapcsolatok minősége, hogy milyen az a szociális közeg, amiben élünk.

Elsősorban a médiumok felelőssége merül fel abban, hogy milyennek mutatják meg a körülöttünk levő világot, és mennyiben indokolt, hogy sok negatív információval bombázzanak minket. A világ nem kevésbé biztonságos hely mint akármikor régebben volt, csupán tájékozottságunk nagyobb: "összeütközött, felrobbant, meghalt..." a hírek nagy része erről szól. Még abban az esetben is a szörnyűségeket mutatják be, amikor még nem is lehet tudni, hogy pontosan mi történt, emiatt az események semmiféle tanulságot nem hordoznak. A figyelemfelhívó jelleg bizonyos esetekben indokolt lehet, azonban a borzalmak képei negatív programként működnek, a világot egy borzasztó helynek mutatják be. Talán nem véletlenül van ez így, mert azt éreztetik velünk, hogy hál istennek, itt nálunk még mindig milyen jó (köszönhetően a politikai elitünknek).

Arra senki nem gondol, hogy a rengeteg negatív képi információ miatt sokan azt gondolhatják, hogy "mért szülnénk gyereket ilyen borzasztó világba", emellett a depis hangulatból való kilábalást sem segíti elő. Megjegyzem, hogy nem ez az egyetlen terület, ahol az újságírók és médiamunkások felelőssége felmerül - különösen igaz ez a TV hírműsoraira, ahol az internettel szemben nincs lehetőség válogatni a hírek között. Olyan személyek haláláról szóló hírek, akiket a nézők kevesebb mint egy tizede ismer, nem szabadna, hogy a hírműsorba kerüljön. Éppígy ha nincs hír, akkor a műsoroknak rövidebbnek kellene lenniük: a néző idejével való visszaélés az állatkerti fókabébi születése vagy az NB II.-es focibajnokság eredményeinek bemondása. Mindez igen cinikus és belterjes szerkesztői etikát tükröz - és akkor még nem beszéltünk arról, amikor a médium nem más mint a politika agymosó propagandafelülete.

A politika világára egyébként is jellemző, hogy a boldogság pótszereit kínálja: mostanában ilyen az fajta nacionalista (vagy inkább náci) mítosz, hogy dacolunk a különféle nagyhatalmakkal, vagy akár az egész világgal: jól megvagyunk a mi kis belterjes pocsolyánkban, alpári szintünkön a 'la Pócs János (vagy régebben Csurka István). Szép, szép, hogy biztonságban érezzük magunkat, közben viszont elfelejtünk élni és nem fejlődünk... Ha egy szóval kellene jellemezni az Orbán-kormányt, akkor számomra legtalálóbb a primitívség. Az egyszerű emberek sok esetben szimpatikusak, a bajkeverő gonosz kis törpe már kevésbé... Ilyen, amikor Fidesz tagjai és szekértolói a legrosszabb arcukat mutatják, ilyenkor Ady szavaival a "Tökmag Jankók dáridója" zajlik". Ezzel együtt durva leegyszerűsítés lenne tőlem egy ilyen jellegű sommás ítélet a mostani politikai vezetésünkkel szemben. Amiatt sem tartom ezt célszerűnek, mert egyrészt a jelenlegi kormány tevékenységének vannak pozitívabb oldalai is, másrészt az emberi psziché bonyolultsága miatt előfordulhat, hogy időnként még egy pocsék negatív programozás is több eredményt hoz mint a legjobb szándékú pozitív programozás vagy kimondottan pozitív gondolkodás.

Az viszont számomra világos, hogy amíg a világ sok részén jelentős tudati fejlődés zajlik, a mi vezető elitünk megmaradt a múlt század (és a régebbi századok) szintjén és beteljesítik azt a régi mondást (l. Watzlawick és társainak könyve), hogy "Minél inkább változni igyekszik, annál inkább ugyanaz." Ugyanis nem képesek túllépni a régi paradigmán: eddig ti nyomtatok el minket, most majd fordítva lesz... Amint arra többen (pl. Tölgyessy) rámutattak, a 20.században nálunk vagy tíz rendszerváltás volt, de az alapvető kulturális, gondolkodási sémák ugyanolyanok maradtak: a bizalmatlanság, a pillanatnyi haszonleség és áskálódás "keleties" vonásai sajnos még mindig jellemzőek ránk. Az egymás iránti bizalom mérése a legjobb indikátora annak, hogy tudott-e a társadalom egésze valamit előre lépni: úgy tűnik, hogy e téren lényeges változásról nem beszélhetünk. Rossz értelemben vett, belterjes családiasság jellemző ránk, mindig egymással csatázunk az apró kis pozíciók megszerzéséért, és a pillanatnyi helyzeti előnyök kihasználásáért másokkal szemben.

A közéleten kívül a munkahelyek légköre is nagyban meghatározza a közérzetünket, a boldogságunk szintjét. Megfigyelésem szerint a legtöbb munkahelyen van egy-két igen agresszív figura, aki rányomja a bélyegét a munkahelyi légkör alakulására. Akik minden ok nélkül is keménykednek és folyamatosan betartanak másoknak, politikai nézeteik alapján általában a szélsőjobb kategóriájába sorolhatók (fordítva viszont nem igaz, hogy a szélsőséges politikai nézeteket vallók többsége ne lenne rendes, korrekt munkatárs). A mindennapos stressz, a lélektelen bürokratizmus és a nem megfelelő kommunikáció számos munkahelyen lényegesen megterhelőbb tud lenni mint a politikusok esetenkénti irritáló viselkedése. Valójában mi magunk is hatással vagyunk egy bizonyos mértékben a munkahelyi légkörre, például azzal, hogy mit mondunk másokról, főleg a közvetlen munkatársainkról a hátuk mögött. Hosszabb távon a saját hozzáállásunk és felfogásunk mindig szerepet játszik abban, hogyan fogjuk magunkat érezni a munkahelyen.

További példaként lehetne említeni az egészségügy szerepét: ha nincs szerencsénk, akkor afféle Taigetosz-érzetet kelt bennünk, amely a kevésbé életerőseket mennél hamarabb kiszűrni igyekszik. (Itt azonban megint nem szeretnék a politikusokra mutogatni, amikor egyrészt az egészségügy színvonala évtizedek óta nem változott, másrészt mi magunk is felelősek vagyunk az többek között az életmódunkkal, táplálkozással és alkoholfogyasztással az egészségügyi helyzetünkért.)

Az értelmes célokkal teli emberi élet elősegítése, az ember tehetségeinek megfelelő kihasználása azonban nem csak nálunk probléma, hanem majdnem mindenhol tökéletlenül működik. Pedig rengeteg olyan terület van, amely nem gazdasági jellegű, de lényeges fejlesztésre szorul. Elmondhatjuk-e vajon, hogy:

-A közvetlen környezetünk esztétikailag rendben van? (Parkosítás, virágok ültetése, allergén gyomok irtása, stb?)

-A környezetünk megóvása érdekében eleget teszünk? (pl. hulladékhasznosítás, erdők telepítése stb.)

-Élénk és tartalmas közösségi élet zajlik minden településen? (A közösség kohéziója a bűnözést is lényegesen csökkenti.)

-Megkapja-e nálunk minden fizikailag nélkülöző és lelki problémákkal küszködő ember a megfelő támogatást másoktól?

-Tudjuk-e magunkat még folytonosan fejleszteni, hogy munkánkban és társadalmi szerepeinkben jobb teljesítményt nyújtsunk?

A boldogságnak különféle szintjei vannak, mérhető, fejleszthető és tanulható, ezért mindenkinek van valamennyi felelőssége a saját és mások boldogságának alakulásában.

Léteznek pénztermelő centrumok

A kérdés úgy is megközelíthető, hogy a 21.század nagy gazdasági központjainak "pénztermelése" (pénzben kifejezhető értéktermelése) mennyiben jut el a társadalom széles rétegeihez. A GDP-t bár sokan kritizálták, de bizonyos megszorításokkal mégis a leghasználhatóbb mérőszáma a gazdasági értékteremtésnek. A GDP termelésének jó része regionális központokban történik, a kérdés, hogy ezekben a központokban megtermelt jövedelmek milyen távolságra tudnak eljutni.

A pénztermelő központok sokfélék lehetnek: léteznek olajhatalmak, ahol az életszínvonal sokkal magasabb lehet, mint amit a társadalom fejlettsége indokolna. Vannak kereskedelmi központok, Hamburg, Szingapúr, Hong-Kong, holland kikötők stb., ahol a gazdasági tevékenység hagyományosan nagyon élénk, - ebben a régióban ahol élünk, ezek a példák sem másolhatóak. Számunkra az olyan sikeres kontinentális országok mint Svájc vagy Ausztria lehetnek mérvadók, de annyiban talán mégsem, hogy részben a bankrendszerük teszi őket gazdasági nagyhatalommá.

A legnagyobb pénzügyi központokban felhőkarcolók tucatjai szimbolizálják a tőzsdék révén és más szolgáltatásokkal termelt csillagászati jövedelmeket. Ennek New York és London a leginkább ekletáns példái, amelyeknek a GDP termelése nagyságrendekkel magasabb a környezeténél, ennélfogva hatalmas gazdasági húzóerőt képviselnek - azzal együtt, hogy erkölcsi aggályokat vet fel a pénz által termelt még több pénz. London nélkül az angol vidék életszínvonala minden bizonnyal sokkal alacsonyabb lenne a mainál, New-York pedig magasabb szintre emeli az USA egész keleti partvidékét.

A jövedelmek nem mindig jutnak messzire az országokon belül

Habár az amerikaiak nyugati partvidéke a világ egyik legnagyobb high-tech központja (amely voltaképpen a harmadik-féle pénztermelés), de a két partvidék, sőt harmadik pólusként a gazdag déli partvidék termelte jövedelmeknek is csak töredéke jut el a belső államokba. Emellett az amerikai politikai rendszer eleve is olyan, hogy polarizál: leginkább az évi 250 ezer fölötti és a 30 ezer dollár alatti jövedelmű csoportok létszámát növeli. Köztudott, hogy a belső államokban élő csalódott emberek nagy száma emelte Trumpot az elnöki székbe. Például itt egy sokatmondó prezentáció arról, hogy aki sok diákhitellel is csak kevésbé fizető álláshoz jutott, ráadásul nincs saját lakása, emellett még a rokonságban krónikus beteg is van, anyagilag valószínűleg nehéz helyzetbe fog kerülni. Az USA elitje eléggé átlagosnak tűnik abban a tekintetben, ahogyan kevés empátiával, a saját szempontjainak megfelelően alakítja a szabályzókat, például a házépítésre olyan követelményeket ír elő, amit csak a jómódúak tudnak teljesíteni - így legalábbis bizonyos helyeken, egyfajta rejtett rasszista szemlélettel kizárja a nem kívánatos rétegeket a legjobb fekvésű övezetekből.

Európában léteznek pozitívabb példák is

Ezzel szemben Európában számos példát látunk arra, hogy a megtermelt jövedelmek sokkal szélesebb körben oszlanak meg. Elsősorban a protestáns kultúrájú északon látunk erre jó példákat főként a skandinávoknál, akik átvették a szocializmus néhány hasznosítható ötletét (például a fizikai bérek magasabb szintjét és a nagyobb mértékű újraelosztást magas adókulcsokkal). Azonban az EU egész rendszeréről elmondható, hogy a leszakadt területek támogatásával és a szabad munkaerőáramlás biztosításával egyértelműen elősegíti a jövedelmek arányosabb megoszlását.

Be kell látni, hogy a gazdaságok motorjait a fent említett centrumok jelentik, a kontinentális Európában főként a high-tech ipari és szolgáltató központok a jelentősek. A hálózatok szerveződése egy globalizált világban matematikailag is jól modellezhető módon történik, a nemzetállami keretektől teljesen függetlenül jönnek létre és működnek ezek a nagy központok, ahol nem mellesleg jellemző a vendégmunkások nagy száma. A politikai elitek nem sokat tudnak tenni ez ellen, és számunkra is a legcélravezetőbbnek tűnik valahogyan rácsatlakozni arra a munkamegosztásra, amely a központokból kiindul.

A külföldi multik dominálta országokban is lehet jólét

Egyértelműen előnyt jelent, ha egy országban a helyi tulajdonú vállalatok dominálnak, mert a megtermelt pénz sokkal inkább helyben marad és a helyi fejlesztéseket jobban segítheti, szemben azzal, amikor viszonylagosan (!) alacsony hozzáadott értékű bérmunkát végeztetnek a nemzetközi óriásvállalatok. A legtöbben a rendszerváltás ősbűnének tartják a magyar gazdaságban a multik arányának túl nagy súlyát, azonban önmagában ez még nem jelentene komoly fejlődési gátat. Erre példa Írország, ahol szinte minden high-tech termelő és szolgáltató multicég jelen van, és az adófizetésük magas életszínvonalat biztosít. Habár az ír GDP statisztikai értelemben félrevezető, a fogyasztási szintet figyelembe véve még mindig az EU átlag fölött vannak. Igaz ugyan, hogy az ország nyitottsága miatt a gazdasági válságot hatalmas törésként élték meg, de vissza tudtak jönni a gödörből és töretlenül fejlődnek tovább.

A másik példa Szlovákia, ahol a lakosságszámhoz képest sokkal nagyobb mértékű a "bérmunkáztató" multik térhódítása mint nálunk, az autóipari cégek aránya még jelentősebb. Ennek ellenére leköröztek minket és sikeresebbek, - és habár úgy tűnik, hogy nekik is megvannak a korlátaik például a versenyképesség terén, - mégsem náluk vannak (Romániát és Bulgáriát leszámítva) az EU legszegényebb régiói, hanem nálunk.

A különbségek alighanem apró részletekben rejlenek, például, hogy a helyi gyártó és szolgáltató cégek hogyan tudnak bekapcsolódni a multik generálta keresletbe. Nálunk a multicégek leginkább szigetszerűek, és számos országrészbe csak a manufakturális bérmunka (szó szerinti összeszerelés) jut el. A termelékenységünket nem tudta érdemben növelni a multik térhódítása, mert a legtöbb magyar kis- és középvállalat továbbra is rosszul szervezett és alacsony gépesítettségű.

Skanzen-Magyarország?

Komoly bevételi forrás lehet még az idegenforgalom, tehát a magyar "vidék" jó része afféle skanzen (és voltaképpen Budapest is nosztalgiákat idéz a maga lepukkantságával). Ennyire volt képes a jelenlegi és előző politikai elitünk, és habár ebben is van potenciál, ez mégsem túl nagy: a miénknél nagyságrendileg nagyobb idegenforgalmat bonyolító Horvátország, Görögország vagy Közép-Itália egyike sem áll túl fényesen gazdaságilag. A biotermékek és a falusi turizmus helyi szinten sokat hozhat a konyhára, de a gazdaság egésze szempontjából már kisebb jelentőségű.

A mostani politikai elitünk az ország gazdasági kiszolgáltatottságát lényegesen nem volt képes csökkenteni, a meghatározó multicégek mellé nem tudtak feljönni világszinten versenyképes magyar középvállalatok. Emiatt a világpiac hullámzásainak való kitettségünk lényegében nem változott.

Először a falkavezérek laknak jól

A magyar politikai elit afféle feudális, törzsi felfogás szerint működik - az előző elitről is hasonlóak mondhatóak el, de tevékenységük nem volt ennyire látványos. Az egész régiónkra jellemző, hogy folyamatosan megy az alku, hogyan tudunk a központokból több jövedelemhez jutni a centrum rovására. A különféle módon kisajtolt vagy kizsarolt jövedelmek legnagyobb részét egy szűk kör fölözi le, kisebb része a középosztály kapja célzott támogatások formájában, az alsóbb osztályoknak azonban csak morzsák jutnak, mint például a rezsicsökkentés vagy közmunka. (A választást megelőző fél évben ez persze máshogy van, például jobban emelkedik a minimálbér, de ezek alighanem csak átmeneti jellegű folyamatok lesznek.) Nálunk akkora a félelem a külföldiekkel szemben (vagy épp a cigányság irányában), amire a kormány még rá is játszik, hogy a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy a régió többi országához mérten az elosztási arányok rosszabbak és növekszik a társadalmi polarizáció. Szimbolikus gesztusokkal általában beérjük, miközben nincsenek olyan lényeges változások, amelyek a napi vegetálás felől el tudnák mozdítani a társadalom nagy részét.

Régebben a baloldali közgazdászokra és politikusokra, manapság inkább a kormány zsoldjában álló jobboldaliakra jellemző, hogy azt látták meg, amit látni akartak egy ideológiai szűrőn keresztül, vagy éppen ami érdekükben állt és megbízóik elvártak tőlük. A Századvég közgazdásza György László jó példája ennek, Egyensúlyteremtés c. könyve kapcsán.

Szerzőnk az ítélkezés öreg hibáját követi el, ami nem más mint sommás véleménynyilvánítás mély tárgyi tudás hiányából fakadóan. Ugyanis aki ismeri a lényeges körülményeket, az nagyon körültekintően fogalmaz és ritkán szól le akár egyéni emberi megnyilvánulásokat, akár közösségek eredményeit. Alapvető minden kutató számára pontosan ismerni, hogy honnan indultak, milyen ismeretekkel rendelkeztek és milyen lehetőségeik voltak. És csak ezután merni ítélkezni - ami ilyen esetekben nagyon ritkán történik meg.

Előrebocsátom, hogy szerzőnk csak egy jellemző példája annak, ahogyan a szellemi elitünk tagjai a homály gerjesztik és nem segítenek meglátni azt sem, ami nyilvánvaló. (Vannak olyanok is, fogok rá példákat hozni, akik esetében a ködösítés nem ismerethiányból fakad, hanem nagyon is tudatos.)

Így például a rendszerváltással kapcsolatban a közvélemény által elfogadott féligazságokat mantrázza.

Egy objektivitásra törekvő értékelés során az alábbiakat ajánlanám megfontolásra:

1.A birodalmak szétesése általában átmeneti gazdasági hanyatláshoz szokott vezetni az egyes tartományokban, és az Orosz-Birodalom (Szovjetunió és csatlósai) sem volt ebben kivétel.

2.A gazdaság összeomlása már a rendszerváltás előtt megkezdődött, magas volt az adósságállomány, nem voltak a termékeinknek piacai, és nem volt sok ötlet, hogy mit kezdjünk az üzemekkel. (Alternatívák: 20-30%-os értéken is eladni vagy megvárni míg teljesen lerohad.)

3.Az ÖSSZES volt szoci ország legalább ekkora gödörbe került. A csehek, akik állítólag jobban csinálták, pont akkor jöttek ki a gödörből mint mi (1988 szintjét ők is csak 2000-ben tudták elérni és meghaladni). A lengyelek hamarabb kijöttek, de ott a visszaesés hamarabb kezdődött és mélyebb volt, gyakorlatilag a szlovénok az egyetlen kivétel, a többieknél a válság mindenhol sokkal tovább tartott mint nálunk.

4.Ergó: lehet, hogy lehetett volna a rendszerváltást jobban csinálni, de senki nem tudja, hogyan. Akkoriban azt gondoltuk, hogy a diktatúrából kilábalt spanyoloknak, portugáloknak és görögöknek a csatlakozás nagyon bejött, ezért nekünk is zökkenőmentes lesz. Ebből adódóan a fő prioritás az EU csatlakozás volt, ily módon az egyébként sok előnyt jelentő piacvédelemre nem fordítottunk elég figyelmet.

5.Objektív értékelések szerint az Antall, Horn, és az első Orbán kormány mind alapvetően jó munkát végzett, a rendszerváltás elfogadható volt a körülményekhez képest, a bajok 2002 után kezdődtek. (Itt azonban már olyan külső tényezővel is számolni kell, hogy a kínai termékek bejöttek és kezdték letarolni a piacot bizonyos iparágakban.)

Nem érzem most a feladatomnak, hogy a könyv felületes megállapításait, féligazságait ízekre szedjem, vagy hogy kivesézzem az a mostani Orbán-kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatos, általában pozitív irányban elfogult értékeléseket. (Egy szempont: A Kádár-rendszert sokan nagyon szerették, pedig csak a világgazdasági konjunktúrát és modernizációs hullámot lovagolta meg, több-kevesebb sikerrel. Lényegében ezt teszi most az Orbán-kormány is, eléggé közepes teljesítménnyel.)

Nézzünk meg inkább egy olyan területet, amelyről majdnem mindenkinek van valamilyen véleménye, a kormány külpolitikáját. A Hegymenet c. könyvben, amelynek tanulmányai alapműnek tekinthetőek az ország mai helyzetének értékelésében, Feledy Botond esszéjének egyik fők konklúziója az lehetne, hogy a régiónkban az összes ország külpolitikája többé-kevésbé hasonló, csak senki nem használja fel annyira propaganda célra, senki nem állítja annyira a belpolitika szolgálatába mint Orbánék. Így például mindenki szeretne több lábon állni és a legtöbben keresik a jó kapcsolatokat az oroszokkal és más keleti országokkal. Csak senki nem gyárt ebből szabadságharcos retorikát, rajtunk kívül. Senki nem akar menekülteket befogadni nagy számban, sőt még kisebb számban sem nagyon, de ezt nem verik nagydobra. A jó diplomácia, ha valódi eredményeket akar elérni, akkor jobban teszi, ha csendben működik. Így például ha az van, mint nálunk, hogy a lakosság nagy többsége nem akar bevándorlókat látni, akkor a kormánynak nyíltan ki kell mondania, hogy nem jöhetnek. Azonban egy vérbeli politikus minden helyzetből, még a legnagyobb katasztrófából is a lehetőségeket igyekszik meglátni, emiatt - ahogyan Orbánék is teszik,- például a hátsó ajtón valahogy mégis "becsempésznek" nekik szimpatikus menekülteket. Tehát bizonyos bevándorlók jöhetnek és jönnek is - és ez csak egy tipikus példája annak, amikor az van, hogy "ne azt figyeljék, amit mondok" (Orbánt idézve). Amit a kormány csinál az nem más, mint hihetetlen mértékű propagandát fejt ki arról, hogy teszi a dolgát, erről szól a folytonos agymosás.

A Medgyessy-Gyurcsány vonal abszolút szervilis külpolitikája természetesen hibásnak mondható, Orbánék azonban ebben is mint minden másban, a másik végletbe estek. A következmény: túlságos orosz függőség, emellett lecsökkent érdekérvényesítési potenciál szövetségesek hiányában. Sőt: megkaptuk az EU potyautasának megtisztelő címét és rossz a hírünk a nagyvilágban.

Amikor Orbán Viktor kimondja azt a szót, hogy Magyarország, abban a pillanatban már hazudik is. Ez úgy lehetséges, hogy olyan összefüggésben beszél országunkról, amely teljesen félrevezető, azaz más példák, más törekvések nem léteznek, más szempontok sem, csak mi létezünk. Például elgondolkodtató kérdésnek tartom az alábbit:

Ki építhetett kerítést a menekült áradattal szemben?

Praktikusan ki tehette meg és ki volt ilyen a helyzetben? A véleményem az alábbi, lehet vele vitatkozni. Görögország (és Olaszország) esetében a kérdés eléggé értelmetlen, mert a tengerpartot nem nagyon lehet lezárni. Sőt, a gazdasági összeomlás miatt a görögök számára akár még politikai eszközként is használhatóak a menekültek, hogy rájuk irányuljon a figyelem és több támogatást csikarjanak ki. A balkáni országok csendben meghúzzák magukat, mindegyik számára kényes kérdésről van szó, sőt nemrégen még felőlük ment a sok menekült, ezért politikailag vállalhatatlan lenne mindenféle fellépés. Macedónia nem akar újabb konfliktust a görögökkel, akik már a neve miatt sem ismerik el ezt az államot. Albánia indifferens, Koszovó nincs abban a helyzetben, hogy bármit is építsen (konkrétan örülnek, hogy élnek). Szerbia ott tart, ahol mi '90-ben: mindent elkövet az EU tagságért és igyekszik jó fiú lenni. A harcias magatartás nagyon nem jött be neki pár évtizeddel ezelőtt, emiatt is a lakosság is csendben meghúzza magát és átengedi az áradatot. Romániát egyáltalán nem érinti a tranzitút. Marad Magyarország, Horvátország és Bulgária. (Ausztria nem akar elsőként lépni és a rossz emlékű vasfüggönyt ismét bevezetni.) Horvátország friss EU-tag és keresi a helyét a szövetségi rendszerben, ráadásul a határa a Balkán felé óriási, emiatt neki technikailag sem biztos, hogy ez a jó megoldás. Végül úgy döntenek, hogy nem építik meg, hanem más eszközöket használnak a határvédelemre, ráadásul így leginkább egy viszonylag szűk sávot, a szerb-horvát határt kell figyelniük. Marad Magyarország és Bulgária: pontosan ezek az országok választották a határvédelemnek ezt a meglehetősen primitív és rossz asszociációkat keltő, de még valamennyire elfogadható és kétségkívül hatásos módját. (És akkor még a kérdésnek csak a felszínét érintettük: humanitárius szempontokról, egységes EU politikáról vagy a lakosság felé mutatott példáról nem volt szó, és nem is szeretnék ezekben állást foglalni.)

Ez a példa leginkább arról szólt, hogy igen, képesnek kell lennünk magunkat időnként külső perspektívából is látni.

A jó politikusról azt mondják, hogy a sivatagban is képes homokot eladni, az Orbán-kormányra pedig azt mondanám, hogy mindennap feltalálja a meleg vizet és eladja nekünk jó pénzért.... Na jó, teszi ezt úgy, hogy mégis van egységes vezetés, valamiféle koncepcióról, sőt gyakorlatias kormányzásról is lehet beszélni, - ami nem volt elmondható mindegyik régebbi baloldali kormány esetében.