Rokonszenves figura számomra Görgey Gábor egyik regényének kitelepített gróf ura, aki a hortobágyi tanyán minden november 7-én látszólag ünnepi ruhába öltözött - amely valójában gyászruha volt, és arra gondolt, hogy "bárcsak valaki elsüllyesztette volna az Auróra cirkálót". Ennek ellenére mégsem gondolom, hogy ne léteznének a történelemben olyan tágabb perspektívák, ahonnan szemlélve az ideológiai rokonszenvek és ellenszenvek nem mérvadóak többé. A "Big History" irányzata hozzám közel áll, mert olyan tágabb összefüggéseket keres, amelyek sokkal tényszerűbbek és erőteljesebbek mint a mai szokásos bal- vagy jobboldali történelemfelfogások.

Ami száz éve történt Oroszországban abban nincs semmi rendkívüli, eléggé pontosan követi más forradalmak szokásos forgatókönyvét: ahány év késéssel követte az angol, a francia vagy épp a magyar forradalmat, körülbelül annyi éves, évszázados volt az elmaradása Európa nyugati és középső részéhez képest. A februári forradalom volt a valódi spontán népmozgalom, ezt követte a jakobinus hatalomátvétel (a francia jakobinusokhoz hasonlóan fanatikus és kíméletlen Lenin vezetésével), később pedig jött egy Cromwellre, Napóleonra, Hitlerre hasonlító diktátor (Sztálin). Vitatkoznék azzal a felfogással, hogy a nagy emberek irányítják az eseményeket, hiszen érdekes módon, ahol a társadalmi viszonyok zavarossá válnak, ott az esetek többségében néhány év leforgása alatt rendre kiemelkednek (idétlen hasonlattal éppúgy mint napjaink valóságshow-in), az eseményeket irányítani képes, a hatalom megszerzésében kimagaslóan tehetséges, szuggesztív fellépésű fószerek.

Általában éhezés, vesztes háborúk vezetnek a teljesen kaotikussá vált állapotokhoz - amely számomra a "társadalmi forradalom" legjobb leírása. A mélyben persze mindig vannak olyan társadalmi átrendeződések, amelyek miatt közmegegyezésről nemigen beszélhetünk már ilyenkor, legfeljebb általános képmutatásról, amely még egy ideig fenntartja a merev és idejétmúlt hierarchiákat. Az egységes hitrendszer nélküli (!), instabil társadalmak borulásához az éhezés vagy vesztes háború csak az utolsó lökést adja meg, és bekövetkezik "mindenki harca mindenki ellen".

A kataklizmának voltak előjelei az oroszok esetében is, amelyek szembetűnőek lehetnek például Csehov vagy Dosztojevszkij műveiben: Csehov drámáiban szinte a semmiben lebeg az orosz közép nemesi osztály - amely pár évtized múlva a gulágokon végezte,- Dosztojevszkijnél pedig a mélység nyomora, az egyszerű, idealista és hitre éhező "szláv lelkek". De éppígy említhetnénk Gogol szolgalelkű csinovnyikjait is. Utólag visszatekintve úgy tűnik, hogy a cári rendszer képtelen volt már kezelni az iparosodó Orosz Birodalom belső társadalmi feszültségeit, és nem tudta tartani a lépést a nagyhatalmakkal.

A mongolok hódításai Oroszországot évszázadokra a perifériára szorították, emiatt sokkal később tudott erős állammá válni mint Európa meghatározó királyságai és fejedelemségei. A 18.század elejétől azonban terjeszkedése folyamatossá vált és gyakorlatilag idő kérdése volt, hogy mikor terjeszti ki befolyását a Kaukázusra, a Baltikumra, Közép-Ázsiára valamint a közép-kelet európai országokra. Eközben jött néhány nagyobb pofon: krími háború, totális vereség a Japánoktól (1905-ben), de a legnagyobb csapás az I. világháború volt, amikor a németek jó néhány orosz hadsereget semmisítettek meg. (A németeket a háborúba lépésre éppen az motiválta, hogy odacsapjanak az oroszoknak, mielőtt túlságosan megerősödnének.)

Az orosz államot és gazdaságot modernizálni kellett, a cári birodalmi eszmének is új köntöst kellett adni, és erre kapóra jött a marxizmus valamint a proletár internacionalizmus. A marxizmus, amely eredetileg messianisztikus utópiaként indult, nem arról szólt, hogy a kommunizmust olyan országban kellene megvalósítani, ahol nincs erős munkásosztály csak hatalmas paraszti tömegek. Lenin tehetsége az volt, hogy az ideológiát rugalmasan a hatalom megragadásának szolgálatába tudta állítani és pár hónap alatt mindenkit meg tudott győzni arról, hogy eljött a cselekvés ideje. Érdekes módon Lenint a mai közvélemény nagy része nem ítéli el annak ellenére, hogy rengeteg vér tapadt a kezéhez, például a cári család kivégzése, és az évekig tartó polgárháborúért valamennyire őt is felelősség terheli. Lenin megítélése talán amiatt lehet indokolatlanul kedvező, mert a leváltott rendszer sem volt kevésbé szörnyű az egyszerű állampolgár szemszögéből nézve. Az is tény, hogy vezetésével egy modernizált és bizonyos mértékig fejlődőképes rendszer jött létre, ahol ismét megvalósult az állam és egyház egysége - ezúttal már nem a cár, hanem a párt főtitkárának személyében, és az új államvallás a marxizmus-leninizmus lett. A túlvilági boldogság (csalóka) ígéretét pedig felváltotta az utódok hálás emlékezete a kommunizmus építésében végzett munkáért. Egy működőképesnek tűnő hitrendszer pedig mindig jobb az állampolgárok szemében, mint amikor nincs semmilyen általánosan elfogadott, valamennyire hitelesnek mondható hitrendszer.

Az új orosz birodalom létfeltételeit a tömegeket mozgósítani képes, "modernizált egyház" mellett még legalább két tényező teremtette meg. Az egyik a szén és vas szerepe. Az ipari forradalom kezdeti szakaszában azok az országok kerültek előnybe, amelyek jelentős szén és vasérc készlettel rendelkeztek. Oroszországban mindez megvolt, ellentétben Dél-Európával és Nyugat-Ázsiával: a spanyolokról, olaszokról vagy törökökről például nem mondható el mindez. A központi állami irányítás bizonyos mértékben kedvezett is az nagyberuházásoknak, amelyek a vas és acél előállításához szükségesek voltak, ezért az orosz kommunizmus t.képp államilag vezérelt kapitalizmus volt (a sajátos uralkodó elitjével), amely egy ideig megfelelően segítette a gazdaság fejlődését.

A második fő tényező az volt, hogy Oroszországot megszállni gyakorlatilag lehetetlen volt a hatalmas területe miatt. Ez jelenti a fő elágazást a francia, magyar vagy lengyel forradalmakkal szemben. Nagy terület + nagy népesség + acélgyártás: az eredő egy hatalmas katonai potenciál. Minden tényező rendelkezésre állt ahhoz, hogy egy új katonaállam jöjjön létre. A központosított hatalom ráadásul megteremtette az önkényuralom lehetőségét, amelyet Sztálin meg is ragadott és a végletekig menően kihasznált 1936 után. Az egyszerű állampolgárt lelkesedéssel töltötte el, hogy habár a boltok üresen konganak, mégis egy nagy birodalom polgára, amely képes volt legyőzni a totálisan mozgósított Németországot, atomtöltetű rakétákkal rendelkezik és embert juttatott a világűrbe. Az orosz nép tehát megkapta a maga "ópiumát" (Marx kifejezését használva.)

A II. világháború során ez a katonaállam foglalta el Magyarországot és tett minket hódoltsági területté. Egy évszázadok óta terjeszkedő birodalom része lettünk, és ennek csak annyi köze van a kommunizmushoz, amennyiben a birodalom ideológiáját történetesen így nevezték. A "nagy Oroszország kovácsolta frigy-nek" nem volt valós ellensúlya a térségben, hiányzott valamilyen (az Osztrák-Magyar Monarchiát felváltó) másik erős nagyhatalom, Európa újra felosztásra került és a nekünk a kevésbé szerencsés fele jutott.

A Birodalom több mint 70 évig fennmaradt, annak ellenére, hogy eszméletlenül bürokratikusan és pazarlóan működött. A hadi állam működtetése is nagyon költséges volt. Segítette viszont a fennmaradását a rabszolgamunka (a gulágokban), és nagyon segítette a rengeteg ásványkincs, mindenekelőtt a kőolaj.

A történet pedig úgy folytatódik a mi szemszögünkből, hogy megtaláltuk a módját, hogyan húzzunk hasznot a birodalomból. Egy hadseregnek mindig rengeteg élelmiszerre van szüksége, és a 18. század után (amikor kastélyokat építettek a Habsburgok hadi beszállítóiként meggazdagodott arisztokraták), ismét fellendült a mezőgazdasági árutermelésünk. ("Ami a csövön kifér" jeligével.) A relatíve olcsó kőolaj is segítette a gazdaságunk fejlődését. Amíg bele nem ütközött a saját korlátaiba. A rendszer a '60-as évek végétől már képtelen volt megújulni és lassan szétzüllött, hiteltelenné vált a kommunista ideológia, a rohadás a központból indult. Ugyanis az ipari forradalom következő szakaszában, amely már sokkal inkább a minőségről mint a mennyiségről szólt, a kommunista eszme teljesen hasznavehetetlennek bizonyult.

A cárizmus rendszere azonban fennmaradt tőlünk keletre - a 3.0-s változatát putyinizmusnak hívják. A különféle okokból széthulló rendszer keltette anarchia ugyanis (ott is és nálunk is!) annyira félelmetes és létbizonytalanságot keltő, hogy egy "tökös" diktátor személye megint valós opció. Amit most átélünk az pedig ennélfogva nem lehet más mint "A birodalom visszavág." Addig megy ez az epizód, amíg a szereplői megint hiteltelenné válnak, remélhetőleg egyszer végre leveszik a műsorról.

Úgy gondolom, hogy a válasz nagy valószínűséggel "nem" vagy "csak nagyon kis mértékben", legalábbis a nemzetközi felmérések ezt mutatják. Talán a legátfogóbb képet e tárgyban (nyilvános és letölthető formában) a "Legatum prosperity index" adja, amely a gazdasági fejlettséghez képest sokkal tágabb értelmű "prosperitás" alakulását vizsgálja olyan tényezők figyelembe vételével mint a gazdaság minősége, a vállalkozási környezet, az oktatás, az egészségügy, közbiztonság, környezetvédelem helyzet, a kormányzati munka minősége, a szabadságjogok helyzete valamint az ún. társadalmi tőke. A felmérés szerint 2007 óta Magyarország esetében lényeges változásról nem beszélhetünk és mivel az országok nagy részében pozitív irányú elmozdulások történtek, az összesített rangsorban a 41. helyről a 47.helyre estünk vissza. Én magam eléggé szkeptikus vagyok abban, hogy az eredmény reális, például a környezetvédelem terén a 93. hely a valóságnál bizonyára rosszabb képet mutat, emiatt összességében a helyünk inkább valahol Szlovákia, Lettország, Lengyelország mögött, kicsivel Horvátország és Görögország előtt lenne.

A lista egyébként különösebb meglepetéseket nem tartogat, a protestáns kultúrájú jóléti államok vannak itt is az élen, Skandinávia, Új-Zéland, Ausztrália és Kanada, Hollandia, Németország és az Egyesült Királyság. A britek az utóbbi évtizedben végrehajtott társadalmi reformok miatt sokat fejlődtek, és a brit nemzetközösség tagjai (az egykori gyarmatbirodalom országai) is általánosságban jól teljesítenek - ez megint a kulturális hatások fontos szerepét mutatja. Az USA abszolút stagnál e tekintetben (ami Trump győzelmére is egyfajta magyarázattal szolgál), viszont a szegény és közepesen fejlett országok nagy része a legtöbb kontinensen folyamatos fejlődést mutat. A gazdasági fejlődés tehát nem minden: egyes országok jobban át tudják konvertálni társadalmi prosperitásra és meglepő módon Fekete-Afrika és a különféle válságokkal sújtott Európa esetében segítette leginkább a GDP növekedése a prosperitást (vagy életminőséget ha úgy tetszik), Dél-Amerikára, az arab-világra és Ázsia nagy részéről ez sokkal kevésbé mondható el.

A mi esetünkben az értékelést a társadalmi tőke húzza le a legjobban, amelyben csak 114-ik helyen állunk, ezért érdemesebb ezt alaposan körbejárni. (Elsősorban Leonyid Poliscsuk, a moszkvai közgazdaságtani egyetem professzorának előadásaira támaszkodva.) A társadalmi tőke az utóbbi egy-két évtizedben került a kutatások fókuszába: a társadalom kohézióját, az emberi kapcsolatok hálózatait jellemzi, mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. Sokféle megközelítése létezik, a legegyszerűbb a bizalomra vonatkozó kérdés: "Mennyire lehet megbízni másokban?" (különféle csoportokra vonatkoztatva ezt a kérdést). Az általános bizalomra vonatkozó felmérések már sokatmondóak tudnak lenni a tekintetben, hogy milyen az emberek közötti együttműködés szintje, a hajlam a kooperációra.

A volt szocialista országok szinte kivétel nélkül gyengén teljesítenek a társadalmi bizalom felmérésekben: annak ellenére is, hogy a szocialista rendszerek elvben az összefogást propagálták, a kapitalizmus farkastörvényei között élő liberális demokráciákban a bizalom szintje mégis sokkal magasabb. A legkézenfekvőbb magyarázat erre az lehet, hogy a szocialista/kommunista rendszerek feudális jellegű struktúrája szétverte a társadalom önszerveződő csoportjait, viszont a jól működő kapitalista rendszerek nagyobb teret biztosítanak a polgári együttműködés különféle formái számára. Az egyes régiók között persze nagy eltérések vannak, amelyet Észak és Dél-Olaszország közti nagy különbség mutat meg a legszemléletesebben: az északiak számára az állam szerepvállalása sokkal kevésbé fontos mint a déli régiókban.

Azokban az országokban, ahol a társadalmi tőke alacsony szintű, a polgárok az államtól várják azt (mint kisebb rossztól), hogy biztosítsák a jogaikat azokkal szemben, akik visszaélnek a helyzetükkel és a társadalomnak kárt okoznak. Ma már közgazdasági modellek is léteznek annak demonstrálására, hogy az ilyen országokban az erős állam hogyan használja ki az egyes társadalmi csoportok közötti ellentéteket és csoportosítja át a jövedelmeket a saját kedvezményezettjei számára. Ahol a társadalmi tőke alacsony szintű, ott az állam sok adót szed be, viszont a közintézmények megfelelő kontroll hiányában mégis rosszul működnek és alacsony szolgáltatást nyújtanak. (Ahol nagyon magas a társadalmi tőke szintje, az állam ott is sok adót szed be, de azért, mert megbízható és magas szintű szolgáltatásokat működtet.)

A társadalmi tőke sokféle szervezetben ölthet testet: ilyenek az érdekképviseleti szerveződések, polgári mozgalmak, civil szervezetek, de az önkéntes szociális tevékenység vagy az adakozás mértéke is jellemző lehet. A civil szervezetek a mindenkori hatalom kontrolljának egyik formáját jelentik, és nem véletlen, hogy a magyar kormány számára, amely durva jövedelem átcsoportosításokat hajt végre és nem fogad el semmiféle kontrollt, afféle vörös posztóként jelennek meg. A helyi önszerveződések javíthatnak ugyan a társadalom helyzetén, azonban a kormányzat minőségét egyáltalán nem javítják, sőt inkább ellenkező hatást fejtenek ki. Erre példa a számos kisebb településen önkéntes alapon működő polgárőrség, amely csökkenti a rendőrség munkáját, de ezáltal az elvárásokat is az államilag biztosított vagyonvédelemmel szemben. A kormányzati munka javítását ezért leginkább az országos szintű mozgalmak képesek kikényszeríteni.

Habár a felmérések és a közgazdasági modellek is az irányba mutatnak, hogy nálunk a társadalom fejlődése, különösen a társadalmi tőke növekedése igencsak megrekedt, mindez igen sok szubjektív elemet tartalmaz és nem biztos, hogy a valós képet tükrözi. Mindannyian feltehetjük a kérdést magunknak, hogy látunk-e javulást többek között a munkahelyi kapcsolatok szintjén, a rokoni-családi együttműködésekben, a helyi társadalmakban, vagy akár a szomszédok közötti segítségnyújtásban. Mindenki döntse el, hogy lát-e fejlődést legalább mikroszinten és még inkább az országos politikát is befolyásoló intézményekben, mozgalmakban. Én magam sokkal inkább hajlok a "nem" felé mivel azok, aki tartósan külföldön élnek és hazajönnek egy kis időre vagy visszatelepülnek, gyakran mondják azt, hogy a feltételek az országban szinte minden tekintetben megfelelőnek mondhatók, a legtöbb problémát számukra az emberek okozzák. Saját lelki nyugalmuk érdekében inkább kerülni igyekszenek az ismerőseik többségét.

A magas társadalmi tőkéjű országokban az átlagos szavazópolgár a kormányokat egyfajta "polgári" normarendszerben a teljesítményük alapján ítéli meg a leginkább, nem pedig aszerint, hogy az ő adott társadalmi rétegének mennyire kedvez. Az ilyen országokban a kormányokkal gyakran elégedetlenek, még akkor is, ha jó teljesítményt nyújtanak, a kormányváltások is ennek megfelelően gyakoriak. Más országokban azonban az átlagpolgár annyira fél a tőle különböző társadalmi csoportoktól, hogy elvárja a kormány gyámkodását. A bizalom szintje ezekben az országokban tartósan alacsony marad és a társadalom szövetét összetartó gyenge kapcsolatok száma sokkal is kevesebb, emiatt a társadalmi tőke növekedése és a társadalom fejlődése egyaránt korlátokba ütközik. Mivel az ember erősen szociális lény, a társadalmi tőke (a kapcsolatok száma, minősége) valamint az állampolgárok boldogsága vagy egészségessége között egyértelmű összefüggések állnak fenn.

A címbeli tegezés nem a tiszteletlenség jele, csupán az egyszerűség kedvéért használtam, az "önözés" ugyanis manapság nagyon távolságtartó. Aki ezen a fórumon cikkeket olvas, arról joggal feltételezhető, hogy már elég széleskörű tájékozottsággal rendelkezik ahhoz, hogy felelősen hozzá tudjon szólni a közügyeinkhez. A felelősség nem csak jogi, hanem erkölcsi, lelkiismereti kategória is: Ha a dolgok rosszra fordulnak, olyankor magunknak feltesszük a kérdést, hogy tényleg megtettünk-e mindent a lehetőségeinkhez képest.

Márpedig a látszat ellenére a dolgaink nem állnak túlságosan jól és minden valószínűség szerint inkább rossz irányba mennek. Elég elolvasni a Hegymenet című tanulmánykötetet, az egyes területeket nagyon mélyen ismerő szakértők elemzéseit, hogy belássuk: a kormánypropaganda ellenére ami nálunk folyik, az távolról sem egy sikertörténet.

A helyzet nagyon csalóka, sok tekintetben hasonlít a kádári rendszerbeli állapotokhoz. 1956-ban a forradalom bukása elvette tőlünk a lehetőséget a rendszer ésszerű átalakítására. (Habár a '60-as évek második felében volt egy kísérlet ez irányban, a reformok hamar zátonyra futottak a rendszer centralizált hatalmi struktúráin és merev bürokratizmusán.) A rendszer bukása elkerülhetetlen volt, bár a keletkezett csődöt a dörzsölt pártelit sikerrel varrta a következő kormány nyakába és a népi folklórban a történet lényege, hogy "a rendszerváltást elrontottuk".

Ma is hasonlóan éppolyan nagy a távolságra vagyunk a sikeres országoktól mint annak idején.

Három tényezőnek köszönheti a mostani kormány, hogy jól megy a szekér: az EU forrásoknak, a bankok és multik különadójának valamint a kedvező világgazdasági konjunktúrának. Eközben a magyar gazdaság vajmi keveset fejlődött, körülbelül annyira piacképes mint a magyar labdarúgás.

Ezeknek a tényezőknek a felhajtóereje lassan lecseng: az EU forrásokat 2020-ig tudjuk ilyen arányban igénybe venni, a gazdasági konjunktúra időnkénti visszaesése is szükségszerű, a multikról pedig már nem lehet több bőrt lehúzni: az energiacégeket államosítottuk (a költségek az államot terhelik), a bankok és a nagyker cégek is egyre nagyobb számban vonulnak ki. Két-három év múlva a pénzcsapok várhatóan elapadnak és akkor ki fog derülni, hogy a forrásokat mennyire jól használtuk fel a gazdaság fejlesztésére. Az építőipari kirakatberuházások, nagy projektek inkább csak átmenetileg pörgetik a gazdaságot, csak az erős, nemzetközileg versenyképes cégek jelentenék hosszú távon a gazdaság motorját.

A szélsőségesen konzervatív ideológia a 2018-as választások után még inkább bebetonozódhat. Elég könnyű összegyűjteni, hogy mely pontok jelentik a mai NER propaganda kimondott és ki nem mondott (implicit) alapjait. (A csapból is ez folyik, nem csak a vezető médiumokban, hanem még ha egy megyei újságot előveszünk, az apparatcsikok cikkeiben ugyanezt látjuk, csak még merevebb, dogmatikusabb és fantáziátlanabb stílusban.)

1.Ami nálunk folyik az fantasztikus, mások tanulhatnának tőlünk. Mi annyira tehetségesek és függetlenek vagyunk, hogy nincs mit tanulnunk másoktól. (Közben folyton csábítjuk a multikat, mert a vállalkozásaink csak az ő beszállítóikként tudnak versenyképesek lenni.)

2.A középosztálybeli család mindenekfölött. (Amely valóban kívánatos és fontos cél, azonban egy mereven értelmezett és hamis pózokkal beállított kép.)

3.Ha magyar termelői ételt eszünk, az egészséges. (Hogy a hagyományos táplálkozástól ugyanúgy elhízunk, arról nincs szó.)

4.Igyunk mennél több magyar bort, pálinkát és kézműves sört. (Tehát éljen az alkoholizmus.)

5.A hagyományos magyar kultúra él és virul. (Valójában a kultúra nagyon sokrétű és a politikai befolyásolás mindig több kárt okozott mint hasznot. A legtöbb remekmű felháborítóan liberális, amikor megjelenik.)

6.A centralizált államigazgatás rendet és biztonságot ad. (Leginkább növeli a bürokráciát és a korrupciót.)

7.A magyar kormány mindenkit megvéd és biztonságot ad. (Nagyon magas a "védelmi pénz" és a biztonság igen csalóka, ha közben elkényelmesedünk a langyosban. Emellett pedig pénzt fogadunk el az EU-tól miközben folyamatosan bomlasztjuk.)

8.Mindenki jól jár, ha betartja a szabályokat.(Minden alaposan túlszabályzott és bürokratikus, a szabályértelmezés merev. Apró szabályszegésért biztos büntetés jár, egy rablást könnyebb megúszni.)

Körülöttünk minden országban, szinte egész Európában a kormányok folytonosan váltják egymást. A németeknél például a kancellár személye régóta ugyanaz, de a kormányok összetétele mindig változott. Szinte kivétel nélkül minden európai országban négy évente jönnek és mennek kormányok, mindig új politikusok lépnek színre új ötletekkel. Pár kivétel van ez alól: főként Oroszország és Belorusszia. Érdekes módon, sokan vállalkoznak arra, hogy Nyugat-Európában próbáljanak szerencsét, esetleg a cseheknél vagy a lengyeleknél, de olyat nem nagyon hallani, hogy valaki a beloruszoknál vagy az oroszoknál (vagy netán a törököknél) szeretne élni több éven keresztül. Ezek ugyanis merev, diktatórikus jellegű rendszerek, amelyekre rányomja a bélyegét egy erős vezető személye és autokrata vezetési stílusa.

Nálunk is ez a helyzet: ugyanazok az arcok már sok év óta, és a kormány új frontemberei talán még tehetségtelenebbek és szolgalelkűbbek mint a régiek. Hogyan fogja ez a garnitúra javítani az egészségügyet, oktatást, az energiaszolgáltatást, a pénzügyi rendszereket, a szociális biztonságot? Könnyen elképzelhető, hogy 2018 után egy újabb kétharmados többség miféle ideológiai alapú döntéseket akar majd lenyomni a társadalom torkán... amelynek természetesen leginkább egy szűk vállalkozói elit lenne a haszonélvezője. Egy mindeddig elképzelhetetlen szintű hatalomkoncentráció veszélye áll fenn.

A kormánynak számos intézkedése volt az utóbbi nyolc évben, amelyet a legtöbben elismernek, ezeket meg kell tartani egészében vagy kisebb változtatásokkal. Ilyen a családi adózás és a családtámogatások, a kettős állampolgárság (a külhoniak másfajta szavazási módja és képviselete mellett), a közmunka (de csak ott, ahol nincs más munkalehetőség, hogy ne adjon visszaélésekre lehetőséget), a különadók (az ésszerűség és méltányosság figyelembe vételével), a bevándorláspolitika (hisztériakeltés nélkül), stb.

Ezen a ponton mondhatjuk mi választók, hogy köszönjük uraim mindezt, és a viszontlátásra.

A megoldás a kormányváltás, de ehhez el kell felejteni a mesterségesen húzott politikai lövészárkokat. A szlovákoknál például teljesen különböző pártok is képesek kormányalakításra. El kell foglalni azt a bizonyos politikai közepet, amely az ésszerű és kiegyensúlyozott, a részletekre jobban ügyelő politikát jelenti. Ugyanis ha valamint változtatni akarunk, akkor azon nem csak baltával lehet faragni. A demagógiától és a hamis alternatíváktól szintén meg kell tudni szabadulni.

Abban az esetben, ha foglalkozom közéleti problémákkal és az eseményeket valamiféle rendszerességgel igyekszem követni, mindenképp felmerül a személyes felelősségem az események alakulásában. Mondtam-e a véleményemet legalább akkor és ott, amikor kérdezték, a megfelelő kulturált stílusban? Nyugodt szavakkal képes voltam-e csillapítani adott esetben a hisztériakeltést és a fanatizmust? Ha szerintem a dolgok rossz irányba haladnak, akkor tettem-e azért, hogy ez változzon? Kritizáltam-e a demagóg és társadalmilag káros véleményeket a megfelelő módon? (Pl. Minden politikus úgyis lop.) A túlságos szigorúság biztos, hogy visszaüt: a kormányzat félelemkeltő és destruktív hangvételét erősítené.

Ezzel szemben ajánlható egy bizonyos lazaság és távolságtartás: nem legyőznöm kell a másikat és nem is mindenképp meggyőznöm, hanem a közös pontokat keresni, amelyek mindkettőnknek elfogadhatóak. Ha nem így teszünk, akkor az orbánista ideológiai boszorkánykonyha mindig fog tudni építeni a széthúzásra és az egyet nem értésre.

Ha azt állítjuk, hogy ma Magyarországon a hatalmon levő párt és a mögötte álló mozgalom jelentős mértékben értelmiségellenes, akkor az állítás bizonyítására a leginkább bevett, szabatos eljárás az lenne, hogy először definiálni próbálnánk az állításunk tartalmát majd a kialakult helyzetet sok szempontból törekednénk elemezni, lehetséges érveket és ellenérveket keresve. Mivel ez egy meglehetősen elvont és feltehetően elfogult értelmiségi megközelítés lenne, ezért érdemes most inkább másfajta módszert választani olyat, amely kevésbé távolságteremtő és jobban segíti a közérthetőséget: az egyik lehetőség erre egyfajta narratíva, történetmesélés megkísérlése. Felvállalva azt, hogy a sztori nem lesz teljesen frappáns, sőt (amint ezt Akutagawa bemutatta) ahányan elmondanak egy történetet, annyiféle lesz a végkicsengés és a levonható konklúzió.

A történet a rendszerváltással indul, amely lényegében egy humán értelmiségi mozgalom volt, amiben a társadalom nagy csoportjai csak passzív módon vettek részt. Jogászok, közgazdászok, újságírók, filozófusok és történészek vállaltak fel aktív közéleti szerepet, afféle botcsinálta politikusokként. Ők váltak később bűnbakká, ők lettek "az elit, amely eltolta a rendszerváltást", - akár mert vagy naiv álmodozók voltak, akár mert felelőtlen sumákok. Annak ellenére gondoljuk így, hogy egy látszólag ugyan egyben levő, de valójában totál szétesett rendszer romjain végezték az átalakításokat, ráadásul vérbeli politikusok irányításával (Antall, Horn, Orbán). Az első tizenkét év során aligha, - ez egy kulcsfontosságú állítás, és habár nem mindenki fogadja el, de én eléggé biztos vagyok benne,- hogy aligha tehettek mást mint a nyugati modell átültetését a magyar viszonyokra, és ebben a baloldali kormányok kicsivel radikálisabbak, a jobboldaliak valamivel óvatosabbak voltak. A humán értelmiségi elit legnagyobb tévedése valójában a "rendszerváltás" volt, tehát az, hogy egy rendszert csak úgy le lehet váltani, nem véve figyelembe azt, hogy a társadalmi rendszerek mély hiedelmeken alapulnak, emiatt mindenféle a társadalmat "felvilágosító" munka általában borítékolhatóan sikertelen. Ezért hát uralkodóvá váltak a médiumokban a "polkorrekt" beszélgetések, elvont fogalmakat használva, tabu témákat kerülgetve, gyakori mellébeszélésekkel.

Az, hogy a munka nagyobb része még elvégezetlenül maradt,csak 2002 után derült ki fokozatosan - Marx nyomán azt is lehet mondani, hogy a társadalmi felépítményt akartuk úgy átalakítani, hogy az alapok keveset változtak. (Felmerül egy olyan érv is, hogy leginkább a piacvédő gazdaságpolitika hiányában nem volt esély a felzárkózásra, én viszont kétlem, hogy valódi piacvédő politikára reális esély volt akkoriban - legalábbis ez az egész régióban senkinek sem sikerült.) Az új évezred rosszul kezdődött számunkra, mert kókler politikusok léptek porondra és hirdették, hogy jöhet a "jóléti rendszerváltás", és utána csodálkoztunk, hogy lefejeltük a falat már 2006-ban. Itt azonban már nem annyira a humán értelmiség jön képbe mint az EGÉSZ szakértelmiség, amelynek jövedelme - elsősorban a fizikai munkásokhoz viszonyított bérarányokat tekintve,- nem állt arányban a valós teljesítményével. Értelmiségünk jó része ugyanis megrekedt egy szinten, amit magyar vállalatok gyenge termelékenysége éppúgy visszajelzett mint a szolgáltatószféráé (pl. bankok, bizonyos sportszervezetek) vagy éppen az állami intézményekben a tanárok, orvosok, jogászok, egyéb közalkalmazottak nagy többségének mutatott teljesítménye: a vezetők szervezésügyileg és erőforrás gazdálkodásban nincsenek a helyzet magaslatán, a beosztottak pedig félnek és bürokrataként viselkednek. A japán és a koreai (vagy akár spanyol és a szlovén) értelmiségi elit egy adott történelmi időszakban eléggé fejlődőképesnek bizonyult, ami a magyar elitről nem nagyon mondható el. Eredmény: erre a vezetőrétegre nincs szükség, le kell váltani ezt az elitet 2010-ben.

Az új magyar kormány emiatt arra a következtetésre jutott, hogy komoly és gyakorlatias képzésre van szükség, ahelyett, hogy mindent jobban tudni akarunk másoknál, át kell vennünk azt, ami máshol jól működik. Lehetett volna így is, de sajnos nem ez történt. Hanem inkább a társadalomban meglévő elit- és értelmiségellenesség kihasználása a hatalmi célok érdekében. Csak azok kaphattak bármiféle támogatást, akik a párt ideológiai vonalába beilleszthetőek voltak és a kulcspozíciókba is a rendszer a kormányzat saját emberei kerültek, annak ellenére, hogy hozzáértésben nem, csak a katonás fegyelem terén múlták felül az elődeiket. A kormányzat valóságos hadjáratot folytat a szellemi foglalkozásúak nagy csoportjaival szemben, az igazi értelmiségiek helyét a lebutított janicsárok és a bunkók vették át. (Neveket nem szükséges írni, mert mindenki kapásból tud mondani legalább két-három prominens példát.) Filozófusok, elit-tanárok, bírók, vezető közhivatalnokok, egyetemi oktatók, jogvédő polgári szervezetek, művészek és médiamunkások egyaránt sorra kerültek és estek áldozatul a kormányzat hatalomépítésének. A kvázi-kaotikus viszonyokat felváltotta egy diktatórikus jellegű centralizáció.

Eddig még a konzervatív értelmiségnek a jelentős része hajlamos volt elfogadni a hagyományokat, a történelmi egyházakat és a nagycsaládokat támogató kormányt a "kisebbik rossz" elvén annak ellenére, hogy a gazdaságpolitikának sokkal gyakrabban voltak a szenvedő alanyai (alacsony bérek, szűkös munkalehetőségek stb.) mint a kedvezményezettjei. Most már látják azonban ők is, ami a kormány kommunikációjából lejön, hogy sem a támogatásukra, sem a szavazataikra nincs annyira szükség mint amennyire ez az "átlagos" nyugdíjasok vagy a "kispolgárság" nagy tömegei esetében elmondható. A médiareklámok, a hírműsorok, a kormányfői beszédek ugyanis már rég nem az értelmiséget célozzák, ahogyan kormánypártok kezébe került médiumok bulvárlapszintre süllyedt stílusa sem. A valamennyire is tájékozott, önálló gondolkodást és saját véleményalkotást igénylő emberek számára a kormánypropaganda cinizmusa egyáltalán nem szimpatikus. Nyilvánvaló, hogy az értelmiségi emberek nagy része már elpártolt a Fidesztől, legfeljebb kimondott anyagi- vagy csoportérdek miatt maradhat továbbra is a kormány támogatói között. (Egyéb esetben eddig nem korrumpálódott pártok, pl. Jobbik, LMP, Momentum stb. hívei.)

Az értelmiségellenesség mindig jellemző volt a katonás, parancsuralmi apparátussal működtetett szervezetekre, amelyekben a túl sok gondolkodás mindig bizonytalanságot keltő, zavaró tényező. A történelem során az antiszemitizmus is leginkább egyfajta burkolt értelmiségellenesség volt - hiszen általában jelentős családi, kulturális hagyományokra támaszkodó, szellemi tevékenységeket folytató emberek ellen irányult. Számos egyéb példát is lehetne hozni, ahol az uralkodó ideológiába nem fértek bele akár a tudomány képviselői (a katolikus főpapság szemében), akár reformpártiak (pl. kommunista rendszerekben), akár a nagy többségnél valamivel jobb körülmények között élő etnikumok (tuszik, örmények, stb). Manapság az alkalmazott módszerek már sokkal kevésbé drasztikusak mint régen, tény viszont hogy a (tisztességes, önmagukat felvállaló) értelmiségiek majdnem minden esetben akadályát képezték a hatalomkoncentráló törekvéseknek.

1. A jelenlegi 63 éves korhatár és a jövőbeli 65 év  egyaránt magasnak mondható a várható átlagéletkorhoz képest

Európában a legtipikusabb a 65 éves nyugdíjkorhatár, amely a legtöbb országban nőkre és férfiakra egyaránt vonatkozik, és amit néhány országban 67 évre terveznek emelni. Azonban például az olaszok, franciák, belgák esetében a korhatár jelenleg 60-62 év körül van és a tervezett emelése ellen hatalmas tüntetések zajlanak - amelyek nálunk vagy a mi régiónkban elképzelhetetlenek lennének. Mivel a várható átlagéletkor nálunk mintegy öt évvel kevesebb a fejlettebb országokhoz képest, ezért még ha csak az átlagban két év különbséget vesszük is alapul akkor is elmondható, hogy  legalábbis a férfiakat tekintve szinte minden európai országban többen élik meg a nyugdíjkorhatárt és tovább kapnak nyugdíjat mint nálunk.

2.A magyar nyudíjrendszer színvonala és fenntarthatósága alacsony szintű.

Ezzel nem lógunk ki a régiónkból, sőt meghaladjuk például az olasz, francia vagy a szlovák rendszer jelenlegi fenntarthatósági szintjét, azonban vannak a kevésbé gazdag országok között is olyanok, amelyek utcahosszal vernek minket. Azt senki sem várja el, hogy elérjük a skandináv vagy az osztrák szintet, azonban a világ nyugdíjrendszereinek élmezőnyében van többek között a lengyel, a chilei, vagy még a mexikói is ide sorolható. A több szempont alapján készült lista elején levők mindegyikére jellemző a több pillér (állami, magán és önkéntes nyugdíjalapokból), amelyek mögött masszív tőkebefektetések állnak. (Igaz viszont, hogy az óriási alapok tőkehozamai sem lesznek elegendőek a jövőben az elöregedő országok jelenlegi nyugdíjszintjének fenntartására.) Nálunk a magánnyugdíj pénztárak vagyonát az állam hamar elköltötte látható eredmények nélkül, mivel egyes szélsőjobboldali körökben sokan hittek abban, hogy úgyis hamarosan bekövetkezik a pénzügyi armageddon - azonban ez elmaradt. A magyar nyugdíjrendszer fenntarthatósága a folyamatosan emelkedő korhatár ellenére is viszonylag alacsonynak mondható.

3.Sokan vannak, akiknek a nyugdíj túlságosan nagy életszínvonal esést jelentene, emiatt nem fognak tudni nyugdíjba menni

Vagy legalábbis a kevés munkaviszony és az alacsony (bejelentett) jövedelem következtében a nyugdíj mellett kiegészítő keresetre szorulnak majd. Mivel a nyugdíjszámítás alapja a teljes munkaviszony átlagjövedelme, ezért a legtöbb vállalkozó, akit minimálbérre jelentettek be kevés nyugdíjat fog kapni éppúgy mint azok, akik fizetésük egy részét zsebbe kapták vagy esetleg feketén dolgoztak. Nálunk nagy ugyan az irigység a kiemelten magas nyugdíjat kapókkal szemben, azonban mivel a nyugdíj számítási módja a kiemelkedő jövedelmeket degresszíven kezeli, ezért még a magas keresetűek is életszínvonal esésként élhetik meg a nyugdíjaztatást - ami a világ legtöbb országában általánosnak mondható, a teljesség kedvéért mégis érdemes megjegyezni. A legjobban az állami hivatalok középvezetői és a külföldi tulajdonú cégeknél dolgozó szellemi foglalkozásúak járnak, mivel a "multik" a hatékonyabb működésükből kifolyólag magasabb bért képesek fizetni mint a legtöbb magyar kis- és középvállalat. Már várom, hogy mikor dobja fel valaki az ötletet a szélsőjobbról, hogy egy CBA dolgozó relatíve több nyugdíjat kapjon mint egy TESCO-s, vagy hasonlóan a Rába dolgozója az AUDI gyárban dolgozóknál, mivel a tevékenységük a magyar nemzetgazdaságot jobban gazdagította. Egy ilyen ötlet azonban szembe menne nem csak a magyar alkotmány (jelenlegi) szabályaival, hanem az EU és a nemzetközi szervezetek elveivel is.

3.Nők 40: A szakképzetlenek számára nyújt inkább előnyöket, emellett sokakat csőbe húz

A hölgyek 40 év utáni nyugdíjazási lehetőségét alapvetően alkotmányellenesnek tartom, mert nemek szerint diszkriminál - ráadásul a fordított diszkrimináció lenne igazságos, hiszen a férfiak várható átlagéletkora rövidebb. Azonban még ha elfogadhatónak is tartjuk, akkor is furcsa, hogy mivel a tanulmányi idő (ez esetben) nem számít munkaviszonynak, egy általános iskolai végzettségű nő már 56 évesen eléri a nyugdíjkorhatárt, viszont egy egyetemet végzett csak 63 évesen. Másrészt pedig átverés kétféle értelemben is: az egyik, hogy aki hamarabb megy nyugdíjba az kevesebb nyugdíjat is kap (igaz, hogy minden ledolgozott év csak 2%-ot számít), másrészt pedig számos hölgy (ez nem elmélet, hanem konkrét példákat láttam rá), kimondott státuszveszteségként élte meg a nyugdíjba vonulást. Ugyanis a munkahelyről való kiesés egy szociális közeg elvesztését jelenti különösen az aktív, munkaképes ember számára, amellett, hogy a jövedelme is csökken. Mivel egy kelet-európai, alapvetően járadékvadász társadalom vagyunk és minden lehetőséget igyekszünk kihasználni, hogy felvehessük, "ami az államtól nekünk jár", ezért a legtöbb hölgy kihasználja ezt a lehetőséget akkor is, ha nem etikus (főként a férfiakkal szemben) és akkor is, ha ezt visszaesésként éli meg.

Ennek a döntésnek az alapja demográfiai jellegű, kimondatlanul az unokákkal való foglalkozás lehetővé tétele volt, azonban alapvetően elhibázott, mert terheli a nyugdíjrendszert és talán jobb lett volna e célra az időskori GYES népszerűsítése.

4.A rokkantsági- és a minimálnyugdíj szégyenletesen alacsony szintje

A rendszerváltás után jó néhányan visszaéltek a rokkantsági nyugdíj intézményével, és ahogyan az nálunk lenni szokott, a voltaképpen bűncselekményt elkövető kiskapu használóknak köszönhetően ilyenkor a nagykaput is bezárjuk vagy eltorlaszoljuk. Viszonylag súlyos egészségkárosodás mellett sokan élnek, vagy próbálnak megélni a minimálbér 30-40%-ból, az eltartásuk leginkább a családra hárul. A magyar nyugdíjak csak úgy mutatnak viszonylag kedvező képet statisztikailag, hogy kivettük belőle az ún. nyugdíjszerű ellátásból részesülőket. A magyar minimálnyugdíj 28.500Ft-os szintje sem teszi lehetővé a megélhetést, és habár számos országot találunk, ahol ez ugyanígy elmondható, de például a lengyeleknél a legalacsonyabb nyugdíjak a a magyart jó kétszeresen, a görögöknél pedig ötszörösen haladják meg.

5.Demográfiai ötletelés

A NER felfogását osztók a nyugdíjrendszert is a demográfiai elveknek szeretnék alárendelni. Jelenleg épkézláb javaslat nem merült fel, inkább erőlködésnek nevezető az olyasféle ötlet, hogy a megszületett gyermekek számát és iskolai végzettségét is figyelembe kellene venni a nyugdíj megállapításakor, és a gyermekteleneket jól megbüntetné. (Demográfiai elven akár azt is lehetne mondani, hogy akkor nem is kell nyugdíj csak segély, az idős szülő számára a családja fog biztosítani magasabb életszínvonalat.) Én ennél egyszerűbb és kevésbé bürokratikus eljárást is tudnék javasolni ugyanilyen céllal. A magyar alkotmány ismeri az idős tartás intézményét, amely az önmagáról anyagilag gondoskodni nem képes idős szülők esetében fogalmaz meg a gyermekeik részéről elvi kötelezettséget. Ezt alkalmazva létezhetne egy olyan rendszer, ahol a gyermek a keresetéből számított nyugdíjjárulék egy összeghatár fölötti szintjét automatikusan a szüleinek a számlájára utalhatja, illetve a munkavállalót megbízhatja ezzel. Ily módon érvényesülne és direktben tapasztalható lenne a generációk közötti szolidaritás elve (amelyre a magyar nyugdíjrendszer épül) és a demográfiai elv is.

Milyen tényezők idézik elő a magyar nyugdíjrendszer anomáliáit?

Annak ellenére, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer némileg igazságosabb mint 10-20 évvel ezelőtti, számos anomália megmaradt és újak is keletkeztek, amely az itteni viszonyokat és a társadalom értékrendjét egyaránt tükrözik.

A magyar munkahelyek többsége stresszes és megerőltető, ahonnan menekülési útként sokak számára a mielőbbi nyugdíjba vonulás a cél. Felmérések bizonyítják, hogy nálunk az európai átlagnál sokkal inkább jellemző az intolerancia és a klikkesedés a munkahelyeken, amely egyik jele az idős dolgozók elfogadottságának hiánya - habár a mai munkaerő ínséges világban az idősebbekre is egyre inkább szükség van.

Egy járadékvadász társadalom vagyunk, ahol nem a társadalmi igazságosság a fő szempont. Ha valaki az államot képes átverni vagy megfejni azzal hajlamos eldicsekedni annak ellenére, hogy mások adóját használja fel erre. A nyugdíj is sokak fejében egyfajta ügyesen megszerzett járulék, nem pedig a méltányossági és szociális elveket tükröző jövedelem.

Az állam szempontjából a nyugdíjasok mindenekelőtt egy erős szavazóbázist képviselnek, általános elvként az állambácsi egyik kezével nagyon sok mindent elvesz (kitolt korhatár, alacsony alapnyugdíjak) és a másik kezével pedig valamit visszacsöpögtet - amelyet nagydobra lehet verni a médiában. A legtöbben ugyanis nyugdíjas korukban sem tudnak a megtakarításukra számítani, ezért alapvetően függenek az állam kegyétől. Azonban ha túlságos mértékben építenek az egyes kormányok (nálunk és máshol a világon) a nyugdíjasokra az aktív rétegekkel szemben, az a gazdaságot oly mértékben lekorlátozhatja, hogy a demokratikus rendszereket alapvetően megrendítheti és be is döntheti. (Mivel e demokráciák létének alapja a valamennyire méltányos szintű jövedelemeloszlás az társadalmi csoportok között, és a konszenzus teljes hiánya a politikai rendszeren kívüli eszközök alkalmazását idézi elő.)

A "nyuggereket" a kormány folytonosan hülyíti és rettegésben tartja (például menekültekkel), egy olyan társadalmi sztereotípiára építve ezzel, hogy van szegény "Mari néni" és "Pista bácsi", akik szellemileg gyengék - holott a trendek ezt egyre kevéssé igazolják, mert egyre több a művelt, értelmiségi vagy legalább városi közegben szocializálódott idős korú, akik számára a nyugdíjas életforma számtalan vállalkozást jelent. (Nyugat-Európában végzett felmérések szerint vannak olyan országok, ahol a nyugdíjasok jó részének szellemi szintje alig marad el a társadalom átlagától.)

A kormánynak kevéssé érdeke a magas szintű egészségügyi ellátás, sőt a hatékonyságban az egészségügyben dolgozók se nagyon érdekeltek. A kormány az alkoholizmus indirekt, de valós propagálása révén sem segíti elő, hogy a legtöbben képesek legyenek 65 éves korukig teljes munkaidőben dolgozni.

A demográfiai helyzet javítását célzó törekvésekre ellenkező irányú hatást gyakorol a fiatalok külföldi munkavállalása és elvándorlása. Az elöregedést a kormány bevándorlók (fű alatti) befogadásával lassíthatja illetve kénytelen is ezt tenni, főként a határon túli magyarokat vagy távolabbról érkező, jómódú és fizetőképes külföldi állampolgárokat értve ez alatt.

Nem ideológiai kérdés, hanem nagyon is praktikus dolgokon múlik, hogy egy adott országban a közélet mennyire demokratikus. A demokrácia egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a diktatúra ellentéte, hanem az önkényuralom és az anarchia közötti arany közép, azonban a társadalmi szintű anarchia viszonylag ritka jelenség, mivel a régi igazság szerint még egy rossz vezetés is általában jobb mint a vezető nélküli működés (ami jól látható egy cég életében éppúgy mint a kormányválságok idején). Mivel azonban az arany középút meghatározása országonként eltérő lehet, a demokráciának sokféle formája, szintje létezik. Régebben ugyan azt gondoltuk, hogy egyszerűen "rendszert váltunk", egy diktatórikus jellegűről egy demokratikusra, azonban ez a gondolat színtiszta naivitás volt, mert (Antall József szavait értelmezve) váltani legfeljebb gatyát lehet, a demokrácia nagyban és kicsiben is sok tényező függvénye.

A demokrácia nem a jóléti államok luxusa

A demokrácia-felmérések közül az egyik legismertebb az Economist kutatása, amely a választási rendszer, a kormány működése, a politikai részvétel, a politikai kultúra és a civil szabadságjogok helyzetét veszi alapul. Négy kategóriát állapít meg: teljes mértékű demokrácia, tökéletlen demokrácia, hibrid rendszer és autoritárius (diktatórikus) rendszer, ill. ezeken belül is vannak fokozatok. A világ népességének mintegy fele él a többé-kevésbé demokratikus rendszerekben és habár a leggazdagabb országok vannak az élen, mégsincs egyértelmű összefüggés a jólét és a demokrácia szintje között. Nem mondható el, hogy a demokrácia valamiféle jóléti luxus lenne, amikor Mauritius, Costa Rica, Botswana, Dél-Afrika, Uruguay, India is ebbe a klubba tartozik és mindegyik megelőzi Magyarországot ezen a listán. Nem igaz tehát az a tétel, hogy a demokrácia nem honosítható meg ott, ahol nincsenek hagyományai, a demokráciaexport olyan értelemben nem igaz csupán, hogy fegyverekkel nem lehet terjeszteni. Ugyanis a szavak és tettek közötti ellentmondásra vezet az a fajta magatartás, amikor az amerikai hadsereg egy országban erődemonstrációt tart és közben vizet prédikálva a békés hatalommegosztásra szólítja fel az ország polgárait.

A változások sokatmondóak

Számos országban romlik a helyzet e téren, így például az USA lecsúszott az utóbbi években a tökéletlen demokráciák közé, ezzel szemben egész nagy régiókban emelkedés tapasztalható: főként Latin-Amerikában és Ázsiában. A dél-amerikaiak már ráuntak a hataloméhes populista politikusok szélhámoskodásaira és megszabadultak tőlük, Dél-Kelet Ázsiában pedig a dinamikus gazdasági fejlődés segíti a demokratizálódást. A demokrácia ugyanis valószínűleg a bonyolultabbá váló gazdasági élet kísérő jelensége, és a sok egyeztetés és a választások lebonyolítása esetenként macerás, mégis bizonyítottan hatékonyabb, mintha mindent egy központból akarnak vezényelni. A munkahelyi demokrácia is tulajdonképpen azt az elvet jelenti, hogy a beosztottak véleményét is megkérdezik az őket érintő kérdésekben, "az én vagyok a főnök" elven kívül ma már racionális elvek is kellenek egy döntés meghozatalához, amellett, hogy a vezetésnek az alkalmasságát folyamatosan bizonyítania kell. Nyilvánvalóan a kicsiben jól működő demokrácia segíti elő leginkább a közélet és a politikai rendszer demokratizálódását. A rosszul működő állami intézmények viszont nyilvánvaló módon csökkentik a demokratikus rendszer népszerűségét, ez a helyzet a mi régiónkban és tőlünk keletre, ahol jelentős hanyatlás tapasztalható. Nálunk például 2006 óta romlik a helyzet és az értékelésünk 75%-ról 67%-ra csökkent (a skandinávoknál ez a mutató 90% fölötti). Ez nagyjából megfelel a régió átlagának, Szlovákia, Lengyelország, Horvátország szintjének, tehát nem lógunk ki a sorból. Kérdés, hogy milyen alapvető okok állnak e mögött?

Rendszerváltás: minek volt az a "fene nagy demokrácia"?

A ritka dolgok közé tartozik, amiben a legtöbben egyetértenek, hogy rendszerváltást elrontottuk. Ami sokakat bánt az valójában a káosz, amely mindenfelé érezhető volt, a '90-es évek elején éppúgy (kaotikus privatizáció, a mezőgazdaság sorsára hagyása, olajszőkítés, maffiózó bandák harca Budapesten stb.) éppúgy mint a 2006-2009 közötti időszakban (egészségügy átalakításának halva született terve, a pénzek kiáramlása az országból, visszaélések a szocpol támogatásokkal, a piti lopások büntetlenül hagyása, stb). A demokrácia-felméréseket ugyanis általában liberális szellemiséggel végzik, és nem mérik mindig jól a gyengén működő intézményeket, sem a tömeges elégedetlenséget és frusztrációt, amelyet akár életszerűtlen jogászkodás, akár a hagyományápolás és a patriotizmus háttérbe szorítása vált ki az emberekből. Hozzá kell tenni azonban, hogy a társadalom megítélése sem mindig igazságos, hiszen a '90-es évekbeli káoszt az egypártrendszer hagyta örökül és ügyesen sepregetett a szőnyeg alá, pontosan tudva azt, hogy mikor kell a hatalmat átadni. A végeredmény azonban mindenképpen az, hogy ahogyan ilyenkor lenni szokott, az inga átlengett az egyik végletből a másikba, az anarchikus jellegű demokráciából az autokratikus (korlátozott) demokrácia felé. A kérdés inkább az, hogy annak a vacak ingának már volt minimum nyolc éve, hogy visszalengjen, de mégsem tette: mi ennek az oka?

Lehet az ok, hogy egy alapjában konzervatív beállítottságú ország vagyunk?

Minden valószínűség szerint a válasz: nem. Magyarországon a szavazók megoszlása nagyjából hasonló az európai átlaghoz: a legtöbben a mérsékelt konzervatív értékeket vallják, a baloldaliak tábora ezt megközelíti, a radikális jobboldaliak támogatottsága pedig nálunk is inkább a kisebb településeken jelentős és létezik egy nem elhanyagolható liberális szavazótábor is. A gond inkább az, hogy a pártok nálunk nem képezik le ezt a fajta értékrendet és a választási rendszer is aránytalanabb mint ami a kontinentális Európában megszokott. Csupán a szélsőjobboldali, leginkább konzervatív felfogásúak azok, akik egyáltalán nem hisznek a demokráciában - igaz, hogy a véleményüket nagyon határozottan képviselik, emiatt az általuk terjesztett konteók és városi legendák hatása viszonylag jelentős. A nagyon konzervatív ember számára ugyanis a demokrácia túlságosan elvont, gyanús dolog: ők csak a személyes kapcsolatokban hisznek. Emiatt számukra az egyszemélyes vezető (király vagy diktátor) hatalma a magától értetődő és ott is egy adott személyt keresnek, ahol ez igen erőltetett és nem hiteles (ilyen logika alapján találtak rá Soros Györgyre is). A társadalom nagy többsége ezzel szemben elfogadja a demokráciát, sőt zavarnak is sokakat az antidemokratikus feudális viszonyok, azonban majdnem mindannyian passzív módon, csak fél szívvel támogatjuk a demokráciát, emiatt mint a történelemben annyiszor, egy jól szervezett, agresszív csoport veszi át a terepet a közéletben és a politika porondján. A kérdés tehát, hogy mi az oka annak, hogy mégis hagyjuk azt, ami történik? A válasz kulcsa ezúttal is - money, money, money.

Az igazi ok, amiért a demokrácia döglődik nálunk

A fentebb említett felmérésben nem csak az a szembetűnő, hogy szegényebb országok között is vannak élenjárók, hanem a felmérés másik érdekessége, hogy a demokráciadeficites országok között a nagyon szegény országokon kívül (ahol a gyarmati múltra is visszavezethető a több évszázados elmaradottság) jelentős számban vannak gazdagabbak is, pl. Oroszország, Venezuela, Katar, Kuvait, Irán. Jól látható, hogy azokban az országokban, ahol a gazdasági élet alapját néhány ásványkincs (főként olaj, és földgáz) jelenti, a politikai közvélemény mindenekelőtt erős államot akar, amely erős kézzel kontroll alatt tartja ezen ásványkincsek kitermelését és értékesítését. A mi régiókban szintén vannak az államnak olyan extra bevételi lehetőségei más országokhoz képest, amelyet az Orbán-rendszer nagy tehetséggel aknáz ki: a nálunk megtelepedett bankok, a nem mobilis multicégek (pl. kiskereskedelmi és energiacégek) és mindenekelőtt az EU támogatások sorolhatóak az éves szinten ezermilliárdos állami bevételt jelentő források közé. Orbán Krisztián revelatív erejű műve (Száz év szorongás) világítja meg, hogy a névrokona egy kisebbfajta olajhatalom pénzteremtő (és pénzszóró) potenciálja fölött rendelkezik, ezért a magyar társadalmat járadékvadász rendszernek nevezte - amely kicsiben (az állampolgárok szintjén) éppúgy igaz mint a nagypolitika vonatkozásában. (Ráadásul ennek történelmi gyökerei vannak: a Horthy és Kádár korszakban éppúgy nyerészkedtünk nagyban és kicsiben is mint ahogyan ezt manapság tesszük.) Ezt figyelembe véve a szélsőjobbos ál-szakértők és ideológusok által emlegetett "pénzpumpa" és "gyarmati alárendeltségi helyzet" a nyugati multikkal szemben - bár valamilyen mértékben igaz lehetett a rendszerváltást követő évtizedekben, manapság már a visszájára fordult - mondjuk ki nyíltan,- sokkal inkább mi élősködünk a fejlett technológiájú cégeken mint ők rajtunk. Teljes mértékben egyetértek tehát a Hegymenet című kötet, mélységekbe menően precíz diagnózisokat adó szakértő szerzőinek igen gyakori megállapításával: a szélsőséges politizálás és huszárvágások helyett a finom egyensúlyok megtalálása lenne az egyetlen járható út.

A helyzet keleten (egyelőre) változatlan

A fenti okok miatt régiónk legtöbb országában a miénkhez hasonló viszonyok uralkodnak, a demokrácia pocsék és egyre romló szintű, ugyanis valódi gazdaságfejlesztés helyett járadékvadászat folyik, ahol a fő szlogen az, hogy "nekünk jár". Mi viszont azért kerülünk egyre mélyebbre a többi régiós országhoz képest is, mert nálunk nincs meg az egészséges politikai vetésforgó, hanem már jó ideje ugyanaz a begyöpösödött és ötlettelen emberekből álló garnitúra intézi az ország ügyeit. Emiatt ha 2018-ban ismét egy abszolút többségű Fidesz-kormány kerülne hatalomra, az tovább gyengítené a demokráciát, - amely egyébként már ma is rosszabbnak tűnik annál mint amit a felmérések mutatnak,- és a társadalmi viszonyokat a múlt századbeli 30-as évek szintjére vetheti vissza.

Annak ellenére, hogy manapság már az életminőség ugyanolyan fontos mint az életszínvonal, a költséges beton létesítmények építése során gyakran háttérben szorulnak a lakókörnyezet természetességének esztétikai jellegű szempontjai. A legtöbb nagy projektet ugyanis technokraták irányítják, akik abban érdekeltek, hogy a mennél több legyen az elszámolható költség, emellett leginkább a gépkocsival való közlekedés igényeiből indulnak ki, nem véletlenül épül annyi fölösleges autóút és körforgalom. Ezzel szemben sokkal több empátiára lenne szükség a helyi lakosság szempontjainak jobb megértése érdekében, például annak a figyelembe vételére, hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy a közeli parkokon kívül távolabbi erdőket vagy botanikus kerteket keressen fel hétvégenként.

A fásítás lényegesen javítja a városokban a levegő minőségét (a szálló por koncentrációjának csökkentésével), a parkosítás pedig több célt is szolgál: a gyermekek mozgásigényének kielégítésére, sportolásra (futás, kerékpározás) és pihenésre egyaránt alkalmas területeket biztosít a közelben lakók számára. Egy fasor vagy egy jól megtervezett park többet ér egészségünk védelme érdekében mint egy új stadion.

Az utóbbi években egyre inkább előtérbe került a városokban a megfelelő zöldterületek kialakítása és a fásítás, vannak azonban még bőven olyan hibák, amelyeket elkövetünk a közterületek felújítása során:

-Forgalmas utak mellé telepített parkok pihenésre kevéssé alkalmasak. Gyakran látni zajos főutak mellett sok új padot, amelyeknek az égvilágon semmi értelmük nincs.

-A nagy betonépítmények képesek tönkretenni a hely eredeti szellemiségét. Erre példa a szentkúti zarándokhely, ahol a látogatót egy hatalmas, túlméretezett buszpályaudvar fogadja, amely megbontja a kegyhely bensőséges hangulatát. Ez az eset nem példa nélküli arra, amikor az építészet arra hív fel, hogy az egyedi hangulatú helyből afféle tömegfogyasztási cikket hozzunk létre. (Számomra ilyen például az egerszalóki sódomb vagy a tápiószentmártoni Attila-domb esete is, amelyek áldozatul estek az üzleti érdekeknek.) A mércét ezek a helyek képviselik (csak Magyarországon belül).

A szentkúti zarándokhely bejárata

-Túl sok a beton a zöldterületek rovására és a gyalogos forgalom kárt szenved. Esztétikailag teljesen, funkcionalitását tekintve részben hibásnak tűnik a Duna-parti sétány felújítása és hasonlóan ítélhető meg a törökbálinti főtér felújításának terve is. A természetesség elvével szemben inkább a technokrata szempontok érvényesülnek ezekben az esetekben.

-Nagy fák kivágása és csonkolása. Ma már szerencsére gyakran vita kíséri, hogy mely nagy fákat vághatunk ki amellett, hogy a korhadás mértéke műszerekkel is mérhető. A biztonság igénye, az épületekben és a járművekben okozott kár megelőzése kerül előtérbe gyakran még a kevésbé indokolt esetekben is, főleg ha az utcaképeket összevetjük mondjuk Bécs vagy Belgrád példájával, de említhetnénk Moszkvát is, ahol (legalábbis régebben) nagyon gyakoriak voltak a hatalmas fák csoportjai közé épült házak. A fák durva csonkolása, amikor derékban félbevágnak egy faóriást, esztétikai értelemben megbocsáthatatlan bűn. Az öreg fák pótlása újakkal pedig igen gyakran csak évtizedekben mérhető folyamat. (Vannak sokan, akiket zavar minden, ami élő: a fa kidőlhet, a kutyák piszkolnak, a gyerekek pedig hangosak...)

-Gigaprojektek és velük szemben elhanyagoltan maradt parkok. Az előbbire példa a Millenáris, vagy még inkább a Városliget felújításának megalomániás projektje, ezzel szemben például a Népligetet hagyjuk teljesen lepusztulni. Egyes városrészek felújítása senkinek sem áll érdekében, ennélfogva a legtöbb településen igen nagy aránytalanságok jönnek létre. Vannak sehova sem vezető hidak, lehangoló parkok és vannak tőlük pár méterre turistáknak létrehozott (gyakran kétes esztétikai értékű) kirakatlétesítmények. Emiatt egységes városkép ritkán alakul ki és nincs annyi egybefüggő zöld terület, amely mondjuk egy napi kocogásra megfelelő lenne. A legtöbb esetben az ott élők véleményét sajnos nem nagyon veszik figyelembe.

-Természetesen egyénileg is tehetünk azért, hogy lakóhelyünkön és környékén több zöld növény legyen, például gyorsan növő fákkal pár év alatt kedvezőbb mikroklímát hozhatunk létre. A levegő minőségét lényegesen befolyásolja az is, hogy mivel tüzelünk. Harmadik feltétel, ami ezt befolyásolja, hogy az nem elég, ha a pázsitot rendszeresen nyírjuk és virágokat ültetünk, hanem lakóhelyünk kissé tágabb környezetében is irtanunk kell az allergén gyomnövényeket.

 Nyeregben.

A válasz a kérdésre az is lehetne, hogy nem, hiszen Magyarország már most is az. Én a választ ennyire nem sarkítanám ki, hiszen az emberi hülyeség mint tudjuk végtelenül változatos formákban képes megnyilvánulni a különféle társadalmakban. A válaszunk ezért úgy lehetne pontosabb, hogy a hülyeségek sajátos kelet-európai formái nálunk egytől-egyig megtalálhatóak, mivel egyre inkább kivételesnek számítanak azok az állampolgárok, akik a nyilvánosság egyes szféráiban nem valamiféle lebutított üzemmódban működnek. Sajátos magyar sajátosság viszont, hogy nem kívánunk javítani mindezen, sőt olykor még büszkék is vagyunk a sajátságos "magyar útra".

 A gondolkozó ember a különféle rendszerekben leginkább csak zavaró elem

A szocializmusra mondták régebben, hogy az a rendszer a hülyék paradicsoma volt, ami alatt főként azt érettük, hogy a politikai megbízhatóság mindent űberelt. Rengeteg vicc született akkoriban bunkó főnökökről, a munkásőrökről, párttitkárokról és bürokratákról. A '80-as években a helyzet némileg javult, azonban rendszerváltás után hamarosan az "alvajárók" országa lettünk, a praktikus megfontolásokat teljesen mellőző, a kényes témákat és problémákat kerülő naivan álmodozó vezetőké és az egymás között morgó, passzív állampolgároké. A 2010-es orbáni rendszerváltás nagyjából megszüntette ennek a korszaknak a hibáit, viszont visszahozta, felelevenítette a megelőzőek jellemzőit.

 A középszer dominanciája

Mit tehet egy magasan képzett értelmiségi a mai Magyarországon? Az igazán tehetségesek számára a legjobb döntés alighanem az, amennyiben a körülményei lehetővé teszik, hogy elmegy az országból és megfelelő alkotóműhelyt keres. Másik érthető döntés a céges molyolás, amikor a saját területén dolgozgat, a hozzá hasonlókkal megvitatva különféle területeket, a nyilvánosságot és különösen a politikai vonatkozásokat kínosan kerülve. Harmadik gyakori eset a hatalmi ideológia szolgálatába állni: legyen szó jogról, közgazdaságtanról, történelemről és bármilyen egyéb társadalomtudományról.

A fiatal orvosok egyetlen esélye a kizsákmányoló, feudális jellegű szakmai hierarchia kikerülésére a külföldi munkavállalás.

A tanárelitet a középszerűséget díjazó új bérrendszer megtörte, előrelépésre azok számíthatnak, akik bizonyítják szakmai alkalmasságukat, egy meglehetősen átpolitizált rendszerben.

Egy parancsuralmi struktúrában engedelmes végrehajtókra van inkább szükség mintsem értelmiségiekre. A bürokratikus szellemiség mindig is jellemző volt nálunk és láthatóan nem zavar senkit, hogy az agyhalál egy speciális esetéről van szó. A bürokrata fő jellemzője, hogy nem gondolkozik, hanem szabályokat és utasításokat követ, nem vállalva felelősséget semmiért - hiszen a papírok mögé bújás sokkal biztonságosabb mint a valódi együttműködés másokkal. Ez a szemlélet az állami intézményekben általánosnak mondható, de a magánszférára is kisugárzik, hiszen ahol még a politikai elit sem tudja, hogy merre van arccal előre, ott valódi csapatmunkára nem lehet számítani és a legtöbb dolog nehézkesen működik. A szabályokat alkotó jogrendszer nyilvánvaló módon a hatalomban levők eszközéül szolgálva önmaga paródiájává vált.

A legtöbb európai országban a felsőoktatást fejlesztik a leginkább, ezzel szemben nálunk nem véletlenül a középfokú oktatás az, amelynek súlya kiemelkedően magas más országokhoz viszonyítva - láthatóan a középszer képzésére helyezi a hangsúlyt az aktuális hatalom. Az állampolgár mindenekelőtt készségszinten tudjon bonyolultabb mondatokat is elolvasni, hogy megértse az úgynevezett "konzultációk" kérdéseit, éppúgy mint a kormányfű beszédeinek "kifinomult és igényes" érvelésmódját, a köztévé feliratait, de legalábbis a kormány óriás plakátjainak a szlogenjeit. Kiművelt emberfők helyett legjobb a félművelt emberfők országa - a széles körű tudás ugyanis egy kritikusabb látásmódot adna és immunizálna a demagógiával szemben.

 A vas és a beton országa - pazarlás minden szinten

Sosem volt még ennyi pénz az országban, amely a kormánynak ugyanannyira érdeméül tulajdonítható mint amennyire a szerencséje is egyben. Ez a helyzet nyilvánvalóan nem marad tartós és később már sajnálni fogjuk, hogy az olcsó pénzeket milyen pazarlóan használtuk fel. Olyan útszakaszokat bővítünk, amerre senki nem jár és nincs jele annak, hogy a közeljövőben ez változhat. Stadionokat, kisvasutat, egy eseményre szóló sportlétesítményeket építünk és egyéb látványberuházásokat, amelyeket alig használ valaki. A kedvezményes hiteleket az új házak építésére lehet felvenni, holott az egy főre vetített lakásállomány így is nagyon magas. Viszont kevésbé támogatjuk a korszerűsítést és hagyunk lepusztulni épületeket sőt egész épülettömböket sokfelé az országban, például a pesti belvárosban, ahol nincs a kormánypártnak jelentős szavazóbázisa. Lakótelepek fűtéskorszerűsítésének támogatása nem történik meg ugyanilyen okból.

Szakértők szerint a legnagyobb a pazarlás talán az egészségügyben, célszerűbb volna például a legtöbb kisvárosi kórházat bezárni (helyettük csak kisebb egészségügyi intézményeket működtetni), mert nem éri meg a fenntartásuk és hiába újítjuk fel, ha nincs elég orvos és nincs meg a korszerű berendezések használatához szükséges szaktudás. Évente sok száz- vagy akár ezermilliárdos nagyságrendben dobunk ki pénzt az ablakon - azonban sokaknak az érdeke, hogy a jelenlegi szisztémák ne változzanak meg. Van egy olyan pont, ahol a kormányzat láthatóan túlfeszítette a húrt, ez pedig a paksi beruházás, amely az államadósság csökkentésének terén eddig elért csekély eredményeket könnyen lenullázhatja.

 A nacionalizmus szélsőséges formái

Az érzelmi manipuláció egyik legfőbb formája a hivatalos ideológiává vált nacionalizmus, amely lózungokban nyilvánul meg, és arról szól, hogy nem hagyjuk, hogy az állampolgárt manipulálja a "fogyasztói társadalom", mert mi szeretnénk őket manipulálni a saját ízlésünk szerint. Azért lózung, mert a fenti példákból jól látható, hogy valódi összetartásról és a magas szintű együttműködésre törekvő állampolgárokról nem nagyon lehet nálunk beszélni. Annak ellenére, hogy a nacionalizmus vagy a patriotizmus kulturális értelemben véve feltétlenül pozitív szerepet tölt be, - többek között Csíksomlyót, történelmi megemlékezéseket, népművészetet, hagyományápolást jelent,- a nemzetközi politikában ezzel szemben sokkal több kárt okoz mint amennyi hasznot hajt. (A korrektség érdekében meg kell jegyezni azt is, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben mindenféle nacionalizmus bűn volt és a patriótákat a taccsvonalra szorította az agresszív liberalizmus.)

A nacionalista felfogás nagyon jó pótszerként szolgál például a Nyugat-Dunántúlon, ahol meg lehet magyarázni a segítségével, hogy mért vagyunk sokkal különbek az osztrák sógornál, aki nálunk háromszor jobban él. Általában véve jó minden olyan esetben, ha másokat akarunk hibáztatni azért, hogy nem élünk az általunk kívánt életszínvonalon és úgy gondoljuk, hogy a problémák huszárvágásszerűen (egyfajta rabló mentalitással) jobban megoldhatóak mint aprólékos munkával. Országunknak vannak szerencsére olyan területei, ahol ez az eszköz láthatóan teljesen hatástalan: a kulturális hatásokban és rendezvényekben "tobzódó" Budapest nagy részén és néhány nagyobb városunkban mint például a szerb határhoz közel eső Szegeden, ahol elég sokat láttak és hallottak arról, hogy milyen az, amikor egy ország évtizedekre kiüti magát a szélsőségesen nacionalista politikájának köszönhetően.

Zavarosság és merev leválasztások

A kormánypárt tudatosan homályban hagy olyan dolgokat, amelyek a nyilvánosságra tartoznak, például az állami költségvetést, állami intézmények gazdálkodását és működését (például a Matolcsy-féle közgazdasági intézmény eredményei sem teljesen publikusak) és tulajdonváltáskor a tulajdoni háttereket. Az esetek nagy részében magyarázható mindez a nyilvánvaló paranoiás őrülettel, más esetekben viszont inkább az ellenőrizhetőség és számon kérhetőség kizárására való törekvéssel. Másik oldalon viszont a kormánypolitika túlságosan is szegregáló jellegű: egyházi és önkormányzati iskolák között éles különbséget tesz (a támogatásban), az elítéltek kezelésére legalkalmasabb mennél több börtön építése, a menekülthelyzet megoldására pedig a kerítés - kérdéses, hogy az ilyen egyszerű eszközök használata önmagában valóban a kívánt eredménnyel fog járni, a szakértők véleménye általában nemleges. A kormány mesterséges választóvonalat húz oda, ahol ilyenek valójában nem léteznek, vagy pedig a gyakorlatban nem annyira lényegesek: jó állam és áskálódó "civilek", jó keresztény hívők és gonosz ateisták, rendes hazafiak és kozmopolita liberálisok, családpártiak és önző individualisták közé - gyermekeknek való dajkamesét akar eladni nekünk naponta, ahol jó állampolgárok (fideszesek) harcolnak a rosszakkal (ellenzékiekkel). Sajnos sokan vannak, akik félelmükben alávetik magukat ennek (mint kisebb rossznak), vagy érdekből képmutatóan úgy tesznek, mintha hinnének ebben a világképben.

A magyar politikai elit nyomorúsága

A társadalmak polarizációját mindig felerősíti, ahol a politikai rendszert egymással szemben álló nagy tömbök határozzák meg. Nálunk a szavazók megoszlása az európai országok többségéhez nagyon hasonló, a fő különbséget inkább az okozza, hogy a jobboldal jelentős része katonás szervezetként működik és egész közéletünket ledominálja. Az amerikaihoz és brithez hasonlóan aránytalan választási rendszerünk lehetővé teszi egyetlen párt egyeduralmát. Irigyelni lehet a németeket, ahol a választási rendszer arányos, emiatt a választék bőségesebb és a pártok koalíciókényszerben vannak. Őnáluk még az is jónak mondható, hogy a szélsőséges pártok is bejutottak a parlamentbe, így egyik állampolgár sem érezheti úgy, hogy az érdekeit ne képviselné valaki a legfelsőbb szinten.

A magyar politikai elit, ezen belül a Fidesz-KDNP nem csak abban különbözik az előző példáktól, hogy a példátlan hatalmával képes gátlástalanul visszaélni, hanem abban is, hogy alig kerülnek a vérkeringésbe új tehetségek új ötletekkel, képtelen pár évenként megújítani magát. A legtöbb egykori fiatal demokrata mára már kiégett és kivénhedt csataló, az új hullámosak közül Rogán már kompromittálta magát, de Lázár is leginkább csak elvtelen karrieristának tűnik. Szijjártó külügyminiszterként a megnyilvánulásaival a legtöbb alkalommal egy acsarkodó kutya szintjén mozog és az új arcok közül leginkább egy Németh Szilárd tudott a frontvonalba kerülni, aki enyhén fogalmazva unintelligens benyomást kelt. Elfogytak az új ötletek, az egész kormány a Soros-féle hisztériával együtt úgy ahogy van, lejárt lemez. Az idő elég kevés a következő választásig, de talán elég lesz arra, hogy a társadalom nagyobb része besokalljon ettől az egésztől és más politikai erőknek adjon felhatalmazást kormány alakítására.

A múltbeli eseményeket az egyes korok és rendszerek átértékelik és a saját értékítéletük alapján a történelmet időnként újraírják. Habár háborúk az emberiség történetében mindig voltak és nagy valószínűséggel sosem lesz "világbéke", mégis az lehet a legjobb, ha a különféle harci cselekményeket leginkább időnként elkerülhetetlen rossznak tartjuk csupán.

Emiatt a jelentős hadvezérek értékelésekor mai szemmel azt is érdemes figyelembe venni, hogy a hosszú távú helyzetértékelésük mennyire volt reális és az elérhető célokat milyen áron, azaz milyen veszteségekkel sikerült elérniük. Ugyanennyire fontos szempont, hogy mennyire tudták meggátolni az értelmetlen pusztítást és megkímélni másokat is a fölösleges szenvedéstől.

Ilyen szempontok alapján voltak ugyan nagy hódítók, akiknek hadvezéri zsenialitása és hódító képessége izgalmasnak tűnhet, ez azonban leginkább csak amiatt van, mert a legtöbbünkben van egyfajta vonzódás az erő iránt és szeretnénk hősöket látni. Az idő adhat ugyan egy csalóka, romantikus távlatot, reális értékelés alapján viszont a nagy hadvezérek többsége ma már nem kapna szobrot vagy pedig lekerülnének a képzeletbeli talapzatról. Akármilyen erős is lehet az általuk kiváltott érzelmi hatás és a köréjük épült mítosz, - józan ésszel nézve és humánus szempontok alapján megítélésük sokkal inkább negatív mint pozitív.

Kiknek a valódi vagy virtuális szobrait kellene eltávolítanunk?

1.Nagy Sándor

Mai történészek közül egyesek úgy gondolják Nagy Sándorral kapcsolatban, hogy a hódításainak bármiféle civilizációs, kultúrát gazdagító hatása valójában kevéssé jelentős, a civilizáció terjesztése Ázsiában alig több mint mítosz. Leginkább egy megalomán vállalkozásnak tűnik, ahogyan a harcedzett makedónok meghódították a Perzsa birodalmat és a mai Közel-kelet nagy részét, sőt még India határainál sem tudtak megállni. (Azt viszont megsejtették legalább, hogy az óriási hegyek között fekvő Afganisztánt lehetetlenség meghódítani.) A legnagyobb csapást a görögökre nem is az ellenség mérte, hanem Nagy Sándor saját döntése, hogy a visszautat az elméletileg rövidebb úton a sivatagon keresztül tegyék meg, aminek következtében a seregének része elpusztult. Kérészéletű állam jött létre, amely Alexandrosz halála után hamar szétesett. Erre azt lehetne mondani, mint a legtöbb nagy hódítóra, hogy sok hűhó - de vajon miért?

2.Dzsingisz kán

Habár Mongóliában áll egy szobra, tettei valójában annyira dicsőségesek mint egy fertőző baktériumtörzsé, amely virulenssé válva képes áttörni a test védelmi rendszereit. Félreértések elkerülése végett nem kívánom őt elítélni, hiszen a pusztai tájakon az élelem szűkössége és a szélsőséges éghajlati viszonyok érthetővé teszik, hogyan jött létre a körülmények hatására a gazdag Kína szomszédságában a világtörténelemben a leghatalmasabb területeket elfoglalni képes hadsereg. Dzsingisz és követői a kor tökéletes katonái voltak, a legedzettebb és legfelkészültebb harcosok, a legravaszabb harci taktikák birtokában nagyon sokáig nem is volt ellenfelük. Ezzel együtt azonban sokkal több kárt okoztak mint hasznot, Dzsingisz nem volt képes megfékezni (és ez egy hódító háborúban általában nem is lehetséges) az elfoglalt városok kirablását, felgyújtását és a lakosság lemészárlását. Emellett ha Lőrincz L. Lászlónak hinni lehet, a mongolok szabályos népirtást is végeztek a tatárok körében. A mongolok (akiket tévesen tatároknak hívunk) hódításának lehettek előnyös hatásai, azonban az általuk okozott pusztítás évtizedekkel vagy évszázadokkal vetett vissza egész kultúrákat.

3.Napóleon

A kor egyik legjobb hadvezére, de csapnivaló politikus. Történelemből megbukott, hiszen nem tanult XIV. Lajos alapvető hibájából, aki szintén nem látta előre, hogy a legerősebb ellen a többiek törvényszerűen összefognak, Napóleon pedig ezt a császárrá koronázásával provokálta ki. Az első nagyobb, bravúrral megnyert csatáit (Merango, Austerlitz) követően elbízta magát és az összes többi ütközete gyakorlatilag felemás eredménnyel járó vérfürdőket hozott. Az is köztudott, hogy képtelen volt felmérni az oroszországi viszonyokat és saját népét végül teljesen kivéreztette. Waterloonál már nála felkészültebb és tehetségesebb hadvezérekkel találta szembe magát, és ha nyert volna, akkor is elsöprik később az erősebb porosz, osztrák és orosz seregek.

4.Az egyéb kategóriába kisebb nem közismert hadvezérek tartoznak, mint például az észak-vietnami tábornokok, akik egy milliónál is több embert áldoztak fel Dél-Vietnam és az amerikaiak ellen vívott háború során, amelyben nem mellesleg agresszorként léptek fel. Mai szemmel nehéz megérteni, hogy a győzelemmel mit is nyertek, ha egyáltalán nyertek valamit, sőt a kommunista expanzió során létrejött Kambodzsában a Vörös Khmerek terrorállama.

Sztálin és Hitler realitásokat nélkülöző, értelmetlen parancsai miatt szintén sokan vesztek oda és a borzalmas a veszteségeket néhány tábornok (Guderian, Manstein - másik oldalról Zsukov) zsenialitása tudta csak időnként valamennyire korlátok közé szorítani. Az első világháború tábornokai közül viszont aligha lehetne bárkit is kiemelni, mivel senki nem ismerte fel, hogy minden támadó hadmozdulat eleve kudarcra van ítélve, hiszen a védő a vasútvonalakkal mindig át tudja csoportosítani az erőit, a támadó azonban képtelen erre. A növekvő gyűlölet azonban egyre csak fokozta az értelmetlen vérontást.

Végül nem érdemelnek szobrot azok sem, mint például Julius Cézár, akiknek odáig mentek, hogy adott esetekben az ellenség férfilakosságának nagy részét hidegvérrel kiirtsák (hacsak valaki be nem bizonyítja, hogy bizonyos esetekben ez elkerülhetetlen volt).

Akik viszont valóban szobrot érdemelnek

Az igazi hősök azok a tábornokok voltak, akikből nem veszett ki a humanitás, és a háborút nem afféle fanatizált és végsőkig folytatott totális küzdelemnek, hanem egy mennél hamarabb lerendezendő, szükséges erőpróbának ítélték meg. A sikereik kulcsa szinte sosem a nagy erejű frontális támadásban rejlett, sokkal inkább meglepő húzások kombinációjában. Geoffrey Regan hadtörténész szerint a nagy csatákban általában nem az győzött, aki rárontott az ellenségre, hanem aki az ellenség legerősebb pontjai helyett a gyenge pontokat támadta valamilyen váratlan módon. Amikor a szemben álló felek erőviszonyai nagyjából kiegyenlítettek, akkor egy meglepő támadással olyan előnyt lehet szerezni, hogy az ellenség kénytelen feladni és a katonák nagy része nem egy esetben meg is adta magát. (Megjegyzem, hogy felmérések szerint a besorozott katonák 80%-a vagy nem vesz részt harci cselekményben vagy pedig csak akkor lő az ellenségre, ha erre kifejezetten kényszerítik - a legtöbbünk alapállapotban pacifista felfogásúnak mondható.) Következzen néhány olyan hadvezér, akinek szobrot állíthatnánk, mivel nem csak a saját embereinek az életét kímélte meg, hanem bizonyos mértékben még az ellenségét is.

1.James Wolfe tábornok - Quibeck ostroma 1759-ben

Kanada státusza egy olyan csatában dőlt el, amely aránylag kevés mintegy 1300 fős áldozattal járt. Igaz viszont, hogy az elesettek közé tartozott a győztes angol tábornok is, aki egy hadicselnek köszönhetően győzte le a franciákat és tette Quibeck-et angol gyarmattá - amely később elszakadt Kanada néven, és amely ma már egy autonóm francia nyelvterület... (Nem mellesleg, pedig a franciákat fűtötte a revans vágya és a következő háborúban bosszút is álltak.)

2.Az amerikai függetlenségi háború egyes tábornokai

Mivel akkoriban nem létezett GPS és a térképek is a maiaknál jóval vázlatosabbak voltak, az amerikai telepesek sokkal jobban kiismerték magukat a terepviszonyok között az angoloknál. (Érdekes módon az indiánok jobban segítették őket ebben mint a gyarmatosítókat.) Hiába volt a brit hadsereg sokkal professzionálisabb és jobban felszerelt, a teljes terület ellenőrzéséhez közel tízszer akkora haderőre lett volna szükség mint amekkora rendelkezésre állt. Emiatt tudták rajtaütéssel fogjul ejteni a hesseineket vagy bekeríteni egy egész hadsereget Saratogánál. Amíg a függetlenségi harc során az amerikaiak a terepviszonyokhoz tökéletesen adaptálódott (és a franciák aktív támogatását élvező) harcmodort választottak, az észak-déli polgárháború ezzel szemben már a nyers gazdasági erők csatájáról szólt, nem pedig a dicsőségről.

3.Görgei Artúr - 1849-ben vívott győztes csatái miatt

A branyiszkói áttörés és a tavaszi hadjárat során egyaránt bebizonyította a kiemelkező hadvezéri képességeit azáltal, hogy az egyes csapategységeket gyorsan, egymással összehangolva mozgatta és az ellenség sosem sejtette, hol fog lecsapni. A visszavonulás során is ügyesen manőverezett a nagy túlerőben levő császári és cári egységek között, és a vereség során sem menekült el az országból más tábornokokkal és politikusokkal együtt. Ennek ellenére, mivel ő volt az, aki az egyetlen reálpolitikusként letette a fegyvert Világosnál, (amelynek időzítése és módja nem biztos, hogy a legyszerencsésebb volt), ráadásul még mártírhalált sem halt, emiatt szimbolikus értelemben a mai napig afféle fekete bárány maradt.

4.Erwin Rommel

Ungváry Krisztián egyik könyvében leírja, hogy a fiatal Rommel még századparancsnokként milyen zseniálisan mozgatta csapatát az olasz fronton, az áttörés részben neki volt köszönhető úgy, hogy a csata során nagyon kevesen estek el, viszont egész olasz századok adták meg magukat, amikor a hátukban hirtelen megjelent Rommel rohamcsapata. A II. világháborúban már tábornokként ismét ki tudta használni azt a képességét, hogy a legváratlanabb helyeken bukkant fel, és nem hogy az ellenség, de olykor még a saját felettesei sem tudták, hogy pontosan merre jár. Nagy páncélosgyőzelmek fűződnek a nevéhez számos hadszíntéren, azonban Észak-Afrikában valószínűleg túl nagy feladat volt számára a főparancsnokság, és az el-alameini súlyos vereség egész karrierjét beárnyékolja. Bár ha egy betegség nem jön közbe, akkor talán hamarabb megkezdte volna a visszavonulást a túlerőben levő és jobban felszerelt angolokkal szemben. Számos listán a valaha élt tíz legjobb hadvezér közé sorolják.

5.Schwarzkopf tábornok - Kuvait, 1991-es második öböl háború

Nem vagyok ugyan biztos benne, hogy szobrot érdemel, bizonyos értelemben mégis példaértékű a Kuvaitot elfoglaló Irakot megbüntető amerikai tábornok, a "sivatagi vihar" nevű hadművelet irányítója. A bombázásokkal meggyötört és demoralizált iraki hadsereg könnyű préda volt, sőt afféle vadászattá változott az amerikai szárazföldi hadsereg számára. A képet némileg rontja az is, hogy a légi századok egy menekülő konvojt teljesen értelmetlenül elpusztítottak - ami miatt a hadműveletet idő előtt lefújták. Emiatt Szaddam rendszere továbbra is erős maradt, mindamellett az agresszort megbüntetése megtörtént, és a fiatalabb Bush indította háború újabb iraki háború jelen tudásunk alapján már eléggé értelmetlennek tűnik és végül az egész térséget destabilizálta. (Téves nézetnek tartom, hogy Szíriáért és az Iszlám államért Obama a felelős, sokkal inkább az ifjabb Bush politikája, hiszen a költséges és sok áldozattal járó megszállás igencsak elhúzódott és előbb vagy utóbb véget kellett neki vetni.)

6.Szun Ce - alighanem a hadvezérek legnagyobbika

A hadászati bölcsességek kínai atyja, aki A háború művészete c. művében leírja az alapvető taktikai fogásokat, amelyet egy harcosnak a háborúban követni kell. A legnagyobb hadvezérek valóban alkalmazták is ezeket - mindaddig, amíg fejükbe nem szállt a dicsőség és nem bízták el magukat. Néhány szabály ezek közül.

-A háború a megtévesztésen alapszik, teljesen kiismerhetetlennek kell lenni. Készülj fel alaposan az ellenséged gyengeségeiből és azokra építs.

-Tettesd magad gyengének, ettől az ellenfeled elbízza magát.

-A háború lényege a győzelem, nem az elhúzódó műveletek. Az elhúzódó háborúk minden esetben károsak.

-Ha alaposan ismered saját magad és az ellenséget, nem fogsz vereséget szenvedni. Azt is tudni fogod, mikor kell az erősebb ellenséggel szemben inkább csak védekezni vagy a küzdelmet mindenképp elkerülni.

-A legnagyobb győzelem az, amikor harc nélkül sikerül az ellenséget térdre kényszeríteni. A legkitűnőbb harcos az, aki könnyedén tud győzni.

-A legjobb az, ha az ellenfél országa nem szenved el pusztításokat és az ellenség katonáit is sokkal jobb megadásra késztetni mint megsemmisíteni.

-A győztes (típusú) harcos még a csata megkezdése előtt bebiztosítja, hogy ne szenvedhessen vereséget.

A demagógia jellemzője, hogy tetszetős, elsőre vitathatatlannak vagy magától értetődőnek tűnő állításokat fogalmaz meg. Az ösztönökre ható, érzelmi manipuláció különféle formáit alkalmazza, ezért bár érezzük, hogy valahol hibádzik, de a csúsztatások megfogása egy kicsit mélyebb gondolkodást igényel.

Nézzük meg ebből a szempontból Orbán beszédét, amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusán tartott. (A sajtó által jellemzőnek tartott gondolataira hivatkozva, mert sajnos a beszéd egészét nem találtam meg.)

1."Azok vagyunk, akik annak látjuk magunkat, aminek a Jóisten megteremtette, én például keresztény magyar férfinak."

Hihetetlenül elhibázott állítás keresztény értelmiségi kongresszuson, ahol elvileg önállóan gondolkozó emberek vannak. A kereszténység a hívő számára nem egy "állapot", amit valamilyen isten teremtett, hanem nagyon is aktív magatartás. Sokkal inkább múlik az egyén erőfeszítésein, törekvésein mint születési helyzetén. Ráadásul nem létezik is olyan, hogy egységes "keresztény előírás", az életben nagyon is bonyolult helyzetek vannak, amelyekre nem mindig alkalmazható egyértelmű vallási előírás. Ezzel a hamis, durván leegyszerűsítő állítással rakta le a beszéd sarokpontját.

2.A "bevándorlóországok" ideológiája a liberalizmus.

Nem nevezett meg egyetlen országot sem, valójában mindegyik ország másként kezeli a bevándorlást. A demagógia gyakori fogása, hogy általánosságokban beszél, kerüli a konkrétumokat. Ráadásul ami neki liberalizmus, az máshol nem számít annak. Egy önkényúrnak például bármiféle egyéni vélemény, amely az övétől különbözik, csakis liberális lehet.

3."A bevándorlóországgá alakítás programját ma egy olyan terv jelenti, amelyet a köznyelv Soros-tervnek nevez."

Ez leginkább az összemosás elemét alkalmazza mint a csúsztatás egy bizonyos formáját. Arra céloz (nem állít semmi bizonyosat jó demagóghoz méltóan), hogy egy Soros György által vezetett csoport irányítja csupán azokat a törekvéseket teljes mértékben, amelyek bevándorlók/ migránsok/ menekültek befogadását célozzák. Valójában Merkelt és a brüsszeli vezetők nagy részét Soros ügynökének kellene neveznie, bár erre semmi bizonyítéka nincs, sőt ha ezt tenné akkor beperelnék. Az amerikai milliárdos valójában egy abszolút kisebbségi (és minden valószínűség szerint hibás) törekvést képvisel csupán, az egyes országokban jelenleg is nagy vita van és keresik a problémák optimális megoldását.

Hozzá kell tenni, hogy számos európai politikus szerint Orbánnak LÉNYEGÉBEN igaza van abban, hogy mindenféle bevándorlásnak nagyon szigorú feltételeket kell szabni és átgondolt kontrollt kell alkalmazni, és ezzel én magam is egyetértek. Egymástól nagyon eltérő kultúrák szigetszerű együttélése szintén kerülendő, mert feszültségek robbanhatnak ki. A sok tekintetben helyeselhető cél és a választott eszközök valamint a félelemkeltő propaganda, hogy ebből politikai tőkét kovácsol inkább az, ami mindezt lerontja. ("A cél szentesíti az eszközt" - mondást a történelem már számtalanszor megcáfolta.)

4.Keresztény Magyarországot akarunk egy keresztény Európában.

Hízelgés a hallgatóságnak, ami valójában nem etikus (sőt gerinctelen) magatartás. A hatalom ígérgetése is benne van, hogy az áttörő választási győzelem az általa kereszténynek tartott értékrendszer fogja uralni a társadalmat. Ez egy nagyon olcsó trükk egy valóban értelmiségi hallgatóság számára - arra szólít, hogy ne gondolkodjanak. Sőt mi több: Össze kell zárnunk sorainkat - ez egy kimondottan katonás felszólítás, a demagóg beszédek jellemző eleme.

5.A kerítés építésekor a nyugati média... rágalomhadjáratot indított... központilag eltervezett, központilag vezényelt kampány volt.

Megint a bizonyítékok nélküli célzás mint a demagóg beszédek egyik fontos eleme. Nem szükséges azt feltételezni, hogy volt központilag irányított hadjárat, hiszen tudjuk, hogy a sajtó nagy része világszerte liberális beállítottságú különféle okok miatt. A hasonló értékrendszerű újságírók pedig hasonlóan fognak megítélni dolgokat. Emellett a szenzációhajhászat, a hírérték miatt bizonyos újságok túlzásokba esnek, és az sem állja meg a helyét hogy az EGÉSZ európai sajtó elítélő volt. Lehetséges, hogy a kerítés építése indokolt volt, ezt nem tudom megítélni. Viszont felmerül a kérdés: Mért éppen Magyarország (és Bulgária) épített kerítést és mért nem tették ezt mások? Milyen európai együttműködés az olyan, ahol az egyik tagország áttolja a problémát mások felé azzal, hogy lezárja a határait?

6.Legfőképpen felmerülő kérdés: mennyire hihető, hogy Orbán valamiféle egységes keresztény Nemzetek Európáját tartja szem előtt?

A tettek ismeretében azt lehetne mondani, hogy ez nem hiteles legfeljebb csak úgy, ha nem politikailag, hanem leginkább földrajzi értelemben gondolja, és az egységes Európa Oroszországot is magában foglalná. Ugyanis a tetteivel a legtöbbször gyengíti, nem pedig erősíti az Európai Uniót, a sokszor hangoztatott szuverenitás valamiért mindig ütközésbe kerül az EU törekvéseivel és döntéseivel.

7."Lehet-e keresztény ember, aki nem fogadja be a rászorulót?"

A demagóg elem itt két lépés vagylagosként való feltüntetése, mintha az egyik kizárná a másikat. Az, hogy menekülteknek IDEIGLENESEN menedéket nyújtunk, az már kizárja azt, hogy helyben segítsünk. (Itt Orbán épít a történelmi reflexekre, nálunk az "ideiglenes" intézkedések folytonos gazdasági megszorítások voltak, az ideiglenesen itt állomásozó orosz csapatok pedig megszállók.)

8.Európa nem segítséget vitt a válságrégiókba, hanem Líbia lebombázásával, a Szíriai beavatkozással maga tette tönkre azt.

Ez megint egy leegyszerűsítő városi mítosz, amely mögött nincsenek pontos elemzések. Egyrészt Szíriában az oroszok is beavatkoztak, az sem volt áldásos, másrészt pedig főként az amerikaiak tették ezt, akik semmilyen értelemben nem képezik Európa részét. Mi volt az EU politikája ezekben az esetekben és mit kellett volna / nem kellett volna tennie? Ha nem avatkozik be senki, akkor az lett volna a baj, ezért mindig annak van igaza, aki utólagosan okoskodik.

Orbán Viktor lassan húsz éve lassan húsz éve határozza meg a közbeszédet: ő és csapata dönti el, hogy mi a fontos, és milyen kérdéseket kell feltenni. A beszédeiben az állampolgárt idióta módon kezeli, demagóg módon az érzelmekre apellálva, hogy elfelejtsenek gondolkozni. Zavarosan összemos dolgokat, folyamatosan csúsztat és túloz, az őt támogató szekértábor segítségével egy évszázadra visszaveti nálunk a közgondolkodás minőségét. Jelenleg úgy tűnik, hogy semmi más, csak saját csődje fogja tudni megállítani ezt a hosszú menetelést. A hangzatos nagy szólamokkal való azonosulás révén a mezei polgár úgy érzi, hogy ő is a történelem része, alakítója tud lenni. Valójában pedig ez nem több mint pótcselekvés és a problémák hárítása, a kijózanodás és a földet érés eléggé fájdalmas tud lenni.