A militarizálódást, a harciasság felerősödését tárgyalni nem könnyű feladat, mivel "a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmazhat", ahogy mondani szokták. Nehéz meghúzni a határát annak, hogy mit tekintünk még egészséges mértékben harciasnak és mit túl agresszívnak, mivel az érzékenységünk nagyon különböző mértékű és eltérő irányú lehet. Az összkép azt mutatja, hogy egyes országok manapság a militarizálódás felé haladnak, és sajnos nálunk is jól láthatóak ennek a jelei.

A kórság tünetei

A harciasság felerősödése történhet egyének, kisközösségek szintjén, viszont nem ritkán az állami propaganda részét képezi. Van ahol az előbbi jellemző, nálunk viszont sokkal inkább az utóbbiról van szó - amire némi magyarázatot adhat a magyar állampolgárok köztudottan alacsony szintű asszertív érdekérvényesítő képessége és az alulról építkező érdekvédelmi szervezetek hiánya. A militarizmus "kultúrájának" tünetei mindamellett jól ismertek, ide tartoznak többek között az alábbiak. 1. Ellenségképek folytonos sulykolása a médiumokban (multi cégek és az "általuk irányított" Európai Unió.) 2. A láthatatlanul beszivárgó ellenség képének szuggerálása (migránsok, liberálisok=az autokráciát nem elfogadóak), ezzel is a kvázi háborús helyzet (szükségállapot) fenntartása - legalábbis a fejekben. 3. A politikai szövetség gyengítése és szövetkezés az ellenlábas nagyhatalmakkal. (A partnereink felől nézve Orbán kavarja azt a barna valamit, ami kása állagú.) 4. A katonás szellem erősítése az oktatásban: poroszos rendszer, kötelező testnevelés órák (még véletlenül sem sport foglalkozások), lőgyakorlatok bevezetése. 5. A katonás parancsuralmi rendszer erősítése az államigazgatásban és az állami szerveknél. 6. Azok támogatása, akik a közbeszédben agresszív, leegyszerűsítő, nagyképű stílust képviselnek, az "értelmiségi finomkodás" helyett. 7. Mivel a társadalom mozgósítása csak nemzetállami szinten lehetséges, emiatt a szélsőségekig vitt nacionalizmus lehet a megfelelő ideológiai keret. 8. A nagy építkezések és nagy rendezvények is alkalmasak lehetnek az állam erejének demonstrálására és a propaganda erősítésére. Ha például azt mondjuk, hogy "Minden tíz falu építsen egy stadiont", akkor ezzel szükség esetén akár mozgósító tömeggyűlésekhez is helyszínt biztosíthatunk. (Nem véletlen, hogy Hitler is szeretett stadionokat építeni.) És így tovább, lehetne folytatni... a kedvezőtlen tendenciák ellenére remélhető, hogy azt a bizonyos Rubicont még nem léptük át, a háborús logika felerősödése csak átmeneti jelenség.

Mitől indul be a militarizálódás?

Akik erre az útra lépnek úgy vélik vagy legalábbis úgy érvelnek, hogy ezt kényszerből teszik és valakik kiprovokálták belőlük. Ezek az érvek azonban többnyire gyenge lábakon állnak és inkább az tételezhető fel, hogy előbb mentek el valamiért a harciasság irányába és utána kerestek rá magyarázatot. (Kimutatható egyébként, hogy a legfontosabb döntéseink többsége ilyen ösztönös módon születik, és az elménk mindig utólag keres rá társadalmilag elfogadható és valamelyest hihető magyarázatot.)

Alapvető okokat nem biztos, hogy lehet találni, sőt úgy tűnik, hogy időről időre bizonyos ciklusok szerint változik a társadalmak közfelfogása ebben az irányban. Talán mert sokan vannak, akik unják a "bürokráciát" és szeretnének helyette valami mást, tehát az unalom is lehet egy motiváció. Viszont ha általános okokat keresünk, akkor főként azokra az országokra jellemző, ahol sokan vallják azt a meggyőződést, hogy a nemzetközileg elfogadott játékszabályok nekik nem kedveznek és mindenképpen hátrányba fognak kerülni másokkal szemben. Nincs kreatív válaszuk az alapvető problémákra, hogy másoknak mért sokkal könnyebb és mért élnek sokkal jobban: emiatt tudati síkon visszalépnek egy szintet egy ősibb reakció felé. Ennek a reakciónak a lényege: "Foglald el a pozíciót bármilyen eszközzel, amid van." Például foglaljuk el a pécsi vízművet biztonságiakkal, tekintet nélkül arra, hogy nemzetközi jogi normákat sértünk, és azt sem gondoljuk át, hogy a saját pénzügyi helyzetünket fogjuk ezzel hosszabb távon meggyengíteni. A lényeg a huszáros rohamban van, amivel egy csapásra meg akarjuk oldani a problémát, tárgyalások nélkül. Mivel a célhoz vezető utat túl fáradságosnak és kanyargósnak ítéljük, ezért szeretnénk valamilyen módon levágni.

A harciasság és az indulatosság nyilvánvalóan egy igen ősi reakció, nyilvánvalóan nem is lehet más, hiszen a militarizálódás a józan ész diktálta legelemibb logikai szabályokat is figyelmen kívül hagyja (ami szembetűnő például Napóleon és Hitler esetében). Ezzel szemben az emberi fejlődés része az ösztönös késztetéseink hajtóerőként való felhasználása kreatív tevékenységeink során (pl. másokkal való versengéssel). Gyakran viszont sajnos azt látjuk, hogy ha az emberek vagy közösségek az életüket kudarcosnak élik meg, akkor hajlamosak visszalépni több szinttel lefelé a könnyebb útra, ami emberileg teljesen érhető és elfogadható magatartás. Alighanem az emberi pszichének a kreativitást nélkülöző, destruktív alapjáratáról van szó. Ez pedig sokaknak esetleg nem is tűnik fel, sőt "normálisnak" tartják, mivel emberek nagy csoportjai számára évezredeken keresztül a háborúskodás semmivel nem volt ritkább mint a béke állapota.

Ez az út azért is járható, mert a vezetők eleinte ugyan félnek a különféle "háttérhatalmak" bosszújától, de egy idő után már úgy látják, hogy például kár volt az IMF-fel annyira kesztyűs kézzel bánni, és az EU szabályait is bátran meg lehet szegni, nem fognak minket kizárni se le nem fogják a pénzek folyósítását, sőt az állampolgárok nagy tömegei sem vonulnak az utcára tüntetni. Ergó az állampolgárok nagy része ugyanolyan passzív marad, és a nagy nemzetközi szervezetek (adott esetben az EU) sem is annyira erősek, mert való igaz, hogy általában súlyosabb megoldandó problémáik is vannak annál, minthogy kisebb országok okozta galibákra túl sok figyelmet fordítsanak. Kicsiben úgy néz ki a helyzet, mint amikor valaki elindul egy úton, amiről legbelül érzi, hogy amit tesz az bizony csibészség, de mivel nem sújt le rá azonnal a "jó istenke" a villámaival, ezért egyre bátrabban mer tovább menni...

Militáns birodalmak és katonaállamok

Manapság Észak-Korea a legjobb példa az extrém mértékű militarizálódásra, vagy a nemrég megdöntött Iszlám állam volt ilyen. Azonban minden korban előfordultak ezekhez nagyon hasonló államok: a múlt században a fasizmus és a kommunizmus (főként Hitler és Sztálin állama) voltak az efféle teljes mértékű militarizálódás elborzasztó esetei, de Mao és Pol-Pot is ugyanilyen eklatáns példák. A 20.századi totális rendszerei, amelynek Mussolini, Franco, Pinochet és más katonai diktátorok inkább az enyhébb formáit képviselik, csupán speciális altípusai a különféle katonaállamok általános kategóriájának. Ha visszamegyünk az időben, akkor minden korban találunk ilyeneket: a porosz Nagy Frigyes a végletekig háborúzott, az Oszmán-Birodalmat is időnként militáris szellemiség hatotta át, a mongolok teljesen egyértelműen ide sorolhatók, az ókorban pedig asszírok, hettiták és tucatnyi hasonló katonaállam képviselte ezt a vonalat.

Kik azok, akik kigyógyultak?

Akik már egyszer belementek keményen ebbe az utcába, próbálják elkerülni, főként akkor, ha közben egy sokkal járhatóbbat és működőképesebb is megtapasztalnak. Például a németek, franciák, észak-olaszok, japánok, osztrákok vagy finnek mind megtalálták a saját egyéni útjukat (mindegyik eltérő gazdasági vonásokkal), ezért a harciasság náluk nem népszerű politikai síkon. Közép-Kelet Európa országai azonban még nem találtak rá a saját útjukra.

Érdekes megvizsgálni a kereszténység hatását, hiszen elvileg segíthetne e téren. A Biblián belül az Újszövetség valóban teljes mértékben az erőszakmentes együttélés és a békés együttműködés irányába mutat, ezzel szemben az Ószövetség egy haragvó Istent mutat be és meglepően nagy része ír le különféle csatákat (amelyeket Izrael törzsei vívtak az ellenséggel). Teljesen érthetetlen számomra, hogy például a terjengős leírások különféle csatákról milyen szerkesztési elv alapján maradtak benne a kereszténység szent könyvében - hacsak nem tételezzük fel, hogy annak idején szándékosan hagytak kiskapukat a manipuláció számára.

A távol-keleti kultúrákban ezzel szemben a konfucianizmus, taoizmus és buddhizmus szemlélete úgy tűnik, hogy jobban kedvezett az erőszakkal teljesen szakító magatartásnak és inkább egy kifinomultabb, a saját út keresését ösztönző magatartást bátorított. Ez persze csak egy ok lehet a sok közül, amely magyarázatot szolgáltat a kelet-ázsiai országok felemelkedésére.

A szuronyokra nem lehet ráülni

Ezt a mondást Talleyrandnak tulajdonítják: a militarizálódás önerősító folyamat, és ha sok a fegyver, akkor azokat inkább előbb mint utóbb használni is fogják. Az I. világháború előtt a nagyhatalmak közti fegyverkezési verseny annyira elfajult, hogy mindenki egyre jobban tartott a többiek támadásától, és egyre erősebb lett a háborús feszültség, amely egy csapásra kirobbant. Manapság sincs ez másként, az USA példája is rávilágít arra, ahogyan az erős háborús lobbi folyton beavatkozásokat szorgalmazott a világ különféle pontjain. Vagy például Izraelben is a rengeteg fegyver úgy tűnik, hogy leginkább a konfliktusok éleződése irányába hat. Oroszország viszont csak fű alatt avatkozik be mostanában, és fegyverez fel egységeket a szomszédos államokban a saját érdekében - az állam és a társadalom militarizáltsági foka az oroszoknál is elég magas. A sort a muzulmán multimilliomosok (nem pedig Soros György) által pénzelt arab terrorizmus zárja, a militarizmus legalattomosabb példájaként.

Fontos-e, hogy mit gondol erről Orbán Viktor?

Valójában nem, két okból sem. Az egyik, hogy az ember felfogása a korral változik, általában merevebbé válik a hatalom birtokában. (Ceausescu is mérsékelt politikusként kezdte pályafutását.) Másrészt azért sem, mert a politikusokat általában a pragmatizmus vezeti a döntéseikben és mindig azt fogják képviselni, amire leginkább igény van, ami jól eladható. A tehetséges és szakmájukhoz jól értő politikusokat viszont az különbözteti meg a nagyon ritka zseniálisaktól (mint Gandhi, Mandela vagy De Gaulle), hogy csak az utóbbiak képesek igazán távlatos szemléletben is gondolkozni. Egy Horthy Miklós például nem volt képes felmérni azt, hogy a felébresztett erőket egy idő után már nem lesz képes kontrollálni.

Nem a nemzetállami szinten van a megoldás kulcsa

A nemzetállami keret nem segít ennek a problémának a megoldásában. Minden ember sokféle közösség része, amelyek közül csupán egyik a nemzet, a kisközösségi, a kistérségi, esetleg az európai identitás szintén fontos. Nem véletlen, hogy a nemzetállamok fejlődése és változása önmagukban teljesen érthetetlen, zavaros képet mutat. Amiatt nem érthető, mert mindig egész régiók fejlődnek egymással párhuzamosan, és ezek a régiók az államhatárokat is gyakran keresztezik. (Például ilyen régió a Bécs-Pozsony-Budapest szolgáltató központok által képviselt, iparvidékekkel szegélyezett terület, amely a nemzetközi együttműködéssel a militarizáló törekvések ellenében hat.) Sokszínű, sokféle életmódot lehetővé tevő, magas szinten együttműködő közösségek képesek csak meggátolni a harci szellemiség és a társadalmat megosztó, a józan ésszel nézve irracionális háborús logika eluralkodását.

A Deutsche Bank tanulmányából legalábbis eléggé nyilvánvalóan az derül ki, amit már legalább Marx óta tudunk, hogy a gazdasági érdekek jelentős mértékben meghatározzák a politikai törekvéseket, és nem kivételek ez alól az egyes a regionális függetlenségi mozgalmaira sem. Ennek megítéléséhez ismerni kell az adott régiók által termelt jövedelem (GDP) egy főre eső értékét az adott országon belül, amely megmutatja, hogy az adott régió mennyire lóg ki felfelé vagy lefelé az adott országos átlagától. Emellett meg kell nézni azt is, hogy milyen mértékű a gazdasági autonómia: magyarán a megtermelt jövedelmekből mennyit von el az állam és mennyit hagy az adott régióban.

Ily módon magyarázatot nyer az a tény, hogy a baszkok, akiknek az ETA nevű függetlenségi szervezetének a radikális szárnya terrorszervezetként volt hírhedt egy időben, mért nem követelik manapság annyira a területi függetlenséget. Baszkföld ugyan Spanyolország egyik leggazdagabb tartománya Navarrával, Madriddal és Katalóniával együtt, azonban amíg a baszkok és Navarra széles körű gazdasági autonómiát kaptak, Katalóniáról ugyanez már nem mondható el: a katalánokat az adók központosítása igen érzékenyen érinti. Az észak-spanyol régiók közül Katalónia messze nagyobb a mintegy 7,5 milliós lakosságával mint a 2 milliós baszk föld, ezért a gazdasági súlya miatt a spanyol államot érzékenyebben érintené az adókiesés. Ezzel együtt erős a nyomás az elszakadás pártiak részéről és a reális kompromisszum valószínűleg a jelenleginél szélesebb autonómia lehetne.

A függetlenségi törekvések más nyugat-európai országokban is a gazdag régiók esetében a legerősebbek: Dél-Tirol vagy Veneto Észak-Olaszországon belül éppúgy magasan átlag feletti mint amennyire Flandria is gazdagabb Valóniánál Belgiumon belül. Ezen kívül az északi területek mindegyik országban dinamikusan fejlődnek, a déliek pedig stagnálnak. Az erősen polarizálódott Olaszországban még véletlenül sem Szicília vagy Kalábria szeretne elszakadni, hanem az északi Lombard-Liga.

A 2010-es években a növekvő területi különbségek hatására felerősödött a regionalizmus és ezzel összefüggésben a szélső jobboldal: ezt a trendet a leglátványosabban a belgák tudták megtörni, miután 2011-ben az államháztartási reform nagyobb mozgásteret hagyott (azaz nagyobb gazdasági autonómiát) az egyes régióknak. A nagyobb területi autonómia a belgákhoz hasonlóak csökkentette a szélsőjobb pártok támogatottságát Németországban és Ausztriában is.

Skóciában mint tudjuk a referendum a maradáspártiak egyértelmű győzelmét hozta 2014-ben. Ennek fő oka valószínűleg az volt, hogy a skót egy főre eső GDP átlag alatti, csupán 95%- az Egyesült Királyság átlagának. Főleg a tartomány déli részén vannak sokan, akik ezer szállal kötődnek az angol gazdasághoz, főként Londonhoz, amely az egész brit gazdaságban afféle (jó vagy rossz értelemben vett) pénzpumpaként működik. Ha a brexit révén a britek levágják az arany tojást tojó tyúkjukat, az európai pénzügyi központként működő City-t, akkor meggyengyül ez a pénzszivattyú és az ország régiói, amelyek szinte mindegyike az EU átlag alatti szintű GDP-t állít elő, keményen megszenvedhetik a váltást. Skócia, amely jelenleg is a 3. leggazdagabb régió az Egyesült Királyságban, a nagy mértékben kiszélesített autonómia ellenére ismét kiírhatja a referendumot az elszakadásról, bízva abban, hogy megkapja az északi-tengeri olaj-lelőhelyek legalább egy részét.

A Deutsche Bank szerint igen sok hátrány érné pénzügyileg a nagy országokból önmagukat függetlenítő régiókat: a kis országoknak nyújtott bankközi kamatlábak általában magasabbak (a politikai kockázat miatt), az adminisztrációs költségek is növekednének, az intenzív kereskedelmi kapcsolatok pedig visszaesnének az új államhatárok miatt. Emellett az államadósság viszonylag nagyobb részét is kénytelenek lennének átvenni az új államok. Az is kétséges lenne, hogy az új országok csatlakozhatnának-e az Európai Unióhoz, és ha igen akkor milyen módon. A Deutsche Bank kutatói szerint a függetlenség valószínűleg több hátrányt jelentene mint előnyt még a gazdag régiók esetében is.

A nyugat-európai állampolgárok többsége számára mindenképpen a pénzügyi előnyök és hátrányok jelentik a legfontosabb érveket a függetlenség-párti vitákban. Kelet-Európában látszólag az érzelmek többet számítanak, de itt is éppúgy jelen vannak a kemény gazdasági érdekek. Például (az egyébként teljesen jogos) székelyföldi autonóm törekvések esetén gazdasági szempontból jelenleg alighanem a magyar állam külső támogatása is fontos szerepet játszik.

A zseniről azt mondják, hogy a káoszban is képes eligazodni vagy más szavakkal mondva vannak páran, akik meglehetősen éles szemmel képesek meglátni az igazán lényegi dolgokat. Én magam hat igazán jelentős társadalomtudományi művet találtam a 20.századból, amelyek az alábbi közös jellemzőkkel bírnak:

1.Nem elvont, hanem nagyon konkrét dolgokról írtak, olyasmikről amit az emberek a bőrükön éreztek, nagy hatást váltva ki ezzel az értelmiségi közvéleményben.

2.Világos, pontos és közérthető stílus jellemzi őket.

3.Nem az a lényeg, hogy mindenben igazuk kellett volna, hogy legyen, hanem a kreativitás és a másokra gyakorolt inspiráló hatás.

4.Empátiával és jobbító szándékkal íródtak, a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében.

5.Szövegeik ma is "ütnek", mert a lényegi mondanivalóik ma is aktuálisak.

Fontos, hogy mindannyian Magyarországon maradtak és az itteni állapotokra reflektálnak, keresnek megoldásokat. Időrendi sorrendben az alábbiak.

1.Szekfű Gyula: Három nemzedék (1920, újra írva 1934-ben)

Mért vallott nálunk kudarcot a liberalizmus? - Ismerős ez a kérdés valahonnan? Szekfű is már arra kereste a választ, hogy Széchenyi és a reformerek nagy generációjának liberális törekvései hogyan torzultak el az őket követő generációk alatt. A trianoni sokk után jött egy nagyon felkészült történész és adott egy közös gondolkodási alapot, amivel megmutatott egy középutat a fellengzős és üres nacionalizmus valamint a naiv gazdasági idelalizmus között. Habár a stílusa régiesnek tűnhet az erénye, hogy nem keni el a problémákat mint ahogyan azt a rendszerváltás után tettük. Emellett bátran mer tükörbe nézni - ezen a ponton különbözik az egészséges szintű hazafiság az elvakult nacionalizmustól. Kár, hogy az utóbbi évtizedekben nem volt nálunk ilyen kiemelkedő koponya mint annak idején Szekfű, valamint a politikai megfelelője, a szintén zseniális Bethlen István. Szegény Szekfű Gyula, amikor morális hanyatlásról beszélt, akkor nem tudta még, hogy mi következik, és milyen mélységeket érhetnek el a következő generációk...

2.Illyés Gyula: A puszták népe (1936)

Az írók egy csoportja a '30-as években felismerte, hogy a városi értelmiségiek számára Magyarország nagy része ugyanolyan ismeretlen és felfedezetlen terület mint fekete Afrika. Még a gazdasági fellendülések idején is mint ami a Horthy-korszakot is jellemezte, az ország jelentős területén megmaradt a mély szegénység. Nem elkerülhetetlenül szükséges ugyan, de eléggé gyakori, hogy az egyes kormányok egész nagy társadalmi rétegeket áldoznak be a céljaik érdekében. A magyar szegényparaszt folyamatos gürcölését, vegetálását írta meg Illyés ebben a szociográfiában - bár mások is írtak hasonlóan jelentős műveket, pl. Féja Géza és Veres Péter. Ha belegondolunk, a helyzet nem sokat változott: van egy iparosodott terület az ország középső és észak-nyugati területein, de főleg délen, keleten és észak-keleten a turizmus által nem érintett részeken rengeteg lepukkant kis falut és pangó városokat is találunk. Sokan élnek vagy inkább vegetálnak minimálbérből vagy közmunkából, a képzettségi szintjük relatíve ugyanolyan alacsony mint Illyés szegényparasztjainak az akkori városi polgárhoz képest. Kormányunk, amely leszállította a tankötelezettséget és egy kulcsos adórendszert vezetett be, viszonylag keveset tesz a mai alsó osztályok felemelésének érdekében, viszont tudja, hogy az önmagát "vesztesként" látó csoportok egy-két apró gesztussal (pl. rezsicsökkentéssel) és a hangzatos demagógiával is megnyerhetőek, csak tudni kell jól váltogatni a félelemkeltést és a nemzeti büszkeséget idéző szólamokat... Bár ezzel korántsem állunk egyedül Európában.

3.Bibó István: Válogatott tanulmányok (nagyrészt 1945 és 1948 íródtak)

Bibó István nevét a "rendszerváltók" kapták fel, neve összeforrt a rendszerváltással, emiatt egyfajta naiv, kevéssé gyakorlatias filozofálgatást idéz. Ami viszont elvitathatatlan az írásainak minta szerűen színvonalas stílusa: közérthetőség, világosság, higgadt és precíz fogalmazás. Manapság mindezeknek pontosan az ellentétét tapasztaljuk a közéletben, machiavellizmust, cinizmust és szervilitást a bayerzsoltok, schmittmáriák és szijjártók megnyilatkozásaiban. Pedig lehet írni a kelet-európai kis államok nyomorúságáról, zsákutcás magyar történelemről vagy akár zsidókérdésről (Bibó főbb műveinek kulcs-szavait idézve) igényes módon is.

Bibó helyzetértékelése meglehetősen pontos volt, főként az 1956-os forradalom leverését követően. Leírása ma is nagyon találó:

"…Eddig minden kommunista párt struktúrája a következő volt: .... a hatalomátvétel után – legkülső körként következtek az opportunisták és bürokraták, akiknek számára a párt elsősorban érvényesülés vagy egzisztenciabiztosítás volt. A jelenlegi magyar párt súlypontja teljességgel ez utóbbiakra tolódott. A vezérkar egy egészen kis csoportra zsugorodott össze, kik hol kétségbeesett nyakatekertséggel, hol cinikus nyíltsággal nevezik meg azt, amit csinálnak. "

Ezeket a sorokat pedig nem lehet elég sokszor leírni:

„Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. "

Nagyon keveset sikerült mindebből a gyakorlatba átültetni, és mikor jön el valóban a kijózanodás pillanata, amikor majd megint nekifoghatunk?

4.Hamvas Béla: Öt géniusz (1960-as évek?)

A kommunista rendszerben Hamvas művei nem jelenhettek meg csak halálát követően annak ellenére, hogy amit írt, annak semmiféle politikai vonatkozása nem volt. Vagy talán éppen emiatt féltek tőle. Az Öt géniusz a földrajzi és éghajlati viszonyoknak az ott élő emberekre gyakorolt hatásáról szól: a temperamentumos déli, a hidegen racionális északi vagy éppen az érzelmes keleti ember képe közhelyszerű, azonban Hamvas nagyon érzékletesen tud írni ezekről, sokkal inkább költői mint tudományos megközelítéssel. Magyarországon a különféle kulturális hatások, az egyes "géniuszok" erősen keverten jelennek meg, emiatt is jellemző ránk, hogy csapongunk az egyes végletek között. A táj és éghajlat kultúrára és életmódra gyakorolt hatása egyébként tudományosan is továbbvihető és magyarázó erővel bírhat mondjuk a magyar és a holland közfelfogás összehasonlításakor. A Kárpát-medencében hihetetlenül kellemes, kiegyensúlyozott éghajlaton és természeti szépségek között élünk, ami hátrányt is jelenthet, mert alighanem hajlamosít a tespedésre. Hamvas könyvének azonban van egy másfajta értelmezése is: bátran legyünk lokálpatrióták, az is adhat egy értelmes célt az életünknek ha megvalósítunk valamiféle egységet szűkebb környezetünkkel (egy TV sorozat címét kölcsönözve egyfajta "Szerelmes földrajz"). Hamvas talán a legáltalánosabb érvényű és legjobban olvasható magyar esszéista.

5.Kornai János: A hiány (1980)

A szocialista tervgazdaságok működésének alapos elemzése: állami bürokráciákról volt szó, ahol senkinek nem állt érdekében a hiány megszüntetése. Bevezette a "puha költségvetési korlát" fogalmát, amely annak idején az állami vállalatokra, manapság a megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkező szervezetekre érvényes. Ezek nem tudnak annyira rosszul gazdálkodni (lásd fideszes önkormányzatok), hogy az állam ne segítené ki őket, végső soron az adófizetők pénzéből. Ezzel szemben az állampolgárok esetében a "kemény költségvetési korlát" érvényesül: ha nem fizetnek, akkor behajtja rajtuk az államhatalom, az adóhivatal vagy a bankok. Kornai közgazdászként aligha vette észre, hogy a "hiány" fogalma mennyire általánosítható a kelet-európai polgárok félelmeire: mindig van létbizonytalanság, mert elvehetik tőlem ami van, mindent elveszíthetek ha a politikai kapcsolataim nem a megfelelőek. Ha a Hiány c. műben elemzett "kultúrát" alkalmaztuk volna a rendszerváltásra, akkor nem ért volna meglepetésként minket, hogy az emberek többsége az első adódó lehetőséget kihasználta, hogy bevásárolhasson Bécsben és a hosszú távú tervezés helyett mennyire a pillanatnyi előnyök kihasználása és a korrupció vált elterjedtté.

6.Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák (1979), Diagnózisok (1982) - Jelenleg egy kötetben kapható

Egy olyan társadalomtudósról van szó, aki a kevésbé sikeres politikai szerepvállalásáról vált híressé. Számos magyar értelmiségihez hasonlóan nem tudott ellenállni a hatalom kísértésének, - pedig a politika világa egészen más készségeket kíván meg mint az írás és a szociológia művelése, ezért aki jó az egyikben, általában totális kudarcot vall a másik területen. Könyve azonban a '80-as évek elején igencsak felkavarta az állóvizet nálunk, amikor olyan negatív jelenségeket ír le mint például az infantilis viselkedés, amelyek ugyan nem valamilyen politikai rendszer következményei, a rendszer viszont megerősíti, elfogadott normává teszi ezeket. Lényeges megállapítása: "A magas kultúra tekintetében fejlett... a mindennapi kultúra vagy viselkedés kultúra terén fejletlen vagy akár: elmaradott ország vagyunk.” Az önismeret sem az erősségünk: Egy vizsgálata szerint "a megkérdezetteknek mintegy 90%-a önmagukat derék, erkölcsös, másokkal szemben „jó szociális beállítottságú” embernek tartja, társaikat viszont „önzőnek”, „anyagiasnak”, „képmutatónak”, „gőgösnek”, „erőszakosnak”. Saját rossz tulajdonságaikat csupán „alkati esendőségként”, megbocsátható gyengeségként élik át, mások vétkeit azonban mindig jellemhibaként említik."

Hankiss tanulmányaiból is jó előrejelzést lehetett volna adni, hogy mi fog történni a társadalomban a rendszerváltozás után, és mivel a kultúra sokkal lassabban változik mint a politikai rendszer, hogyan lehetett volna elkerülni, hogy az emberek nagy része a változásokat mélypontként élje meg.

Némelyik múlt századi gondolkodó, társadalomtudós esetében számomra úgy tűnik, mintha nem ismerték volna fel, hogy mennyire fontos, iskolateremtő jelentőségű művet írtak. Maradandó műveket alkottak, de talán még többet hozhattak volna ki mindebből, ha következetesen ezt a vonalat viszik tovább és gondolataikat még jobban kidolgozzák, ahelyett hogy elkalandoznak teljesen más területek felé.

A magyar munkahelyen nagy részén,- elsősorban a közszférában, az állami vállalatoknál, de a magyar vállalkozások jelentős részében is,- jellegzetes szélső-jobboldali, ultrakonzervatív felfogás jut érvényre. Megjegyzem, hogy az egyén szintjén ez a felfogás nem mindig esik egybe a pártpreferenciákkal, mert nálunk a politikai és a gazdasági értelmű konzervativizmus sok esetben ketté válik. Másrészt azonban ez a fajta logika homlokegyenest eltér a nyugat-európai, dominánsan teljesítményközpontú felfogástól.

Amikor a kormány vezetőket nevez ki, akkor a politikai megbízhatóság mindig elsődleges szempont. A legkisebb kockázat e szempontból a rokoni, haveri és egyéb ismeretségi körben van: ugyanis az ultrakonzervatív felfogású emberek számára alapvetően csak az a biztonságos, amit ismer és akiket ismer, és nem akarnak semmiféle kockázatot vállalni. Emiatt számukra teljesen természetes a vezetők kinevezése egyfajta (szűkebb értelemben vett) "közösségközpontú" elven, - és nem is értik az ezzel szembeni kritikákat.

Ugyanis számukra evidens az, ami a mérsékelt jobboldaliak és mérsékelt baloldaliak számára egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy katonás rendszerre van szükség, ahol a helyi vezetők is csupán végrehajtói a pártközpont ideológiai boszorkánykonyhájában megszületett döntéseknek. Ez esetben személyes alkalmasság az adott munkakörre alárendelődik a politikai lojalitásnak. Ennek következtében az állami hivatalok, a MÁV, az egészségügy és az oktatás területén az elmúlt hét évben rengeteg hozzá nem értő hivatalnok került pozícióba. Ennek tudható be az, hogy a bürokrácia-csökkentő intézkedések nem hoznak átütő eredményt, hiszen az inkompetens vezető nem mer dönteni és minden döntését papírokkal akarja alátámasztani (fél a személyes felelősségtől), ami átragad a beosztottakra.

Másrészt mivel ezen a fajta felfogáson számos magyar vállalkozás sem tud túllépni, ezért az inkompetens vezetők nagy száma részben megmagyarázza azt, hogy nálunk a hatékonyság, a termelékenység gyakorlatilag stagnál, szemben a régiónk legtöbb országával. (A sok olcsón kapott pénz, az uniós források sem ösztönöznek a hatékonyság fejlesztésére.) Az informatikai fejlesztések például elvben növelik a termelékenységet, az egy dolgozó által időegység alatt előállított hozzáadott értéket. Azonban ha a bürokrácia nem csökken és a vezetők nem alkalmasak sem az informatikai fejlesztések áttekintésére, sem a hatékony munkaszervezésre, akkor nem fogják tudni kihasználni az újabb generációk, a digitális bennszülöttek informatika terén mutatott nagyobb affinitását sem.

Érdekes, hogy a jelenleg domináns ultrakonzervatív felfogás számára a kapitalista rendszer gyakorlata mennyire idegen. Egyrészt a szakértelem számukra afféle "bolsevista trükk", ezért az ő "szakértőik" (történészek, közgazdászok, társadalomkutatók) nívós szakmai vitákra teljesen alkalmatlanok a tudományág jeles képviselőivel szemben és nem véletlenül csak a saját belterjes köreikben, a "hívők" előtt fejtik ki az általában nem túl higgadt, ideológiai elemekkel teli és érzelmi ráhatást bőven alkalmazó nézeteiket. Így például nem értik, sőt felháborítónak is tartják, hogy a rendszerváltáskor a legtöbb magyar vállalatot mért konkurens nyugati cégek vettek meg - nem elégíti ki őket a válasz, hogy ők értettek hozzá a legjobban. A teljes mértékben közösségközpontú ember számára az akkori nagyvállalatok állami tulajdonban való tartása lett volna az egyedüli megoldás. (Nem ismerve az akkori pontos helyzetet és a lehetőségeket.)

Másrészt az ő szemükben a tudomány mindig gyanús, főként ami a társadalomtudományi oldalt, például a közgazdaság tudományt érinti. A "piac láthatatlan keze" számukra a szabadkőműves háttérhatalmat jelenti - hiszen valójában nem hisznek általános elvekben, csupán személyes kapcsolatokban. Annak ellenére így van ez, hogy a tudományos kísérletek szerint az egész élővilágban gyakori jelenségről van szó: kísérleti patkányok, az egymást kurkászó majmok sőt a tudatossággal gyakorlatilag nem rendelkező, egymást tisztogató halak esetében is ki lehetett mutatni a kereslet-kínálat törvényének érvényesülését.

Mivel a magyar társadalomban a nyugat-európai jobboldalt jellemző társadalomszervező elvek csak részben váltak a hagyomány részévé, ezért a radikálisan (azaz mereven) jobboldali gondolkodásúak, akik csak a hagyományt tisztelik és számukra minden újdonság gyanús, tudattalanul egy feudális jellegű társadalomszerkezet irányába mennek: ahol a személyes patrónus viszonyok a meghatározók, a vezetők pedig a feudális hűbérurak, akik fő feladata, hogy "megvédjék" a dolgozót ("keményen dolgozó kisembert") attól, hogy "az ellenség keze betegye a lábát", és akármilyen változástól. A személyes teljesítmény és a hatékonyság másodlagos, csak annyiból szempont, hogy egy ilyen rendszerbe is kelleni fognak a hozzáértők, a zongoracipelők, hogy működni tudjon. Ők azonban némileg hátrányban vannak a vattaemberekkel, a politikai megbízott vezetőkkel és a vezetők személyes bizalmi embereivel szemben. A feudális struktúra ráadásul röghöz kötő: ellenérdekelt abban, hogy a dolgozó képezze magát, konvertálható tudást szerezzen (pl. nyelvtudást) és kevéssé ösztönzi az alulról jövő újítási javaslatokat (hiszen az ész osztása a vezetőség dolga).

Megjegyzem, hogy a magyar kormány működésében nem az ultrakonzervatív trend az egyedüli, de sajnos a dominánsnak mondható, főként amit a társadalom felé aktívan kommunikál és amilyen példát mutat. (Ily módon befolyásolva közvetve a magyar vállalkozások szerveződését is.)

A közvélekedéssel ellentétben, az USA és néhány nyugat-európai ország jelenlegi gazdasági dominanciájának fő oka nem annyira a sok tőke és a gazdasági vagy pénzügyi erőfölény, mint a vállalataik szervezettsége és hatékony működése. Ez csak azok számára lesz nyilvánvaló, akik már dolgoztak valóban hatékonyan működő vállalatoknál, ahol a szervezettség, a teljesítmény központúság valamint a vevőorientáltság, a vevőnek nyújtott szolgáltatás színvonala az elsődleges. (Tökéletesen működő vállalatok természetesen nincsenek, az viszont alapvető, hogy például igyekeznek a teljesítményeket különféle mutatókkal mérni.) A kiválasztásnál elsődleges szempont az alkalmasság: sokak véleményével ellentétben, ha a jelölteket többen is meghallgatják, akor némi gyakorlat birtokában nagy biztonsággal felállítható egy sorrend, hogy ki mennyire alkalmas az adott pozícióra. Ha a felvétel az egyéni alkalmasságok mentén történik, akkor nagyobb valószínűséggel fog egy idő után mindenki olyan pozícióba kerülni, amihez ért és amit szeret csinálni, nem csak azért veszik fel mert ismer valakit vagy éppen kell a munka és a munkahely közel van, majd csak ellébecol valahogyan (főleg ha "csókos", azaz van ismeretsége). 

Ehhez ki kell zárni olyan tényezőket, hogy az illető hány éves, milyen nemű vagy személyesen mennyire szimpatikus. Az USA-ban ebben kimondottan tehetségesek (amit az is mutat, hogy színes bőrű elnököt választottak és egy nő is majdnem elnyerte az elnöki széket), sőt náluk még a büntetett előélet miatt sem zárható ki a jelölt, feltéve, hogy az elkövetett bűncselekmény nem kapcsolódik a betöltött munkakörhöz. Aki dolgozott modern vezetőkkel (nyugat-európaiak között nagyobb eséllyel vannak ilyenek), az láthat arra példákat, amikor fekete-fehéren a nyújtott teljesítményt értékelik, nem pedig azt, hogy ki tudja jobban megmagyarázni. Arra is láttam példát, hogy a beosztott felfogása eltért a vezetőtől és többször keményen összevitatkozott vele, a vezető ezt mégis ki tudta zárni és kitűnő értékelést adott a dolgozó munkájára. 

A kép persze nem ennyire fekete-fehér: a teljesítmény központú cégeknél is számítanak szociális szempontok, ott is kialakul valamilyen szociális hierarchia. Sőt, német vagy dél-koreai cégekről is hallani, hogy mennyire katonás szervezettségűek tudnak lenni. A katonás szervezet is lehet nagyon hatékony, feltéve hogy a vezetőket az alkalmasság, nem pedig a politikai megbízhatóság alapján választják ki: és közismert, hogy az iskolai végzettség és a szakmai tapasztalat mennyire számít ezekben az országokban. A túl individualista felfogás egyébként sem előnyös, az egyéni alkalmasságon kívül mindenhol a csapatmunka szervezettsége a döntő (átláthatóságot, jó információáramlást beleértve). Azonban csapatmunkáról nem beszélhetünk olyan cégeknél, ahol a vállalati kultúra része az, ha a dolgozó felfelé nyal és lefelé tapos, és ahol az ügyeskedés valamint a nagy duma fontosabb mint a legjobb megoldások keresése. A vállalat eredményességére ugyanúgy lényeges hatással van a dolgozók közötti együttműködés szintje, ahogyan egy nemzetgazdaság fejlődése is kimutathatóan összefügg a gazdasági szereplők közötti bizalom mértékével. (Sőt a jó csapatmunka csökkenti a stresszt és növeli a munkahely szociális értékességét is.)

A munkahely természetesen fontos szociális közeg, és sajnos a legtöbb munkahelyen előfordul, hogy vannak az adott pozícióra teljesen alkalmatlan emberek, - akiket igyekszünk az adott feladatok megoldásakor kikerülni,- és azért vannak még mindig ott, mert az adott csapatban "jó haver" módjára viselkednek és az igazgató utasításait katonásan teljesítik. (Az érzelmi intelligencia köztudottan fontosabb az előremenetelben mint az IQ.) A munkahely stabilitása, megtartó ereje is fontos: jó csapatmunka általában több mint egy év elteltével alakul ki egymást nem ismerők között, ennyi ideig tart az összecsiszolódás, egymás stílusának megszokása. (Csapatépítő tréningek ezt meggyorsíthatják.) Ott, ahol a legtöbb munkatársat a közelből verbuválják, nagyobb stabilitásra lehet számítani hosszabb távon. Emellett a "szociális" tényezők a jelöltek felvételekor teljesen tudattalan módon is működnek. Mlodinow: A tudattalan c. könyvében leírt egy olyan kísérletet, ahol az alanyoknak önéletrajzok nagy tömegéből kellett kiválasztani rövid idő alatt párat, aki be fognak hívni állásinterjúra. (Elég életszerű szituáció.) Utólag meg kellett indokolniuk a döntésüket, - és kimutatható volt, hogy az általuk megadott indokok a legtöbbször nem valósak. A kiválasztásnál nem annyira objektív, hanem szubjektív okok döntöttek: egyéni rokonszenv játszott szerepet, pl. hogy ugyanabban az oktatási intézményben tanultak. Amikor gyorsan hozunk döntéseket, azt legtöbbször tudattalanul, előítéletek mentén tesszük. Ez az ún. "gyors gondolkodás" működése, a lassúval szemben, amely energiaigényesebb ugyan, de pontosabb és megalapozottabb döntésekre képes.

Az ultrakonzervatív szélsőjobb azonban sajnál energiát fordítani a lassú gondolkodásra, és leginkább a westernhősökhöz hasonlóan csípőből tüzel. Egy kivétel van azonban a szabály alól: abban nagyon találékony, ha a saját kis várát kell megóvnia bármiféle változással szemben. Nem ismerve el azt a tényt, hogy a legjobb eljárás első lépésben a teljesítmény központúságra való törekvés, csak ezt követhetik (és kell is hogy kövessék) a közösségszervező elvek. Ez a fő oka, amiért a jelenlegi trendek figyelembe vételével borítékolhatóan nem érjük el még évtizedek múlva nem hogy Ausztria, hanem Csehország vagy Szlovénia szintjét sem.

Valószínűleg nem a képzettséget igazoló papíros megszerzése lehet az elsődleges célja azoknak, akik internetes tanfolyamokon képzik magukat. Erre a célra legalábbis ma még ez a képzési forma kevésbé alkalmas, bár vannak kivételek ez alól, úgy tűnik, hogy OKJ-s tanfolyamok is végezhetőek az interneten keresztül, vizsgára való felkészítéssel és vizsgával együtt. Emellett vannak olyan speciális területek, amelyek alapjai távoktatás keretében éppúgy elsajátíthatóak mint a hagyományos tanfolyamokon, ilyenek például egyes programnyelvek, különféle szoftverek használata vagy éppen vállalkozási alapismeretek.

Az internetes tanfolyamok egyik népszerű formája a MOOC - nagy tömegek számára nyitott online kurzusnak lehetne talán fordítani. A világ jelentősebb oktatási intézményei, ha olykor csak presztízs okokból is, de általában részt vesznek ilyen programokban. Mindenekelőtt azonban alapfeltétel az angol nyelv megfelelő szintű (felsőfokú) ismerete és használata, mert ahogyan régebben a latin volt Európában az értelmiség közös nyelve (vagy előtte az ókorban évszázadokon keresztül a görög), manapság az angol tölti világszinten ugyanezt a szerepet. Léteznek természetesen más nyelvű, éppenséggel magyar (vagy magyarul feliratozott) internetes tanfolyamok is, azonban ezek választéka jóval szűkebb mint az angol nyelven hozzáférhetőké.

Milyen motivációink és céljaink lehetnek a MOOC tanfolyamokban való részvétellel?

Ezek a tanfolyamok többnyire könnyített főiskolai/egyetemi szintet képviselnek, legalább kétféle előnnyel a hagyományos felsőfokú képzésekkel szemben: a száraz, telefonkönyv jellegű ismereteket általában mellőzik és többnyire naprakészebb tudást is adnak mint egy átlagos magyar oktatási intézmény átlagos tanszéke.

Nagyon sok az ún. interdiszciplináris, kategóriába nem sorolható terület, amely a magyar intézmények palettájáról gyakran hiányzik, vagy pedig csak specializált képzésben elérhetőek. Ilyenekre példák környezetvédelemmel kapcsolatos területek, vagy olyan szociológiai-pszichológia témák mint az agresszió, a konfliktusok, a terrorizmus kutatása vagy éppen a szervezetek működésével kapcsolatos etikai problémák tárgyalása. Elvont és praktikus ismereteket egyaránt lehet szerezni, az egészséges táplálkozástól kezdve történelmi, kulturális, üzleti, filozófiai vagy művészeti szakterületeken át a felsőfokú matematikával és az adatbázis kezeléssel bezárólag.

Még akinek valamikor szakterületébe tartoztak mezőgazdasággal, közgazdasági mutatószámokkal vagy éppen a neurobiológiával kapcsolatos ismertek, (de lehetne szinte bármilyen más példát mondani) biztos lehet benne, hogy tudása néhány év alatt elavulttá vált és kimondottan izgalmas lehet számára a legújabb vívmányok és trendek megismerése. Valójában az internetes képzés nem annyira alternatívája mint inkább kiegészítője a hagyományos "diplomagyáraknak".

A tanulásnak ez a formája nyilván sokkal kötetlenebb mint a hagyományos képzés: a tanmenete legtöbbször ugyanúgy hetekre bontott, de az elmaradásokat később is lehet pótolni. Az sem újítás, hogy az előadásokon hallottak megértésének ellenőrzésére általában tesztkérdések megválaszolása szolgál. Sok esetben a teszteken egy bizonyos százalék elérése az egyetlen feltétele a tanfolyamok elvégzésének - ami a legtöbb esetben általában nem nehéz, mert a tesztek ismételhetőek egy bizonyos időkorláton belül, a "puskázást" pedig nem lehet ellenőrizni.

Ennél sokkal érdekesebb, amikor egy adott kérdésről esszét is kell írni, mert ilyenkor a tanulók egymás dolgozatait javítják és pontozzák, meghatározott szempontok szerint. Nagyon érdekes, hogy teljesen eltérő háttérrel a világ minden pontjáról küldenek be dolgozatokat, köztük vannak néha színvonalasak és nagyon tanulságosak is.

A személyes kapcsolatok hiányát az egyes kérdésekkel kapcsolatos fórumok töltik ki, ahol lehet egymással beszélgetni. Ha valakit érdekel egy adott téma, heti egy-két óra tanulás is elegendő lehet az alapismeretek megszerzéséhez amellett, hogy az időbeosztás kötetlen az már teljesen személyre szabott, hogy ki milyen mélységben szeretné az adott területet megismerni és a szakirodalomban utána olvasni.

Kérdés, hogy mért éri meg az egyes intézményeknek pl. a Coursera MOOC rendszerében részt venni.

Habár a legtöbb tanfolyam ingyenes, az elvégzést igazoló eredeti bizonyítványért (ha valakinek ez a célja) általában 50 dollár körüli összeget kell fizetni az alap tanfolyamok esetén, a specializáltabbak pedig ennél sokkal drágábbak. Egyes tanfolyamok költségét nyilvánvalóan támogatók fedezik (pl. ENSZ szervezetek), esetleg alapítványok és szponzorok. Emellett a reklámok lehetősége is megvan, maguknak az oktatási intézményeknek is a tanfolyam nyilvánvalóan reklámlehetőséget jelent. Ezen túlmenően egyes előadók felméréseket is végeznek a hallgatóság körében, ezáltal adatokat kapnak a kutatásaikhoz, néha pedig tippeket is egyes hallgatóktól.

Az önképzésnek számos formája létezik manapság, érdekes előadásokat lehet hallgatni pl. a TED-ED keretében is, - amely annyiban más a You-Tube-hoz képest, hogy az előadók nem a saját rögeszméiket adják elő, hanem csak bizonyos szintű tudományos konszenzus övezte eredményekről beszélhetnek,- ötpercestől az egy órát meghaladó terjedelemben. Mivel a legtöbbünk elég sok zsibbasztó előadáson és értekezleten vesz részt, ezért a netes előadások mindenképpen a figyelmet megragadóak és érdekesek kell, hogy legyenek, ha már az emberek a szabadidejükből áldoznak rájuk.

Interneten keresztül meg lehet ismerkedni bizonyos területekkel, amit felfoghatunk akár egyfajta gyorstalpalónak, akár hobbinak, de biztosan nem leszünk egy csapásra a terület szakemberei. Leggyakrabban az ismeretterjesztés modern formáiról van szó, hiszen a tudományban és szinte az egész világban óriási változások zajlanak. Emellett nagyon alkalmasak még az önképzésre, a látókörünk szélesítésére, a tudományos szemléletmód elsajátítására amellett, hogy a gondolkodásunkat is frissebben tartják a nem rutinszerű, olykor komoly agytornát igénylő feladatok.

Vajon igazuk van-e azoknak, akik szerint az elkényelmesedett "nyugati világ" hanyatlásra van ítélve, és elözönlik a civilizáció vívmányaitól kevésbé fertőzött országokból érkező bevándorlók? Főként a radikális felfogásúak azok, akik kimondva vagy kimondatlanul ezt vallják, és félelemmel töltik el őket az európai civilizáció és hazánkat fenyegető "barbár hordák". Érdemes a kérdést közelebbről megvizsgálni, mennyiben jogos az ő félelmük.

A legtöbben a kényelem társadalmában élünk

Hogy mennyivel találóbb a "fogyasztói társadalomnál" a "kényelem társadalma" megnevezés, tehát a kényelmi szempontok a több fogyasztásnál is fontosabbak, az utóbbi időkben egyre nyilvánvalóbbá vált. Az elkényelmesedést korunkban az alábbi vívmányok tették lehetővé (a legalsóbb osztályok szintjétől felfelé):

-televízió

-háztartási gépek és általában a gépek

-számítógép és internet

-feldogozott és készételek

-gépkocsi

Nagyon feltűnő, hogy nagyszüleink életmódjához képest a szüleink mennyivel nagyobb kényelemben éltek, ami hatványozottan érvényes miránk és még inkább a gyermekeinkre, egy jól látható trend rajzolódik ki e tekintetben.

Azonban ha a fenti eszközök használatát nem visszük túlzásba, akkor a másik oldalon a több szabadidő elvben sokféle értékes tevékenységre ad lehetőséget: hobbi, sport, művelődés, önképzés, gyermeknevelés, közösségi élet, segítés másokon stb., amelyekkel ellensúlyozhatóak a fizikai és szellemi tespedésre csábító kulturális hatások.

Az elkényelmesedés szintje több féle módon is jól mérhető: az elhízottak számával, a tömegsportot űzők számával vagy a lakosság fizikai erőnlétével. Egy nemrég végzett felmérés szerint a gyerekek fizikai erőnlétében az országok között nagy különbségek vannak.

Magyarország nem meglepő módon ezúttal is a lista alján található ( hátulról a 7.), és sovány vigasz, hogy megelőzzük az Egyesült Államokat. A "hanyatló nyugat" országai mint például Hollandia, de még inkább Norvégia és Dánia messze megelőznek minket, éppúgy mint a "visegrádiak", és számos kevésbé fejlett ország is. Nincs egyértelmű összefüggés egy ország jóléti szintje és a lakosság fittsége között, ezáltal nem igazolódik be azon ideológia gyártók vágyálma, hogy a felemelkedő Kelet-Európáé a jövő a hanyatló nyugattal szemben.

Hogyha az edzettség mérésére a sportot választjuk, akkor is a fentihez hasonló kép rajzolódik ki. A sportsikereket pár tucat sportolónak köszönhetjük, ezzel szemben a legnépszerűbb sportágban, a labdarúgásban kisebb sikereket rendre hosszú kudarcszériák követnek, teljesen függetlenül attól, hogy mennyi pénzt költünk rá. És akkor még nem beszéltünk a tömegsportról, amelyben szintén átlag alattiak vagyunk.

Elkényelmesedett népeket elözönlő barbárok: mit mond a történelem?

Mennyiben jellemző, hogy az elkényelmesedett országokat elfoglalják "edzett barbárok"és a kultúrát megsemmisítik? Az előző gyakori, az utóbbi viszont sokkal kevésbé.

1.A Római Birodalmat megsemmisítő "barbárok" mondhatni civilizálódtak, átvéve a kereszténységet. Azonban éppúgy nem tudták eltörölni a latin kultúrát, amennyire a rómaiak sem tudták megsemmisíteni a frankokat vagy a germánokat.

2.Hódító Vilmos és a normannok betörése a brit szigetekre átformálta ugyan az ottani kultúrát, de a népesség inkább kevert lett mint "normann". A keveredés ez esetben megújította és felemelte a brit szigetek kultúráját.

3.A világ eddig létezett legedzettebb katonanépe, a (tatároknak is nevezett) mongolok elfoglalták Kína és Oroszország nagy részét, azonban a kultúrákat nem voltak képesek átalakítani.

4.Magyarország török megszállásával is a károkat is leginkább a folyamatos háborúzás okozta (és a háborúk miatt kiürült területekre költöztek be máshonnan bevándorlók), nem pedig a török uralom. A kommunista rendszer idején is az orosz megszállás főként a hadigazdálkodás és a háborús készenlét miatt okozott nagy terheket a lakosságnak (leginkább az '50-es években).

5.Nagyon ritka, hogy egy kultúra egy adott területről teljesen kiszorít egy másikat. Általában gyéren lakott területek esetén fordul elő (pl. magyar honfoglalás) vagy nagy civilizációs különbségeknek tulajdonítható (Amerika és Ausztrália meghódítása - megjegyezve, hogy ezeken a kontinenseken a teljes élővilág került az elszigetelten zajló evolúciója miatt hátrányba, nem csak az az ott élő emberek). A legtöbb esetben a hódítás csak felszínes, mert a hódítók a helyi viszonyokhoz nem képesek alkalmazkodni, a helyi kulturális hagyományok is ezeket képzik le. (Így például nem csak egy trópusi karácsony ünnep tűnik bizarrnak, hanem Skandináviában a ramadán ünneplése júniusban, amikor nem megy le a nap, nem beszélve arról, milyen nehéz onnan elzarándokolni Mekkába.)

6.Spenglernek a Nyugat alkonya c. kultikus alkotása számos értéke ellenére végkövetkeztetését illetően csak annyiban lehet igaz, hogy Kína lassan ismét a világ legnagyobb GDP-vel rendelkező országa lesz éppúgy mint a 19. század előtt és az Európa központúság évszázadainak búcsút mondhatunk. Általában a nagy próféták mint pl. Malthus, Marx előrejelzései totálisan csődöt mondtak, de igaz ez még a Római Klub esetében is: sosincs elég információ a jövő uralkodó tendenciáinak megjóslására. (A globális felmelegedést pl. senki nem jósolta meg.)

7.Ilyen, hogy egységes "nyugat", már régóta nem létezik. Van olyan, hogy északi protestáns kultúra, amely minden felmérés szerint virágkorát éri és erősebb mint valaha. Dánia áll az élen, de a svédek, kanadaiak vagy a déli féltekén Ausztrálok jelenlegi integrációs potenciálja hatalmas (természetesen náluk is csak a bevándorlás bizonyos szintjéig). Ezzel szemben vannak déli, mediterrán országok egész más fejlődési pályán, náluk már lehet hanyatlásra, szétesésre utaló jeleket találni. Viszont nekik talán még inkább szükségük van bevándorlók jelentette "vérfrissítésre" - és jelenleg legalábbis a spanyol és olasz lakosság nagy része is ezt gondolja.

Talán szomorú hír azok számára, akik nagyon szeretnének harcolni, de a "barbárok hordái" (ha egyáltalán vannak ilyenek) aligha fognak jönni. Csak az történik, hogy ahol nagy számban vannak fiatal suhancok, ott ők mindig és mindenhol lázadoznak és robbantgatnak, ha nem köthetőek le értelmes tevékenységekkel lekötni és behúzza őket a csőbe valamilyen vallási vagy nacionalista alapú ideológia.

Pótcselekvés vagy annál több?

Mindezek ellenére mégse gondoljuk azt, hogy a radiálisoknak az elkényelmesedettség ellenes mozgalmai ne lehetnének hasznosak. Evolúciós szemszögből az emberiség fejlődésének fő iránya az utóbbi évszázadokban az elvont gondolkodás irányában történt (olyan nagy tradíciójú országokkal az élen mint a zsidók, hollandok, japánok, angolszászok vagy a németek). Ezt mutatja az, hogy már az iskolapadban, de később a munkahelyeken és az üzleti életben is zajlik a "ki az okosabb" típusú verseny, és csak a szellemi foglalkozások között vannak magas keresetűek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez lenne az egyetlen helyes evolúciós út, mert a körülmények megváltozása esetén - pl. járványok, természeti katasztrófák,- teljesen más tulajdonságok (pl. fizikai edzettség, közösségi összetartás) biztosíthatják egyes nagy csoportok túlélését. Ennélfogva lehet hiteles és tiszteletre méltó egy olyan magatartás, hogy ő nem akar a nagy általános észosztásban részt venni, hanem más képességeit is szeretné kifejleszteni, - feltéve, hogy nem nem neonáci, hanem pozitív kultúrát teremt. Nálunk az ősmagyar hagyományokig vissza lehet menni, amely egyedülálló kulturális örökségekkel bír, de a kézműves hagyományok fenntartása is egyértelműen pozitív üzeneteket hordoz. Akik a TV bámulása helyett ilyen hobbiknak hódolnak, ők mind sokat tesznek a testi, lelki és szellemi egészségükért. (Ha pedig nem tudják ezt "polkorrekt" módon és választékosan kommunikálni, akkor nekünk kell megpróbálni a szavaik pozitív jelentését dekódolni.)

Ezzel együtt a "bezárkózó, eltunyult ország" képe sajnos nagyon is reális, éppúgy jogos erre felhívni a figyelmet mint, ahogyan reformkori nagyjaink vagy Ady Endre tették. A kormánypropaganda pedig többet árt e téren mint amennyit használ: a bevándorlókkal való riogatás olyan pótcselekvés, amely elvonja a figyelmet attól, hogy a kormánynak nincs konzisztens programja se a tömegsport fejlesztésére, se az alkoholizmussal szemben, se a cigányság (és más leszakadt rétegek) felzárkóztatására, se a képzettség és a versenyképesség fejlesztésére.

A "kommunikáció" szavunknak van egy kissé mesterkélt hangzása, távolságtartó jellege. Szerencsésebb lehet olykor a "párbeszéd" szavunkat használni, bár sokak szemében elkoptatottnak vagy nem hitelesnek tűnhet, emiatt jó lehet még a tágabb értelemben vett "beszélgetés" is. Azt is mondhatjuk, hogy "kapcsolatban lenni másokkal", csupán megszokásból használom én magam is leggyakrabban a kommunikációt.

A politikai problémák nagy része a kommunikáció hiányából fakad vagy pedig a nem megfelelő voltából: ez utóbbi a felszínes, üres és hazug kommunikáció. Az elzártság, elzárkózás másoktól, a kommunikáció teljes hiánya a mindenféle zavaros ideológiák és a terrorizmus legjobb táptalaja. Társadalmunknak van egy atomizáló jellege, emiatt gyakran előfordul, hogy nem ismerjük jól a szomszédunkat, és kiderülhet róla, hogy fegyverarzenált tart fenn vagy épp nőket a pincéjében (osztrák és amerikai példák juthatnak először az eszünkbe, de sok más országban is már előfordult ilyesmi). Az elszigetelten élő, a pozitívan alkotó közösségi élményt teljes mértékben hiányoló ember kiközösítettnek érezheti magát a világon bárhol, és emiatt forrhat benne a bosszúvágy a külvilággal szemben. A robbanáshoz általában kell egy külső szikra: nagy hatású manipulatív, pszichopata emberek, akik ezt a robbanékony elegyet meggyújtják, amivel persze nem annyira magának a "társadalomnak", mint inkább sok ártatlan embernek fognak ártani. (A leginkább manipulálható és fanatizálható célcsoport mindig a tizenéves suhancok lesznek, akik közül sokan szeretnének valahogyan kitűnni és "hősködni".)

Ebből az is következik, hogy felelősek vagyunk egymásért egy bizonyos mértékben. Így például a Spanyolországban élő terroristák családtagjai ha jogilag nem is, de erkölcsileg mindenképpen felelősnek kell, hogy érezzék magukat. Az nem megfelelően hiteles indok, hogy "nem tudtam, hogy a fiamék mire készülnek" - és bár nehéz meghúzni a határt, de a szűkebben vett közösséget mindenképpen terheli bizonyos mértékű felelősség, és nem élhetnek tovább ott ugyanúgy, mintha mi sem történt volna, és a tragikus eseményekhez az égvilágon semmi közük nem lenne. Úgy gondolom, hogy a többségi társadalom ezt egy idő után nem is fogja tolerálni. (Más kérdés, hogy a liberális demokráciákban hogyan kezelhető a nem szigorúan jogi, mint inkább tágabb értelemben vett erkölcsi felelősség. Jelenleg ez még problematikus.)

Másrészt az is következik belőle, hogy az európai külső határok hermetikus lezárása nem hozhat megoldást hosszabb távon, csak tovább növeli az elkeseredettséget a muzulmán világban, és még többen fogják úgy érezni, hogy a "gonosz nyugati világ" magukra hagyta őket. Ez a fajta életérzés állt a 2001 szeptember 11-i terrortámadások mögött is: a fanatizált iszlamisták fő szándéka az őket teljes mértékben lekezelő nagyhatalmon való bosszúállás lehetett.

Az USA "demokráciaexportja" is egy tipikusan kommunikációhiányos történet: a megszállt arab országok valójában nem azt észlelték, hogy valami jót akarnak tenni velük (és nem is biztos, hogy ez USA kormányát annyira a jóindulat mint az érdekei vezették), hanem hogy jön egy nagyhatalom állig felfegyverzett hadserege, amely az erő pozíciójából tárgyal, és sejtelme sincs, sőt egyáltalán nem is érdekli, hogy ők mit szeretnének. (Ha nézünk egy iraki megszállásról szóló dokumentumfilmeket, ott is feltűnik, hogy az amerikaiak veszteségei mindaddig nagyok voltak, amíg a helyi társadalmak befolyásos képviselőivel nem jött létre a folyamatos párbeszéd.) Az 1992-es Sivatagi vihar hadművelet még valamennyire indokoltnak tűnhetett, viszont a második intervenció, amely megszálláshoz vezetett már egyáltalán nem volt az, sőt az irakiak leginkább azt szűrték le belőle, hogy csupán a fegyverek, az erő az, ami igazán számít. Innen kezdve egyenes út vezetett oda, hogy bizonyos, ideológiával militarizálható csoportok titokban felfegyverkeztek, számítva arra, hogy az amerikaiak sem maradhattak a végtelenségig. Tehát logikusan létrejött egy magát iszlámnak nevező (de valójában a Pol Pot rendszerre jobban emlékeztető) alakulat, amely nagy területeket volt képes ellenőrzése alá vonni. Ez már csak idő kérdése volt és a körülmények szerencsétlen összejátszásától függött (a szíriai polgárháborúval történt meg), hogy éppen mikor, melyik elnök hatalma alatt fog betörni a hatalmi vákuumba ez az erőszakbrigád. A dolog maga viszont alighanem már az amcsik bevonulásakor eldőlt.

A kommunikációs probléma kiütközik az amerikai szélsőjobb és a baloldaliak összecsapásaiból is. Az antifasiszták ugyanis elfoglaltak egy "polkorrekt" pozíciót, amelyből kiindulva titkon lenéznek és nem tolerálnak más véleményeket. Mögöttük áll egy nagy tudományos apparátus (a tudomány természete folytán közelebb áll a baloldalhoz), és a média nagy része (amelynek szintén nagyobb része baloldali, megint természetéből fakadóan). A trumpisták vagy adott esetben a tőlük még jobbra álló radikális ultrák erre adnak választ, a maguk a sarkítottan primitív vélemény nyilvánításával. Ami egy olyan konklúzió felé mutat, hogyha másnál jobban és szabatosabban tudok érvelni, az csak egy adottság, de nem szabad vele visszaélni: ez esetben is törekedni kell a másik fél megértésére. Ha úgy tetszik le kell menni az ő nyersen megfogalmazott igényeinek a szintjére, minden leereszkedés nélkül, és megpróbálni megismerni az ő élethelyzetét. Ezzel nem védeni akarom a nácizmust, mert nem minden megnyilvánulásuk védhető, csak arra rámutatni, hogy meg kell keresni és megpróbálni orvosolni a mögöttes tényezőket, ami olyan kisebbrendűségi érzést okoz nekik, hogy a "fehér faj", nem létező kategóriájába kapaszkodnak. Valószínűleg az elszigeteltség érzése és a pozitív célokat adó valódi közösségek hiánya váltja ki belőlük ezt a lázadást. Erősnek mutatják magukat, - hiszen valójában gyengék, de szégyellik beismerni. Szégyellik az érzelmeiket kifejezni - pedig ez a hiteles kommunikáció egyik feltétele.

A magyar rendszerváltás esetében az SZDSZ és a rendszerváltó elit egy jelentős része vélte magát kimondatlanul az intellektuális felsőbbrendűség képviselőjének, akik pontosan tudják, hogy mi kell a magyar társadalomnak. Ebből a pozícióból érveltek a maguk szakzsargonjával, tabuszavaival (pl. tolerancia), meglehetősen elvont módon. Nem az volt a baj, hogy a rendszerváltó magyar elit "féltudású" vagy félművelt volt, mint inkább hogy tanulásképtelen és kevéssé gyakorlatias. Az egyirányú kommunikáció soha nem párbeszéd, mert nem le kell győzni a másikat egy vitában, mint inkább nyitott eszmecserét folytatni. Megpróbálni megérteni mások szempontjait és igényeit, és habár mindig lesznek eltérő érdekek, az antagonisztikus érdekellentét csupán hamis marxista kategória, általában létezik kompromisszum, legtöbbször meg lehet találni.

Az egyirányú kommunikáció általában a katonás szervezetek egyik jellemzője. Sokaknak nagyon kényelmes is, mert csak a parancsot kell teljesíteni, leveszi a felelősséget az ember válláról. Régen a csinovnyikokra volt ez jellemző később a kommunista apparátcsikokra, manapság pedig (új szó) a fidesznyikek lettek a pártközpontból érkező utasítások fegyelmezett végrehajtói. Azonban az esetek nagyon kis részére igaz csak, a vészhelyzetekre, hogy a katonás működés ad jó megoldást a problémákra, a visszacsatolás hiánya legtöbbször siralmas eredményeket von maga után. (Jól látható ez a magyar egészségügy, oktatás vagy a tömegközlekedés állapotán.) Emiatt jönnek az önigazoló mondatok és városi legendák, amelyek zsidó összeesküvésekről, multik világhatalmáról stb. szólnak, és azt bizonygatják, hogy a katonás szervezet az egyetlen megoldás.

Legtöbbször sajnos igaz ránk, hogy vagy nem kommunikálunk pl. a munkahelyen sem, vagy rosszul tesszük azt: felszínesen, hazug módon, csúsztatásokkal (demagógiával). Pedig a kommunikáció, az eszmecsere tanulható dolog. Olyan feltételei vannak mint egyenesen, pontosan és kulturáltan megmondani a véleményünket másoknak szemtől szembe (nekünk fontos dolgokról) - e-mailezés például még sosem adott megoldást bonyolult esetekben. Ezen kívül elismerni ha a másiknak igaza van valamiben, és adott esetben ő tanított minket valamire. Az igazságok közelítése mindig közös tevékenység kellene, hogy legyen, csak együtt lehetséges. Nem könnyű, mert időigényes és türelem kell hozzá, de ez az egyetlen megoldás.

A félreértések elkerülése érdekében ez a cikk nem a jelenlegi migrációs krízis megítéléséről szól, hanem arról, hogy a 20. század során hogyan segítették országunk fejlődését a bevándorlók.

A megfelelően alkalmazott bevándorlási politika a befogadó országok számára köztudottan kimutatható mértékű gazdasági haszonnal jár, hiszen általában a munkaképes, iskolázott, fiatal korú, jó egészségi állapotú és dinamikus emberek szoktak egyik országból másikba költözni, legtöbbször munkavállalási céllal. Az USA gazdasági fejlődésének az egyik fő motorját éppen a letelepedési engedéllyel rendelkező külföldi munkavállalók adják, de kisebb mértékben elmondható ugyanez Nyugat-Európa vonatkozásában is.

Magyarországon sem volt ez másként az utóbbi mintegy száz évben, bár a dolog szépséghibája, hogy hozzánk a bevándorlók főleg az elszakított területekről érkeztek. A Horthy-korszakban az Amerikába "kitántorgott" milliókat a határokon kívül rekedt magyarok tömegei pótolták (tették az egyenleget nullszaldóssá), segítve ezzel országunk lendületes gazdasági fejlődését. 1956-ban mintegy 160 ezer honfitársunk távozott külföldre, és hogy ezt mégsem szenvedtük meg gazdasági értelemben, annak a belső migráció volt a fő oka: a mezőgazdaság gépesítésével együtt beindult az iparosítás és nagy tömegek költöztek fel faluról városba. Amint ezek a belső tartalékok elapadtak, a '70-es évektől gazdaságunk fejlődése is lelassult (egy merevvé vált gazdaságirányítási szisztéma mellett).

Kevéssé közismert, hogy a rendszerváltás körüli években milyen sokan költöztek át a határon túlról munkavállalási céllal: mintegy 190 ezren jöttek át bő egy évtized alatt, főként Erdélyből. (Minderről itt lehet olvasni, bár az adatok nem teljesen konzisztensek.) Hogy ez mennyiben segítette a rendszerváltás után gazdaságunk talpra állását, az sejthető az Economist-ban közölt cikkből is: Nyugat-Európával ellentétben nálunk a bevándorlók átlagos matektudása magasabb szintű az itt születetteknél. (Sok értelmiségi települt át a határokon túlról.)

A 2000-es évek elejétől azonban egyre inkább felerősödött a kivándorlás (ill. külföldi munkavállalás) a bevándorlással szemben és 2010 után a szaldó erős mínuszba fordult. Ez a gazdaságunk fejlődését nyilvánvalóan fékezi, bár nem tekinthető a legfőbb problémának, hiszen a "volt keleti blokk" nagy részében a nyugat-európai munkavállalás többnyire még nagyobb arányú mint nálunk, a GDP növekedés terén viszont legtöbbször mégis az utolsók között kullogunk a régióban.

Ez az irányú migráció egyébként világviszonylatban nem kiemelkedő, a fejlettebb kelet-európai országok évi 5,8 milliós szintje csak a 10. helyen áll, és még az arab világból Nyugat-Európába történő vándorlás, amely ennek közel a duplája is csak a 6. a sorban. Ehhez képest az egyes régiókon belül történő, valamint a Dél-Amerikából Észak-Amerikába történő vándorlások ennél jóval nagyobb tömegeket mozgatnak meg.

A kivándorlásnak és a külföldi munkavállalásnak léteznek elsősorban rövid távon jelentkező, gazdasági és politikai előnyei is a kibocsátó országok számára: alacsonyabb szintű lesz a munkanélküliség és általában a politikai feszültség is csökken (a levezető szelep révén) az aktuális kormánnyal szemben. Orbánék jelentős haszonélvezői mindennek, de a dinamikus, tevékeny emberek külföldi munkavállalása az egész régiónkat konzervatívabb felfogásúvá teszi, ami talán a lengyelek esetében a legszembetűnőbb.

A nyugat- és kelet-európai felfogásbeli különbségek a bevándorlás kérdésében abban is megfoghatóak, hogy erre mifelénk, azok kivételével, akik valamiféle "multikulti" környezetben dolgoznak, viszonylag kevesen találkoznak külföldiekkel. (A bevándorlásellenesség persze számos nyugat-európai országban is jellemző, aminek az egyik fő oka lehet, ha külön blokkokban elkülönülve élnek eltérő vallású és kultúrájú csoportok.) Egy svéd vagy egy német számára viszont semmi feltűnő nincs abban sőt teljesen természetes, ha valamelyik munkatársa vagy a szomszédja valamilyen távoli országból érkezett és kissé eltérő szokásoknak hódol. (Ráadásul Észak-Európában az urbanizált települések a jellemzőek, nagyobb városokban lakni sem jelent nagy előnyt.)

Az idegenellenességre vonatkozó felmérésekben Magyarország elég rosszul szokott szerepelni: egy 21 EU országra vonatkozó tanulmányban sincs ez másként, bár több vonatkozásban a csehek, portugálok és az osztrákok sem állnak nálunk sokkal jobban. Minálunk még a saját etnikumhoz tartozóak befogadását sem támogatta a megkérdezettek mintegy fele, ami nem meglepő figyelembe véve, hogy néha még az erdélyi magyarokat is lerománozzák. Egyéb kulturális és gazdasági környezetből származókkal szemben ennél is sokkal rosszabb az arány, bár a dolog érdekessége, hogy összességében már 2001-ben is hasonló volt az elutasítók aránya a jelenlegihez, amikor még a kormánypropaganda ellenkező irányú volt a maihoz képest.

Felvetődik, hogy mi állhat a hátterében ennek a xenofóbiának: nyilván vannak történelmi okai, mint például családi memóriákba bevésődött üldöztetések, lehetnek sikertelen integrációs történetek (elsősorban a cigány származású emberek vonatkozásában), az egyedülálló nyelvünk is képezhet egy akadályt, azonban lehetnek egyéb kulturális okai is. (Nekem például vesszőparipám, hogy a Kádár-rendszerben bevezetett három éves GYES számos családban a kisgyereket túlságosan a jól ismert környezet elfogadására szocializálja és bizalmatlanná teszi az idegenekkel szemben. Európában ez szinte egyedülálló rendszer, bár éppen az ugyanannyira xenofóbnak mért cseheknél is működik ehhez hasonló.) Mindenesetre leginkább egy káros társadalmi mémről van szó, rossz beidegződésekről, amikor idegennek tekintünk mindenkit, aki valamiben más: a más országból jött, más kultúrából származik, munkahelyen másik generációhoz tartozik és történetesen nő, nem pedig férfi, vagy épp devizahitele van (biztos spekuláns lehetett), irigyelt foglalkozású (például tanár), más politikai nézetei vannak stb. - vagy pedig csak azért gyanús, mert nem tartozik a sógor-koma rokonsági körbe. Ez a fajta megítélés ráadásul a felmérés szerint nálunk az iskolázottságtól nagyjából független. Az ilyen rossz szokások olyanok mint egy patak, amely egy idő után mély medret váj magának, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne eltéríthető egy másik irányba.

Jelenlegi kormányunk cinikus módon rájátszik minderre, és erősíti azt a felfogást, hogy annyira gazdag ország vagyunk, hogy nálunk az egyes ember egyéni képességire, tehetségeire, illetve mindezek kifejlesztésére nincs is szükség. Legjobb lenne, ha az egész ország egy óriási falu lenne, ahol nincsenek "gyüttmentek", máshonnan érkezettek, hanem mindenki csak a helyi hagyományokat ápolja. (Nyilván a hagyományok ápolására és a kisközösségi életre is szükség van, de ez nem zárja ki, sőt jól összeegyeztető a városi életmóddal és kulturális nyitottsággal.)

Vezetésünk nyilvánvalóan ellenérdekelt mindenféle bevándorlásban, hiszen az ország nem lehetne többé a saját privát vadászterületük, ha kiderülne a szuggerált ideológia alapvető hamissága. Ellenben ők majd minden problémát eldöntenek és megoldanak helyettünk - bár éppúgy mint a Kádár rendszerben, a gazdaság a valódi fejlődés helyett leginkább kétséges hozzáadott értéket jelentő látványberuházásokat produkál.

Ki akar ilyenkor politizálni, amikor magyar sportsikerektől hangos a sajtó, pörög az esküvők szezonja és a sokan a nyári szabadságukat töltik? Jókedvű és kipihent emberek mégis inkább végigolvasnak egy ilyen cikket mint azok, akiknek a mindennapok taposómalmában már egyébként is tele a hócipőjük.

A pszichológiai csapda lényege az, hogy szép lassan sétálunk bele, teljesen észrevétlenül. El kell telnie egy kis időnek mire rájövünk, hogy hová is jutottunk. Rengeteg ilyen csapdahelyzet leselkedik az emberre manapság, ezek közül néhány leginkább ránk jellemző, és csak azért nem vesszük észre, mert nem akarjuk. Mert jól érezzük magunkat bennük. Még. Egyelőre. Nem akarunk egyszerűen csak körülnézni, inkább behunyjuk a szemünket.

1.Szemük előtt épül a "vas és acél országa"

A régi szoci tábor jelmondata volt, hogy több szenet bányászunk és több vasat gyártunk mint a kapitalisták. Egy dolgot nem vettük észre, hogy nyugaton már rég nem a termékek mennyisége, hanem a minősége a sláger. Aztán csodálkoztunk (és sokan még mindig nem értik mért), hogy hirtelen az EGÉSZ szoci tábor am-blokk lefejelte a falat. (A gazdasági növekedés, GDP ugyanis megtévesztő fogalom, mert sok esetben a gazdaság fejlettségét méri, nem a kiterjedését.) Nálunk viszont még mindig él a régi, primitív szemlélet, hogy mindenből több kell, az lesz a jobb:

-Több börtön kell - nem pedig jobb börtönök, amelyek bűnszövetségek melegágyai helyett a társadalomba való beilleszkedésre készítenek fel.

-Több kormányzás kell, sok rendelet és leszabályozni mindent - nem pedig jobb minőségű (áttekinthetőbb, olcsóbb és hatékonyabb) kormányzás. (A "közszolgálat" elnevezés meglehetősen képmutatónak tűnik.) A több állam nem jelent automatikusan jobb államot.

-Több közigazgatás kell - nem pedig jobb minőségű, kevesebb bürokráciával. Az EU nagy részében sokkal elterjedtebb és egyszerűbb az elektronikus ügyintézés mint nálunk.

-Több egészségügy kell, új kórházakkal, - nem pedig jobb, hatékonyabb egészségügy. Ahol az orvos és a nővér produktívabb munkát végezne, a mainál lényegesen jobb szervezettség mellett.

-Több stadion kell - nem pedig magasabb szintű sportkultúra. Ha a tömegsportot akarnánk fejleszteni, akkor lehetne sportpályákat építeni a stadion költségeinek töredékéért. Parkokat futósávokkal, még több és jobb minőségű bicikliutat. A kötelező tornaórák afféle katonás testgyakorlatként hatnak inkább és nem segítik a mozgás kultúrájának a fejlődését (ha ez a jó szó rá). Az elhízottság még nagyobb mértékű mint valaha, és a kormányzatnak gőze sincs róla, hogyan lehetne ellene küzdeni.

-Nem agyonoktatni kell a gyerekeket, hanem jobb oktatást nyújtani. A magyar osztálytermekben sajnos véleménydiktatúra van. A gyerekeknek be kell magolni az anyagot és pusztán csak elhinni azt, hogy a Föld gömbölyű - ahogyan hinni fognak később, ha épp kedvüket lelik benne a történelmet utólag "átíró" nézeteknek is.

-És így tovább, sorolhatnánk a példákat: Több út építése önmagában nem jelent ésszerűbb úthálózatot. Több támogatás magyar cégeknek nem jelent automatikusan fejlettebb, termelékenyebb cégeket (a magyar ipari cégek valódi fejlődése - nem pedig a gazdasági növekedése,- alig kimutatható mértékű.)

2."Mi vagyunk a legjobbak"

A fideszes élcsapat egyik jelmondata ez, ami az egyik konklúzió Tusványosról és általában a média nagy részéről, amit jól esik hallani, emiatt a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni. Csakhogy nem igaz. Magyarországon szinte semmi új dolog nem történik, teljesen átlagos ország vagyunk. A népesség a nyugati országokhoz képest éppen hogy hanyatló tendenciákat mutat. A legtöbb zárt csoport saját magát kiválónak látja és valóban vannak is köztünk tehetségek, akik viszont sosem fognak tudni kibontakozni, ha nincsen megméretődés és igazi versenykörülmények.

Ehelyett a kormánypártokon belül véleményterror van: amikor a NER nyugat felé mutogat és a "polkorrektséget" ostorozza nem veszi észre, hogy négy ujjával saját magára mutat. A pártfegyelem elnyom minden egyéni véleményt és egyéni kezdeményezést. A zsidó hagyomány állítólag úgy tartja, ha tíz emberből kilenc azonos véleményen van, akkor a tizediknek kötelessége vitatkozni velük. A látszólagos véleményazonosság a csoportokban egy jól leírt, klasszikus pszichológiai csapdahelyzet, amely megágyaz a rossz döntéseknek.

A NER elit nem szereti a tudományos megközelítést de nem hagyhatja figyelmen kívül a tudományt magát, amelyet manapság a középkori egyháznak kijáró tisztelet övez. Ezért állami szinten létrejött a tudomány paródiája, azoknak a támogatása és pályázati pénzekhez juttatása, akik a nekünk tetsző teóriákat művelik. Ennek semmi köze az igazi tudományhoz, amely ennél jóval demokratikusabb, nem a tekintélyre épül. Ezért az ilyen áltudósaink nemzetközi viszonylatban soha nem kaphatnak elismerést.

3.A ravaszkodást összekeverjük az intelligenciával

Valójában ez nem a magyar gondolkodás sajátsága, mint inkább bizánci, török, balkáni jelleget hordoz, a ravaszkodás a túlélés záloga lehetett nehéz helyzetekben, mára már funkciótlanná vált, káros program. A világ legsikeresebb országaiban mindenhol az átlátható és egyszerű rendszerek kiépítése jellemző, ezzel szemben a mai magyar elit csak a túlbonyolítást és a kerülő utakat ismeri. A kiskapuk csiki-csukijával foglalkozik. Abszolút energiapazarlás, kreativitás-gyilkos magatartás. (A hatékony gondolkodás kimutathatóan kevés energiafogyasztással jár.)

Ráadásul hol vannak azok a vélt ellenségek, nagyhatalmak amelyektől tartani kellene? Ha vannak is, akkor is leginkább a saját problémáikkal vannak elfoglalva, nem akarnak maguknak újabb problémagócokat. A demagógiagyár egyre jobban erőlködik, hogy ellenségeket találjon. (Bástya elvtársat sajnos már senki nem akarja megmerényelni...)

4.Pátosz a hétköznapokban

A "nemzetállam" ma olyan mint az ultiban a redurkmars, vagy mint az oroszoknak hajdan a kommunizmus építése volt, egy vitában mindent űberel. Büszkék voltak az űrkutatásukra, a hadseregükre, a kollektív tulajdonra, amíg hirtelen fel nem ébredtek és bele nem ért a kezük a bilibe. A "nemzetállam" és hasonló hangzatos szövegektől sokan jobban érzik magukat, és közben elvesztik az affinitásukat a mindennapi, lényeges problémák iránt. A nemzetállam valójában egy praktikus szerveződés, és nem minden esetben jobb más típusú, például szövetségi államokkal szemben. A pátoszt hagyjuk meg a nagy megemlékezésekre, augusztus 20-ra vagy március 15-re, de a mindennapokban semmi keresnivalója. Azon túlmenően, hogy schmittmáriák és bajerzsoltok tudják eladni magukat erre építve, teljesítmény nélkül.

5.Az önreflexió teljes hiánya

A szélsőjobboldali (szélsőségesen konzervatív) megközelítés - legalábbis annak merev, dogmatikus formája,- nem ismeri az önreflexiót (ennélfogva humortalan), nem törekszik a tudományos megközelítésre, sem az önfejlesztésre. A csordamentalitást feltételező harcos, katonás szervezet a lételeme.

Önreflexióra lenne példa, hogy igen, azért támogatjuk az alkoholizálást, mert általában egy közösségi cselekedet, segít a közösségben jól érezni magunkat - a kábítószerrel szemben, amely sokkal individuálisabb. Nem véletlen, hogy tűzzel-vassal irtani fogjuk a kábítószerélvezetet, a racionalitás határán túlmenően is.

Önreflexióra lehet példa, hogyha elismeri a félelmét bármivel szemben, legyen az melegjogok, nőmozgalmak, antirasszista vagy civil szervezetek. Kimondani, hogy a közösségünket annyira gyengének látjuk, annyira nem tudjuk megerősíteni, hogy félünk tőle, hogy a legkisebb szélfuvallat, a bevándorlás legapróbb hulláma is összedöntheti.

Hasonló példa lenne annak beismerése, hogy a dohányzást akárhogy szigorítjuk, ha közben a társadalom maga termeli újjá. Stresszelt emberek, akiknek egy percnyi nyugalmuk nincs, megtalálják az öt perc béke szigetét, amikor rágyújthatnak és nem zavarja őket senki. Ez a szabadság illúzióját nyújtó káros szokás fő forrása, emiatt van az, hogy a dohányzás elleni küzdelem nem több mint adópréssel sújtani olyanokat, akiknek az élete már amúgy is eléggé nehéz, vagy legalábbis nagyon nehéznek élik meg.

Orbánék rendíthetetlenül mennek tovább a "lenini" úton, Orbán maga mondta, hogy bizonyos kérdésekben bátran elmennek a falig. Borítékolható, hogy semmi sem állítja meg őket, és le is fejelik a falat. Azaz lefejeljük - minthogy a kormányzat stílusa társadalmi normákat képez és erősít. Megtette mindezt Argentína, Kuba, Belarusz, Venezuela, - ez nem károgás akar lenni, remélem a mi landolásunk puhábbra sikerül. A korrekció még egyáltalán nem késő.

Nagyon sok téveszmét hordozunk a boldogsággal kapcsolatban, holott ma már világszinten kutatják és oktatják is - mindenki részt vehet különféle boldogság-tanfolyamokon. Én is elvégeztem egy ilyet interneten, amelyet történetesen indiai professzor tartott és úgy vélem, hogy nem volt teljesen haszontalan. A boldogság tanulhatósága persze nem azt jelenti, hogy csak tőlünk függene mennyire vagyunk boldogok, hiszen a genetikai tényezőknek és a külső körülmények alakulásának is jelentős szerepe van ebben, viszont mintegy 40%-ban a felfogásunkon és tetteinken múlik, jelentősen ronthatunk vagy javíthatunk az alaphelyzeten.

Mindenekelőtt a boldogság fogalmát sokan teljesen félreértik és holliwoodi filmekből vagy romantikus történetekből vett giccses ideállal azonosítják. Ezzel szemben a boldogság az életünk pozitív megéléseként kérdőívekkel eléggé jól mérhető, különféle szintjei számszerűsítve egy skálán helyezhetőek el. A skála negatív végpontja a depresszió, súlyosabb esetekben kezelendő betegség, amelyet különféle agyi ingerületátvivő anyagok egyensúlyának hiánya is okozhat. Messze nem azonos azzal, ha valaki "depis", rosszkedvű, vagy netán közönyös. A skála másik véglete pedig az extázis, amely rendkívül kellemes, de huzamosabb ideig nem fenntartható állapot. Mindegyik hangulati szinten van azonban értelme beszélni arról, hogy mit tehetünk azért, hogy a boldogságunk szintjét emelni tudjuk és tartósabbá tehessük, amely a környezetünkre is kihat és mások hangulatát is javítja.

A legtöbbünk számára a boldogság elérése érdekes módon nem elsődleges cél, mert valamiért úgy véljük, hogy előtte különféle feltételeknek kell teljesülnie, a leggyakrabban a szakmai sikert, sok pénzt és a harmonikus párkapcsolatot szokták emlegetni. Általában valamilyen TÁRSADALMI STÁTUSZ elérését tartjuk a legfontosabbnak. Addig valahogy "nem érünk rá" boldogok lenni, de ha elértük célunkat, akkor is valahogyan felbukkan mindig valamilyen újabb akadály. Ezzel szemben azt látjuk, hogy viszonylag kevés pénzzel is lehet boldognak lenni - a karib-tengeri térség például megelőzi e legtöbb gazdaságilag fejlett országot a boldogságfelmérésekben. (Talán emiatt a lazaság miatt tudtak egy világslágerrel robbantani idén nyáron, ez az életfelfogás jött le a videoklipből.) A boldogság annyira nem a külső körülményektől függ, hogy még a betegség sem mindig akadály, mert még súlyosan beteg emberek között is vannak bőven, akik boldognak mondják magukat. A célkitűzésekkel kapcsolatban a javasolható stratégia, hogy ne görcsöljünk rá az elérendő célra, csak prioritásként kezeljük, ha sikerül akkor örüljünk, de ha balszerencsénk volt és nem sikerült elérni az nem kell, hogy lényeges hatással legyen arra, hogy mennyire érezzük magunkat boldognak.

Van olyan vélekedés is, hogy a boldogság az embert elkényelmesíti, lustává teszi. Ezzel szemben a jókedvvel végzett munka sokkal termelékenyebb és gördülékenyebb. A legjobban akkor repül az idő (sőt az időérzékelésünk is szinte megszűnik), amikor az elvégzendő feladatok számunkra optimális tartományban vannak. A Csíkszentmihályi révén híressé vált "flow állapot" vagy "áramlásban levés" az unalom és a stressz közötti ideális helyzet, amikor úgy érezzük, hogy éppen a helyünkön, a számunkra megfelelő és testhez álló közegben dolgozunk (vagy épp sportolunk).

Számos olyan tényező van, amelyre érdemes figyelnünk, mert kimutathatóan emeli a boldogságunk szintjét. Ezek némelyike ugyan közhelyesnek tűnhet, felmérések azonban valóban visszaigazolták a pozitív hatások meglétét. Az egyik ilyen a hála, gondolatban köszönetet mondani olyan apróságokért (például, hogy van tető a fejünk fölött), amely a legtöbb ember számára egyáltalán nem magától értetődő. A "hálás vagyok", és a "köszönöm" sajnos olyan szavak, amelyeket ritkán mondunk egymásnak (nem formalitásként, hanem őszintén), pedig lenne rá okunk bőven, és pozitív megerősítésként hatna.

Fontos még az önbecsülés, önszeretet és a kapcsolatokban az egyensúlyra való törekvés. A másoktól való elkülönülés és ennek ellentéte a túlzottan nagy ragaszkodás bizonyos emberekhez egyaránt a boldogságunk gátja lehet. Az önzetlenség is boldogabbá tesz, habár figyelni kell arra, hogy kapjunk pozitív visszajelzéseket, lássunk munkánk eredményét, ez esetben elkerülhető, hogy egy idő után fásultnak és kiégettnek érezzük magunkat.

Az érzelmi kiegyensúlyozottságra való törekvés és életmódunk egészségesebbé tétele is hatással van a közérzetünkre. Egyesek beleesnek abba a hibába, hogy egészségesnek mondott életmódok megszállott követőjévé válnak,- holott ez csak egy tényező a sok közül, amely hatással van életünk hosszára és minőségére. Másik gyakori eset, amikor azt mondjuk hogy az életmódunk sajnos nem igazán egészséges, de "kellene" ezt vagy azt csinálni, ami azt jelenti, hogy nem lesz belőle semmi. Ezzel szemben viszont fogalmazhatunk úgy is, hogy a jelenlegi életmódunk sok szempontból egészségesnek mondható, de még egészségesebbé tehető: jobban odafigyelve a táplálkozásunkra, hogy mit és mennyit eszünk, napi átlagban több testmozgásra és kevesebb alkohol fogyasztására. Egyszerű dolgokról van szó, nem kell túlmisztifikálni.

Számos olyan dolog jelenik meg a közéletünkben, amely kimondottan rosszkedvet okoz, afféle társadalmi normák ezek, amelyek sokkal több kárt okoznak mint hasznot. Legyünk alapvetően bizalmatlanok, szigorúan komoly emberek és törekedjünk a teljes kontrollra (abszolút biztonságra). Közben nem vesszük észre, hogy éppen ezek ellentéte az, amelyeknek ésszerű alkalmazása lenne szükséges, ha el akarunk mozdulni a boldogság terén a világranglista uszkve 120. helyéről legalább a középmezőny szintjére. Manapság a közélet, a politika a boldogtalanság érzését mintegy szentesíti, ergó vagy ne foglalkozzunk vele vagy pedig ha nem elkerülhető, akkor próbáljunk másfajta szemlélettel és stílussal megközelíteni.

Kutatások visszaigazolták a fentiek ellenkezőjét, például, hogy a boldog ember egyik sajátossága az ésszerűen alkalmazott bizalom másokkal szemben (aki folyton gyanakszik, az a világot eleve rosszabb helynek látja a valóságosnál). A régi mondás, hogy érvényes, hogy "Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten", azzal a megkötéssel, hogy mindig "Adjon isten"-t mondjunk először, tehát barátságosan közelítsünk - számítógépes szimulációk is visszaigazolták ennek a stratégiának az eredményességét. A boldogság szintjét növeli, ha kerüljük az ítélkezést, ha nincsenek szigorú elvárásaink, viszont leginkább a pozitívumokat igyekszünk meglátni. ("Ne ítélj, hogy ne ítéltess.") A helyzetek abszolút kontrolljára való törekvés megint olyasmi, amely hosszabb távon tuti kudarcos. Igaz ugyan, hogy a kontroll teljes elveszítése a teljes létbizonytalanság állapotába juttatja az embert, viszont ha ésszerű kompromisszumokon keresztül hatással vagyunk a körülményekre, az már a legtöbb esetben kielégítő.

Azt lehet mondani, hogy az elménk igen gyakran túlpörögve túlaggódja magát, és a boldogságunk legfőbb akadályát sok esetben a saját gondolataink jelentik. Aki túlságosan az elméjében él, az elszalasztja a jelen pillanatot - emiatt különféle spirituális iskolák, elsősorban a buddhizmus meditációs gyakorlatokkal törekednek az elménk lecsendesítésére. Mindegyik nagy vallás, komoly spirituális irányzat hangsúlyozza, hogy nem vagyunk azonosak az elménkkel, a gondolatainkkal, hanem képesek vagyunk azok fölött állni és azokra koncentrálni, amely az életünk megélését hasznosabbá és teljesebbé teszik. A modern tudomány lényegében visszaigazolja ezt azzal, hogy az általunk végzett tevékenységek és gyakorlatok jelentősen befolyásolják agyunk szerkezetét, tehát az agyunk képes saját magát bizonyos mértékben átalakítani. A boldogság azonban egy olyan alapvető létállapotunk, amely magasabb szintjein nem csak az agyunkra, hanem - hőtérképek alapján,- az egész testünkre kiterjed.