A vezető politikusok kimondottan sikeres emberek, ezért a megjelenésük és a fellépésük tudattalanul egy olyan képet mutat az állampolgár felé, hogy milyenek (is lehetnek) az igazán sikeresek. A közszereplők által sugallt kép sok olyan információt ad nekünk, amelynek nagy része nem tudatosul, de egyfajta mintául szolgál. Példaként lehet említeni azt, hogy amikor Kovács Kokó István világbajnok lett, pár munkatársam heteken belül az ő szakáll-, és hajviseletét vette át. Így működik ez a nagy sztárokkal, akikre sokan felnéznek, és külsőségekben utánozzák őket, - amely általában értékrendszerbeli azonosulást is takar. Ezért nem mindegy, hogyan néznek ki azok, akiket a leggyakrabban látunk a hírműsorokban: ezek a miniszterelnök és a kormányszóvivő. Milyennek látjuk őket? Két igen csak pocakos figurának.

A megjelenés a miniszterelnök esetében sem jelentéktelen, ha nem is a fő szempont, viszont a kormányszóvivő kiválasztásánál egy fokkal nagyobb súllyal eshetne latba. Kimondható, hogy a kormány szócsöve, képviselője valaha birkózó volt ugyan, de egykori életmódjából semmi sem látszik ma már. Általában elmondható, hogy a legtöbben képesek vagyunk arra, hogy "első blikkre" levegyünk sok mindent már mások megjelenése alapján, rengeteg tudattalan információt nyerünk az illetőről. Ezek az első benyomások, amelyek a megjelenés, testbeszéd, testtartás alapján hamar kialakulnak néha később módosulnak. Előfordulhatna, hogy Szilárd esetében a marcona külső, unintelligens tekintet mögött egy érzékeny lelkivilágú és kifinomult gondolkodású személyiség rejlene, de azt lehet mondani, hogy a látszat sajnos nem csal: a kormányszóvivő alkalmazását leginkább csak a stabilitást sugalló keresztneve indokolhatja. Megnyilvánulása valami olyat sugall, hogy nyugodtan lehetsz bunkó, ha jó helyen vagy jó kapcsolatokkal, emellett folyékonyan vagy képes úgy dumálni, hogy a kormányideológia kulcsszavainak a megfelelő keveréke látszólag értelmes mondatokat adjon ki.

Az ember kénytelen vitriolba mártott tollal írni, mert nem lényegtelen jelenségről van szó, szinte beivódik az emberbe a kép egyfajta normaként, amelyet gyakran látni, ezért nem mehetünk el mellette szó nélkül. Az előző szóvivőt Szijjártót szintén elsőre "jól levettük" és számomra legalábbis nem tudta megcáfolni azt a képet, amelyet népnyelven "macskajancsinak" (azaz távolról sem komoly és felelősségteljes embernek) szokás nevezni. Szijjártó javára szólt azonban, hogy legalább viszonylag sportos alkat, aki hobbiszerűen focizik. Orbán Viktor és Németh Szilárd gyakori látványa ezzel szemben egyáltalán nem fogja csökkenteni az eddig is járványszerű elhízást, főként azokban a rétegekben nem, ahol valamiféle tekintélynek számítanak.

Egyébként sem jellemző, hogy a kormány példamutató lenne a testedzés és a sport területén, bár vannak ellenpéldák mint a karatés Simicskó István, a futásban jeleskedő Balog Zoltán vagy a kerékpározásért felelős Révész Máriusz. Lehet, hogy tévedek, de nem nagyon hallottam arról, hogy amikor a kormány mindennapos testnevelést hirdet az iskolákban, a tagjai személyesen is példamutatóak lennének a mindennapos futás, biciklizés, gyaloglás vagy bármilyen más hobbiszerű sportolás terén.

Nekem fixa ideám emellett még, hogy a kormányprogramban szerepet kap az alkoholizálás egyfajta normaként való hirdetése (értsd: ha valaki mindennap iszik az számomra már legalábbis határesete az alkoholizálásnak), a házi pálinkafőzés, a házi sör és a magyar borok népszerűsítésével. Ha rendszeresen túl sok alkoholos italt fogyasztunk az nem lesz egészséges akkor sem, ha magyar termék vagy ha házilag készült.

Ezek a kormány által tudattalanul sugallt kép egyes részei, amelyeket általában nem veszünk észre és hajlamosak vagyunk természetesnek elfogadni. Természetesen vannak emellett nagyon is tudatos és közismert részei is a kormány imázsának. Ami nagyon hangsúlyos az a macsó mentalitás, amely az agresszív stílusban és a női politikusok szinten teljes mellőzésében nyilvánul meg leginkább. Az agresszív fellépés nagyon látványos a külpolitikában (legalábbis szavakban jellemző, a gyakorlatban inkább afféle hinta-palinta), a belpolitikában pedig jó néhányan vannak, akik éppenséggel közvetlen a szenvedő alanyai voltak. Többször leírtam már, hogy a kormány által sugallt etikai normarendszer egyáltalán nem jó hatású, mivel a mértéktelen arroganciát és a gerinctelenséget reklámozza. (Ha ők így viselkedhetnek, akkor mért viselkedjen másként pl. egy főnök a beosztottaival?) Ez a fajta sugallt normarendszer nem fogja az egyéni kiválóság elérését népszerűsíteni: például emiatt hanyatlik a magyar sport - egy-két tucat sportoló tartja életben, a külföldi top fociligákban nem szerepel egy csapatra való játékosunk és az Európában harmadik-vonalbeli NB I.-ünk meghatározói is külföldiek.

Még kevésbé indokolható a női miniszterek mellőzése - a zárt férfiklubok általában maffiaszervezet benyomását keltik. Ráadásul a világpolitikában egy ideje már egyre jobban növekszik a nők szerepe: a legsikeresebb nyugati kormányfő történetesen nő (Angela Merkel), a briteknél Theresa May igen kiélezett helyzetben is képes a Brexit tárgyalásokon a megfelelő megoldásokat megtalálni, az USA elnökségéért folytatott küzdelemben csak szoros küzdelemben veszített Hillary Clinton. Világszerte számos országban gyakoriak a sikeres női miniszterelnökök és kormányfők Dél-Amerikától Afrikáig bezárólag - általában jobban értenek a kompromisszumokhoz és gyakorlatiasabbak is mint férfi kollégáik nagy része, viszont kevésbé illenek olyan szervezetekbe, ahol a harcosság, a katonás mentalitás a fő erény...

Vannak olyan beidegződések és normák, amelyek szintén tudattalanok és annyira a vakfoltunkon helyezkednek el, hogy az ellenzék is átveszi őket. Még a legnevesebb szakértőkkel is előfordul, hogy időnként végletekben gondolkodnak - úgy tűnik, hogy a részleteket nem dolgozzák ki megfelelően, nincs is elég nagy háttéranyaguk hozzá. Ez annak a bizonyos "féltudású magyar elitnek" az egyik jellemzője. A "Rabok legyünk vagy szabadok" típusú hamis alternatívák állítása egy huszonéves fiatalembertől még elfogadható ugyan, de nem tükröz sem igazán igényes gondolkodást, sem bölcsességet. Széles elterjedtsége leginkább a marxizmus dialektikus (azaz végletes) szemléletének káros hatásait mutatja. Ilyen például az, hogy "utolérjük a nyugatot", holott az a "nyugat" ma már nem létezik, igen sokféle modell van. Sokféle szintről lehetne beszélni, Európában az észak-nyugati (zömmel protestáns) kultúra egy nagyon magas szint és ez alatt van a mediterrán kultúra.

Mi a harmadik szinten lehetünk, és mivel a déli mentalitás kicsit erősebb nálunk mint az északi (nem vagyunk olyan takarékosak, kevésbé tudunk tervezni és rendszerben gondolkodni), ezért célunk leginkább az olasz-spanyol ÁTLAG (nem a jómódú részek) megközelítése lehet. Úgy tűnik, hogy a csehek vagy a szlovénok számára ez egy teljesen reális cél, de egyik sem akar olyan lenni mint a németek, - a német nyelvterületre beépülő csehek éppenséggel az identitásukat veszítenék el ezzel. Nézhetjük azt is, hogy a hét szomszédunk közül négyben rosszabb az életszínvonal mint nálunk, a szerbek és ukránok, talán a románok is egy szinttel lejjebb vannak. A centrum-periféria elméletet eléggé jól alkalmazható ugyan, de meglehetős finomításra szorul, mert többféle szintű periféria van, ráadásul nem is a nemzetállamok szolgálnak megfelelő értelmezési keretként, ennél sokkal többet mond a különféle régiók összehasonlítása. Mi a több EU forrásért küzdünk, az átlagosnak mondható spanyol és olasz régiók pedig azért, hogy a gazdag tartományok nem érjenek el teljes politikai és gazdasági önállóságot.

Sokkal gyakorlatiasabb azzal foglalkozni, hogyan lesznek az intézményeink a jelenleginél működőképesebbek, a gazdaságot, az egészségügyet is beleértve, tehát saját magunkhoz képest kellene tudni egy szintet lépni. Az pedig szintén egy vakfoltra eső kimondatlan elvárás, hogy a politikusok azok, akik fel kell, hogy hozzák az országot egy szintre, ha kell a nyugati tőke folyamatos sarcolásával biztosítsanak magasabb életszínvonalat, de nekem mint állampolgárnak nem kell semmit tennem érte. Ha csak elmolyolgatok bürokrata módon a területemen, a szabályokat szűken értelmezve és másokkal érdemben nem kommunikálva, vagy ha manufakturális munkát végzek, akkor valszeg. nem lesz több az általam előállított érték mint tavaly volt - mért érdemelnék érte magasabb fizetést? Lehetek persze monopolhelyzetben a területemen, ezért átmenetileg kiharcolhatok jobb pénzeket, de a gazdaság egésze nem lesz jobb, legfeljebb az elosztási arányok változhatnak.

Az igazságosabb elosztás is lehetne egy össztársadalmi cél, de ez igen ellentmondásos egy kimondatlanul maradt, viszont eléggé általános és nagy elfogadottságnak örvendő elvárás miatt: demográfiai célokkal pénzt vonunk el a legalsó rétegektől, emellett pedig építünk egy "nemzeti" tőkés osztályt. Ez a kimondatlan elvárás a baloldal mozgásterét igen behatárolja.

Egyébként pedig a "déli kultúrájú" mérsékelt égövi országokban, amelynek mi kábé a határvonalán vagyunk, a természeti feltételek jobb életminőséget tesznek lehetővé mint a gazdag északon, főként a több napsütés miatt. A vakfoltjainkat leginkább azok észlelik, akik huzamosabb ideig élnek külföldön. Erre példa egy eléggé általános vélemény, amely szerint a feltételek Magyarországon minden szempontból nagyon jók, a legnagyobb problémát az emberek jelentik. Legtöbbször csak egymást idegesítjük és stresszeljük minden apró hülyeséggel.

Globális élelmiszerhiány - nem következett be

Malthus 19. századi híres jóslata szerint az emberiség mértani haladvány szerinti szaporulatával az élelmiszer termelésünk nem fog tudni lépést tartani, emiatt szükségesek a háborúk és a járványok. A történelem azonban ezt a tételt nem igazolta. Habár a 20.század két nagy világháborúja azt mutatja, hogy sokan gondolkodtak így, - a népesség gyors növekedése kifejezetten szerepet játszhatott a kirobbanásukban,- azonban a múlt század második felétől egészen napjainkig a világ egyre több országában vált általánossá az élelmiszerbőség. Annyira így volt ez, hogy az élelmiszerek ára több évtizeden át reálértékben folyamatosan csökkent egészen 2007-ig, ezt követően az árak egy kicsit megugrottak és azóta kicsivel magasabb szinten ingadoznak. (Az árak hirtelen emelkedése több tényező eredője, azonban az egyik alapvető oka volt az arab-világban a rendszerek összeomlásának.)

Egy nemrégiben végzett átfogó felmérés szerint az élelmiszertermelés a világ meghatározó termelőinek többségénél továbbra is bővül, legalábbis az alapvető élelmiszernek számító búza, rizs és kukorica esetében a területek 60-70%-án a hozamok jelenleg is növekednek és csak 30-40% stagnálnak - bár összeomlásokra is vannak példák egyes afrikai országokban. A fejlett országokra jellemző, hogy némelyik termény hozama már nem növekszik amiatt, mert a gazdálkodók jó része a környezetbarát mezőgazdaság híve. (Nálunk se nagyon látni hozamnövekedéseket, de ennek alighanem más okai vannak, mint például a túlzott költségtakarékosság, a tőkeszegénység vagy a korszerű ismeretek elterjedésének hiánya.)

Habár pár évvel ezelőtt páran megkongatták a vészharangot és egy évtizeden belüli globális élelmiszerhiányt vizionáltak, manapság ennek a valószínűsége csökkent. Élelmiszerválság akkor állna elő, ha a világ nagy termelőit (Délkelet-Ázsiá, az USA, Európa, Dél-Amerika egyes részeit) egy azon éven belül különféle természeti katasztrófák sujtanák - leginkább árvizek vagy aszályok- vinnék el a termés jelentős részét.

Annak ellenére, hogy a mezőgazdasági termelésnek még jelentős tartalékai vannak mégis számolni kell pár tényezővel, amelyek pár évtizeden belül a hozamok csökkenéséhez vezethetnek. Az egyik ilyen a foszfor, amelynek kitermelése gazdaságosan pár lelőhelytől függ és nem növelhető a végtelenségig ("peak phosphorus"), emellett folyamatosan mosódik bele veszteségként a különféle vízfolyásokba, a tengerekbe. Foszfor utánpótlás nélkül nincsenek magas hozamok, ezért mielőbbi megoldást kell találni a visszaforgatására. A másik ilyen tényező a fokozódó vízhiány és elsivatagosodás, a harmadik a termőtalaj pusztulása - amelyek szintén hozamcsökkenéshez, élelmiszerhiányhoz vezethetnek.

A "malthusianus katasztrófa" ezzel együtt egy létező jelenség: Akkor láthatunk ilyet, amikor emberek nagy csoportjai lényegében önhibájukon kívül csupán vegetálnak, napról-napra tengetik az életüket. Marx ilyen jelenséget figyelt meg a 19.század közepi Angliában, és egész ideológiát épített a proletariátus kiszolgáltatott helyzetére. (Ezzel alapvető hibát követve el, ugyanis még az ő életében a gazdasági növekedés lehetővé tette az angol proletárok életszínvonalának emelkedését.) A világon többfelé látunk ma is tengődő csoportokat, amelynek nem annyira természeti okai vannak, hanem leginkább különféle korrupt politikai rendszerek tehetőek felelőssé.

 Atomháború - nem következett be

A 20.század második felében a legtöbben a nagyhatalmak közötti atomháborútól féltek a legtöbben. Szinte egy gomb megnyomása elindíthatta volna a tömegpusztító fegyverek óriási arzenálját, amely akár pár nap leforgása alatt a civilizációkat a középkorba vethette volna vissza. Ma úgy látjuk, hogy ennek a valószínűsége nem volt túlságosan nagy, leginkább a két szuperhatalom nagy földrajzi távolsága csökkentette a konfliktus kiéleződését. Volt ugyan némi háborús hisztéria az '50-es években, volt "kubai válság", amelynek kezeléséhez a Kennedy-kormányzat kitűnő diplomáciai érzékére is szükség volt, de az ideológiától eltekintve komoly érdekellentétek nem álltak fenn. Az USA egyes vezető tudósai, akik az '50-es években a mielőbbi háború megindítása mellett érveltek, attól félve, hogy az oroszok túlságosan megerősödhetnek, a saját kompetencia szintükön túllépve, felületes ismereteken alapuló és abszolút antihumánus álláspontot képviseltek. Mai szemmel nézve az atomtöltetű rakéták leginkább elrettentésre voltak jók, megelőzték a hagyományos háborúk kitörését a fejlett világban. Bevetésükre a 2.világháborúban sem nagyon lett volna szükség, mivel az amerikaiak hagyományos bombái is hatalmas pusztítást okoztak Tokióban, valószínűleg elég lett volna, ha eljuttatják a japán katonai vezetéshez a kísérleti atomrobbantásról készült filmet.

A Szovjetunió felbomlása óta az atombombákkal folytatott háború veszélye ugyan csökkent, de a konfliktusok eszkalálódása egészen egy újabb világháború kirobbanásáig továbbra is létező veszély, léteznek erre vonatkozó forgatókönyvek. Nem beszélve arról, hogy elég egy atombomba robbanás a sztratoszférában, amely az elektromos berendezéseket tönkretenné, és egyik napról a másikra több száz évre visszavetné a fejlett civilizációkat.

Pénzügyi összeomlás és kemény diktatúrák uralma - nem következtek be

Az 1929-ben kirobbant nagy világgazdasági válság után az értelmiségiek többsége úgy látta, hogy a liberalizmus megbukott és csak a kommunizmus és fasizmus jelentenek alternatívát. A különféle rendszerek összecsapásából a 2.világháborúban ennek ellenére mégis a liberális demokráciák jöttek ki a legjobban. A 40-50-es években ugyan felerősödtek a diktatórikus tendenciák de fokozatosan kifulladtak és egy darabig úgy látszott, hogy a nyugati és a keleti modellek konvergálnak. Aztán újabb fordulatként a '80-as években jobbra tolódás történt nyugaton, jött egy "keményvonalas" liberalizmus, és a szocialista tábor bedobta a törölközőt. A rendszerváltáskor azt lehetett gondolni, hogy a liberalizmus lesz az egyetlen domináns ideológia és eljött a "történelem vége" (Fukuyama). Ekkoriban sokan azt gondolták, hogy a modernizmus "mindent visz", azonban társadalmi problémák jó részét nem volt képes megoldani ez a rendszer sem, emiatt az ezredforduló után felerősödött a hagyományos értelemben vett konzervatív szemlélet és az ennek megfelelő életmódminták. A nagy pénzügyi válság erre a fordulatra leginkább csak ráerősített: apokaliptikus filmek áradata indult meg a szükségszerű összeomlásra ítélt pénzügyi rendszerről és a gazdasági fejlődés végéről. 2001 szeptember 11 után azt gondolhattuk, hogy vége egy világrendszernek, azonban az iszlám terrorizmus nem volt képes megingatni sem az USA-t, és egyre inkább úgy tűnik, hogy Nyugat-Európát sem. A pénzügyi rendszerek ismét stabilak, Európa gazdasága újra szárnyal, és a demokrácia párti mérsékelt erők messze többségben vannak a kontinensen. Putyin és Erdogan elszigetelt országokat hoztak létre, amelyek gazdaságilag lejtőre kerültek.

Ennek ellenére a különféle válságok folyton itt ólálkodnak, a diktatórikus tendenciák időnként felerősödnek és mindig új, eddig nem tapasztalt módon jelentkezik a globális erőszak és terrorizmus, nem kis részben mint ellenreakció, a dogmatikus liberalizmus ürességének folyományaként.

A gép feleslegessé teszi az embert - nem történt meg

A géprombolók óta újra és újra felmerül, hogy az embert nem szorítják-e ki a végül gépek, azonban mivel ez nagyon régi téma az a sejtésünk lehet, hogy valószínűleg mégsem. Annak ellenére sem, hogy ma már nem csak az iparban jellemző a teljes automatizálás, hanem a foglalkozások nagy részére van egy olyan előrejelzés, hogy a számítógépesítés feleslegessé teszi az embert. A gyakorlat egyelőre ezt nem igazolja: sem a high-tech Japánban, sem az USA-ban, sem más, magasan fejlett országban nincs magas munkanélküliség, sőt éppen hogy az elmaradt térségekre jellemző. A gépek okozta nagyobb munkanélküliség elmélete valószínűleg ott hibás, hogy nagyon sok olyan foglalkozás van, sok olyan értékteremtő tevékenység, ahol igényeljük a személyes kapcsolatot. Ilyen például a gyermeknevelés és oktatás jó része, ilyen a legtöbb szolgáltatás (étterem, fodrász, betegápolás stb.). Az ember szociális lény volta ott is kibukik, ahol hagyományápolásról, kézműves termékekről van szó. Valójában az történt, hogy az ipar növekvő termelékenysége és a több szabadidő lehetővé tette a szolgáltatások fejlesztését, amelyek nehezebben automatizálhatóak vagy pedig nem érdemes őket automatizálni, mert a személyes jellegük elvész. A hagyományok felvirágzásának fő oka pontosan az elgépiesedésre adott válasz, és a modern város jó kiegészítője a hagyományos falusias környezet, amely helyrehozza, kiegyensúlyozza a túlságosan inger gazdag környezet káros hatásait.

Ennek ellenére létező veszély, hogy a gépek jól működő "mátrixot", virtuális világot hoznak létre a számunka, ahol jól érezzük magunkat, és a készségeink jó része visszafejlődhet. 

További félelemként lehetne még említeni, hogy az ásványkincsek és energiahordozók kimerülnek.

Az első előrejelzés még 1972-ben történt, a Római Klub tudósainak egyszerű számítógépes modellezésével, amely a 21.század közepére jósolta a globális civilizáció hanyatlását az ásványkincsek kimerülése következtében. Ez is egy reális veszély, azonban vannak tendenciák, amelyek ellene hatnak: fokozódó miniatürizálás, energiatakarékos gyártás, az újrafelhasználás elterjedése, megújuló energiák használatának robbanásszerű fejlesztése. Még pár évtizeddel ezelőtt sokakat izgatott, hogy meddig lesz elég benzin, ma már az ilyen irányú félelmek kevésbé jelentősek. A kitermelési eljárások javultak és a megújuló energiák felhasználásának gyors terjedése is csökkenti a kőolaj iránti igényt. Úgy tűnik, hogy egyre kevesebb háborút fognak vívni az olaj miatt.

Annál több háború lesz (és már van is) a víz miatt, vagy a kedvezőbb klímájú területek megszerzéséért. Nagyon kevesen gondolták még a múlt században, hogy a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás ekkora probléma lesz, mint amilyennek manapság látjuk. Mindamellett rengeteg egyéb katasztrófa következhet be, meteor, szupervulkán, járványok, napviharok stb., amelyek a civilizációnk végét jelenthetik - azonban mivel ezek nem nagyon jelezhetőek előre, ezért nem is nagyon adnak okot a félelemre.

A be nem következett katasztrófák tanulsága, hogy mindig voltak olyan mechanizmusok, amelyek ellenkező irányba hatottak, de emellett szerepet játszott az emberi kreativitás és együttműködés is ezek megelőzésében.

Az emberiség köztudottan egyik legnagyobb problémája a környezet pusztítása. A belátható jövőben a tendenciák vésztjóslóak: kihalhat az állat- és növényvilág jelentős része, az óceánokban az élet megszűnhet, terjed a sivatag, más területeket pedig pusztító viharok tesznek élhetetlenné. A megemelkedő tengerszint városokat és országrészeket önt el, a mezőgazdasági termelés visszaesése miatt súlyos élelmiszerhiányok léphetnek fel, végül a mai emberiségnek csak egy kis töredéke lesz képes élni a bolygónkon, és csak speciális építményekben.

Mindez naponta elhangzik mégsem éri el a legtöbbünk ingerküszöbét, mert bekövetkezésük csak évtizedek, évszázadok távlatában valószínű. Ezzel szemben holnap már "sürgős teendőim" vannak: televásárolni a hűtőt, palackos vizeket venni, teletankolni a kocsit és végigszáguldani az autópályán, hogy elérjük a karácsonyi vásárt és vehessünk néhány kacatot... A környezetvédelem láthatóan sokadlagos szempont a politikusok számára is, azonban bármilyen jogi szabályozásra igaz, hogy csak akkor működőképes, ha léteznek a neki megfelelő társadalmi normák és valós igényeket fejez ki.

A környezetvédelem híveiben és elszánt harcosaiban némi képmutatást vélek felfedezni - még akkor is, ha a törekvéseik alapvetően jók. Érzékenységük általában szelektív: egyes feltűnően nagy környezetszennyezőkkel szemben nagyon kritikusak tudnak lenni, ezzel szemben saját magukkal már korántsem ilyen igényesek. Sokféle környezetvédő felfogást lehet megkülönböztetni, - azonban nem egyszer kilóg a lóláb.

Anti-globalisták

Sokan osztják azt a véleményt, hogy a környezet pusztításáért leginkább globalizált óriáscégek, "gonosz multik" a felelősek. Számomra ez eléggé felületes gondolkodás, hiszen ezek a cégek tömegigényeket elégítenek ki. Valójában ők azok, akik a saját területükön a legjobbnak bizonyultak: költségoptimalizálásban, stabil minőség terén és szervezésben (ár, minőség, szállítási pontosság), nem véletlen, hogy egyes márkanevek önmagukban is milliárd dollárokat érnek. Az anti-globalizmus számomra leginkább egy ösztönös ellenreakció az illető számára nyomasztó tekintéllyel és hatalommal szemben. A lokalizációnak valóban vannak pozitív eredményei és én magam is a pártolom, de nem minden esetben: például egyes helyi, korszerűtlen és korrupt cégek gyakran jobban szennyezik a környezetet mint a multik. Emellett gyakori az is, hogy helyi terméket több víz- és energia felhasználásával állítjuk elő, mint ha máshonnan szállítjuk. (Például gázzal fűtött üvegházban termesztünk olyan zöldséget, ami déli országokban szabad földön terem). Az anti-globalizáció híveinek tehát nincs minden esetben automatikusan igaza. Ha mindig igazuk lenne, akkor például a kézműves termékek olcsóbbak lehetnének mint a hasonló minőségű, iparilag előállítottak.

Hagyományőrzők

Felvetődik a kérdés és nem mindig könnyű megválaszolni, hogy a hagyományőrzés mennyiben hiteles és tudatos magatartás? A paraszti kultúra takarékossága közismert, azonban a kézműves termékek többségét általában nem helyben használják fel vagy adják el. Számomra az is képmutatás, ha valaki számára mindig csak a természetes és a "bio" az elfogadható, közben az életmódja ezt egyáltalán nem tükrözi: hatalmas kocsi volánja mögött ül (egy kocsiban rendszerint egy ember) és a társadalmi státuszát a szomszédnál nagyobb méretű háza is kifejezi. Ha biciklit nem használ, mindenhova autóval megy és megengedheti magának a magas fűtésszámlát (nem törekedve a jó hőszigetelésre), ha azért öntözi a füvet, hogy mennél gyakrabban nyírhassa (ez is energia- és vízpazarlás), - az számomra leginkább afféle arisztokratikus magatartást jelez, azt hogy "megengedhetem magamnak" még ezt is.

A környezet pusztításáért szerintem nem annyira az ún. "fogyasztói társadalom" a felelős, - hiszen a fogyasztás nem több mint egy fajta paleolit ösztönünk,- mint inkább az arisztokrácia felhalmozást képviselő életmódmintája. Az arisztokraták álmukban sem gondoltak arra - pedig kellett volna,- hogy az ő kiváltságos, pazarló életmódjukat egykor majd százmilliók, milliárdok fogják tudni napi szinten megvalósítani. Felzabálva ezzel saját életterüket, a Föld nevű bolygót.

Az "arisztokratikus" jellegű környezetvédelem abban áll, hogy maradjon meg a mai emberiség egy-két százaléka a távolabbi jövőben, akiknek továbbra is minden megengedett lesz. Én ezt a felfogást nem nevezném túlságosan etikusnak.

Hagyományos kereszténység

Felvetődik a kérdés, hogy a keresztény egyház és a keresztény etika mennyiben segíti elő a környezetünk megóvását? Ez ügyben erős kétségeink lehetnek, amelyek inkább gyakorlati mint elvi jellegűek. Habár a bibliai tanítások között nagyon sok van, amely mértékletességre és szerénységre int, ennek ellenére a konzervatív keresztények nagy része mégis keveset tesz a környezetünk megóvásáért, például a hagyományos, fosszilis energiafelhasználást támogatja. Ennek egyik oka lehet az ó-konzervatív felfogás, amelynek minden új, innovatív ötlet eleve gyanús (főleg mivel "idegenektől", nem pedig az ő táborából érkezett), másik oka pedig vélhetően az ószövetségi vallásfelfogás hatása.

Az Ószövetség, amely alapvetően mezőgazdasági alapokon álló kultúrák számára készült, az embert teljes mértékben a környezet fölé helyezi. (Az Újszövetség is nem annyira tartalmilag mint inkább szellemiségében tér el ettől, az anyagiasságot elutasító, alázatos magatartás hangsúlyozásával.) Emellett a kereszténység (és a legtöbb vallás) sokkal inkább társadalmi szabályrendszerként és nem minden képmutatást nélkülöző merev dogmaként működik, mint a természetességre, egyszerűségre és harmóniára való egyéni vagy közösségi törekvésként.

Technokrata szemléletmód

A technokraták szerint a környezetvédelem leginkább műszaki kérdés: meg kell kötni a szén-dioxidot, más üvegház hatású gázokat a légkörből, növelni a Föld albedóját (fényvisszaverését és/vagy csökkenteni a légkör fényáteresztő képességét, ezzel a globális-felmelegedés problémája megoldható. Lehetséges, hogy a mérnöki megoldásokkal előre lehet lépni, bár például a házak tetejének fehérre festése talán jobban növelné az üvegházhatást, mint az albedót növelő hatása. A kölcsönhatások bonyolultak és nehezen kiszámíthatóak, emellett sokkal inkább az alkalmazkodást segítik a megváltozott viszonyokhoz, mint a károk megelőzését. A technikai fejlesztések sokat segíthetnek, de mivel például az elektromos autók előállítása és működtetése is általában energiaigényes, emiatt leginkább csak azt várhatjuk, hogy csupán lassítani lesznek képesek a környezetpusztítást. Ez a gondolkodásmód aligha fogja tudni megvédeni az állatok és növények eredeti élőhelyét, esetleg segíthet a különféle műanyagok jobb újrahasznosításában vagy a takarékosabb vízfelhasználásban.

A valami ellen harcolók

Számomra a negatív állítások ritkán hitelesek: például, hogy ne használjunk bizonyos mezőgazdasági kemikáliákat, de azt nem mondja meg, hogy mi legyen helyette. Extrém esetben az is lehetséges, hogy az egyik fajta lobbi le akarja járatni a másik termékét, mert tudja, hogy ha azt kizárják a piacról, akkor az övét fogják megvenni. Éppígy kevéssé hiteles, ha egy dolgot túlhangsúlyozunk, mondjuk a műanyag zacskókat tekintjük közellenségnek holott tudjuk, hogy a műanyag palackok használata legalább olyan szintű kárt okoz. (Amellett, hogy mindkettő előnye a higiénia, a műanyag palackokat jó minőségű csapvízzel, víztisztítókkal és üvegekkel jobban lehet helyettesíteni mint a műanyag zacskókat papír tasakokkal és vászon szatyrokkal. Amellett, hogy a legtöbb terméket eleve műanyag csomagolásban adják el.) Úgy gondolom, hogy ne csak a különféle termékek, hanem az emberi felelőtlenség ellen is fel kell lépni, például a szemetelés elkerülése nagyrészt önfegyelem kérdése.

Igazán csak az hiteles, ha az ember nem csak harcol valami ellen, hanem egész életmódja olyan, hogy képes lemondani számos kényelmi eszközről, például naponta biciklivel jár vagy tömegközlekedik, kevés hulladékot termel, komposztál, kevés ruhát vásárol és sokáig hordja (mivel az egyik legnagyobb szennyező a ruhaipar), napelemet használ stb. Ökológiai lábnyoma kicsi és egész életmódja átgondolt, tudatos.

 A szegénység és gazdagság egyaránt káros hatású, csak másként

A szegényebb országok sűrűn lakott vidékein a környezet szennyezése igen jelentős, például Indiában normális tűzhelyek és kályhák hiányában mindent elborít a füst. A szegénység vagy sóherség nálunk is főleg a közvetlen környezetre jelent veszélyt, leginkább a fűtési időszakban a mérgező gázok termelésével. Emellett az elmaradott technológiák és eljárások több káros anyagot termelnek, és ahol kevés a profit ott nincs pénz sem a környezet védelmére.

A gazdag országok, például a skandinávok ezzel szemben teljesen tisztán tartják a környezetüket és a hulladékokat is vagy feldolgozzák, vagy energiát termelnek belőlük. Az ő képmutatásuk abban áll, hogy fejenként nagyon sok energiát használnak (amelyek nagy része nem megújuló), sokat utaznak például repülőgépen, amely nagyon környezetszennyező. Nem nagyon van olyan ország, amely képes lett volna a környezet pusztulását visszafordítani.

El kell ismerni, hogy a közgazdasági tényezők szinte mindig szerepet játszanak: ha a környezet pusztítása nem feltűnő és a környezetvédelmi beruházás megtérülése lassú, akkor nem fogják megvalósítani. (Kivéve, ha valamilyen esztétikai, eszmei értéket is képvisel, pl. egy növénysáv.) Azt is figyelembe kell venni, hogy a mezőgazdasági tömegtermelés általában jelentős környezeti károkat okoz, viszont nagy mennyiségű olcsó élelmiszert állít elő. Akik a teljes mértékben környezetbarát mezőgazdaság mellett vannak és a gyenge minőségű élelmiszereket kizárnák a piacról, általában nem gondolnak arra, hogy ezzel nagyon sokak életszínvonalát jelentősen csökkentenék.

Ami reményt adhat: a tágan értelmezett humanizmus

A humanizmus terjedése nem csak az egymással, nőkkel, gyermekekkel való igényes bánásmódot és tiszteletet fejez ki, hanem az utóbbi időben láthatóan kiterjesztjük az állatokra, növényekre és tágabb környezetünkre is. Az újfajta normák amellett, hogy tiltják az erőfölénnyel való visszaélést, nagyobb odafigyelést, kíméletesebb bánásmódot követelnek meg, a környezetszennyezést legfeltűnőbb formáit elítélve. Ez a kedvező tendencia azonban aligha elégséges a környezetünk pusztításának megállítására. Ebben segíthet még egyes esetekben a lokalizáció (szándékosan nem anti-globalizációt írtam), a hagyományápolás, az alázatos vallásosság, másik oldalról pedig az új technikai vívmányok, a megfelelő oktatás és a politikai támogatás.

Az éghajlat változása miatt a legnagyobb veszélyben éppen a szegény, fejletlen technológiákat alkalmazó és demográfiai robbanással is sújtott meleg-égövi ill. szubtrópusi fekvésű országok vannak, ahol ezek a tendenciák is kevésbé érvényesülnek.

Azonban bárhol a világon érvényes, hogy a környezet védelme érdekében teljesen hibás és félrevezető lehet csupán egy-egy elemet kiemelni, alternatívák állítása nélkül. Ahelyett, hogy a környezet szennyezésének felelősségét másokra próbálnánk hárítani, egész kényelemközpontú életmódunkban alapos változásokra van szükség, mert enélkül marad a műanyagok és textilek tömkelege, az élelmiszerpazarlás, az energiapazarló közlekedés és szállítás  stb., amelyek fokozatosan egyre kevésbé élhetővé teszik a Föld nevű bolygót.

Mi mást támogathatna egy olyan kormány, amely nem jórészt nem túl tehetséges, enyhén szólva középszerű figurákból áll? Állításom bizonyítására a legfrissebb PISA felmérést hozom elő. Ebben nem az átlagpontszám az érdekes, amelyben ezúttal is messze lemaradtunk az európai középmezőnytől. Viszont a részleteket jobban megnézve, egyáltalán nem az derül ki, hogy diákjaink között lenne egy nagyon erős, felső réteg, amelynek eredményét nagyon lehúzná az oktatási rendszerben valahogy elvegetáló, zömében hátrányos helyzetű tanulók közismerten jelentős tömege.

Nem, már a régebbi felmérésekben is látszott, hogy a legjobbak is messze elmaradnak az oktatási rendszerek átlagának elit diákjaitól. (A VG-t idézve: "Az OECD-országokban átlagosan a diákok 8 százaléka ért el kimagasló eredményt, 6 százalékuk pedig nem érte el a minimum szintet sem. Ez az arány nálunk 3 százalék és 9 százalék: tehát kevesebb, mint feleannyi tehetségünk van és másfélszer annyi leszakadónk.") Ez nem meglepő, hiszen poroszos oktatási rendszerünk köztudottan nem gyakorlatias, életszerűtlen, nem a gondolkodást fejleszti. Azt is tudjuk, hogy a jelenlegi kormány, a NER rendszere nem képes többre, és nem is nagyon érdekelt abban, hogy önállóan gondolkodó és jól felkészült értelmiségieket képezzen.

Az olló a felsőoktatási rendszerben nyílik szélesre, és itt nem csak arra gondolok, hogy a legjobb egyetemeink is a rangsorokban csak "futottak még" kategóriát képesek elérni, hanem azokra a szubjektív beszámolókra, hogy a külföldi egyetemeken magas szintű követelmény mellett van egy erős támogató légkör (a kettő csak együtt működhet jól), amely magas szintű teljesítményre sarkall. Ez a fajta légkör az, amely a magyar oktatási rendszerekből teljes mértékben hiányzik.

Sőt, a közmédiumokat nézve vagy hallgatva a totális agyhalál állapotát tapasztalhatjuk meg. A köztévé és közrádió hírműsoraiból az igényesség már jó ideje teljes mértékben eltűnt, nyilvánvalóan már rég nem felemelni szeretnék az állampolgárt egy kicsivel magasabb szintre, a műveltségét pallérozva, hanem lesüllyeszteni egyfajta gyermeki gügyögéssel. Ezt már a legkonzervatívabb értelmiségiek, tájékozottságra és a műveltségre igényt tartó hölgyek és urak - ha magukba néznek - ugyanígy beismerik, hogy itt általános hülyítés folyik, csakhogy ők valszeg. azt fogják mondani, hogy a tömegeknek ez kell, a cél szentesíti az eszközt. (Megjegyzem, hogy sokan visszaéltek már ezzel az érveléssel a történelem során.) Folyamatos agymosás zajlik, annak a mantrázása, hogy én O.V. voltam csak képes megvédeni az országot a "migrik áradatától" és később is csak bennem bízhattok. A hazug kapitalista globáltőke ellen is csak én nyújtok számotokra védelmet.

Ez persze nem úgy működik, hogy kiadják a központi ukázt, hogy a mit kell mondani a közmédiumokban (legfeljebb tabutémákat, irányelveket jelölnek ki), hanem a csoport dinamika, a nyalás dinamikája mentén: egyre buzgóbb janicsárok egyre nagyobb képtelenségeket mondanak és nem nagyon van fék a rendszerben. Hiszen bármilyen ellenvetésre, hogy a színvonal milyen primitív lett az a kész válasz, hogy az érvelő nemzetietlen, a családok ellen van és a globális tőke zsoldjában áll.

A konzervatív értelmiségi elit is érzi már, hogy az egészet erősen túltolták, és az értelmiségiek jó része elpártol tőlük. A választások közeledtével is a kormánypárt abban érdekelt, hogy mérsékeltebb hangot üssön meg, ezért a Bayer-Schmidt vonal is visszafogja magát, nem élezni szeretnék a dolgokat, hanem inkább elkenni, az őket nem támogatókat elbizonytalanítani. Most úgy láttatják, mintha ők lennének a szenvedő fél a mindent elborító liberalizmussal szemben. Amit tettek és tesznek az csöppet sem hatalomvágyból született, nyilvánvalóan csupán "szellemi önvédelem".

A konzervatív elit a Trump kormányról sem azt mondja, ami az igazság, hogy csupán csak hitegeti a fehér alsó-középosztályt a bevándorlás korlátozásával - mert nem ismeri be, hogy a szénbányászat (amellett, hogy iszonyúan környezetszennyező) az USA-ban nem kifizetődő, sőt az olaj sem, nem beszélve az autóiparról, amely a régi kézműves kultúrákkal rendelkező országokkal (német, japán) nem képes felvenni a versenyt. Emiatt szimbolikus gesztusoknál többre nem képes az alsó osztályokkal szemben, amellett, hogy a felső 1% vagyonát növeli - ismerős ez valahonnan? Az "alternatív tények rendszere" szintén ismerősnek hangozhat.

Bayer és Schmidt is ugyanilyen negatív beállítódású, és képtelenek azokról a dolgokról beszélni, ami az országunk errőssége, ami a pozitívum nálunk. Valszeg. mert fogalmuk sincs ezekről.

A liberalizmusra visszatérve: a 18.század vége óta időnként domináns szerepet töltött be (18. század vége, 19.század utolsó évtizedei, 20.század közepe, utolsó évtizedei), azonban egyik fő hátránya, hogy növeli a vagyoni egyenlőségeket. Habár összességében dominánsnak mondható, időként más ideológiák mint a szocializmus (ill. kommunizmus) és a nacionalizmus (ill. fasizmus) a háttérbe szorítják. Ebben az is szerepet játszik, hogy minden generáció tagadja az elődeik értékrendjét.

A liberalizmus alkalmazása során egyes kormányok sok egyéb elvet is átvettek más ideológiákból (pl. szociális egyenlőség, nemzeti összetartás), emiatt a kapitalizmus rendszere képes volt mindig megújulni. A negyedik fő eszmerendszer korunkban a hagyomány, amely cseppet sincs eltűnőben sőt a reneszánszát éli, azonban ez megint csak azért lehetséges, mert a gazdaság (liberális alapelveken állva) jól működik egész Európában. A hagyományos termékeknek ugyanis a globalizáció nem ellensége, sokkal inkább létfeltétele - hiszen a gazdag turisták vásárolják főleg ezeket a termékeket. Globalizáció híján, a vásárlóerő híján a hagyományos kézműves termékek nagy része (és a hagyományos kultúra) nem lenne több mint kevesek kiváltsága, egyfajta luxus.

A konzervatív szellemi elitünk érzi, hogy a dolgok nincsenek rendben, de (mivel tagjai nem éreznek igényt a folyamatos önképzésre), a középszerűsége miatt egyfajta szektás, védekező állapotban van. Ezért azt sem látják be, hogy az egészségtelen szintű társadalmi polarizáció a vagyon, a kapcsolatok mentén egyáltalán nem csökken. A helyzet a Horthy-rendszerhez hasonló, amikor nálunk az Egységes Párt egyre nagyobb fölénnyel nyerte a választásokat és egyre nőtt az arisztokrácia túlsúlya a parlamentben. Olyan szintű volt a vagyoni polarizáció, hogy már Hitler is élcelődött Horthyval ennek mértékén. (A fasiszta német és japán kormányok ugyanis javították a szociális szolgáltatásokat az országban, a nemzeti egység erősítésének céljával.)

A középszerűség akkor válik általános normává, amikor különösebb tehetség nélküli gázszerelő (valójában stróman) milliárdossá válhat, vagy amikor unintelligens kormányszóvivők és tudományos körökben komolytalan és vitaképtelen kormánypárti megmondóemberek osztják az észt.

Egy olyan helyzetben, amikor hirtelen nagyon sok a pénz akkor mindenkinek csurran-cseppen, és a kormány is visszacsurgat abból, amit régebben megvont (adókedvezmények) vagy alacsony szintűre szabott (minimálbér, minimál nyugdíj), ezért a társadalom korrumpálható lényegesebb fejlődési kényszer nélkül.

Ez mikroszinten is tapasztalható: a manufakturális vállalkozásaink nem éreznek kényszert a fejlesztésre (beruházás, gépesítés, folyamatszervezésről nem is beszélve), és a közepes cégek is jól "elvannak" az erős konjunktúra idején. A cégeken belül megmarad a rossz értelemben vett "családias" légkör: az emberek nem fogják fel, hogy a világpiacon versenyeznek, és ne egymást tekintsék versenytársnak. Az együttműködés javítása helyett maradnak a presztízsharcok, a bürokrata mentalitás, fejlesztések helyett a viszonylagos hiányszakmákban (például mérnök, programozó) csekély teljesítményekkel is el lehet lavírozni. Végül senki nem jár rosszul, csak a vállalat egésze stagnál. Csak a magyar gazdaság egésze, amely nem képes szintet lépni.

A kiválóságra nincs igény manapság nálunk. Ezért a magyar társadalom éppúgy mint a Kádár-rendszerben, a középszerűség diadala miatt csúszik lefelé a lejtőn. Őszintén örülnék, ha tévednék, hogyha ez nem így lenne.

A vallás és tudomány közismerten - mint a teológia és geológia,- ég és föld. Nyilvánvalóan két egymástól teljesen eltérő kulturális tevékenységről van szó, az egyik az objektív logikai megközelítések és az elvont gondolkodás híve, a másik lényege a személyes érintettség és az erős érzelmi töltet. Az egyik analizáló, a másik sokkal inkább holisztikus. (Bal- és jobb agyfélteke orientált felfogásról is beszélhetnénk, bár ez alighanem túlságos leegyszerűsítéseket jelentene - maradjunk abban, hogy az emberi elme teljesen eltérő "üzemmódjairól" van szó). Az elmúlt évszázadra jellemző volt, hogy mivel különféle ideológiák és életfelfogások között kiélezett verseny dúlt az egyeduralomért, a tudományt és a vallást is gyakran szembeállították egymással. Manapság viszont a dogmatikus viták értelmiségi nézőpontból egyre értelmetlenebbeknek tűnnek, ezért a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy sokkal inkább egymást jól kiegészítő szemléletmódokról van szó.

Láng Benedek tudománytörténész előadásában is azt hangsúlyozta, hogy a tudomány és vallás a közhiedelemmel ellentétben évszázadokon át jól megfértek és együttműködtek egymással. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, "csatlakozva az előttem szólóhoz", hogy a tudomány racionalitása és a vallás érzelmi töltete olyan mint a jin és a jang egymást kergető ábrája, ahol az egyik sem képes teljesen kiszorítani a másikat. Elképzelhető, hogy a tudomány legyőzi a vallást vagy fordítva? A vallást gyakorlók száma ugyan némileg csökkenő trendet mutat, de számos országban újjáélednek régi egyházak, a vallásosság reneszánszát éli. Még ha a tudomány és technika teljes mértékben uralná a globalizált bolygót, akkor is maradnának bőven kisebb zárványok, ahol a hagyományos közösségek a régi vallásosságukat megőriznék. Ellenkező esetben is, egy katasztrófa nyomán bekövetkező civilizációs összeomlás esetében is megmaradnának a kutatás és technikai fejlesztés egyes elzárt szigetei. A 21.században kezdjük belátni, hogy a különféle életmódok és felfogások alapjában véve megférnek egymás mellett bár tény, hogy a sokféle értékrend együttélése elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet, amint a tudomány és vallás esetében is gyakran előfordult az idők során.

Nagyon kevés ember van, aki a tudományt és vallást egyaránt képes helyesen megítélni, ehhez arra van szükség, hogy az illető éveken keresztül gyakorolja a tudományos gondolkodást és emellett (vagy életének egy másik szakaszában) elmélyült vallásos életet is éljen, lehetőleg többféle vallás felfogását is megismerve. Hogyha mindkét területen elmélyülünk és magas szinten műveljük, és törekszünk a széleskörű látásmódra, csak ilyen esetben leszünk képesek elfogulatlanul ítéletet alkotni. (A gyakorlati tapasztalataink, az egyéni élethelyzeteink természetesen még ekkor is befolyásolni fognak minket.) Mivel ez viszonylag ritkának mondható, nincs mindenkinek rá lehetősége vagy nincs meg az ilyen irányú affinitása, emiatt gyakori az egyik oldalról a vallást leszóló (a fejlődésben hívő) technokrata felfogás, a másik oldalról pedig a tudomány mögött manipulációt látó, (mereven hagyománypárti) dogmatikus vallásosság. Ezek mellett azonban léteznek sokkal toleránsabb tudományos és vallásos szemléletmódok is.

Yuval Noah Harrari: Homo Deus c. nemrég megjelent könyve szerint a tudomány és vallás azért jól kiegészítő területek, mert a tudomány alapvetően értéksemleges és valamilyen etikai rendszer szükséges annak meghatározására, hogy a felfedezéseket vagy találmányokat milyen célra használják. A tudomány eszközöket ad az ember kezébe, amellyel hatalmat nyer egyes természeti jelenségek fölött, az egyházak legfőbb célja pedig a rend, a társadalom stabil és kiegyensúlyozott működése. (Az istenhit ennek leginkább csak eszköze, és például a buddhizmusban nem is beszélnek semmiféle Istenről.) A tudomány igen gyakorlatias, viszont a valláshoz képest sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy kollektív történeteket és mítoszokat hozzon létre, - amelyek még ha erősen kérdéses alapokon állnak is,- széleskörű igényt fejeznek ki és a társadalmat összetartó erőként működnek. Például a Biblia esetében leginkább hit kérdése, hogy mennyire tekintjük "Isten szavának", hiszen például az Ószövetség legtöbb fejezetének a keletkezésének ideje és módja elég pontosan rekonstruálható, a tömegeket megmozgató hatalmas kulturális hatása mégis elvitathatatlan.

A könyv szerzője szerint tágabb értelemben vallásnak lehet tekinteni a modern ateista szellemi irányzatokat is: a kommunizmust, a fasizmust és a liberalizmust is. Ezt alátámasztja, hogy a kommunista pártok tényleg a vallási szektákhoz hasonló módon működtek, de említhetnék az egyes fasiszta diktátorokat övező hitet, vallásos rajongást is. A liberalizmus mindez idáig a legsikeresebbnek bizonyult az irányzatok közül, bár szerintem kevéssé alkalmas a vallás funkcióinak betöltésére.

Érdekes módon nem igazolódott be az az előítélet, hogy csak a vallás képes a társadalomban rendet és a fegyelmet fenntartani. A merev dogmatizmus egyfajta kishitűséghez vezetett, a természeti csapásokat Isten büntetéseként állítva be, a társadalmakat lényegében fejlődésképtelenségre ítélve. Manapság a játékelmélet révén vagy számítógépes szimulációk segítségével vezethető le, hogy hosszú távon miért nyerő stratégia az együttműködési készség és az egymás iránti bizalom. Habár az utóbbi évszázadokban időnként teret nyert a vallási fanatizmus (például Szudán, Irán, Afganisztán és Irak területén különféle iszlám államok formájában), azonban ezek nem voltak többek mint sajátos reakciók a különféle nagyhatalmak packázásaira. Igazán kreatív megoldásokat csak a tudomány oldaláról láthattunk az utóbbi évszázadokban. A könyv logikájától elszakadva, ma már leginkább az vetődik fel, hogy a látványos eredményeket produkáló tudomány képes-e valahogy megközelíteni a vallást, valamiféle magyarázatot szolgáltatni egyes vallások állításaira.

Jelenleg a korrekt válasz erre egyértelmű "nem", aminek viszont több oka is lehet. Az egyik ok, hogy a vallás által hirdetett eszmék "túlvilág, lélek stb." egyáltalán nem léteznek. Habár sokszor előfordult a történelemben, hogy amiben sokan hittek az teljesen hamisnak bizonyult, ez mégis valószínűtlen, annak ellenére is, hogy a tudomány semmi eddig olyasmit nem talált mint "lélek", sokkal inkább csak különféle algoritmusokat, biológiai és kémiai folyamatokat. Azért valószínűtlen mégis, mert évezredek óta sokan tanúskodnak szerintük természeti törvényekkel nem megmagyarázható "csodákról", és nem nagyon lenne okuk hazudni. A különféle "csodás jelenségek" egy jelentős része persze bizonyulhat sokkal inkább az elménk termékének mint külső fizikai jelenségnek.

A másik lehetőség, hogy a tudomány jelenleg nem alkalmas ilyen jelenségek tanulmányozására. Lehetséges, hogy a kísérletek során "túl nagy a zaj", amely elnyomhat olyan finom jelenségeket, amelyek hatása nehezen kimérhető, de hosszabb távon mégis jelentős lehet. (Nem véletlen, hogy a spirituális gyakorlatokat folytatók szerint az elme lecsendesítése az alapvető lépés.) Mivel a tudomány abszolút objektív válaszokat vár, teljesen ki akarja zárni a kísérletet végző gondolatainak, érzelmeinek a befolyásoló szerepét - ami már önmagában is lehet egy alapvető akadály.

Az is lehet, hogy a tudomány felfogásmódja sem alkalmas a vallásos jelenségek megközelítésére. Például az, hogy mindent szeret részekre bontani, holott a "lélek" vagy a "tudatosság" lehet talán valamiféle sajátos mintázat vagy bonyolult szervezettségi szintet feltételező működés.

Az jól látszik, hogy a hagyományos, mechanikus ok-okozati felfogású tudományos gondolkodás abszolút nem kompatibilis a vallásossággal. Azok a tudósok, akik a tudomány határterületein dolgoznak, ellenben sokkal óvatosabban nyilatkoznak vallást érintő kérdésekben és már sokkal inkább eljuthatnak spirituális jellegű gondolatokhoz. Ilyen például a kvantumfizikában a határozatlanság (valószínűség) elve és az összefonódás jelensége, a több dimenzió lehetősége, a fizikai állandók, amelyek lehetővé tették a világegyetem fejlődését és az élet létrejöttét, stb. Az biztos, hogy a tudományos gondolkodás művelői aligha egy "fentről kukkoló vén kaporszakállúban" fognak hinni, és bosszantani fogja őket mindig, ha valaki szerint "Istenke" így vagy úgy beavatkozott az életébe. Az ilyesmi számára valószerűtlenül gyerekesnek hangzik. (Ha valaki ateista az nem jelent többet annál mint hogy teljes mértékben elutasítja és hamisnak tartja azt a képet, ami a számára ismert vallások mutatnak Istenről mint legfelsőbb szintű tudatosságról. Az ateizmus tagadó magatartás, tagadni pedig csak azt lehet, amiről explicit vagy implicit állításokat hallunk.)

A vallásosság határai nem tisztázottak, hiszen adott esetben lehet egyfajta képmutatás vagy puszta spekuláció is. Így például ha valaki (Pascal nyomán) azt állítja, hogy szerinte jó befektetés a Biblia hirdette túlvilágban hinni, az köszönő viszonyban sincs az igazi vallásos hittel, amiben feltétlenül szó van egyfajta érzelmi elkötelezettségről, személyes megszólításról is.

A tudomány gyakorlása és a vallásosság (illetve a spiritualitás) tehát két teljesen eltérő útja lehet a világ felfedezésének és az igazság megismerésére való törekvésnek. (Például ha valamire azt mondom, hogy "szent", azzal azt fejezem ki, hogy nem elemzés útján szeretném megismerni mint inkább valamiféle közvetlen átélés révén tapasztalatokat szerezni róla.) Nem minden esetben igazságkereső magatartásról van szó, hiszen a tudomány művelése gyakran csak pusztán kényelmi szempontú, a vallásosság pedig lehet szimpla normakövető magatartás. A tudomány egy elgépiesedett világot hozhat létre, amitől leginkább (az őszinte és rugalmas felfogású) vallásosság tud megóvni minket. A másik véglet viszont a bezárkózás valamilyen fanatikus hitrendszerbe, amely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ennek szélsőséges esete a vallásos fanatizmus, de kevésbé feltűnő módját a mai politika is alkalmazza, amikor képes a tömegigényt kielégítve olyan vallásos jellegű kollektív mítoszokat gyártani, amelyek tetszetősek ugyan de félrevezetőek, ezért hosszabb távon károsak lehetnek. Arra viszont mindenképpen alkalmasak, hogy a vezetők helyből beszedjék az állampolgároktól az "egyházi tizedet" a saját "felkent papjaik" számára.

A tudományos tevékenységben nincsen semmiféle misztikus, titokzatos vagy emberidegen: mindannyian teszünk különféle megfigyeléseket, amelyekből következéseket vonunk le. A tudomány lényegében annyival több ennél, hogy rendkívül szisztematikus munka: a megfigyelések értékelését folyamatosan pontosítja és vizsgálja a következtetésekből létrehozott elméletek (modellek) érvényességi körét. A tudomány tehát nyitott, elvileg bárki számára hozzáférhető és megérthető tevékenység.

A tudomány gyökeres változásai a tudományos forradalmak, az emberi gondolkodás forradalmai, amelyek révén az egész világlátásunk átalakul. A változások, más néven paradigmaváltások nagy része gyakran ugyan egy-egy személy nevéhez köthető, de általában egy folyamat eredménye. Érdemes megnézni néhány közismert példát.

Kopernikusz és Kepler

Az égitestek mozgásának alapvető jellegzetességeit határozták meg. Habár a heliocentrikus világkép az ókori görögök óta létezett a teória szintjén, sokáig nem vették komolyan, mert a mindennapi látszattal ellentétes volt, emellett pedig a középkori bibliaértelmezéssel is szemben állt, így mélyen sértette az egyház tudás-monopóliumát. Kopernikusz főműve Az égi pályák körforgásáról (1543), amely lándzsát tör emellett, ennek fényében igen bátor lépés, habár – amint Artur Koestler az Alvajárók c. könyvében megfogalmazza - ellentmondásokkal teli zagyva írás volt, amelyben inkább csak sejteti mint hogy egyértelműen kimondaná azt, hogy a Föld a Nap körül kering. Arra viszont alkalmas volt, hogy Kepler, - aki annak ellenére, hogy asztrológiával is foglalkozott, bár ez irányú foglalatosságát elkülönítette a tudományos kutatásaitól,- erre építve már vérbeli tudósi munkával beteljesíthesse a megkezdett tudományos fordulatot. Kepler Kopernikusszal ellentétben már rengeteg számítást végzett a bolygók pályájával kapcsolatban: több éven keresztül végzett iszonyatos mennyiségű munkával többször is felfedezte a Mars bolygó ellipszispályát, - azért többször, mert először nem is vette észre, hogy éppen amit leírt az pontosan az ellipszis képletének felelt meg,- nagy sokára jutott el a konklúzióig és írta le a ma is nevéhez köthető egzakt törvényeket.

Isaac Newton

Természettörvényei megjelenésükkor átütő erővel terjedtek el Európában és ma is használatban vannak. Kevésbé ismert azonban, hogy Newton okkultizmussal is foglalkozott – bár nem egyértelmű, hogy ennek volt-e valamilyen hatása a fizikusi munkásságára. Az mindenesetre elképesztő, hogy önmagát képezte ki kora egyik legnagyobb matematikusává, egy-két év alatt – hiszen az általa használt képletek matematikai alapjai nem voltak még készen, a differenciál- és integrálszámítást vele egy időben Leibnitz dolgozta ki.

Bolyai János

A mi matematikai zsenink azok közé tartozott, akinek az új geometriai felfedezése nem jókor és nem jó helyen jelent meg – a kor egyik legnagyobb tekintélyéhez, Gausshoz eljuttatta ugyan, aki azonban nem ismerte fel – vagy nem akarta felismerni ennek a jelentőségét. Gauss Königsbergben igen magas társadalmi presztízsű professzor volt, aki feltételezhetően emiatt nem mert felvállalni olyan elméletet, amely a geometria egyik alapaxiómáját kérdőjelezte volna meg. Ez a fajta eretnekség megbotránkoztathatta volna a hallgatóságát. Bolyainál nagyobb szerencsével járt Lobacsevszkij, a különféle, görbült tereket megengedő geometriáról az ő tanulmánya jelenhetett meg elsőként.

Charles Darwin

Hosszú időt töltött a később evolúciónak nevezett elmélet alapjainak kidolgozásával, és habár rengeteg megfigyelés támasztotta alá a természetes kiválasztódás elméletét, amelynek egyik sarokpontja – küzdelem a létért,- szinte kézzelfogható volt korának vad kapitalista társadalmi viszonyaiban, sokáig mégsem merte kiadni A fajok eredete című művét. Ennek oka az egyházak várható tiltakozása volt, és egészen addig várt, amíg meg nem jelent egy hasonló jellegű eszmefuttatás egy másik más kutató, Wallace tollából – akkor rájött, hogy tovább nem várhat vele.

Az evolúció ma is az alapvető paradigmája azoknak a biológusoknak, akik az élővilág változásait, fejlődését vizsgálják.

Ezzel szemben némileg meglepő, hogy a világ tudományos téren élen járó országának, az USA-nak egyes déli államaiban a konzervatív vallásosság annyira domináns, hogy megkérdőjelezi az evolúció tanának érvényességét. Több esetben is óriási nyilvánosságot kapott per zajlott az evolúció tanát hirdetők és a kreacinoisták között. Az első, a " daytoni majomper" esetében az eredmény lényegében döntetlen volt, az akkori "státus quo-t" képviselő vallásos oldal jelentős presztízsveszteségével. A 21. század elején viszont a "doveri panda-perben" már fordult a kocka: az evolúciót tagadó intelligens tervezés mozgalom gyakorlatilag megsemmisítő vereséget szenvedett. (A Biblia teremtéstörténete tehát lehet ugyan érdekes és értékes, de semmiképpen sem szó szerint értelmezendő.)

Gregor Mendel

A genetika alap összefüggéseit nem a megfelelő helyen és módon tárta fel: egy kevésbé ismert kiadványban közölte le. Évtizedekkel később ismerték csak fel az öröklődés törvényeit kutatók, hogy egy Mendel nevű szerzetes miközben a kis kertjében virágokon és borsón kísérletezgetett, tudtán kívül lefektette az örökléstan, a genetika alapszabályait.

James Clerk Maxwell

Munkássága a klasszikus elektromosságtan egyik csúcsteljesítménye. Az elektromágneses tér viselkedését leíró egyenleteinek végső formáját mégsem ő, hanem a tanítványai alakították ki. Itt tetten érhető az a jelenség, hogy amikor valami gyökeresen új jön létre, sokszor a megfogalmazás módja és a formai keretek újszerűsége, valamint az ehhez szükséges matematikai apparátus kidolgozása jelentik a legnagyobb nehézséget és időre van szükség ahhoz, amíg az elmélet végleges formát ölt.

Max Planck

Viszonylag idősebb korában fedezett fel újszerű törvényeket, ami magyarázatot adhat arra, hogy a legfontosabb kísérleti eredményének és az ebből levezetett kvantumosság elméletének nem tudott örülni, mert nem tartotta beilleszthetőnek a fizikai törvények közé. Nála boldogtalanabb kutatót nem ismerünk, akit a saját korszakalkotó felfedezése ennyire zavarba hozott volna,mert az egész addigi világképének ellentmondott.

Vele ellentétben, a legnagyobb természetességgel kezelte korának legújabb kutatási eredményeit a fiatal Albert Einstein, akinek ezt a bátorságát Nobel díjjal jutalmazták. A nevéhez kapcsolódó relativitás-elméletért nem kaphatta volna meg, hiszen nehezen talált elfogadásra és a kísérletes bizonyítékok sem álltak rendelkezésre egészen a legutóbbi időkig. Bennem is van némi kétely, hogy híres elmélete mennyire használható és tényleg jól illeszkedik-e a fizika többi felfedezéséhez. Esetleg kiderülhet róla, hogy speciális körülmények között érvényes, és egy nagyobb, általánosabb elmélet része?

Nagyon érdekes, hogy több olyan felfedezése is van, amely jelentősebbnek bizonyulhat mint a relativitás elmélet, az egyik ezek közül az, amit ő a nagy tévedésének tartott: a világegyetemet tágító „kozmológiai állandó”- amely mint pár évtizeddel ezelőtt kiderült, mégiscsak létezik. (A csillagászok hosszú évek megfigyelései után nehéz szívvel mondták ki, hogy a világegyetem tágulása nem lassul mint azt intuitíve gondolnánk, hanem valamiféle láthatatlan erő, ún. sötét energia miatt egyre gyorsul.)

Einstein nevéhez kötődik még az eredetileg a kvantummechanika cáfolatára létrejött EPR-paradoxon – az egymástól távol levő részecskék összefonódásáról. Amit Podolsky és Rosen nevű munkatársaival együtt teljes képtelenségnek tartott, mert látszólag ellenkezik a józan ésszel, arról bebizonyosodott, hogy mégis igaz: két eredetileg összetartozó részecske bármilyen távolságra kerül is egymástól, amint az egyiknek valamilyen tulajdonsága megváltozik, a másiké is azonnal (zéró időigénnyel) ugyanúgy megváltozik. Végül is az derült ki, hogy a kvantummechanika elmélete helytálló, csupán a világunk elemi szinten egészen más, mint ahogyan hétköznapi ésszel elképzelnénk.

Lényeges, hogy kvantummechanikai olyan atyjai, mint Niels Bohr, Pauli, Heisenberg Einsteinhez hasonlóan fiatal korukban nem doktoranduszként, hanem a felsőoktatás által rárakott dogmák ballasztjai nélkül, friss szemmel vizsgálták a jelenségeket, és először precíz egyenletekkel leírták azt, amit tapasztaltak, csak utána kezdtek el beszélgetni arról, hogy az egyenletek hogyan is értelmezhetőek.

Az elemi részecskék fizikája az utóbbi néhány évtizedben szinte áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, a kutatók ma már részecskék százait különböztetik meg és felmerül a gondolat, hogy jó úton járunk-e egyre nagyobb részecskegyorsítók építésekor vagy pedig időszerűvé válhat egy újabb „forradalom”, az eredmények új fajta megközelítése.

Habár Einstein törekedett a mindenség átfogó elméletének egyenletbe foglalására, ez nem sikerült neki, akiről leginkább elmondható, hogy sikerrel járt, az Paul Dirac. Ő arról volt híres, hogy a lehető legszűkszavúbban akart mindent kifejezni, olykor percekig is gondolkodott azon, hogyan tudja legszűkszavúbban elmondani a gondolatait. Az ő esetében állítólag az is előfordult, hogy amikor egyik egyenletének következményeit kifejtették előtte, t.i. hogy létezhet antianyag, valami ilyesmit mondott rá: "Tényleg, ha jobban meggondolom, igazad van."

Tanulságos eset Alfred Wegeneré is, aki a kontinensek vándorlásának elméletét megalkotta, abból az észrevételből indult ki, hogy Dél-Amerika és Afrika partvonala pontosan összeillik. A lemeztektonika elmélete azonban csak évtizedekkel később vált elfogadottá a szakmai körökben - azt lehet hinni, hogy ennek az akadémikusok ellenállása az oka. Valóban, az akadémikusok gyakran ellenérdekeltek a gyökeresen új eredmények elfogadásában, ugyanis számukra olykor presztízsveszteséget jelent fiatal kollégáik korszakos felfedezése, amely az ő eredményeik jó részét is feleslegessé teheti. Azonban tudni kell, hogy Wegener nem jól vezette le az elméletét: az általa feltételezett erők nem hozhattak volna létre kontinensvándorlást, ezért egy időre el is vetették. Jóval később jött létre csak az jelenleg is használatban levő modell, ahol a kontinensek a földköpeny folyékony masszájában úszó lemezeken helyezkednek el.

Watson és Crick

Fiatal korukban egy kocsmában kezdtek el legózni, és minthogy a DNS építőelemei már ismertek voltak a számukra, fantáziával és kreativitással megépítették azt a kettős spirálszerkezetet, amely megnyitotta a molekuláris genetikai kutatásokat. Crick nem folytatta később a tevékenységét, Watson igen, azonban ő sem talált olyan területet, ahol ezt a fajta kreativitását ki tudta volna használni, emiatt a későbbi kutatási eredményei már nem voltak jelentősek.

Nagyon sok egyéb példát lehetne hozni arra, amikor a tudomány fejlődése nem annyira hatalmas apparátussal végrehajtott kísérleteknek köszönhető, mint inkább friss látásmód eredménye. Sok esetben viszont évek telnek el, amíg későbbi kutatók eljutnak odáig, hogy felismerjék egy felfedezés újszerűségét.

Nem csak a tudományra érvényes, hogy a nagyon újszerű ötletek eleinte legtöbbször képtelenségnek tűnnek, főként ha a kifejtése kevéssé meggyőző és a mindennapi tapasztalatoknak látszólag ellentmond. Sok múlik a fogadó közeg reakcióján, hogy kik támogatják és mennyiben képesek továbbvinni az ötletet a megvalósítás felé, amely ma már szinte kivétel nélkül csapatmunka eredménye.

Kicsit távoli indításnak tűnhet, de úgy gondolom, hogy a kispolgárság létrejötte a parasztsághoz kötődik. Ha azt mondjuk valakire, hogy "paraszt", akkor műveletlen, bunkó, kicsinyes és önző magatartást értünk alatta. A parasztság hagyományosan helyhez kötődő életmódja és küzdelme a napi megélhetésért valóban nem tette lehetővé a mai értelemben vett műveltség megszerzését. Alapvetően kiszolgáltatott helyzetben voltak, a változó időjárás mellett a helyi hatalmasságok önkényes viselkedéséhez is alkalmazkodniuk kellett. Konfliktustűrési képességüket behatárolta az is, hogy a földeken a munkák nem várhattak és az állatokat is rendszeresen el kellett látni. A közösség igényeinek való alárendelődés mindenki számára elsődleges követelmény volt, így lehetett csak a szűkös erőforrásokat a lehető leggazdaságosabban, legtakarékosabban felhasználni.

A parasztság egykori túlsúlya nem csak a régebben mezőgazdasági országnak számító Magyarországon érezteti ma is a hatását, hanem Európa egész keleti részén, például a cseheknél és a lengyeleknél is főleg a betelepült németek és zsidók alkották még száz évvel ezelőtt is a polgárság legnagyobb részét. (Oroszországban a hatalom még feltűnőbben épített a száz milliónyi parasztra vagy parasztokból lett munkásokra, akik régebben a "cár-atyuskában" később Lenin-apóban majd Sztálin-apánkban próbáltak hinni.)

A "paraszt" vagy földművelő a maga korában teljesen a helyén volt, azonban az életmódunkban bekövetkező változások miatt egyre inkább az individualistább és függetlenebb egyénekből álló polgárság vált meghatározóvá. A polgárosodás többféle módon is történhetett: falvakban a "parasztpolgárok" jelentek meg, a tehetséges és dinamikus gazdálkodók kiemelkedésével. A történelem viharai sajnos többször is elsodorták ezt a réteget, és habár a '80-as években ismét megerősödhettek nálunk az egyéni vállalkozások, a mezőgazdaság összeomlása a rendszerváltozás után a lehetőségeiket ismét erősen behatárolta. A polgárosodás főként a városokban nyert teret fokozatosan, ami viszont nem jelenti azt, hogy az urbanizáció automatikusan magával hozta volna a független és autonóm egyéniségek megjelenését sőt, a mai értékmorál az országok többségében inkább a szűk látókörű kispolgári mentalitást támogatja a leginkább.

A "kispolgár" számomra lényegében egy más környezetbe került paraszt, akinek alapvető műveltségi hiányosságai, kicsinyes anyagiassága és zsigeri reflexei alig változtak. Ezzel együtt azt senkire nem lehet azt mondani, hogy nem több mint egy "kispolgár", mivel mindenki egyéni történetei eléggé bonyolultak és a személyiségünk is összetett, a kispolgári mentalitás leginkább bizonyos helyzetekben jön belőlünk elő. A legtöbbünkben tehát van belül egy kispolgár. Olyan ez, mint az atomok mozgása, amely az egyes atom szintjén ugyan nem, de statisztikailag pontosan előre jelezhető: a közéletben dominánssá vált a korlátolt kispolgári felfogásunk, és mivel ez jól kiszámítható, a politikusok nagy mértékben rá is játszanak.

A "kisember" nem ugyanaz mint a kispolgár: a "kisember" lehet nagyon is alázatos, és az élet apróbb örömeivel megelégedő. Tehát lehet valaki alacsony társadalmi státuszú alsó vagy alsó-középosztálybeli "pógár", a tisztességes viselkedése valamint szerénysége és alázatossága különböztetheti meg a kispolgártól. Az utóbbi tipikusan félművelt és a kevés tudása birtokában azt hiszi, hogy nagyon sokat tud, amitől beképzeltté válik. Inkább középfokú végzettségű, de lehet akár diplomás is, aki több szeretne lenni annál ami, ezért önigazolását támogató ideológiákban hisz. A kispolgár jellemzően nem a saját, hanem mások életét éli, mert ami van az neki sosem elég jó, ő valamilyen értelemben "nagy" akar lenni. Celebek, sorozatok vonzzák és a boldogság megélése helyett mindenféle pótcselekvéseket talál ki. Közismerten ilyen pótcselekvés a vásárlás (felhalmozás), de pótcselekvés lehet a politizálás is, amely vagy hasonló felfogásúakkal való nagy, hamis összeborulást jelent vagy pedig primitív veszekedést azokkal, akik nem az ő álláspontján vannak. (A primitív ember lehet rokonszenves is, ha őszintén felvállalja saját magát.)

Mivel a kispolgár úgy akar egy nagy történet részese lenni, hogy közben ne kelljen tenni semmit, csak afféle "alanyi jogon", ezért a különféle demagógok mindig könnyen meg tudták nyerni a maguk számára. Közismert, hogy Hitlert nem kis részben a kispolgárság támogatása juttatta hatalomra (hiszen választásokat tudott nyerni). A mai kor populistái, így például Donald Trump is a kispolgárságra játszanak, és Orbánék esetében is míg egykor a "polgárosodás" volt a jelszó, azóta már a "polgári" egyre inkább lekopott és átvette a helyét a "keményen dolgozó kisember" emlegetése, voltaképp a kispolgári reflexekre építő politizálás. A kispolgár nem fejlődött tovább a paraszthoz képest, hiszen ugyanolyan szűklátókörűen anyagias és ugyanúgy a "biztonság" a legfontosabb számára. (A paraszti életformából hozott, mára már lényegében funkciótlanná vált reflexekről van szó.) Emiatt a hatalomtól függő járadékvadászat a fő terepe, ezzel összefüggésben és a másokkal szembeni kicsinyes irigység jellemzi. Nálunk a mostani hatalom nagyon rájátszik a negatív gondolkodásával, aminek lényege, hogy légy "jó", tehát a legfontosabb, hogy ne tegyél semmi "rosszat", a kreativitás nem fontos, azt inkább hagyd a vezetőkre. A szigorúan összevont szemöldökű bürokratizmus teljesen oké, még inkább ha bizalmatlan és védekező alapbeállítódással jár együtt. Mindez persze szubjektív és vitatható: a kormánymédiákból számomra alapvetően ez jön le, sőt árad folyamatosan. Annyira nagyon kicsinyesek, annyira a kispolgárt szólítják meg bennünk.

Az egyedüli pozitív elem a kormány kommunikációjában a vallásosság erősítése (a családközpontúság mellett), ami elvileg ez ellen hat: azonban a történelmi egyházak mindennapi rutinja sajnos ritkán lépi túl a nyájszellem szintjét. Én legalábbis nem látok lényeges változást, mert a tanítások sokszor túl elvontak, nem elég élők és személyesek, ezért nem tudják kitölteni azt a nihilt, amit a kispolgár belül érez. Emiatt a leggyakoribb mentsvár az alkohol lehet a felfuvalkodott, nyomasztó egójú kispolgár számára.

A fiatalok között úgy harminc éves korig lényegében nincs kispolgár, mivel még nincs kialakult életmódjuk és az öregségedéssel válik a gondolkodásunk sok esetben egyre merevebbé. A Fidesz törzsszavazó bázisa egyre inkább az idősebb (és kevésbé iskolázott) rétegek felé tolódott, azon csoportok felé, amelyek nagy része tíz-tizenöt éve még MSZP párti volt. Ez is jelzi önmagában a kormánypárti kommunikáció irányát és célját.

A bennünk levő kispolgár egy feudális maradvány, ellenpontja a hatalmaskodó uraság. (A nagy autókkal járó, a gyalogos és kerékpáros "parasztot" lenéző, észt osztó, politikailag jól szituált, nagy dumás vezetők.) Mindkettőre igaz azonban, hogy csupán egy gonosz kis törpe, aki nem tudott igazán felnőni. Azért lett gonosz, mert gyerekkorában annyira sokat piszkálták, és annyira sokszor bombázták negatív mondatokkal. A családi nevelés során igen sokan folyton csak azt kapták, hogy "ügyetlen vagy", "buta vagy". Emellett az egész oktatási rendszerünk is inkább a kudarcra mint sikerre szocializál: "nem vagy elég jó", "nem értesz hozzá". Persze nem csak nálunk van ez így, hanem az országok többségében. A kispolgárnak emiatt egyszerűen nincs elégséges önbizalma, nem hiszi el, hogy van neki is tehetsége és kitartó munkával ő is lehet kiváló valamiben, emiatt nem mer igazán semmire "vállalkozni", mindig csak a biztosra megy. A mostani oktatási rendszerünkről is elmondható, hogy leginkább a hatalom számára jól kezelhető állampolgárok, azaz kispolgárok nevelésére irányul.

Egy rendszer leváltására nem feltétlenül az ellene való küzdés a járható út, hiszen tudjuk jól, hogy még egy nem túl jónak tartott rendszernél is lehet sokkal rosszabb. A "jó" fogalmának szubjektivitásán és viszonylagosságán túlmenően a forradalmárok alapvető, elvi tévedése volt, hogy először valamit teljesen le kell rombolni ahhoz, hogy egy újat építsünk. Ez ma már egyértelműen olyan gondolatnak tűnik, amely nem állta ki az idők próbáját, ezért inkább a meglévővel szemben sokkal vonzóbb alternatíváikat kell ajánlani. Ki kell lépni arról a pontról, ahol reagálunk és küzdünk egy mások által meghatározott pályán, a nekünk előírt szabályok között, és eljutni sokkal pozitívabb és kreatívabb megközelítésekig. A "fűszálak" szintjéről induló, a társadalom számára a megszokottól eltérő mintákat sugárzó tevékenységekről van, amelynek első pontja a leglényegesebb, alapvető üzenet:

Ne görcsölj rá!

A magyar társadalom jó része azon görcsöl, hogy itt nem mennek rendben a dolgok. A kormány szuggerálja, hogy itt folyton küzdeni kell valakik ellen. Egy 86 éves idős ember nagy veszélyt jelent, az EU kockafejű bürokratái meg pláne, na meg a multik, meg Amerika, stb. mind elszívják tőlünk a levegőt.

Az a népi bölcsesség, hogy "jobb félni mint megijedni" - nem túl szerencsés, mert aki nagyon betartani igyekszik az egész életében rettegni fog valamitől. A menekültektől sem kell betojni, lehetne ezt a kérdést is intelligensebben és túlzások nélkül kezelni. A világban számos probléma létezik, ezek közül az egyik csupán a menekülteké, és ne akarjunk mindent azonnal megoldani. Hiszen nem is lenne lehetséges. Lássuk be, hogy drámázni fölösleges, nem több mint pótcselekvés, hiszen egy alapvetően szürke országban élünk, amelyet csak a sajátos kultúrája és pezsgő kulturális élete tesz színessé, egyébként mindenben abszolút átlagos. Gazdaság, életszínvonal tekintetében, sportban ott vagyunk ahol a szomszédaink átlaga és nincsenek jelei annak, hogy helyzetünk a közeljövőben sokat változna.

Egy szerencsés fekvésű és jó természeti adottságokkal rendelkező országban a legnagyobb problémánk leginkább az, hogy mindenre rágörcsölünk és túl sokat nyüzsgünk, egymás életét megkeserítve. A magyar társadalom legnagyobb problémája valószínűleg saját maga, a saját neurózisa. Ennek persze megvannak a sajátos történelmi okai, amelyek - fogjuk fel már végre, - a múlt részei és nem a jelené. Nincs más fő ok, csak a hatalom logikája, amelynek nagyon kényelmes fenntartani egy ilyen állapotot, hiszen ezzel a saját önkényes lépéseit is igazolhatja.

Alapvető tisztelet és bizalom

A NER harci szellemével ellentétes fellépésbe beletartozik a nyugalom sugárzása mellett mások alapvető szintű tisztelete és olyan egyszerű dolgok mint az udvariasság. Mindez a legtöbb esetben hiányzik a hatalomra jutott ifjú janicsárokból, gyakran agresszív és lekezelő fellépésük egyre általánosabb ellenszenvet kelt. A feudális, hűbéri rendszerekben a tisztelet a társadalmi státusz függvénye, mindenki felfelé törekszik és lefelé tapos - de mi szükség van még erre? A pozitív hozzáállás, nyitottság, empátia és egy bizonyos szintű bizalom nem csak kellemesebb légkört teremt, hanem a csapatmunkát is javítja. A befeszülés és a demagóg pátosz kizárja a humort, - ezt használja ki a Kétfarkú Kutya párt vagy olyan humoristák mint Bödőcs Tibor. A mindennapokban némi humor és egy őszinte mosoly sokat segít a fölösleges feszültségek enyhítésében. Úgy vélem, hogy a "régi stílust" képviselő politikusokat az emberek többsége egyszerűen megunja, feltéve, hogy már nem unt rájuk.

Abszolút profizmus

Alapvető feltétel még, hogy saját magunk felé (önkritikus módon) éppúgy mint másokkal kapcsolatban, a mutatott teljesítmény legyen a meghatározó. A tudás és jártasság megfelelő határozottságot ad ahhoz, hogy jobban kiálljunk az ésszerű megoldások érdekében. Aki a saját területén profi az emellett jobban képes megkülönböztetni mások esetében is az igazi hozzáértést a nagy dumáktól. A véleményünket a közéleti kérdésekben is nyugodtan vállaljuk fel egy közösségben - ha ilyesmire terelődik a szó. Nem kell túlragozni, de nem szabad elsiklani sem az olyan állítások fölött, hogy "úgyis minden politikus lop", vagy "ezek úgyis mindent megtehetnek" - hiszen az ilyen mondatok afféle önbeteljesítő jóslatokként működnek.

Ne ideológiai alapon ítéljük meg másokat

Öreg hiba másokat ideológiai alapon beskatulyázni, az eltérő értékrendünk és látásmódunk teszi a világot érdekesebbé és izgalmasabbá. Valójában nincsenek "jobboldaliak" és "baloldaliak", ez nagyon helyzetfüggő amellett, hogy egymást jól kiegészítő nézetekről van szó. Amikor egy kérdést másoktól eltérő szemszögből ítélünk meg, attól még nagyon jól lehet beszélgetni és a gondolatainkat megosztani. Sokat lehet egymástól tanulni: például a jobboldalhoz kötődő, konzervatívabb alapfelfogású ember a baloldalihoz képest általában gyakorlatiasabb és kisebb valószínűséggel válik számítógép függővé, vagy általában a digitalizált világ rabjává. Ha valakinek ismeretségtől függően elismerik az eredményeit mások, például nagyra értékelik a hagyományőrző tevékenységét, az nagyban csökkenti az illető félelmeit és görcseit.

A baloldal javára írható többek között, hogy sokkal több az ötlete például az oktatás vagy a környezetvédelem területén. Azonban szó nincs arról, hogy bármelyik felfogás is felsőbbrendűbb lenne a másikkal szemben. Ha azt mondjuk, hogy létezett-e koalíció látszólag távol álló pártok között, ahhoz nem kell messzire menni, például Szlovákiában láttunk példát ilyesmire. Ezzel nem azt mondom, hogy az lenne a legfontosabb, hogy mindenképpen meg kell buktatni most a Fidesz kormányt, sőt inkább türelemre van szükség - a tendencia egy bizonyos idő elteltével mindig a kiegyenlítődés felé mutat.

Azokat a területeket propagálni, ahol újszerű látásmód kell

Számos terület van, amely szinte adja magát:

Paks 2 építésének felülvizsgálata és a megújuló energiaforrások támogatása.

Macsó stílus helyett női miniszterek.

Poroszos oktatás helyett alternatívabb, az egyéni képességeket fejlesztő szemlélet.

Átlátható és igazságos pályázati rendszer. stb., stb.

Ez nem jelenti azt, hogy a mostani kormány feltétlenül "rossz"

Nem azt propagálnám, hogy a kormányt azért kell leváltani, mert annyira szörnyű lenne, hanem azért amiért a legtöbb demokráciában szokás: az eredményeit meghagyva (pl. családtámogatások, határon túliak támogatása, menekültpolitika stb.), elismerve, hogy kisebb változtatásokkal jól lehet építeni ezekre, más területeken viszont a kormány gyenge teljesítményt nyújt, ergó reformok szükségesek. A túlságosan hosszú hatalomban töltött idő semmiképp sem mondható egészségesnek, sőt a hatalomkoncentráció kimondott veszélyeket jelent. Nem véletlen, hogy nyugaton elvétve fordul elő, hogy egy kormány akár egy évtizedig is lényegében változatlan összetételben működjön, ilyesmi csak keleti despota államokra jellemző.

Arcok, karakterek szükségesek

A társadalomnak van egy rétege, amelynek az a legfontosabb, hogy ő védelemre szorul, azonban a legtöbb állampolgár szerencsére nem így gondolkozik. Változást tehát az hozhatna, hogyha hiteles személyek több szavazót tudnának aktivizálni. Léteznek ilyen személyek, azonban a jelenlegi ellenzéki politikusoknak nem szabadna túl kritikusan viselkedni egymással szemben és folyton karaktergyilkosságokat elkövetni. Olyan ugyanis nem létezhet, hogy egy országban csak egy párt, egy ember képes a kormányzásra - inkább az lehet, hogy egy csoportnak különös tehetsége van mindenki mást kiszorítani a hatalomból és a kormányzást valami óriási hókuszpókuszként tüntetni fel.

Folyamatos "rendcsinálás", agyonszabályzás és atyáskodás hiányában is képes lenne működni egy társadalom - talán még valamivel jobban is mint jelenleg. Ehhez viszont bátran fel kell vállalni a NER filozófiájához képest teljesen más, abszolút európai szintű, mégis nemzetállaminak mondható, gyakorlatias megközelítéseket.

Hogy lehet, hogy évekkel azután, hogy a frankhitelek és egyéb devizahitelek átváltása megtörtént forinthitelre, még mindig téma lehet a devizahitelesek helyzete? A válasz ere csak az lehet, hogy még mindig sokan vannak nehéz helyzetben, még mindig nagy összegekkel tartoznak a bankoknak. Nagyon tanulságos annak áttekintése, hogyan reagált a kormány és hogyan az állampolgárok többsége annak idején a problémára.

Előre bocsátom, hogy nem vagyok elfogulatlan, mert nekem is van egy közepes összegű CHF lakáshitelem. Az egyik ismerősöm (aki nem vett fel ilyen hitelt) józan paraszti ésszel fogalmazta meg azt, amivel maximálisan egyetértek, hogy a hitelt felvevők, a bankok és az állami vezetés egyformán hibáztatható a devizahitelezés miatti problémákért. Egyértelmű viszont, hogy akiknek nincs a közeli rokonságban devizahitel tartozást nyögő ismerőse, nem mind így látják és általában nem is nagyon értik a probléma részleteit.

2007-ben, amikor néhány ismerősömmel együtt vettünk fel devizahitelt, akkor úgy gondoltuk, hogy van ugyan egy árfolyamkockázat, de ha az árfolyam elszáll, akkor az állam úgyis közbelép. Két tényezőt azonban nem vettünk figyelembe, amelyek miatt az állam közbeavatkozása egyáltalán nem magától értetődő: az egyik az, hogy a hitelt felvevők többsége nem feltétlenül esik egybe a kormány törzsszavazóival (főleg ha kormányváltás is történik), másrészt pedig a pénzügyi szakértelemmel is lehetnek problémák legfelsőbb szinten.

Mért gondoltuk azt, hogy probléma esetén a kormány "megmenti" a devizahiteleseket, magától értetődő módon, nem pedig afféle kegyes gesztust gyakorolva? Lehet, hogy naivak voltunk abban, hogy az általános európai (kontinentális) gyakorlat az előre nem látott károkat szenvedő állampolgárok kisegítése. Például ha a mezőgazdasági termelőket súlyos aszálykár éri, a magyar állam azon nyomban jelentős összegekkel kártalanítja őket, általában nem vizsgálva a gazdálkodó felelősségét az őt ért kárban. (Például láttam olyan képet egy hírlapban "aszálykárról", amikor sárga homokon termesztett kukoricát fotóztak le, holott ilyen homokon a kukorica már egy-két száraz hét után is kiéghet.) Ezzel együtt a mezőgazdasági termelők és egyéb, elemi kárt elszenvedett polgárok kártalanítása általában jogos és szükséges - viszont a devizahitel is egy előre nem látható pénzügyi katasztrófa volt, amely valóban TERMELŐ állampolgárokat sújtott (ez vitán felüli, hiszen a bankok nagyon nagyon is megnézik, hogy kiknek adnak hitelt, ergó rendszerint nem az utolsó részeges trógerek kapták).

Ezzel nem akarom csökkenteni a bankok felelősségét, amelyek nagyon nagy profitot realizáltak a devizahitelekkel, és azt sem gondolom, hogy az állampolgár teljes mértékű kártérítést kell, hogy kapjon. A fejtegetésem ezzel együtt nem is annyira a jogi mint sokkal inkább erkölcsi kötelességekről szól.

A hosszú távú hiteleknek van egy megszokott dinamikája a hitelnyújtók és a hitelfelvevők számára egyaránt, egyfajta mértékadó üzleti gyakorlat. Ez azon alapul, hogy a hitel törlesztése eleinte jelentős terhet jelent később, ahogyan fejlődik a gazdaság és növekednek a reálbérek (nő a fizetésünk), sőt az infláció miatt is a pénz nominálisan leértékelődik, ezért öt-tíz év elteltével már a havi részlet nagysága egyre inkább el fog törpülni a családi költségvetésben. Ez egy szokásos forgatókönyv, ha nem így lenne, akkor nem tudnánk újabb hitelek felvételével pár évente autót cserélni vagy háztartási gépet cserélni. (Bár megjegyzem, hogy én magam sosem vettem fel fogyasztási hitelt a lakáshitelen kívül és nem is vagyok ennek a gyakorlatnak a híve, eladósodottságom ennek ellenére jelentős.) A lakosság tartós eladósodottsága nyilvánvalóan csökkenti a vásárlóerőt.

Gazdasági válság esetén ez a forgatókönyv kapásból borul, és ez történt a '90-es évek elején, amikor a munkanélküliség és az alacsonyabb jövedelmek miatt nőttek meg sokak hitelterhei. Hogy ez a probléma viszonylag kevés embert sújtott annak oka egyáltalán nem közismert: a banki kamatemelések kb. 1990 és 92 között (politikai okokból) csak késve követték a hirtelen meglóduló inflációt, és a bankok keletkezett veszteségeit (amelynek jóval nagyobb részét adta a vállalati szféra mint a magán szféra) az állam jóváírta. A szanálás egy banki csődhullámot előzött meg akkoriban.

A 2005 és 2008 között hitelt felvevők már gyaníthatták, hogy túl szép a leányzó fekvése, hiszen a havi törlesztőrészletek alig haladták meg az albérletek szintjét. Az is gyanús lehetett, hogy zéró vagy közel zéró önrésszel az ún. alsó középosztály is hitelt kaphatott - ez egyértelműen hibás banki gyakorlat volt, egyfajta profitmohóság, de távolról sem ugyanaz, mint az USA-ban a NINJA hitelek (no income, no job, no asset - tehát se jövedelem, sem állás, sem tulajdoni fedezet nem volt), amelyek végül a globális hitelrendszert is megmérgezték. A hitelképességet nálunk a bankok nagyon is szigorúan vizsgálták. A magyar középosztály alsó, vagyontalan része azért is szeretett volna saját lakáshoz akart jutni, mert a lakásbérletek teljesen kaotikus állapotba kerültek miután az önkormányzati tulajdonú lakások nagy részét az állam kiárusította a '90-es években, a jogi szabályozás a bérlemények esetében nem volt jól kidolgozott.

Az alsó-középosztály tehát csupán megragadott egy lehetőséget, de figyelem, nem nekik kellett volna pontosan ismerniük a gazdaság állapotát, hanem a döntéshozóknak, az akkori pénzügyi vezetésnek (pénzügyminisztériumnak és bankfelügyeletnek). A Gyurcsány-kormánynak kellett volna látnia a magyar gazdaságban felfúvódó lufikat, és (mint azt a csehet tették) betiltani a devizahitelt, vagy pedig (mint a szlovákok tették) bevezetni az eurót, amely mérsékelte volna az árfolyamkockázatot. A CHF hitel, amely eredetileg osztrákoktól származó ötlet volt, már az első Fidesz kormány idejében létezett, de amikor később tömegessé váltak, sem az akkori kormányzat sem az ellenzék nem hívta fel az adósok figyelmét a veszélyekre. Gyakorlatilag egyetlen pénzügyi szakértő sem figyelmeztette a lakosságot.

Még egy fontos körülmény, hogy Magyarországon a hitelek reálkamata mindig is magasabb volt mint a szomszéd országokban. Emiatt a lakáshitelek mindig csak akkor tudtak meglódulni, amikor az állam különféle támogatásokat nyújtott: ilyen volt az ún. "szocpol", amellyel később sokan visszaéltek, és ilyen volt az állami kamattámogatás, amelyet a Fidesz vezetett be. Ennek mértékét ugyan a későbbi szocialista kormány csökkentette, de 3% még mindig jelentős tétel volt, és a költségvetésnek éves szinten több száz milliárd tételt jelentettek a lakástámogatások. A kérdés felmerül, hogyha az egyik hiteles kap állami támogatást, a másikat ez mért nem illeti meg, tehát a devizahitelesnek mért nem jár?

A magyar államnak kapóra jött annak idején a devizahitelek elterjedése, hiszen ez csökkentette az állami lakástámogatások miatti költségvetési hiányt oly módon, hogy a lakáspiac is fellendüljön. Naivitás volt azonban azt gondolni a Gyurcsány-kormány részéről, hogy a hitelpiacon létezik ingyen ebéd éppúgy mint azt hirdetni, hogy a magyar gazdaság "dübörög". Még egy fontos tényező az is, hogy az olcsó és támogatott hitelek haszonélvezői nem csak a hitelfelvevők, ők mindig megosztoznak a hasznon másokkal, kb. fele-fele arányban. Ez pedig a lakásárak hirtelen emelkedésében jelenik meg: az első Orbán-kormány idején a kamattámogatás miatt a lakásárak egy-két év alatt közel a duplájára nőttek, a devizahitelek idején pedig újabb árnövekedés történt. A lakáspiaci buborék pedig később törvényszerűen kipukkadt és a lakásárak éppen akkor estek vissza, amikor a svájci frank kamata megnőtt.

A konzervatív kormány a tulajdonképpen jól kezelte ezt a helyzetet, egy komoly hibától eltekintve, hogy a forintosítást túl későn vezette be. Annyira későn, hogy közben már sokan tönkrementek, potom áron kénytelenek voltak a lakásuktól megszabadulni és még mindig fizetik a fennmaradó törlesztőrészleteket. Másoknak pedig még ma is túlságosan nagy terhet jelent a hitel annak ellenére, hogy a túlnyomó többség nem tőzsdézni akart és nem spekulációs céllal vette fel hanem azért, mert (ezt sokan nem tudják) a forintkamat a többszöröse volt annak idején a devizahitelnek. Hiszen az rendes piaci kamat volt, állami kamattámogatás már nem volt igényelhető akkoriban.

A kormány 2010-ben pedig azt tette, mint a farkashorda vezére, hogy először a saját sleppje lakjon jól: azoknak tette lehetővé a hitelektől való megszabadulást a végtörlesztés révén viszonylag kedvező árfolyamon, akiknek lényegében nem volt a hitelre olyan nagy szükségük. (Hiszen később egy összegben ki tudták fizetni.) Tehát akik nem voltak rászorulva, hanem spekulációs céllal vették fel, ők megszabadulhattak tőle - bár ez az ítélet annyiban túlzó, hiszen sok esetben a család támogatását is igénybe vették. (Megjegyzendő, hogy nem csak a spekulációs devizahitelesek kaptak jelentős állami támogatást, hanem a felelőtlenül gazdálkodó fideszes önkormányzatok is, akiknek a hiteleit az állam átvállalta ill. leírta.)

2010-ben Surányiék körvonalazták, hogyan lehetne forintosítani a devizahiteleket, a javaslataikat azonban nem vették figyelembe csak akkor, miután az árfolyamok az akkori 190-ről 260Ft fölé nőttek, öt évvel később került csak rendezésre a probléma.

Közben bevezettek egy jelentős mértékű bankadót, amelyet még részben sem a devizahitelesek megsegítésére fordítottak. A médiumokban folytonosan ment a szöveg a devizahitelesek "megsegítéséről", - ezzel éppúgy hergelték a közvéleményt, mint amikor a pedagógusok fizetésemelésével szokták. Hússzor is beharangozzák az eseményt, mire megtörténik a végrehajtás, és arról nem szól a fáma, hogy sokan közben rosszul járnak (például mert más pótlékokat megszüntetnek). A magyar társadalom köztudottan nem szolidáris, hanem inkább irigynek mondható, hiszen évszázadok során kialakult történelmi reflexek következtében sokak számára a magyar "nemzet" egy olyan nagy családot jelent, amelynek tagjai csak egymás rovására boldogulhatnak, ezekben a fejekben tehát a játszmák zéró összegűek.

Emiatt a devizahitelesek helyzetét sem fogták fel másként, a legtöbben nem szimpatizáltak velük, főleg ha nem volt senki ilyen helyzetben a közeli rokonságban. Sőt, a legtöbben a polgári jogot kissé szűken értelmezve feltették a kérdést: hol itt a probléma? A hitelesek tudták, hogy mit vállalnak. Való igaz: a közjegyző pár óra alatt tízezreket keresett azzal, hogy kiadta valakinek átnézésre a hitelszerződést, aki felolvasta az adósnak, (formailag elbírálva, hiszen a tartalmához nem értett) a lényegét többször elismételve, hogy "ha nem fizetsz rendesen, a banknak nem kell bíróságra mennie, eladhatja fejed fölül a lakásodat". Némi cinizmussal elmondható: A tájékoztatás megtörtént, hiszen közjegyző is hitelesítette a szerződést.

Hozzá kell tenni ehhez azt is, hogy nálunk a pénzügyi kultúra szintje alacsony, sokan azt sem értik mit jelent a kamatos kamat (emiatt vesznek fel uzsorahiteleket - apropó, őket jobban védő a törvény) és mi történik, ha elszáll az árfolyam. Ez pedig nem a hitelt felvevők kritikája hanem az oktatási rendszerünkké amellett, hogy a devizahitelesek konstrukciói és a hitelek történetei olyan bonyolultak lehetnek, hogy még a kevésbé felkészült banki ügyintézők sem tudják áttekinteni. Én magam is úgy jártam, hogy az általam kért "adósmentő" program miatt a törlesztőrészletem majdnem nagyon megnőtt - de mivel a hölgy már járt úgy egyszer, hogy az ügyfél az adósmentést követően lila fejjel üvöltözve rohant be az irodába, az utolsó pillanatban hajlandó volt az egész fáradságos procedúrát visszacsinálni. A konstrukciómat egyébként hiába kezdem magyarázni nem pénzügyi felkészültségű ismerőseimnek, egy átlagos műveltségű értelmiségi nem érti.

A kormány fő döntéshozóinak pénzügyi ismeretei azonban láthatóan szintén nem haladták meg egy átlagos "Rezsi Szilárd" szintjét, máskülönben nem gondolták volna, hogy az árfolyamgát igazán hatásos megoldás lehet hosszabb távon. Nem volt rossz ötlet és valóban jelentett némi könnyítést, de leginkább félmegoldásnak mondanám, hiszen az árfolyamgát lejárta után a hitelek törlesztői hirtelen vissza emelkedtek az eredeti vagy azt meghaladó szintre.

Az állami vagyonkezelő és a magáncsőd intézménye megint amellett szól, hogy a kormány többféle módon is igyekszik kezelni a problémát, bár egyik sem működik túl hatékonyan, mert nem nagyon vannak mögötte érdekek. Mindkettő jó és hasznos megoldás, de nincsenek még bejáratva, kulturális beágyazottságuk még nem megfelelő.

A legjobb megoldás végül a devizahitelek forintosítása volt, amely kamat jóváírásokkal történt. A CHF kamatok ugyanis jelentősen megemelkedtek, amelyet a bankok - a kormány szerint tisztességtelen módon,- továbbhárítottak. Ennek, valamint a kamatmarzsnak (a vételi és eladási árfolyam közti különbségnek) a jóváírása szintén megtörtént, és a költségeit a bankok viselték. Az ember ilyenkor felszisszen, hogy az utólagos költségbehajtás a normál üzleti gyakorlattól eltér, azonban valamilyen szinten jogosnak volt mondható a bankokkal szemben. (Felmerül a kérdés, amire nem tudok most válaszolni, hogy az általános bankellenes intézkedések nem rostálták-e meg annyira bankokat, hogy az hosszabb távon káros hatású lesz a szolgáltatások minőségére és növelhetik-e lényegesen a kamatokat és az ügybél banki költségeit? Jelenleg úgy tűnik, hogy a válasz nemleges, de most még az általános pénzbőség torz képet adhat.)

A forintosítás már hatásos fegyvernek mondható, azonban összehasonlítva ezt az adósmentést a lengyelekével, a kép elszomorító. A lengyelekről ugyanis köztudott, hogy velünk ellentétben tudnak számolni, mert rákényszerültek a '80-as években a "lengyel piacok" idején. Ott az adósmentés, amibe az állam is beszállt, mindenkinek elfogadható szintű törlesztőrészletet biztosított, még nálunk távolról sem ez a helyzet. (Emiatt ott sokkal kisebb a bedőlt hitelek aránya.) Hiába a forintosítás, ha közben az árfolyam annyira elszállt, hogy a felvett összeg legalább a másfélszeresére nőtt, közel zéró infláció mellett, éveken át stagnáló, majd lassan növekvő bérek mellett. Ily módon sokan még mindig fizetésük több mint egyharmadát törlesztik a banknak, ráadásul úgy, hogy könnyítésül kitolták a futamidőt akár 30-40 évre is, tehát legalább nyugdíjba vonulásukig nyögni fogják.

Most úgy tűnik, hogy a devizahitelesek megint sírnak, pedig ugyanígy panaszkodhatnának a vállalkozók, a nyugdíjasok vagy a fizikai dogozók, vagy más alacsony keresetűek, akik el vannak maradva a számlákkal. Szó sincs panaszkodásról, inkább a történet egésze az, a nálunk tipikusnak mondható hülyeségek tömegével ami érdekes. A narratíva hitelessége abból látható, hogy ezúttal is a leginkább jóhiszeműek (az átlagos hitelfelvevők) szenvedték el a legnagyobb kárt. Szó se róla, a kormány sokat tett - habár néhány lépést túl későn-, és a legtöbb hiteles helyzete javult főként azoké, akik végig tudtak törleszteni. Ezzel szemben vannak olyanok is, akik már régen bedobták a törölközőt, mert nem vállalták a magas törlesztőrészletet. Esetleg a házukból sem hajlandóak kiköltözni, - hiszen az ő tulajdonuk,- hanem elkeseredetten perlik a bankokat. A bíróságok pedig mi alapján döntsenek, hiszen nincsenek sem megfelelő ismereteik, se felkészültségük: központi irányelvek alapján a panaszok nagy részét elutasítják.

Elvileg ugyan az újra megemelkedett lakásárak miatt jó megoldás lehet a nem fizető adósok számára a lakásuk értékesítése, azonban a gyakorlatban ez nem mindig működik. Jó néhány példát láttunk rá, hogy a bank úgy hirdeti meg az árverést, hogy a piaci ár közelében pályázókat valamiért adminisztratív okokból ki tudják zárni (pl. túl rövid határidő, a hitelesítő személy nincs az irodában), majd érvényes licit hiányában töredék áron eladják egy bennfentesnek.

Saját tapasztalataimból és ismerőseim elbeszéléseiből kialakult bennem valamiféle kép a nálunk működő, eltérő kulturális hátterű GYÁRTÓ cégek egyes típusairól. Mindez persze nem több egyfajta sztereotip véleményalkotásnál, hiszen (mint látni fogjuk) a legtöbb cég kulturális háttere igen csak kevert, emellett időben is folytonosan változik, ráadásul az egyéni tapasztalatok is igen eltérőek lehetnek.

A nálunk levő multik közül a tápláléklánc csúcsán a leggyakrabban német cégek állnak: például az olyan óriásvállalatok mint az Audi vagy Mercedes amelyek közvetlenül a fogyasztói piacra termelnek. A nagy- és a közepes német vállalatokról egyaránt általános vélemény, hogy többnyire jól szervezettek: a mai német vállalatok éppúgy mint a múlt századi német hadseregek igen fegyelmezett gépezetként, pontos rendszer szerint működnek (esetleges turbulenciáktól eltekintve). Ezeknek a vállalatoknak a legfőbb előnye általában a rendszer, amelyben mindenki feladatköre pontosan behatárolt és főleg a nagyobb cégeknél a részletekig kidolgozott. Előny, hogy a feladatok elvégzése általában belefér a napi nyolc órába viszont hátrány, hogy az újítások és a kreativitás számára kevesebb tér jut (főként mivel a magyarországi vállalatok leginkább csak végrehajtói a központi utasításoknak). Emiatt sokan érezhetik úgy főként az óriásvállalatoknál, hogy csupán egy kis csavarok egy nagyobb gépezetben. Az unalom és a stressz közül az előbbi, a favágó szürke rutin okozhat nagyobb problémát az ilyen munkahelyeken. Sokakat zavarhat még a németek igen merev hozzáállása és néhányan közülik éreztetik az emberrel, hogy felsőbbrendűbbnek tartják magukat.

Az osztrák és a skandináv cégek sok mindenben hasonlítanak a németekhez, bár többnyire valamivel lazábbak és a külföldi menedzserek úgy tűnik mintha valamivel több teret hagynának a magyar vezetők számára. (Ami viszont a kontroll elvesztésének veszélyével járhat.) Igen demokratikus például az angol vagy amerikai vállalati kultúra, ahol alapvetően mindenki számára ugyanolyan íróasztal és egyforma személyes tér biztosított, a tárgyalások és megbeszélések céljára elkülönített szobák és sarkok vannak. Az amerikai cégek sajátossága, hogy kifejezetten dinamikus, jól terhelhető munkatársakat keresnek, a többlépcsős felvétel során a személyiségjellemzők talán még nagyobb súllyal esnek latba mint a szakmai tapasztalat. Az USA vállalati kultúrájához hozzátartozik egy olyan elvárás, hogy a munkatársak folyamatosan újítási javaslatokat tegyenek és általánosságban aktívan működjenek közre a különféle projektekben. (Kérdéses, hogy van-e még a mai magyar munkapiacon az ilyen magas elvárásoknak megfelelő szelekciós bázis.)

A dél-európai, pl. spanyol vagy francia vállalatok a németekkel összehasonlítva általában sokkal kevésbé szervezettek, emiatt ezek a cégek általában kevésbé stabilak és a fluktuációból látható, hogy milyen sokakat zavarnak a kaotikus munkakörülmények.

A távol-keleti cégek kultúrája teljesen sajátságos: a japánok sok mindent áthoznak az anyaország mentalitásából bár a szabályokat enyhítették, hogy közelítsenek az Európában megszokott normákhoz. Így például azt nem várják el annyira a dolgozóktól, hogy éjjel-nappal bent legyenek, viszont a benn töltött munkaórák száma esetenként fontosabb lehet mint a mutatott teljesítmény. A japán cégek többségének munkaórára vonatkoztatott termelékenysége nem kifejezetten jó, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy apró részletkérdésekkel szöszmötölnek vagy kevésbé lényeges problémákról több órás megbeszéléseket tartanak. Emellett minden lényeges döntést csak japán vezetők hozhatnak, és a főbb megállapodások is japán cégek egymás közti megbeszélésein születnek meg.

A külföldi cégek a tulajdonosi háttér alapján is eltérhetnek: a családi vállalkozásoknak sok előnyük van például az, hogy a magyar vállalat alkupozíciója jobb mint ha csak egy kis pont lenne egy óriásvállalatban, amelyet szökőévenként egyszer keres csak fel egy magas szintű döntéshozó. Utóbbi esetben csak valamiféle távoli központban a különféle, gondosan kozmetikázott statisztikai havi jelentésekből próbálnak következtetni a vállalat valós teljesítményére és helyzetének alakulására. Sajnálatos módon igen gyakori, hogy a családi vállalat működése az utódokat már nem érdekli, emiatt (vagy egyéb okból) nemzetközi nagyvállalatok felvásárolják. Egy nagy cégcsoport részeként működni azonban még mindig egy fokkal jobb azzal szemben, amikor a vállalatot pénzügyi befektetőnek adják el. Az ún. pénzügyi befektetők általában kevés szakmai hozzáértéssel, a rövid távú haszon megszerzésének céljával vettek át magyar cégeket (manapság ez kevésbé gyakori). A cél ilyenkor az, hogy a veszteséges tevékenységeket leépítsék és a céget később haszonnal továbbadják. Ezeken túlmenően még léteznek az előírásokon túlmutató "kettős könyvelést" végző külföldi vállalatok is, ahol a gyártás mögött másfajta, pénzmosó tevékenységek is állnak. (A vállalatirányító szoftverek fejlesztése is képes egy ilyen igényt lekövetni.)

A magyar tulajdonú cégek is sokfélék: léteznek olyanok, amelyek igyekeznek a nemzetközi nagyvállalatok száz év alatt összegyűlt tapasztalatait hasznosítani és működésükbe rendszerszinten is beépíteni. A nagy vevők is előírják mindezt: a megfelelő minőségbiztosítási rendszer, vállalatirányítási rendszer, rend és tisztaság stb. ma már elvárások egy vállalattal szemben, ha például autóipari beszállító akar lenni. A magyar cégekre azonban kivétel nélkül jellemző, hogy a személyes kapcsolatok informális hálózata sok esetben fontosabb a valós hierarchiánál és a hivatalosan előírt munkamegosztásnál. Ez abban az esetben előnyös, ha segíti a csapatmunkát: a különbségek a vállalatok között igen nagyok e tekintetben, a legtöbb magyar cégre a magas szintű csapatmunka sajnos kevésbé jellemző, gyakoribb a klikkesedés és a felelősség hárítása. (Mindez a multik többségére is többé-kevésbé igaz, hiszen a magyar menedzsment általában behozza a cégbe a sajátos kulturális normarendszerét.)

A magyar tulajdonú cégek másik csoportja olyan családi vállalkozás, amelyek kevés tőkebefektetéssel, félig-meddig manufakturális módszerekkel működnek, ennek megfelelően ezen cégek által előállított hozzáadott érték igen alacsony. (Megjegyzem, hogy a közvélekedéssel ellentétben, a nálunk levő nemzetközi gyártócégek "összeszerelő üzemeinek" hozzáadott érték termelése egyáltalán nem alacsony, hanem sokkal inkább közepes szintűnek mondható amellett, hogy ezek a vállalatok az összeszerelésen kívül számos más műveletet is végeznek a termékelőállítás során.) A cégek számára pályázható, egykori Marshall-segély szintű EU-támogatások talán segítenek abban, hogy a magyar vállalatoknál is megtörténjenek a megfelelő beruházások és a termelékenység szintje lényegesen nagyobb legyen. (Bár megjegyzendő, hogy a szervezettség szintjén is előrelépésre van szükség.) A mai alacsony szintű termelékenység mellett ugyanis a fizetések lényeges emelkedése óhaj marad csupán, az árbevétel mértéke nem elégséges, hogy csökkenjenek a jelenlegi feudális szintű különbségek a tulajdonosok ill. felső vezetés valamint a fizikai dolgozók között.

A vállalat eredményességét a vevőköre is meghatározza: ha például az alkatrész alacsony kategóriás autóba vagy kommersz háztartási gépbe kerül beépítésre, akkor az elérhető haszonkulcs sokkal kisebb mint nívós termékek esetében. Az igényesebb piacokra gyártó vállalatok általában jobb szintű átlagos fizetéseket tudnak biztosítani, viszont a dolgozókkal szemben támasztott követelmények is arányosan magasabbak.