Ne adjuk át magunkat a rengeteg NEGATÍV energiának, amely a közéletünkből árad, nem ér annyit a dolog. Érdemes viszont mindig tudatában lenni annak, amikor negatív és destruktív szövegeket látunk vagy hallunk: ha az illető nem tesz mást mint csak kritizál, lekezelően és agresszívan foglalkozik valamivel, valakikkel. Túlságosan komolyan venni az ilyesmit egyértelműen ártalmas az egészségre, viszont ha úgy érezzük, van FELEL-ősségünk abban ami történik, akkor válaszolhatunk az ilyen provokációkra a magunk módján. (De semmiképpen nem mások stílusában.)

Kormányunk „jó” példákkal jár elöl: diktál

Az illiberális rendszert nyugodtan nevezhetjük diktatórikus jellegűnek is, hiszen mindig diktál, azaz meg akarja mondani az állampolgárnak, hogy mi a helyes és mi nem. Demokrácia és diktatúra között (éppúgy mint demokrácia és anarchia között is) számos átmenet létezik, - miről ismerhetjük fel a diktatúra felé hajló rendszer jellemzőit?

Mindig ugyanazokat az arcokat látjuk.

Egy harcias kisebbség elfoglalja a fontos pozíciókat, amelyek hatalmat és pénzt biztosítanak.

Kiszorítanak mindenkit, aki nem az ő világlátásukat osztja.

A vezetőkben sok a pátosz, de hiányzik belőlük a humor.

Sőt, folyamatosan mozgósítani akarnak valamire, valakik ellen.

Mindent szeretnének agyonszabályozni, sőt néha körbekeríteni vagy bezárni.

A magánéletbe is beviszik a politikát, rokonokat és barátokat is egymásnak uszítanak.

Az ember önmagában nem érték a számukra, amit az oktatás és az egészségügy jelenlegi helyzete is mutat. (A „jó és hasznos” állampolgár minden támogatást megkap, aki viszont nem tartozik ebbe a körbe, - szegény, rokkant, tartósan munkanélküli, beteg, stb. - vegetáljon el valahogy saját erejéből.)

A pohár mégis legalább félig tele van!

A diktatúrának manapság komoly korlátai vannak korunkban, amikor már a közfelfogás részévé vált az állatok és növények védelme. Amikor már a nünükék élőhelyét is törvények védik, akkor nagyon visszásan hatna az állampolgárokkal szembeni látványos fellépés – a nünükék tehát némi biztonságot nyújtanak számunkra. Igaz, hogy a mai bőség korában lehetnek ugyan egzisztenciális félelmeink – attól függően, hogy a szakmai területünkbe mennyire akar belenyúlni a politika szőrös mancsa. Vagy mennyire mer belenyúlni. Ennek ellenére a szólásszabadság csak a legelvetemültebb rendszerekben szenved csorbát manapság.

Nagyon sok pozitív oldalát láthatjuk is láthatjuk meg mindennek, például a következőket.

A művészetek virágoznak: nagyon jó filmek, novellák és regények készülnek, amelyeket részben a mai élet visszásságai, abszurd szituációi inspirálnak.

Ha nem vagyunk művészek, a kreativásunkra akkor is élénkítően hat a jelenlegi közélet torz légköre.

Erősíti az összefogást a hasonlóan gondolkodók között, mozgalmakat hozhat létre.

Sokat tanulhatunk másoktól, még mások elvetemültségéből is.

Jobban meg tudjuk fogalmazni, hogy mit tartunk értékesnek és mit kevésbé

Rájöhetünk, hogy politikusok inkább csak a saját fontosságukat igyekeznek bizonyítani, viszont az életünk lényegi vonatkozásaira nincsenek jelentős hatással.

Vaddisznókkal nem érdemes vitatkozni

Vaddisznók, trollok a politikától függetlenül is léteznek, bár a rendszer maga is bátorítja őket. Nem mondok újat azzal, hogy az emberek döntéseinek túlnyomó része tudattalanul születik, a vitában gyakran csak igazolni szeretnénk azt, amit már előtte eldöntöttünk. Mindannyiunknál szerepet játszik a gyors és lassú gondolkodás: a gyors és spontán reakciók rutinná vált előítéletek katyvaszából származnak, a közéletben viszont nagyobb terepet kellene hogy kapjon a lassan és megfontoltan hozott döntés, amely kimutathatóan agyunknak a magasabb rendű területeiről ered. De nem kap sajnos. Nem kap, mert ez utóbbi sokkal energiaigényesebb és fárasztóbb, egyszerűbb az ösztöneinkre hallgatni vagy a csordamentalitást követni (politikai tábortól teljesen függetlenül). És ez azért is nagyon jó, mert védekező beállítottságú: a biztonság azt is jelenti, hogy ne kelljen változtatni semmin. Ugyanúgy lehet nagyokat enni, inni és tespedni mint eddig, és közben bizonygatni, hogy mások miatt nem jutunk feljebb, mások miatt kell mindig ugyanazokat a köröket futnunk. (Van amikor országos szinten általánossá válik és mindenki jól érzi magát – egy ideig. Szovjetunió, Venezuela, Belarusz – milyen jól is néztek ki egy időben.)

Én például allergiás vagyok a marxizmusra, csípik a szememet marxi ideológia ortodox követői, akik egyszer eldöntötték, hogy aki szegény CSAK ÉS KIZÁRÓLAG azért az, mert a gazdagok kizsákmányolják – mindig ezt keresik és semmi mást nem hajlandóak meglátni. (A kormány is épít erre Kádár-rendszerből örökölt felfogásra.)

Sajnos a tudás és az önbizalom gyakran fordítottan aránylik egymáshoz

A félművelt ember egyszer elolvasta a saját mélyen szántó „kommunista kiskátéját”, amely minden fontos kérdésre választ ad, utána pökhendi módon kommentál a neten. Például zsigeri alapon eldöntötte, hogy az USA az fúj, és minden katonai beavatkozása csak bajt hozott. Egyrészt utólag mindig könnyű okosnak lenni, és komoly tudást igényelne azt lemodellezni, hogy mi lett volna ha nem avatkoznak be (általában az adott régió szomszédos országai sincsenek semmivel jobb helyzetben), másrészt vannak arra is példák, amikor az amcsi beavatkozás hosszú távon hasznosnak bizonyult, de ez őt nem érdekli. (Sőt nálunk kimutathatóan azt díjazza a többség a politikában, ha valaki tesped és NEM csinál semmit, azzal szemben, ha döntéseket mer hozni és olykor hibázik – pl. a néhai Antal József vagy Angela Merkel.) Ugyanezek a szélsőjobbos beállítottságúak zsigeri alapon eldöntötték azt is, hogy nekik az oroszok szimpatikusak valamiért – talán mert valamiféle primitív őserőt látnak bennük, és a ruszkik nekik mindig okék.

A kormánypropaganda szintén a tudomány szélhámosait nyomja legjobban (pl. Tőkéczki, Bogár, Nógrádi) ezzel szemben, akik a szakterületükön nemzetközi szinten is elismertek, ők nem akarnak besározódni. Kedves Hölgyeim és Uraim, a tudomány igazi lumenjei: tessék tudomásul venni, hogy az élet ilyen, piszkos, sáros, időnként ez nem kerülhető el, senki nem maradhat teljesen ártatlan a maga kis elefántcsont tornyában.

Amiért érdemes mégis blogolni

Az elektronikus sajtóban érvényesül az a névtelen graffitis bölcsesség verbális értelemben, hogy „egy atombomba az egész napodat tönkreteheti.” Azonban néha mégis megvillan a fény a sötétségben a kommentelők között, például aki összehozta azt a két érvet, hogy a „fogyasztói társadalom” időnként eléggé vacak tud lenni, másrészt pedig milyen tűrhetetlen, hogy a bevándorlók nagy része nem akar ebbe beilleszkedni. (Sarkítottam a dolgot, nem pontosan erről volt szó, sokkal inkább egy másfajta szemszög ötletes megvillantásáról szólt a dolog.) Rezisztenciára van szükség a trollkodásokkal szemben, hogy rátaláljunk néhány gyöngyszemre. Olyan bejegyzésekre, ahol nem valamiféle álságos „polkorrektségről” van szó, hanem ami ezzel nem összetévesztendő – kulturált hangnemről és mások iránti tiszteletről.

Érdemes elgondolkodni mások véleményén és leírni, amit ritkán teszünk: „Belátom, hogy ebben és ebben valószínűleg neked van igazad.” A vita akkor értelmes, ha néha eljutunk néha eddig a pontig, a manapság divatos csordamentalitás ösztönösségével szemben a közös felismerésekig és valódi közös értékekhez.

Arra a fajta hasadásra gondolok, amely a legtöbb mai társadalmat jellemzi: nagyon eltávolodott egymástól a baloldali (újító, liberális felfogású) és a jobboldali (konzervatív, hagyományőrző) emberek gondolkodásmódja. A legtöbb országban a választók nagyjából 50-50%-os megoszlásban tartoznak a baloldali (alapjában véve nagyvárosi) valamint a jobboldali (inkább falusias életmódot kedvelő), egymáshoz képest teljesen eltérő értékrendszerekhez. A szélsőségek erősödése miatt egyes országokban háromosztatú politikai rendszerek alakulnak ki, konzervatív jobboldali súlyponttal. Ezen kívül sok múlik a választási rendszer sajátosságain is, néhány helyen „a győztes mindent visz” elve alapján viszonylag kis relatív többség is elegendő egy jelentős parlamenti többség megszerzéséhez, nincs kompromisszumkényszer, amely leginkább az erősen polarizáló amerikai, angol és magyar társadalmak jellemzője az utóbbi időben.

Hogyan közelíthetnek az értékrendek egymáshoz?

1.Mindkét féle kultúrában otthonosan kell tudni mozogni

Kiélezett konfliktusok esetén (legyen az etnikai, rasszista, nacionalista, osztály- vagy egyéb színezetű), mindig azok értékítélete a legbiztosabb, akik mindkét fajta kultúrát jól ismerik és egyformán otthonosan mozognak bennük. Aki számára a nagyváros megszokott közeg, az információbőségével, kulturális pezsgésével és versenyszellemével, neki időnként ajánlatos (és egészséges) hosszú időt eltölteni kimondottan falusias környezetben. (Egy példát erre: Rudolf Péter, akit egyik politikai oldal sem tudott még beskatulyázni kimondottan egy kétlaki életet él, mert munkája ugyan Budapesthez köti, a szabadidejének jó részét azonban az Őrségben tölti egy baráti társaságban. Hogyha mondani kellene 5-6 olyan tájegységet az országban, ahol dívik a hagyományápolás és a múltunk értékeiből sok minden megőrződött, akkor alighanem az Őrség lenne az egyik ilyen.)  Nyilvánvaló módon a falun élő rokonsággal való élénk kapcsolattartás és a természet szeretete is kikapcsolódáshoz, lelki feltöltődéshez juttatja az embert.

A kimondottan faluban élők számára pedig a turizmus lehet egy olyan lehetőség, ami kizökkenti őket a kis világukból és szélesíti a látókörüket. Aki nagyobb városban tanul, dolgozik vagy külföldön vállal munkát, szintén szerezhet ez irányú pozitív tapasztalatokat – mindennek azonban előfeltétele egy bizonyos mértékű esélyegyenlőség, társadalmi mobilitás, és nem működik olyan közegben, ahol a gyerekek egyötöde úgy nő fel, hogy még a fővárosunkat sem látta.

2.Ismerjük be, hogy a konfliktusok fellépése természetes

Az előzőekben leírtak úgy hangozhatnak mint egy dajkamese (holott mindez kutatható és mérhetővé tehető), viszont nincsenek illúzióim: a kemény konfliktusok eltérő felfogású emberek között nem úszhatóak meg, a bekövetkezésük teljesen természetes. A konfliktusokat és a feszültségeket általában hajlamosak vagyunk valami negatív dolognak tekinteni: gyakran a megoldásokat keressük, vagy az ellentétek egyfajta kezelésére törekszünk, holott egy újabb szemléletmód igyekszik a konfliktusok kiváltotta (pozitív) változásokra koncentrálni. Nem vagyunk hozzászokva, hogy az ellentéteket úgy tekintsük, mint ami esélyt jelent a változásra, a fejlődésre. A konfliktusok nem kerülhetőek el, reakcióink azonban sokfélék lehetnek – ami egy igazi 21. századi kutatási irány. Azok a reakciók, amelyeket utólag irracionálisnak és erős túlzásnak ítélünk meg, legtöbbször valamelyik oldal fenyegetettségérzetéből fakadnak.

3.A győzelem lehet cél, a másik oldal teljes tönkreverése viszont hiba

Időnként az egyik oldal győz, időnként a másik, a baj az ha az egyik oldal megsemmisíteni igyekszik a másikat vagy teljesen a taccsra szorítani. Nem kell nagy fantázia annak elképzeléséhez, ha bekövetkezik a 90-es években Fukuyama szóhasználatával a történelem vége, azaz a liberalizmus teljes egyeduralma (minden más eszme fölött)? Neurózisok járványszerű terjedése, pazarló individualizmus és anarchikus tendenciák a társadalomban, amelynek jeleit láthattuk (ill. New York a modell mint a „városok városa”). Ha a konzervativizmus egyszer túlgyőzi magát és tarol, az visszaesés lenne egy feudális társadalommodellbe, ahol megszokottá válnának a kényszerítés eszközei és az országok között folyamatos háborúskodások, a fejlődés pedig nagyjából leállna. Mindkét esetben a legnagyobb erőforrásaink, az emberi képességek esnek áldozatul: az egyik esetben egyes liberálisok által igazságtalanul „fehér szemét”-nek nevezett alsó-középosztály, másik esetben a „nemzetietlennek” bélyegzett liberális felfogású értelmiség érzi úgy, hogy vegetálásnál többre semmi esély.

4.A könnyű út az, ami biztosan nem vezet sehova

A legtöbben szerencsére ritkán fanatizálhatóak és nem esnek a közhangulat áldozatául. Ami a túlzásba vitt liberalizmusban a könnyű utat jelenti az nem csak a hedonizmus, hanem a liberális dogmatika, amelynek kész receptjei vannak minden problémára (pl. IMF egy időben) és az üvegpaloták magasságából tekint le, szó szerint lenézi az egyszerű „pógárt”. A másik véglet a szélsőséges nacionalizmus (fasizmus) által „bekattant” tömeg, nagyon jól megfigyelhető az arhivált Mussolini vagy Göbbels beszédek során a tömeghangulat hatása, hiszen akit beszippant a nyájszellem, annak nem kell gondolkodni. Ezek mind mások lenézésén vagy gyűlöleten alapuló hamis megvilágosodások, amelyek csőlátást és leegyszerűsítő világmagyarázatokat hoznak létre.

5.Sajátítsuk el az igazi vitakultúrát

Amikor az egyik ember le szeretné győzni a másikat a vitában, az a helyzet nem mindig arról szól, hogy kinek miben van igaza, hanem sokkal inkább a felkészültséget és az érvelési készségeket méri. Sajnos nagyon kevés az olyan helyzet, amikor a vitázók valóban figyelnek egymásra és nem elbeszélnek egymás mellett. A baloldaliak, akik inkább az egzaktabb tudományos felfogás felől közelítenek gyakrabban vannak előnyben ilyenkor, - ami nekem afféle fixa ideám – az elvont fogalmak terén hátrányban levő, jobb agyfélteke domináns jobboldali felfogásúakkal szemben, és ez az ún. „píszí” mai népszerűtlenségének valódi oka is. A kifejezés és az érvelési technika hiányosságai miatt jönnek Trump és társai olyasmivel mint az „alternatív tények”, mert lehetnek olyan (általuk inkább érzett mint megfogalmazott) igazságaik, amelyek adott esetben jelentősebbek mint az egyetemeken csiszolódott kifinomult érvrendszerek. Mivel a jelentősebb egyetemeken a végzettek legalább 80%-hoz a liberális felfogás áll közelebb, emiatt inkább a baloldalnak kellene lépéseket tennie, hogy a viták során a másik oldal ne akarjon (kisebbrendűségi érzésből kifolyólag) sündisznóállásba vonulni vagy pedig érzelmileg túlfűtötten vagdalkozni. A kölcsönös tisztelet és figyelem légköre sajnos ritkán jön létre.

6.Nincsen „helyes felfogás”, mindenki hozzáteszi a magáét

A környezetvédelem esetében a konzervatív az, aki leginkább védi a természeti értékeket, viszont az újító felfogású fog egyre tökéletesebb villanyautókat fejleszteni, és hasonló példákat lehet mondani a gazdaság, oktatás, kultúra stb. területein. A skatulyázás természetesen nem ül, mert a felfogásunk egyéni és egymástól eltérő bizonyos kérdésekben, ez csak egy durva leegyszerűsítést jelent és csak konkrét esetekben van értelme, hogy valaki „liberális” vagy inkább „konzervatív”. A harcias ideológiák szeretik csak az embereket különféle táborokba beosztani, és Marx nyomán „antagonisztikus ellentéteket” bemutatni ott, ahol inkább egymást kiegészítő felfogásokról van szó.

Egy középszerű kormány

Az Orbán-kormány teljesítménye nem különösebben kiemelkedő, annak ellenére, hogy sikerült megvalósítania (elődeivel ellentétben) a pénzügyi stabilitást és törekszik a belföldi piac védelmére, amely a legtöbb európai országban valamilyen módon bevett gyakorlat. Ezen kívül még a középosztálybeli családok támogatási rendszere valamint (a bővülő turizmus által fenntartott) hagyományőrzés, ami egyértelműen sikeresnek mondható. Ezzel szemben a foglalkoztatáspolitika, gazdaságfejlesztés, szociálpolitika, oktatás, egészségügy rendszereiben láthatóan nincs meg az elégséges szintű szakértelem, vagy legalábbis nem érvényesül mint hosszú távú szemlélet. Ugyanez a megállapítás tehető a sportról, ahol pontosan mérhető a folyamatos a lecsúszásunk az európai élvonalhoz képest (főként az ún. látványsportágakban). A rengeteg törvény és rendelet, amelyeket a kormány hoz leginkább csak a bürokráciát növeli – ehhez azonban már annyira hozzászoktunk, hogy normálisnak tartjuk és szinte fel sem tűnik, mennyire a felelősségáthárítás és a nehézkesség jellemzi az állami (és vállalati) rendszereinket. A megítélés persze erősen szubjektív és biztosan lehet találni ellenpéldákat arra, hogy a kormány milyen gyakorlatias tud lenni, de például a bűnözés csökkenésében a törvények (olykor vitatható hatású) szigorításánál nagyobb szerepe van a modern kamera- és riasztórendszereknek valamint az egyes településeken a polgárőrség működésének.  

A gyenge teljesítményeket pénzosztással lehet kompenzálni

A széljárás kedvező, hiszen még sosem volt ennyi pénz, ami csak kisebb részben a kormány érdeme, ráadásul amennyi pénzt „besöpör” a költségvetésbe, közel ugyanannyit el is pazarol: olyan látványos fejlesztésekre megy el nagy része, amelyek nem indokoltak, sőt ez gyakran nem is szempont a pénzek szétosztásakor. Még kevésbé tűnik indokoltnak az energetikai nagyberuházás (Paks 2) – furcsán hat az atomreaktor szorgalmazása egy konzervatív kormánytól, ráadásul ezzel hosszú évekre „lábon lövi” a költségvetést. A „rezsiharc” szintén kockázatos játék hosszabb távon, aminek belátásához alig valamivel kell több egy Micimackó értelmi szintjénél. A pénzosztás nagy fegyver a kormány kezében, és Orbánék a választásig már nyilván nem fognak tenni kockázatos lépéseket, de győzelmük esetén főként ha ez a győzelem nagy arányú, alighanem folytatni fogják a harcot, hogy a társadalmat a saját ideológiai elveiknek megfelelően átformálják.

Honnan jött a radikalizmus és mire jó?

A gazdasági válság idején megerősödött és népszerűvé vált a radikális jobboldali ideológia, olyan demagóg és destruktív filmekre alapozva mint a „Zeitgest”, és sokan kezdték is elhinni, hogy most majd valami gyökeresen új társadalom jön. Ezek a szenzációhajhász és felszínes próféciák ugyan nem váltak valóra a kormány várakozásával ellentétben, viszont a főideológusok felismerték, hogy a helyzetet rendkívülinek kell bemutatni, és akkor az állampolgárok is jobban szabad kezet fognak adni a „heroikusan küzdő” és „őket védő” vezetőknek. Az egyik ilyen pont volt a harc „Brüsszel” ellen: az egyébként természetesen fellépő konfliktusok folyamatos élezése és felfújása a kormánynak folyamatos önreklámot biztosít. Szintén kapóra jött a menekülthullám (amely a világ számos részén gyakori, de Európa újabb kori történetében sem példa nélküli), valamint a terrorizmus (hogyhogy nincs burok alatt a kontinensünk). Így hát megint előkerültek a „civilizáció vége” próféciák, ahol egyedül mi vagyunk a béke és nyugalom szigete, miközben átlapátoljuk a ...-t másokhoz. Orbán ráadásul úgy akarja bizonyítani az EU gyengeségét, hogy folyamatosan bomlasztja azt, és itt nem is az a probléma, hogy tárgyal Putyinnal (hiszen Oroszország az EU egyik természetes szövetségese), hanem hogy másokkal nem egyeztetve sőt másokkal szemben teszi ezt meg. Ez a primitív radikalizmus óriási önreklám nagy csinnadrattával tömegek számára, amelyet egy hatékony médiagépezet támogat, valamint a Hazafias Népfront NER név alatt futó, nem kimondottan gerinces értelmiségi csapat, hasonló szintű "közszolgákkal" egyetemben.

Etikátlan viselkedés nagy szervezetekben

Ilyen jellegű kutatási területtel foglalkoznak a világ egyes részein, pl. itt, elsősorban olyan nagyvállalatok bukásának okait tárva fel mint az Enron vagy a Lehman Brothers. A kutatások célja olyan tényezőknek a feltárása bármely nagyobb szervezet működésében, amelyek hatásai alól nagyon kevesen tudják kivonni magukat és folytatnak utólag nézve abszolút erkölcstelen magatartást. Ezek az általános jellemzők többek között: a félelem légköre, az erős ideológiai ráhatás, a szabad véleménynyilvánítás korlátozása a szervezetben, a "vonalasság" díjazása, a bevett szóhasználat (például a harcias megfogalmazások) és az „ostromlott vár” képe, amelyek a józan ész útjáról való letérést és teljes etikai vakságot okoznak. Kívülről persze mindez igen feltűnő és egyre aggasztóbb, azonban a diktatórikus jellegű rendszerekre jellemző, hogy az állampolgár áthárítja a felelősséget a vezetésre, akik „csak tudják, mit tesznek”. Hát nem mindig vannak tudatában, nagyon sokszor a puszta hatalomvágy dominál, amely mindig talál indokot az etika elemi szabályainak felfüggesztésére.

A vezetés „fontosságának” mítosza nem mindenhol trendi

Olaszországban még emlékeznek Mussolini példájára és nem hisznek a Nagy Karizmatikus Vezetőben (Berlusconi is megbukott), sőt arra is rájöttek, hogy olykor még kormány nélkül is elég jól működik az ország. Spanyolország (Franco) vagy Románia (Ceausescu) hasonló tapasztalatokat élt át és ők sem kívánnak feltétlenül erős kezű vezetőt, és a példákat tovább lehetne sorolni. Nálunk viszont még él egy íratlan késő feudális társadalmi szerződés (megvédünk benneteket, ha cserébe szabadon rabolhatunk), és egyelőre nagyon jól sikerül eladni azt, hogy a kormány értünk harcol és küzd, minket óv, ápol – és legfőképpen eltakar. A miniszterelnök szavai és tettei között (szerencsére) gyakran nagy hézag van, számomra egy Jekyll-Hyde szerű figura, akinek van van egy konzervatív és radikális énje is. A szomorú valóság az, hogy a követők mindig túllihegik a dolgot, mert általában a Főnök túllicitálásával akarnak bizonyítani és jelenleg nincs semmiféle korlát, ami mértéket szabjon nekik és tompítsa azt a rossz példát, amit a társadalom felé mutatnak.

A társadalom kettészakadásának alapképlete

Nem állunk messze attól, hogy a társadalomtudósok is képletekkel írják le az általuk vizsgált alapvető folyamatokat. Némelyik összefüggés enélkül is világos, így például az, hogy ahogyan a társadalmak egyre heterogénebbé váltak, a belső konfliktusok száma is törvényszerűen megnövekedett. A régi kultúrákban pár kivételtől eltekintve a népesség óriási többsége falvakban élt és a falusi társadalmak köztudottan homogének voltak. Mindenki ugyanolyan szabályok szerint élt, az egyéniségnek nem volt jelentősége, sőt a sorból kilógókra nagy eséllyel kiközösítés várt.

Az ipari forradalom ebben nagy változást hozott: egyre speciálisabb készségekre lett igény, és ez a differenciálódás nagyon sokféle értékrendszert alakított ki.

Hideg fejre van szükség

Az értékrendszerek eltávolodása miatt az emberek könnyebben provokálhatóakká és indulatosabbá váltak. Az ún. liberálisokra is igaz ez, ők ugyanolyan előítéletesek mint a radikális jobboldal, amint ezt pszichológusok kimutatták (pl. itt). Ezért ha mélyebben meg szeretnénk érteni a folyamatok hátterét, akkor képesnek kell lennünk a tőlünk távolabb álló értékrendet valló emberek fejével is gondolkozni, és egyik oldallal sem azonosulni teljes mértékben.

Egy időben úgy látszott, hogy a társadalmakban kétféle módon érhető el konszenzus, az egyik a mérsékelt jobboldal (nálunk leginkább az Antall vagy az első Orbán-kormány) másrészről a technokrata, érzelemmentes baloldal (pl. Horn, Bajnaiék tartoznak ide) – képesek voltak ezt valamennyire megvalósítani. Az egyensúly az utóbbi időben felborult és a világ nagy részén gyakorlatilag ugyanaz a kép bontakozik ki, erősen kettészakadt társadalmakkal. De mi ennek az oka?

A pénzről szól a játék

Ha megnézzük, hogy hol laknak a baloldal törzsszavazói és hol vannak a GDP és életszínvonal tekintetében legjelentősebb területek: ezek egyaránt a NAGYVÁROSOK mint például New York, Los Angeles – elég ha ezt a két térképet egymásra tesszük (USA GDP területi eloszlása és 2016-os választási eredmények), de Európa nagyvárosaira ugyanez érvényes (pl. London, Párizs, Bécs, Budapest, stb. esetében) A nagy pénzek a nagyvárosokban forognak és a nagyvárosi életmódot kedvelők profitálnak ebből a legtöbbet. (Jobb állások reményében hajlandóak folyamatosan tanulni és képezni is magukat, emellett gyakran vállalkozókedvűbbek is.) Ezzel szemben a hagyományosabb életmód hívei zömmel kisvárosokban vagy falvakban élnek, ahol kevesebb jól fizető munkára van kilátás. A vagyoni különbségek növekedésével ez az olló mára annyira szétnyílt, a konzervatív felfogásúak nagy része annyira hátrányban érezte magát, hogy megszervezett egy „ellentámadást”, a jövedelmek visszacsatornázásának céljával. A lehetőséget elsőként megragadók (Putyin, Orbán) felismerték, hogy a gazdasági kulcspozíciók megszerzése mellett mindenekelőtt a nagyvárosi életmód idegrendszerét kell elfoglalni (a közmédiumokat és a sajtót), példájuk mára egyre inkább ragadóssá vált.

A jól szervezett radikális jobboldal

Annak ellenére, hogy a kétféle felfogás aránya az egyes társadalmakban közel 50/50, az utóbbi időben radikális jobboldal mégis sikeresebb. Ennek egyik oka, hogy könnyebben hozhatóak közös nevezőre, (legalábbis manapság) homogénebb felfogásúak és jobban elfogadják a katonás szervezetet, a vezérelvűséget. Mivel a nagyvárosi „multikuti” számukra teljesen idegen terep, ezért teljesen érthető, hogy a radikális jobb oldaliak szeretnének maguk körül egyszerű, homogén társadalmat látni, amibe nem fér bele az övéktől különböző kultúra, eltérő ajzószerek, más fajta szexualitás és gondolkodásmód, de még a nőknek is leginkább a konyhában van a helye. (Fontos, hogy ezek az egyébként rendkívül veszélyes felfogások a közéletről szólnak, és semmiféle kapcsolatban nincsenek az őket valló illetők egyéni megítélésével!) Ha valaki támad, akkor azt kell bizonyítania, hogy a másik kezdte, ily módon az ő oldalán lesz az erkölcsi fölény. Erre a célra megfelelőek a különféle, rendkívül valószínűtlen, a valóságot leegyszerűsítő összeesküvés-elméletek, amelyek egyben önigazolást, erkölcsi felmentést is adnak. Orbán és csapata víziójában az egész ország egy nagy falu (skanzen), Budapest bűnös város, a társadalom pedig homogén és a nagy többség a hagyományos életmódok híve. Ez a fajta világkép a legtöbb országban általánosnak mondható a szélsőjobbon.

Milyen kimenetek lehetségesek a „falusiak-városiak” küzdelmében?

A legtöbb sci-fiben (amelyek voltaképp negatív utópiák) az egyik fél győz, a másik pedig alulmarad. Egyes filmekben a nagyvárosokban káosz uralkodik, általános a nyomor és tomboló erőszak (Dredd bíró), ezek afféle zárt körzetté váltak.

Más filmek a mainál is csillogóbb nagyvárosokat mutatnak be, a városfalakon kívül pedig csak pusztaságokat, ilyenek például a Csillagok háborúja metropoliszai, szembeállítva a buckalakók életmódjával.

Nagyon sok minden befolyásolja, hogy végül melyik életstílus kerekedik felül: éghajlatváltozás, demográfia, migrációs trendek, gazdasági és tudományos fejlődés, esetleg járványok és természeti katasztrófák. Egyrészt a hagyományápoláson alapuló falusi életmód felülkerekedése megakadályozhatja egy Orwelli rémálom létrejöttét, az elgépiesedettséggel szemben sokkal természetközelibb és közösség-centrikusabb. Másrészt viszont a „falu” totális győzelme teljesen visszavethetné a fejlődést, mert sokak számára a hagyományos életmód a szellemi aktivitás leépítését is jelenti az önképzés teljes elutasításával és a legkevésbé produktív fizikai munkák elfogadásával. Az élet élvezete szerintük nagyokat enni, inni, esetleg jókat böfögni.

A lehetséges kiút a szintézis

Homogenizáló államok léteztek és léteznek ma is, de egyik sem sikertörténet, mindenféle nosztalgia ellenére a Kádár-rendszer sem volt az. A mai populista politikusok nagy része erre törekedik és hatalmuk főként olyan emberek tömegeire épül, akiknek akadémiai módon mért IQ-ja az átlagnál alacsonyabb (bár másfajta jellegű intelligencia tekintetében semmiben sem rosszabbak). A zavaros gondolkodású vezérek és nem éppen kifinomult gondolkodású követőik, mivel nem képesek felmérni viselkedésük lehetséges következményeit, nem érzékelik időben, hogy a tűzzel játszanak. A 20. század világosan megmutatta, hogy az átlagember is követhet el igen gonosz dolgokat, ha az adott helyzet, a kontextus azt hozza belőle, és ha az adott szituációban a személyes felelősségét elkeni. Az biztosan kijelenthető, hogy a populizmus és ennek hazai változata az orbanizmus túlságosan negatív töltetű, emiatt nem szolgálja hosszabb távon a társadalmi együttélést.

Ezzel szemben létezik a városi és falusi életmód szintézise éppúgy mint a megfelelő váltogatása (munka és szabadidő, turizmus vonatkozásában), Európa észak-nyugati részén, Ausztráliában, Kanadában látunk rá példákat bőven, és ezekben az országokban alig vannak politikailag szélsőséges mozgalmak. Efféle szintézisnek ma már nincsenek komoly technikai akadályai, mindez leginkább belátás és politikai akarat kérdése. Az emberekben ugyanis sokkal több a közös mint ami elválasztja őket: felszínes értékkülönbségek miatt nem szabad "vallásháborúkat" vívni, ezekből jól kijönni teljes képtelenség.

Legfeljebb szavakban

Számos olyan ok van, amiért a kormányzatunk megszállott támogatóit nem tudnám kereszténynek nevezni. Szavakban ugyan kereszténynek mondják magukat, sőt mi több a keresztény Európa élharcosainak, a tetteik mégis alapvetően sértenek olyan értékeket, amelyek Jézus tanításainak lényegét képezik. Egyrészt vitatható, hogy mennyiben követik a felebaráti szeretetről szóló tanítást, amikor háborús menekültekkel úgy bánnak, ahogyan: habár nyilvánvalóan meg kell húzni egy határt e kérdésben, minden egyes menekült vagy „migráns” bűnözőként való kezelése nincs összhangban a keresztény etikával (és más etikai rendszerekkel se nagyon). Másrészt a megszállott küzdelem a hatalomért sem keresztényi magatartás: például aki őket megdobja nemhogy kővel, de ártalmatlan festékpatronnal, azt ők nem éppen kenyérrel viszonozzák. Legfőképpen azonban a teljes alázat hiánya az, amely szembetűnő: az arrogancia, a mindent jobban tudás másoknál az, ami homlokegyenest szembemegy a krisztusi tanításokkal. Nem mellesleg a kereszténység feje (az őskeresztényi hagyományok alapján) a római pápa, akinek szavai, törekvései iránymutatók lehetnének – hogy a magyar kormányzat esetében mért nincs ez így, azt a „hívek” nehezen tudnák megmagyarázni, de leginkább sehogy.

A kormányfő nyilvánvalóan érezte ezt az ellentmondást

Emiatt a húsvét előtti interjú során próbált a szokásosnál békülékenyebb hangnemet megütni, ez azonban csak a felszín. Céges argóban „mosolygós gyilkosnak” hívjuk az olyan vezetőt, akik ugyan igyekszik udvarias és közvetlen maradni, de mosolya ellenére is ugyanúgy kinyírja az embert. Orbán interjúja a monomániásan unalmas lemez, a megszállott „zelóta” hangja, amely hangnemében sokkal inkább emlékeztet az ószövetségre, a fanatikus iszlámra vagy éppen megszállott diktátorokra mint az evangéliumra.

Szellemi sötétség terjed nálunk

A legtöbben tudjuk, hogy a megismerésünknek megvannak a határai és az igazság (ha létezik) nem birtokolható teljes mértékben, a magyar kormány és értelmiségi holdudvara ezzel szemben biztos abban, hogy az igazság egyedüli birtokosa – és hogy mások torkán le kell nyomnia az ő igazságát. Ami még megdöbbentőbb, az a józan észt nélkülöző vehemencia, ahogyan a bajerzsoltok és smittmáriák nekitámadnak a „keresztényi” értékek védelmében az általuk „liberálisnak” bélyegzett embereknek (mindenki idetartozik, akinek értékrendszere eltér az övéktől). Ezek az értelem elemi szabályait megtagadó értelmiségiek hihetetlen mértékű kisebbrendűségi érzésben szenvednek mindennel szemben, ami „nyugati” (amerikai, német, stb.) Ennek egyik példája, hogy egy 86 éves idős embert is képesek voltak közellenségnek nyilvánítani – ami már önmagában is elképesztő. Másik, az a borzasztó gyűlölködés minden és mindenki iránt, aki szerintük (micsoda ellentmondás) nem „jó keresztény” vagy nem olyannak szeretné látni az országot mint ők.

A szomszédaink sajnálnak minket

Néhány éve még nálunk nem annyira, sokkal inkább egyes szomszédainknál létezett az a fajta kisebbrendűségi érzés, amely gyakran gyűlöletbe csapott át. Ma már csak szórványosan találkozhatunk náluk agresszív nacionalizmussal, a szlovákok és románok is udvariasak – az előbbiek fejlettség tekintetében már elhagytak bennünket, az utóbbiak pedig dinamikusan fejlődnek és legfeljebb szánakoznak rajtunk. A szerbek és ukránok nemrég jó leckét kaptak abból, hova vezet a nacionalizmus – jelenleg igyekeznek „jó fiúk lenni” és eljutni az EU tagságig vagy a felvétel küszöbéig. Az osztrákoknak pedig mindig lesz egy kis lelkiismeret furdalásuk amiatt, hogy számukra mindig ütköző zónaként funkcionáltunk a keleti hatalmak terjeszkedésével szemben, - amit olykor szeretnének valahogyan kompenzálni.

A múlt század emberei

A radikális nemzeti értelmiség egy jó része nem képes (vagy nem is akar) eljutni a 21. századba. Orbán felfogása Mussolini, Franco, Castro és más diktátorok rendszereit idézi, amikor egyetlen egy elvet a nehezen megfogható „nemzeti szuverenitást” emeli a központba, gyakorlatilag minden más megfontolás rovására. Sajnálatos, ahogyan értelmiségek nagy része képes ezt a fajta irracionalitást teljességgel magáévá tenni vagy pedig cinikus módon a hatalmat kiszolgálni. A magyar értelmiségnek egy jelentős része sokkal mérsékeltebb, nevezhetjük őket némi egyszerűsítéssel „keresztény-nemzetinek”: őket a kormány gyakorlatilag semlegesítette és apolitikussá tette – sikerült elérni, hogy a vidéki értelmiség gyakorlatilag tétlenül nézze, ahogyan a kormány igyekszik leszalámizni azokat a szervezeteket, akik útjában állnak a teljes hatalomkoncentrációnak. Holott a 21. század pontosan a vegyes modellek együttéléséről szól: még a nyugati politika olyan „őrült fazonjai” mint Trump vagy Farage is leginkább csak egy másfajta társadalmi egyensúlyra törekednek. Csupán kisebb országok zsebdiktátorai és követőik kaptak vérszemet és hiszik el, hogy bármeddig elmehetnek. Ezt valóban meg is tehetik, hiszen számos példa mutatja, hogy a pofonokat nem azonnal kapják, hanem csak jó néhány évvel később fogják látni, mibe lavírozták az országot.

Keresztényi erény: az alázatos magatartás

Sajnos nálunk az alázatos magatartást gyakran összekeverik a megalázkodással, holott nem csak az arroganciától és nagyképűségtől tér el. Az alázat része az önbecsülés is, tisztában lenni saját értékeinkkel és nem alárendelődni mások kénye-kedvének. Ma már a tudományban is polgárjogot nyert az alázat fogalma többféle megközelítésben, a legtöbb kutató olyan tulajdonságokat sorol ide, amely az egoizmus valamiféle háttérbe szorítását foglalja magában: nyitottság mások véleményére, mások tisztelete, tanulásképesség, nem akarja magát előtérbe tolni és nem a státusz az első a számára, a korlátainkat elfogadni stb. A legtöbb teszt önértékelésen alapul, néhány tesztben pedig másokat értékelünk ilyen szempontokra vonatkozó kérdésekkel. Magyar nyelvű kérdőív nincs még, van viszont sokféle angol nyelven pl. itt.

A magyar kormány és támogatóinak eredménye alázat vonatkozásában szinte a mérési küszöb alatt lenne. A legnagyobb baj talán nem is ez, hanem az a fajta morál, amit az ország felé sugároz: egy olyan közfelfogást szentesít, amely elől elmenekülnek és elhagyják az országot igen sokan, akik egy ilyen légkörben nem tudnak nyugodtan élni és dolgozni.

Az értelmiségi lét egy életforma

Számomra az alábbi ismérvekkel bír: 1.Szellemi foglalkozást végez (amelyhez többnyire felsőfokú végzettségre van szükség), 2.Művészetbarát (színházak, művészfilmek, igényes zenék, múzeumok stb. törzsközönségét alkotja) 3.Elvont gondolkodásra való képességére építve törekszik másoktól független, önálló vélemény kialakítására. A háromból legalább kettő teljesülése esetén neveznék valakit értelmiséginek – habár ez semmiféleképpen sem egyfajta értékítélet és nem is szoktam így kategorizálni senkit. Inkább közéleti szempontból tűnik izgalmasabb kérdésnek az értelmiség, régiesen mondva az „írástudók” mint egyfajta csoport szerepének vizsgálata, azzal együtt, hogy ennek a rétegnek szinte sosem volt meghatározó jelentősége a politika alakításában és jelenleg sincsen.

Háromféle hibát is elkövetett az értelmiség az az utóbbi bő száz évben

Mindezzel leértékelte saját magát a társadalom szemében. Az egyik a „bolsevik mentalitás”: a társadalom élcsapata akart lenni, mert jobban tudta az állampolgároknál, hogy mi a jó nekik. A rendszerváltás Kelet-Európában főként szűk körű humán értelmiségi mozgalom volt, ahol nem is az volt a legnagyobb baj, hogy értelmiségi elitünk „fél tudású” volt, azaz a valóságosnál nagyobb tudásúnak állította be magát. A társadalom feje fölötti, elvont és gyakorlatiatlan, ideológiai dogmákkal teli duma sokkal inkább azért volt káros, mert nem vonta be az állampolgárok nagy részét a rendszerváltás folyamatába, így a rendszerváltó értelmiség liberálisabb része (főként az SZDSZ, MSZP és MDF) kellett, hogy elvigye a „balhét”. (A FIDESZ tanulva ebből „nemzeti konzultációkat” folytat, amely demagógiában felülmúlja elődjeit, viszont balhé esetén úgy érvelhet, hogy „Itt van, mi csak a ti akaratokat hajtottuk végre.”)

A második hiba az, amikor az értelmiség eladja magát, szemellenzősen vagy olykor cinikus módon szolgálva ki egy-egy politikai tábor érdekeit. Mindez a reál-szakértelmiségre is érvényes, például amikor technokrata módon valósít meg értelmetlen projekteket (pl. alagutat fúrat ott, ahol nem szükséges) vagy pedig bírósági „szakértőként” képtelen állításokat is megfogalmaz, ha elég jól megfizetik érte.

A harmadik hiba az elefántcsont toronyba való bezárkózás: kiegyezés a hatalommal, ha cserébe hagyják a saját kis szakterületét művelni, egyfajta céges molyolás úgy, hogy közben a társadalommal szinte semmilyen kapcsolata nincsen.

Mi a baj a konzervatív (keresztény) értelmiséggel?

Abszolút semmi. Rokonságomban és ismerőseim között katolikus vallású, konzervatív felfogású (nem budapesti) értelmiségiek vannak jelentős többségben, és velük szemben abszolút semmiféle kifogásom nincs. Családközpontú emberekről van szó, becsületes és gyakorlatias gondolkodású állampolgárokról, akik vallástól függetlenül (amellett, hogy a legtöbben hagyományos keresztény egyházak tagjai) társadalmunk valódi „tartóoszlopai”. Egy probléma azonban mégis van a konzervatív orvosokkal, tanárokkal, mérnökökkel, jogászokkal stb: minden társadalomnak szüksége van újító felfogású állampolgárokra is, egyáltalán nem egészséges dolog őket háttérbe szorítani. Egyik példája ennek Franco tábornok katolikus diktatúrája, amely évtizedekre hibernálta a spanyol társadalmat, a másik ahogyan az „úri középosztályt” építő Horthy-korszak során folyamatosan növekedtek a lefojtott belső társadalmi feszültségek.

Soros-ügy: Lehetséges, hogy a kormánypártiak félnek egy 86 éves idős embertől?

Nevetségessé teszi magát a mostani kormányunk, amikor egy 86 éves idős emberrel szemben teljes arzenálját mozgósítja. Már pedig Soros György az egyetlen bűnbak, más nevek nem hangzanak el, amellett, hogy emögött antiszemita célzások is felsejlenek. A zsidó kultúrában az értelmiség szerepe jóval nagyobb mint legtöbb más kultúrában, hiszen a családi hagyományokon keresztül náluk gyakoribbá váltak sokgenerációs értelmiségi pályák, főként a közép- és kelet-európai társadalmakhoz viszonyítva. Az antiszemitizmus döntő részben egyfajta bujtatott értelmiségellenességet jelent, ami könnyen belátható, elég csak arra gondolni, hogy származástól teljesen függetlenül is sokak számára mintaadóvá váltak olyan személyiségek, jelentős gondolkodók, akik zsidó kultúrából származtak. Akik összeesküvés elméleteket emlegetnek, leginkább a saját kisebbrendűségi érzésüket és tehetetlenségüket próbálják rejtegetni. Lehet, hogy van ebben némi leegyszerűsítés, de a létező és valóban befolyásos külföldi szervezetek, adott esetben izraeli lobbik hatásának felnagyítása nagyon jó ürügy egyeseknek, hogy militarizálják a társadalmat és az általuk kreált "szükséghelyzetben" a tartós vezető szerepet maguknak követeljék. Mindez azonban valódi értelmiségi emberek szemében eléggé átlátszó fogás már az első pillanattól fogva.

A mai magyar kormány egyértelműen értelmiség-ellenes

Kelet-Európában ez már jó ideje egyértelmű, de régiónkban is vannak már jelei, ha nem is annyira szembetűnően mint a magyar kormány esetében:

1.A társadalmi kérdésekben jól tájékozott és nehezen megvezethető humán értelmiségi elit lecserélése megbízható saját káderekkel (az intelligencia és hozzáértés nem elsődleges szempont)

2.Annak sugalmazása, hogy az összes „civil” szervezet valójában nem független, és a tőlük függő szervezet képviselhet csak független és tisztességes magatartást: ez egy olyan elmecsavar, amit csak egy paranoiára hajlamos közvélemény vesz komolyan.

3.Nagy egyetemek sőt gimnáziumok létszámának fokozatos leépítése, hiszen nincs szükség ennyi értelmiségire mint jelenleg. Ezzel párhuzamosan janicsárképzők alapítása.

Az eredmény hasonlítani kezd például Rákosi rendszeréhez, ahol a filmhíradók hetente mutatták, amint megvalósul a „népuralom” a „reakciós” régi értelmiségiekkel szemben. A gondolkodás energiaigényes műveletét sokan szeretnék megspórolni – és mindig vannak diktátorok vagy egyéb népvezetők, akik pofonegyszerű megoldásokkal kecsegtetnek.

Hogyan veheti fel a kesztyűt az értelmiségi az irracionálissá váló társadalomban?

A lényeg a társadalom nagy részével meglazult kapcsolat helyreállítása. Elsősorban mikroszinten kell helyreállítani az értelmiség tekintélyét, hiszen még a középvezető vagy egy tanár is az elithez tartozik egyesek szemében. Hogyha egy ügyintéző, tanár, orvos vagy vezető bürokratikusan viselkedik, emellett hiányzik magatartásából a tisztelet és humánum, akkor nem lesz népszerű azok szemében, akik számára szolgáltatást nyújt. Az egyes értelmiségi szakmák tekintélyének visszaállításért mi magunk is felelősek vagyunk, például egy menedzser és középvezető is legalább annyiban, amennyiben meghallgatja és figyelembe veszi a beosztottak véleményét. Különben a hatalom atomizáló hatása fog érvényesülni és például egy tanársztrájk sem számíthat szolidaritásra a társadalom többsége felől.

Az is fontos, hogy aki valamiben tájékozott a saját meggyőződését higgadtan, de határozottan képviselje ott, ahol van erre fogadókészség (tehát ahol kérdezik) és határozottan fellépjünk a demagóg, indulatos véleményekkel szemben. Az összefogott, egységes fellépés a hatalom törekvéseivel szemben alapvető, amihez az is kell, hogy a különféle értelmiségi pályák kissé közeledjenek. Például a humán értelmiségi is törekedhet megalapozott reáltudományi ismeretekre (sőt a jövő társadalomtudománya főként a reáltudományokra fog építeni).

Harmadrészt az oktatás során a tudományos gondolkodásmód népszerűsítése (ne valami elvont hókuszpókusz legyen, mint sokan ma képzelik). Az oktatás során a minőség a fontos a mennyiséggel szemben (vitakultúra, érvelés, a tájékozódás megtanulása, az élethosszig való tanulás igénye). Lényeges, hogy mindenről lehet EGYSZERŰ szavakkal, röviden és közérthető magyar nyelven beszélni.

Az értelmiség „elszállása” a józan észtől és a társadalom többségétől világjelenség, ezért nem véletlen a trumpok, putyinok, orbánok, lepenek és hasonlók nyomulása a világpolitikában. Lehet, hogy az irracionalitás kultúrája már olyan szintre jutott, hogy csak a kis gömböcök kipukkadása hozhat fordulatot – de ebben egyelőre ne reménykedjünk.

Az úgynevezett természetes szelekció mellett egyre nagyobb jelentőségű a mesterséges, ember által végrehajtott szelekció, amelyet magunkon is alkalmazunk, hiszen a társadalom folytonos pozitív és negatív szelekciót hajt végre csoportszinten főként kulturális értelemben. Bizonyos egyéni viselkedésformákat, csoportos kulturális normákat, egyes magatartásmintákat stb. támogat, másokat viszont igyekszik ellehetetleníteni és elszigetelni.

Amíg a rendszerváltás utáni kormányoknak nem voltak gyakorlatilag semmilyen határozott elképzelései e téren, a mai magyar kormánynak viszont szemmel láthatóan nagyon határozott koncepciója van azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba kell a társadalmat fejleszteni.

Az alkalmazott szelekciós módszerekből nagyon jól láthatóak és könnyen levezethetőek a hosszabb távú fejlődési, vagy bizonyos esetekben visszafejlődési tendenciák. Ennek felvázolására különösebb fantáziára sincs szükség, csupán az egyes tendenciák alapos ismeretére és relatív erősségük helyes megítélésére más trendekhez viszonyítva. Én a magam sokkal több negatív kimenetelű folyamatot látok mint pozitívat bár lehetséges, hogy a saját értékrendszerem valamint az általam választott perspektívák erősen torzítanak, ezért nyitott vagyok ellenvéleményekre is (sőt örülnék is a hiteles cáfolatoknak).

1.A családok erőteljes támogatása – valamint megterhelése

A társadalom viszonylag jelentős többségének felhatalmazását élvező kormányunk mellett az egyik legnagyobb pozitívumaként szokás felhozni a középosztálybeli, felső-közép és felső osztálybeli családok sokirányú anyagi és törvényi eszközökkel történő támogatását. (A támogatás szintje gyakorlatilag jövedelemarányos.) Mindennek elsősorban népesedéspolitikai célja van, amelyet a társadalom jelentős része is elfogad.

A rengetegféle támogatás ellenére a családi élet a legtöbbünk számára igen nehéz vállalkozás, számos ponton nagyobb megterhelést jelent mondjuk a skandinávokhoz viszonyítva.

A, A felsőbb rétegektől eltekintve egy jövedelemből nem lehet megélni és alig vannak részmunkaidős állások.

B, teljesítményközpontú iskolarendszer igen megterhelő (emellett eredménytelen is).

C, Erkölcsi teher „a család”, azaz egyfajta családmodell propagálása a történelemben létező sok félével szemben (pl. több generációs nagycsalád, lazább együttélés, mozaikcsaládok stb.)

D, A családvédelem bürokratikus és kevéssé közösségközpontú.

Az eredmény közismerten felemás: az „etalon család” ugyan erősödött, de összességében a gyermekvállalási kedv nem növekedett.

2.Tehetséggondozás - szerény eredményekkel

A rendszerváltás utáni évek egyik kevéssé hangoztatott pozitívuma volt, hogy még egy fizikai munkás tehetséges gyermekeiből is válhatott akár már fiatalon is menedzser vagy bankigazgató. Ez a fajta vertikális mobilitás az utóbbi időkben már kevéssé jellemző: tehetséges gyerekek igen nagy száma esik ki a rostán a „futtatott” kedvencekkel szemben, amint a magyar fociakadémiák rendszere is mutatja. (Az eredményesség ennek folytán zéróhoz közeli.) Kevés az igazi alázatot sugalló, céltudatos munkára ösztönző példa, amelynek követése hosszú távon megalapozná egy sportoló, tudós vagy egy művész karrierjét – a kérészéletű sztárság divatjával szemben.

3.Fizikai fejlesztés – csak szavakban

A nagypályás labdarúgás nem tömegsport: a stadionok sokkal kevésbé segítik a tömegsportot mint parkosított területeken futó-, bicikliutak vagy éppen tavakon az evezőspályák. (A tavi horgászat lehet jó kikapcsolódás de semmiképpen sem sport.) A testnevelés óra akkor ösztönöz a mozgásra, ha sokkal inkább tartalmas elfoglaltság mint egyfajta katonás kötelesség. A különféle fehérjekoktélok, doppingszerek szedése izomnövelési céllal pedig egyenes ártalmas az egészségre. Szintén káros az is, ahogyan a kormány (nem tudatosan ugyan), de propagálja az alkoholizmust. A magyar fiatalok edzettsége a dél-európaikéval talán felveszi a versenyt, az észak-nyugati átlagot viszont meg sem közelíti. Nincsenek olyan normák, étkezési szokások, amelyek meggátolnák a fiatal- és középgeneráció jelentős részének elhízását.

4.A világos gondolati rendszerek - HIÁNYA

Századunk egyik jelentős fejleménye a világos, jól tagolt érvelés elterjedése. A múlt századra jellemző körmondatokkal ellentétben a tudományos életben és a vállalati kultúrában a norma ma már a pontokba szedhető, tényekkel igazolható és lényegre törő „prezentáció” (mintegy negyed óra időtartamú, mert ennyi ideig tartható fenn a folyamatos figyelem). Ezzel szemben a kelet-európai értelmiségre jellemző módon mai kormányunk még a múlt századokra jellemző zavaros, meghatározhatatlan kategóriákat használó demagógiát alkalmaz. Például ha azt mondom, hogy „illiberális” vagy „unortodox”, azzal nem mondtam még semmit, mert a negatív meghatározás nem tartalmazza, hogy milyen iskolák, gondolatrendszerek állnak hozzám közel, melyek eredményeit szeretném felhasználni. Az MNB nem véletlenül nem áll nyilvánosság elé az elképzeléseivel és a kormányoldali értelmiségek kasztosodása általánosságban is eléggé szembetűnő. Nem nagyon vállalnak nyilvános vitákat másokkal, a radikális közgazdászok legtöbbje pedig megszállott összeesküvés hívő, beakadt náluk a lemez. (A szóhasználat időnként veszélyes lehet, hiszen ha azt mondom, hogy a „civil” szervezet nem legális, azzal azt sugallom, hogy ennek ellentéte, azaz a „katonai” lehet csak az elfogadott.) A közéleti véleményvezérek részéről továbbra is teljesen elfogadott a zavaros, elfogult és minden nyitottságot nélkülöző érvelés. (Szelekciós hatás: zéró.)

5.A magyar vállalkozási kultúra fejlesztése – elmaradt

A kormány szótárában a legfontosabb szó a „biztonság”, amely ellentétben áll az alapvetően számos bizonytalansági elemet tartalmazó vállalkozási szemlélettel. Emiatt nem várható el a vállalkozási kultúra fejlesztése (sőt célszerű mindent eleve „lezsírozni”). Annál inkább nem várható el, mert a kormány valójában nem is ismeri ennek mibenlétét, hiszen akik ennek a szakemberei, azok többnyire ideológiailag gyanús elemek. A magyar vállalkozások jó részéből hiányzik az igazi gazdasági szemlélet, főleg akkor, ha van sok olcsó pénz. Az EU támogatások jelentette olcsó pénz túlméretezett beruházásokra ad lehet lehetőséget, amelyek presztízs szempontból jól mutatnak ugyan, de hosszabb távon már nem szükségesek vagy nem gazdaságosak. A vállalati szoftverek fejlesztése is egy ilyen terület: a bevezetésükre van támogatás, de a folytonos fejlesztésükre már nem jut pénz, emiatt a fejlesztést a kisebb cégek nem tudják hatékonyan kihasználni. Ugyanez mondható el egy jól felszerelt kórházról, ahol alig van a műszerekhez értő, szakképzett orvos (vagy ha van, akkor menekül az országból az alacsony fizetés és gátló munkahelyi légkör miatt), de tipikusan ilyen a túlméretezett borászati présházak példája is. Az iparvállalatok területén ez idáig elmaradt az igazi szelekció: a versenyképtelen, automatizálást nem ismerő cégek ugyanúgy fennmaradtak mint amennyire a legjobb cégek sem tudták kifutni a saját lehetőségeiket – mert nem kapták meg a tulajdonosok, a vezetők az ehhez szükséges ismereteket.

6.Az eredmény: feudális jellegű, kasztosodó társadalom

A mai kor zselléreit, napszámosait közmunkásoknak hívják, másik oldalról viszont létrejött egy nemesi osztály, amely hűbéreseivel együtt „megvédi” a saját területén élőket minden külső veszélytől. A Kádár-korszakhoz hasonlóan itt is az a cél, hogy a rendszer mindenkinek juttasson egy kicsit, az állam mindent újraosszon amit csak lehet politikai és ideológiai szempontok mentén, amely sok esetben nem teljesítményközpontú, emiatt kontraszelektív. Humánumot teljesen nélkülöző negatív szelekció is érvényesül: a hajléktalanok zaklatásánál e tekintetben sokkal egyértelműbb a botrányosan alacsony ápolási díjak vagy a puszta megélhetést sem fedező rokkant-nyugdíjak esete. Amikor a társadalom teljesen kizárni igyekszik mindent ami számára idegen, akkor egyre inkább belterjessé válik (leginkább kulturális értelemben), amivel a saját hosszú távú fennmaradási esélyeit gyengíti.

7.A tendenciák máshol is vegyesek

A legtöbb országban megszűnőben a szélesebb értelemben vett konszenzus és társadalmi béke: azonban ezek a rendszerek (eltekintve egyes olajhatalmaktól vagy az olyan bemerevedett, fejlődésképtelen államoktól mint Belorusszia, Észak-Korea, Kuba) láthatóan folyamatos mozgásban vannak, amely a működő demokráciának az egyik lényege. Habár a liberalizmus vezethet egyfajta káoszhoz, társadalmi szinten anarchiához, a megbélyegző értelmű „fogyasztói társadalom” bevett közhelyei mégsem bizonyultak maradandónak: gyorsétterem láncok mennek tönkre kézműves ételek divatja miatt, nagy bevásárlóközpontok értékelődnek le az internetes vásárlások elterjedése következtében. A kulturális evolúció nem állt meg, hanem továbbra is élénken zajlik: azok a társadalmak a leginkább életképesek hosszú távon (vagy divatos szóval azok a versenyképesek), amelyek összetétele színes és sokrétű, az állampolgárok pedig önszerveződésre képesek és nem az állam bácsi pátyolgatására várnak. Egy elkényelmesedett társadalom, ahol az állampolgárok nagy része járadékvadász, sőt sokak fő célja a mielőbbi nyugdíjazás (mert a nyugdíjasoknak a legjobb), - az ilyen társadalom egy helyben áll, elmegy mellette a világ.

Tanulságos megnézni, hogy a múlt évszázadban Európában mely országok területén mennyi ideig tartottak háborúk és hogy mennyi ideig állt fenn náluk háborús kormányzás (hadiállapot vagy kemény diktatúra). Meg fogjuk látni, hogy a mérleg mennyire a mai gazdag államok javára fog billenni.

Az országok az alábbi módon csoportosíthatóak:

1.Svájc és Svédország teljesen mentes maradt a háborúktól.

2.Dánia, Hollandia, Norvégia, Nagy-Britannia és Finnország: rövid ideig 1 max. 2 évig tartó háborúk és 4-5 évig tartó katonai kormányzás.

3.Franciaország és Németország hatalmas háborúkban vettek részt, de ezek csak rövid ideig, 1-2 évig érintették saját területüket, leginkább egy határ menti sávban zajlottak (I.világháború), vagy pedig rövid ideig tartó heves harcokkal megúszták (mellesleg a 2.világháború a volt NDK területét sokkal jobban sújtotta mint az NSZK-ét).

4.Belgium területén voltak a legtovább tartó harcok nyugaton, őket némileg kárpótolja, hogy ma Brüsszel az EU központja.

5.Dél-Európában mindenhol 2-3 évig tartó harcok és húsz évnél tovább fennálló diktatúrák voltak. Ide tartozik még Szlovákia és Csehország is.

6.Ennél tovább elhúzódó harcok és/vagy hosszabb diktatórikus kormányzás volt Lengyelország, MAGYARORSZÁG és Románia területén.

7.A legsúlyosabb kategória Ororszország, Ukrajna valamint a Balkán (elsősorban Szerbia, de Bulgária és Albánia sincs jobb helyzetben.)

Megállapítható, hogy mennél tovább tartó harcok folytak egy állam területén és mennél tovább állt fenn háborús elvekre épülő kormányzás, annál inkább lemérhető ez az adott ország mai gazdasági fejlettségén.

Az összefüggés valószínűleg abban áll, hogy a hosszabb ideig tartó háborús állapotok káros hatással vannak az üzleti élet alapját képező állampolgári bizalomra és együttműködésre, a háborús logika és a háborús pszichózis légkörének fenntartásával. A súlyos harcok mindig azoknak okoznak nagy veszteségeket ahol zajlanak, mert pusztítják a tárgyi környezetet és a teljes polgári lakosságot érintik (nőket, gyerekeket, harci cselekményekben nem résztvevő férfiakat). A katonai megszállás és a kemény diktatúrák bebörtönzések, deportálások eszközeivel prolongálják a létbizonytalanság érzését – az okozott trauma a családi szocializáció és rögzült viselkedési minták révén egész generációk életére kihat.

Ennek egyik folyománya a megalkuvás: az emberek hajlamosak elfogadni a puha diktatúrát, a korrupciót és a félfeudális alárendeltséget, amely afféle kisebb rossz alternatívájaként jelenik meg a számukra. Másik tényező, hogy mivel a bizalmatlanság légkörében nem alakulnak ki valódi önszerveződő „polgári” körök, az ilyen társadalom sokkal kevésbé sokktűrő: gazdasági válságokra sokkal érzékenyebben reagál vagy éppen egy egy migrációs krízis is nagyobb félelmet vált ki dél-keleten mint észak-nyugaton, mert a törékeny bizalom könnyebben összeomlik.

Európán kívüli államokra is igaz mindez: így például Japán területét egyáltalán nem érintette háború és kemény megszállás, Dél-Korea is aránylag jól megúszta, ezzel szemben Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika számos országában függetlenségi és polgárháborúk, etnikai és vallási alapú harcok zajlottak vagy zajlanak ma is. Emiatt veszélyes a muszlim államokból származók gettósodása Nyugat-Európában, hiszen a saját közösségükön belül az anyaország háborús mentalitását viszik tovább és alakítanak olykor terrorista sejteket – ezzel szemben szétszórtan, egy többségi kultúrába jól beágyazódva már kénytelenek alkalmazkodni az adott közösség (bizalmon alapuló) normáihoz. A háborúk hosszan elhúzódó hatása azonban lassan lecseng az egyes társadalmakban, ezt mutatja például Kína fokozatos felemelkedése az 1970-es évek végének politikai fordulata után – mindez reményt ad a mi számunkra is.

A háborúkkal kapcsolatban érdemes néhány sajátosságot átértékelni.

1.A mai háborúk nem pusztítóbbak mint régen. A törzsi háborúkban a lakosságnak sokkal nagyobb része halt meg még a két világháborúhoz viszonyítva is. Az okozott kár azonban a társadalom számára nem csak emberéletekben fejezhető ki, ami jól látható például az amerikai zsoldoskatonák estében: a fizikai sérüléseket a mai orvostudomány 90%-os hatékonysággal képes ugyan kezelni, ezzel szemben a katonákat ért sokk és az észrevétlenül kialakuló pszichés elváltozások sokkal nehezebben hozhatóak helyre. Az illetők személyisége gyakran szociopata vonásokat mutat, gyakori az antiszociális viselkedés. (Ezen kívül indirekt módon is kárt okoz a társadalomban az erőkultusz és az erőszak bálványozása.)

2.A legnagyobb hősök nem azok a hadvezérek, aki a legnagyobb pusztítást okozták, hanem akik viszonylag kevés áldozattal értek el átütő sikereket. Ezek a hadvezérek általában jól érezték az ellenfél leggyengébb pontját és kímélték a saját katonáik életét: semmi esetre sem Julius Cézár vagy Napóleon, sokkal inkább ilyenek voltak Hitler egyes tábornokai (amikor nem a führer eszement parancsait követték) valamint a magyar történelemből Görgey Artúr.

3.Nem mindig az a vesztes hosszabb távon, aki elveszíti a háborút. A Szovjetuniónak sokkal nagyobb kárt okozott a második világháború megnyerése mint Németországnak a vereség, mivel az előbbiben a helyzet megágyazott egy totális önkényuralmi rendszernek és saját magát fokozatosan felszámoló katonaállam létrehozásának, az utóbbinál viszont segített abban, hogy a társadalom tiszta lappal induljon és újradefiniálja a saját értékeit. A mai európai országokat elnézve már lehetetlen megmondani, hogy évtizedekkel ezelőtt melyik vívott győztes és melyik vesztes háborút.

4.Akik milliókat hajszoltak a halálba (akár a vörös-hadsereg oldaláról akár máshonnan) a győzelem érdekében, azok felelőssége nagyon is felvethető. Így például Vietnam esetében a közvélemény vélekedése téves: az agresszor valójában Észak-Vietnam volt (ők akarták megdönteni Dél-Vietnam rendszerét), az USA pedig a kommunista járványtól védte őket (rosszul, helytelen módon, hiszen a szomszédos Kambodzsában jött létre a modern világ legpusztítóbb diktatúrája). A rengeteg áldozattal járó háborúért a fanatizált fiatalok millióit halálba küldő északi kommunista rezsim legalább annyira felelős, mint az amerikai tábornokok, akik napalmot vetettek be ártatlan civilek ellen.

5.A különféle konfliktusok elkerülhetetlenek és a háborúkat sem mindig lehet megúszni, a pusztítás ideje és mértéke azonban csökkenthető és csökkentendő, az okozott anyagi és lelki károk ugyanis pontosan lemérhetőek. A háborúk utóhatásai mint például a diktatúrák és a diktatórikus szellemiség, a deportálások, gulágok, bebörtönzések valamint a megfélemlítés módszereinek káros hatásai jó pár évtizedet követően is érezhetőek az érintett társadalmakban. A traumák lecsengése azzal gyorsítható meg, ha a rémtetteket és visszaéléseket feltárja és kibeszéli az adott társadalom. A kormányzat azonban nem csak akkor jár el felelőtlenül, ha a múltat a szőnyeg alá söpri (l. ügynökkérdés), a háborús pszichózis gerjesztése szintén felelőtlen magatartás. A legújabb kutatások szerint a társadalom kohézióját leginkább a gyenge kapcsolatok hálózata tartja fenn, ez pedig sérül akkor, ha a politika barátokat és rokonokat uszít egymás ellen, és az elköteleződésre való felszólítással, ideológiagyártással folyamatosan gyengíti a társadalom önszerveződését és kapcsolatrendszereit.

Országunk helyzetével kapcsolatban az utóbbi évtizedekben (sőt évszázadokban) megjelent számos átfogó elemzés mindegyike elkövet egy alapvető hibát: azt, hogy ezek az elemzések Magyarországról szólnak.

Furcsán hangozhat, de így van: ha ugyanis arról panaszkodunk, hogy országunk mennyire elszigetelt, akkor ezen pont nem fog segíteni az a perspektíva, amely izoláltan, más országoktól elszigetelt vizsgálatokat folytat. Mi több a startnál az elszigeteltséget természetesnek is fogja fel, ezáltal támogatja is indirekt módon. Az összehasonlítások jellemzően egyoldalúak, aszimmetrikusak: Nyugat-Európára vonatkoznak csupán, pedig ugyanolyan mértékben kellene viszonyítani Kelet-Európa irányába, a Balkán netán Európán kívüli országok felé. Habár Orbán Krisztiánnak például számos megállapítása telibe trafál dolgokat, a perspektíva összességében mégis nagyon csalóka: úgy tűnhet, mintha minket üldözne a balsors és ördögi körben mozgunk. Holott az a helyzet, hogy Magyarország nagyon is a helyén van: ha az egy főre eső GDP térképet nézzük vagy (az ezzel korreláló) korrupciós érintettséget látható, hogy egy folytonos átmenet részei vagyunk.

Néhány érdekes összefüggés, amely az irányba mutat, hogy nem a balsors az, amely annyira üldöz minket:

1.A rendszerváltáskor sokan voltak olyanok, akik semmi esélyét nem látták (már akkor sem) a felzárkózásnak pár évtizeden belül az osztrák vagy holland életszínvonalhoz. Ennek az ellenkezőjét állítani nem volt megalapozott, leginkább a politikai demagógia alapvető elemét képezte (húsz éven keresztül, amelyet mára felváltott egy másfajta jellegű demagógia).

2.Gyakorlatilag egész régiónk visszatért a 2000-es évek elejétől a kevésbé liberális, erősebb állami szerepvállalást kívánó modellekhez, rajtunk kívül a csehekre, lengyelekre, szlovákokra és másokra is jellemző az EU-val szembeni nagyobb távolságtartás és némi közeledés Oroszországhoz (ahol Putyinnal szintén lezajlott egy illiberális fordulat). Ezek a politikák ha nem átütően eredményesnek is, de valamilyen szinten működőképesnek bizonyultak gazdasági téren. (Én úgy látom, hogy maga a politikai váltógazdaság, új emberek új ötletekkel, amely a fejlődés legfőbb motorja.)

3.Dél-Amerika országai hozzánk hasonló fejlettségűek, és ott is folyton váltakoznak a liberálisabb és piacvédőbb irányzatok, de szinte sose jutnak érvényre tisztán „nyugati” modellek.

4.Nagyon kevés országnak sikerült csak a szintugrás, gyakorlatilag csak Kelet-Ázsiában fordult ez elő, érdemes őket közelebbről megvizsgálni. Eleve lényeges pont, hogy egy RÉGIÓ, egy NAGY GAZDASÁGI TÉRSÉG országai együtt emelkedtek fel és húzták fel egymást, és senkinek nem sikerült a régión kívülről erre rácsatlakozni.

A siker legfőbb tényezője számomra egy szóban összefoglalható: KULTÚRA

A kulcsszó számomra a KULTÚRA, a gazdasági és társadalmi fejlődés ott volt jelentős, ahol ennek voltak erős kulturális hagyományai. Japánban létezett egy erős kézműveskultúra, Kína sem volt ez másként, hiszen a 19.századig a világ GDP-jének legnagyobb részét ők adták, és ami ma történik, hogy csupán visszafoglalják ezt a pozíciót. Japán és Kína a második világháború után lassan megint rátaláltak arra az útra, hogy visszajussanak a világ élvonalába – ezúttal már egy globalizált gazdaságban. Olyan kisebb országok mint Korea, szinte kényszerhelyzetben érezték magukat az óriások között, alighanem ez volt számukra a gazdasági fejlődés legfőbb motiváló ereje. (Finnország némileg hasonló helyzetben volt Európában.)

A volt angol gyarmatok „ékkövei” mint Szingapúr és Hong-Kong előnye az ázsiai mértékkel mérve kitűnő infrastruktúra volt, mivel fontos kereskedelmi útvonalak csomópontjaiban fekszenek, emiatt is ideális a helyzetük a gazdaságfejlesztés szempontjából.

Még egy fontos tényező: Kínát és Japánt a britekhez, franciákhoz és németekhez hasonlóan nem hódították meg illetve nem tartották megszállva évszázadokon keresztül más hatalmak, és más mai centrum-államokhoz képest az USA állampolgárai sem kellett, hogy érezzenek a 18. század vége óta bármiféle külső fenyegetettséget.

Európa keleti felén viszont teljesen más volt a helyzet:

Rendszeres, olykor évszázadokig tartó megszállás során az identitás nálunk sokkal inkább fenyegetett volt, embereket űztek el lakóhelyükről, telepítettek ki vagy idegen kormányzást kellett elviselniük, - ezek a félelmek számos család hagyományában tudattalanul még mindig jelen lehetnek. A nagyhatalmak olykor túlzásnak tűnő mértékben váltak viszonyítási ponttá számunkra és az indokoltnál nagyobb mértékben gyanakodunk mindenre, amely nagynak és erősnek tűnik hozzánk képest (Amerika-, multi- és Brüsszel-fóbia mint az Orbán-kormány egyik aduásza minden vitában.) Lényeges pont, hogy ez a túlzott, irracionális mértékű félelem nyilvánvalóan csökkenti a vállalkozókedvet és egyfajta katonás vezérelvűséget részesít előnyben a nyitott felfogású civil közösségekkel szemben.

Közhely, hogy ezek az országok (szlovákok, románok, magyarok, lengyelek, stb.) kevéssé versenyképesek, mert nem alakult ki náluk a verseny tiszta kultúrája. Amikor azt látjuk, hogy mások könnyen leköröznek minket, akkor természetes reakció is lehet, hogy megpróbáljuk levágni a köröket, ezt a fajta ilyen tevékenységet a „korrupció” gyűjtőszavunk írja le a legjobban. Az identitásunk részévé vált nem a valódi értékeket is tartalmazó konzervativizmus: összetartást lát ott is, ami csak a felszínen, képmutató módon az, de valójában sokkal inkább mutyizás.

És itt jön az a pont, amit nem ért sem Balogh Zoltán, sem a kormány többsége, de az átlagos magyar vállakozó sem: a teljesítmény és képességek szempontjából olyasmi mint gender, rassz vagy életkor meglehetősen felületes jellemzők, és Európa nyugodtabb felén nem véletlenül próbálják kiiktatni számos téren, hiszen bezavar a teljesítmény értékelésébe. (Kelet-Európai emberek többsége nem is hisz benne, hogy valóban létezhet teljesítményértékelés, amelynek célja az lenne, hogy minden pozícióba az arra legalkalmasabbak kerüljenek – ami egy jól működő gazdaság lényeges feltétele.) A sokszor hangoztatott család-centrizmus előhúzása az érvelés során egy nagyon feltűnő, érzelmi alapú manipuláció. Kisebbrendűségi érzésből való védelme annak, amit mi saját identitásunknak gondolunk.

Az, hogy a multik erőfölényük miatt verhetetlenek, sok esetben csak mítosz (hiszen garázsvállalkozások emelkedenek fel a semmiből nyugaton), és számos magyar vállalkozás képes arra, hogy bizonyos területen jobb legyen náluk, azonban a kelet-közép európai vállalatvezetőkből hiányzik mindenféle „világpolgár” ambíció. Nem próbálnak meg multicégeket létrehozni, sőt ha részei akarnak maradni a helyi kis közösségének és nem bővítik tovább a vállalkozásukat, akkor nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb fel is vásárolják őket a multik.

A dinamikus emberek a tudásközpontokba fognak vándorolni, főleg Európa észak-nyugati részébe vagy az USA partvidékeire – ahol az utóbbi évszázadok jelentős tudományos áttörései megszülettek. A rendszer úgy működik, hogy a centrum-periféria munkamegosztások alakulnak ki törvényszerűen (még országokon belül is – mért keres a budapesti kétszer annyit mint a békés-megyei?) A fejlettebb centrum pedig különféle módokon beszedi a jogdíjat a fejlesztésekért, amelyet a félperiféria és a periféria is megfizet, ha a rendszer része akar maradni. Ráadásul mára már félperifériának mondható Dél-Olaszország, Portugália és Spanyolország nagy része – semmivel sem jobb helyzetben hozzánk képest.

A konklúzió, hogy a centrum-periféria helyzet egy jelenlegi (semmiképpen nem örökösnek mondható) adottság, amit jobb tudomásul venni, és a problémák eldramatizálása cseppet sem segít a problémákon, sőt még erősíthet is egyfajta hamis identitásérzetet. Ételek, néhány ünnepi szokás és a kulturális hagyományok önmagukban is teljesen alkalmasak az identitás fenntartására és megőrzésére, ezért teljesen felesleges bármiféle ideológiát gyártani – amint azt a kormány teszi, egyfajta giccsesen hamis küldetéstudatot szuggerálni az állampolgárokba.

Sokkal inkább érdemes megnézni, mit csináltak jól a csehek, szlovének vagy az észtek, és átvenni tőlük sok kis apró dolgot, ami működőképesnek bizonyult.

Úgy van ez mint nagyon sok mással, amit szívesen művelünk: ha naponta olvasunk mindenféle irodalmat és egyéb szövegeket, akkor nincsen szükség különös képességekre ahhoz, hogy évek, évtizedek elteltével bizonyos fajta jártasságokra tegyünk szert. Ugyanaz mondható el mint a hobbiszerűen művelt nyelvtanulásról és nyelvhasználatról is, ahol az eredményesség nem annyira a „nyelvérzéken” múlik mint az érdeklődésünk szintjén. Ezzel együtt nem árt, ha nálunk okosabbak segítenek megtanulni látni és a sorok között olvasni, hogy hasonlítani kezdjünk egy profi festménykritikushoz, aki sok ezer alkotás megtekintése után már eléggé biztosan ítéli meg, hogy egy adott mű mennyiben képvisel eredeti értékeket és jó meglátásokat.

Hogyha rendszeresen olvasunk és nagyon sokféle szöveget, akkor fokozatosan eljuthatunk olyan szintre, ahol az adott írásművet egységében is látjuk, a mögöttes gondolatokkal és értékítéletekkel akár pozitív, akár negatív értelemben véve. Ez távolról sem jelent valamiféle sznob magatartást, hiszen nem azért olvasunk valamit, mert bizonyos körökben menőnek számít, hanem mert érdekel minket az adott téma és szeretjük az író stílusát. Így például nem érdemes elolvasni egy könyvet csak azért mert az írója Nobel-díjas, sem azért mert az írója „celeb” - sőt ez utóbbi eset nem ritkán kimondott visszaélés a médiában szerzett ismertséggel.

Kortól és vérmérséklettől is függ, hogy mit olvasunk: úgy látom, hogy a cselekvő, „tüzes” emberek (feltéve ha olvasnak) leginkább az akció dús és bűnügyi történeteket kedvelik, az érzékenyebb és introvertáltabb típusúak pedig sokkal inkább a lelki síkon játszódó és rejtett pszichés mozgatórugókat bemutató könyveket olvassák. A „képzett” olvasó számára a ponyvairodalom általánosságban nem túl érdekes, hiszen mivel klisékre épít az információsűrűsége nem túl nagy, ezért a tekintetünk legtöbbször csak siklik a párbeszédek fölött, bár néha még ennek is megvannak a sajátos értékei: például Dan Brown fordulatokban gazdag könyvei a legjobb turistacsalogatók is egyben.

Feltűnő, hogy milyen kevesen használjuk ki olvasásra az olyan holt időket mint az utazás és a várakozás, - újabban a legtöbben a telefonjaikat nyomkodják, chatelnek, neteznek vagy játszanak. Üdülésre könnyed témájú és kimondottan szórakoztató könyveket szoktunk magunkkal vinni, ezzel szemben elalvás előtt nyugodt hangvételű, érzékenyebb és pozitív gondolatokat tartalmazó könyveket érdemes elővenni. Az egyes könyvek pozitív vagy negatív hangvétele számomra alapvető kérdés: például az utóbbi évtizedek magyar irodalma nagy többsége olyan szinten negatív, hogy számomra teljesen élvezhetetlen: az entrópia fizikai törvényét ugyanis fölösleges ecsetelni, amit magára hagyunk arról tudjuk, hogy lassan lepusztul és kaotikussá válik.

Kimondottan negatív hangvételű, a káoszt fokozó írások számomra verbális környezetszennyezéssel érnek fel. (Előfordul az is, hogy egy könyv nem megtalál minket hanem eltalál, valamilyen gyenge pontunkba beletrafálva enyhén depis hangulatot váltva ki.) Ezzel szemben vannak bőven ellenpéldák, lehet úgy írni a zsarnokságról (Dragomán), az orosz kommunizmus bukásáról (Szvetlana Alekszijevics) vagy a különféle diktatúrákról (Orwell), revelációs erővel, hogy abban az emberi értelem helyenként mégis megcsillanjon. A háborús és lágerirodalmak sem a borzalmak ecsetelése miatt fontosak, hanem mert azt mutatják be, hogyan próbálnak meg az emberek élni a szörnyű körülmények között.

Mindig felmerül a könyvek hitelességének kérdése, hogy mennyire tudom elfogadni a leírtakat. A könyvek egy bizonyos típusa nem több mint kimondottan szenzációhajhász, olvasó csalogató marketingtermék, amelyekre nem érdemes szót sem vesztegetni. Az amerikai irodalmi hagyományban is benne van, hogy kell egy figyelemfelkeltő indítás, utána jöhet egy hosszabb, tartalmatlan és lapos középrész, de mielőtt az olvasót letenné a könyvet kell egy gyors, váratlan fordulat. Az amerikai filmek is legtöbbször így épülnek fel (a film és az irodalom egyébként rokon művészetek, mivel történeteket mondanak el), sőt a hollywoodi hagyomány szerint a vége lehetőleg happy end legyen, még akkor is, ha ez a cselekményből logikusan nem is következne. Még a nagy klasszikusokon is érződik olykor , hogy a befejezésben az író nem akart szembe menni a kor erkölcsi felfogásával (pl. Anna Karenyina, Hiúság vására). Nem ritka az olyan író, aki túl nagy fába vágja a fejszéjét és emiatt a jó témafelvezetés után amit előad az egyre mesterkéltebbé válik (az ismeretterjesztő szakirodalomban is előfordul ilyen, nem csak szépirodalomban).

Hitelt akkor adunk mégis az adott írónak, ha valamiért megbízunk benne és képesek vagyunk néha száz oldalas bevezetésen is átrágni magunkat egy elméleti fejtegetésekkel teli klasszikus német vagy orosz nagy regényben, vagy például Hamvas Béla Karnevál c. regényének teljesen kaotikus első részén, legtöbbször megéri, mert a nagy klasszikusok tényleg elvezetnek minket valahova. Azzal sem mindenki tud megbarátkozni, hogy egyes japán klasszikus könyveknek egy buddhista hagyomány alapján nincs valódi befejezése. Csak néhány remekmű olyan, hogy több száz oldalon keresztül egyenletes élvezetes, szinte „fennsík élményt" ad (számomra ilyen volt például a Pickwick-klub, a Szerelem a kolera idején vagy a Virágzabálók). A mai információáradatban sajnos egyre kevesebben szánjuk rá az időt, hogy ötszáz oldalas történetekben elmélyedjünk, például nagy magyar klasszikusokat (például Jókait, Gárdonyit, Krúdyt,, Kosztolányit stb.) olvassunk.

Az igazi remekművek viszont azért is izgalmasak, mert olykor többféle értelmezést is lehetővé tesznek, amelyek szinte szöges ellentétben állnak egymással, ilyen például a Hamlet és a Pál utcai fiúk. A gyakorlott olvasó saját felfedezéseket is tesz, saját meglátásokat: számomra például az Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregényben az, amikor a gulágon a rabokkal szemben az őrök a nagy hidegben indokolatlan szigorúsággal bánnak, akkor a rabok vágják a fejükhöz: „Maguk nem kommunisták!” - ez számomra egyfajta emblematikus mondat, ami a korszakról sok mindent elmond. Az, hogy egy könyv számunkra mennyire volt jó és mit adott, arra szükség van egy bizonyos időre az olvasás után, hogy a történet lecsengjen és kifejtse a hatását. Olykor kiderülhet róla, hogy az élvezetes stílusa nem adott semmi különöset, esetleg műtermék (közhelyszerű, giccses), de az is, hogy teljesen élőnek érezzük és megfogott minket.

Az olvasás nyilvánvalóan szélesíti a látókörünket, erősíti a képzelőerőt és mivel segít belehelyezkedni mások nézőpontjába, bizonyos védelmet nyújt a demagógiával szemben. Az igazi irodalomnak azonban semmi köze a politikához, mert annál sokkal személyesebb és sokkal mélyebb (hiszen művészetről van szó), emiatt az írók irodalmi teljesítményét és politikai tevékenységét el kell tudni választani egymástól. A minőségi irodalom lehet nagyon szórakoztató vagy lehet olykor nagy „ütős”, - ez helyzetfüggő és ízlésfüggő, hogy kinek melyik jön be leginkább.