Bár a szakirodalomban nem találtam erre vonatkozó adatokat, mégis létezhet a politizálásnak mint közügyeinkkel való foglalkozásnak egy egészségesnek mondható szintje: egyrészt gondolataink megosztása hozzátartozik a közösségi szerepvállaláshoz, másrészt viszont ha túl sokat foglalkozunk ilyesmivel az már megszállottsághoz, fanatizmushoz vezethet.

Egészséges társadalmakban a politizálás kampányszerű,

a viták leginkább választási kampányok vagy különféle akciók (akut problémák jelentkezése vagy elégedetlenség szülte mozgalmak) idején lángolnak fel. Normálisnak az tekinthető, ha a választások és a viták eredményét mindkét fél, a vesztes is elfogadja, tudomásul veszi és nem erőlteti a további küzdelmet. A demokrácia optimális esetben így működik, ha nem ez történik (mint például most az USA-ban Trump győzelme után egyes liberális felfogásúak részéről), akkor az a demokratikus kultúra zavaraira utalhat.

Az sem egészséges, ha egy kormány állandó kampányt folytat és folyamatosan mozgósítani akarja a társadalmat különféle célok érdekében. A felelősség ugyanis a politikusoké, ezért nem etikus ennek áthárítása az állampolgárra - l. manipulatív nemzeti konzultáció- , sem pedig belépni a sáros bakancsával a mindennapok világába. (Azért sáros a bakancs, mert hiába minden szépelgés és mellébeszélés: a politika elsősorban nyers érdekek képviseletéről szól, és mivel két ember érdekei ritkán esnek egybe, ezért a legtöbb esetben erősen megosztó és provokatív tevékenységről van szó. Ez pedig bezavarhat a barátságok, rokoni kapcsolatok vagy munkahelyek világába.)

A politikus munkája valójában profi tevékenység:

szervezőkészségről szól és az erőforrások megfelelő összpontosításáról, elosztásáról bizonyos feladatok érdekében. Sajnos nálunk a politikust (is) nem az eredményei alapján ítélik meg hanem hogy mennyire tudja azokat a társadalomnak eladni, tehát a beszédkészsége alapján. Ez nem más mint populizmus, a népszerűség hajhászása, ami egyes társadalmakra jellemző gyermekbetegség. (Azzal együtt, hogy pszichológiai felmérések világosan kimutatták, hogy két politikus fellépése, meggyőző készsége közötti különbség társadalomtól és pártállástól függetlenül általában a legfontosabb tényező a szavazások során, minden mást háttérbe szorítva.)

Fanatizálódó tömegek és fanatikus csoportok a történelem során mindig sokkal több kárt okoztak mint hasznot.

A fanatizálódás működését nagyon jól ismerjük már: különféle lánglelkű demagógoknak minden esetben nagy szerepük volt az indulatok felszításában. Mivel eltérő módon szocializálódunk, ezért az értékrendszerünk lényegesen eltérhet egymástól nem úgy mint az indulataink és az ösztöneink (agyunk ősi területekhez köthető tevékenységei), amelyek lényegében megegyeznek.  Emiatt nem meglepő, hogy sokkal könnyebb primitív ösztönök mozgósításával csoportokat létrehozni mint megfontolt és szabatos célkitűzésekkel. Egyes fociszurkolók („ultrák”, „kemény mag”) viselkedése a világosan mutatja a jelenséget, hogyan lehet gyűlölködésre alapozva csoportot képezni. Ezen kívül mindannyiunknak vannak olyan ismerősei (és mi is belesétálhattunk már ilyen csapdába életünk egy adott szakaszában), akik megszállottan hirdetnek politikai eszméket, teljesen elszállva a valóságtól és mindenféle realitástól. Az ilyen fanatizálódás lényegében a pótcselekvés egy fajtája, amikor elmenekülünk életünk problémái elől mindenféle „alternatív valóságokba” és fikciókba. A nagy eszmék ködös vidékén való mászkálás egyébként sokkal inkább a gyengébb nemre (azaz a férfiakra) jellemző, ugyanis egy nő kevésbé teheti ezt meg a társadalmi elvárások miatt: a házimunka és a gyermeknevelés mindennapos teendői gyakorlatias gondolkodást és folytonos jelenlétet igényelnek.

A csoporthoz tartozás igénye is benne van egy ilyen fanatizálódásban,

ami már olyan szintű is lehet, hogy ha valaki a sajátjától eltérő véleménnyel találkozik, akkor mindig egy idegen, többnyire ellenséges csoportot fog keresni emögött. Azt sosem fogja gondolni, hogy az illető véleménye egyéni gondolkodás eredménye, legfeljebb hogy valamilyen titkos csoporthoz tartozik – így működik az emberi „gondolkodás” egyik konstrukciós hibája, a fanatizálódás (amely az előítéletek képzésével egyetemben, agyunk tudattalan folyamataihoz volt köthető a kísérletek során, sokkal inkább mint a tudatos és világos gondolkodásra képes részéhez).

A tömegpszichózis egyik eredménye a különféle „városi legendák” kritikátlan elfogadása.

A csoporthoz tartozás igénye kielégítő magyarázatot ad arra, hogy az események megítélése a kortárs közvéleményben szinte mindig téves vagy legalábbis kevéssé megalapozott főként akkor, ha traumatikus eseményről van szó. Ilyen volt például, hogy 1956-ban az USA „eladott” minket az oroszoknak, holott nem volt reális esélye részükről a katonai beavatkozásnak, amely ha mégis megtörténik, akkor egész biztosan világháborús szintű pusztítást okoz. A rendszerváltás megítélésében is hiányzik még a kellő történelmi távlat: úgy tűnhet mintha egy paradicsomi állapotból zuhantunk volna hirtelen a „karvalytőke” karmaiba, holott sokkal inkább az történt, hogy az állampárt mindent a szőnyeg alá sepregetett majd válságos helyzetet látva átadta a lerobbant országot másoknak, hogy a balhét már ne ők, hanem a demokratikusan választott kormány vigye el. (Az igazán profi politikusok tanulnak ebből: a Fidesz is megtanulta, hogy az egyenes beszéd, amit 1994-ben folytattak egy vesztes stratégia, a demagógia erre mifelénk sokkal jobban bejön. Sőt az államadósság csökkentését is a 2002-es vereségük után már a következő kormány aratta le, emiatt most szemmel láthatóan nem érdeke a kormányunknak, hogy az államadósságot nagy mértékben csökkentse. Bár gond nélkül megtehetné,  de mégis sokkal inkább a pénzszórásra törekszik.)

A történelmi távlat szükségességére egyik jó példa, hogy közel száz évre volt szükség ahhoz, hogy az I. világháborúról valamiféle objektívnak mondható megítélés alakuljon ki a történészek körében (bár még az események lélektani oldalának megértése számukra még mindig homály). A fanatikus objektív, kifinomult értékelésre képtelen, sőt van egy olyan jellegzetessége is a fanatizálódásnak, hogy mindig csak azt hajlandó észrevenni, amiben neki igaza van, és mindig a negatívumokra fókuszál. Pl. ilyen az USA vietnami háborúja (amiről beszélgetni egyébként a pótcselekvés tökéletes példája), viszont a sikeres koreai beavatkozást vagy a 20. század végi balkáni rendteremtést figyelmen kívül hagyja.

A fanatizáló hatású állami vezetők hosszú távú hatása egytől-egyig negatív:

Mussolini, Sztálin, Peron, Castro, Chavez, Szaddam Husszein, Putyin és mások esetében a lefutási görbe mindig ugyanazt a mintát követi: néhány látványos siker az első években, némiképpen dinamizált gazdaság, utána viszont hosszú lejtő és fokozatos lecsúszás a régión belül. Ennek a fő oka, hogy a „bolsevik mentalitás” - Leninnel szólva nem mi vagyunk ugyan a többség, de addig nyírjuk a többieket, amíg más nem marad a porondon, végül csak mi leszünk a „bolseviki”,- teljesen kinyírja a konkurenciát. A vezérelvű társadalmakban nincs igény sem kreativitásra sem újfajta gondolatokra, hiszen a diktatórikus szellemiség potenciális vetélytársat lát az ilyen emberekben és eltüntetni igyekszik őket a porondról. (Ellenzékre legfeljebb a demokrácia látszatának fenntartása miatt van szükség.) A fanatizálódás konjunktúrájának legtöbbször csak a teljes társadalmi csömör és kiábrándultság szokott véget vetni.

Sajnos nálunk is létezik egy ilyen éles kontraszt a nagy szavak és a gazdasági teljesítmény szintje között (vállalati kultúránk és a gazdaság szerkezete alig változott), de ugyanezt lehet elmondani az állami szolgáltatások (egészségügy és oktatás), valamint az állam működésének hatékonyság (pénzek felhasználása, bürokrácia) tekintetében.

Ez a megítélés persze teljesen szubjektív, ráadásul ezzel túl sokat foglalkozni megint csak pótcselekvés lenne, valódi gittegylet, hiszen a társadalmi felfogást megváltoztatni egyik napról a másikra szinte lehetetlen feladat.

Egy mondás szerint: „A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a fanatikusok mindig biztosak magukban, a bölcsek viszont tele vannak kétségekkel.” Bertrand Russel

Ezzel tudnám jellemezni kormányunknak azt a törekvését, ahogyan a „nagypályás” multi kiskereskedelmi láncokat kiszorítani igyekszik a magyar piacról. Eddig is már számos eszközzel, - különadókkal, plázastoppal, - törekedett kormányunk a magyar tulajdonú cégek (főként CBA és COOP) helyzetbe hozására a multi láncokkal szemben, egyelőre kevés sikerrel. Érdemes összehasonlítani például a PENNY, SPAR vagy a LIDL szupermarketeket a magyar láncok átlagos üzleteivel, néhány kivételes esettől eltekintve sportnyelven szólva nem egy osztályban játszanak. A legfeltűnőbb különbségek az alábbiak. 

1.A nemzetközi láncok árukínálata, árazása sokkal áttekinthetőbb, az áruk elrendezése tágasabb, nem zegzugos. (Nem kell folyton keresgetni a termékeket és árukat, - a korszerű és világosságra törekvő modern nyugati gondolkodás példájaként.)

2.A hasonló minőségű termékek árszintje a multiknál általánosságban véve alacsonyabb. Ez nem csak az erősebb piaci pozíció miatt van így (mivel nagyobb tételben vásárolnak, ezért jobb a termelőkkel szembeni alkupozíciójuk), hanem a fejlettebb logisztikának és a jóval magasabb forgalomnak is – az alkalmazott árrés alacsonyabb lehet, ha a cél a ritka forint helyett a sűrű fillér. A különféle akciók az árkülönbséget tovább növelik.

3.Fejlett marketingstratégia. Tudják, hogy kiknek mit akarnak eladni és hogy az adott vásárlórétegeknek melyek az igényei. Egyes láncok üzletei lakótelepek közelében működnek, ahol az alacsony ár a lényeges, a választék kevésbé fontos. Mások ezzel szemben forgalmas csomópontokon, nagy parkolókkal inkább a középosztályt célozzák, kissé magasabb áron, de szélesebb áruválasztékkal. Emellett folyamatosan mérik és követik a fogyasztói szokások változását.

4.Korszerűbb és egészségesebb áruválaszték. A CBA és a COOP a falvakban és kisvárosokban a legerősebb, ezzel szemben a Penny, Lidl, Spar üzletei a közepes és nagyobb városokban, ahol az emberek tájékozottabbak, igényesebbek, valamivel fizetőképesebbek és kevésbé konzervatív felfogásúak. Nagyobb méretű üzleteikben a zöldség és gyümölcs választéka, frissessége általában összehasonlíthatatlanul jobb a magyar üzletekhez képest. (Ez nagyrészt a logisztika szervezettségén múlik). Egyéb egészséges élelmiszer pl. teljes kiőrlésű kenyér, hal, mirelit áruk választéka szintén bőségesebb. (Az egészséges magyar élelmiszer mítosza annyiban fedi a valóságot, hogy a szezonban frissen piacra kerülő termékek, elsősorban a zöldségek és gyümölcsök beltartalmi mutatói főként a vitamintartalmat tekintve sokkal jobbak mint a nagy távolságról leszállított termékeké.)

5.A silányabb minőség a nyugati áruházakhoz képest a piaci viszonyokkal teljes mértékben indokolható. Ugyanis a magyar és általában a volt komcsi blokkhoz tartozó emberek átlagban a fizetésük több mint 30%-át költik élelmiszerre, míg nyugaton ez az arány 15% vagy az alatti. Ezért nem meglepő, hogy nálunk a fő szempont legtöbbször az ár és az ahhoz rendelt elfogadható szintű minőség, míg nyugaton első a jó minőség és azt követi az elfogadható árszint. A kereslet-kínálat piaci viszonyainak megfelelően fogják a multi cégek is a termékeik összetételét változtatni, hiszen a minőség és az ár gyakorlatilag mindig fordított arányban áll egymással. (A szupermarketektől alacsony árszint és ennek megfelelő közepes, stabil minőség az, ami elvárható.)

6.Azt se felejtsük el, hogy milyen termékekkel versenyeznek a külföldi cégek az itteni piacon? Nézzük meg a CBA vagy COOP saját márkás termékeit: pl. egy lekvárt vagy egy savanyúságot, a legtöbb esetben a belföldi cégek produkálta minőség (tömeggyártásban) meglehetősen silány, és akkor még nem beszéltünk a nagy mértékű élelmiszer hamisításról. Ezzel a silány minőséggel kell versenyeznie a külföldieknek. (Éppúgy mint a nyugati bankok itteni leányai is a nálunk szokásos kamatszinteken nyújtanak hitelt, nem pedig az osztrák vagy német kamatszinteken.)

7.Igaz, hogy a multi cégek is nagyban trükköznek, például a vevőcsalogató akciókkal, amelyek esetleg már nyitás után fél órával elfogynak vagy pedig két egymás mellett megtévesztő módon elhelyezett, eltérő árú termékkel. Ezzel együtt viszont vállalnak némi felelősséget olykor az egészséges áruk propagálásában, például amikor a bejáratnál helyezik el mindjárt a zöldséget és gyümölcsöt, vagy pedig más esetben a kasszánál csokoládé helyett egészségesebb nassolni valót (mogyorót, műzlit, aszalt gyümölcsöt tartanak). A kutatások mai állása szerint ugyanis a tartósító és adalékanyagoknál egészségtelenebb az alkohol, a túlságosan sok cukor és szénhidrát valamint az egyoldalú táplálkozás.

A nyugati multi áruházláncok a VÁROSI ember életmódjához kalibrálták magukat és nagy előnyük, hogy egyetlen üzletben jó vagy közepes választék mellett minden olyan árut be lehet szerezni, amire napi vagy heti gyakorisággal szükségünk van. Az urbanizált ember élete nagyrészt hatékonyságról és KÉNYELEMRŐL szól, ezért ritkább az, hogy 4-5 különféle üzletben (pékségnél, zöldségesnél, húsboltban vagy piacon) szerezzük be az élelmiszert, a szupermarketeknél magasabb árszinteken. Kivételt képez ha a speciális minőségű terméket keresünk vagy pedig ha a kiszolgálásnál a személyes kapcsolat valamiért különösen fontos.

Ez az, amit a kormány nem képes megérteni, a CBA és COOP pedig nem képes a multiktól eltanulni – a kormány víziójában az egész ország egy nagy falu, - ráadásul nemesekkel és nekik teljes mértékben kiszolgáltatott jobbágyokkal, nem pedig önállóan gondolkodó és cselekedni akaró polgárokkal. A mai kor polgárának ugyanis kényelmetlen, ha a kiskereskedelmi egység szervezettsége nem korszerű és nem vérprofi, ezért nem fogja megkedvelni a „kispályás” kereskedelmi üzleteket.

Politikai szempontból nézve, az egyik oldalon ott van a multikkal szembeni „össznépi irigység” valamint piacvédelem jogos igénye, tehát valameddig elfogadhatónak tartjuk a legtöbben, ha a magyar vállalkozások némi támogatásra számíthatnak és egy kicsit lejt is feléjük a hazai pálya. Másrészt viszont nem tudjuk, hogy kormányunk meddig tudja még feszíteni a húrt, eljöhet egy olyan pont, ahol a magas szintű szolgáltatást nyújtó kereskedelmi (és egyéb) cégek elmenekülnek az országból.

Ha idáig fajulnának a dolgok, akkor "kedves" miniszterelnökünk szájába adható lesz egy még az „átkosban” született régi reklámversikének az aktualizált változata:

„Én vagyok az Orbán-kópé,

(jól bemutat)

Ez meg itt a vásárlóké.”

Babitsot idézve az embernek el kell mondania a véleményét ha úgy érzi, hogy a közhangulat nem jó irányban halad, mert később bánni fogjuk, hogy nem tettünk meg minden tőlünk elvárhatót a dolgok rendes mederben tartására, amikor még megtehettük.

Mint mindennek, a „politikai korrektségnek” és a „toleranciának” is vannak határai: meddig lehetünk még elnézőek és meddig tartsuk tiszteletben mások véleményét, „alternatív világképét” ? A radikális jobboldal ideológiai építkezése, - amely manapság már kormányprogram szintű,- nálam egy ideje elért egy pontot, amikor már nem tudom félvállról venni. Rendkívül kényes terület, mert erős érzelmi alapokon nyugszik és az  ideológiákra jellemző módon gyakorlatilag nem több, mint racionalizálás, az érzelmi alapú döntések körülbástyázása. Egy teljesen irracionális világkép, amely tévedések során alapul, azonban kizárólag csak higgadt stílusban szabad beszélni róla.

1.Letagadják előlünk a magyar nép dicsőséges származását.

A származás mitől olyan neuralgikus pont? Egyértelmű, hogy a nyelvrokonságot illetően a komoly tudósok nagy többsége a finnugor elméletet fogadja el. Sőt, a török nyelvű népek gyűrűjében a finnugor nyelvi szerkezet éppen hogy segítette az identitásunk megőrzését. (Borneó szigetén egyébként ezernél is több nyelv van, és szinte minden egyes völgyben más, a szomszédoktól teljesen eltérő nyelvet használnak az egyes törzsek.) A másik kérdés, hogy a török népekkel való rokonság mitől lenne annyira dicsőséges? Mitől dicsőséges Attila vagy Dzsingisz-kán, akik szinte csak romboltak és nem építettek semmit? A finn nép teljesítményeit sokkal dicsőségesebbnek tartom, hiszen bő egy évszázad alatt a semmiből jóléti államot épített fel, és nem mellesleg hosszú hónapokon át képes volt védeni egymagában, tankönyvbe illő módon a határait a nagy orosz agresszortól, amíg csak el nem fogyott a lőszer. Igencsak vitatható dolog tehát, hogy mi az, ami valójában dicsőséges: ami nagyon látványos az szinte sohasem az, legfeljebb egy viszonylag primitív felfogásban. Lényeges viszont, hogy a nyelvrokonságtól teljesen külön kell kezelni a kulturális valamint a genetikai rokonságot és egyik tekintetben sem állunk közel a finnekhez.

2.Ősi származású nép vagyunk

Sumér rokonságról beszélnek sokan, általában olyanok, akiknek halvány gőzük nincs a sumér kultúráról. Valami nagyon ősi nép, ennyi elég nekik ennyi. Az „ősi” egy múlt orientált ember számára talán jól hangzik, azonban tudomásul kell venni, hogy Európa őslakói (százezer éves távlatban) a neandervölgyiek voltak, akiket kiszorított a jobban kommunikáló és eszközeit sokoldalúbban használni képes modern ember. Manapság senki nem „büszkélkedhet” szerencsére azzal, hogy neandervölgyi ősei voltak.

2.A „fehér faj” létező dolog

A faj biológiai eredetű szó és minden esetben nagyon erős határvonalat fejez ki, eltérő fajhoz tartozó egyedek általában nem képesek szaporodóképes utódok létrehozására. A mai ember viszont egyetlen fajt képez, amelyeket különféle RASSZOK alkotnak. Mindannyian egy nagyjából százezer évvel ezelőtt élt, viszonylag kis létszámú FEKETE afrikai csoport leszármazottjai vagyunk, bőrünk pedig azért fehéredett ki az evolúció során, mert a csontfejlődéshez szükséges D-vitamin termelődéséhez ezen az éghajlaton kevesebb a napfény. Ha létezne „fehér faj”, akkor a világosabb bőrű írek, skandinávok és németek „magasabb rendűek” lennének mondjuk az olaszoknál és a spanyoloknál – ja, és már nem is járnánk messze a hírhedt náci fajelmélettől. A „faj” használata a köznyelvünkben ilyen összefüggésben veszélyes és nagyon kártékony. (A különféle kultúrák közötti távolságról ezzel szemben már sokkal inkább lehetséges értelmes beszédet folytatni.)

3.Az etnikai homogenitás előnyös

Japán etnikailag homogén, népessége gyorsan öregszik, gazdasága pedig évtizedek óta fejlődésképtelen. Az USA, Németország, Svédország például egyáltalán nem homogén, miként a legtöbb fejlett országról sem mondható ez el. Igaz viszont, hogy a bevándorlással nagyon csínján kell bánni, mert az egymástól távoli kultúrák között gyakoribbak a feszültségek, ergó valószínűleg egyfajta arany középutat kell keresni. A legtöbb konfliktus és terroristacselekmény azonban éppen közeli, egymáshoz nagyon hasonló kultúrák között tör ki, a vallás szinte csak ürügy, másodlagos: lásd Észak-Írország, Ukrajna, Szíria.

4.Amit sokan helyesnek tartanak, az biztosan úgy is van

Gyakran előfordul, hogy egy nép, egy nemzet nagy többsége téved. A németeknek legalább a kétharmados többsége hitt egy időben a náci ideológiában, az mégsem bizonyult helyesnek. A szerbeknek is vajon igazuk volt az egész világgal szemben, hogy Koszovó ősi szerb föld ? Sok szörnyűség forrásává vált ez az eszme. A Horthy kor propagandája: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” - nem bizonyult helyes irányvonalnak, sőt valójában nem is igaz. Az emberek a folyamatos ideológia nyomás hatására lassan fanatizálódnak, a csoportpszichózis hatása alá kerülnek, a jó szomszédok egyik pillanatról a másikra képesek ellenséggé válni.

5.A nemzetállamoké a jövő

A pár évszázada létező mai nemzetállam már alighanem túljutott fejlődése csúcspontján és hanyatlóban van. Csak a kisebb nemzetek stabilak, a nagy nemzetek esnek szétesőben vannak: Olaszország már félig szétesett, Németországban és Ausztriában megnőtt a tartományok önállósága, Spanyolország és Britannia is egyre inkább szétesőben, sőt pár évtizeden belül az USA-ra is valószínűleg ez a sors vár. Általánosságban véve a kis, kevésbé népes országokban élő emberek a boldogabbak, az állami szolgáltatások ezekben jobban működnek. Mondja ki végre valaki, hogy a mai kis Magyarország lehetőségei szinte minden tekintetben jobbak mint az egykori nagy Magyarországé voltak (pl. nézzük meg a mai utódállamokat). Régiónkban azok az államok tudtak a leggyorsabban fejlődni, ahol szinte SEMMILYEN történelmi múlt nem volt: Szlovénia, Szlovákia, Észtország nem létezett még soha, de a történelmi Csehország se nagyon, számukra a fő feladat volt a saját identitásuk megteremtése – és meg is tették, lekörözve számos nagy múlttal rendelkező országot.

6.Nemzeti összetartás építhető az idegenellenességre

Divat szidni Amerikát, és a negatív példákat hozni fel (egyébként általában azok szokták ezeket felhozni, akik sosem éltek ott), holott az USA a felmérések szerint a legtöbb mutató tekintetében nem tartozik a világ demokráciájának elitjébe, legyen szó egészségügyről, az állam működéséről, az intézmények vagy a sajtó demokratikus működéséről. Ráadásul nagyon távol is van tőlünk, sokkal közelebb vannak a skandinávok, németek, hollandok, belgák, osztrákok, svájciak, franciák, de velük érdekes módon nem példálódzik senki. Egy távoli, nagy országot szidni – ez nem több mint egy pótcselekvés, hiszen semmi közünk hozzájuk. Ja és van a közelünkben egy sokkal veszélyesebb nagyhatalom, arról viszont senki nem beszél, hogy milyen ott az élet...

Nem épülhet közösség sosem a folytonos gyűlölködésre, csupán önszervező, aktív és önálló, egymást segítő állampolgárok hálózatára. Gyűlölködéssel csak az érhető el, mint a Horthy-korszakban, amikor évtizedeken át szuggerálták az állampolgárnak, hogy a zsidó ember nem lehet hasznos polgár, sőt inkább gyanakodni kel rá: most gyakorlatilag hasonló a helyzet a migránsokkal – bevagonírozó csendőrség helyett a drótkerítésnél járőröző karhatalommal. Még akkor is, ha legfeljebb a tized része igaz annak, hogy milyen visszaélések történtek a szerb határon, a tendencia maga veszélyes, hiszen folyamatosan hergelni az embereket – ez igencsak veszélyes játék.

Orbán Viktor persze ha baj lesz belőle, le fogja tagadni, hiszen jogász végzettségű, ennélfogva mindent kimagyaráz, ergó ő nem erre gondolt, hanem arra, és egyáltalán nem is olyan lovat akart. Pedig a stílusa olyan, mintha tíz káromkodás közé néha beiktatna egy-egy miatyánkot.

7.A liberalizmus ellentéte csak jó lehet

Manapság szokásos demagógia, hogy a liberalizmus hibáit ecseteljük, amivel azt sugalljuk, hogy ha az nem jó, akkor az ellentéte biztos jó lesz. Ez pedig nem több önigazolásnál, hiszen a józan ész szerint ha egy végletes viselkedés kárt okoz, akkor a másik véglet valószínűleg ugyanilyen káros. „A világ eleve erőszakos hely” - ez sem igaz, mert a világ olyan, amilyenné tesszük, ahogyan formáljuk. „Európa úgyis szétesőben” - lehet, hogy az anarchia elkerülhetetlen, de mért segítsünk a meggyorsításában? Ha az Európai Unió úgyis szétesik, akkor éppen hogy lassítani kell a folyamatokat, hogy elkerüljük a káoszt és legyen idő újfajta hálózatoknak kialakulni. (Személyes véleményem, hogy a kontinentális – nemzetállami – kistérségi hármas szerveződés nagyon is stabil hosszú távon, ha a hatásköröket sikerül jól elosztani.) Fölösleges olyan fajta önigazolásokat gyártani, hogy „mások is korruptak”, ami egyrészt nem minden esetben igaz, másrészt pedig mások esetleges vétkei (amelynek körülményeit aligha ismerjük), nem adhatnak számunkra erkölcsi felmentést.

Az utóbbi évekről röviden elmondható, hogy akármit is állít a kormánypropaganda, a magyar gazdasági csoda – megint csak elmaradt. Nem véletlenül maradt el, hiszen ez egy eléggé terméketlen út, amin járunk. A múlt századi nagy költőink pedig figyelmeztettek minket: „Vak ügetését hallani hajdani, eltévedt lovasnak...” (Ady Endre), „Ős patkány gerjeszt kórt miköztünk” (József Attila). De mi még mindig egy nagyon „nem-es” nemzet vagyunk, mert szeretünk mindenre nem-et mondani...sajnos.

Kollektív felelősség - számomra nagyon is létező kategória. Én is felelős vagyok a rossz dolgokért, ami nálunk a közéletben történhet, ha nem próbáltam meg a saját eszközeimmel a lehető legkulturáltabb módon meggyőzni másokat, hogy ne azt tegyék, hanem helyette inkább valami jobbat, értelmesebbet.

Nehezen határozható meg a „populizmus” fogalma, legalábbis a definíció vitatott, de általában az összefüggéseket leegyszerűsítő, a szélsőséges demagógiáig elmenő, kockázatos úton járó (azaz radikális) politizálást takar, valamivel gyakrabban jobboldali mint baloldali töltettel. Nem csak Trump, Putyin, Orbán, Farage vagy Le Pen sorolható ennek a fajta stílusnak a képviselői közé, hiszen manapság már nagyon sok országban elért egy bizonyos szintű népszerűséget. Az egyes pártok besorolása nem minden esetben egyértelmű és az sem mindegy, hogy milyen választási eredményeket veszünk figyelembe, legjobb összehasonlítási alap az EP választások lehet, mert ezeket egy időben (2014-ben) tartották, - egy ilyen összkép látható  itt, habár igaz, hogy azóta Európa számos országában megnőtt a populisták és különféle radikálisok támogatottsága.

Az oktatás színvonalának ma ismert legjobb mérőszáma a PISA felmérések eredménye,

amely jól méri az iskolában megtanultak gyakorlati alkalmazását. Az összefüggés világos: azokban az országokban, ahol a PISA eredmények magasak, ott a populista pártok támogatottsága általában 15% alatti, igaz ez a finneknél, szlovéneknél, észteknél és németeknél, hollandoknál, Európán kívül még Japán, Dél-Korea Kanada és Ausztrália sorolható ebbe a csoportba, és egyik országnak sincs különösebben szüksége karizmatikus látnokokra vagy politikai showmenekre. (Az élmezőnyhöz tartozó, nem EU-tag svájciak és norvégok esetében a populista pártok 20% vagy azt meghaladó népszerűséggel bírnak – de csak elvben, hiszen nyilvánvalóan nem meghatározó jelentőségűek.)

Az erős középmezőnyt többek között a dánok, britek, franciák és osztrákok és persze az USA alkotják, náluk többnyire 20-25% körüli a populisták támogatottsága (ahol jól mérhető), felfelé lógnak ki a mezőnyből a lengyelek, lefelé a belgák, svédek és a spanyolok.

Mi a lista alján vagyunk a görögökkel, ahol a populizmus a parlamentben abszolút többséget élvez valamint a szlovákokkal vagy olaszokkal, akik csak statisztikai értelemben vannak 20-25% között (amelyben nincs benne számos kis populista párt). Az összefüggést az is alátámasztja, hogy az alacsony iskolázottságú rétegek minden országban a populizmus tömegbázisát jelentik, amelyet a Brexit szavazás vagy Trump megválasztása is bizonyított.

Nyilvánvaló, hogy ahol az oktatás jól működik, ott általában az intézmények többsége is jól működik, és ezért nincs igény egyszemélyi „megváltókra”. Másrészt a magas szintű oktatás egyben nyitott társadalmat is jelent, amely kiegyenlíti a családi helyzetből fakadóan eltérő esélyeket. A PISA teszteken jól teljesítő országokban az oktatási rendszer kitörési pontot jelent sokak számára, növelve a társadalmi mobilitást és csökkentve a reménytelenül leszakadók táborát. A jó oktatási rendszer az önálló gondolkodás igényét is felébreszti és csökkenti az érzelmi alapon történő manipulálhatóságot. A jól képzett állampolgár ritkán dől be a nagy dumának, a fűt-fát ígérő demagóg szónokoknak. Ahol az iskola nem valamiféle elvont, képmutató intézményként működik, hanem a mindennapokban jól alkalmazható tudást ad, ott az emberek többsége a józan ész használatával is megelégszik és kevesebben fordulnak különféle zavaros „alternatív igazságok” felé.

A politikusok azt is jól el tudják adni, hogy miután zavart okoztak a társadalomban, utána megmentőként lépjenek fel, akik tudják a kivezető utat a nem kis részben éppen általuk kreált problémahalmazból. Ahol pedig a helyi társadalmakat a politika centralizáló tevékenysége teljesen szétzilálta, ott az állampolgárok többsége a megoldásokat a központi kormányzattól várja el, akiknek a szemszögéből természetesen senki más csak a globális tőke, a migránsok, a melegek, a másként gondolkodók lehetnek a hibásak, - azaz mindenki, aki az ő egyszerűsítő világképükből kilóg vagy pedig nem illik rá az általuk elképzelt állampolgári „egyenruha”. A populisták nyitott gondolkodás helyett teljes elzárkózást hirdetnek meg, legalábbis szavakban – szerencsére a legtöbb esetben a szavaiknak nagyobb a füstje mint a lángja, a legtöbb lépésük leginkább csak gesztusértékkel bír bizonyos rétegek irányában.

Ezt a fajta kettősséget mutatja, hogy az eddig tapasztaltak szerint gazdaságpolitikában a nagy szavakhoz képest nem nagyon történnek lényegi változások és az intézkedések kedvezményezettjei is leginkább csak bizonyos elitcsoportok, és ennél jóval kisebb mértékben a választók nagy tömegei. A populista ideológia úgy tűnik, hogy nem veszi teljesen komolyan önmagát, inkább csak szerepet játszik, „ellopja a show-t” mások elől, ezáltal a figyelmet szeretné elterelni a valódi (nagypályás) politizálásról. Ilyen figyelemelterelés például a rezsicsökkentés, amelyről könnyen belátható, hogy hosszabb távú hatását tekintve igencsak kétélű fegyver, vagy ilyen a „migránsvédelmi alakulatok” folyamatos bohóckodása a déli határainkon, a „biztonság” örökös jelszavával erősen visszaélve és lufit fújva mindenből, amiből csak lehet.

Sokrétű és gyakorlatias képzésre van szükség akár az iskolában akár az iskola falain kívül, ha jól manipulálható passzív tömegek helyett aktív és egészséges önbizalommal rendelkező állampolgárokat szeretnénk látni.

 Az egyén elvárása a jogszerű és méltányos megítélésre gyakran ellentmondásba kerül bizonyos közösségi szintű igényekkel. Az egyéni elbírálás és a közösségi elvárások között gyakran feszültség keletkezik, ami napjainkban szinte világjelenségnek mondható. A közösség a büntetőjogi ügyekben a teljes igazság szolgáltatását és a jóvátételt várja el, amelyek nem mindig teljesíthető elvárások, főként a római jogra épülő mai jogrendszerek fényében, amely szerint mindenki ártatlannak tekintendő, amíg bűnössége minden kétséget kizáróan bizonyítást nem nyer. Ezzel szemben áll az a fajta elvárás, hogy aki vétett a közösségi normák ellen, azt „jól lecsukják”. A kétféle felfogás gyakran szembekerül, a kívánatos egyensúly ritkán valósul meg.

A rendszerváltás utáni évtizedekben a „túlkorrekt” igazságszolgáltatás volt jellemző, amikor a vádlottnak gyakorlatilag több joga volt szinte mint a vele szemben intézkedő hatóságnak, a lopáson rajta kapottak vagy erőszakoskodók pedig az őket perbe fogókat állítólag olykor még diszkriminációval vagy rasszizmussal is megvádolták. Mindenesetre akkoriban született az a furcsa kifejezés, hogy „megélhetési bűnözés”, azt a hamis látszatot keltve, hogy valaki azért lop, mert másként nem tudna megélni.

Manapság pedig a határ a másik végét feszegetjük: még a legfőbb jogvédő hatóság, az alkotmánybíróság egyes tagjainek kijelentései szerint is az egyébként nehezen értelmezhető „közösségi jog” fölülírhatja az egyéni jogokat, amely révén a testület pár tagja közel került a fasiszta és kommunista diktatúrák szellemiségéhez (ahol az egyén egyszerűen feláldozható közösségi célokért). Látható az is, ahogyan az egész testület súlytalanná vált és behódolt a hatalomnak. A rendszerváltás után túllihegett és bürokratikusan értelmezett „jogállam” ma már kisebb területekre szorult vissza.

Nyilvánvaló a szubjektivitás e téren, és már a cikkem első mondatából lehetett sejteni, hogy számomra fontosak a precíz megfogalmazások, ennek folytán az egyéni jogot egzaktabbnak és jobban megfoghatónak tartom mint a különféle nehezebben behatárolható és érzelmi alapon működő közösségi igényeket (amelyek érvényesítésére nem minden esetben a büntetőjog a legmegfelelőbb eszköz). Ezzel együtt elfogadom, hogy mindenkinek a társadalmi helyzete meghatározó lehet ebben a kérdésben: akik egyszer „jogászkodás” szenvedő alanyává válták vagy pedig a közösségi igényeik jogi képviseletét nehezen tudják megvalósítani, ők a nyakatekert és lassú jogalkalmazás helyett gyors és egyszerű megoldásokat szeretnének látni.

A konkrét esetek nagyon tanulságosak. Az USA-ban a jogrendszer köztudomásúlag erős alapkon áll, ezért egy bíró önmagában képes volt pár napon belül az elnöki rendelet hatályon kívül helyezésére, ami erre mifelénk elképzelhetetlen lenne. Trump rendeletéről egyszerűen bebizonyította, hogy a beutazás megtiltása bizonyos országok állampolgárainak nem jogszerű, hanem önkényes döntés volt (nem volt megfelelő indoklással alátámasztva), tehát egy elnök sem lehet önkényuralkodó, aki azért tilt meg valamit, mert neki egyszerűen „nem tetszik”, ennél egzaktabb érvelésre van szükség.

Mifelénk a politikai nyomás igen nagy a jogokat egyéni szinten érvényesítő bírókon, és ezzel nem állítom azt, hogy az ilyen politikai nyomásnak ne lenne meg a jelentős tömegbázisa. A vörösiszap-per jó példa erre, a politikusok és a közvélemény sem képes elfogadni, hogy az angolszász jogértelmezés gyakorlatias elve szerint a bíró nem képes igazságot „szolgáltatni”, hanem csupán a vád és a védelem küzdelmét értékeli. (Az angolszász jogi gyakorlatnak ez a sajátsága a nagy nyilvánosságot kapott O.J. Simpson perben csúcsosodott ki.) Pedig napnál világosabb, hogy egy rosszul megkonstruált vád esetén – ha a szakértők rosszul érvelnek és nem szereznek be elég adatot, vagy ha a vád alól kimaradnak olyanok, akiknek a felelőssége erősen gyanítható (ez esetben pl. az ellenőrzést végző hatóságok),- a bíró nyugodt lelkiismerettel nem fog tudni a vád javára dönteni. A közvélemény egy része persze nem képes ezt belátni és szeretne pár embert (bűnbakokat) mennél hamarabb rács mögött látni. A győri feljebb viteli bíróság képtelen elfogadni, hogy egy meccset lejátszottak és a pályán elért eredmény valóban érvényes, pedig valójában a vádat kellett volna elmarasztalni a nem eléggé meggyőző bizonyítékai miatt, nem pedig a bírót, aki durva eljárási hibákat nyilvánvalóan nem követett el. Azért van ilyenkor a másodfok, hogy egy új meccset lehessen lejátszani, a furcsa döntés mögött viszont nyilvánvalóan az van, hogy a győri bíróság a politikai hatalomnál csúnya szóval benyalja magát.

A bíró is ember, ezért általában részrehajló és főként a többség javára kisebbségekkel szemben, hiszen érzi saját bőrén is különféle közösségi elvárásokat. Emiatt a jogrendszer a kisebbségek jogsértéseit rendszerint egy fokkal szigorúbban torolja meg, ami nem csak Erdélyben élő magyarok esetében nyilvánvaló, akik például az 1990-es zavargások után a román bíróságok ítéleteinek szenvedő alanyai voltak. Nálunk is vannak ilyen példák, például erősen súlyosbító körülmény a cigány kisebbséghez tartozó egyén bűnelkövetésekor a rasszizmusra utaló magatartás, fordított esetben viszont a bíróság valamivel elnézőbb. Az igazán súlyos hiba viszont az, amikor a bíró nem a tanult mesterségének megfelelő normák pontos alkalmazásával hozza meg a döntését, hanem gyáva módon politikai súgásra vár, ami sajnos gyakoribb mint a gerinces, autonóm magatartás. Erre egyik példa a röszkei határnál történt zavargásnál a terrorizmus vádjának elfogadásával történt ítélethozatal, hiszen az elkövető tette egyáltalán nem nevezhető definíció szerinti terrorista cselekedetnek. Lehet csak legyinteni minderre, hogy „legalább példát statuáltak”, de akkor beleütközünk egy olyan kérdésbe, hogy az egyénnek, akit elítéltek nagyon nem mindegy hány év börtönt kapott. A jog ugyanis egyén és egyén között ugyanúgy nem tesz különbséget, mint a kreszben sem számít az, hogy ki milyen márkájú autóval közlekedik.

A végére egy látszólag nagy közhely, amit viszont gyakran elfelejtünk: a társadalom akkor működik jól, ha mindenki végzi a saját szakmáját a lehető legjobban és nem akar a munkájába mindenféle zavaros külső szempontokat bevonni. A sokat szidott „nyugaton” a döntések általában tisztábban születnek, így például egy állás betöltésénél is jobban rámennek az alkalmasság megítélésére (azzal szemben, hogy kinek a haverja vagy éppen milyen nemű és korú az illető). Ez jól látszott a legutóbbi elnökválasztásokon is, hiszen sem Obama sem Clinton esetében nem az alapján döntöttek az állampolgárok, hogy milyen a származása vagy hogy milyen nemű, csak az számított hogy mit képvisel és mennyire bizonyítja az alkalmasságát más jelöltekkel szemben. Nálunk az ilyen tiszta megítélés sajnos ritkán valósul meg.

Van egy meglehetősen rossz hangzású idegen szavunk, a „manipuláció” - amelynek már a használata is valójában egyfajta manipuláció, hiszen egy olyan értelmű állítás, hogy engem mások kihasználnak, átvernek, úgy, hogy nem is tudok róla ergó, aki ilyet állít, az keményen befolyásolni szeretne engem és azt akarja elérni, hogy felháborodjak.

A manipuláció azonban teljesen mindennapos dolog, az emberi természethez tartozik: a kommunikáció általában arról szól, hogy másoknál el szeretnénk érni valamit, hogy valami olyat tegyenek, ami nekem kedvező. A főnök manipulálja a beosztottat, a beosztott a főnökét, a munkatársak és a családtagok egymást, még egy blog írása is nyilvánvalóan manipulatív cselekedet. Nagyon ritka eset, leggyakrabban alighanem baráti kapcsolatokban fordulhat elő, amikor semmit sem akarunk a másiktól, csak meghallgatjuk, odafigyelünk rá. A mindennapokban azonban leginkább figyelmet szeretnénk, hatással lenni egymásra, és mi ez, ha nem manipuláció.

A politikusok és a reklámipar rafináltabban űzik ezt a műfajt? Nyilvánvalóan igen, hiszen egész kutatóműhelyeik vannak, amelyek folyamatosan mérik a hatásokat, és a legrafináltabb technikákat tudják kifejleszteni, hogy az állampolgár azt tegye, amit ők szeretnének. A profi manipulátorok nagy számok törvényével dolgoznak és statisztikákat néznek, míg egy párkapcsolatban a kísérletezés személyre szabottan történik: azt szoktam mondani, hogy a feleségem vagy nagyon őszinte velem vagy úgy manipulál, hogy nem veszem észre – gyaníthatóan inkább az utóbbiról lehet szó.

A manipulációtól legalább részben vagy átmenetileg teljesen mentes kapcsolatok nagyon ritkák. A reklámokra visszatérve: teljesen tisztességes üzletről van szó, ugyanis senki nem kényszerít, hogy a reklámot megnézd. Az óriásplakátok kivételével a médiareklámok minden fajtájára igaz, hogy megkerülhető. Hogyha fizetős csatornákat nézünk az is egy megoldás, de éppúgy, ha rögzítjük a filmeket vagy más műsorokat és visszajátsszuk, ami általában szintén egy opció, sőt a tévéreklámot el is lehet kapcsolni. Igaz, hogy egyik sem a legkényelmesebb megoldás, az pedig tény, a mai kor polgárának a kényelem a legfontosabb, hogy karosszékből láthasson és átélhessen lehetőleg mindent, mindenféle erőfeszítés nélkül. Tévét nézni például egyáltalán nem kötelező, van sok egyéb fajta program például a természetjárás is ilyen, amely mentes mindenféle zavaró információtól. Ha viszont médiumokat használsz és nem akarsz fizetni, akkor el kell viselned a reklámokat. Teljesen tisztességes üzlet, ami abban áll, hogy az ingyenes tartalmakért cserébe a nézők közül néhányan gyakrabban fognak megvenni valamilyen terméket vagy szolgáltatás mint egyébként tennék.

Lehet persze azt mondani, hogy finanszírozzuk mindezt adókból: ami viszont igazságtalan lenne azokkal szemben, akik egyáltalán nem vagy alig néznek tévét, olvasnak újságot vagy használnak internetet.

A reklámokkal szemben immunitást szerezni egyáltalán nem lehetetlen: én például megnéztem, hogy mit vásároltam a mai napon és ezek 90%-a olyan termék, amelyeket nem reklámoznak a médiumok, viszont az ízlésemnek megfelelnek és ár-érték arányukat kedvezőnek tartom. A reklám ritkán tud bárkit rávenni olyasminek a megvételére, amit az illető egyáltalán nem szeret. Leginkább arról van szó, hogy a hasonló termékek közül egy kategórián belül azt fogjuk inkább választani, aminek már vagy többször hallottuk a nevét vagy pedig láttunk róla képet különféle reklámokban.

Rossz terméket nem lehet eladni reklámban, legfeljebb időlegesen: aki reklámoz egyúttal azt is állítja, hogy az ő terméke vagy szolgáltatása jó, és ez is egy lényeges pont, ami a reklámozás mellett szól. Ha ez nem így van és a minőséggel problémák lépnek fel, olyankor a figyelemfelhívás visszafelé is elsülhet. Elterjed pletykaszinten, hogy a termék egyáltalán nem jó, a hatóságok is rászállhatnak, sőt egyes országokban be is perelhetik a fogyasztók. A gyenge minőségű termék reklámozása nem több mint pénzkidobás, mert tartós hatást nem fog tudni elérni. Ezzel nem azt állítom, hogy a jó minőségű terméket szoktunk vásárolni, inkább a közepes, de egyenletes és már megszokott minőséget keressük.

Hogyha egy olyan tulajdonos vagy vállalatvezető fejével gondolkodunk, aki már nagy forgalmat bonyolított és megszedte magát, akkor eszünkbe juthat, hogy ugyan mi a csodát is fog csinálni a rengeteg pénzével? Valamit pedig kell vele tennie – voltak persze és vannak időnként olyan próbálkozások, hogy adók formájában szedjük el tőlük vagy államosítsuk a tulajdonát, de az ilyen kísérletek eddig még hosszabb távon mind kudarcot vallottak. (A közös lónak túros volt a háta, és ebek harmincadjára jutott minden.) Az illető valószínűleg el fogja költeni előbb vagy utóbb a pénze jelentős részét, amivel másokat gazdagít, de az is gyakori, hogy befekteti munkahelyeket hozva létre, esetleg jótékonykodik. Lehet egy olyan döntése is, hogy stabilizálni szeretné a vállalatbirodalmát, hogy az életművét az utódai majd egykor továbbvihessék: ennek egyik eszköze lehet a folyamatos reklám. Ha valaki folyamatosan nyomatja a reklámokat, az lehet egy lufi is, ami kipukkad (lásd Postabank, anno), de lehet mögötte egy komoly erkölcsi tartás is, amennyiben arról szól a történet, hogy hosszabb távra tervez.

A reklámok manipulációs hatása nagyon korlátozott, amit beszédes adatok mutatnak, éppen a gyakran „konzumeridiótának” titulált amerikaiak fogyasztási szokásainak gyors változásáról. Ugyanis pont náluk zajlik az a folyamat, hogy az agyonreklámozott hatalmas gyorsétteremláncok zuhannak össze és mennek lassan tönkre, ezzel párhuzamosan viszont fellendült a kézművestermékek divatja, amelyeket jobbára csak helyi piacokon és kisebb mennyiségekben árulnak helyi termelők. Létezik tehát immunitás reklámokra és változnak a fogyasztói szokások a reklámoktól függetlenül is? A válasz egyértelmű igen.

A reklámok többsége egyébként egyáltalán nem hatékony – viszont mindenképpen korrekt üzlet, ami arról szól, hogy „ha szórakozni akartok, annak számos formáját támogatom”, - beleértve a helyi sportcsapatokat és a helyi művészek fellépését (vajon mi ebben a manipulatív?) „Egy feltételem van csupán az, ha sokan közületek továbbra is vásárolni fogjátok a termékeimet vagy szolgáltatásaimat.”

Örök igazság: hasonló a hasonlót szereti. Szerintem egyértelműen ez a fő oka annak, hogy a radikális jobboldaliak között manapság teljesen általánosnak mondható az oroszbarát felfogás. Kivételt képeznek ez alól a lengyelek, akiknél az oroszok ősellenségnek számítanak, mivel bármikor képesek voltak lerohanni és felosztani az országukat, emiatt náluk még manapság is tapasztalható a „russzofób” önvédelmi reflex. Nálunk ezzel szemben nincs jelentősége annak, hogy bő száz év leforgása alatt négy vesztes háborút is vívtunk ellenük és három alkalommal is magyar polgári kormányt döntöttek meg orosz katonai erők, vagy segítettek hatalomra véres kezű diktátorokat az oszmán török hódításhoz hasonló mértékben visszavetve országunk gazdasági és társadalmi fejlődését.

Ezek az érvek azonban demagógnak tűnhetnek, hiszen a szélsőjobbos ideológia látszatra ésszerűbb érveket hoz fel: a nemzetközi globálkapitalizmus ellen védelmet szükséges keresnünk és akár az ördöggel is szövetkezünk, hogy visszaszerezzük „önállóságunkat”. Az érvelés úgy szól, hogy valamiféle elméleti „erőegyensúly” érdekében ajánlatos az oroszokkal jóban lenni, annyira erős az amerikai befolyás vagy éppen a német gőzhenger. Ez persze nem több egy nagy általános és homályos szövegelésnél, azaz nem más mint az orosz parlament neve: „DUMA”.

A világ legnagyobb területű országa valójában egy hanyatló hatalom: lakossága csökkenőben és erősebben gyarapszik az iszlám népessége mint Nyugat-Európáé, instabil országok határolják, amelyek háborús tűzfészkek, fejletlen gazdasága az energiahordozók árától függ, a közbiztonság gyenge, a tudomány és oktatás területén egyre jobban lemarad. Egy helyi hatalomról van szó, amelyet hosszabb távon Törökország vagy Irán egyre jobban megközelít, és amely már nem képes olyan globális hatalom lenni mint az USA vagy KÍNA. Amerika városainak életmódja sokak számára érdekes és vonzó ezzel szemben nem nagyon tudnék olyanokról, akik Oroszországban szeretnének éveket leélni. Nem mellesleg viszont az övék a világ egyik legerősebb hadserege, ami igen csak imponáló az erő kultuszát vallók számára.

Az orosz embereket lehet sok mindenért tisztelni, - én magam sem nézem le őket,- de a szélsőjobbon ami tiszteletet vív ki, az leginkább az erő felmutatása. Nem akarok senkit megsérteni, de akik az oroszokat dicsérik a közéletünkben nem arról híresek, hogy ők lennének az intellektus bajnokai. Ők csupán a véleményvezérei azoknak, akik számára a polgári demokrácia egyfajta mocsár, átláthatatlan és idegen terepnek tűnik. Sokan vannak, akik szeretnének visszamenni az időben pár száz évet, a mainál sokkal egyszerűbb társadalomban élni, amelyben nem a bonyolult kompromisszumok rendszere, hanem a nyers erő politikája a meghatározó. Érzelmileg, tudattalanul fogta meg őket Putyin rendszere, akit elvtársuknak tekintenek, a szó egykori mozgalmi értelmében.

Nem véletlen, hogy a Balkánon is jelentős az oroszok kultusza, hiszen kulturálisan is közel áll hozzájuk a hagyományos balkáni patriarchális, macsó mentalitás. A szélsőségesen konzervatív ember szemében viszont még ez a fajta elmaradottság is pozitívum, hiszen majdnem minden jó, ami fejlődésellenes és főképp ami egyszerű mint a faék. Az pedig közismert, hogy mindenki leginkább hozzá hasonló emberekkel szeret kapcsolatot tartani és kapcsolatokat építeni, igaz ez Orbán Viktorra, Recep Tayyip Erdoganra vagy éppen Donald Trumpra. Trump egyszerű embernek tűnik, aki képes ebből az egyszerűségből show-t csinálni a saját hívei számára, és láthatóan sokkal jobban megérteti magát az oroszokkal mint a bonyolult nyugati tárgyalófelekkel. A sztálinistákhoz hasonlóan, akik a vas és acél országát akarták felépíteni, ő is sokkal inkább mennyiségekben képes csak gondolkodni, nem pedig minőségben.

Persze nyilvánvaló geopolitikai sakkjátszmák is zajlanak a háttérben: így például Trump számára nem látványos egy olyan patthelyzet, ahol NATO katonák állomásoznak és állnak készenlétben az orosz határ közelében kimondott védelmi céllal. (Sőt, mivel az amerikai hadi kiadásról köztudott, hogy ésszerűtlenül magas, ezért kíváncsian várjuk a csökkentését.) Orbán és más politikusok számára elsősorban az orosz gázkészletek a fontosak, hiszen megfelelő gázellátás hiányában nem csak a gázzal fűtő lakosság kezdene fagyoskodni, hanem a gázerőművek leállása miatt az áramszolgáltatás is veszélybe kerülhetne, aminek következtében a jelenlegi kormányt a legjobb propaganda sem menthetné meg a pár napon belüli bukástól. Putyin fogadásának egyik fő célja a gázellátás bebiztosítása is lehetett, amelyet az érvényes nemzetközi szerződéseknél jobban garantálnak a személyes kapcsolatok és az elköteleződés. Orbán a saját „független” politikáját ismételten fel tudta mutatni ezzel a lépéssel Nyugat-Európa felé, ahol már közismert bajkeverőnek számít finoman szólva. Oroszország pedig minden szalmaszálat megragad az elszigeteltségének csökkentésére és a befolyásának növelésére, e célból bőven adagolja a mézet a madzagra.

Egyrészről Oroszország valóban fontos gazdasági partnere az egész EU-nak, tehát a jó gazdasági kapcsolatok tényleg fontosak. De nem mindenáron, hiszen veszélyes hatalomról van szó. A mérsékelt jobboldal tudja ezt, ezért egyértelműen az amerikai és német orientáció híve, előnyösnek tartva a NATO-t és az EU-t – azonban manapság nálunk a mérsékelt jobboldal a partvonalra szorult. Ezzel szemben a radikális, kurucos jobboldalt az ég világon minden zavarja a saját függetlenségében, és olyan Európát képzel el, mint a két világháború közötti „egy sima, egy fordított”: szomszédom az ellenségem, a szomszédom szomszédja viszont a barátom. A háborús konfliktusok kódolva vannak egy ilyen rendszerben, amely a jobboldali radikálisoknak alighanem a legfőbb vágya: saját katonai erő, lövészklubok, harciaskodás, erő felmutatása - na és persze játék a tűzzel. Józan észhez nincs sok köze inkább primitív ösztönökhöz, ezért számomra mindez nem több egy tökéletes politikai manipulációnál. Egyes szélsőségesen konzervatív emberek életmódja tiszteletet érdemel és sok értéket hordoz a társadalom számára, de leginkább mégis akkor tudom tisztelni őket, ha immunitást szereznek és nem hagyják magukat különféle hatalomvágyó, dörzsölt politikusok által manipulálni.

A hülyeség a demokráciákban állampolgári alapjog: mindenkinek jogában áll olyan döntéseket hozni, amiért mások előtt nevetségessé válik. Hülye öltözködés, kínos mondatok, rossz döntések miatti pofára esések – ezek a videomegosztók legnagyobb sztárjai. Feltéve persze, hogy valaki nem ön- és közveszélyes, a hülyeséghez joga van, sőt hülyeséget csak az követhet el, aki egyáltalán tesz valamit, próbálkozik, kockáztat, aki a szokásostól eltérő döntéseket hoz, sőt néha a hülyeségek egészen jó ötletet is adhatnak és lehet belőlük sokat tanulni.

Manapság viszont a mi „birkaalapú társadalmunkban” a hülyeség egyre inkább kormány monopóliuma, az állampolgár legfeljebb idióta lehet, ami egy fokozattal mélyebben van, az idióta ugyanis képtelen bárminek a felfogására. Alapszabály, hogy az állampolgár nálunk ne gondolkodjon, csak „normálisan”, az előírt normák szerint viselkedjen, a fő kérdés persze, hogy ki állapítja meg ezeket a normákat és milyen alapon. Lehetne megállapítani tapasztalati, gyakorlatias módon és lehet úgyis, ahogy nálunk történik: világnézeti alapon, hatalmi szemlélettel. A középkori boszorkányüldözésekhez hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a boszorkánynak minősített illetőket nem égetik meg, legfeljebb éhen halnak (ha abból akarnak megélni, amiből eddig). A boszorkányok nálunk többek között a kis vallási szekták (a kormányzat egyik első lépése volt a szekták betiltása), egykori kommunisták (ill. a Kádár-rezsim volt tisztségviselői), a saját célokkal fellépő, kritikus szemléletű civil szervezetek, az ún. „liberálisok”, egyes alternatív gyógymódok képviselői (pl. homeopátia), a muzulmánok, legutóbb pedig a TV-jósokra sütötték rá ezt a bélyeget. Ezek közül egyikről sem bizonyított, hogy bármiféle kárt okoz (a homeopátia esetében legalábbis a placebó hatás komoly szerepet játszik), a TV-jósok is leginkább nevetségesek, leginkább olyanok igényeit elégítik ki, akiknek azt mondják, amit hallani akarnak, és a legtöbb „jós” valószínűleg ennek a kitalálásában a legjobb. Ha valaki ezért hajlandó pénzt fizetni az az ő dolga, hiszen valóban kap a pénzéért valamit, a legtöbben viszont úgyis csak nevetnek rajta.

A boszorkányüldözés jellemzővé vált a törvényhozás szintjén, ami viszont elképesztő, az a közmédiából és kormánypárti rádióadókból áradó gügyögés: az állampolgárt nem annyira hülyének nézik, mint inkább komplett idiótának, akivel egy három éves gyerek szintjén kell beszélni. Ha hideg van, akkor öltözzünk fel, - ebben a stílusban, és mindenek előtt legyünk jók: ez a pátyolgató hangnem sokak számára természetessé és feltűnésmentessé vált, mióta visszaszorultak a különféle véleményeket ütköztető, pörgős és színes TV és rádióműsorok. Manapság elhangozhat olyan komplett idióta rádióreklám, hogy egy magyar család egyre jobban érzi magát a kormánynak köszönhetően – ez már az agyhalál szintje.

Az tömegméretű idiotizmus jelensége legalább 2010 óta vált egyre inkább jellemzőbbé: amióta a dinamikus fiatalokat elüldözi a nálunk uralkodó, kétharmados fölénybe került közfelfogás (ami a Fidesz mellett már az MSZP-ben is többségbe került), ezáltal jelentősen megváltoztatva a közszellemet és a társadalmi normákat is eltolva egy bizonyos irányba. Jellemző példája ennek, hogy egy bírónő képes bűnösnek talált valaki azért, mert vissza akarta szerezni a rablóktól a táskáját és eközben balesetet okozott: tehát nem azt mondta, hogy kedves rabló urak, a táskát vissza kellett volna adni vagy pedig el sem rabolni, hanem az áldozatot fedte meg, hogy nem kellett volna a rablókat üldözni. Passzív módon várnia kellett volna, hogy az állam bácsi rendőrsége majd segít rajta.

Sajátos felfogás ez, amiről mondhatnánk, hogy nagyon pozitív, ha az emberélet a legfontosabb, azonban eléggé képmutató, mert nálunk csak az a fontos, ami a nyilvánosság előtt történik. Ha az emberek az utcán fagynak meg az kínos, de ha a saját házukban az már egyáltalán nem.

A kormány kommunikációjában a hülyeség keveredik az idiotizmussal: az olimpiai pályázat például nyilvánvaló hülyeség, az érvek, amelyekkel védik viszont komplett idióták. A hibás kormányzati döntésekről az állampolgár is tehet, aki nem tesz ellene semmit, komplett idiótának mutatva magát, aki mindent elhisz, amit neki felülről mondanak. (Ha O.V. piramist akarna építtetni, azt is ugyanígy támogatnák.) Általában azt hisszük el mi is, amit a kormányunk mond és amit hallani szeretnénk, hogy egyedül mi járunk a jó úton, a németek persze mind hülyék...

A mechanizmus, ahogyan a kormányzat olykor fölösleges módon belenyúlkál a dolgokba olyan területeken is, ahol nincs probléma (és okozva ezzel problémákat más téren), egyáltalán nem új keletű: a magyar vezetési szemlélet sajátossága. A magyar menedzserek nagy többségének jellemzője, hogy szeret mindent átformálni, méghozzá nem gyakorlatias, hanem elvi alapon. Vállalatoknál például ez úgy történik, hogy a gyártóegységek alapból nagyon jól megszervezik spontán módon a saját tevékenységüket, azonban jön egy adott helyzetben egy menedzser, aki az egészet átformálva a saját rendszerét akarja bevezetni – erre össze is omlik az egész pillanatok alatt. A legtöbb menedzser alapvető hibája, hogy – amellett, hogy saját magát nagyon jól képes prezentálni a vállalatvezetőnek,- madártávlatból szemlélve azt eseményeket nem ismeri elég nagy mélységben a folyamatokat, és nem is akarja megismerni, csak leosztani a lapokat a saját elvei szerint. Emiatt minden felmérésben az jön ki, hogy a magyar gazdaság és társadalom nem versenyképes, és nem is akar az lenni. A legnagyobb különbség köztünk és a tőlünk nyugatra levő országokhoz képest a vezetés minőségében van, egyértelműen a vezetés által termelt (vagy nem termelt) hozzáadott érték hozza létre. A magyar közélet mocsarában nincs semmi olyan, ami ezt a helyzetet képes lenne megváltoztatni, egyedül csupán az, ha valaki külföldi példákon keresztül tapasztalatot szerez arról, hogy máshogyan is lehetséges.

Új évszázad – új fajta politikai rendszerek

A 20. század nagyrészt a technika fejlődéséről szólt, és egy két osztatú politikai rendszert hozott létre: a társadalom fejlődéséért küzdő baloldalt valamint a jobboldalt, amely a társadalom saját hagyományaira építve próbálta a gyors változásokat mederbe terelni. Az új évszázadban azonban szinte egyik napról a másikra újfajta problémák váltak jelentőssé az életünkben (környezeti változások, migráció, értékválság), amelyek másfajta közéleti cselekvést és másfajta politikai rendszert kívánnak meg, egyúttal a demokráciák is láthatóan megújulnak. (Míg az előző évszázadban diktatúrák és demokráciák harcoltak egymással, mostanra a diktatúrák ideje lejárt és különféle mértékben demokratikus rendszerek lehetnek csak életképesek.) A fejlődésben még mindig az ún. nyugati kultúra jár az élen, és az egyes országokban a szemünk láttára formálódik az új, hárompólusú politikai rendszer – amely akkor fog jól működni, ha az egyes politikai formációk a mainál jobban tisztába jönnek a szerepükkel és azzal, hogy valójában mit is képviselnek.

A három politikai oldal eltérő szerepe

Manapság háromféle nagy politikai erő alakult ki a legtöbb országban, amely háromféle életstílust és felfogást testesít meg: a baloldal, a mérsékelt jobb és a szélsőjobb. Egyiket sem szabad démonizálni, mindegyiknek megvan a maga sajátos helye és szerepe – csak ez még nem tisztult ki a politikai küzdőtéren. A változást az okozta, hogy a világvárosokban lakó vagy dolgozó emberek életmódja mára már fényév távolságra került a kisvárosi, de még inkább a kistelepülésen lakó ember életfelfogásától. (A virtuális térben ugyanúgy létezik ez a fajta felosztás: a virtuális kozmopolitái távol állnak sok mindenben a virtualitás világának analfabétáitól.)

A helyi kisközösségek egyszerű és gyakorlatias gondolkodást kívánnak meg (józan paraszti észt): nyilvántartják a származást, fontos számukra a közösségi szellem és sokan közülük hagyományőrzők. Nem véletlen, hogy a helyi önkormányzatokban sokfelé megerősödtek a „szélsőjobb” (vagy ókonzervatív) pártok, amelyek felfogásának központjában a helyi értékek megőrzése áll. A legmarkánsabb tendencia sokfelé (sajnos nálunk nem) éppen a helyi vagy tartományi önkormányzatok megerősödése.

A nagyobb településeken a „polgári” életforma hívei vannak többségben: számukra már nem az ismeretség összekötő elem, hanem a közös vallás és a nemzetállam történelmi hagyományai – számukra a mérsékelt konzervatív pártok felelnek meg a leginkább. (Mindez persze csak tendenciaszerűen érvényes, az egyéni értékek ugyanis sokfélék.)

Végül a nagyvárosok, ahol a világon mindenhol az individualisták vannak többségben, akik egyben az információs társadalom hívei, igazi alakítói és a tudományos felfedezések élharcosai – a nemzetek feletti elveket valló baloldal (szocdemek, libsik, zöldek koalíciója) mindenhol tarol a nagyvárosokban.

Hogyan fog ez jól működni?

Tendenciaszerűen már most is jól működik, hiszen az EU-ban a baloldal felülreprezentált, a nemzetállamok többsége inkább mérsékelt jobb oldali vezetésű, a helyi kisközösségekben pedig erős a szélsőjobb. Vannak azonban további feltételei annak, hogy ez a mainál jobban működjön: az egyik fő feltétel a mai pártok letisztulása, a másik hogy egyik se kerüljön abszolút többségbe semelyik szinten, tehát koalíciós kényszerben legyen. A letisztulás nem történt még meg például az USA-ban sem (ahol a republikánus párt hasadtsága éppen a két eltérő jobboldali irányvonal miatt van), de nálunk sem, ahol a Fidesz szélsőjobbos retorikát használ és a Jobbik üt meg néha mérsékelt hangokat. Az orbáni machiavellizmus kényszerített egy pártba egymástól teljesen eltérő felfogásokat.

A működőképességnek további feltétele, hogy mindhárom szint (helyi, nemzetállami, szövetségi) egyaránt fontos legyen és a hatáskörök jól el legyenek osztva. Bármelyik is alárendelt szerepbe kerül a három közül, az középtávon anarchiához, háborúkhoz és megállíthatatlan környezetpusztuláshoz vezet. Úgy tűnik, hogy például Németországban nincsenek már messze a helyes arányoktól: a helyi, tartományi önállóság erősödött, országos szinten határozott gazdaságpolitika valósul meg, harmadrészt pedig az EU-ban is fontos szerepet töltenek be. Az USA-ban ezzel szemben előfordulhat, hogy Trump alól kicsúszik az egész ország és a helyi államok önállósága mindent felülíró mozgalommá válik. Borítékolható, hogy az amerikaiaknál és a briteknél egy-két évtizeden belül a politikai rendszer teljes újratervezése is szükséges lehet.

Hogyan jöhetnek létre hatékony koalíciók?

A nemzetállami szint mindig a leglátványosabb (de nem minden esetben a legfontosabb) politikát jelenti. Ha a baloldal foglalja el a terepet, akkor nincs megfelelő piacvédelem, az ország kiszolgáltatottá válik a nemzetközi folyamatoknak és sok gyakorlatiatlan döntés születik. (L. Gyurcsány időszakát.) Ha a szélsőjobb kap teljhatalmat, akkor felerősödik a rasszizmus, az idegenellenesség valamint a háborús mentalitás. A jobbközép pártok a legalkalmasabbak talán a kormányzásra, de ha túl nagy a parlamenti többség, akkor hajlamosak visszaélni ezzel – l. orbánék „messianisztikus”, a valóságtól elrugaszkodott hatalomgyakorlását és hatalmi hálózatépítését. A mérsékelt jobbközép hajlamos kijátszani egymás ellen a másik két oldalt, ezért fontos, hogy megszűnjön egymás démonizálása, és létezzen folyamatos párbeszéd az eltérő felfogású emberek között annak elismerésével, hogy egyes dolgokhoz az egyikünk, más dolgokhoz másikunk ért sokkal jobban – de az életbe mindez belefér. A szélsőjobbnak valamilyen más megnevezést kellene találni, és nem démonizálni többé, hanem elismerni az értékeit: így például bevándorlókra nincs különösebben szükség a kistelepüléseken (ahol a munkalehetőségek is szűkkörűbbek), és a rasszizmus egy bizonyos szintig, amíg nem válik agresszívvá természetes emberi magatartás és egy bizonyos fajta pozitív értékszemléletnek az árnyoldala csupán. A baloldal nyitottabbá teszi a társadalmat a külső hatásokra: ami nem valamiféle „hazaárulás”, hanem bizonyos szintig kívánatos és fontos dolog. A kétféle, egymástól távol álló felfogás nagyon jól együtt tud működni például környezetvédelmi kérdésekben (amelyet a nemzetállami szinteken többnyire rosszul kezelnek): a helyi természetvédelem jól kiegészíthető a legújabb technikai vívmányokra épülő energiahatékonysággal és környezetszabályozással. Nálunk például a Jobbik, MSZP, DK és az LMP koalíciós együttműködése lenne szükséges a kormányváltáshoz – ha már a politikai rendszerünk olyan rosszul megtervezett, hogy a FIDESZ a megszerzett szavazatok abszolút többségének hiányában sem volt koalíciós kényszerben. Az pedig látható, hogy manapság szinte minden sikeres országában gyakran változó koalíciók jönnek létre, és hoznak be pár éve új embereket, új ötletekkel.

A 21. század erről fog szólni: három szintű gondolkodás, háromféle politikai mozgalom és mindhárom egyaránt fontos, egyik szint sem terjeszkedhet túl a másik rovására. Jó lenne ezt széles körben tudatosítani – az ember sokszor azért fejti ki a gondolatait, hátha mások „lenyúlják”...

Mint Orbán híressé vált 2002-es beszéde óta tudjuk, országunk államformája nem részvénytársaság, amiről azóta bebizonyosodott, hogy tényleg igaz, hiszen ma már a Magyar Kormány Kft saját tulajdonaként kezeli. A viccet félretéve a magyar kormányfő és társainak beszédei (mint a demagógiák általában) első hallásra tényleg jól hangzanak, logikusak és határozottak. Ha viszont kicsit alaposabban megvizsgáljuk őket az alaptételek, amikre épülnek, igencsak megkérdőjelezhetőek.

1.A nagy szavak számítanak

Orbán beszédei tele vannak nagy ívű, erős ideológiai töltetű gondolatokkal, amelyeket valakiknek címez, de leginkább csak a saját szavazótáborát és pártaktivistáit éri el vele. Közben nem veszi észre a saját ellentmondásait pl. „több szerénység, empátia, megértés, partnerség és szellemi alázat kell a nemzetközi politikában az eddig tapasztaltnál” - ezt Szerbiában mondta, ahol ő maga mint rendszerint, semmit nem mutatott fel az általa hangoztatott elvekből. (Sőt, ha nálunk ilyen stílusban beszélne egy külföldi látogató, mint Orbán a sajtótájékoztatón, akkor leginkább egy primitív bunkónak tartanánk és szólnánk neki, hogy leszállhatna a magas lóról.)

Kérdéses, én magam sem tudom eldönteni, hogy a beszédeinek hangzatos, ordenáré elemei valójában mit képviselnek? Négyféle lehetőséget látok: a, Komolyan hisz bennük b, „Elterelő hadműveletek” arról, amit valójában csinál c, Fölöslegesek, de elbírja az ország, ha jó a gazdaságpolitika, d, Felvetődik, hogy elbulvárosodott világunkban nagyot kell mondani, hogy az emberek meghallják (nem pedig az igazságra törekedni)

Mindenre van jól hangzó magyarázat: Amikor a bunkóság menő a politikában, akkor azt mutatja, hogy jó úton járunk, hiszen ez már nálunk régóta domináns a közéletünkben. Amikor nem menő, azt is nagyon jó, mert akkor mi vagyunk az egyenes szókimondás egyetlen pozitív példája. Németországban persze tudjuk, „véleménydiktatúra” van – ami jól hangzik még akkor is, ha ebben a megfogalmazásban legalábbis kicsit erős és biztosan nem állja meg a helyét. A hallgatóság egy része persze azt hiszi, hogy amit elég sokan mondanak és elég sokáig, az végül igazsággá válik...

2.Magyarország tényező a világpolitikában

Valójában nem csak, hogy Magyarország nem tényező, hanem a Közép-Kelet Európa egész térsége sem az. Sőt, sikernek beállítani ami nálunk történik vagy a szomszédainkban, ezt jelenleg semmiféle kimutatás vagy statisztika nem támasztja alá: a kultúra egyes területeit kivéve (zenei élet, irodalom, népművészet) se gazdasági, oktatási, kutatási vagy akár környezetvédelmi, semmilyen téren nem vagyunk tényezők nemhogy a világban de még Európában sem nagyon, és középtávon esélyünk sincs azzá válni. Az olyan szólamok mint „Nálunk van az igazság zászlaja, itt valósul meg az igazi demokrácia” – valami hihetetlen kisebbrendűségi érzést mutatnak a nyugati (főként a német) kultúrával szemben.

3.Amit a többség helyesnek tart, az majdnem mindig helyes

Habár a parlamentet közvetlenül (és közvetve a kormányt is) többségi szavazással választják az állampolgárok, ez leginkább különféle célok támogatását jelenti, és távolról sem azt, hogy ezek a célok milyen módon érhetőek el, hiszen a legmegfelelőbb eszközök megtalálása a mindenkori kormány (és a parlament) feladata. Az állampolgár nem gondolhatja komolyan, hogy jól meg tudja ítélni a lehetőségeket és a helyes eszközöket. Például volt régebben egy olyan magyar foci válogatott, amelyet a játékosok népszerűségét követve állítottak össze, - mondanom se kell, hogy az első barátságos meccsen katasztrofális vereséget szenvedett. Nem gondolhatja józan ésszel senki, hogy ért a focihoz, a politikához vagy például meg tudja ítélni, hogy melyek a legmegfelelőbb büntetés-végrehajtási vagy oktatásügyi gyakorlatok. Tudjuk persze, hogy kibicnek mindig könnyű, és a populista kormányok sajátsága olyan a látszatot kelteni, hogy az állampolgár igenis szóljon bele mindenbe, hiszen egyszerű, és könnyen megoldható kérdésekről van szó (csak a világ gonoszai állnak az útjában a kézenfekvő megoldásnak).

4.Padlógázzal kell nyomni bizonyos témákat, amit a választók elvárnak

Az előzővel összefüggésben, a választópolgárok egyik elvárása lehet például a jelentős biztonságérzet, de ennek szerintem hosszabb távon nem megfelelő megoldása a látszatra legegyszerűbbnek tűnő: ha eltávolítunk és elszeparálunk mindenkit, aki elvben a legkisebb mértékben is fenyegetheti. A biztonságérzetet az önmagát megszervező és az egyéni önérvényesítés formáit támogató társadalom segíti elő leginkább, ezzel szemben a más kultúrákkal szembeni rasszizmus csökkenti a társadalom merítési bázisát. (Nem lesznek tehetségek, sem megfelelően képzett munkaerő, hanyatlik a sport, csökken a lakosság száma: ergó lassanként egy elkényelmesedő, kulturálisan belterjes társadalom képe rajzolódik ki.) És akkor még nem szóltunk a biztonság olyan tényezőiről mint jogbiztonság és a tulajdon biztonsága – viselkedj jól és ne legyen jelentős magántulajdonod, akkor mindez nem számít, ez a kormány cinikus üzenete.

5.A dolgok a vezérkarban dőlnek el

Orbán a harcos alaptermészetű személyiségénél fogva is szereti a háborús hasonlatokat. Láthatóan hiányosságai vannak e témában, amikor azt hiszi, hogy a kormány napi tevékenységei (tárgyalásai, intézkedései, gyakori törvénymódosításai) döntik el a „csata” kimenetelét, amelynek tétje az ország felemelkedése és az állampolgárok nagy részének tartós jóléte. A dolgok valójában az alegységeknél dőlnek el, amelyek a „háborút” vívják (a nélkülözés ellen): a vállalatokban, az oktatásban, az egészségügyben és a jogalkalmazásban többek között. Ha ezeket a területeket nem képes hosszabb távon megerősíteni – már pedig jelenleg úgy tűnik, hogy erre képtelen,- akkor ha minden csatát meg is nyerünk, a háborút mégis el fogjuk veszíteni.

6.A kormányprogram támogatásának nincsenek jó ízlést sértő határai

Úgy is mondhatnánk, hogy a kormány elveivel való szimpla egyetértés és a talpnyalás között nincs éles határ. A sportriporter cenzúrázza magát az olimpiai közvetítésen, a történelem könyv írói Orbán beszédét beszerkesztik a tananyag részeként, és akkor még nem beszéltünk a közmédiáról... A rendszer hívei egymást túllihegve demonstrálják lojalitásukat, a racionalitás elemi törvényeit sutba dobva, - tudják, hogy úgysem lesz olyan „áruló”, aki őket kritizálni merészeli. Ez a fajta stílus még olyanokra is vonatkozik, mint Lázár János (aki mint tudjuk a viccből a legerősebb állat, de csak az oroszlán után – tehát ha az oroszlán is úgy gondolja), amikor az oktatásban a keresztény szellemiség mellett teszi le voksát (amely az ő szájából teljesen hiteltelen, karrierista szólam). Milyen példákat statuál a társadalomnak a kormány? Valami olyasmit, hogy nem a teljesítmény, hanem csak a megszerzett pozíció számít.

7.Nálunk évtizedekre meghatározó, emlékezetes korszak jön létre

Ráadásul szeretné a kormány megkoronázni a tevékenységét valamilyen szimbolikusan nagy eseménnyel, például egy olimpia megrendezésével (amely borítékolhatóan a göröghöz hasonló csúfos buktákhoz vezetne). A Kádár-korszak például sajátos, de nem mondható el róla, hogy „emlékezetesen nagy”, éppígy nem tekinthető etalonnak (legfeljebb a trianoni tragédia fényében mondható jelentősnek) a Horthy-korszak sem. Csodák viszont nincsenek, vagy ha mégis vannak akkor is csak három napig tartanak. A matematikára szokták mondani, hogy elsajátítására nincs „királyi út”, de nincs királyi út a politikában vagy a közéletünkben sem – ezt jó lenne észben tartani, és megpróbálni a realitások talaján maradni.